Van ez a döbbenetregény, A nevem Asher Lev Chaim Potoktól, életem legerősebb olvasmányélményeinek egyike, identitásregény. Ne haljatok meg úgy, hogy nem volt meg. Na, én úgy vagyok én író, vagymi, blogger…
…ugye tudjátok, vagyis hát szerintem az van, hogy bloggernek lenni, az nem valami al-íróság, alsóbbrendű betűvetés pusztán attól, hogy nem nyomtatott a szöveg? A blog, ahogy a papír is, csak felület. Mindenféle műfaj és nívó megtalálható mind a nyomtatott könyvek, mind a netes szövegek között. Az újdonság mindig idegenkedést vált ki, de a felületnek nem sok köze van a lényeghez, az esztétikához. Inkább terjesztési, olvasásszociológiai vonatkozások vannak, a könyvtárgyhoz pedig hagyomány tapad. Érdekes, hogy a könyvnyomtatás első produktumai idejében meg a kézzel rótt könyveknek volt igazi rangja, és akkor az újfajta könyveken morogtak az öregek úgy, ahogy mi most az instagram láttán. Íróvá a szöveg célja, esztétikuma tesz; szépirodalmat pompásan lehet művelni laptopon is. (Ennek ellenére én nem vagyok szépíró, én, ha nagyon el kell helyezni magam, irodalmi eszközökkel élő publicista vagyok. A nívómról nem teszek állítást, az nem az én dolgom.)
Na, talán levágtuk egy tévhit fejét, állati sznob ám ez, hogy “igazi író” meg “kilenc kötetem jelent meg”…
Szóval, én úgy vagyok a családomban író, úgy válok azzá, úgy különbözöm, és úgy is érzem magam, ahogy a regényben Asher Lev lesz festő, csak az ott mondjuk egy nagyon óvó, összetartó család, ez elég fontos különbség. Pont az a fájdalom, hogy annyira szeretik, nevelnék valamilyenné nagy erőkkel, ő meg átlépi a hagyományt. Engem olyan nagyon nem szerettek, engem sorsomra hagytak, és nem is erős a családunk ilyen értelemben.
Az már bizonyos, hogy az a furcsa fióka hattyúvá lett. S az is, hogy a hattyú nem látja magát, nem tudja, ki ő, csak az elutasítást érzi. És magányos, és sokat vergődik, majdnem belehal, míg megtalálja a közegét. És akkor megérti, hogy ő nem problémás, nem rajta ülátok, hanem ő egy másik faj tagja, aki a vakvéletlen miatt a közegén kívül volt tojás.
A többi kacsa nem ilye gyötrelmesen élte meg az énné válását.
Ám a hattyú elegáns és nemes. Nem is magányos, és amikor megleli a társait, akkor megérti az egészet: a különbözést, kirekesztést, önmagát.
Meg kéne ebben vigasztalódni? Komolyan, ez egy hepiend?
Szomorú ez a sztori, akárhogy is. Nem arról szól, amit gyerekként hittem, hogy van igazság, és de bezzeg a hattyú mennyivel szebb, úgy kell nektek, szaros kacsák. Eleve a fajokhoz ilyen antropomorf minőségeket kötni is problémás.
Hanem arról szól, hogy ő, és csak ő, nem kacsa.
Persze, nem lennék felnőtt kacsa. De a történet arról szól, hogy nem én döntöm el, ez nem választás és nem is erőfeszítés dolga. Mindegy, mi lennék: a mélyen protestáns sztori lényege, hogy az leszek, aminek születtem, nem lehetek más. Sorsom van.
Ha jól emlékszem, abban az egészen nagy Andersenben a testvérek nem lesznek tanúi a rút kiskacsa felnőtté válásának. Nem nekik szól a hattyúság. Mélységesen magányos változás a kifehéredés. Mindenki más, a többi hattyú is, csapatban esik át a felnövekedés krízisén.
De ha nekem valaha hiányzott valami, az nem a hófehérség tündöklése a a szürkeségben. Sima kiskacsa lettem volna, tojás jó helyen, egy a többi közül.
csak az olvassa. én szóltam 
A szaros kacsáknál vigyorogtam, a végén elsírtam magam. Remélem, hogy a kislányomból legalább hattyú lesz, mert hozzánk, a szaros kacsacsaládba nem tud beilleszkedni.
KedvelésKedvelés
Világ életemben szaros kacsa szerettem volny lenni egy szaros kacsacsaládban. Összes hattyútollamat egy kacsapehelyért.
KedvelésKedvelés
Bárcsak! Még csak azt se mondhatom el magamról, hogy hattyú lennék. Egy szarban tapicskáló kacsa vagyok, és körülöttem mindenki rég kifehéredett már.
KedvelésKedvelés
Mindenesetre ez egy eredeti mese, én ilyen sztorit még nem hallottam! Kiskorukban sima kacsák voltak, vagy szarul érezték magukat?
Érdekes kérdés: egyedül lenni szar, vagy kishattyúnak lenni szar? A többséghez tartozás a jó, akkor is, ha ők rondák? A kishattyú tényleg ronda?
KedvelésKedvelés
A rondaságot (legalábbis hattyú / kacsa viszonylatban) esztétikailag nem tudom értelmezni, mert a hattyú, akit a kacsatöbbség csúnyának tart, csak azért rút, mert a kacsák nem fogadják el és rútnak könyvelik el (nyilván a mese közönségével így értetik meg leghatékonyabban, milyen érzés másnak lenni / bántva lenni mások által). Később, jó meséhez méltóan, a hattyú valamiféle jutalomban részesül, hogy kibírta, amíg felnőtté válik a sok bántás közepette, és valahára megtalálja a saját közegét. És valahol nekem ebben a mesében az is benne van, hogy végső soron maga a szenvedés teszi a hattyút.
Egyébként sosem tartoztam a többséghez (bár nagyon szerettem volna), és a fenti mese analógiája alapján azt gondoltam, hogy jogosan remélem, hogy nekem hattyúvá kell válnom, de rútabb* lettem bárkinél és még kacsának sem vagyok elég jó. Ráadásul azóta a mesékben sem hiszek már, jól kiszúrtam magammal 🙂
*természetesen itt sem a szó szerinti értelemben, hanem az elszigeteltség, reménytelenség rútságára gondolok (kacsából nem lesz hattyú, ahogy kutyából sem szalonna).
KedvelésKedvelés
Nagyon érdekes, ahogy írod. Mesélj erről! Nekik milyen kvalitásaik, kibontakozásaik lettek?
Sokan hiszik, hogy pusztán a nem-egyezés, a konfliktus, a kirekesztettség kvalitást jelent, vagy az, hogy nem sikerül a nagy dobás, és verik az asztalt, hogy de, nekik jár. Nem, nem jár, hanem kegyelem, és jól teszi az ember, ha nem utáltatja meg magát mindenkivel. Én a magam nem egyezését, mást gondolását, élességét szociális szempontból csapásnak, tehernek gondolom, van, hogy szevedek tőle, nem nézem már le azokat, akiktől csak különbözöm, de akik nem bántottak és nem fosztottak meg semmitől. Viszont én nem tudok más lenni, nem éri meg, az én-fajtám és a képességeim kibontakoztatása ezzel jár. Vállalom az intellektuális és igazi magányt, meg nem értettséget.
Becsüllek, hogy te nem ragadsz ebbe az önvigasztalásba, hogy milyen szemetek és te milyen nagyszerű vagy, és neked jár stb., sőt, ebből gyanítom, hogy de, hattyú vagy mégis.
Aki ilyen tisztán látja magát, aki képes önreflexióra és mások teljesítményét nem degradálja, az mindenképpen a jobbik fajta, legalábbis intellektuálisan, és ez nem jelent látványos sikert, pénzt, rangot, de mégis.
Amúgy meg miért viszonyítasz, hogy ki mennyit, hogyan ért el, és te hozzájuk képest mennyit? Te jól érzed magad, neked milyen felkelni, valamit szenvedéllyel csinálni?
Ajánlom ezeket a posztokat:
KedvelésKedvelés
jó ez a hattyúhasonlat! ez a félmondat pedig nagyon tetszett “a mélyen protestáns sztori lényege” :))) Amiben kicsit sántít szerintem az az, hogy itt mindenki hattyú a maga területén: az apa egy embermentő/jesivaszervező zseni, a Rebbe az egész világon jelen lévő szervezet feje/mozgatórugója, az anya pillanat alatt óriási tudást szed fel, a nagybácsi gyémántkereskedő stb stb. talán az illik jobban, hogy Asher fekete hattyú a fehérek között. vagy pont fordítva 🙂
KedvelésKedvelés
Jó, hogy itt vagy!
Igen, mindenki tehetséges, de nem művész, nincs meg az a nagyon speciális Látás, ami Ashernek.
Van a művész, meg a mindenkimás.
KedvelésKedvelés
Visszajelzés: neked hogy esne | csak az olvassa. én szóltam.