Ez nagyon érdekes dilemma. Gyakorlati is, mert folyton találkozom vele, intellektuálisan meg egy aranybánya.

Az önvizsgálat szempontjából is, például. Miért akarok ennyire? Akarok-e, vagy csak reagálok? Miért várják tőlem mások? Mit üzen a viselkedésem?

Lehetne, hogy csak élek, nyugiban a családi és baráti körömben (mint a normális emberek, ahogy a kissé zakkant kommentelő rosszallja is, nem ám itt írogatni meg ábrázolni meg képeket festeni meg zenét szerezni). De nem így van, blogger vagyok, odafigyelnek rám, ezt ambicionálom is. És így megkerülhetetlen a kérdés.

Tézis: igen, kell segíteni. Mert kérdezni fognak, tanácsot kérni. És mondják, hogy van felelősségem.

És tényleg van. Most már baszhatom. Hiába nem akarok én senkitől semmit, amit írok, az hat, és valahogy mégis engem kötelez a hatása, rám száll vissza. És ha adatott, azt használni kell, köteles vagyok. Nincs “csak” önkifejezés, nincs olyan, hogy a többivel hagyjatok békén. És számolni kell azzal is, hogy figyelmetlenül félreértik, vagy szándékosan, a maguk javára magyarázzák.

És látom ezt a jelenséget is:

Megmondóemberek

Ezért is kell jól segíteni, másképp, az ő ellenükben, mert ők gyengítenek és lehúznak.

Kockázatos ám részletesnek, önkritikusnak, intellektuálisan igényesnek és árnyaltnak lenni.  Sikertörténethez tömör, könnyen érthető állítások, egyértelmű pozitívumok, árnyék nélküli fotók kellenek, az megy át. Minden magazinszerkesztő tudja ezt. És milyen jó is elringatózni ebben: hát ugye, én megcsináltam, elmélyedtem benne, én vagyok az, akitől kérdeznek, én vagyok a guru, a sikerember, én mindent tudok.

Én nagyon nem bírom ezt, nagy adag butasággal szokott társulni, a valóság feljavításával, fontos nüanszok elhallgatásával. Például hogy kokszolnak. Például hogy ők sincsenek valami hű, de formában. Hogy egyszerűen nem tudnak lejönni a szénhidrátról, és kiéheztetik a szervezetüket. Vagy hogy szétnyírták a gerincüket a nagy akarásban.

Engem a valóság érdekel, mindenekelőtt, magam ellen is. Habozás nélkül voksolok a pontosságra az érdekeim ellenében. Megcsináltam ugyan, annyit, amennyit, de más is megcsinálhatja, elmélyedtem ugyan, de más meg másban mélyed el. Nekem nem szakmám ez, és sok mindent nem tudok, a felkent okoskodást nem szeretem. Nem olyan egyértelmű ez az egész. Amit elértem, azt meg is kell tartani, a süti néha engem is csábít, nincs mindig kedvem edzeni, tudom a hogyant, de nem csinálom mégse, és hányásig vagyok már a motivációs mémekkel meg a műfajban rejlő önigazolással. Nem tudnám és nem is lenne kedvem vitában megvédeni például a húsfogyasztásomat, komolyan vitatkozni egy vegánnal. Én amúgy is félig az intuícióim után megyek, azért kezdtem meztláb futni, naptejet nem használni és hidegtűrni, mert éreztem, hogy ez jó nekem.

Antitézis, nyűgös napokon: de én nem akarok segíteni. Hagyjatok már. Mi a jó nekem ebben? Nyavalyogni fogtok, csodát várni, rám haragudni, végül szétbeszélni, mint azok a borzasztó lelkes olvasók.

Bennem még mindig az van, hogy ki vagyok én? Én csak egy sikeres felhasználó vagyok, nem szakember. Nem értek hozzá. És vajon tényleg sikeres felhasználó vagyok?

Mondjuk, megkérdezik, mi a helyzet a zsírokkal, a ketogén miatt. Vagy mert olvasták ezt:

https://www.webbeteg.hu/cikkek/sziv_es_errendszer/7875/szivbarat-etkezes-

Én ezt nekiálljak cáfolni? Nem állok. Odategyek linket, közérthetőt vagy okosat? Semmi kedvem, és nem is dolgom ez, most mit erőlködjek. Higgye el, aki akarja, ha nem tolja túl a szénhidrátot, talán nem jár annyira rosszul, mert az az igazi katasztrófa, a magas szénhidrát magas zsírral.

De az egész telítettzsírpara, főleg az, hogy ne tudnánk megemészteni, egy faszság. Rég cáfolták. Nem csökkent a szívbetegség, se az elhízás, amióta a telített zsír a mumus, és minden “egészséges” élelmiszer zsírszegény lett, sőt.

Tanácsot adni, modellül vagy információforrásul szolgálni csapdás helyzet, és nekem nagyon fontos a szabadság, őszinteség, az önmagáért való önkifejezés, tehát az, hogy nem azért mondom, mert akarok valamit, hanem mert az jön, és nem kell rajta alakítani. A példakép-szerep arra szorítana rá, hogy viselkedjek, kedves legyek, jó promót biztosítsak az “ügynek”, türelmes legyek a nem-olyan-jó-fejekkel. És arra is, hogy elhallgassam a saját valóságom zavaró részleteit az előnyös és “hiteles” összkép érdekében.

Én pont azért lettem támadások célpontja, mert nem voltam olyan nagyon biztos magamban, nem hazudtam le, ami van, az árnyoldalakat, a kontrákat. Az elvesztett édent, a gyanútlanságot, hogy már nem látom szépnek az embereket. Magamnak is érveltem azokban a hosszú posztokban. El akartam mesélni, hogy hogy megijedtem a testemtől, valami megváltozott részlettől. Nem tagadtam, hogy milyen szemét néha a szénhidrát, hogy engem is simán, állandó edzések, futások közepette behúz, pedig én komolyan gondoltam a ketogén váltást. Hogy tegnap esküvőn sütit ettem, és annnnyira gáz volt. Ott volt a derűs embertömeg, és alig tudtam másra figyelni annyi hónap teljes sütimentesség után, mint hogy egyek vagy ne, azért a dióval töltött hókifliből, masszív, tömör cukor és liszt, mégis kéne, vagy nem? Én nem vagyok merev, néha lelazulok, de ez önátverés… (Meg még láttam egy őrjítő méretű, betokosodott, fekete mitesszert egy nő karján, az ejtett rabul, álmodtam is vele.) Na, végül nem csináltam belőle ügyet, ettem, amennyit ettem, figyeltem, hogy reagál a szervezetem, fáradt voltam egy kicsit, és este nem voltam éhes. Egy gránitbevonatú, kilencven évig garanciális fullextrás serpenyővel és egy bambusz vágódeszkával vigasztalódtam, ma meg elmentem futni.

Válasz (szintézis): igen, segítsünk. Ha épp belefér, ha nem csak túráztat az illető, ha nem gondolja, hogy neki ez jár.

Abban, amiben kéri.

Akkor, ha ő hitelesnek tart, abban a konkrét problémájában.

Együtt, közösségként, mint a sportrovatban.

A hatókörömön belül, mint a képzéseken. Tisztelve, sejtve az ő más életét, különbözését.

Önigazolásnak, energiavámpírkodásnak, a “hát igen, de…” és a “neked könnyű” játszmának nem bedőlni.

A leginkább pedig úgy, hogy élem, képviselem és megmutatom azt, ami nekem jó. Nem magyarázkodom, nem hagyom magam megzavarni, félrevinni.

Ez is melós. Hát még minden módon ellenállni annak, ami oly jóleső, hogy “ők nem tudják, én meg tudom” és “ők nem érthetnek meg engem, az emberek hülyék”. Az a legmelósabb.

Tanulni attól, akitől lehet. Whitney-től, például.

Peter Attiától. Bartha Ákostól. Edtől.

Elindult a Skandináv maszáj nevű oldal, ami azt jelenti, hogy az innen ismerős sporttartalmaknak külön, új felülete van, közérthető, rövid, rendszeres tartalmakkal, sok képpel.

Itt pedig továbbra is működik a sportrovat és fotótár, illetve a médiatartalmakat bíráló posztok.