kettőezer-ötszáz szó, negyedórás falat

Egészen fantasztikus mélyrepülés van az nlc-n. A benne tartós tartalmak reneszánsza. Teherán ragyog a kora reggeli napfényben.

Ennek története van. Három évvel ezelőtt azt hittük, az nlc progresszív lesz, érdekli őket az erőnk, a nők valósága. Még valami együttműködés-féle is körvonalazódott. Joós Istvánt kaptunk, már leszedték a szégyenteli posztot, az volt a címe: A nő munkája a férfi. Gyáva sündörgés a jóképű férfi körül. Vitaindító, mondták. És kérdőjel a cím végén, értitek. De a szerkesztőség nem foglalt állást, helyette felszólították a feministákat: álljanak ki ők.

Elvtelen kattintásvadászat volt az is. Akkor bojkottot hirdettünk. Én a múlt hétig tartottam: nem olvastam és nem linkeltem őket.

Most meg, hát istenem, fogad lyukas, szemed karikás, nem baj az, mindez “a női nem nagy rajongójától”. Külön műfaj ez a fogadd el magad-plus size-fat acceptance családból: álprogresszív üzenet, amely igazából a helyeden tart. Ne akarj te jobbat magadnak, több időt, több pénzt, önálló döntést, formásabb testet. Meg saját ítéletet arról, hogy hogyan akarsz kinézni. Ne legyenek itten negatív érzéseid holmi lyukas fog (!!!) miatt.

2016 van. Egymást érik a mellrák-kampányok: előzd meg, ismerd fel, női egészség. A gyereket negyedévente ellenőrzik iskolafogászaton. Az egészség okés, mert ha elpatkolsz, nem lesz, aki robotoljon. De ha az egészséges valamid esetleg esztétikus, fiatalokra jellemző (szép bőr, arányos test), vagy örömöt jelent (sport), azt ne akard. Az felszínesség és szabadidős pucsítás. Törődj bele, te sem vagy más.

Tizennégyezer lájkot csengetett a pompás üzenet, a beletörődötteké. Nincs mit tenni, de amit mégis, azt egy férfi mondja meg nekünk. Te kis bohó, mit aggódsz a hasad miatt, hát engem nem zavar. Én is rusnya, te is rusnya, nincs itt semmi probléma.

Csak az, hogy neked, amorózó, könnyebb volna leadni a sosem szült hasadból, mert te nem egyedül cipeled a családot.

Tudom, hogy fordítás, de emlékkönyvbe nem írunk ilyet. Kimaxolt eurovakság:

Varázslatos, hogy mindegy, hova dobott le az élet ezen a sárgolyón, mások is ugyanúgy bámulják magukat a tükörben – vagy törött üvegcserepekben a dzsungelben –, és ugyanúgy nem bírják elviselni a saját látványukat.

A páwaság és az izolálódott, nárcisztikus nyöszörgés euroatlanti import, a lógó hasat okozó életmóddal együtt. Bájos sztereotípia a “dzsungel”, már csak egy majom hiányzik, pálmafán banánnal. De az ő testük “a dzsungelben” nem is olyan. Tanulhatunk tőlük az elég fogalmáról és a neurózistól mentes, természetközeli életről.

Ezt is alig hittük el, az utolsó előtti bekezdést én nem is:

Otthon eldugta az aranyérmeit – ma 42 éves Egerszegi Krisztina

Eddig a bevezetés, nem akarok túl sokat kalandozni. A ma elemzett írás:

A mai negyvenesek már rájöttek, hogy elment a szekér, Hódos Hajnalkától, aki 41 éves.

A linket az olvasó küldte, köszönet!

Jaj, az igazi előzmény ki is maradt. Mégis kalandozom. A 2013-as Bloggerina verseny dögös laptopja óta nem bízom Hódos Hajnalka következetességében. “A nők hangjának ereje van”, ezt ígérte a kiírás, és én ezért neveztem. A Bloggerina egy kis költségvetésű, roppant kínos promóció volt. A kezdő bloggerek reménykedve linkelgették a nlc logót, kampányoltak a szavazatokért, ahogy előírták, és semmit sem kaptak érte, csak ezt a lenézést. Végül egy kenyérrecepteket közlő, egyébként profi honlap nyert, a másik győztes pedig egy kreatívhobbi-blog volt, amely szintén nívósan jelenítette meg az őszi faleveleket és a tojástartóból készült nyuszifogatot, de azért erősen néztünk: ti komolyan ezt gondoljátok a nők hangjának erejéről?

A versenyből rögvest kiütöttem magam, amikor a dögös laptopnál kommentben beszóltam, hogy nem okés a szerkesztőatyaúristeni szexizmus fölénye. Viszont ennek hatására kaptam az olvasóktól a bordó laptopot.

A szülése óta már nőjogi szereplőként üdvözölhettük Hajnalkát. Megváltozott a hang, ráérzett a kor pulzusára: a szexizmus, a nőcizés nem trendi. Hát istenem, ha most ezt kajálják a nők, legyen.

Egyébként tetszik a mostani cikk realizmusa, éleslátása, a kifejezőeszközei is. Inkább az a gáz, hogy ezt viccesnek szánta. Én ma nem fogok brillírozni, csak gyorsan összeszedem a problémás pontokat.

Megint az a bajom, ami a mainstream női médiával: a körülményeket taglalja, azokban lát minden okot és gátat. Sodródó lényként ábrázolja a nőket, akikkel csak megtörténnek a dolgok. Akiknek nem volt más választásuk.

Szinte rosszul érzem magam, hogy nincs panaszom. A nagy vigasztalásban, amelyet szembenézésnek hisz, hallgat a legfontosabbról, az igazi womanpower tényezőről: a felelősségvállalásról, a tudatosságról. Pedig hát olyan nincs a mi javakkal megáldott, világlátott, diplomás miliőnkben, hogy jaaa, én nem tudtam. Ha gondolkodsz, ha elvégzed a belső munkát, akkor igenis választhatsz. Azok bólogatnak, akiknek a “nem tehetek róla” jól jön, most, hogy már elszúrták. Az ő bajuk nem a rideg világ és nem az, hogy negyvenesek, hanem hogy zavaros megalkuvásokba mentek bele. Olyasmit vártak diplomától, partnertől, munkahelytől, gyerekvállalástól, ami képtelenség. És nem bírják el a valóság súlyát, azt, hogy igazából semmi se jár. Ezért esik nekik ilyen jól a kúl pesszimizmus, a széttört illúziók közül.

Nektek nem voltak igazi veszteségeitek, kiáltok föl. Beázott a kabrió (blogfordulat). Vagy az erodáló, nem rossz, nem is jó élet tett titeket ilyenné? Nem beszélgettetek a százkét éves anyósommal, aki egyforma derűvel idézi fel, hogy az apja nem engedte egyetemre, mert az nem való nőknek, a gyermekbénulásos pácienseit és a vészkorszakot. Tudom, mindenkinek megvannak a problémái. Szépen el is lehet ringatózni ebben, hogy manapság ilyen ez a kíméletlen világ, nem tehetünk róla, és nem lehet másképp. Úgy megráznám őket. Ismét lett egy sorstársam, megrendítő párhuzamok: három gyerek, építész apa. Ti a parkolás miatt nyafogtok? Nem tudtok lefogyni?

… a mai negyvenesek nem tizenkilenc évesen szültek, így sokan közülük a négy-öt éves gyerekeiket terelgetik.

A szerző későn szült, más meg huszonöt vagy harminc évesen szült. Én 25, 32 és 34 évesen. Igazán jól senki nem járt. Nekünk nem voltak tisztán a karrierre és bulizásra fordított éveink. Vizsgaidőszakokban dilemmáztunk, hogy magzati ultrahangra vagy könyvtárba érünk-e oda a must-have last-minute olvasmányért. Első munkaéveinkben is taknyos orrot törölgettünk. De aki nem kipipálni akarta a babaprojektet, hanem igazán gyereket akart, az mégis mind jól járt. Akinek ott van a szeretett, egészséges gyereke. Aki annyit szült, amennyit akart, az mind jól járt. Akire nem roskadt rá a kapcsolata és az összes gyereke gondja-baja, az is jól járt. Tudom, ez nem most elég feminista, de szerintem az élet legnagyobb ajándékát kapta.

És nem csak úgy van, hogy hopp, szülünk egyet huszonkét évesen, aztán nézünk, hogy mi történt. Hozzámegyünk a Janihoz, felvesszük a hitelt, házépítésbe fogunk. Döntések vannak, és előnyök-hátrányok.

…nem lesz nyugdíjuk…

Mit jelent a felelősség? Azt jelenti, hogy nem hagytam, hogy a magánnyugdíjpénztári megtakarításomat elvegyék. Háromszor vagy négyszer kellett következetesen fellépnem, hosszú sorokat kiállnom hátamra kötött gyerekkel, tértivevényben igényt formálnom, tiltakoznom. Emellett van önkéntes megtakarítás is. Együtt se valami sok. De ennyivel több, mint annak lesz, aki hagyta magát.

A lényeg, hogy nem sültgalambra várunk. Nem is gondoltuk soha, hogy a nyugdíjból fogunk majd megélni. Én nem akarok az az öregasszony lenni, akinek mint potenciális szavazónak emelik meg a nyugdíját. Tisztában vagyok azzal is, hogy mint közalkalmazott és főállású anya, igen kevéssel járultam hozzá a közterhekhez, és nem felejtem el, hogy mi meg már Babakötvényt kaptunk. Vajon hányan nézik ezt is, és hányan sopánkodnak csak, hogy Nem Ad Az Állam?

Olyan döntéseket hoztunk, hogy ne legyen szívás. Nem vettünk fel hitelt. Ha irreális a saját lakás, akkor ne legyen. Némelyek dúsgazdagnak hisznek (egyrészt a jómagyar méricskélés, másrészt az unortodox fogyasztói kosaram miatt), de én egy omladozó, ám így is szép épület önkormányzati lakásában élek, költségelvű (vagyis nem szociális, hanem annál magasabb) lakbérrel. És ezt a lakást (jogot) öt évig hirdették, mire gazdája lett, mert magyar embernek saját kell. A hitel fogsága viszont azt jelenti, hogy megrohadsz a biztos, ám szar munkahelyeden.

A mai negyvenesek alig ismerik ki magukat a világban. Az egykor biztosnak hitt tudás mára megkopott. Fejlődni, újat tanulni szinte lehetetlen, mert kizsigerelik a hétköznapok, a pénzt a gyerek(ek)re költi, de még csak magának vallja be, hogy eltévedt az applikációk világában, fogalma sincs, mi az a pokémongó, és egy szót sem ért abból,  mikor azzal állít be a gyerek, hogy kéne itthonra egy kicsit gyorsabb net, nem sokkal, 15 megabit elég lenne, és akkor a fotóit egyből feltolhatná a külső szerverbe, és nem a gépén foglalná a helyet a sok szar.

Egy szót sem ért? Ebből? Zebrán átmegy azért ügyesen? Hazatalál? És hát a pokémongó a legfontosabb megértendő. Ebben a mai világban. És azért folyton az okost nyomkodja a szegény maradi anya is (meg töri össze, meg javíttatja), arra mindig van idő és pénz. Csak a google nem her friend…

Miért látom én teljesen máshogy a negyveneseket? Talán mert nem az önsorsrontó panaszkultúrát akarom erősíteni? Az anyatárs a második edzésén olyan applikációval fut, hogy csak nézek, a karjára szerelhető tartó többe kerül, mint az én készülékem és havi számlám együtt.

Szinte lehetetlen újat tanulni, azt mondja. Hányan vagyunk itt, akiknek az elmúlt tíz évük folyamatos fejlődéssel, tanulással telt? Új világokat fedeztünk föl, másoddiplomát szereztünk, én éppenséggel két gyerek mellett. Vagy intézményen kívül, belső szenvedélyből kupálódtunk ki. És lett belőle olyan tudás, amely ma már hiánycikk. És főnöktelen munka.

Jöjjön a test.

A negyveneseknek nincs pénzük arra, hogy a negyven legyen az új harminc. Ez van. Ahhoz, hogy jól nézzünk ki, pénz kell, ez ennyire egyszerű.

Akár a legújabb csodakrémet akarjuk az arcunkra tenni, akár a testünket akarjuk karbantartani, feszesíteni, formálni.

A magyar negyvenesek – főleg a nők – nem azért néznek ki úgy, mint a saját öreganyjuk, mert nincs igényük a szépségre, hanem azért, mert nincs rá pénzük. Pedig a pénz ebben az esetben igenis boldogít. És szépít. Egy kis ráncfeltöltés itt-ott, egy kis botox ide-oda, egy kis szemhéjkorrekció, egy kis plasztika, és máris könnyebb ragyogni, ugye?

Annak, akinek az életmódja megrogyasztotta az arcát. És annak, aki Los Angeles-i celebfotókhoz viszonyít.

A szépség nem pénzkérdés, nem plasztika vagy kozmetológia, nem is genetika, és főleg nem fast fashion csajoskodás, hanem megkíméltség, hosszú távon végzett ártalomcsökkentés. (Beleértve, hogy nem tetováltatsz szemöldököt béna helyre, nem hidrogéneztetsz, és nem teszed tönkre divatos cipőkben a lábfejed.) A szépség attitűd: tudatosság, ízlés és értékrend, meg még rászánt idő. A ragyogás a nettó, szépen öregedő (“skandináv”) test. De ti ittatok és buliztatok! Ettől vagytok ma rusnyák. Akkor jöhet a fogadd-el-magad mantra, ha a nettó testtel sem vagy jóban. De ha mindig is csak ruhában, sminkben, beavatkozásban gondolkodtál…?

Nem mondok újat ma sem: mértékletes, mérgezetlen étrend és sport, de legalábbis a test használata (autótlanság). Ha nem elektroszmogban töltöd a napjaid, ha ellensúlyozod az ülőmunkát, ha nem dohányoztál-éjszakáztál húsz évig, ha nem iszol naponta, és ha nem fontosabb mindenki más, akkor nem tűnsz leharcoltnak negyvenöt évesen. De még akkor is sokkal jobb lesz a tested állapota, ha a negyvenedik születésnapod körül kapsz észbe. Olyanná válhatsz, magad se hitted volna.

És persze lehet, hogy az a bajod a testeddel, hogy a párkapcsolatoddal van bajod. A partnered szeme a rossz tükör, ő tiport meg.

Elfelejtették, hogy egykor nekik ígérték azt, hogy jobb lesz. Ma már ők sem ígérik a gyerekeiknek.

Ne már, soroljam…? A seggünk ki van nyalva. Ausztriában síeltünk diákként, olcsón és tömegesen. Nekünk már mindenki segített az érettségin. Érdemalapon kaphattunk állást. Verseng értünk a tévécsatorna, az arckrém, az ALDI (a magamfajta nő legizgalmasabb élménye /blogfordulat/). Ott finnyogok, hogy fagyasztott vagy friss lazac. És hol volt a felmenőimnek ilyen szexualitása? Számít az orgazmusunk. Nem szabtak darabokra, amikor szültem. Mondhatok nemet a hivatalos egészségügyre, mondok is. Szoptathattam nyugiban, hordozhattam. Az oviban felmérik a gyerekemet, nem nekem kell mindenhova hurcolnom. Nem aláznak meg a hivatalokban. A ház előtt a szelektív kuka, a sarkon kutyaszargyűjtő, a metró zajtalan, a köztér burkolata színes és sima, szökőkutakat kerülgetünk, ingyenes a parkeur. Biztonságosan lehet biciklizni.

És, igazán ne legyek közhelyes, de: csak egészség legyen. Semmi más nem fontos. Ezt ne kelljen megértenetek.

A gyerekeinknek meg még jobb, mert ők már tényleg megcsinálhatják a sorsukat, és a gondoskodó állam, a nyugdíj ebben nem tényező. Viszont az agy, az innováció, az eltökéltség igenis számít.

Már tudják, hogy olyanok, mint az apjuk meg az anyjuk, pedig sosem akartak olyanok lenni.

Nem, nem. Soha nem leszünk olyanok. Az egész életünk a szüleink cáfolata. Másfelől: igenis olyan akartam lenni – az a 30 százalék, és arra büszke vagyok. És hálásan köszönöm, hogy mindenért meg kellett harcolnom. Ott molyoltam éjszakákig mindenen, amire ma büszke vagyok, csak saját kútfőből. Nem volt jó ismerős, seggem alá tolás. Nem volt módom azt hinni, hogy nekem bármi is jár.

A negyvenesek tudják, hogy negyvenesnek lenni nem jó.

Én nem tudom, nem ezt tudom. Jó. Sőt, jobb, mint amilyen huszonévesnek lenni volt, amikor még szorongtunk és nem jól gazdálkodtunk azzal, ami adatott. Tegnap találkoztam valakivel, aki tíz éve nem látott, tőle is tudom.

Akkor jó, ha beleállsz az életedbe. Ha nem eszed meg azt, amit a torz média rak eléd. Sztárok, napi politika, sóvárgás, letyepetye, műfelháborodás, netfüggés. Egyvalami kell az igazán minőségi élethez, és akkor túlélhetőek a traumák: a kockázatvállaláson alapuló, tudatos, igazán saját döntés. Az az egyértelműség, hogy te jobb életet akarsz. Biztos vagy abban, hogy mit nem adsz fel, mi a lényeges, biztos vagy az igazadban – abban is, hogy az igaz, és nem illúzió, és nem csak érdek –, és akkor azt képviseled. Nekem ez mindig bejött. Nagy tétekkel is, éveket végigszorongva, hogy majd pofáraesés lesz. És megnyertem. Volt persze, hogy nem bírtam már, és nem álltam bele. Vagy a kisebb dolgokból már kivonultam. De akkor is tudtam: ezt én nem toltam végig. Kibírtuk úgy is. Néha megkérdezem: ezt most túléljük? Akkor?

Elnézem néha anyatársaimat, ahogy egy meg két gyerekkel nem bírnak. Autóval, fix fizetéssel, élő társsal se. Eszik anyu pörköltjét, de kivannak tőle, anyutól is meg a pörkölttől is. Ahogy annak a jövedelméből élnek, akit el nem bírnak viselni, és akit hangosan szidnak. Ahogy önként állnak négykézlábra. Nem tudtak vonalat húzni: én ezt nem. És ezért nem is kellett soha a saját lábukra állniuk. Talán fogalmuk sincs, hogy én miről beszélek. Annak a felszabadító erejéről, hogy akivel nem, azzal semmit sem, és soha többet, és akivel igen, azzal viszont teljes szívvel. Hogy akivel hálok, annak kijár a szeretet, és ha nem szeretem, nem hálok vele. Hogy nem ragadunk bele mérgező viszonyokba, bármekkora is az ára az elszakadásnak.

Mert a mérgező viszonyok nyoma látszik az arcukon, nem a hyaluronsav hiánya. Nem az öregedés, nem a pénztelenség, hanem hogy beletörődtek.

*

Jellemző és mégis megrázó fordulat, hogy amint a tabutlan, éleslátó, magát vállaló, többé nem szégyenkező, 2012–13-as csakazolvassás hang elterjedt, és amint felismerték azok, akik korábban nem írtak ilyen erőseket, hogy erre a nők odafigyelnek, máris áldozati, mindent másra (a rendre, a férfiakra, sőt: a”privilegizált” nőkre) hárító áldozati feminizmus lett belőle. Ál-áldozatok: élvezik, szeretik és felhasználják, hogy ők áldozatok. Mindenre magyarázat, mindenre felmentés. Minél rosszabb (vagy ha nem, akkor úgy meséljük el), annál jobb. Illúziók, követelőzés, nyafogás és irigykedés. Végtelenített panaszlemez, amelyet már a sorstársak is unnak. Mert a nők itt végre elmondhatják a történeteiket. Ritka az önkritika, még ritkább a megerősödés-történet.

Ilyen az élet? Nem, nem ilyen. Mit akarsz, mibe mész bele? Tudtál-e nemet mondani, vagy sodródtál? És most tudsz-e? Kihez viszonyítasz: a sminkmodell-arcúakhoz, vagy ahhoz, amilyen arcod akkor lenne most, ha másképp élsz?

Az nagyon nehéz, ha valaki egy-két-három gyereket nevel egy keresetből, vagy a passzív, el-eltűnő, vagy épp mindenben hibát találó férjjel. Amikor megy a család című műsor a nagyszülők előtt, mindenki előtt, miközben pokol. A gyerekeink meg a vigaszok, agyon vannak tutujgatva, elönállótlanítva. Mint a majmok, ugrálunk körülöttük. Mert mi másban van nekünk örömünk?

Döntések vannak. Lerohadni nem kell. Soha ne hidd el, hogy nem tehetsz semmit.

És óvakodj attól, amiben nagy az egyetértés. Vizsgáld felül, mert gyakran népélelmezés. (Értsd: olcsó, laktató, egészségtelen. Mákony. Demagógia.)