Sajnos, nem érek oda.
Tudod, mennyire hajtom magam értetek.
Legalább hétvégén legyen egy kis nyugalmam.
Nem a lábamat lógatom, pénzt keresek.
Neked mondtak valaha ilyet? Álltál ott e mondatoktól elnémítva? Mert te akkor nem kerestél pénzt, ellenben szervezted a család életét, házimunkától anyóssal való diplomácián keresztül, csekkektől, lakáscserétől, -felújítástól két-három-négy gyerek fizikai, érzelmi, életszervezési ellátásáig. És akkor voltál még feleség, volt valami szociális életed, saját hobbid, pihenésed, tested… vagyis, nem, ezek nem tudtak lenni, egyszerűen nem fért bele, egy normális, nem szakadt hajgumi sem fért bele. És még a boldog anyát is el kellett játszanod, aki ezt akarta – a család, az ezt jelenti, senki se mondta, hogy könnyű.
De neked aztán extrémen, egyenlőtlenül nehéz volt. És hallgattad ugyanezt “apától” később is, amikor újra kerestél pénzt, és onnan rohantál oviba, iskolába, szülői értekezletre és bevásárolni… és akkor itt azt olvasod, hogy heti négy edzés, főzz magadnak tisztán, meg meditatív csend – én megértem, hogy dühítő.
Az ismerős családok életében és még fórumkommentek százaiban alapértelmezett, hogy Apa Fontos Munkájára Tekintettel Kell Lenni, a szabadon maradt helyeken van némi mozgástér. De az nagyon kevés, mert határidős meló van, vidéken van, konferencián van, csapatépítésen van, ő nem tud, nem ér oda sajnos, és amikor hazajön, akkor meg fáradt, csendet akar, lefekszik, ki kell pihennie magát, meccset néz, neki is jár egy-egy görbe este, hétvége, továbbá félni kell, nehogy kirúgják.
Mindez okés és reális, csak a te kipihenésedre, sürgető feladataidra, mentális épségedre senki nincs így tekintettel. De a gyerekekre sem, akiknek szintén nem vidám, hogy kizárólag ez az elkínzott anyjuk van nekik.
És akkor vegyük át újra, amiről volt már szó kommentekben. Nekem feltűnt, hogy minden fickó úgy ráncolja a homlokát, amikor kiejti a poszt eleji mondatokat, mintha minimum szívsebész volna a Vészhelyzetből. De Magyarországon minimális az olyan dolgozó férfiak száma, akik valóban érdekeltek a hajtásban, a munkájuk eredményességében, mert saját a cég, vagy teljesítményalapú, jutalékért megy a meló, vagy mert szorosan ellenőrizhető, mit is csinál pontosan. Ezért is olvashat és kommentel itt, és nem csak itt jelen pillanatban dolgozó emberek tömege.
A többség, ha nem nepper, seftes vagy munkanélküli, akkor alkalmazott, és az alkalmazott nem elkötelezett fajta, mivel csak abban érdekelt, hogy hazahozza a pénzt és ne legyen botrány. Megcsinál ezt-azt, de lényegében nemhogy nem dolgozza ki a belét, hanem a keresete, a bónusza és a cafeteriája érdekli, valamint a kollégái és felettesei jövedelme, és ott ússza meg a melót és veri át a munkáltatóját (cigiszünet, ebédszünet, kiugrom a bankba, szabi, előbb eljövés, céges autó és telefon, irodai javak hazahozása), ahol nem szégyelli. Szóval nem olyan feszültek a munkanapok.
A bérmunkás tartja a látszat frontját, nemigen hisz a cégben, pláne az államiban, amely önmagában sem hisz, és így is elvegetál évtizedekig. A bérmunkás igyekszik kimaxolni az előnyöket. Kötött munkaideje van ugyan, de igen sok a tartalék a mindennapjaiban. Unatkozik, ímmel-ámmal dolgozgat, telefon- és szabotál. Ne hörrenjetek: ilyen a rendszer. Nemcsak a jó magyar munkamorál ilyen – a japánnal vagy a koreaival ellentétben (az meg máshogy beteg), hanem a bérmunka, a beosztotti lét maga, hadd ne mondjam: a proletárok frusztrációja az, ami ennyire elég.
Nem azért írom mindezt, mert ejnyebejnye, most a fejetekre koppintok, hogy miért nem szorgoskodtok lelkesülten, hanem azért, hogy a másik összefüggést láttassam. Ez a szitu jellemzően: motiválatlan, munkaidőben tengő-lengő emberek, családban negyed gőzzel, gyerekekkel gyakorlatlanul, és a munkahelyükön is ambíciótlanul – na, és ŐK hivatkoznak arra, hogy ők nem tudnak sajnos, mert a munka, és az micsoda Komoly Dolog És Örök Hajtás És Nyakukon A Kés.
És nemcsak gyerekre vigyázni meg háztartani nem tudnak, hanem nyelvet tanulni, valami sajátba vágni, szeretteikre odafigyelni, figyelmes ajándékot beszerezni, anyjukat meglátogatni sem. Kurva modoros és kiszámítható fordulat, de: tisztelet a kivételnek, tehát annak, aki alkalmazottként a képességei és tudása szerint (nem alatta és nem fölötte) ÉS motiváltan dolgozik, és nem csak a főnöke, a félelem zsarolja ki belőle a teljesítményt.
Egy jelentékeny hányadnak csak beosztása van és annak hangzatos neve, a munkájára a rendszer egészét tekintve valójában nincs szükség. Alibi az egész, ezt a munkavállaló is tudja, örül, hogy ez is jutott, de utálja, és napi nyolc órában úgy tesz, mintha. Az érthető és józan leépítéskor persze van sírás, vele elbántak stb.
Ha az ilyen munkavállaló apa, akkor hirtelen az lesz, hogy ő a családért dolgozik, mert így kényelmes lélektanilag: ápoltan és illatosan elautózik munkába, és megszűnik a családjának. Nekik mindenük mindig fontosabb, mint a nő bármije (bármi szótő, -je birtokos személyjel), mert a társadalmi ítélet ennyire értékeli a munkát, és ennyire a családot (fizetetlen munkát). Ezek az apák nem hajlandóak “bevállalni” egy délutánt, egy estét, nem kéredzkednek el a család kedvéért, úgy kell őket körüludvarolni egy-egy alkalomért, mert nekik az otthonuk nem megnyugvás: ők utálnak otthon lenni. Ott úgy értelmezik, másik főnökük van: a feleség, és ugyanúgy neheztelnek rá, és megússzák és ellógnak onnan is, és húzzák a szájukat.
Vagyis, egyenlő, szembe nézős, vállvetve-társként nem képesek viselkedni, ahogy korrekt, motivált munkavállalóként sem. Innen is, onnan is csak az előny kell. Mindig rajtakapva érzik magukat, mindig maszatolnak, mindig bujkálnak, mindig magyarázkodnak.
De még olyan is van, hogy egyeztetnek “anyával”, apa megígéri, hogy pénteken előbb eljön, és akkor sajnos, utolsó pillanatban mégsem tud, őt behívták, muszáj leadnia, satöbbi, de mintha szándékosan szabotálná a nő elfoglaltságát, akár befizetett, régóta tervezett programját.
Aki nem szabotálja (nem meri, jobban tart a feleség neheztelésétől), az meg ezekhez a férfiakhoz képest őrült jó fejnek érzi magát, példás társnak.
Biztos van azért néhány olvasóm, aki érti, hogy amikor jellemzőről írok, ritkán nevén nevezett, rejtetten általános tendenciáról, akkor nem állítom, hogy mindenki ilyen megúszós és lusta, mind a munkahelyén, mind otthon. Amúgy a lustaság nagyon is emberi: lennénk mi is lusták, és lennének a keményen dolgozók is, csak nem áll módjukban, előbbiek azért, mert szarosan üvölt a gyerek a romhalmaz nappali közepén, és összesen fél doboz, beszáradt tejföl van a hűtőben, utóbbiakat meg vagy szorosan ellenőrzik, vagy valami ritka belső hajtóerő kötelezi őket komoly munkára. Én csak azt mondom: a nem keményen dolgozó apák is ugyanarra hivatkoznak, ugyanazokkal a mondatokkal. Talán a saját feleségük se tudja, kamu-e a meló, vagy nem, és mi minden fér bele ama zsúfolt munkanapokba. Ezek a férfiak gyanúsan tájékozottak a netes hírekben, folyosói pletykákban, és az életvitelszerű kommentelők is közülük kerülnek ki. Mintha a rendszer is erre a félgőzre kalibrálná a napi munkaidőt, a szabadnapok és az állások számát.
Kivéve az ambiciózus vagy betegesen lelkiismeretes fajtát, akik még az igazán favágós beosztásokban is balekként teljesítenek, de ők jellemzően nők.
A többség ráadásul ugyanennyit (egy, közepes jövedelmet termelő állásnyit) dolgozna egyedülállóként is, és az előmenetele, ambíciója is pont ennyi lenne, csak így, a gyerekek címén kap adókedvezményt is.
Van, aki nem ilyen. Elmondom, mi a különbség. Akinek kifogás és menekülési útvonal a munka, sőt, aki folyton álmokat kerget és önmegvalósít (terméketlenül), annak a partnere, ha közben egyedül tartja otthon a frontot, túlterhelt és gyanakvó lesz. Amiből aztán újabb feszkó van, ilyen otthonba már valóban nem jó hazatérni, és akkor jól jön a munka, a meglógás útvonala. Az ilyen férfi egyre kevesebbet van otthon. A feleség topisodik le kinézetre, lelkileg, mentálisan, a feleség megőrül, teljesen érthető módon, a férj pedig ezt unja, szintén teljesen érthető módon. De azért a nagy érthetőségben neki sokkal kellemesebb, ő nem őrül bele, ő tud kihez szólni napközben (és az nem az anyósa és nem a kisbolt pénztárosa). Apa persze nem akar nagy beszélgetéseket sem, legyen nyugalom, vagyis: az életük rendje így adott, ahogy az ő “munkája” diktálja, azt ne bolygassa senki, ő nem tud, kész.
Akinek viszont nem kifogás a munka, az mindent megtesz, hogy lazább időszakokban magától értetődően legyen többet a gyerekeivel, tehermentesítse a partnerét, segítse tanulmányait, munkába állását, regenerációját. Emellett kíváncsi rá emberileg, gyengéden is: ők ketten jó barátok és bizalmasok is. Ha a családi életet hosszabb távon teszi lehetetlenné a munkaköre, akkor nem a pénzre hivatkozik, hanem igyekszik változtatni. És ez ne a nő nyüstölésére történjék, akit mindig el lehet hallgattatni a pénzzel, hanem együtt, a családért hozzanak döntéseket.
Ha valóban fontos a család. Ha szereti a társát.
Szent Erzsébet férje, Lajos épp négy gyerekkel van egyedül, mert E. annyi év után most, hogy a legkisebb is ovis, meglátogat egynémelyeket Nyugat-Európában, és bizony, nem esik le a gyűrű az ujjáról, hasfájós gyerekkel home office-t intéz, miután hármat az intézménybe szállított, és nincsen benne semmi elégedetlenség vagy hibáztatás.
Az még a szimpomatikus, amikor anya a ritka “kimenői” (az a bentlakó cselédeknek volt, onnan jön a szó) előtt mindent glédába összekészít, hosszú listát ír, instrukciókat, telefőzi a fagyasztót, kimos, meg a nagyi is be van izzítva, nehogy apának túl nehéz legyen. (Lajosnak erre se volt szüksége.) De még így is felhívják és hazagondol, és nem tud belefeledkezni, mert most épp olyat játszanak, hogy apa állja a sarat, de azért ez nem szép anyától, hogy itten a maga dolgai után futkos. Fejlettebb típus hétfőkeddszerda módon BENEJLONZACSKÓZZA a gyerekek ruháját, adaggá dobozolja a lefagyasztott ételt, mintha a ház ura nem tudná kinyitni a szekrényt, az agyát, a talpraesettségét.
Hogy miért vagyok ilyen támadó? Csináltam mindkét félét, és megdöbbentem, mekkora öntudata van annak, hogy nem otthon vagyok, én dolgozom. Nekem az imposztorszindrómám mellett bűntudatom van azért is, mert élvezem azt, amiből pénzt keresek, és élvezem azt is, amiből az izmom lesz. Tudom, milyen más közegben szerepelni, szép ruhában, kollégának lenni, poénkodni, értekezleten bealudni, tudom, hogyan kell és lehet is megúszni a nemszeretem feladatot. És tudom, micsoda kompetenciaérzés a magam kereste pénz és a döntési jog. Ha munkahelyen dolgozom, mindenki békén hagy, mert sajnos, nem tudok, de ha anyaként dolgozom, akkor mindenki utánam óbégat.
Mondjuk én most egy személyben nyomom mindkét szerepet, a pénzkeresőét is (belegondoltatok, hogy az oktatási nyomtatványokban a “gondviselő” szó ezt jelenti?), meg a szülőit is, és akkor még egy saját lényem van arra, hogy én legyek, és ragyogjak és fényesedjek, hogy ne sírjak majd ötvenkét évesen, hogy elment az életem, és nem ezt akartam.
Van persze, aki azzal piszkálgat, hogy e második szerep ellentétes az anyaságommal, és választanom kell – jó magyar bűntudatkeltés ez is, és írok majd róluk is, meg még azokról az anyákról is, akik beleőrültek a szerepükbe, a gondosságba, az otthonlétbe, de ma van a nagyfiam születésnapja, és pazar program, és most rohanok.
*
Kapcsolódó bejegyzés: micsoda különbség
Az egyenlőtlenség formái sorozat gyomron rúg, ne hagyd ki:
csak az olvassa. én szóltam 
Boldog születésnapot!
Nekem nem munkahelyen dolgozó férjem van, de azért itt is érződik, hogy ha neki van határidős munkája, ihlete, anyámkínja, akkor mindenki vigyázzba áll, hogy neki jó legyen és zavartalanul dolgozzon. Ha nekem van, így jártam, extra idő nem jut, maximum éjjel, maximum nem alszom, maximum ronda leszek és szar fej, de sebaj. Jó, a valóságban nem ilyen sarkos ez, meg ha kérem, akkor minden megoldódik, jut idp, de értitek nekem kérni kell. Az én munkáim kissé le vannak tegezve a család által, hiszen ugye nekem a fő dolgom a gyerek ellátása lenne, elvégre gyeden vagyok. A többi mintha hobbizás lenne, pedig a családi költségvetés jelentős részét fedezi. Néha az egészet. És akkor mégis kérni kell bakker. Nem rosszindulatból, hanem csak mert.
KedvelésKedvelik 1 személy
Nahát. Milyen jó, hogy ezt ilyen pontosan látod.
KedvelésKedvelés
Alkalmazotti lét: amikor nagy állami cégnél dolgoztam, a legfőbb munkám az volt, hogy hogyan mímeljem a munkát, és hogy ezt hogy dokumentáljam a legpofásabban. A valós feladataimat a munkaidő második és harmadik órájában elvégeztem, de kötött munkaidő satöbbi. Most gyerek mellett sikerült úgy szervezni a munkáimat, hogy heti két délelőttöt töltök egy irodában, a többit itthonról. Állítom, hogy a két délelőtt alatt hatékonyabban és többet végzek, mint régen heti 40 órában. Vicc az egész, hogy ebben éltem előtte csaknem tíz évig. Most persze rizikósabb, több lábon kell állnom, de legalább nincs bűntudatom, hogy egész nap csalok, jobb az önbecsülésem.
KedvelésKedvelik 1 személy
Örülök hogy sikerült neked. A több lábon állás talán stresszes(ebb), nem tudom, de most én is ezt próbálom meg felépíteni.
A bent ülök mert muszáj az nagyon öli a lelket. Nem volt jó.
Ha meg a többinél állandóan gyorsabban és pontosabban dolgozok és nem vigyázok hogy ne látszódjon akkor a végén (szó szerint) két ember munkáját végzem egy fizetésért…
KedvelésKedvelés
Ez nálunk gyerek nélkül is így volt…. 😦
Az ő munkahelyéhez közel laktunk, hogy neki ne kelljen sokat utazni, az ő munkahelye miatt nem volt hétvégénk évekig… (ahányszor kértem hogy legalább gondolkodjon vmin amit hétfő – péntek csinálhatna, hogy legyen már nekünk is hétvégénk mindig az volt a válasz hogy dehát már akkor is így volt amikor megismertem)
A vicc? Az én munkámban lehetett volna előre lépni, és én akartam is, őbenne semmi ambíció nem volt semmiféle előrelépésre (ha felajanlottak volna neki ott helyben se fogadta volna el), mert az a helye “kényelmes” volt.
Az abszolút vicc? Én kerestem többet.
Otthagytam. Egy szép napon. Most jobb munkákra pályázom mint amim addig volt amíg mellette voltam.
KedvelésKedvelik 1 személy
Valahogy az én igényeim mindig sokadrendűek voltak és nem ‘fértek bele’
Soha többé.
KedvelésKedvelés
Amikor hazamegyek, akkor egy jellemzően hulla fáradt, stresszes és frusztrált nő vár otthon, akitől menetrend szerint kikapok mindenért, amiben hibáztam, ő hibázott, vagy a gyerek, vagy amit egyszerűen csak kudarcélményként él meg, és aki lefekvésig folyamatosan feladatot fog nekem osztani.
De tudom, hogy akármilyen szarul is esik, neki sokkal szarabb, mint nekem, és nem azért cseszeget, mert megérdemlem, hanem mert nincs más csatorna ahol kiengedhetné. A gyerekkel együtt ezt is vállaltam, még akkor is, ha tudtam, csak nem sejtettem, hogy ez lesz.
Őszintén örülök neki, hogy olyan munkám van, ami lehetővé teszi, hogy stikában elintézzek egy csomó mindent közben ( amelyek amúgy a normális életvitelhez kötődnek ), mert amúgy ezekre esély sem lenne ( vagy a gyerektől és egymástól kellene rá elvennünk az időt ).
[ Az a baj az irodai munkával, hogy általában nem az adott feladatok elvégzése a cél, hanem a rendelkezésre állás.
Magyarul nem az a lényeg, hogy az adott napi meló el legyen végezve, oszt’ ha kész, akkor mehetsz haza, hanem hogy ha a bármikor, bármi eszébe jut a főnöknek ( aki jellemzően sokkal később jön, viszont szeret estig benn maradni, hogy addig se kelljen otthon lennie ), akkor legyen kinek kiadni.
…az irodai lét szép példája mind a hétköznapi hatalmi erőszaknak, mind a szellemi prostitúciónak. ]
KedvelésKedvelés
És akkor még kekec módon kommentelsz is, szörnyű egy életed van!
“kikapok”, ó, bazz, valószínűleg a nők sem arról álmodnak, hogy ott legyenek hagyva a szarban, míg kikent-kifent életük párja az irodában alibizik, és akkor még ők azok, akiktől kikapnak… Hálás feladat. Gyermekded, mindenért nyavalygó férfiak.
KedvelésKedvelés
A feleséged nem boldog veled. Nem kéne levonni valami következtetést, időben változtatni…?
KedvelésKedvelés
Nem igazán ezt akartam mondani. Vagy nem így.
:-X
KedvelésKedvelés
Akinek feladatot kell osztani, az nem látja meg, ami otthon elvégzendő. Ha meglátná és elvégezné, nem kellene neki kiosztani. A feladatok kiosztása, annak az állandó menedzselése is fárasztó, néha majdnem annyira, mint maga a feladat elvégzése. Nekem az a megfogalmazás furcsa, hogy kikapni házastárstól, gyereke vagy, vagy társa vagy? Szerintem nem természetes, és nem jár együtt szükségszerűen a gyerekkvállalással, otthonléttel, hogy annyi frusztrálttá válik az egyik fél, hogy a másikon kell levezetnie. Talán a feladatok újraosztásával (közösen, nem úgy, hogy az egyik kijelöli a másiknak) és az igények tisztázásával (tudod például, hogy a feleségednek milyen igényei nem elégülnek ki, ami miatt frusztrálttá vált?) javulhatna a probléma.
KedvelésKedvelés
Önjáró módon végzem a házimunkát.
Csak a prioritások közt nem tudok rendesen disztingválni.
KedvelésKedvelés
Ez egy teljesen félrement, elcseszett komment volt.
Bocsánatot kérek érte.
KedvelésKedvelés
Nekem is a pattogos-delegalo uzemmod kapcsol be, ha total szet vagyok csuszva. Sokat nem tudok ellene tenni, visszaszerzek vele valamennyi kontrollt. A parod is tudta mit vallal, csak o se sejtette, hogy ez lesz. Amugy o mit mond errol?
KedvelésKedvelés
Azt, hogy mindenképp szóljak, mielőtt elszakadna a cérna ( amúgy sosem szokott ).
KedvelésKedvelés
Van az a nézőpont, ahonnan érthető, amit írtál, de szerintem nem véletlenül vetett téged a jóisten erre a blogra.
KedvelésKedvelés
Amennyiben?
KedvelésKedvelés
a gondviselo mostanaban nem feltetlenul a penzkeresot jelenti
hanem hogy a ket szulo kozul ki az iranyado, kivel el a gyerek, kire kell hallgatnia a pedagogusnak inkabb, ki viheti el kerdes nelkul, stb.
ebben a mai valasos vilagban
KedvelésKedvelik 1 személy
Hát pedig a rubrikák a következőképpen néznek ki:
Apa (gondviselő):
Anya:
KedvelésKedvelés
Itt ez nem arra vonatkozna inkább, hogy ha nem apával él a gyerek, akkor egy férfi, aki nem apja, de gondviselője (nevelőapa) a gyereknek? Mert én is most töltöttem egy ilyen lapot az ovihoz, és apához nem írtam be az apját (mivel nem vele élünk), hanem a férjemet, őt tekinti apának. De nem feltétlen a pénzkeresőre utal szerintem. Ennyi erővel anya mellé is írhatták volna, de olyan tipikusan az anyáknál vannak az elvált szülők gyerekei, hogy fölösleges.
KedvelésKedvelés
Ezeket a rubrikákat mi is mindig így töltöttük, 15-20 éve legalább is, pedagógusi utasításra: apa, azaz vér szerinti apa, (vagy helyette gondviselő, azaz nevelőapa, ha apa nincs a képben, vagy csak nem él ugyanabban a háztartásban, ez már vérmérséklet kérdése volt).
KedvelésKedvelés
De, én is így értettem, ahogy az első mondatban írod.
KedvelésKedvelés
Jaj, és sok boldog születésnapot kívánok az ifjúnak! 🙂
KedvelésKedvelés
Köszönjük!
KedvelésKedvelés
Nekem sokkal durvábbat mondott az első (és jelenlegi) férjem. Én tartlak el. És semmi sajnos, ha elkésett, vagyis órákkal (!) a megbeszélt időpont után jelent meg, csak ennyi: dolgoztam. Húsz éve történt, és én is dolgoztam, vagyis nyolc órás állásom volt,van, a mai napig, mellette a család és az ő menedzselése, napi szinten, de még sofőr is voltam.
Jó, én levontam a következtetést, ennyi volt. Már nem vagyok a sofőrje. És élettárs sem, csak adóstárs.
Beszéljünk inkább az irodalomról, ahhoz több kedvem van. Éljen Varródani! És Zoltán Gábor, nem mellesleg. Olvasta valaki?
KedvelésKedvelik 1 személy
Én is megkaptam anno, hogy amit én keresek, nem számít, kevés, semmit nem ér. Most semennyit nem keresek, gyesen vagyok, a mostani férjem viszont mindig elmondja, hogy a vállalkozásból jövő jövedelem nagy része az én érdemem, még ha a fizikai részét ő is intézi, de a többit, papírmunka, netes munka, stb. nagyrészt én, négy gyerek mellett.
KedvelésKedvelés
Milyen ikon van a sóhajra?
KedvelésKedvelés
(sóhaj)
KedvelésKedvelés
Kedvenc sztorim. Anyuka 4 gyerekkel sétàlgat a 40 fokos hőségben a vidéki kisvàros főterén. Nullàtól 6 éves korig az aprónép.
Valamit àt kellett adnia, amiből mellesleg komoly pénzt tesz be a csalàdi kasszàba.
Kérdeztem hogy bírja, mert 5 percig nem bírom, úgy tűz a nap.
Vàlasz : màr csak egy óra és jön a férjem, aztàn indulunk haza.
Tudod épp benn úszik az uszodàban, mert ő egész héten Pesten dolgozik és ilyenkor tud lazítani.
Nem bírtam megszólalni.
KedvelésKedvelés
Milyen tipikus, te jó ég.
KedvelésKedvelés
Anya működtette a családot, és a szülés(ek) utáni GYES, GYED, GY.. stb lejártával dolgozott, alkalmazottként. Időnként szemrehányást tett apának, hogy többet lehetne velük, és hogy néha elmosogathatna. Apa vállalkozott és kergette az üzletet, adóhatékonyan könyvelt és rosszakat álmodott, de szerény tartalékkal (anya jövedelmével együtt) gondok nélkül éltek. Egy szép napon apa rosszul lett, mentő vitte be infarktus gyanúval. Szerencsére nem az volt. Aztán fél év múlva újra. Az sem az volt, de komolyan kellett venni. Akkor anya azt mondta: nem kell nekünk ennyi pénz, de inkább kell élő, egészséges apa és férj, még ha szerényebben is. Apa a kórházban végig gondolta, majd szépen leépítette a vállalkozást. Mindenkinek jó volt, apa élvezte, hogy nem kell az üzlet után rohangálni, adóhatékonyan könyvelni és rosszat álmodni, a család élvezte, hogy apa többet van, együtt csinálnak mindenfélét. Ja, és néha mosogat. Aztán lassan elfogyott a tartalék, és egyre többször nézték hó végén az üres pénztárcát. Meg egymást. És egyre rosszabb kedvük lett. És egyre kevesebbet beszéltek. Hogy hepiend van-e? Hogyne volna. Annyi, mint a posztban.
KedvelésKedvelés
Két út van tehát: az egyik a korai infarktus, a másik járhatatlan?
KedvelésKedvelés
Hát.. ennyire azért nem rossz a helyzet, de biztos, hogy elég keskeny az ösvény, ahol mindenkinek mindenből elég jut (képzavar), és apa és anya bátran tudnak egymás szemébe, és a tükörbe nézni. Lemondással járhat. Anya és apa csaknem 40 éve csinálják, és nagyon vigyáznak a törékeny egyensúlyra. Próbálják (még most is) a felnőtt gyerekeiknek átadni a “szakma” apró fortélyait.
KedvelésKedvelik 1 személy
Hát igen. Én még nem dobtam le a szíjat, de néhány év múlva már biztosan úgy lett volna. Otthagytam az “álommelót” de még alakulóban van a jövő. Ez sem könnyű, nehéz belelazulni, nehezebb mint hittem. Pedig az kell az új ötletekhez.
KedvelésKedvelik 1 személy
Nálunk ugyanez volt exférjjel, csak hálistennek még az infarktus-gyanú előtt… Nagyon jól keresett akkoriban, és persze élveztük, hogy külföldi nyaralás, meg síelés, meg ovialapítás (költséges hobbi 🙂 ), és könnyű volt beleállni, hogy egyre több és több legyen. Aztán mikor a középső gyerek is megszületett, kezdett tele lenni a hócipőm, hogy ott vagyok a két picivel, fizikailag bírom is jól, de a gyerekek csak hétvégén találkoznak az apjukkal ébren. Leültünk megbeszélni, kiderült, hogy neki se jó ez, csak valahogy úgy maradt. Elkezdett tudatosan kevesebbet dolgozni, nyilván kevesebbet is keresni, de a családi élet szempontjából maximális nyereség volt, hogy a tengerparti nyaralást becseréltük arra, hogy minden este apával vacsorázunk és ő fürdeti a kölkeket.
(Elég ritkán találkozunk, de a múltkor éppen erről az időszakról beszélgettünk, és nagyon jólesett neki, hogy ilyen elismeréssel emlékszem vissza ezekre az időkre 🙂 Sokáig olyan jó férj és apuka volt, csak azért nem sajnálom jobban, hogy nem jöttünk ki jól egymással a végén, mert akkor most nem lenne nekem a kedves.)
KedvelésKedvelés
Anifeminista értelmezés: amikor már nem keresett annyit és beállt papucsnak, mosogatni, akkor anya elvesztette a libidóját és lecserélte. 🙂
KedvelésKedvelés
És még történt sok minden más is, amitől egy kicsit kuszább lenne a tantörténet. Menekülésszerűség és szolid negyven kilós túlsúly — ki tudja, anélkül is jött volna-e az infarktus?
KedvelésKedvelés
Bizony így van – csak terjedelmi okokból nem bonyolítottam. És akkor még csak +20 volt. A menekülés.. nem tudom felmenteni “apát” – az is volt. Megéltük. Túléltük.
KedvelésKedvelés
Nem emlékszem olyan esetre, amikor egy pasival beszélgetvén a házi munkákról, ne úgy közelített volna, hogy “segít”. Segít porszívózni, vagy mosogatni. Ilyenkor mindig visszakérdeztem, hogy miért? ha a nő porszívózik, akkor ő is segít? Istentelen nehéz kimászni ebből a szereposztásból, hogy a nőnek magától értetődően ez “dolga”, míg a pasi – ha “rendes” -, akkor segítő tündérke, ha kezibe fog egy seprűt…kézzel-lábbal tiltakoztam ellene.
Az viszont tény, hogy arra kínosan ügyeltem mindig, hogy saját jövedelmem legyen, mert úgy érzem, ha nincs “saját” pénzem, akkor kiszolgáltatott vagyok, akkor fogjam be. Tehát személyesen nem éltem át a családfenntartó “dolgozó” pasi és az otthon güriző, “nem dolgozó” nő helyzetét. El sem tudnám képzelni. Én is rendesen kondicionálva vagyok.
KedvelésKedvelés
Nem pont ide tartozik, de mégis: válófélben vagyunk, eladtuk a közös házat, az én örökölt házamban húzzuk meg magunkat, sajnos még férj is. Bejelentkeztünk ugyebár lakcímre, én vagyok a szállásadó mindünk lapján. Mégis, kinek nevére címzett borítékban küldte a hivatal a lakcímkártyákat? Hát persze, hogy “voltandó” ( de hülye kifejezés a leendő mintájára :)) férjére.
KedvelésKedvelés
Visszajelzés: anyák, akik beleőrültek | csak az olvassa — én szóltam
Visszajelzés: csak azt akarják | csak az olvassa — én szóltam
Á, igen, mert soha nem igaz a dolog…
KedvelésKedvelés