azt mondta a tanárnő

Ez is visszatér a kommentjeitekben: a húsz évvel később is sajgó seb.

Egy tanár, egy korlátolt, egy egyszeri, egy rosszul képzett, egy rossznapjavan, egy nemtudjamitbeszél, egy tévedő, csak úgy, mellesleg kiejt egy mondatot. Egy ítéletet, egy prognózist. Ma is látod, hallod, ahogy mondja.

Kudarcos tanárok téged hibáztatnak, amiért nem tudtak beletörni a szisztembe, és rávenni  téged az uniformizált átlagosanjó teljesítményre. Mert nem tudtál motivált (kötelességtudó) maradni, vagy éppenséggel szabálytalan, de átlagosnál jobb képességeid voltak. Rendszeridegenek. a status quo csóválta a fejét: csak meg ne ártson az a nagy eredetiség.

A mondatra ő már nem is emlékszik, ha él még a szerencsétlen, de te emiatt nem mentél a színművészetire, ma sem nem hiszed el, hogy tudsz helyesen írni.

LifeTilt története.

Elhittem hogy én vagyok az Isten, és egy idő után már így is tekintettem magamra. Én Balogh Tamás, akiről az osztályfőnöke azt mondta anyámnak az egyik szülői értekezlet után, hogy „Balogh anyuka. A maga fiából soha nem lesz semmi, mert ilyen mentalitással és viselkedéssel nem lehet” az rá 10 évre többet ért el, mint az osztálytársaim úgy ahogy vannak együttvéve.

http://www.lifetilt.hu/blog/2014/10/vissza-kell-mennunk/

Érzitek a csakazértis lendületét? Megejtő.

http://modoros.blog.hu/2014/10/08/kedves_jotanulo_volt_osztalytarsam

Nekem kevés jutott ilyen degradáló jóslatból, mert én nem provinciális középiskolába jártam, hanem igazi szabad szellemek tanítottak, nagy formátumú emberek. És ami mégis volt, az nem akasztott meg, hanem beintéssé tette az életemet.

Testnevelő volt az egyik, alázott, a változóban levő és boldogtalan testemet. A testem lusta vilt, igenis, futáskor fájt a térdem, peedig volt egy pár hónapos időszak, hogy iskolaköröztünk bőszen hajnalban és önként. A testnevelőnek nem tűnt fel a sportmúltam (öt év szertorna), sem az eredendően mezomorf, soha nem sérülő testem, a sportra alkalmas felépítésem, mert kamaszként kövér voltam. Azt mondta, nagyseggű titkárnőként végzem. Én sem és sok más osztálytársam sem voltunk átlagos képességűek, minket eleve e szerint válogattak, emiatt kerülhettünk be ebbe az alapítványi pénzekkel európaivá javított intézménybe. Én pedig abban az évben második, előtte pedig tizenegyedik lettem országos tanumányi versenyen.

Azért persze lett néhány kallódó sors, meg középszerű középvezető, és hatalmas egyéniségből meglepően szürke felnőtt, nem csak startup-emberek. De a többség szuverén, alkotó, és van egy-két hiányszakmában dolgozó, nagyon komoly szakember is. ma is szívesen rúgnék be velük.

És hát végre nagy segg is megvan. Nem volt könnyű, a szintén nagyseggű edzőmmel szakadunk bele a lábtolón. De már nem dúl bennem az indulat, hogy nabazmeg, megnéznélek most fogatlanul, tanár úr, meg hogy te vajon mennyivel lábtolóztál fénykorodban, és mire volt ekkora arcod. Azért az osztálytalálkozón beszóltam két éve.

Mindenesetre nekem évekre elvette a kedvem a mentalitása a testemtől és a sporttól.

IMG_0995

A kontraproduktív testnevelőről meg az ő módszereiről sokan mesélnek. Azóta sem szeretnek sportolni. Ha mégis, akkor negyven körül, teljesen másképp, saját szenvedéllyel, az egykori Laci bának beintve kezdték el, a maguk feje után, vagy motiváló közösségben. De hobbisportolóvá nevelni őket nem sikerült, ami azért a közoktatás testnevelésének fontos feladata volna.

A másik középiskolai beszólás a nemi szerepeket illette: tanár uram, az informatika-, amit akkoriban számítástechnikának hívtunk, érzékelte druszámmal való baráti kapcsolatom (de ilyen igazi sülve-főve, szinte szerelmes kamaszbarátnőség) dinamikáját, és diagnosztizálta is ízibe’, hogy ő Sancho Panza, én Don Quijote, szóval én vagyok a domináns, és ez nem jó, mert majd a házasságban is kell egy domináns fél, és ha a nő az, akkor baj van.

Engem ez akkor nagyon feldúlt, komoly válságba kerültem miatta, bűntudatom volt és gyűlöltem magam, mert sokkal érzékenyebb és kétkedőbb voltam a látszatnál (és most is azabb vagyok). Ma már értem: semmi mást nem mondott, mint hogy én vagyok az ambiciózusabb, brahisabb, eredetibb, és így is volt. Dominánsnak lenni, vagyis, amit egy nőnél már annak vesznek: ha van gondolata, ötlete, ha kezdeményez, kiáll, lázad, nem hallgat – mindez jó, mert erő, és erre kéne biztatni a gyomorgörcsig megfelelésmániás lányokat. Meg egy kis leszarásra.

Erőszakosnak, elnyomónak lenni pedig, amit pedig egy fiú esetében neveznek dominánsnak, és amire a bátyáim remek példák voltak, nem jó. De azt nem is erős, hanem gyenge, kompenzálós emberek csinálják.

Ma már azt is tudom, hogy ő nem tudta, hogy bennem ez ekkora lenyomatot hagy, és így feldúl. Ahogy rám a megjegyzése hatott, az nem az ő szándéka volt. Ő nem akart rosszat. Ő csak tévedett, mert korlátolt volt, illetve maga is “domináns” férj.

Én nem mondanék ilyet tanárként, nem is mondtam.

Ja, még egy ilyen volt, de az nem fájt, és voltaképpen be is igazolódott. De azért nagyon merev ennek is a nemiszerep-felfogása és nőképe. Ő is férfi, az említett nagy formátumok egyike. Azt mondta, hogy bennem akkora energiák, indulatok vannak, hogy ő nagyon várja, hogy szüljek két-három gyereket, az majd elviszi a fölösleget.

Szültem is, és az is elvitte, de azért főleg nem az.

Neki is sok gyereke van. Egyszer rákezdte, hogy de azt mikor írom meg, hogy a nők is milyenek. Én, a nagy emancipunci. Azóta sem beszéltünk, pedig komálom őt, komolyan, felnőtt koromban is sokáig szívbéli kapcsolatban voltunk.

Nem írom túl ezt a posztot, nem, nem, én nem.

Most ti meséljetek.

74 thoughts on “azt mondta a tanárnő

  1. Ó, rólam – mivel új voltam, ezért visszahúzódó – a magyartanár(nő) azt hitte, hogy buta vagyok. És bármit is tettem, nem értette, miért járok én emelt irodalomra.

    Akkor fogtam föl, hogy ez a nő a szakmájának a szégyene, amikor elmentem a könyvtárba, hogy mindent elolvassak a szakirodalomban Juhász Gyuláról, és ez alapján írtam egy esszét, amit ő lehúzott, mondván – ezek nem jó gondolatok az adott költeményről.

    Aztán évekkel később összefutottunk az iskola folyosóján – a húgom még ott tanult, azt hiszem, ezért. Megkérdezte, mi lett velem, mondtam, hogy az ELTE BTK-n vagyok magyar szakos.

    Erre azt mondta, hogy úgy látszik, tévedett. Mondtam neki, igen.

    Kedvelés

  2. Nincsenek nagyon mondatok, inkább attitűdök. Borzalmas gimi vidéken, volt ott mindenféle tanár, alkoholista, gyógyszerfüggő, idegbeteg. Az elit értelmiség gyerekeit tolták, a többi vagy közönyt, vagy lenézést kapott. Egyszer azt mondta egy tanárnő, hogy ne beszéljek vissza, proligyerek vagyok. Szegény pára, a nyomába sem ért a szüleimnek. Volt még ilyen, lehet, de azon röhögtünk.

    Kedvelés

  3. Hát, az van, hogy én nem voltam béna tesiből, de egy-két beszólás a tesitanároktól és már annak éreztem magam. Teljesen biztosan tudom, hogy ott és akkor alakult ki bennem az ellenállás a sporttal kapcsolatosan. Ott általánosban. És nem csak ez, hanem olyan mértékű szorongás alakult ki bennem, hogy amikor tornaóra volt, aznap már reggeltől teljesen kész voltam. Szorongtam, gyomorgörcs. Nem beszéltem erről senkinek. Kamaszodtunk, változott a testünk, nekem kényelmetlen volt, hogy kényszerítettek minket csak tornaruha és semmi más. Testhez tapadó műszálas izé.
    Először egyetemista koromban éreztem, hogy talán mégsem annyira teljesen elvetendően rossz a testmozgás, amikor edzőterembe kezdtünk el járni.
    Most felnőttként, 3 gyerek után, elhízva, mindennapos küzdelem magammal, hogy a tudattalanomból előránduló negatív érzéseket legyőzve neki álljak és felemeljem a súlyzókat és nekikezdjek az emelgetésüknek. Utána nagyon jó érzés, mert meghaladtam önmagam. De mégsem alakult ki bennem az még, amiért vissza lehet nyúlni, hogy a sport nem elvesz, hanem ad. Még nem alakult ki. Mondjátok meg, ha kitartással, hosszan, 0 sportmúlttal 40+-osan elkezdi ezt az ember, mikorra jön az, hogy csinálom, mert belülről jövően jó, nem csak tudom, hogy jó, mert jót tesz?

    Kedvelés

      • Szerintem ez hullamzo is, az en esetemben igen. Most, hogy keves az idom es meg kevesebb az energiam, kezdek hanyatlani es ez alulmotival, de amikor megyek erzem, hogy mennyire jo es milyen szar, hogy nem tudok annyiszor ahanyszor szuksegem lenne ra.

        Kedvelés

    • Nálunk is ez: Tornatanár(nő!) perverziója, hogy a látványosan szégyenlős kislányokat csak tornadresszbe öltöztesse. Éppen nőtt a cicink, halál ciki volt. Ha pólót is felvettünk, levetette. Menzesz idején lehetett melegítő nadrágot is felvenni, úgyhogy jó gyakran menstruáltunk…

      Kedvelés

      • Ó, igen! Ugyanez, szintén tornatanárnő. Szintén serkedő cicik, rátapadva a kék szockós dressz. Menzeszkor lehetett melegítő alsó. Pontosan.Végül is, tök jó, mert ha nem akartad, hogy tudják, mert magánügy, akkor is már mindenki tudta, hogy épp menstruálsz. Nem ugyanoda jártunk?! 😀

        Kedvelés

    • Szia! Szerintem nem kell annyi, fél év is elég lehet, de ha valami korrektív tényező is érkezik, akkor még kevesebb. Mennyit akarsz fogyni? A hozzászólásodat olvasva azt vetettem fel magamban, hogy hogy lehet, hogy általánostól gimi végéig az emberek háromnegyede utálja a tornaórát, egyetem alartt (nekünk legalábbis már ez volt) a kötelező, ám választható tornaórákra pedig alig lehet bekerülni? 🙂 Itt van valahol a titok nyitja, hogy mozogjon mindenki, amit szeret. Nálad van olyan, amit úgy igazán szeretnél mozogni? Akármi, a legextrémebb sport is lehet, pl: egyik nagynénémet mi a gyerekek tanítottuk göriznii, amikor még gimis voltam, ő pedig negyvenes akkoriban…egy hónap alatt megtanulta, ma 50-60 között még mindig görizik! Szóval érdemes!

      Kedvelés

      • Szia! Mi az a korrektív tényező? Mármint mire gondolsz? (nem a szavak értelmére kérdeztem rá :D) Én együtt dolgozom egy nagyon hiteles női edzővel, aki ad étrendet és edzéstervet. Szerintem jó. Jó motiváló a FB csoport is. Viszont ez csak online és otthon csinálom az edzéseket, mert ez működik a jelenlegi élethelyzetemben. Nehéz magam rávenni, pedig elég látványos az eredmény, profin van összeállítva minden. Ő egy élsportoló volt. Sokat szeretnék fogyni. Mondjuk 30-at. Nem is rémlik az egyetemen milyen tesi órák voltak. Tehát nem volt szenvedés. Lehetett választani, igen. Az már más volt és jó volt. Az edzőm mindig mondja, hogy amikor padlón vagyok lelkileg (sokszor előfordult a múltban, már egyre kevésbé) csináljam, csináljam, mert higgyem el, hogy ebből erő jön és ez átsegít majd, őt is ez segítette át a legnehezebb élethelyzetein. De ő 10-szeres világbajnok stb, tehát durva sportmúltja van az én 0-mhoz képest. Nincs meg ez az élményem a múltból. Nem hoztam össze annyi endorfint sportból, hogy a függőség kialakult volna. Pedig ezt szeretném elérni.

        Kedvelés

      • Szerintem a függőség nem annyira jó, veszélyes is. Én nem érzem magam függőnek, csak szeretek edzeni, illetve (most megint) konkrét célom van. Jóféle motiváció az önszeretet, a jó társaság, és a legjobb: a testélmény. Az izom-agy kapcsolat (az izom feszülése mámorító), a tónus látványa, az ügyesség, kooordináció, a “szereplési” vágy, amikor tudod, hogy jól mutat, amit csinálsz, dögös vagy.

        Kétféle magatartást látok a kitartóan edzők között: az egyik fegyelmezett, beírja a naptárába, hogy kedd-csütörtök-szombat, és megy. Nekik nagyon való a lifetilt típusú, feszes rendszer is (leszámítva, hogy manipulatívan lekúrja a jobb csajokat, és az önimádata a lényeg). Ugyanez a típus megveszi a bérletet, megbeszéli edzővel, bébiszittert hív, és akkor ezek miatt megy, és lelkiismeretesen megcsinálja. Nem mindig fejlődik, inkább szinten tart, ritkán próbál ki újat.

        A másik fajta beleszeret, elragadja, sodrás van, nem is kérdés. Vagy pl. gyászol/csalódása van, nem bír otthon ülni, hajtja valami. Vagy van valaki nagyon szépjókedves a teremben, és miatta. Vagy ha fene fenét eszik is, ő versenyző akar lenni, és megcsinálja. Ők nem fegyelmezettek, hanem szenvedélyesek (úgy könnyű fegyelmezettnek lenni!), az eredményeik látványosak, meglepőek.

        Én azért élvezem az edzéseket, mert a testem felépítése, működése, a habitusom erre a fajta mozgásra alkalmas. És azért vagyok ilyen lelkes, mert meglepetés volt, nem voltam ugyan sport ellen beoltva sosem, de én ezt az alkalmasságot nem tudtam magamról, és intuitívan mentem bele, nem tervvel.

        Sokáig nem értettem, rajtam miért látszik jobban, más is lejár, de most már tudom, mert megfigyeltem a naponta edző (de nem versenyző, nyilván) fiúkat, hogy fele annyi súllyal csinálják a walking lunge-ot – úgy edzek, mint egy állat, ottragadósan, semmi sem elég jó, na, akkor menjünk még tovább, mi sem természetesebb, meg se nagyon izzadok. Vannak persze mérsékelt, nyűgösebb napok, rövidke edzések, vagy amikor szelíden csak nyújtok egy kicsit, de valamit akkor is csinálok. Nagyon ritka, hogy semmi sport nincs.

        30 plusz, az nagy meló, viszont az eleje könnyen lemegy, és a diéta a kulcs. Hatalmas erő kellett ahhoz is, hogy reálisnak gondold, és elkezdd! Gratulálok! Eddig mennyi az annyi?

        Kedvelés

      • -12/8 hó. Kb 2.5-3 évet tűztem ki időkeretnek utána pedig már jól beépült normális életmóddal továbbélés. De igazából nem a számokat akarom. Csak jól érezni magamat magammal. Ha ez előbb eljön, az is jó. Meg egészség. Az legyen még.
        De mindig nagy dilemma az, hogy ekkora túlsúly ennyi életévvel párosulva, nem túl szerencsés kötőszöveti adottságokkal… hm…hm…vajon megelégedettséget fog-e adni egy gravitációtól nagyon nem mentes térben?

        Kedvelés

      • Hány éves vagy? A gravitáció nagy ellenség, viszont a jól táplált bőr (kollagén, állati fehérjék), amit belülről nem fog, nem “tart tágasan” a zsír, szépen visszaalakul egy-két éves távon. Nekem a hasam és a fenekem feszesedett sokat, persze izmot is építettem a bőr alá, azért.

        Kedvelés

      • Szia Kat! Korrektív tényező alatt azt értem, hogy ha valami nagy pozitív előrevivő dolog történik, akkor az egy plusz erő. Tudod, amikor nem dacból kezded hogy “fuck, lefogyok”(bár vannak, akiknek a dac is használ, én ilyet viszont még nem láttam személyesen) hanem úgy érzed, hogy “de jó, a dolgok milyen szépen javultak, hú még ez is, még ez is jött hozzá, de jól vagyok” – valami ilyesmi érzés a korrektív tényező, olyan, mint a korrektív élmény. Itt kint ahol lakom, használatos ez a korrektív tényező dolog, mint pozitív kúlságos izéé. 🙂 Remélem, érthetően sikerült írnom. Az otthoni edzés is ugyanolyan hatásos lehet, mint az edzőtermi, wáhá, gondolj a fegyencedzésre. 😉 Ha 42 éves vagy, akkor viszont nem tudom, hogy nektek milyen tesióra volt, vagy, volt egyáltalán, nekünk a kétezres évek közepén, második felében vagy harminc kurzus volt, ír sztepptől a flamencon, lovagláson át a teniszig, úszásig, tényleg nagyon sok mindenbol lehetett választani. Szerintem tudod mi is jó még? Amikor egyszerűen nem veszel tudomást arról, hogy az éned épp azért “nyávog”, mert “húú de nehéz. unalmas, hol az eredmény, inkább menjünk enni” (kinek mi, az én énem azért szokott nyávogni, mert inkább szomszédolni akart menni edzés helyett:D) – egyszerűen hagyni kell, hadd mondja a magáét, és továbbcsinálni. 30 kilót azért le lehet adni, sokkal durvábbakat is láttam leadni, Nálad idősebbeket, és még a bőrük se lógott, mert nem eszement módon csinálták. Szerintem szuper, hogy 12 kiló 8 hónap alatt, nagyon ügyes vagy 🙂 számolj majd be, hogy hogy haladsz, vagy ha van blogod/ tudsz ajánlani fórumot (nem tudom, melyikre gondoltál akkor megírhatnád, engem is érdekel, perpill én is erősíteni akarom a testtudatomat, fogyni, izmosodni.

        Kedvelés

      • 🙂 Köszi a tippeket és a motivációt. Én annak a programnak a FB csoportjában vagyok benne, amit csinálok. Jó sok nőci. 🙂 Blogom van, de nem erről szól. 🙂

        Kedvelés

    • Nekem az jött be, hogy elkezdtem figyelni a kajára. A sajt paradicsommal finom, a sült szalonna paprikával finom..egy idő után ( kb. 2 hét) tényleg nem hiányzik az édes íz. Addig nagyon. Nulla kenyeret eszem, krumplit, rizst nem. Így kb. 5 hét alatt lapos lett a hasam, könnyebb az emésztésem. Kávé, tea üresen, ha jó minőségű, finom úgy is. ( a cukron, édesítőn, tejszínhabon megspórolod) Semmi görcsölés, ha fájdalmat okozna letenni, akkor inkább megeszem a sütit. Vigyázok arra, hogy sose legyek éhes, ne tépjem fel a hűtőt. Ha ezzel a fájdalmatlan módszerrel leszalad 2-3 kiló, akkor valahogy automatikusan jön az érzés, hogy lesz ez még jobb is..akkor fekvőtámasz, kicsi plank, tempós séta, autó letesz a város szélén. Ha motoszkál benned az igény, akkor menni fog! Drukkolok, ne add fel!

      Kedvelik 1 személy

  4. Történelem érettségi. Nem ment, nem érdekelt, nem szerettem sosem, tulajdonképpen a kettesre hajtok. Szerencsés tételhúzás, négyes. Örülök neki rettenetesen, jobban mint bármi másnak aznap. Bizonyítványosztás, emelkedett hangulat, koccintunk. Történelemtanárnő jön, félrehív, üljünk le, ez fontos. A közlendő: az elnök úr ötöst akart adni, de szerinte a kétéves munkám alapján nem érdemeltem meg, ezért kaptam négyest, úgy érzi, az a fair, ha tudom… Az egyetlenegy négyesem aznap. Tanárnő feláll, távozik, én leforrázva nézegetek magam elé még egy darabig.

    Kedvelés

      • Micsoda piti alak….. Ha ilyen ember tanította volna a történelmet, talán én sem szeretem meg…..

        Kedvelés

    • Szó szerint ugyanez. Csak engem félre sem hívott, nyílvanosan közölte. Én meg felhangosan beszoltam, hogy vén qrva. Ez 30 éve volt. Azóta sem érdekel a történelem.

      Kedvelés

    • Általános iskola ötödik osztályos voltam, tantárgy: angol. Volt egy kettesem, fasztudjamiért, amúgy négyesek-ötösök, inkább ötösök. Tanárnő félévkor közli, hogy a kettes miatt, ha ötöst szeretnék a félévi bizonyítványban, akkor javítódolgozatot kell írnom a féléves anyagból. Kurva sokat tanultam, nagyon akartam az ötöst. Megírtam a dolgozatot ötösre. Ezt követően a tanárnő közölte, hogy az ám, csakhogy ő mégis négyest ad, mert “zavarja őt ott az a kettes”.

      Kedvelés

    • Kellemeset is meséljek hasonló esetnél – nálam ugyanezt akarta megcsinálni a matekérettségin a tanár. (Minden lányt utált, baromi ciki volt, már kapott az ilyen húzásaiért fegyelmit az igazgatótól. 😀 )

      Az érettségi elnök fegyelmit adott neki, hogy le merte pontozni négyesre az ötös érettségimet. (A történetben mindenki nő volt. :D)

      Kedvelés

  5. Általános iskolában ének órán feleléskor a tanárnő naplóból választotta ki a felelőket. Amikor az én nevemet mondta felálltam. Rám nézett és azt mondta (nekem egyedül, de minden alkalommal…): El ne kezdj énekelni! Beírta a háááármast … Jó, nem vagyok egy Janis Joplin, talán életemben nem énekeltem ki egy tiszta hangot, de ez nem esett túl jól…. Otthon nem szóltak miatta, tisztában volta az adottságommal…Annyit sikerült elérnie a tanárnőnek, hogy társaságban nem éneklek azóta sem…Sokkal kulturáltabb, mikor mostanság a férjem azzal ugrat ha dalra fakadok: Inkább táncolj, a port jobban bírom:)

    Kedvelés

  6. Gimi másodikban iskolát váltottam. Ott két nyelvet tanultak, spanyolból vizsgát kellett tennem. 1,5 évet fél év alatt. Sikerült, de a lemaradás végigkísért, a tanárnőnek nyűg voltam. Aztán negyedikben BME nyílt napra mentünk, mely iskolaidőben volt. Kérdezi a drága tanárnő, hogy hol voltunk, mondjuk egyetemi nyílt napon. “Te is? Neked aztán teljesen felesleges időtöltés volt.” Miért képzelte azt vajon, hogy az ő elitista spanyolján nem jól szereplő, ettől eltekintve mindenből ötös tanulónak nincs esélye a műszaki egyetemre bejutni? Egyébként nem lett igaza.
    Különösebben nem vetett vissza a beszólása, de honnan veszik maguknak a tanárok a bátorságot, hogy egész osztályok előtt alázzák a gyerekeket, nem tudom, azóta sem értem.

    Kedvelés

  7. Én komolyan elgondolkodom néha, hogy miért ne írhatnám le valahova, bárhova az ilyen történeteimet az iskola és a tanár megnevezésével is. Ők miért tehették meg, hogy gondolkodás nélkül megszégyenítettek engem névvel-arccal mindenki előtt? Én meg óvatoskodjak? Én gondolkodom, ők nem gondolkodtak. Ez a különbség.

    Kedvelés

  8. Rossz példa: matematika érettségi, matek fakultációsként. Megmondta a matektanár az anyámnak, hogy a tudásom ötös, de ő négyest ad.
    WTF? Miért? A hölgy országos érettségi bizottságból, egyetemről elbocsátott személy volt, mert hamisított a vizsgán, de ezt is csak utólag derítette ki anyám, mert felmerült, az én érettségimbe is belemászott. A gyanú nem lett bizonyítva, a négyesem négyes maradt, én csak egyetem alatt lettem beavatva ezekbe a részletekbe.

    Jó példa: szóbeli felelésekkor rendszeresen leblokkoltam. Olyannyira, hogy simán elbőgtem magam, ha túl sok lett a stressz. Magyartanárnő leültetett, megtartotta az órát, és a duplamagyar szünetében lefeleltetett. Akkor már tudtam beszélni, a felelet is meglett, és már ideges sem voltam. Csak annyit kérdezett: miért nem ment ez elsőre is? Mai napig nem tudom rá a választ, a tanárnőre viszont tisztelettel emlékszem vissza, mert nem szégyenített meg az osztály előtt és türelmes volt hozzám.

    Kedvelés

  9. Engem annyira imádott az elsős tanító néni, hogy első osztályban húsvétkor félrevont reggel, és adott egy kis barna papírcsomagot, hogy ezt csak nekem, boldog húsvétot, de meg ne mutassam senkinek sem. Egy olyan lila Milka csokinyúl volt benne. 1991-ben vagyunk, szerintetek mennyire volt értékes darab egy ilyen? Nem értettem, egyáltalán nem, és a tetejébe fogalmam sem volt, hogy mi az. Megmutattam a padtársamnak, hát, nagyon úgy néz ki, hogy ő tudta, mi ez. Utána 8 évig ő volt az úgynevezett “legjobb barátnőm”, értsd elnyomó, lehúzó, élősködő bántalmazóm, nem lehetett más barátom, mert akkor büntetett, évekig nem hevertem ki a hatását. Nem állítom, hogy ettől a csokinyúltól indult a barátnős bosszú, de nem kis része volt benne, az biztos.
    Délután a napközis tanárnéni, ugyanez. Csak neked. El ne mondd senkinek. Már nem volt senki a napköziben, szerencsére, értem jöttek a legkésőbb. Egy mesekönyv volt. Barna papírban. Azt legalább tudtam, hogy micsoda. De nem értettem, miért kapom, nem értettem az egészet, nem tudtam értékelni, és nem akartam, hogy ilyeneket adjanak nekem, csak azt, hogy hagyjanak már békén.
    Ma sem vagyok benne biztos, hogy tudom, mi volt ez, de talán az extrán elnyomható, terhelhető, brutálisan megfelelési kényszeres, halk szavú, szőke kislány tetszett nekik, az extrém jókislány. Akivel könnyű, mert ahol benyomod, ott engedelmesen be is nyomódik, mint a gyurma. Elhiszem egyébként, hogy az ő szempontjukból kurva jó volt, mondjuk az általános iskolából nem sokra emlékszem, mert a rettegés betöltötte a tudatomat, de nekik legalább biztos jó volt.

    Kedvelés

  10. Általános felső tagozaton nagyon különös tesitanárom volt. A másik szakja, a földrajz olyan katasztrofálisan folyt, hogy fellázadt az egész osztály. Nem tudott tanítani, elolvasás nélkül, követhetetlenül (néha szimplán terjedelemre) osztotta a jegyeket, ordibált, káromkodott velünk. Felvettük magnóra, hogy megmutassuk a többi tanárnak, ami akárhonnan nézve elég botrányos dolog, de nekünk adtak igazat.
    Testnevelőként viszont abszolút elemében volt. Voltak lesajnáló-vicceskedő megjegyzései mindenki felé, de mindig az erőfeszítést, az igyekvést, a fejlődést osztályozta. A felszereltséghez képest rengeteg mozgásformát tudtunk kipróbálni, az alap atlétika mellett volt kosár, kézi, foci kint és bent, súlyzó, birkózás, szer- és talajtorna. Egyesekkel közölte, hogy “Jövőre megyei bajnok leszel,” és általában tényleg. De az sem volt baj, ha tök tehetségtelenek voltunk valamiben. Azt értékelte, ha mindent kihajtottunk magunkból. Nekem ez nagyon szimpatikus, és a mai napig hálás vagyok azért, amit ez megalapozott (többek között azért, mert sok dologban, pl. labdakezelés, ügyetlen vagyok, de legalább megtanultam küzdeni.)

    Kellemetlen tanári szentenciából igazából csak egyetemen kaptam egy elég vicceset. Első félév, magyar társadalomtörténet, rettegés, csoportos szóbeli vizsga. Többek közt a Horthy-rendszer oktatáspolitikájáról és Klebelsberg Kunóról is szó volt (időben már nem volt messze a KLIK, de még nem sejtette senki. Haha.) A vizsga végén kérdezte, tudunk-e még valamit Klebelsbergről. Eszembe jutott egy régen látott forrás, ahol Klebelsberg az olasz fasizmust és annak eredményeit dicsőítette, el is mondtam. Rögtön jött az értékelés, ahol megkaptam, hogy bizony erre föl csak négyes jár nekem, mert akkoriban még nem is voltak hatalmon a nácik (!), és én egy olyan ember vagyok, aki mindent betanul, de képtelen gondolkodni. Ez szíven ütött, nem csak azért, mert nem én voltam az, aki valamit félreértett, hanem mert én nagyjából pont ellentétesen láttam magam. Egy ideig terveztem, hogy bemegyek hozzá utólag, megmutatni a releváns idézeteket, de aztán hagytam a fenébe. Amúgy lehet, hogy tényleg túlságosan támaszkodom az ún. tudásra.

    Kedvelés

  11. Ez egy teszt, hogy kinek esett le az előző posztok után a tanulság? 😀 A jelek arra mutatnak, én reménytelen vagyok 😀

    Volt már poszt Lőrinc vérszívó ofőjéről, nagyon sírtam akkor, sokminden felszakadt bennem. A mi felsős ált-isk-ofőnk ellenem kovácsolta az osztályközösséget, vagy inkább úgy kovácsolta össze az osztályközösséget, hogy ellenem uszított, viccelődött rajtam, és a többiek közötti hullámok ilyenkor mindig elcsitultak, örültek, hogy ők bezzeg nem ilyen nyomik, ennyi.

    Na ő mindig nagy jövőt jósolt nekem, zugügyvéd, akit majd sikátorban megölnek, ilyesmi, és néha gondolkodtam, hogy majd ha nagy leszek jól megmutatom. Ott leszünk a húsz éves osztálytalálkozón és én majd elmondom, hogy, és akkor majd mindenki rájön, hogy. Lófasz semmi nem lett belőlem amúgy. Persze bűnöző azért nem lettem, ez ér? A néni nem tudom él-e még.

    Horger Antalt nagyon idős korában megkérdezték, hogy nem bánta-e meg, hogy eltanácsolta József Attilát, és azt mondta nem. Lehet igaza volt, nem? A nem is olyan nagyon gyengéd erőszakjával milyen tanár lett volna?

    Kedvelés

      • megkeresem, hogy hol olvastam. Lehet csak urban legend?

        Nagyon zárkózott volt a családom, anyám se barátkozott senkivel, mindenki el volt vonulva a szobájába, szóval nem voltak valami fejlett szociális képességeim 😀 általában egyedül olvastam a szünetekben, képtelen voltam csoportos feladatokra, nem tudtam barátkozni, elhiszem hogy rettenet nyomi voltam a többiek szemében.

        Érdekes, hogy amikor gimnáziumba mentem ez megszűnt. Azon pedig sokat gondolkodtam, hogy a néni miért utálhatott ennyire, az nem lehet a fő ok, hogy nem vittem szendvicset a suliba 😀 Valamit nagyon rosszul csinálhattam, csak túlságosan szeretem magam ahhoz, hogy meglássam.

        Kedvelés

      • Rendben, bocsi, hogy belemagyarázok olyan dolgokat, amik a fejemben vannak 😀

        Az előző két bekezdés megerősítette azt a talasztalatomat, hogy a nagy többségnek nem erőre és megcsináltamra van szüksége, kevesebb energiabefektetéssel is lehet jó érzéseket meg izgalmat generálni, csak egy kicsit sírni kell, tanácsot kérni, kész. Figyelem bezsebelve, kit érdekel a valóság, meg hosszútávú célok. Nem akarok nagy többség lenni, mondom.

        Aztán jön ez az új, jó kis panaszkodásra csábító poszt, és mit teszek? 😀

        De tényleg már máshogy állok ehhez a régen bántottak témához, és rögzítenem kellett magamnak.

        Kedvelik 1 személy

      • Èn sem hiszem, mégis meglepően sokan indokolják a felnőttkori nemsportolást a gyerekkori tornaórával.

        Kedvelés

  12. Tesióra, kislabda dobás. Kevés, még lánynak is kevés. Másodszorra is kevés, harmadszorra is kevés.

    Tesitanár száját húzogatva beírja.

    Háziorvos 20 évvel később (új voltam ott, kórtörténetet vett fel) ‘és akkor ezzel ugye az is jár hogy a karja is gyengébb?’

    Ja. Jár vele. Csak hozzám 12 évesen nem jutott el az Infó.

    Kedvelés

    • A kislabda! Az volt az én mumusom. Hiába tudtam fejben a mozdulatot, sose sikerült. Fele távolságra ment mindig, mint a többieknek. Béla bácsi, a szuper tesitanár nézte, nézte, beírta a kettest, majd igyekezett halálra dicsérni, ha jó voltam kézilabdából, futásból, többi labdás dobásból. Imádtuk. Minden órát úgy kezdett, hogy “Jelezném a társulatnak, hogy…” Legjobb tesitanár ever.

      Kedvelés

      • Én semmiből se voltam jó. Legalábbis olyanból nem amit tesiórán mértek fel. Ez a kislabda általánosban volt.

        Főiskolán első évbe Cooper teszten októberben kaptam életem első teljes asztmás rohamát. Nem tudom hogy a tanár látott e már ilyet vagy kellett e volna elvileg tudnia hogy van ilyen de szó nélkül hagyott sok időt köhögve enyhén fuldokolni. Talán ha szólt volna talán elmentem volna orvoshoz. Hasznos lett volna a diagnózis 19 évesen 39 helyett. Diagnózissal könnyebb kezelni az ilyesmit.

        Annyit legalább mondhatott volna utólag hogy fiam 20-40 éve tanítok, ilyet még nem láttam / láttam ugyan ugorj már el a háziorvosodhoz és mondd el neki a mai esetet hátha van valami ötlete rá.

        Tudom hogy főiskolán már tényleg nem felelős értem, de ez pl egy klasszikus ‘beleütöm az orrom’ lett volna, ahol volt rá esély hogy jót tehetett volna.

        Kedvelés

  13. Vidéki kisváros, hetvenes évek. Nagyanyám meglátogat az ország másik végéből minket, beszélgetünk az utcán, nem magyarul. Orosztanár jön, köszönés magyarul, bemutatás a nagyanyámnak, kényszeredett beszélgetés. Másnap oroszórán: Magyarországon magyar ember magyarul beszél.

    Kedvelés

  14. Töriórán arról beszél a tanár, hogy a koncentrációs táborokban a zsidókból szappant főztek. A duci barátnőm lemaradt a jegyzetelésben, és odafordult hozzám kérdezni. Azt mondja a tanár: Tudom xy, hogy belőled jó sok szappant lehetne főzni, de ne zavard az órát! 11 évesek voltunk.

    Kedvelés

  15. Tanár (ez egy másik) kérdez az osztálytól, többen jelentkezünk, de nekem még nem jut igazán eszembe a válasz, csettintek az ujjammal, és eszembe jut. Tanár erre lebasz, hogy mit képzelek én, ő nem pincér! Mondjuk ez így utólag vicces, de akkor nagyon bántott, hogy ilyet képzel rólam…

    Kedvelik 1 személy

  16. Tanárok és az ő felelősségeik (nem véletlen a többes).
    Tornából nagyon jó emlékeim vannak, egy csodálatos tanárnőről, aki hitt bennem 🙂 de előtte még az előzmények: általános utolsó két évében egy, gyerekek közelébe nem való, láncdohányos banya érkezett közénk. Sem a serdülő lányok iránt nem volt empátiája, tapintata, sem a testi felépítésbeli különbségek iránt. Voltak a kosarasok, az evezősök, a futók, és volt a “csürhe” – akkor már sokadik éve aktívan táncoltam (óvodától) de nem sorolt a “sportolók” közé, mi csak a lustaságok voltunk, így masszában. Rendkívül kicsinyes volt, menstruáció kikiabálástól kezdve (ne kényeskedjetek, régen az asszonyok véres… arattak) asztmás gyerekkel Cooper-futtatásig, mert “tananyag van, óra van” (szegény persze gyógyszerre szorult, valamint tahóék kiközösítették, mert milyen béna, hogy nem tud lefutni egy Coopert, vajon a tanár le tudta volna futni?)… A táncosok is megkapták a magukét, idióta balerináknak nevezve őket, engem leoltott, hogy ne is gondoljam, hogy ilyen gólyalábakkal felengednek majd a szerekre, balerinának viszont úgyis dagadt vagyok (dagadt nem voltam, balettet pedig nem keverjük a nép-és társastánccal). A banyának volt egy fitnessklubja is akkoriban, jelentkeztem akrobatikára, képes volt odahozni nekem egy jelentkezési lapot a step-aerobicra. Mert inkább fognyom kellene szerinte. Elnézett amellett, hogy a tanítvány csak ki szeretné próbálni magát, ő, a “szakember” eldöntötte, hogy nem.
    A fordulat jött gimiben, rögtön az első tornaórán, ahol az első mondatban említett tanárnőnek azt találtam füllenteni, hogy bizony nekem vannak torna tapasztalataim 😀 be is vett a csapatba, remekül ment, diákolimpia, B-gyakorlat, felemáskorlát aranyérem (ennyit arról, hogy gólyalábakkal nem lehet szertornázni) emellett folytattam a táncot, ő mindenkit mindig dícsért, pici duci osztálytársunkat nem kínozta a magasugrással, tériszonyos lánynak nem kellett szekrényt ugrani, máshol javíthattak.
    Majd negyedikben a szalagavatón beszélgettünk. És bizony-bizony, akkor derült ki, hogy ő pontosan tudta, hogy addig közöm nem volt a szertornához, tudta a kamuzást, de látta, hogy sportos vagyok, és mindenekelőtt, hogy nagyon akarom, hát bevett a tornászok közé 🙂 én pedig azzal, hogy ezt a kis alaplökést megadta, maximálisan igyekeztem, és bizonyítottam. Win-win, ő kapott egy igyekvő tornászt, én egy hiteles Pedagógust. Így, nagybetűvel. És ez egy kapaszkodós emlék, a mai napig is. 🙂

    Kedvelik 1 személy

  17. Sosem voltam jó abban, amit viccesen úgy hívok: a mozgáskoordinációm.

    Általános iskolában köznevetség tárgya voltam, amikor futni kellett. Váltóversenyeken azon vitáztak a csapatok, hogy kit gyengítsek inkább. Fociban húzták a szájukat a többiek, ha be akartam állni ( a gyerekek még őszinték ). Kidobóban kedvenc célpont voltam. Évente átlagosan 2 szemüveget dobtak le a fejemről ( anyám nagy örömére ). A tornatanár természetesen nem engedte meg, hogy kimaradjak a kidobóból, azt tanácsolta, hogy vegyem le a szemüvegemet. Az, hogy anélkül nem látok, nem érdekelte.

    Gimiben ez a fajta sz*patás megszűnt.
    Ott inkább azzal nyomasztottak ( nem csak engem ), hogy nem abszolút teljesítményre osztályoztak, hanem relatívra. Az adott felmérés eredményeinek terjedelmét 5 részre osztották, az alja az egyes, a teteje ötös. Ez egy vidéki elit gimnázium volt, minden osztályban volt 2-3 versenysportoló. Csak azért tudtam stabil 3-as szintet hozni, mert a saját testem méreteihez képest elég erős vagyok, és már akkor is sokat mozogtam; súlypontemelkedésben, felülésben, fekvőtámaszban, kötélmászásban mindig benne voltam az első kettőben, és ezek “felhúzták” az átlagomat. De nem mindenki volt ilyen szerencsés.

    És mégsem tudták kiverni belőlem a mozgás szeretetét. 😛

    Kedvelik 1 személy

  18. Úgy látszik, mindenkinek volt minimum egy fasiszta tesitanára… A mi általános iskolás tanárnénink ígéretes élsportoló-karriert adott fel egy sérülés miatt, képzelhetitek, mennyire volt elhivatott testnevelőtanár. Nyolcadikra simán belénk beszélte, hogy kövérek és ügyetlenek vagyunk. Néha még most is álmodom vele, brrr. Gimiben sokkal jobb volt a helyzet, egy nem különösebben érdeklődő és motiváló, de legalább nem direkt kicsesző nénink volt, akinek mindegy volt, mit csinálunk, csak mozogjunk.
    Szintén általánosban, a rajztanárnő volt olyan, aki iszonyúan el tudta venni a kedvünket. Én jó voltam rajzból, viszont a legjobb barátnőmnek olyanokat mondott, hogy szegény ott zokogott az asztalra borulva. Azért azt már a nyolcvanas években is tudni illett volna egy készségtárgyakat tanító pedagógusnak, hogy nem mindenki születik Raffaellonak.

    Kedvelés

  19. “az rá 10 évre többet ért el, mint az osztálytársaim úgy ahogy vannak együttvéve.”
    ez a mondatrész számomra roppant unszimpatikus.
    örülök, hogy megcáfolta az alaptalan előítéletet, de sokkal elegánsabban illene..

    Kedvelés

  20. Gyerek 1. ” Tudomásul kell venniük végre, hogy a maguk gyereke hiperaktív. ” Igen? Önöknek pedig azt kell tudomásul venniük, hogy ez esetben beperelem az iskolát, mert az elmúlt 4 évben nem küldték szakemberhez. Na, többet nem dobáltak meg szakkifejezésekkel, a kölök meg leérettségizett kitűnőre.
    Gyerek 2. ” Hát, a ti fiatok annyira lusta ( unta a középiskolát, de cefetül), hogy csak egy gyengécske főiskolát javaslok.” Na, mennyé be fiam, mutassad be a 2. egyetemi diplomádat!

    Kedvelés

  21. Sokáig azt gondoltam, a tesitanár azért van, hogy megutáltassa velünk a sportot. Sajnos. én kifogtam általánosban az RSG őrült tanerőt, akinél tornadresszben kellett zeneszóra futkorászni, meg gyakorlatot egyszerre bemutatni (na ebben nem voltam jó, de csináltam, különórára jártam, hogy meg legyen a tesi ötös, én marha!) a labdajátékban sem (fociban, ping-pongban, tollaslabdában igen, de ezeknek nem volt közük az iskolai torna órákhoz) csak a kötélmászásban. A tornát szó szerint értették még a gimiben is: a tanárnő talajgyakorlatot tanított be nekünk, és abból kellett “lefelelni” egyenként, mindenki szeme láttára, az ominózus tornadresszben. Én korcsolyázás közben eltörtem a karom, így menekültem meg. Mondtam is otthon, hogy írjanak minden órára felmentést. Azért korcsolyázni tovább is lejártam, de a tesiórát még egyetemen is utáltam (kosárlabda) nem értettem, miért kell harcolni és véresre karmolni egymást a labdáért, a szemüvegemet is féltettem, de mást meg nem lehetett csinálni. Na akkor kiharcoltam, hogy én úszni járhassak.
    De emlékezetes a szenvedés, a megszégyenítés. A korszak valahogy ilyen volt. Az én fiaim rengeteg féle sportot kipróbáltak, edzésre jártak önként, és imádták az iskolai tesiórát is. Bármiben lehetett az órán mozogni, nem volt kötelező tornaruha, pláne kötelező színű, futáshoz, focihoz persze tornacipő (de úgyis mindenki edzőcipőben járt). Azért van fejlődés, örülök.

    Kedvelik 1 személy

    • Ezzel a minden mozgásfajtát leosztályozunk tipusú tornaóra elavult már, teljesen nonszensz a dulpa tesióra első órájában gyakoroljuk a kislabdadobást, következő órán osztályozzuk, melyik gyerek dob ma bármit is szabadidejében? Kocsival megyünk minden hova, délután szakkorökön és az asztal előtt ülnek, aki soha nem fut hogyan tudna jó cooper-tesztet futni a semmiből? Felülés meg fekvőtámasz, még a lépcsőzéstől is elszoknak a liftes házban élő gyerekek. Vidékiek detto. Mondjuk nem hiszem hogy lesz változás a következő ötven évben a magyar tesiórák táján.

      Kedvelés

      • Annak idején nem azt vártam volna, hogy meghozzák a kedvem a mozgáshoz, hanem hogy ne vegyék el egy életre.
        Nyáron volt harmincéves érettségi találkozónk, és érdekes volt nézni, hogy az osztály másik fele, akik tesitagozatosak voltak, versenysportolók, napi edzésekkel, zömében mennyire szétestek testileg mostanra, a magamfajta meg, aki csak muszájból ment be tornaórára, esetleg még túlsúlyos is volt anno, valamikor 40 körül hogy összeszedte magát, örömből mozog, és ez látszik is rajta. Persze volt kivétel mindkét irányban, de kevés.

        Kedvelés

      • Újraolvastam amit írtam, ígérem többet nem írok telefonról. Ez teljesen értelmezhetetlen

        Kedvelés

      • De várjunk csak, az, hogy kocsival hoz-visz csak a hab a tortán, szóval a kocsi kiesésével se lenne sokkal több mozgás. Utálom, hogy egy huszonéves nyugdíjas vagyok, de ma már folyton csak a számítógép, bezzeg régen, eh, eh. Amúgy nem tudom mi a halált csináltak régen a gyerekek, amióta olvasni tudok a számítógép volt a szórakozás mindenkinek, saját tapasztalat. A ványadt testünknek nem fog motivációt adni a militáns-tesi, az egyetlen remény valami örömelvű tanterv lenne.

        Kedvelés

      • Karikáztak a sárban, macskabölcsőztek, ugróiskoláztak, befonták egymás haját, építkezéseken hívták ki a sorsot, roncsautókkal szlalomoztak a szántóföldön, a kukijukat húzogatták, naplót írtak, verebeket csúzliztak, könyvtárban olvasták a Gólya hozza…?! című örökbecsűt, strandra lógtak be, ahol aztán meglesték a lányokat, és egymás fejét verték a műkő pingpongasztalba.

        Kedvelés

  22. Nem tudom, hogy csináltam, hogy a tanárok bunkóságai mindig lepattantak rólam. Talán azért, mert már közben tudtam őket sajnálni, amiért olyan életük van, hogy ez jelenti számukra az örömöt. Hát igen, tényleg sekély e kéj.

    Kedvelés

  23. Elfogult vagyok a tanárokkal szemben, utálom a többségüket. Harmadik osztályos voltam,amikor egy kedves tanárnőhöz kerültem a negyedik suliban. A neve nem maradt meg az emlékezetemben, viszont a fogsorra igen, meg pár félelem és a keze nyoma.

    Kedvelés

  24. Szia Éva, sziasztok!

    Régóta olvasom a blogot, ez az első hozzászólásom.
    Én: negyvenes nő két nagyobb gyerekkel (19 és 14 évesek). Családi állapotom szokatlan még a magam számára is; húsz év házasság után, egy éve különváltan élek a férjemtől. Nincs még válóper, nekem nem is hiányzik, jó így is, ami van, ami lett.

    Sokszor éreztem úgy, hogy a blog témái engem is érintenek (nagyjából az összes), de leginkább érdekesek, látókörtágítók nekem; érteni vélem a ‘minden érdekesebb, mint amennyire elkeserítő’ kitételt. Korábban is volt már késztetés bennem, hogy hozzászóljak néhány témához, de különböző okok miatt mégsem írtam. Most viszont szó szerint éreztem a gyomrom összeugrását a poszttól és a hozzászólásoktól.
    Egy ideje, talán onnantól fogva, hogy a gyerekeim óvodába-iskolába kezdtek járni, mindig ezt érzem, amikor az iskolára (igen, így általában), a tanárokra (bocs, ezért az ánblok-ért, ezt majd később árnyalom), az óvónők, tanárok elhibázott, elhamarkodott, bántó, sértő megnyilvánulásaira terelődik a szó. Itt lehetne a következő mondat az, hogy tisztelet a kivételnek. Nálam ez sajnos a következő utáni szokott lenni, bár igyekszem, hogy az azért az a mondat legyen. Szokott sikerülni azért.

    Pedig.
    Nekem remek tanáraim voltak. De tényleg. Sokan közülük nagyformátumú, igazi pedagógusegyéniségek, de nem merev ‘tanárszobrok’. Néhányukkal a mai napig tartjuk a kapcsolatot. A fiatalabb testvéreimnek egyre kevesebb jutott belőlük, már kamaszkoromban éreztem, hogy nekem a tanáraimmal nagy szerencsém volt, és hogy nem mindenkinek adatik ez meg. Szerettem, tiszteltem a tanáraimat, szinte kivétel nélkül. Nem emlékszem olyan mondatra tőlük, ami sebet ejtett volna és arra sem, hogy valamelyik osztálytársam kapott volna ilyet. Illetve valami halványan dereng arról, hogy az egyik tehetséges, jóképű, szorgalmas osztálytársunknak a matektanár mondott valamit, amit ma beszólásnak mondanánk, mert lehúzós, személyeskedő szöveg volt (nem tudom már, mi, csak az emléke van meg, hogy történt ilyen, talán rajta akarta kapni a fiút azon, hogy túl szép, hogy igaz legyen az egész gyerek), ma sem értjük, hogy fordulhatott elő. Egyszeri, elszigetelt esetként pláne nehéz volt értelmeznünk a szándékot. Idáig off is lehetne a hozzászólásom, de haladok, ígérem.

    A gyerekeim viszont átéltek sok nem jóindulatú megnyilvánulást a tanáraiktól. Következő utáni mondat: jóindulatút is bőven. A kettő között ez lenne: olyasmiket, amik a 21. században, Európa közepén, Budapesttől pár kilométerre nem kellett volna hogy megtörténjenek szerintem: sajátos fegyelmezési módszereket (sarokba térdepeltetés az elsős fiamnak büntetésként), fizikai erőszakot (eddig két pofon a fiam egyenlege két különböző tanárnőtől), ordítozást, káromkodást az egész osztálynak (szintén a fiam osztályában) és szintén tanárnőktől. Az egyikük azóta már nem is tanít, megbeszélhették vele, hogy inkább ne. A lányom (ő az idősebb) szerencsésebb volt: neki csak egy kis mellőzést, más gyerek favorizálását a többi kárára, kikiveljóbanéskivelnem-értékelést versenyek zsűrijétől, az ő és a szülei szabadidejével való masszív és sorozatos visszaélést kellett a saját bőrén tapasztalnia. Részben innen az én gyomorgörcsöm.
    Most beszélgettem a lányommal arról, hogy volt-e olyan mondat, ami kísértené. Azt mondta, hogy nem emlékszik ilyenre. Mondatra nem, másra igen. A mondatoktól őt megvédte a jótanulósága, sokoldalúsága, tagadhatatlan okossága, az iskola és a kisváros üdvöskéje-sége, a szülei státusza és az (csavar a történetben), hogy az anyukája szintén tanár volt akkoriban, amikor ő általánosba járt és ezt tudták is az iskolájában rólunk. (A fiam viszont hamar megtanulta magát megvédeni és másokért is kiállni. Jobb híján.)

    Pályaelhagyó középiskolai tanár vagyok. A gyomorgörcsöt akkor is érzem, amikor a saját tanárságomra gondolok, mert volt, hogy én is rosszul működtem. Pedig nagyon igyekeztem 1. nem ártani, 2. használni, amíg tanítottam. Utolsó fordulat a történetben: Volt, hogy én mondtam olyan mondatokat, amik fájhattak diákoknak. Nekem fájnak. Így történtek: arról beszélgettünk tizedikesekkel, hogy mik szeretnének lenni, az egyik fiú, aki izgága volt, szertelen, amolyan aszemesemálljól-típus, de akit szeretünk, mert a sajátunk is ilyen, meg amúgy is, minden gyerek kicsit a sajátunk, azt mondta, építész. Annyira meglepődtem, hogy hogy gondolhat ilyet magáról EZ a gyerek, hogy majd ő építész lesz (bizony, így volt sajnos), hogy gondolkodás nélkül valami ilyesmi szaladt ki a számon és ma is érzem, ahogy szalad, hogy TE nem leszel építész… Nem tudom, hagyott-e benne ez nyomot, de ha találkozom vele, most már biztos, hogy megkérdezem. Az ötéves érettségi találkozón vannak túl, ott nem gondoltam, hogy kellene vele beszélnem erről, pedig ha eszembe jut a fiú, eszembe jut ez a történet is. Azt hiszem, mindig is így volt ez. Meg az is eszembe jut róla aztán, hogy közeledni próbált az érettségi találkozón, utána elkísért egy darabon és meg akart csókolni (utolsó utáni fordulat). De ez talán nem is tartozik ide. Nem lett építész egyébként, korán otthagyta azt a műszaki főiskolát, amit elkezdett és azóta sem tanul felsőoktatásban.
    A másik történet: Tizenegyedikes osztály, szintén a továbbtanulás a téma. Mondja az egyik lány, hogy a Zeneművészetire szeretne menni, népdalénekes szakra. Nagyon magabiztosnak tűnt. Én meg elkezdtem mondani kedvesen, anyáskodóan (utólag látom: leereszkedően, de egyáltalán nem szándékosan így), hogy hű meg há, hát biztos nehéz lehet oda bekerülni, meg van-e egyáltalán ilyen szak, blablabla, szerintem látható volt rajtam, hogy nem hiszek az egészben. Utána láttam magam kívülről, tuti, hogy látszódott… Az osztálytársai kezdték mondani, hogy de hát ő így meg úgy tud énekelni. Kiderült aztán, amit akkor én abban az iskolában újként még nem tudtam, hogy csodálatos hangja van a lánynak és pont akkor indítottak népdalénekesi szakot a Zeneművészetin, amikor ő érettségizett. Felvették. Hallottam diákként énekelni, azóta is vágyom arra, hogy még halljam élőben.
    Volt még egy másik lánnyal két csörtém, amit bánok, viszont azok nem elmondhatók már nekem, durvábbak. De ott magamat kellett megvédenem; a körbenyalizás után, amit velem művelt (ilyen is van) egyszer csak ok nélkül elkezdett támadni engem de nagyon durván. Egy teljesen szétesett személyiségű lány volt, aki valamit rendszeresen szívott vagy tolt, de nem tudom, mit. Azt gondoltam akkoriban, hogy egy félévet ki kellene hagynia és pihennie kellene. A második évismétlésre buktatása után eltanácsolhatták, mert utána nem láttam viszont az iskolában. Azt hallottam róla, hogy ‘egyházi úton javult meg’.

    Más bűnömre nem emlékszem (tanárként), de ezekre nagyon. Talán azért őrzöm ilyen tisztán őket magamban, hogy soha többé ne csússzak beléjük. Hogy mindig időben eszembe jusson, hogy na ezt ne, így ne. Görgettem magamban, belül sokat az ‘eseteimet’, sokáig csak szégyent és megbánást éreztem, talán mostanra sikerült tilalomfákat építenem belőlük magamnak.
    Köszönöm, hogy elmondhattam.

    Kedvelés

    • Üdv a blogon! Olvaslak, és megkapó az önkritikád. Én köszööm, hogy elmondtad. Érdekes, hogy milyen sokan önreflektáltak a gyengéd erőszak posztok alatt is, jó ezt látni.
      Van, lesz vajon olyan osztálytalálkozó, hogy elmondhasd az érintetteknek, amit azóta értettél meg?
      Ilyen végleges mondatokat szerintem ne mondjunk soha, senkinek. Továbbtanulási terv, az egy kicsit olyan, mint ha a szexualitásáról mesélne valaki. Ezt meg kéne tanítani a tanárképzésben: semmit, soha, csak bólogatni, a szülővel esetleg beszélni, alternatívákat mutatni, de abban támogatni, amit választott. Majd megtanítja az élet. Van ideje. És a téves pályaválasztás se akkora baj ma már.
      Én mindig is tanítani akartam, tízéves koromtól. Tanárként még ma is jelentős mozgásterünk, presztízsünk és lélektani hatalmunk van. De persze nagyon nehéz, és olyan kicsinyes mentalitásokkal találkoztam 1. kolléga, 2. gyerek, 3. szőlő részéről, hogy azt nem lehetett feldolgozni és új hittel bemenni hétfőn.
      Ma látom már, hogy én miben voltam hibás, de azt is, hogy a kollégáim sokkal önösebbek, cinikusabbak és lustábbak voltak. Erőből és blöffből dolgoztak.
      Úgy oldottam fel az ellentmondást, hogy már nem vagyok tanár. Én is pályaelhagyó középiskolai tanár vagyok.
      “Tisztelet a kivételnek”: a kivételesség, tehát hogy NEM mond bántót, megalázót, volna az említésre sem méltó minimum. A nulla.

      Kedvelés

    • De jó, hogy ilyen őszinte vagy magaddal, és mered ezeket megosztani. Én még mindig tanítok, és csak remélni tudom, hogy azért nem emlékszem ilyen mondatokra, mert nem voltak. Inkább biztatni próbálom a gyerekeket, olykor beléjük látok olyat is, ami lehet, hogy nincs is ott, de inkább ez – mondom magamnak, akit folyton lenyomtak. Túlkompenzálok.

      Kedvelik 1 személy

  25. Még mindig van bennem két mondat, amit nem mondtam el egykori tesitanáromnak, Éva néninek. Tisztán emlékszem a helyszínre: Teleki Blanka Gimnázium, az iskolai kápolnából átalakított tornaterem (igen, az orgona helyén volt az öltöző, a sekrestye meg a tanári szertár), 1996. Hónapok óta keményen készülünk a felvételire, és érezzük, hogy jól esne valami mozgás. Éva néni már mindenbe szarik bele, két év a nyugdíjig. De osztályzatot kell adni valamire. Kipakolja a szekrényeket, a szivacsokat, és ránk bízza: gyakoroljátok a szekrényugrást, majd jövök és osztályozom. A szekrényt sose értettem, semmilyen viszonyom nem volt vele, olyan keveset gyakoroltunk rajta, hogy idő se volt megtanulni a mozgásformát. És pláne egyedül gyakorolni! A bordásfalhoz álltunk inkább, és az egyik osztálytársamnak, akinek megvolt a Cindy Crawford-féle edzésvideó VHS-en, megmutatta, miket lehet otthon tornázni. Azt csináltuk, aztán leültünk. Jön Éva néni, hogy sorakozzunk, jön a szekrényugrás. Mindenki csinálja, mindenki szarul. Fejcsóválás. Jövök én, dobbantok, és úgy lefejelem a szekrény szélét, hogy leesek, majdnem elájulok. Éva néni persze megijed, jól lebasz, hogy DE HÁT MIÉRT NEM GYAKOROLTATOK? Utána köv. órán szintén semmittevés, és még a lelki fröccs is: odajött hozzánk, és elmagyarázta, hogy ha ilyen szorgalommal folytatjuk, nem fognak sehova felvenni minket. Az a két mondat, amit akkor fogalmaztam magamban, még mindig itt van egy kis hátsó bugyorban.

    Kedvelés

Hozzászólás a(z) szeproza bejegyzéshez Kilépés a válaszból

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .