Az első rész: a gyengéd erőszak 1.

Szépen vagyunk egyébként: míg ti a lányotokat féltitek a traumától, apák, haverok és puakézikönyvek arra biztatják a fiaitokat, hogy próbálkozzanak, smárolják le a lányt, ne vacakoljanak.

A legtöbbször nem rosszindulatúak az “udvarlók”, nem tudatosan mesterkednek. Csak nagyon akarnak valamit, és az erősíti meg őket, ami a másiknak rossz. A bántalmazók sem mind gonoszak.

Világosítsd föl gyermeked:

a haramiák emberek;

a boszorkák – kofák, kasok.

(Csahos kutyák nem farkasok!)

(Reszketek, ahogy ez meg van írva, a verszenén. Milyen sűrű valóság a jó vers…!

Ó, ezt nem ide. Készítek egy alposztot, egy József Attila-szemelvénygyűjteményt, az 1936-os versekből, mert nagyon érzékletesen adják vissza a dinamikát.)

Hiedelmek, viselkedési sémák és érdekek mozgatják őket egy társadalmi közegben, amely tolerálja, alig ítéli el, megmagyarázza, vagy nem akarja észrevenni a húzásaikat.

Miért nem tartom áldozatnak a csalódott, visszautasított férfiakat?

Annak ellenére nem, hogy a közelség koldusai a hitegető nők áldozatai is. Akivel ezt meg lehet csinálni, azt az erre a típusra utazó nő csúnyán lehúzza, hitben tartja, kihasználja. Miért teszi? Mert előnye származik belőle. Mert a kevéske közelségének a patriarchátus gazdasági viszonyai között ez az árfolyama. A világ tele van számító emberekkel. Ne menj bele az alkuba. Ne hidd azt, és ne állj ott könnyes szemmel aztán. A lelked mélyén nagyon is tudod: nem vonzódik hozzád, azért kell trükközni.

Kezdjük ott, hogy nem egyforma a két fél hatalma. Kinél van a hatalom? És: ez ugyanaz a kérdés-e, mint az, hogy ki szenved kevésbé kettejük közül?

Nem. A másiknak nincs hatalma attól, hogy te vonzódsz hozzá. Általában azt képzeljük, hogy az van fölül az érzelmi libikókán, aki visszautasítja a másikat (ennek még én is, ennyi belső munka és önismeret után is bedőlök: misztifikálom azt, aki nem néz vissza) (de ezt fel tudom ismerni, és leállítom) (és nem kezdem el őt rontani, hogy nem is olyan szépjó).

A gesztusok egyirányúak, a célpont csak hárít. Rajta van a nyomás, ő az, akit nem hall meg a másik, és akinek a nyomakodás nem döntése. Ezért bántalmazási forma a rögeszmés ragaszkodás.

Érzelmi nyomasztásnak kitéve lenni egyáltalán nem jó érzés, és bár végig kerültem az áldozat szót, valójában olyasmi, a dolog egyirányú, kényszerítő jellege miatt. Minden, amit ebben romantizálnak, a “de ez csak barátság”, az “örülj neki” azt szolgálja, hogy az agressziót ne lehessen könnyen felismerni, számon kérni, elutasítani.

Van, hogy a manipulátorok a gyengékre repülnek rá (kommentben olvashattuk: tizenhárom éves, vagy különc, érzelmileg éhes lány), és van, hogy az erősekre, akiket sokan néznek, akiket könnyű idealizálni. Tiszta típus alig van: a legtöbben bizonyos területeken és időszakokban erősek, máshol/kor meg nyomorultak. A célpont lehet vonzó, megható sorsú, épp krízisben levő, vigasztalandó, sérült lélek, akinek annyi a “hatalma”, hogy szexuálisan vonzó.

Az én manipulátorom hangsúlyozta, hogy sérült vagyok, és nekem milyen nehéz, így pozicionálta megát fölém. Utálom, amikor gyengévé értelmeznek. Én nem élvezem a gyengeséget, a rászorultságot. Én a szuverenitást élvezem, a magányt is inkább, mint a függést, és elvárom a tiszteletet.

Mindenkinek vannak nehézségei, de bárki megerősödhet. És senki nem traumatizálhatatlan, olyan erő nincs.

A manipulátor a lúzersége kompenzálásaként fejleszti ki a makacs, rafinált stratégiákat, és ehhez a férfiszerep biztos alap: a hiedelem, hogy a férfi kezdeményezzen, ő ostromolhat egy nőt, a “szerelme” megható, és hogy barátkozni, szolgálatokat tenni ártatlan dolog. A manipulátor érzelmi kullancs; az erős, csapolható gazdatest-célpont valószínűleg hamarabb túllesz a történeten, és az nem mindig zavarja meg az emberi kapcsolatait, boldogságra való képességét. A manipulátor viszont összeomlik, de ahogy sajnáltatja magát, a másikat hibáztatja, az is a kontroll eszköze. Nem szokta elegánsan, magában intézni. Általában magányos marad, van, hogy meg is szégyenül, mert az erőszakot senki nem szereti – de ezt magának, a téves, hatalmaskodó stratégiájának köszönheti.

A manipulátorok anyukája nagyon szokott haragudni a célpontra, ők általában abszolút vakok a dolog erőszakos jellegére, úgy képzelik, hogy ha valakinek az ő szép szál fiuk “udvarol”, az jó érzés.

Neki rosszabb, de ettől még súlyos károkat okoz. Önmagának is, mert egy improduktív, önsorsrontó állapotban konzerválja a lényét. Ő azért nem áldozat, mert mindez a saját döntése volt, nem sorscsapás, és főleg nem a célpont tette vele. Meghallhatta, megérthette volna, hogy NEM. Érteni kéne a csendből, a hárításból, abból, ha a másik sosem ér rá, nem akar a közeledben lenni, nem tesz semmilyen gesztust.

Abból is érteni kellene, ha a partnered egyszer olyan nagyon áradó, ígérget, viszonoz, aztán meg eltűnik, nem lehet rá számítani. Ő is játszmát folytat, ő is bebiztosítja magát. Ha gyanítod, hogy nem vagy fontos, akkor nem vagy fontos, vagy csak bizonyos érdekeket szolgálsz. Ne szívasd magad.

Libikókának pedig nem okvetlenül kell lennie: ne ülj rá. És, csajok, ti is vállaljatok felelősséget, amikor méltatlanért vagytok úgy oda. A te döntésed az emelt fő, a te döntésed a könnyes szemű kiszolgáltatottság. Te is felnőtt vagy, a te döntésed, beleszeretsz-e olyasvalakibe, aki nem nyitott rád teljesen a szívével, elméjével, testével, és az is, hogy úgy maradsz-e, ha látod, hogy nem teszi bele magát. Nincs az az elköteleződés, önfeláldozás, közös múlt, család, ami erősebb, mint a valóság: hogy ti érzelmileg nem vagytok együtt.

El tudom képzelni, hogy a posztot olvasva nők is magukra ismertek. Ne nyugodj meg, hogy te nem mászkáltál utána: manipulatív elemekben a nők is erősek, de ők inkább titokban csinálják, magukat rombolják vele. Kiteljesedett, makacs játszmává ritkán fejlesztik, és a legtöbbször nincs is ehhez hatalmi helyzetük.

De kínos sztorid nőként is lehet. Talán fáj a szembesülés, mert úgy éled meg, hogy te nagyon szereted a másikat, szenvedsz, átvertek, megbántottak az érzéseidben. Amit érzésnek nevezel, az nem az. Érzés például az öröm, a szégyen, a lelkesültség, a csalódottság. Ami a játszmába hajt és benne tart, azok viszont

• hiedelmek (téves meggyőződések),
• viselkedési minták, stratégiák,
• döntések.

Aki nem képes a másikat tisztelve, igazul kapcsolódni, felelősséget vállalni, az úgy értelmezi, hogy ez az egész vele történt, és ő csak reagált. Elsodorták az érzései, a másik viselkedése miatt került ilyen helyzetbe. A kudarcaira, a fájdalmára hivatkozik. Mindenki védi magát, az énképét, annyira, hogy nem is nagyon akarnak kilépni a romboló viselkedésből.

A manipulátor sem tudna együttélni a tudattal, hogy ő egy viszolygást keltő zaklató. Minél messzebbre ment, annál valószínűbb, hogy hazudik. Nem ismeri el, és ha szembesítik, akkor nem a valósággal és a változással, hanem a fájdalmával foglalkozik, mert, mint minden sérült ember, végtelenül egocentrikus.

Valóban ő jár rosszabbul: amikor a játszma folytathatatlan, akkor rettenetes, kifosztott állapotba kerül. Aki szenved, azzal elbántak – így szoktuk gondolni. Sajnáljuk azt, akit visszautasítanak, és megtámogat minket a férfiszemszögű narratíva a nőről, aki pusztán attól szívtelen, hogy szenvednek miatta, ő meg pofátlanul másvalakihez vonzódik, netán még boldog is mer lenni.

Ez önsorsrontás, ez rögeszme, ez nőgyűlölet.

De mi lesz azokkal, akiket mindenki elutasít? Hol van helyük a világban? Soha nem lelhetnek boldogságra?

Kitől kérdezitek ezt? Ki osztja a választ? A Jóisten. Aki nem vagyok.

Manipulátorként senki nem lelhet boldogságra, akkor sem, ha célt ér.

Hagyományosan szépnek szokás tartani a viszonzatlan szerelmet, nem pedig annak, ami: erőszakoskodásnak és önsorsrontásnak. Én nem azokat hibáztatom, akik kapcsolódni akarnak, és esetleg ügyetlenebbek. Viszont ha valaki nem hallja meg a másikat, nem őt nézi, hanem az idealizált, fejében élő valakit, akkor ez a probléma: az önösség, és nem az, hogy őt visszautasítják.

Én nem szeretném, ha eltaszítanánk őket. Azt sem, ha emberek öngyilkosok lennének, vagy magányosan sorvadnának el. Jó lenne elfogadónak lenni a furákkal, de nem lehetek elfogadó azzal, aki nem tartja tiszteletben a határaimat, a szabadságomat. Ez zsarolás.

Én nem élem meg diadalnak a nőségemet, íróságomat sem. Nem vagyok vamp, nem használom a szexualitást eszközként.

Én azt szeretném, ha mindenki rálátna a viselkedésére, elfogadná a valóságot, nem kínozna másokat, nem lenne érdeke téveszmékben élni, és nem másvalaki önfeladása, lelke megerőszakolása árán teljesülne be az álma.

Nem megyek most bele, hogy a társtalálás nekem sem sétagalopp (de még a jó szex se). Csak annyit, hogy semmi öröm nincs annak a közeledésében, aki nem kell. Nem azt adja, amire szükségem van, ő egy nyomasztó feladat.

Viszont én már tudom és élem az érzelmi függetlenséget. És sokkal korrektebb és örömtelibb egy alkalmi kapcsolat, kedvesen, de be nem kebelezve, minden harag nélkül, a lezárása után is, mint nyaggatva lenni, túldrámázni, avagy könnyes szemmel nyüstölni a másikat, nagy érzelmekre, múltra vagy a szexre hivatkozni, kínlódni és bűntudatot kelteni.

Általában lehet látni előre: a kapcsolat boríték, ritkán kerül bele új elem. Nem lesz kedvesebb, aki már az elején flegma. Nincs olyan, hogy miért nem szeret jobban, meg hogy jó lenne vele, ha ilyenebb lenne… Ha belementem, akkor nem vádaskodom, nem a másik a szemét, hanem úgy fogom fel: én döntöttem így. Talán nem okés az árfolyam. Talán túl hirtelen voltam, nem láttam előre, milyen nehéz lesz, de ha nem bánt, akkor nincs miért szemrehányást tennem. A szerelem szabad, önkéntes és önműködő. A többi nyomasztás és erőszak, esetleg érdek. Én nem akarok szenvedni, ezért nem töltök sok időt reménytelen vonzalmakkal. Tisztában vagyok azzal is, hogy az élet nem igazságos, és nem fog mellém állni a világ, az apukám, az isten, ha szenvedek.

A játszmázásban, titkos sóvárgásban és levélírogatásban pedig nagyon is érintett vagyok, és, jelentem, ki tudtam szállni belőle. Mindannyian, embervoltunkból fakadóan szeretünk (szeretnénk) szeretve lenni, és dédelgetünk irreális elképzeléseket a szerelemről, mert ugyanott nőttünk fel, ahogy Lobster mondaná. Mindannyian voltunk már oda méltatlanért, idealizáltunk olyasvalakit, aki nem nézett vissza. Gázos dolgokat műveltünk, én például a dátumok helyesírásánál (1-jén) a művész úr születésnapját diktáltam a diákságnak. Szövögettük a dejólennét. Néha tragikus változatban: ő okozza halálomat, elüt a motorjával, elképzeltük a temetésünket, satöbbi. Pszichó.

És ez nem bűn, csak nem produktív. Mondjuk huszonöt fölött már illene meghaladni. Úgy értem, nekünk volna jobb, mert azt a sok szenvedést magunknak köszönhetjük.

Szerintem azok tudnak olyan nagyon csüngeni és szenvedni, akik nem azt keresik, amitől a szerelem-szex csomag igazán jó, hanem a csatolt árut: a státuszt, a magányoldást, az önértékelést, az identitást, az eltartottságot, a látványt, az eseményt. Mindezt nem képesek maguknak, önjogon összehozni. Ők benne maradnak akkor is, amikor már nem jó. Ha élvezed a másik társaságát, a testek játékát, és közben megmaradsz önmagad, ha elég erős vagy, akkor nem igényelsz többet, mint amit önként ad, és akkor ő nem adósod semmivel, és nem akarod bebiztosítani a helyzeted, sem kiérdemelni a szeretetét. És akkor minden percét bónusznak fogod fel, és jó szívvel gondolsz vissza rá.

Akkor nem is kell kidumálni a bugyidból, mert kiugrasz belőle. Csak azzal szexelj, akivel kiugrasz a bugyidból. Ez azt jelenti, hogy nem vagy kihasználható. Akkora ínség ne legyen. Szexet szexként űzz, ne cserealapként.

Ez ilyen tiszta – de még mindig nem a hepinesz. Ezek, basszameg, nem tudnak skandinávul. Gyanakvóak, a reflexeik mást súgnak. Ne fűzzél már, hát itt vagyok, azért vagyok itt!… Nem hiszi el, hogy nem kell rábeszélni, és nem akarok nagy vallomást (el is röhögném magam). Menjünk már!

Átölel, belefúrom magam, egy kicsit bűntudatos, mert olyan nagyon rohan folyton. És, figyeljetek, azt kérdezi: sírsz?

Dehogy sírok, hülye vagy?

Arra számít, hogy sírok, szenvedek, és jön a szemrehányás. Jaj, de zavaros.

Akkor gyere, ha jó neked.

Ezt írtam már? A kávécukrot írtam. Mert az is van, az is ő. Most mondjuk már nemtom, hova raktam ebben a káoszban.

Nagyon erősen tudom, hogy az életnek ezt a területét csak élvezni szeretném. Nem akarok szenvedni. Annyira nem szeretnék, hogy nem is fogok.

Azt a jót kell tudni elfogadni, amit ő adni tud, és akkor nem lesz hazugság, és megmarad az öröm, a lelkesedés. Őszintén, becsületesen. Van kedved? Nekem van. Nem hiúsági kérdés.

Panaszok az eltűnő pasikról. (A poszt, amiért Angéla megharagudott rám.) Hát nem világos? Nem akar annyira. Mit akarsz valakitől, aki nem akar? A szerelemhez nem jár munkaköri leírás. Kihasznál, azt mondod? Ne menj bele.

Engem magányosnak hisznek, mert nem egyesítem a funkciókat. Akkor volnék boldogtalan. Szoktam, mert van kivel (kivel-kivel) nagyokat beszélgetni, ott aludni, mulatni. Baráti segítséggel gyereknevelni, menő helyen ebédelni, felszínesen csetelni, diszkréten gonoszkodni, premieren megjelenni. Megrendítően mély intellektuális viszonyaim vannak, van edzőtársam, művészbarátom, takarítási segítségem, kvázi-gyerekem mentoráltam, van atyai barát, bölcs barátnő, sorstárs, megmentendő. Szétröhögünk egy helyet, ahol nem illik. És szoktam tabutlanul szeretkezni. Nem lenne jó egyik tevékenység sem olyannal, akinek nem az az erőssége.

*

Ne hergeld magad bele viszonzatlan szerelembe. Én tudom, milyen izgalmas mulatság, amikor nincs más. Micsoda perverz élvezet a gyötrődés! De nem leszel tőle jobban, csak az idődet pocsékolod, és megvakulsz másokra. Azért terebélyesedik ekkorára a “vonzalom”, mert unatkozol érzelmileg, vagy kiürült a házasságod. A plátói szerelem inspirációnak jó, de ha fáj a sóvárgás, akkor baj van. Keress, találj valódi élményt, ne tedd függővé a lelki jóllétedet másvalaki viselkedésétől.

És ne képzeld az emberi kapcsolatokat szociális ellátórendszernek. Nincs igazság és nincs hova panaszt tenni. Fogadd el azt az önmagad, azt a vonzerőt, amennyi adatott. És egyébként fejlesztheted magad.

Úgy képzeled, ígért neked valamit, és majd behajtod rajta, vádakkal, nyomással. De a szeretet, a kapcsolódás önkéntes, szabad valami. A beleszeretés döntés, és aztán még egy döntés, hogy játszmát csinálsz-e belőle. Ha mégis belecsúszol, vannak csíkos füzetek, és vannak pszichológusok, remekül lehet úgy is szenvedni, ha mindenképp ez a cél, hogy nem terheled vele a másikat.

A következő részben kinyírom azokat, akik még mindig nem értik, mi a baj a nyomulással. És lesz egy plusz egy rész is (József Attila).