elidegenít

ma sem kérünk trollokat:

a posztot el sem olvasó, agresszív, szalmabáb-érvelő, felhergelt kommentelőket nem is olvassuk el.

Kiegyensúlyozott tájékoztatás: az elfogulatlanság, a több szemszög vizsgálata, a minden érintett meghallgatása az újságírás alapelve. (Ha ezt nem tartjuk kötelezőnek, akkor vagyunk szubjektív bloggerek, ugye. Habár, szerintünk az igazság közepe, a normalitás köre sem ott van: ha két ütköző álláspont van, akkor előfordulhat, hogy az egyikhez közelebb van az igazság, a másik inkább sértett kötözködés, dafke-durca.)

A wmn.hu, amint igazságos: rájuk szóltak, hogy annyit írtak már a családon belüli erőszakról, az agresszorok elől menekülő anyákról, írjanak már “a másik oldalról”, arról, amikor a szülő szándékosan neveli a másik ellen a gyereket, idegeníti el tőle, “beszéli tele a fejét” hazugságokkal, a maga játékszereként használva a gyereket. Ez volna a Parental Alienation Syndrome, PAS.

A wmn.hu eleget is tesz a kérésnek, kelletlenül és izoláltan. Gyurkó Szilvia (doktor!) felmondja a tankönyvszöveget, ahogy elolvashatjuk akárhol, magyarul is, angolul is, minden kontextusba helyezés nélkül.

“Ellenem neveli a gyereket” – Hány arca van a szülői bántalmazásnak?

Meg se említse, és ne is zavarjon senkit a PAS közérthető, alapos kritikája:

a szexuális abúzussal kapcsolatban itt,

Császár-Nagy Noémi állásfoglalása itt,

ez a szerző mérlegel,

itt pedig egy konkrét ügy kapcsán olvashatsz cáfolatot; az ügy az én blogom legnagyobb “botránya” is egyben.

Vagy egy szolid áttekintés (negyvenöt oldalas, kétszázhatvankét hivatkozással) a kritikákról itt, angolul (és ezzel a hazai szakemberek, de sajnos, a netes vagdalkozók meg aztán végképp, el is akadtak. Mert hát sajnos, nem tudunk angolul, vagy ilyen szinten nem. Ember nem olvas friss szakirodalmat idegen nyelven, néhány gyógyszerész kutatón kívül. Mindig mondom: ha legalább a véleményformáló értelmiség tudná használni az angolt értő olvasásra, és heti rendszerességgel az angol nyelvű interneten is tájékozódna, mielőtt állást foglal, irányt szab, esetleg szakértőként sorsokat dönt el a magyar térben, akkor nem tudnának minket a tíz-tizenöt-ötven éves ásatag dogmákkal átbaszni a palánkon. A koleszterinparától a depresszió elleni gyógyszereken át a plasztikai műtétekig bármilyen témára igaz ez).

Gardnerről, a szindróma kiötlőjéről jóval egyszerűbb kritika itt.

A PAS a “férfijogi” (valójában: nőgyűlölő) fórumok kedvenc fordulata. A PAS volt a Bojár-ügyben bevetett leggyakoribb érv, a nagyszerű Regász Mária vesszőparipája, aki pénzes férfiak megbízásából simán kicsinálja azok áldozatait, gyerekestül. Gyurkó Szilvia abban az ügyben valahogy nem szólalt meg, mindenféle megkeresések ellenére sem. Bojár kapcsán is, a wmn cikkben is kontextus nélkül fogják rá a homályos PAS-t arra, aki a gyerek érdekeiért küzd: ő szándékosan és rosszhiszeműen, érdekei mentén mesterkedik a másik szülő ellen.

Menekülő, porrá zúzott, megalázott, a legrosszabbtól (gyerekrablás, fizikai és szexuális erőszak, halál) alappal tartó emberekre sütik rá a PAS stigmát.

Az előzmények ismerete nélkül, feltételezések alapján okoskodnak félismerősök és kommentelők, érveik úgy néznek ki, hogy “láttam őt a vidámparkban, és nem úgy tűnt, hogy erőszakoló volna”.

A szélsőségessé fajuló válások és gyerekelhelyezések lényege és előzménye, hogy az egyik fél erőszakos és manipulatív, elhanyagoló, megúszós. Vagyis, nem lehet úgy tenni, mint ha ő józan, megbízható szülője volna a gyereknek, akit jogok illetnek meg, és akit jóhiszemű méltányossággal lehetne kezelni.

Azért nem, mert a gyerek és a másik szülő is érdeksérelmet szenved el és veszélyben van a kiterjedt, hatalomtöbbleten alapuló áskálódás, hangulathergelés, jogtalan lépések, az anyagiakkal való trükközés és mulasztás (kiéheztetés), a gyerek túszként való használata, a verbális vagy akár fizikai, szexuális erőszak miatt.

Az ilyen szülővel nem lehet megegyezni, a valóságát nem lehet érvényesnek elfogadni, mert az merő vád, bántás és más rovására élés. Nem, nem vita, nem személyes ellentét, hanem módszeres, egyirányú, hatalmi alapú tönkrezúzás. Az ilyen ember simán átveri és manipulálja a rokonokat, a párterapeutát, a mediátort és a bírót. Rokonszenvesnek és sajnálatra méltónak szokták találni – mesterien játssza Jekyll és Hyde-ot. Kiborult exe pedig nyilván paranoid, vádaskodó, hisztérikus…

Láss a felszín alá!

Az ilyen szülő a párkapcsolatát és a szülőségét is hatalomgyakorlásra használja. Kontrollál, gyűlölködik, szándékosan a leglehetetlenebb helyzetbe hozza a többi szereplőt, mulasztással vagy aktívan. Neki a házasság, a gyerek, a szülőség, a vagyon, a közös ismerősök, a jogszabály, a szakirodalom csak eszköz, amellyel a hatalmát érvényre juttathatja és újra meg újra deklarálhatja.

Pénzzel, gyerek átadásával, váratlan láthatási követelőzéssel, új partner tapintatlan bevonásával, kontrolláló jelenléttel, ügyintézés ellehetetlenítésével, vagy a várt láthatás tudatos elmulasztásával szokta kicsinálni a “PAS-áldozat” a gyereket és a másik szülőt.

Senki nem nyer az ilyen láthatásokkal semmit, és nem azért, mert a gyerek agya át van mosva: az “elidegenített” szülő nem gondoskodik a gyerekről, nem ő a fontos neki, nem nézi az érdekeit, és neki aztán nincsenek skrupulusai, hogy viszont-elidegenítsen és a gyerek agyába vésse önérdekű valóságverzióját. Folyamatosan szabotál, mert neki aztán senki nem fog előírni semmit. Nem képes felelősséget vállalni azért sem, hogy az egyeztetett vagy bíróság által előírt időpontban tényleg ráérjen: érdekeinek és szeszélyének megfelelően rángatja a programjaira, vagy passzolja le a gyereket a saját anyjának, új partnerének, ha épp “sok a munka”.

Amikor épp nem agresszor és önző életcsászára, akkor ő áldozat, meg nagyon jó szülő, megható az a nagy szeretet, amivel azt a kislányt…!, és ennek relikviáival a facebookon turnézik, ami merő díszlet a bíróságnak és az ismerősöknek.

A PAS és a vele összemosott “rosszindulatú anya szindróma” (Divorce Related Malicious Mother Syndrome, DRMMS) nem valódi szindróma a pszichológiai jelenségek taxonómiájában, nem is vették lajstromba, hanem egy torz, hatalmaskodó, status quo párti érdek igazolása, viszontvádja, amellyel a valódi erőszakot és az igazi erőviszonyokat tagadni lehet. Semmi másért nem találták ki, csak azért, hogy befeketítsék és megbüntessék azokat a nőket, akik nem tűrtek és nem hallgattak tovább.

A gyereket olykor muszáj “elidegeníteni”, ami azt jelenti, hogy a valóságot nem tagadják le előtte, mert súlyos veszélyben van, például szexuális abúzus fenyegeti. Vagyis, akármilyen lomha a jogszolgáltatás, az őt károsító viszonyok közül ki kell menekíteni a gyereket, elrejtőzni, mert az “elidegenített” felet bosszúvágy fűti, és semmi nem fontosabb neki, mint a hatalma demonstrálása. Joggal lehet tartani attól, hogy túszt csinál belőle, lelép vele és bántja. A mézesmázos szöveg, a könnyes szemű gyerekszeretet, feldizájnolt gyerekszoba, telejajgatott ismerősi kör kamu. Az ilyen szülő, aki képes fenyegetni a másik szülőt, erőszakoskodni vele, aki nem képes megegyezni, vállalni a felelősséget a tetteiért, aki tól-ig csikar ki mindent, NEM SZERETI a gyereket. Az csak a duma.

Azért nem menekítik ki mégsem a felelős szülők a veszélyeztetett gyereket, mert nincsenek ehhez erőforrásaik (pénz, lakás, okmány, segítők), illetve sakkban tartja őket az igazságoskodó, be nem avatkozó, öt évekig lamentáló jogszolgáltatás. És ter,észetesen ők is tele vannak kétellyel, van, hogy még így is újra akarják kezdeni, nincs már erejük a valódi változáshoz.

Csalódás, hogy a wmn száz fölötti ezres körben terjeszt ilyen kártékony nézeteket.

52 thoughts on “elidegenít

  1. ez mostan szöget ütött

    megmondom miért
    kollégám-barátom épp most készül válni, ő a férj/apa. már elköltözött otthonról. van egy közös gyerek. én csak a férjet ismerem, a gyerekkel egyszer összefutottam, a feleséget sose láttam, se face, se semmi kapcsolat, tehát nyilván a férj információiból indulok ki. aki azt meséli, hogy a felesége ordibál, a felesége gyűlölködik, a felesége láncolja magához és fűti a gyereket, a felesége nekiesett (férjnek, nem gyereknek) és lekarmolta az arcát, meg volt, hogy felindulásában elkezdte verni (mielőtt elköltözött otthonról). a férj ismeretében neki eszében nincs fizikailag bántalmazni a feleséget.

    ugye jól gondolom, hogy azért konkrét esetben lehet fordított is a felállás?

    Kedvelés

    • most mindjárt jól elbeszélgetek magammal:)

      ezen a bekezdésen jár az agyam épp:

      A gyereket olykor muszáj “elidegeníteni”, ami azt jelenti, hogy a valóságot nem szabad tagadni előtte, mert súlyos veszélyben van, például szexuális abúzus fenyegeti. Vagyis, akármilyen lomha a jogszolgáltatás, az őt károsító viszonyok közül ki kell menekíteni a gyereket, elrejtőzni, mert az “elidegenített” felet bosszúvágy fűti, és semmi nem fontosabb neki, mint a hatalma demonstrálása. Joggal lehet tartani attól, hogy túszt csinál belőle, lelép vele és bántja. A mézesmázos szöveg, a könnyes szemű gyerekszeretet, feldizájnolt gyerekszoba, telejajgatott ismerősi kör kamu. Az ilyen szülő, aki képes fenyegetni akár csak a másik szülőt, erőszakoskodni vele, aki nem képes megegyezni, vállalni a felelősséget a tetteiért, NEM SZERETI a gyereket. Az csak a duma.

      jelen esetben – disclaimer: nyilván csak a férj tájékoztatása alapján – pont az anyja az, aki elidegeníti az apját. viszont az apja nem bosszút akar állni, és nem akar vele lelépni, csak szeretné megtartani a gyerekkel a kapcsolatot, nem akarja, hogy az anyja elzárja tőle.

      Kedvelés

    • Én nem kezdek el itt mérlegelni, hogy de biztos milyen előzmények voltak, meg ki mit tett a gyerekért. Ahogy előrehaladunk az egyenlőségben, egyre több ilyen “anyaszívű” apa és hatalmaskodó anya is lesz, természetesen. Én ezért tolom, hogy ha mi nők megerősödünk, akkor ne legyen viszontagresszió, keménykedés, vissza-tárgyiasítás, hanem együttműködés legyen és szeretet.
      Olvasd el a kínosan nemsemlegesen megírt szöveget, tényleg nem állítom sehol, hogy ezek mind apák volnának.

      De annyit megjegyzek, hogy a hatalmi viszonyok és közhiedelmek nem a nők hatalomérvényesítését alapozzák meg. Nekik csak a meló és a szívás jár. És ők intézték a gyerek mindennapjait általában, nem apu, ezért erősebb a kötődés is és a jogosultságérzet is (és ezért anyapártiak a bíróságok, amennyiben azok).

      Kedvelés

      • lattam en, hogy igyekszel semleges lenni, csak itt kibujt egy – hogy is mondjam, nem elfogultsagot, hanem talan a gyakoribb helyzetet jellemzo – felmondat: Nem képes felelősséget vállalni azért sem, hogy az egyeztetett vagy bíróság által előírt időpontban tényleg ráérjen: érdekeinek és szeszélyének megfelelően rángatja a programjaira, vagy passzolja le az _anyjának_, új partnerének, ha épp “sok a munka.

        eszembe sincs igazsagot tenni. a felesegbol en egyszer hallottam egy telefonbeszelgetesnyit, a ferj epp itt jart egy munkaugyi kavera, kozben a feleseg felhivta es kihallatszott, amit – es foleg, ahogyan – beszelt a ferjevel. nyilvan nem kene messzemeno kovetkezteteseket levonni belole, es nyilvan nem volt a ferj se hiba nelkul valo, ezt az o ismereteben bizton allitom:)

        csak azon gondolkodom, hogy tulajdonkeppen kulonfele oldalakrol mennyi eloitelet akadalyozza ilyen helyzetben a valos helyzet megiteleset. es nagyon orulok, hogy nem en vagyok az a gyamugyes, aki foglalkozni fog az o ugyukkel:)
        (merthogy nagyon ugy nez ki, hogy nem tudnak a hivatalos ut kizarasaval megegyezni)

        es sajnalom a kiskolkot. o huzza a legrovidebbet.

        Kedvelés

      • “nyilvan nem kene messzemeno kovetkezteteseket levonni belole, es nyilvan nem volt a ferj se hiba nelkul valo, ezt az o ismereteben bizton allitom” Ebben az a jó, hogy egyáltalán nem kell nekünk az ő életüket véleményeznünk, helyettük tudnunk, találgatnunk, kategóriákba tuszkolnunk. Van nekünk saját életünk.

        Kedvelés

      • okes, akkor most megyek visszairatkozni alt. isk. harmadik osztaly szovegertesre:( igy jar az ember, ha munka kozben (helyett) olvas:)

        Kedvelés

      • Igen, az előzmények. Egyre inkább úgy látom, hogy _minden esetben_ már a gyerek születése pillanatában elindul a párkapcsolat rendkívül egyenlőtlenné válása. Ez az évek alatt és a gyerekek számának növekedésével csak mélyül, évtizednyi folyamatos robot és magány után pedig isten tudja, mi tör elő feszült pillanatokban.

        Kedvelés

      • vagy mar a gyerek szuletese elott
        hiszen a gyerek is valamifele eroviszonyokba szuletik bele, nem a semmibe esik bele
        nyilvan az o szuletese gyokeresen valtoztathat barmilyen eroviszonyokon

        (most elmegyek es bamulom a koldokomet kicsit)

        Kedvelik 1 személy

    • Ez kicsit a globális felmelegedésre emlékeztet. A tudósok 97%-a szerint van, és mi okozzuk. 3% szerint nincs vagy van, de nem mi okozzuk. Attól, hogy mindkét változatot említjük, az mit sem változtat az arányokon.
      Egyébként is, ebben az írásban én nem látom, hogy ez férfiakról szólna. Annak ellenére, hogy az arány a bántalmazásokban a fentiekkel hasonló lehet.

      Kedvelés

      • Mennyire szeretjük a kivételeket emlegetni. Feltartott mutatóujjal. A fő trend helyett, amely áthatja mindannyiunk életét.

        Hasonló jajdenagy probléma az a sok-sok anorexiás. Az ám a nagy gond. Csóválják a fejüket 35-ös meg 45-ös BMI-vel.

        Kedvelés

  2. januárban lesz éppen két éve, hogy az akkor már folyamatos rettegésből elköltöztem. hat gyerekkel. riasztóan üres volt a bérelt ház. jóemberek építettek, összeadtak. azóta sem egyformák a tányérok, de kit érdekel? a per zajlik. augusztusban két gyertyát fújt volna el a bíró, ha ünnepelne ilyesmit. az eredmény? az alperes (apuka, vastagon bántalmazó, kicsit alkoholsita) él a közös ingatlanban, tájékoztatott arról, hogy be sem mehetek. tartást jelképeset ítélt meg a bíróság, azt néha, végrehajtásra…. nos ilyen körülmények között kissé távolabb költöztem, lévén az ő lakhelye az úri második kerület. és távolabb is dolgozom, mert így kijövünk. úgyahogy. anyagilag. kértem, járuljon hozzá a gyerekek iskolaváltásához (igen, fizetős, és igen, messzi). oh, hát nem. kislányt beszoktattam a közeli óvodába. de nem írta alá a kiadó papírt a régiben. hát szeptember tizedike óta nem is mehet. ill. mehetne a régibe, de ahhoz a réginek fél hétkor nyitnia kellene, hogy én még el tudjak menni dolgozni. na és pénz kellene. pl. a plusz benzinre. vagy még két bérletre. vagy….. úgyhogy gyámhatóság van. két hete. még nem jött értesítés a tárgyalásról. ha megjön is, és nem veszi át, újabb hetek. hetek, amiken van, akinek dolgoznia kell. gyerekeket ellátni. és az óvodás felügyeletét megoldani. a bíróságra is adtam be ideiglenes intézkedés iránti kérelmet. beszéltem három önkormányzat jegyzőival. az oktatási hivatallal. a csládokért felelős miniszteri izének írtam. apuka tegnap egy emailban jelezte, hogy bár nem ért egyet, de aláír. az emailre nem adták ki a papírokat. be kell mennie. keresik, telefont nem veszi fel. csak néha. az egyik alkalommal mondta is, hogy sok a dolga, talán holnap. és hány holnap lesz még????? tudod, amikor maradtam, amikor vállaltam a következőt, a babaszagú illékony kábulatot, ezektől féltem. megígérte. hogy ellehetetlenít. és minden a kezében van. a legfőbb bántalmazó a rendszer. aki lép, aki mer szembemenni… nos, azért azt kell mondjam, perpill persze fáradt vagyok. és lehangolt. de az biztos, hogy már nem szoírt az a valami a nyalam körül. megérte. de nagy ára van. PAS szindróma???? hahaha. Ja igen, az ügyvédje méregdrága, nem dolgozik, feléli a vagyonát, a gyerekeknek étterem, légpuskával lövöldözés, quad, laptop, okos telefon… azoknak, akik mennek. a nagyok nem mennek. de morognak. velem. mondtam ugye, hogy nem könnyű? de legalább élünk. és szabadon. szabadabban.

    Kedvelés

  3. Biztos vagyok benne, hogy amit írtál, nem ritka (PAS mint viszontvád), de ettől még a jelenség is létezik. Én mint gyerek éltem át, valamint mint testvér tapasztaltam.
    Mindkettőnk apját mindennek elmondta a szerelmi csalódásait feldolgozni nem tudó, társfüggő, labilis (és egyébként a kapcsolataiban inkább az agresszív félként létező) anyánk, no és az ő minden férjben hibát kereső szülei, a nagyszüleink.
    A láthatásokat az apák számára rossz hangulatúvá tették, elmarták őket. Na jah, lehetett, apáink sem voltak nagy jellemek. De semmiképpen sem bántalmazók vagy károsak. Csak épp passzív, gyenge, a két és fél éves irányába alulmotivált alakok. (Mindkettőnknél kb. akkor volt az utolsó gyerekkori találkozás.)
    “Az a mocsok apád” és társai volt az alap, a fejlett verzió meg az “úgy eszel, mint apád” és egyéb kedvességek.
    Az, hogy nem volt apám gyakorlatilag egész életemben, hát nem akkora gond, volt apafigurám. Lehet akár félárvaként is élni.
    Arra nem emlékszem, hogy azért éreztem-e bármi “bűntudatot”, hogy egy “ilyen alakra” hasonlítok, mindenesetre azért egyáltalán nem éreztem jól magam a vasárnapi asztalnál, ha a véletlen szürcsölésemre (könyörgöm, kisgyerek voltam!) megkaptam a disznó apámhoz hasonlítást.
    Azt tudom, hogy állandó félelmem volt, hogy majd találkoznom kell vele. Hogy mit kezdjek majd a helyzettel, az idegennel, aki annyiban több, mint idegen, hogy nem szeretem, utálom, hisz elhagyott (tanult utálat, tanult magyarázat). Akihez majd mégis udvariasnak kell lennem, mert jó kislány vagyok, és mégiscsak az apám (parancsolat: tiszteld…), és az apai nagyszüleimet nem akarnám megbántani.
    És rossz volt, amikor 14 éves koromban felbukkant, és feszengtem sokat. Aztán valami kapcsolat lett, aztán megszakadt, aztán most valami van, de nincs apám. Ő csak egy ember, akit már felnőttként látok, aki tény szerint apám, ezért aztán néha beszélünk. És kicsit viszonyulok hozzá. Ha nem lenne ez a tény, egy felejtős ember lenne a sokból.
    Ez utóbbiban már nem csak anyám és nagyszüleim elidegenítése van, vastagon benne van az ő jelleme is. De a gyerekkori-kamaszkori megélésben csak ők a sarasak.

    Hogy a húgom hogy élte meg mindezt (13 évvel később), nem tudom, nem beszéltünk erről (sem).

    Kedvelés

    • Nekem okés, hogy létezik ilyen viselkedés. de szindróma merő nőgyűlöletből lett belőle.

      a te szüleid között is rendszerokokra visszavezethető, súlyos hatalmi egyenlőtlenségek voltak, és ezek áldozataként viselkedett a labilis anyád úgy, ahogy. Labilis is ezért volt. Sokkal könnyebb volt férfinak lenni nálatok.

      Nagyon könnyen felmentjük apáinkat, nagyon tudunk haragudni anyánkra. Ez is az egyenlőtlenséget mutatja.

      Kedvelés

      • ‘Labilis is ezért volt. Sokkal könnyebb volt férfinak lenni nálatok.

        Nagyon könnyen felmentjük apáinkat, nagyon tudunk haragudni anyánkra. Ez is az egyenlőtlenséget mutatja.’

        hogy ezt mennyire ugyanigy latom. Az anya a sarkany, a basztato, a labilis, az apa meg a kifele jofej, a szepfiu, a csendes, a hallgatag, aki csak tur es elvisel, bent meg a nema, a neki-mindegy, a hagyjal-beken, az erzelmi huzd-meg-ereszd-meg-en mindenkit rangato. Anyak ettol onbizalomtortek, panikbetegek, szorongok, utcara, masok koze csak fobiakkal terhelten menni tudok. Nekem is idobe telt, amig felismertem ezt, csak eppen nekem a gyereknek nem lett jobb, konnyebb tole. De onzo is vagyok.

        Kedvelik 1 személy

      • Egyébként pont apám és néhány más kapcsolat megfigyelése után sok férfisirám esetén én is ilyesmire gyanakszom. Hogy hirtelen lett fontos az a gyerek, hirtelen jajdehiányzik. Szól a hazugságcsengőm.

        Viszont állítom, hogy ezen nagyon sokat ront, ha az anya (másik szülő) ezt nem felnőtt, korrekt módon kezeli, hanem tényleg szidja, mocskolja a távollevőt. Komoly konfliktus az a gyerek lelkében (és vissza is fog ütni, legkésőbb kamaszkorban).
        Ha az a másik nem bántalmazó, csak szimplán nem elég jó apa/partner, hát akkor is valami. Menjen, vigye, töltsenek együtt időt. Játssza csak a nagy apát (el fog kopni pár év alatt)! Ja, persze, az a szép idő, otthon meg fegyelem – de hát nem ugyanez van a nagyszülőkkel is? Éljük már túl – ad absurdum: legyen otthon is jó idő, ne csak a kötelesség, nyomasztás.

        Épp az elmúlt két hónapban beszélgettem két anyával is, ahol ezt próbálták jól csinálni, nem fényezték, de nem is mocskolták az apát – a fiúk-lányok viszont egész jól felismerték azok hmmm hiányait. És nem dőlnek be a mézesmadzagnak, nincsen bezzeg apánál szöveg. Van viszont otthon is jó légkör. Ahol nyíltan, de nem gyűlölettel tele meg lehet beszélni, hogy is van ez a szülőkkel. Jó volt köztük lenni.

        Kedvelés

      • A mulasztásos-leszarós nemjóapaság és a bántalmazás nem két külön doboz, hanem egyetlen skála különböző (nem is mindig távoli) pontjai. Lényegük hasonló. Mindkettő a másik rovására van. Másikra áttolás, jófiú-játszás, energiaforrás-felélés. Ma már jóval ritkább a látványos agresszió és leszarás, mint régen, ma már ennyi legalább ciki. Ami ma megy, az a rejtett bántalmazás, a helyzetekben való ügyeskedés, a monoton és szemét feladatok másikra tolása, mulasztás, passzivitás, megúszás, “alulmotiváltság”. Minden előny élvezése, beleállás csak vonakodva és felemlegetve. A környezet szimpátiájának elnyerése a másik rovására, az önsajnálat, a passzív agresszió.

        Nagyon sokszor akarjuk úgy megítélni az ilyen helyzeteket, hogy nekünk melyik fél a szimpatikus. És ez az ítélkezésünk is egyenőtlenség-tünet. Értelmes, önreflektív emberek is űzik, komolyan nem értem, mitől tudják olyan jól, mi megy másoknál, és mi ez a nagy igazságtevős késztetés bennük.

        Nekem is szimpatikusabbak a fess, facebookon látható apukák a vidám gyerekprogramokon, akikről tudható, hogy épp válnak (hirtele a gyerek lesz a borítóképen, bizonygatnak az új kapcsolatukból maguknak és a világnak is), mint a megroskadt, elpengeszájúsodott feleségeik, akikre még a párterapeuta is a fejét csóválja. És külön megutáltam azokat, akik itt kiabáltak kígyót-békát a partnereikre, igazságtalanul, csak a bajuk volt vele, egyáltalán nem tartották szem előtt, hogy az ő választásuk, az ő életük, szerelmük, gyerekeik apja az illető, mert ők végre “hallatták a hangjukat”, “a nők, akik kinyitották a szájukat”. És úgy láttam, cuki és szép és jó szádékú férjeik vannak (azért is, mert tíz ujjamat megnyaltam volna, ha az enyém élhetne).

        És mégis utóbbiak, ezek a nem annyira rokonszenvesek tolják keményebben, nehezített pályán, és tőlük vár mindenki többet. Iszonyúan nőellenesek vagyunk, még mi is. Ha meg nem, akkor egycsapásra pállottan pinaszagú, örömtagadó, mindenkiben ellenséget gyanító, kirekesztő férfigyűlölők leszünk.

        Bocsánat.

        Kedvelés

      • Nagyon remélem, hogy nincs igazad, és nem szimpátia- és nemfüggő a véleményem.
        Régen az volt, egyértelműen a nők hibájának tartottam sok mindent. Most – igen, köszönhetően a blognak is, a társamnak is, a felnövésnek is – egy kis törvényszerű lómásikoldala után úgy érzem, a történet érdekel a véleményem kialakításában, nem az illető nemi szerve.
        És próbálok figyelni, sípol-e a hazugságjelzőm. (Nem működik tökéletesen, de van egy fura érzés azoknál, akik nem … hitelesek? korrektek? Nem tudom, mi lenne a jó szó. Mindenesetre ez mentett meg még a legínségesebb időkben is a simaszavú “hölgytisztelőktől”.)

        Én azt gondolom, a nehezített pályának nem egyértelmű következménye a pengeszáj. Az, hogy mennyire keseredik meg valaki, a másikban (magában, legyünk őszinték) csalódását mibe fordítja át, az döntés kérdése. Érzelmi felnőttségé. És függés-függetlenségé. Teljesen mindegy, a másik milyen senki-semmi, nem rá kell mutogatni.
        Tény, hogy a nagy érzelmi töltettel, tömény mocskolódással előadott és csak a rosszat felemlegető sztorik esetében azért élből gyanakszom, hogy vajon minden úgy lehetett-e. Aztán meg lehet, hogy úgy volt. (Viszont ez tényleg nemfüggetlen, kevés dolgot tartok visszataszítóbbnak és hiteltelenítőbbnek, mikor a volt társukat kurvázzák a férfiak.)

        És rohadtul nem dőlök be a hirtelen-apukáknak. Bármily sármosak. Bármennyire bírom az eszüket vagy a humorukat. Főleg, mikor sír a szájuk, hogy nekik csak ennyi jut. Mindig gyanakszom, hogy előtte évekig nem voltak annyira apukák. És majd pár év múlva sem lesznek – vagy csak az új alomnál.
        Viszont úgy vagyok vele, hát ha most ott van, menjen, fizesse ma ő a belépőt, és legyen egy szabad hétvégéje az anyának is.
        Ha most két napra apa akar lenni, legyen.
        De akkor menjen, legyen ott a megbeszélt időre, ne játszmázzon, ne manipuláljon. Mint holmi felnőtt. (A leszarós-manipulálós-nárcisz esetén meg legalább a másik legyen már felnőtt, ne vonódjon be a játszmába, maradjon ő felnőtt. Ahogy látom, a gyerek helyreteszi, ha az anya korrektül önérvényesítő, nincs már függésben.)
        Ha ennyit tud, akkor ez pont ennyivel több, mintha nem lenne.

        Hogy ez a gyereknek miért jó? Eljut adott programra, hall az apja hobbijáról, más könyvekről, más emberekről. Megismer más életszemléletet. Megismer valamit az apjából. Találkozik azokkal a rokonokkal is, akikhez az anyának nem jutna eszébe vinni. Stb.
        Minden mást meg helyre rak.

        És igen, előfordulhat, hogy mégis egy könnyed, anya felől nézve felelőtlen életszemlélet lesz szimpatikus a gyereknek, és nem tudja teljes szívvel elismerni az anya heroikus küszködését. Amire majd azt lehet mondani, hogy “na az apjánál ezt látta, hiszen ott csak a jófejség volt, munka nem”. De lehet ám, hogy azért, mert “az életet ki kell bírni, összeszorított szájjal tolni” valóban nem az az élet, amit élni érdemes. És az nem az apa bűne. És az anyának is legfeljebb hibája – nem bűne. Bűne a rendszernek van.

        Kedvelés

      • Na, ez már milyen explicit.
        Nagyon egyetértek, leginkább.
        De azért olyan könnyű más élete fölött ítélni, igazságot tenni, véleményezni. A magunkét meg rendben levőnek beállítani. Tényleg nem értem, miért kell. Ez önigazolás.

        Nekem bizonyos szempontból sokkal könnyebb, mert nem élek semmilyen kapcsolatban. Vagyis, nem kell ellentartanom, jó fejnek, izgalmasnak, nagyvonalúnak maradnom. Akim van, azzal könnyen vagyok jó fej. A szerepemben, feleségként én is rosszabb fej, pengeszájúbb voltam. Férj szabadságáéra irigy, rárovó, ítélő. Pedig ő arany ember volt, nagyon szerettük egymást, intelligensen, nyíltan, nagy érzelmekben, tabutlanul léteztünk.

        Ennek:
        “Teljesen mindegy, a másik milyen senki-semmi, nem rá kell mutogatni.”
        a cáfolata (beugratós cím) itt:

        nem a párkapcsolat minősége határozza meg az életet


        Nagyon könnyű ilyeneket mondani.
        Meg ilyeneket:
        “menjen, legyen ott a megbeszélt időre, ne játszmázzon, ne manipuláljon”
        Nem olyan könnyű leválasztani az érzelmeket. A két félnek a fasza tele van egymással.

        Nem, nem mindegy, nem tud mindegy lenni, ezek az emberek összenőnek, egymáshoz torzulnak.

        A másik, hogy ha a gyereknek az apai könnyedség a szimpatikus (megint ez az érv, miért?), az akkor is igazságtalan, mert tornazsákot a semmiből mégis a népszerűtlen mártíranya szerzett, új, lelkes partner nélkül, és ő kelt hajnalban és virrasztott betegágynál és adta fel azt, akivé e szerep nélkül válhatott volna. Tette mindezt az apát fölmentő, túlelváró, nehezített pályán, az “anyuka, a gyerek már megint” intelmek között.

        Kedvelés

      • Anyám labilitása másra vezethető vissza. Nem apám elnyomására, sokkal inkább a szülei hülyeségeire. De valóban: mindig kevesebbet ért, mint a szent öccse, a végre megszületett fiú. (Persze, a rendszer.) Ugyanakkor pont ez a család engem teljesen egyenrangúnak, lány létemre is bármi lehetek szellemben nevelt. (Nekem pl. nem kellettem lányhősös regények, nekem Nemecsek és bármelyik Baradlay nem férfi, hanem ember volt, aki én is lehetek.) Na ja, nem született fiúunoka, hát mi lettünk fiúsítva.

        Anyámra saját jogon haragszom, nem apám viszonylatában. A sokszor eljátszott bizalom miatt. És ostoba, gyűlölködő. És ez már nem rendszer, ez már saját felelősség, jellemformálás. Nem lehet végtelenségig hátra mutogatni.
        Amit csinált(ak), azt lehet magyarázni, de a felelősségét nem lehet mindig másra tenni.

        Apámat nem felmentem, csak értem az akkori reakcióját (ismerve, hogy milyen állapotok voltak – mesélik, egyszer még puskát is fogott rá a nagybátyám, a bohó családvédő ifjonc (hülye kamasz)), de nem becsülöm sokra. Sem a reakciót, sem a jellemét, döntéseit. Igen, kb. olyan, ahogy Sue leírta, az érzelmi rángatástól eltekintve – annyi energiát azért nem fektet egy kapcsolatba. :P. Ő is vastagon felelős, még ha van is magyarázat.
        Ja persze, rá is haragszom, csak vele ez nem élő harag, nincs vele dolgom. Ezért nem cseng ki annyi érzelem a szavaimból.

        Szindróma vagy nem szindróma. Ha sokszor, hasonló módon megjelenik, hívhatjuk így. Jelenség. Hogy mire használjuk fel, mivel magyarázzuk, az a nem mindegy, onnan lehet nőgyűlölő. (De hát ez így van minden társadalmi vagy term.tudományos jelenség, tünetcsoport esetében.)
        A tudástáros cikkben írta a szerző, hogy elmérgesedő válásnál látszik jellemzőnek, bár nem tudni, hogy tyúk vagy tojás… Hát nálunk ez mindenképp passzol. Bár én a tojásra tippelek. (Eleve a jellemben lévő hajlam, függésből és hiúságból eredő gyűlölködés.)

        Kedvelés

      • “Szindróma vagy nem szindróma. Ha sokszor, hasonló módon megjelenik, hívhatjuk így. Jelenség.” Bocsáss meg, de a diagnózisokat leíró, azokat kódszámokkal jelölő pszichiátriai rendszerben ez nem így megy. Ez egy szakterület, amihez mi nem értünk. Nem mindegy, mi jelenség, mi szindróma, mi kórság. Milyen komolyságú a kiötlő, milyen rangú a szakirodalom, mit gondol a szakma. Főleg hogy olyan nagy komolyan hangzik, ha már neve-száma-rövidítése van, a nép is a szájára veszi, butuska magazincikkekben szerepel, aztán meg egy hazai, fél nyelvet beszélő “szakértő” vagy jellembajnok családjogi ügyvéd ráfogja valakire az amúgy is nőellenes bíróságon, és ezzel életeket dönthet el.

        Kedvelik 1 személy

      • Igaz, akkor hívjuk tudományos néven, akkor legyen száma-kódja, ha kutatták, rendesen. Egyezzen meg a szakma.
        De ne vessék el a jelenség vizsgálatát, mert valaki egy rossz és káros elméletet alapozott rá!

        Kedvelés

      • foglalkoznak a tèmàval most is, màshogy is, pont a szerző könyvet is ìrt arròl, milyen a vàlàs gyerekszemmel ès hogyan lehetne jobban szem előtt tartani az èrdekeiket. Most ìgy telefonròl csak egy eleg rövid cikket talàlok ròla (a könyvet magàt nem olvastam, csak egy-kèt interjùt ròla, mikor megjelent), de sokkal konstruktìvabb szemlèletű, nem a màsik felet “diagnosztizàlò” önigazolàst tàplàlja a szülők körèben, hanem inkàbb a tudatossàgot ès az önreflexiòt. http://wmn.hu/2015/04/23/valas-gyerekkel-igy-konnyitsd-meg-neki-2-resz/

        Kedvelés

      • Nem értelek. Ki vizsgáljon, mit? Az idézett, 262 jegyzetes elemzésből neked úgy tűnt, nem kutatták? És miért pont ezt, a kisebbségi valamit kéne oly nagyon kutatni? Például a Stockholm-szindróma vagy a poszttraumás stressz, vagy a bántalmazói Jekyll és Hyde miért nem jut eszedbe mint kutatandó vagy sajtóba való téma, égető kérdés?

        És kinek mondod mindezt? Ez steril, nettó okoskodás. A fotelből megmondjuk a levegőbe, hogy valahol, valakik (mások, homályos csoport) mit csináljanak.

        Megmondom a választ. Azért emlegetik folyton a “másik oldalt”, a kivételeket (2-4 százalék hamis vád, pl.), hogy “azért a nők is”, hogy elhallgattassák és megbüntessék a bántalmazott nőket, akik felrúgták a tabut. Hogy megmaradjon a bevett erőviszony, a status quo.

        Ha a befeketítés jelenség, akkor kb. olyan, mint hogy “mindig cukkolsz” vagy “töröld meg az orrod”. Irritáló, hétköznapi dolgok. Nem kell ennek kód meg kutatás. Elég természetes, logikus, de nem betegség vagy szindróma. Jelenség, de attól még nem kell nagy komolyan hivatkozni rá, mint valami önálló és tipikus, előzmény nélküli kórságra. A szakmában évekig fontolgatják, hogy mondjuk az étkezési rendellenességek közül a purgáló zavar önálló probléma-e, lehet-e rá így hivatkozni, és kell-e neki külön kód/elnevezés/kezelés/gyógyszer, vagy csak változat, alfaj. Akkor lesz neki külön neve és kódja, ha külön zavar, fontos jelenség, és szakmai konszenzus van. A PASnál nincs konszenzus, ez egy rosszindulatú viszontakció, a nőgyűlölőké. De nem írom le még egyszer, ami a posztban van. A PASnak, tudomásom szerint, nincs kódja, vagy nem konszenzusos, mégis úgy emlegetik, mintha volna.

        Kedvelés

      • Ez nekem egy kicsit szerecsenmosdatásnak tűnik, hogy “rendszerokok”, meg “sokkal könnyebb volt férfinak lenni nálatok”. Egy nő igenis lehet hibás egy párkapcsolatban, lehet agresszív, elnyomó, és szimplán aljas is. Lehet, hogy a rendszer tehet róla, de mondjuk ezzel az erővel az összes tolvajt és gyilkost is felmenthetnnk, náluk is mindig van, aki tehet róla (sőt, az asszonyverő férfiaknál is mindenről az a rendszer tehet, hogy a szülők nem képesek normális mintákat mutatni a gyerekeiknek) Hogy a női agresszió mennyire jellemző vagy nem jellemző, azt adatok hiányában nem tudom megmondani, de nálunk is anyám volt a bántalmazó, és apám a bántalmazott fél (válás (sajnos)nem volt). A súlyos hatalmi egyenlőtlenség abban nyilvánult meg, hogy apám nem nyithatta ki a száját. Már rég meghalt, anyám szerzett egy másik bácsit, és azt is a haláláig töretlen lendülettel szekírozta, a bácsinak annyi mákja volt, hogy a vége felé már szinte teljesen süket volt.

        Kedvelés

      • “Ez nekem egy kicsit szerecsenmosdatásnak tűnik, hogy “rendszerokok”, meg “sokkal könnyebb volt férfinak lenni nálatok”.” Mert nem érted, mire utalok.

        Az érvelésed n = 1, anekdotikus és szubjektív. A nőknél úgy általában nincs többlethatalom, gyanítom, anyádnál sem volt, mert az rendszerokokból a férfiaknál van (egyéni mindenféle hajlam/körülmény/erőviszonyok nélkül, pusztán abból adódóan, hogy ő a férfi, őt fogják mentegetni, igazolni, vele fognak rokonszenvezni, az ő szülői mulasztásai vagy önkárosító viselkedésformái kisebb bűnök stb.). Baromi nehéz és sok szankcióval jár nőként igazi, hatalomtöbblettel baró bántalmazónak lenni, nagyon hamar le fogják állítani, eélehetetlenül, mert nincs ami a viselkedését igazolja. És, milyen érdekes, ilyenkor elmarad az áldozathibáztatás, nem kérdezik meg a férfit, hogy “miért marad”, csak simán sajnálják, és a nőt köpködik, őt nem érti meg senki. Ez pedig igenis nőellenesség.

        Hogy a rendszerok mit jelent, annak igen komoly elméleti háttere van nem én blöffltem be ide hirtelen. Olvass egy kicsit utána, mielőtt ennyire kioktatóan fogalmazol itt. Bőven van előzmény.

        Kedvelés

      • “az asszonyverő férfiaknál is mindenről az a rendszer tehet, hogy a szülők nem képesek normális mintákat mutatni a gyerekeiknek” Tévedsz, ez még nem rendszer, ez mikrokörnyezet, egyéni sors. Ezt elég könnyű lenne ellensúlyozni, új magatratásformákat tanulni. De nincs honnan, az egész kultúránk, társadalmunk nőellenes, örömellenes, bénító. Nem csak családi minta van.

        Kedvelés

      • Rettenetes nehéz új magatartásformákat tanulni. Ha nem így lenne, akkor nem lennének olyan kutatási eredmények, hogy a bántalmazó apák lánygyerekei nagyon sok esetben bántalmazó párkapcsolatban kötnek ki. Ezt ismerik. Ebben szocializálódtak. (Ha pedig könnyedén lehet új magatartásformákat tanulni, akkor semmit nem érne az az érv, hogy a kultúra és a társadalom nőellenes és örömellenes, hiszen pusztán annyi lenne a dolgunk, hogy kilépünk belőle, és új magatartásformákat tanulunk, hipp-hopp.) A kultúránk férfiközpontú, ez nyilvánvaló. Ugyanakkor ez a kultúra nem csak a nőkkel tol ki, hanem a férfiakkal is, mert velük szemben is teljesíthetetlenül hülye elvárásokat fogalmaz meg, és itt elválaszthatatlanul összekapcsolódik a mikrokörnyezet az általános kultúrával. A családot nem tudod kivenni a környezetéből. A kultúra által frusztrált család kitermeli a frusztrált gyereket, aki majd továbbviszi a frusztrált kultúrát. Amikor egy apa otthon tűri a terrort (mint az én anekdotikus apám, meg mondjuk még egy csomó anekdotikus apa, akiket személyesen ismerek, n=kb. 30), akkor az pontosan ugyanannak a kultúrának és mentalitásnak a terméke, ami az asszonyverő férfit is kitermeli. A férfi nem menekül, mert az buzis. A férfi nem szólal fel nyilvánosan a verbális (vagy akár fizikális) bántalmazás ellen, mert az buzis. A férfi nem hagyja ott a családját, ha nem érzi jól magát, mert az buzis. (V.ö. “áldozathibáztatás”) Azt kéne látni – és ez nagyon fontos lenne, különben csak az árokásás megy, meg az ilyenellenes-olyanellenes parttalan vita – hogy a fene nagy maszkulin kultúra nem csak a nőket, hanem a férfiakat is megnyomorítja, ugyanabban a szarban ül mind a két nem. A végeredmény pedig az, hogy a váltani önállóan képtelen, de a megnyomorodást nagyon is érző egyed abban éli ki magát, hogy a másik életét pokollá teszi. Ez ugyanúgy lehet a nő, mint a férfi, amelyik épp erősebbnek érzi magát (de ha kilépsz a család keretei közül: pontosan ugyanez a “boldogtalanságomért más a felelős” mentalitás bújik meg a rasszizmus, az állatkínzás és társai mögött is). Anyám hatalmára visszatérve: a hatalom nem abszolút fogalom. Hatalma annak van, aki elhiteti a másikkal, hogy van, ez a blöff az összes szociális emlősnél létezik (Nem tudom, volt-e valaha nagytestű kutyád. Úgy tudna széttépni, hogy közben még a vérnyomása sem megy fel, de nem teszi, mert elhiszi, hogy te vagy a vezér. De ugyanez vonatkozik a pukkancs, egész csoportot terrorizáló óvodásra is, harminc emberből talán egy lesz, aki felteszi a kérdést, hogy “mégis milyen jogon…”) Ha eleget mondod, és főleg elég hangosan mondod a másiknak, hogy “ostoba vagy” “nem vagy jó semmire” “na majd én elintézem, te úgyis hülye vagy hozzá”, akkkor hatalmad lesz a másik felett.

        Kedvelés

      • “pusztán annyi lenne a dolgunk, hogy kilépünk belőle” a társadalomból, a kultúrából, a felnövésünk során szerzett összes hatásunkból? Azt hogy? Naiv, amit írsz. Minden sejtünk azt szívta be, hogy a nőnek nem szabad élvezni a szexet (pl.).

        Kedvelés

      • “az én anekdotikus apám, meg mondjuk még egy csomó anekdotikus apa, akiket személyesen ismerek, n=kb. 30” Az anekdota nem érv elméleti kérdésekben, mert elfogult. Harminc anekdota sem érv.

        Kedvelés

      • Ha mi nem lépünk ki, ki lép ki helyettünk? Az a naiv, aki hősökre vár. Adott időben mindenkinek a sejtjei elméletileg ugyanazt a társadalmat, kultúrát stb. szívták be, ehhez képest nem vagyunk egyformák (még a testvérek sem, akik még családi szinten is ugyanazt kapták). Van, aki lép, van, aki nem. Van aki hozomra elhiszi, hogy a szexet nem szabad élvezni, van aki nem. Van aki elhiszi, hogy minden férfi rohadék. Van aki elhiszi, hogy minden cigány tolvaj. Van, aki elhiszi, hogy minden nő számító kurva. Van, aki azt mondja, hogy az a rohadék, aki rohadék dolgokat cselekszik, az a tolvaj az, aki lop és az a számító kurva, aki pénzért fekszik le valakivel. A világot nem nagyban, hanem kicsiben lehet és kell megváltani.
        Az anekdotákról meg annyit, hogy a legtöbb tudományos eredmény anekdoták lenyomozásából született (illetve csúnya balesetekből és véletlenekből (: ), meg abból, hogy emberek az istennek nem akarták elhinni, amit a tudományos mainstream állított, meg abbl, hogy az emberek kimentek az ún. világba. Ilyen komplex és tervezett kísérletekbe nehezen beállítható területeken, mint a pszichológia, szociológia, emberi viselkedés, stb. végképp nincs olyan, hogy egzakt tudomány, csak hatalmas, folyamatos (és nagyon hasznos) viták vannak.

        Kedvelés

  4. Köszönet a cikkért! Heroikus küzdelmet folytatok egy ilyen “áldozat” apával és az őt támogató körrel – rokonaival, és “repülő majmaival” akiket a szakirodalom így nevez, mert sikerült őket tökéletesen elhülyítenie és a sebeit nyalogató szolgáivá tennie. Győzni fogok, millió bizonyítékom van ellene … már érzi, hogy bajban van és menti a menthetőt, már ami az ő érdekit szolgálja … sosem a miénket …

    Kedvelik 1 személy

  5. Règebben több remek cikket olvastam Dr. Gyurkò Szilvia gyermekjogi szakembertől, ìgy nagyon meglepett, hogy ez a cikke milyen felületes lett, tènyleg ilyen feladatkipipàlòs mòdon kritika nèlkül ismertetett egy tènyleg nagyon problematikusnak tűnő mondvacsinàlt “szindròmàt” (ami valòs jelensègeket pròbàl egyoldalùan “medikalizàlni”), ès nem hasznàlta fel az alkalmat arra, hogy felhìvja a figyelmet rèszletesebben is azokra a viselkedèsformàkra ès megnyilvànulàsokra, amelyeket mindkèt fèlnek kerülnie kellene a vàlàs utàn, függetlenül attòl, hogy melyiküknèl helyeztèk el a gyereket ès ki az, akit csak làthatàsi jog illet meg, pedig erről maga is többször ìrt, ès èn pont az egyik ilyen cikke miatt jegyeztem meg a nevèt. Sajnos most nem sikerült megtalàlnom pontosan ezt a cikkèt, mert ùgy tűnik, a szerzői taggelès nem működik rendesen a wmn oldalàn most, ès nem ad teljes listàt a cikkeiről, de a portàlt nèzegetve feltűnt, hogy elèggè bulvàros ès mainstream irànyba ment el az oldal ahhoz képest, mint amikor legutòbb jàrtam ott. Jogos a kritikàd, ez valòban nem elèg igènyes, elemző cikk erről a “szindròmàròl” ès a mögötte levő èrvekről, és csak behoz egy olyan fogalmat a köztudatba, ami ebben a formàban többet àrt, mint hasznàl.

    Kedvelik 1 személy

  6. Igen, ez pont így működik, ahogy leírtad. A bíróságok pedig becsukják a szemüket. Az apától a minimum is hatalmas teljesítménynek számít, az anyától a maximum is csak egy természetes apróság. A megosztott nevelési jog kb. annyit jelent, hogy nem elég, hogy anyuka hétköznapokon maga intéz mindent, apuka még számon is kérheti, le is szidhatja. Tennie, nem kell semmit. Már akkor jó apának számít, ha két hetente péntektől vasárnapig elviszi a gyereket, esetleg rálőcsöli az új nőjére vagy az anyjára őket. A volt feleség pedig ne szóljon semmit, csinálja a hétköznapokat zokszó nélkül. Ja, és ne is savanyodjon be, ne mondjon rosszat a gyerekeknek az apáról, aki milliószor kitolt vele. Hány ilyen esetet látok magam körül!

    Kedvelés

  7. Visszajelzés: miért hallgatott mindenki | csak az olvassa — én szóltam

  8. Visszajelzés: távolból szeretni | csak az olvassa — én szóltam

  9. A poszt írója remélem soha nem kerül abba a helyzetbe amibe azok a gyerekek akiket elidegenítenek. Remélem soha nem kell ilyen probléma miatt a gyerekeit pszichológushoz hordani évekig, hogy mentse a menthetőt még a gyermeke lelkében. A poszt írója a posztot úgy írta meg, hogy fogalma sincs mit jelent a szülői elidegenítés. Nagyon szívesen leülnék vele beszélgetni, hogy megtudja mi az. De gondolom annyira már nem érdekli a téma…csak annyira, hogy gúnyolódjon a témáról.

    Kedvelés

  10. Visszajelzés: láthatás | csak az olvassa — én szóltam

csak okos-jóindulatú írhat ide

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .