Itt van például ez:

Mit szólsz? Mész edzeni? Vagy sorolod a kifogásaidat…?

Ez a beszédmód elterjedt, valóságos trenddé vált: az edző, aki szembesít és felráz, és tőle nem zavaró, ha “csúnyán” beszél, erőseket mond. Úgynevezett sokkterápia. Vedd már észre magad!

Hülyének néz.

Neki érdeke, hogy így nyomasszon. Minél rosszabbul érzed magad, minél inkább tőle várod a jót, annál jobban hasít a biznisz, kellően külső kontrollos befogadót feltételezve. És nekem azért Ed a zőm, mert ő nem ilyen. Ed megkérdezi, mi a cél, és csak akkor mond erőset, ha kérdezem. Akkor mondjuk nem tagadja.

Én nagyon nem szeretném, ha az ilyen tartalmak hatására bárki irreálisnak érezné, hogy valamicskét tegyen a testi jó közérzetéért. Általában is utálom a manipulációt, a nem árnyalt, nem kedves, nagyhangú és a tetejébe nem is okos tartalmakat. Alig hihető, hogy valóságként értelmezik, és valóságként terjesztik, komolyan veszik és rágörcsölnek. “Van az a csaj, négy gyereke van, mégis kockás a hasa. Nekem csak kettő van… és fiatalabb is vagyok…” Akarsz te egyáltalán kockahasat? Ez reális cél? Mi a célod?

Én nem gondolom, hogy aki ebből a szövegből nem kér, az kifogáskereső. Sőt, sajnálom, hogy az érthető frusztráció letol engem is az asztalról, cikissé tesz mindenféle testátalakítós projektet. És a hideg kilel, amikor ezt férfi mondja nőknek, és valahogy mindig benne lesz a seggtéma is. De nőtől sem hat jól — eredetileg nőnél találtam, megosztva. “Kicsit kemény, de igaz.” Edző és versenyző, az egyetlen, aki szezonon kívül is vékony. Másfél éves sem volt a gyereke, kockahasa volt újból.

Olyanok mutatják meg a lám-lám testüket (osztják meg Michelle Bergert), akiknek a testük a szakmájuk, a gymben élnek, és szponzortól kapják a proteint. Ne legyen félreértés: annyi edzéstől és olyan táplálkozástól, amennyi egy átlagos életvitelbe belefér, nem lesz ilyen tested soha, mint a gyönyörűen megkomponált fotón. De még csak ilyesmi sem. Jó lenne tisztábban, reálisan látni a célt — ha van egyáltalán cél.

Engem például az hajtott, az volt a teljesen egyedi történetem, hogy nem akartam abban a testben maradni már, amelyikben 2014 viharos évében és előtte, a gyászomban léteztem. Új fejezetet akartam kezdeni, meggyógyulni (pajzsmirigy-túlműködés), megélni az erőmet. Más identitást, más tekinteteket is akartam, azt hiszem. Nem kívülről várni a jót. És nem akartam megöregedni, és ránézésre is olyanná válni, mint az egyedülálló anyák. A testem változásától, vagy azzal párhuzamosan másképp látok elvi témákat, máshová kerültek a hangsúlyok. Nem bírom már a meddő panaszkodást, amire oly sokáig használtak. Elég rossz neked? Igazán? Akkor szedd össze magad, és oldd meg. De nem azért, mert én is megcsináltam, bezzeg, hanem mert nincs más választásod. Tépd ki magad. A Rendszer nem fog udvariasan elibéd sietni. Egyedül vagy. Mindenki egyedül van.

Az álomtestűek hallgatnak a részletekről, és ami kilátszik néha, nem túl biztató. Nem csak edzés van ugyanis, és nem az egészség a fő szempont.

Kínlódnak ők is. Ők sem elégedettek. Versenyzők, akik évek óta nem értek el semmilyen eredményt, mert valamennyire igen, de nem eléggé. Nincs meg a forma, küszködés az egész. Egyébként a versenyforma, a vízhajtással együtt, amitől Michelle úgy néz ki a képen, nagyon durva. Semmi öröm nincs benne. Nem élhető, egészségtelen a folyamat, és kizár minden más tevékenységet. Nem akarja a test, ki kell belőle erőszakolni, és visszaüt: a következő diéta nagy szenvedés, az egész csömörletes lesz. Hallottam néhány sohatöbbé sztorit.

Nekem is nyögvenyelős ezzel a mostani plusz négy kilómmal (ez a nettó zsír rajtam). Elfárad az ember az odafigyelésben, és ahelyett, ami jót tenne neki — pont annyit enni, amennyit felhasználok, vagy kicsit kevesebbet –, a jól ismert szokásai viszik, eszeget, alkudozik magával, az édes felé megy. Pedig nekem közöm nincs a versenydiétához, ezek lakomák ahhoz képest. Lehet, hogy arra fogok jutni: jó ez nekem így. Nem olyan nagy baj, hogy (hahogy) soha nem leszek Erin.

Én nem utálom Michelle Bergert, akárkit utálni amúgy is hülyeség. Ő sokaknak nagy példaképe, és ő nem is szól ilyen gőgös durvasággal — az országában ez a fajta, belegyaloglós beszédmód kínosnak számít. A képén mindenesetre láthatjuk, hogy anatómiailag lehetséges a hasfalnak egy ilyen állapota négy terhesség után is, illetve, hogy létezik ilyen nő (és célszerű edzésmódszer és étrend és táplálékkiegészítő és beavatkozás), pedig mindig azt mondogatjuk, hogy sajnos, az életkor, a szülések, a gyerekek. Talán a testünk hanyatlása nem is olyan természetes és szükségszerű? A mi amatőr testünké sem?

Csak ez a vádaskodás és letolás ne volna.

Mi bajom ezzel? Hát nem szembesítek én is? Nem pont ezt mondom, hogy te is megcsinálod?

Nem, én nem.

Habár, aki kalapács, mindent szögnek néz. Azt írta, nem vagyok szolidáris a túlsúlyosakkal, illetve addig voltam szolidáris, amíg magam is az voltam. Azt írja, hogy az arcába vágom, hogy nekem sikerült, és neki miért nem, ő is megcsinálhatná. Várható volt, hogy a történetemet figyelik azok is, akiknek nem szánom, és akiknek nem tetszeni fog — feltűnő volt a sztorim. Pont tőlem nem várták volna ezt a változást, és nem dúskáltam az erőforrásokban és szabadidőben. De valamiért nagyon egyértelműen akartam ezt… ez se pontos: a lényeg a megerősödés volt, az, hogy közel kerültem ahhoz a valómhoz, azonos lettem azzal a valómmal, amelyik tudja, mi az igazán jó neki, a személyesen jó, és mivel csak ő tudhatja, nem hallgat senki másra. A kalapácsok meg azzal szembesültek, hogy a jóval könnyebb helyzetükben nem születik meg a Nagy Döntés, vagy legalábbis nincs benne örömük. Talán pont ez a kiélezettség hiányzott.

Ezt, ha mélyreható és sorsfordító, nem lehet csak úgy csinálni. Azért, mert milyen jó Michelle Berger hasa, vagy a barátnőd alakja, vagy mert azt mondták, csináld, vagy mert az ismerőseid is lejárnak a terembe, vagy azért, hogy tess valakinek — ez valahonnan máshonnan jön. Nem igaz, hogy csak edzeni meg akarni kell. Még akarni is nehéz. Nem tudom, engem mi hajtott annyira, hogy mára a szokássá szelídült változata is ekkora része és öröme az életemnek, de egyedi volt. Úgy mentem edzeni, úgy kerestem az információt, úgy vettem meg azokat a kajákat, és úgy mentem vizsgálatokra, mint egy állat, kár lenne ide másik szót keresni. Át a falon, nem mérlegelve, semmit nem sajnálva, azonnal döntve. Az elején kényszeres voltam, bő egy évig, folyamatosan lábemelgettem, lefekvéskor is az ágyban; a villamoson a bokámmal köröztem, a moziban hasból tartottam a törzsem a széktámlától egy centire.

Érdekes erre visszagondolni.

És most? Amikor holtidő van, mert Ed magyaráz vagy mással beszél, akkor én mindig felpenderülök egy rúdra, és ő rögtön lecsap, az én imádni való testnevelőm (!), hogy le onnan, ez nem rendeltetésszerű. De én tiszta eksztázis vagyok olyankor. Nekem nem céljaim vannak, én mozogni szeretek, mindegy, mit. Tudom, mondja. Csináljuk már, mondom. (Provokálom.)

Visszatértem az akrobatikához, és újra futok és súlyt is emelek. Nekem az ügyesség, a hajlékonyság a nagy élmény. Látja a videókat, de nem lájkolja.

Ha az olvasó nem sajátította el a szemlélődést, a tudomásul vételt, viszont magára vonatkoztatja, amit lát, ha rögtön azt nézi, ebből neki mi jó lehet, tekintet nélkül a különböző helyzetünkre, hajlamainkra, akkor engem is vádolni fog, hogy nyomasztom. A Nézegetőt nyomasztja, amit írok, nem fog velem örülni, se érdekesnek találni a történetemet, mert arra csak nyugiba érkezett, saját céljukat-valójukat meglelő emberek képesek. A Nézelődő úgy érzi, őt vádolom a soraimmal, számon kérem: neked miért nem olyan az izomzatod? Nem tudsz lemenni hídba? Ragaszkodsz a liszthez?

Engem nem zavar, ha az olvasó még mindig nem sportol, sőt. Meg ha nem is akar, az sem, ettől még lehet az én igazságom az, hogy a sportot, mégpedig a kemény sportot, azt a fajtát, amelyik meg is látszik, nem érdemes kihagyni. Én se sportoltam ennyire intenzíven előtte, néhány rövid időszakot leszámítva, ennek mint mélyre ható változásnak most jött el az ideje.

A túl nagy és üres lelkesedés, az viszont zavar.

Akkor döbbentem, amikor nekem bizonygatták, hogy ők is sportolnak, miért ekkora téma ez. Hát mert nekem nagy történet volt, és én írom a blogot, azért. Ez nem valami megrendelt szolgáltatás, hogy napi öt deka feminizmust ide. Csak a személyemből jöhet bármi, és nekem ez a téma most. Úgy sportolok, hogy teljesen átalakultam tőle kívül-belül. Más a prioritás, az időbeosztás, a társaság, a cipő, a pénzköltés, a gyerekprogram, a hűtő tartalma, a kisugárzás, a szex.

A másik döbbenet, amikor olyan nagy elánnal bejelentették a blogjukon, hogy akkor ők most életmódváltanak. Aztán lelohadt a tűz, az egész nem is fakadt belülről, nem a lényeget akarták. Akkor azt gondoltam — ítéltem, igen, sőt, majmolásnak éreztem –, hogy ez ciki, az egésznek, például a ketogénnek a lejáratása. Féltem a picike ketogén jó hírét.

Nekem amúgy nem dolgom, hogy rólad bármit gondoljak. Én picike nüansz vagyok ahhoz képest, hogy magáddal, nélkülem mit kezdesz.

A világ persze érdekes, az inspiráció fontos. Látni, hogy kinek hogyan alakult az élete, teste, hogy mennyi minden létezik, ki hogyan haladta meg önmagát. De nagy hiba ezt vetélkedővé, összeméregetős játékká tenni. És minél inkább kifele néz az ember, a sok ingerbe, mások történeteibe, annál jobban elveszíti a lényeget és önmagát.

Motiválni teljesen mást jelent, mint a fenti bezzegelés. Az fölemel, ez lenyom. Ettől a stílustól az is szarul érzi magát, aki régóta edz. Egyébként még a teremben is csak elvétve van kockahasuk a népeknek.

Erőt adni nem lehet a másik különbözőségének elismerése (tudomásul vétele) és tiszteletben tartása nélkül. Nem kell mindenkinek átalakítania a testét, és nem a legfőbb jó az, ami nekem működött.

A legostobább verziója az öntudatos, berken belüli bezzegelésnek, amikor mindenkit úgy kezelnek, mint ha fitneszmodell, -versenyző akarna lenni. Mintha más cél nem is létezne.

És hogy mindig csak a fotó, a látvány. Soha nem tudjuk meg, mennyivel húz fel, gugol a példaként elénk állított test, például. Miket érez. Mik a kételyei, mi a nehézsége. És ha a súlyzós edzés üdvös (az!), akkor csak súlyzós edzünk, hajrá, minden más tévedés, és erről gyártják a tartalmakat. Nagyon nem szeretem, amikor egyoldalúvá, dogmatikussá válik a gyúrás.

Ne higgy annak, aki nagyon szigorúan meg akarja mondani, miket egyél és milyen kiegészítőket szedj, miközben nem kérdez ki nagyon alaposan, nem kerül elő leleted, és nem dietetikus (habár, amilyen a hazai képzés, tőlük is óvjon isten).

És fenntartásokkal higgy annak, akinek brandje, cége van, ebből él. Ő el fogja titkolni az árnyoldalakat. Lehet korrekt a szolgáltatása, de igazán személyes nem lesz soha. Ne higgy a bezzegnek. Sem semmilyen módszernek, márkának, irányzatnak, akarásnak, hatóanyagnak, külső kapaszkodónak önmagában.

Hanem figyelj önmagadra. Tényeknek higgy, a saját tested érzeteinek. Az örömnek higgy és az erő élményének.

Nem érheted el mások céljait, azt, amit mások tartanak elég jónak a számodra. Ők a saját kompetenciájuk fitogtatása érdekében, vagy üzleti céllal rávesznek arra, hogy te a sajátodnak érezd azt, amit ők gondolnak célnak. Csak a saját céljaidat érheted el, és csak te tudhatod, neked mi mennyit ér meg. És annak a saját folyamatnak semmi köze nem lesz másvalaki fölényeskedéséhez, bezzegeléséhez, üzleti érdekéhez.

Nem akar neked jót az, aki nem hisz a te egyedi erődben. Ne szervezd ki az éned. Te tudod, mit akarsz. Hadd legyen mindenki olyan, amilyen lenni tud. Vagy akar.

Néha látunk másokat, elgondolkodunk rajtuk, az ő tekintetükben friss szemünk nyílik a saját valónkra, meg amúgy is hasonló félgondokkal, hiányokkal küzdöttünk, mint ők. De akkor is te, a te döntésed, választásod a legerősebb.

Én szeretek trendi lenni, meg ezüst bikinis, meg tónusos. Szeretem a célokat, és megmutatni és elmesélni a sikert, a hídba lemenést, meg majd a félmaratont. De a lényeg a mozdulat öröme, az élmények, sejtek, vérzúgás és fényesre barnult váll. Ez köt össze másokkal. Ezért edzünk együtt, épp ma is, míg ezt olvasod. A határhelyzetekben találkozunk a félelmeinkkel és megértjük önmagunkat.

Mérd fel, honnan indulsz, mi a cél; mennyi az erőforrásod, és melyek a hátrányok. Amennyid van, meg amit legyőzöl, abból sikerülhet a valami. És az lesz a te büszkeséged és saját utad. Még egy helyesírós tesztet sem érdemes parázva kitölteni, nemhogy egy ennyire sugárzó önbizalmat igénylő vállalkozásnak nekiindulni.