Az első rész itt: ne merj erős lenni 1.

Engem is kikezdtek. Rajtam vannak, fájdalmat akarnak okozni, elbizonytalanítani. Pedig én csak tizenhat kilót fogytam, és telefonon veszi fel a barátnőm, ahogy kézen átfordulok a strand mellett. De valakinek ez is fáj. És ő nem a mozdulatot nézi. Keresi a hibát, és elhinti a mételyt.

De hogy nincs egy igazi barátod, aki szeressen. Aki óvna a szelfivideóktól… tekintélyes gyomor, recegő úszógumi — ez lenne az a híres kockahas? — könnyednek szánt görcsös integetés a kamerába… Megrendítő ez az egész. A nárcisztikus naplója, ahova katasztrófázni járnak meg röhögni. Igen, olyanok is, akiket rajongóknak hiszel.

Kicsit dundi “hozzáértők” nem lesz ez így jó aggodalmai. Távdiagnózis: a sportolásom addikció, pótcselekvés, ortorexia. Elnémuló ismerősök, akiknek így már nem vagyok lájkolandó. Egyszer csak elmondják, mennyire megváltozott a blog, és hogy nekik a sport nem újdonság, mert ők már rég sportolnak. Nekik nem, de nekem igen, így és ez, nagy élmény. És ők, régi ismerősként, tudták, miből álltam én fel. Csalódás volt, hogy nem tudtak velem örülni.

Aztán megmutattam itt fotón, milyen volt a hasam a projekt kezdetén, 2015 szeptemberében. És olvasói kérésre a februári, “after” állapotot is.

És akkor átszakadt valami gát. Egy nagyságrenddel élénkebben reagáltak, mint a szöveges beszámolókra. Kezdődött a műsor: hamisítok. Pedig én nem összecuppantós nadrágokban mutattam meg a változást, a kifényesedett tónust.

A kinagyított “after” hasképen még nem volt különösebb eredmény a későbbi kockásodáshoz képest, aztán mégis ilyenek jöttek:

Éva, az ég áldjon meg, mér nézed hülyének a publikumot? A második pocis képről ordít a szűrő, amit ráraktál. Szét van manipulálva, és a testtartás is más. Miért kell ez, miért vágod orrba a saját hitelességedet? (Azt gondolod, nincs olyan, akinek a fotó pl. része a munkájának?)

Bőven elég epikus módon lelkesíteni, az is nagyon klassz dolog. Nem kell a fotó. Vagy ha kiteszed, tűéles, manipulitól menteset tegyél ki. Ja,és gyakran használsz szűrőt, de azért tudsz te ennél jobb minőségű képet csinálni, láttuk már.

Nekem a “szeptemberi” pocis kép is tetszett. ne változz meg, az legyen, ami nekem tetszik, nem a tied a döntés, én élem a te életed Három gyerek után jó kis has ez, de amúgy is. lesajnál. neki adom szívesen.
Amúgy látom ám, hogy kár a gőzért, neked csak a tömjénezés oké, azt tudod elfogadni.

(…)

Nos, igen. Manipulálsz. És talán az élet minden területén. Ez a nagyobb baj, és nem az, amit a képekkel csináltál. Az csak ciki.

Mert nézd meg az első képet, a “szeptemberit”. A testtartás nem egyenes, hanem laza, kicsit ráhajolsz a köldöködre, látszik is némi fodrozódás itt-ott. az a háj, azt fogytam le Ami normális amúgy.

És nézd meg a “natúr fotót. A törzs erősen felfelé nyújtózkodik, a ferde és az egyenes hasizom is szépen ki van nyújtva. az a feszes, zsírtalan tónus, amit ő nem bír elviselni Látszik az anyajegy pozícióján is a mesterkedés, mert lényegesen feljebb került.

Ezt a hétköznapi csodát bárki megtapasztalhatja a fürdőszobában a tükör előtt. próbálgassátok, és akkor nem kell diétázni

(Mondjuk azt sem értem, miért kellett tükörfordítani a képet: az anyajegyed először a jobb oldalon volt, aztán átkerült a bal oldalra, de ez már tényleg apróság.)

nem fordítottam meg. az egyik tükörből van fotózva a sötét fürdőszobában, a másik szemből

Négy-öt hónap alatt nincs ilyen. Hacsak nincs felhúzva és megcsomózva a bőröd a melled alatt szeretné, ha rusnya lennék, lógna a bőröm

Jobban jártál volna ha nem teszed ki a bizonyító erejű doksit, mert most látszik csak igazán a turpisság. aki keres, talál 🙂

(nem volt szűrő, hanem a picasában utólagos színélénkítés, kontrasztosítás volt, mert reménytelenül sötét volt a kép)

Én nézzem. Az én saját testemről szelfizett saját fotómat. Mert neki okoskodni és elemezgetni van kedve. Az után, hogy hónapokig keményen edzettem és diétáztam. Mert ő reméli, hogy nem is igaz. Mert az nem lehet… az nem lehet, hogy én igen. Vajon miért? És engem is a “fölösleges bőrrel” próbált kikezdeni. Csak nekem az nincs, mert én nem fogytam sokat.

Na, ez mi?

Zaklatás? Az is, nagyon tolta, több néven, több hullámban, ismételgette makacsul, patetikus mondatokban elemezgetett. Kikönyököl belőled a gonoszság. Irigy vagy. Régen bedőltem neked. Már nem támogatlak. Nem írom meg az igazi nevemet. Másokra szórtad a dárdákat, és felnyársaltad magad. Lejárattad magad, elbuktál. Te írod a kommenteket. Bosszúfantáziája gyerekes: így jár, aki gonosz. Rossz emberi minőség. Áttolás: én vagyok a probléma, semmilyen felelőssége nincs senki másnak – mesebeli hatalmam van, én robbantottam ki a kubai rakétaválságot is tán. Direkt úgy szervezem, hogy az olvasóim így meg úgy reagáljanak, mindenben mögöttes van, manipulálok. Üldözök másokat, beléjük rúgok, ártalmas vagyok. Beteg vagyok, terapeuta kéne, ő aggódik és sajnál. Valaha emberi voltam. Baj lesz. Elhagynak az olvasók. Megcsúnyultam. Blöffök: ismer valakit, aki látta, hogy (akármi). Gyerekkoromból ismer, és én már akkor is. Valójában mindent innen szedeget ki, a hatalmas leleplezés nem más, mint a blog mondatai és rosszmájú félremagyarázásuk, meg egy kis hozzáköltés. Azt hiszi, a blog a valóság, és vádol, hogy a blog – más sem lehet – stilizált reprezentáció.

Ingerkeresés? Az is. Kíváncsi, unatkozik, fontoskodik, belém mászik, az én életemet éli. Témái: a test, olvasottság, az olvasók szimpátiája, siker, bevétel, emberi kapcsolatok, céljaim, “manipuláció”.

De leginkább: egótuning, kontroll, hatalommegélés. Aki ijesztő, biztos erős is (mint én az ő szemében). Ne változzak. Neki tetszett úgy a hasam. Ez lepett meg a legjobban. Az én hasam. Neki, egy vadidegennek. Hát nem az én dolgom a hasam, meg hogy milyen akarok lenni? Neki a saját hasa a dolga. Maradjak olyan, azt a testet el bírja viselni. Wishful thinking: nem is változtam, az egész hamisítás. Nem bírja elviselni, hát betámadja.

A kockahas fétis, jelkép, egzotikum és netes rögeszme. Sose voltam hasas, nem oda híztam, nem ment szét a terhességektől se az izmom, se a bőröm. Bűnöm most: a tónus. Ez tett célponttá, ezért lesik és elemzik a fotókat. Nem néztem én sehova, nem is hasaztam külön, hónapokig nem volt se beszámoló, se fotó – “csak” edzettem, mint egy állat. Úgy is kockás, hogy nem vagyok extrém vékony (az extrém vékony, 67 kilós képen nincs kocka), és ráhíztam egy fél-egy centis réteget, amióta kevesebbet edzek.

Szóval beleszaladtam ezzel többek érzékeny pontjába. Nem lehet igaz, ne legyen nekem se. Állnak azóta is a tükör előtt, kihúzzák magukat úgy, hogy megtörténjen “a csoda”. Pedig az igazság egyszerű: le kell fogyni a zsírt, kell még jó testtartás és edzésmunka, proteinnel megtámogatva. A futás nem segít. A szénhidráttól csak nő a has.

Jött az “edző” is. Szakemberként is megmondja, hogy ilyen nincs, nem lehet.

A fogyásos, izmosodásos vitához szeretnék hozzászólni. Ha elfogadjátok annak a véleményét, aki sok éve edzősködik, a képeken ami elsőre látszik az nemigen lehetséges. Legalábbis nem ennyi idő alatt. A fogyás az szép, és látható, nyilván egy jó genetikáról van szó, és a lány (Éva) nyilván odafigyel az étkezésre. De a tónushoz több idő kell. Ez azért fontos, hogy ne menjen el senki kedve, ha fél év alatt nem lesz ilyen a hasa.

Ez alatt a bejegyzés alatt volt, 530sok komment között.

Beszédesek ezek. Akkor is, ma is. Én nem törődtem mások kedvével, csak hasaztam és diétáztam. Az edzőnek vajon csupa korábban nem sportoló, rossz adottságú vendége volt? Vagy az én következetességem volt a kivételes? Nem volt szó különösebben jó genetikáról: elszántságról, önállóságról és hatékony módszerről volt szó. Mit szólna ő most az izomzatomhoz, meg a heti egy edzésemhez?

Milyen érdekes az élet: én tőlük tudtam meg, hogy amit elértem, az valami. Nekem testképzavarom volt (van is, enyhébben). Én nem tartottam nagy dolognak a változásomat, a realizmus minimumán sem, ez tett gyengévé, ezzel bántottak. Ha annak tartottam volna, dicsőn, pózokban fotóztattam volna, gondos beállításokkal, válogatva, és egzaltált szöveggel, de én akkor még csak elemeztem és keresgéltem. Én úgy szégyelltem valahogy, hogy… hogy elárultam a nagyhasúakat. Az átlagembereket.

Nem azt mondták, hogy ó, ez nem komoly változás, hanem azt, hogy hamisítás. Nem bírtak átsiklani fölötte, muszáj volt szétszedni. Ebből tudtam meg.

Nem csak itt taglalták. Komplett hisztéria volt egy állítólagos fórumon. Ahol nagyon jó hasak vannak ám, és az enyém sose lesz olyan, írta még az eredeti kommentelő.

…valami igazsága van azoknak, akik észrevették ezt a dolgot. Nem szóltam hozzá a másik oldalon, mert taszító amit ott művelnek…

Írta az “edző”.

Emlékszem a döbbenetemre. Milyen másik oldal? Leszedegették a képeket? És a zavarra: mintha csalnék, mások ellen sportolnék, tőlük venném el, nem érdemelném meg, átverném az embereket. Én nem voltam profi motivátor, és nem is akartam senkitől semmit. Magamat akartam megérteni, feldolgozni ezt az egészet. A kontraszt túl nagy volt. Hatékony és eltökélt voltam (egyszer csak, varázsütésre, az lettem) a testátalakításban. Annyira akartam valami másfajta életet, hogy annak a lendületével működött. Nem véletlenül hasonlítom az intenzitását a rádióadásban a megtéréshez. Viszont önszaggató, kételkedő voltam a bemutatásában, és a bevallott kételyeket (hogy csak a nagyon jóval voltam elégedett, és részleteztem a testem hibáit) is ellenem fordították.

Én naiv voltam, és empátiára számítottam. Nem féltem, bennem ősbizalom van. Nem hittem volna azt sem, hogy aki kiábrándult a blogból, az még mindig itt nézeget, igyekszik, kárörvend. Nem örültek se maguknak, se másnak, a szemük itt jojózott ellenséges gyanakvással.

Elképesztő, miket írtak a testemről. Milyne mélységig elemeztek, és milyen nagyívűen találgattak és magyaráztak bele. Szájszag. Konyhásnéni kar. Csúf alkar. Pengeszáj. Önhánytatás. Savószínű szem. Ijesztő láb, fej. Elnyűtt, rossz minőségű mell. Dömper, ormótlan test, vastagkolbász. És élvezte. Mindezt a lefogyott testemre, előtte a vastagat soha nem bántotta. Miközben én meg építettem az izmot rá, vastagítottam, azzal jött, hogy vastag vagyok. Nem csak azt írja, hogy neki ez nem tetszik (az kit érdekel? arra túl könnyű válasz, hogy ez az én testem, és nyilván azért edzőteremben edzek nagy súllyal, klasszikus testépítő edzővel, mert nekem viszont a látványos izmok tetszenek), hanem szuggerálja, hogy a fekete, az fehér.

Nektek nem ciki ennyire koslatni valaki után? Nem ciki, hogy titkon keresitek a pitiáner gonoszkodás kéjét? Nem ciki, hogy hazugság, amit írtok, és irigynek tűntök?

Én azt hittem, ez az egész én ún. konfliktusos természetemnek szól. Mert én, ha rákezdik, visszaszólok.

De a gyűlölködés, az elvitatás, az elviselni nem bírás, személyes részletekben való kotorászás tendencia a neten.

Attól még nem okés. Csak tipikus.

Ehhez a diavetítéshez JavaScript szükséges.

Már úgy is olvasom. És ha tehetem, inkább nem, meg se nyitom. Mindig jön új néven.

Ment a túráztatás másoktól is. A mainstream fitnesz egész mást tart célravezetőnek, mint amit én csinálok: nincs napi öt étkezés, csirke–rizs, zsírégető zóna, napi konditerem, van viszont ketogén, futás (kocogás) és sok akrobatikus nyújtás. Szerintük nem így kell. Mások szerint a testtéma kirekesztő, ez őt nem érdekli, ez már nem az a blog. Ez nem feminista. Ez testszégyenítő. A blogger és az ő öröme, útja nem számított a blogon, mert az olvasó kognitív disszonanciában és tanult tehetetlenségben toporgott, vagy ítélkezési és elvieskedő kényszere volt. Az olvasó rájött, hogy őt átverték: ő is léphetett volna, neki se kellett volna így leélni az életét, hogy minden más fontosabb volt. Őneki ez luxuspicsogás, ő éhen hal épp. Ő is csinálja, elismeri az enyémet, de ő jobban csinálja. Ő soha ki nem tenné így a testét.

…páratlan, ahogy görcsből dicsérgeted a ráncos bimbójú leluffadt melleidet és az otromba testedet. Az ember el se hiszi. Ilyen tényleg nincs másutt. Amúgy az olvasók nagy része a cirkuszra jön ám, ebből semmi nem dereng? Mint blogger megbuktál, nem megy már ez a bringa.

Téged <irigyelnének>, pengeszájú, féleszű, csóró vastagkolbász? Siker? Hahaha! Négy-öt “kultúrált” olvasó… 10-20 lájk… és emészt az irigység, legszívesebben felkoncolnál minden jó csajt, ez a te bajod😀 nehéz lesz rákenni azokra, akik MINDEN szempontból jobbak nálad. de csak nyomasd😀

…per pillanat negyvenhárman röhögnek azon az oldalon, amit adminolok. Milyen jól elbeszélgetsz magaddal. T.i. mikor senki nem siet a védelmedre, gyorsan előveszed vmelyik álnickedet, és még válaszolsz is magadnak…

…nekem tetszik az, hogy a gonosz, lelketlen, embertipró harácsbajnoknő nincs és nem is lesz egyensúlyban. jólesik. csúnya dolog? vállalom

…elég férfias vagy. amúgy a fejeddel történt valami, eddig legalább fiatal volt az arcod, most meg valahogy öreg, pedig még negyven sem vagy. nekem sose tetszettél, de attól még lehetnél gyönyörű is… ami az arcodra van vésődve, az nem oké nekem.

a gyerekeket hagyjuk, olyanok, ahogy írod. egyelőre.

irigy – ha minden második szavad az irigység, a végén még annak a húsz-ötven olvasónak is leesik, hogy projektálsz.

szar a szöveg. kicsicsázott közhelyszótár, földszintes, olcsó, grafomán agymenés

…ha valóban minden ilyen kerek, sem magyarázkodnod sem pénzt mutogatnod nem kellene. (a végén még eléred, hogy valami ingyenélő fasz rádrepül, oszt csalódottan távozik, szóval, kétszer fog fájni.)

lehet, hogy a blogodból egy csomó előny származik, de ez eltörpül amellett, hogy elbasztad vele az életedet és a jövődet. mert a kezedben minden savvá válik. a híred rettenetes. ja, és a rajongói bégetés sem használ úgy általában senkinek.

…a homlokod és az orrod szép. de a többi? savószínű bazedóvos szemek, szotykaszáj, az arcod alsó fele olyan, mint az összeszáradt naspolya, ráncos is vagy.

a segged kurva nagy, a lábad tök vastag, az alsó karod is csúnya, nőietlen, ormótlan. olyan, mint egy férfié. az indító képen az is látszik, hogy szinte teljesen lapos vagy.
most ez miért szép?

En a meztelen kepedrol beszelek. Az egesz mellkas torz, vagy gerincferdult, nem tudni, de siman iszonyat, es a mellek szanalmas kis kiurult zacsik. Tisztellek, hog szoptattal sokat, de en meg nem mutattam volna… de ha te szereted, hogy kirohognek meg sajnalnak, az mas. (itt egy fontos kommentár: a mellem fotója valami fél óráig volt kint, de a lelkes olvasó azonnal rajta volt.)

…Sportolok, versenyzem is. Nem hagytam magam elhizni, nem kellett husz kilot fogynom, es nem is log semmim. Csak, hogy orulj. Osszevissza beszelsz, ertelme nincs, igy probalsz felulkerekedni. Csakhogy nem megy. Semmi. A blogod kiegett, ures, tultolt onigazolosdi. Aki latott mar embert, az latja am. Szar lehet maganyos, elhagyott kamubohockent feszulni. A meztelem fotoig azt hittem, legalabb jol nezel ki. JÓVAL A FENTIEK UTÁN!!! Na, dolgom van, nem er ez nekem ennyit.

az a csúf alkarom, csak az ne volna!

Mindez ugyanarról a nickről és/vagy IPről, vagy húsz álnéven és összevissza e-mailekről, e-mailben is, ugyanaz az egyetlen, ám tömegnek mutatkozni kívánó kommentelő. Sok-sok hónap alatt, kitartóan, sistergő gyűlölettel, kezelve nickjeit, címeit, állítólagos fórumát. Hogyan lesz valakiben ennyi indulat? Ő a képeken, ahol mozdulat van, erő, hangulat, vagy csak az “ilyen lettem, így alakulok” vállalása, egyesével elemzi a sanda szemével a testrészeimet. Mintha az instagramon lennénk. Keresi a hibát. Örül, ha valamibe rosszat lehet magyarázni. Ennyi szenvedély, hogy, honnan? Kivel voltam én gonosz? Miért haragszik? Vagy csak natúr kíván rosszat, mert nem bírja elviselni…? És akivel nekem gondom volt, és esetleg hathatósan szóltam vissza (mert én mindig csak szavakkal, de szavakkal mindig, és a  szavaknak erejük van, és attól sokan félnek), ahhoz egyrészt mi köze, mit szól bele, másrészt azokkal vajon ő mind egyetért – pedofilokkal, agresszív szélhámosokkal, brahiból kötözködő, lúzer antifeministákkal? Mi viszi rá, hogy itt olvasgasson hétről hétre, kattintgasson, több fronton támadjon, fórumot működtessen? És ennyire örül, hogy “már nem megy a bringa”? (Miért, kérdem én, annyira ment? Én ekkora blogger voltam?) (Ő is “csalódott” rajongó…?)

Erre tényleg nem lehetett felkészülni. Mindenki, aki most neheztel rám, úgy kezdte, hogy kíváncsi volt, ráért, itt ragadt, mert tetszett neki a blog. Aztán a szöveg, a tartalom, az önelemző őszinteség, a megmutatott élet, az információ és az esztétikum nem volt elég, az egész blogger kellett, jöttek a tanácsok, a terelgetés, az elemzés, a jobban tudás. Egy irodalmias, érvelő, fullintellektuell szövegblog szerzőjén kéri számon ez a soknevű olvasó, hogy (szerinte) nem szép az arca. Ez csak úgy lehet, hogy fennakadt a fotóimon, következésképp azt hiszi, hogy én dicsekszem a “szépségemmel”, és akkor támadni kell. Nem bírja elviselni. Holott én nem ezért teszem ki a fotóimat, hanem azért, mert vállalom magam. Az én világomban izmos és izomtalan comb van, és csak annyit állítok, hogy megizmosodtam, és ezt sikernek élem meg, élvezem, és nekem a izmos tetszik. De hát vastag a lábam, mondja ő, akinek viszont csak vékony és vastag láb van. Nem találkoznak a világaink, ő mégis ideerőlteti a magáét. Eközben a net tele van nálam jóval előnytelenebb nők öntudatos vallomásaival, fotóival. Csak hát ők nem keltenek figyelmet, ezért nem zavarják. Velem az a baj, hogy figyelmet keltek, pozitívat és negatívat is, a befogadó lelkialkatától függően. Ezért a “leleplezés”, találgatás.

Ugrasztott is. Feldicsérgette a kommentelőket: jobban írnak, mint én, és én féltékeny vagyok rájuk. Egyáltalán, hova tűnt xy? Újabb bizonyíték: elüldözöm az embereket. (Elástam a kertben.) Régi, rám neheztelő ismerősöket emlegetett, akik kiismertek szintén. Állította, van itt látszatra lojális kommentelő, aki pedig “velük van” és sajnál is, ki is röhög a hátam mögött, de nem fogom kitalálni, kicsoda, és az illető fél is a bosszúmtól. Csak néztem. Kicsit sem érzi cikinek az alakoskodást, a pletykát, a másokra tapadt létezést? Azt hiszi, ha valaki képes a szemembe hízelegni, a hátam mögött mószerolni, az nekem rossz? És azt hiszi, nekem a “rajongók” kebelbarátnőim, feltétlen bizalmasaim? Hát ha van ilyen, sűrűn hallgasson. Óvoda, hatodik cé…

Fájdalmat, válságot, zavart akart okozni. Olyan fajta szenvedéllyel, amely regényíró tollára kívánkozik. És azt a látszatot kelteni, hogy ő itt az igazán okos, erős, ő tud jól írni, ő lát át a lényegen, és persze neki sikeres az élete és jó a teste. Övé a végső megállapítások joga. Ő az éleslátó, ő mindent tud.

Sok beszédnek sok az alja. Szeretnéd, ha egyvalaki volnék. (Nem szeretném, hanem tudom, mert kijön egy kattintásra, ki írt ugyanarról az IP-ről vagy e-mailről.) Magyarázkodsz. Nekem erre nincs időm. Ezek voltak a standard végső kommentek, minden rohamban.

Teljes egészemben kielemzett, szőröstül-bőröstül, összeszedegetve a blogról nagy mohón az információkat, hozzáköltve a többit, wishful thinkinggel jövendölve csúfságot, bukást, elmebajt, tényként állítva mindezt már a jelenben. Roppant ízlésesen erkölcsöt emleget, miközben egy háromgyerekes, magára maradt özvegyet próbál kicsinálni, aki onnan állt fel. És persze az eltartott gyerekeimmel együtt. Ha nyavalyognék, ha én lennék a hősnő, akinek jaj, de nehéz, de tragikus, akkor nem utálna. Ezek azt utálják bennem, hogy pár éve egyívásúaknak gondolhatták magukat, és én elhúztam mellettük. Az emberek szeretnek sajnálkozni, segítenek is szívesen, együtt jajgatnak csapatostul, szegény Irén!, titkon örülve, hogy a másiknak szarabb. Viszont nem akarnak azzal szembesülni, hogy ők is csinálhatnának valamit, a sokkal könnyebb helyzetükből.

És ő diadalt akart, fölöttem. Ehhez mindennap a gyűlölt, lenézett, unalmas blogra kattintott (röhögni jár, ne feledjük), és sok száz órát kutakodott itt. Innen tudja a Basedowot, a testemmel kapcsolatos kételyeimet, a mellparát, az önkritikámat, az elakadásaimat, az anyai nehézségeket, a konfliktusokat. Én ezeket megírtam, mert én író vagyok. Aztán ezekkel leleplezett. Mint aki a sorok között olvas.

Miért kellene tökéletesnek lennem? Ez milyen elvárás? És vajon magára is alkalmazza? Meg a körülötte élőkre? Ebben az országban, ahol egyáltalán nem jellemző a nőkre, se házasságban élőkre, se egyedülállókra, se huszon-, se negyvenévesekre, hogy jól érzik magukat, önmegvalósítanak, el tudják fogadni a sorscsapást vagy akár csak a valóságot? Hogy lefogynak, hogy szenvedéllyel csinálnak valamit, hogy nem panaszkodnak a pénz, a munkahely, az anyós, a gyerekeik miatt…?

Emlékszem az érzésre. Ami eleinte rámtört, amikor ezt az egészet kezdte, 2014 novemberében. Ültem, néztem magam elé, és nem tudtam, ki vagyok. Hogy tényleg elértem-e valamit. Azt éreztem, hogy átlátnak rajtam. Hogy én nem érdemlem meg, amit elértem, átverés az egész. Hogy mindaz, amit az életemről gondolok, minden, amit az erősségemnek tartok, tévedés, önszuggesztió. És hogy valahogy másoktól veszem el, van egy adag, és abból én túl sokat akarok. Nem szép tőlem.

Azt tudtam már akkor is, biztosan, hogy az alkarom formája vagy a szemem színe, habár azt csak most, 2016 augusztusában olvastam, ízlés dolga. Azt is, hogy nem hízom vissza. Azt is, hogy nem hánytatom magam, ez rágalom. Azt is, hogy a fotóim mind valódiak – kihúzott derekúak és ráfeszítősek, és ekként összehasonlíthatóak (senki se görnyed, ha hasat fotóz). De hogy hova tartok, milyen vagyok, milyennek látnak, azt nem tudtam.

És aztán arra jutottam, hogy persze, testképzavarom van, és lehet, hogy nem látom magam, lehet, hogy a lepucolt izom, amit én olyan szépnek látok, keveseknek tetszik, és nem azért néznek meg, mert fénylek. És lehet, hogy ráncosabb az arcom, mint hittem, lehet, hogy túl sokat pörgök a testemen, és nem leszek olyan kiváló, mint amennyire vágyom rá (de legalább megpróbáltam), és lehet, hogy mások egész másképp csinálják (csak én nem akarok olyan életet), és lehet, hogy mindenhol irigyeket gyanítok már és mizantróp lettem, és lehet, hogy hüledezik, aki rámkeres, mert bemocskoltak, és ebben van felelősségem, igen. És az is lehet, hogy többet kéne az életem kevésbé sikeres területeivel foglalkoznom.

De

az biztos, hogy sose voltam tanácstalan, közepes, pletykás. És sose kentem másra. Ami nekem van, és aminek úgy örülni szoktam, azt mind én csináltam meg, én találtam ki, én harcoltam meg. Én nem ültem bele semmi készbe. Senki nem csinálta úgy, és sokan voltak ellenem. A lakhelyemet, a peremet, a blogom egyediségét és négy évét, a testemet, azt, hogy a kicsúfolt mellem kerek és nem lóg, a sportörömöt, a szerelemélményt és a minőség iránti meg nem alkuvást, az újra-hídba-lemenést, a gyerekeim megszületését, az ilyenségüket, azt, hogy a nagy ennyire erős személyiség lett. Azt is, hogy nem mindig harcoltam. Nem bosszankodtam azon, amin változtatni nem tudok, viszont megírtam róla az igazat, és azt sokan olvasták. És hogy szabad vagyok, nem nyomaszt anyám, anyósom, nem köt a múlt iránti pátosz, se dogma, se függőség.

És aztán annyiszor hazudott, blöffölt, annyiszor lógott ki a lóláb. Annyiszor követelt gúnyosan olyanokat, ami erősportban irreális: telt mell, íves derék, vékony láb. Nekem meg olyan következetesek voltak a folyamatok, haladtam a céljaim felé. Könyv lett, jó munkák, képzések, tónusos formák, új olvasók, barátságok. És akkor már nem volt kétely. Akként kezeltem, ami: pitiáner, gyáva rosszakaró.

Nagy megerősödés volt ez így, a hosszú történetet tekintve.

És állítom nektek, de majd külön posztban is, hogy az írás feldolgozás, és mindenre gyógyír. Ha szembenézel vele, akkor nem elfogadhatatlan, nem riasztó semmi. Akkor tisztán látod, mi az ő részük, és mi a tiéd.

Egyszer facebookkommentben figyelmeztetett mindenkit, hogy ne támogassák pénzzel a blogot, mert ez az egész téveszme, és a gyógyulásomhoz az kell, hogy rákényszerüljek arra, hogy elmenjek dolgozni. Ezt kívánta az önmegvalósító, háromgyerekes, autótlan, önfenntartó, otthonról dolgozó özvegynek (amikor épp nem azt írta, hogy a blogjövedelem nem is igaz). Holott én ebből élek. Persze aki ennek bedől, dőljön csak. De vajon mitől nem munka az a tevékenység, amiben jó vagyok, amivel sok órát töltök koncentráltan, amely által olyat hozok létre, ami korábban nem létezett, amire másoknak igénye van, amely egybe is esik a legnagyobb erősségemmel, egyben a végzettségemmel és szakmámmal, és amiből pénzem is származik?…

Ennyi mindent kellett nekem nem-olvasni, vagy elolvasni, felfogni, feldolgozni és továbblépni. Nem válaszolni, megválaszolni, elfelejteni, leszarni, nem engedni eltéríteni magam a céljaimtól, a saját életemtől, és nem félni a vádaktól. És még mindig itt vagyok. És jobban szeretem a blogom és az életem, erősebb vagyok, mint valaha. (Pedig Valaha nagyon erős.)

Mondjuk én visszaszóltam. Tudom, az olvasóim nem szeretik ezt. De higgyétek el, megerősítő volt nem hallgatni. Az agresszorok egyszerűek. De annyira felidegesített az, aki sima szavúan jön, és közben manipulál. És igenis, aki elkezdi alázni a névtelenségből nagy röhögve a testemet, arra azt fogom írni, hogy de igen, szép. Válaszul. Nem óvtam a békés imidzset, nem is volt béke: ekéztek. És nem is kell. Itt nem imidzs van. Aki csalódni jár, mind csalódik végül.

Milyen naiv voltam. Helyzetbe vagyok hozva, hát akkor elmondom, hogy is van ez. Az igazságomat. Vagy hogy én mit érzek, mit akarok. És hogy azt csak én tudom. És ez az egész beteg, az én életemben ennyire elmélyedni, rajtakapni akarni. Biztos megértik.

Biggyesztős mosoly nőtt azóta rám. Ki tudja, kit mi feszít, miért akar bosszút. Teljesen más a szaga annak, aki járja az útját, aki valódit kérdez, mint annak, aki csak kóstolgat, viszonyítgat, energiavámpírkodik.

*

Aki nyilvánosan él, kap hideget-meleget. Mert az emberek ilyenek. “Nem lehet csodálkozni”, “mit vártál”.

Az erkölcsi relativizmus nem más, mint az agresszorok gyáva mentegetése. Az unatkozó görénykedés nem lesz elfogadható semmilyen magyarázattól. Nem a célpontot kell elemezni, hogy ő hogy viselkedik, “mivel váltotta ki” a “kritikát”, miért úgy reagál. Csak mert róla lehet tudni, kicsoda. Nem őt kell taglalni.

Hanem ellen kellene állni a kockázattalan, gyáva, senkinek hasznára nem váló görénykedési késztetésnek. Netán felszólalni a netes gyűlölködés, zaklatás, a senkik terrorja ellen. Nem azért, mert eredményt remélünk tőle, hanem elvből. Köszönöm azoknak, akik megtették, és nem a buli meg a hergelt nyájszellem miatt tették, mert az itt nincs. Hogy ne ronthassák el, azért. Hogy legyen világos: gáz mindenki, aki másvalaki életét firtatja a sajátja helyett.

De azok is elmehetnek ám a picsába, akik éreztetik, hogy a kattintásuk, szimpátiájuk kegy, és legyek hálás, mert majd jól leiratkoznak.