Be sokszor cáfoltuk, nyugtattunk meg mindenkit (egymást), hogy nem is! Hogy ne féljen és ne higgye!

Az (ön)nyugtatás szép sport. Azért kell minket (magunkat) megnyugtatni, mert félünk. Mindenki fél. Azonban szembenézni a puszta, illúziótlan, olykor kicsinyes valósággal, az még jobb. Úgy értem, intellektuálisan izgalmasabb. Így negyven körül meg elengedhetetlen is.

A bejegyzés, mint azt a figyelmes olvasó észrevenné jelölés nélkül is, a tézis (sztereotípia)–antitézis (megnyugtató cáfolat)–szintézis (nettó valóság) logikájára épül.

A szintézis az enyém, ezek a saját szempontjaim, nem akarom, hogy te is ezt gondold. Más tapasztalatokkal más a szintézis. Simán megállhatnánk az antitézisben is, úgy is szép és tartalmas életünk lehetne, meg abból is tudnék helyeselt, építő, emlékezetes posztot írni, de kényszert érzek, hogy továbbmenjek. A lélek fénye és a rántott sajt, amit kétszer panírozunk, és nyüszög bennem, hogy nem, nem. Elbírod a valóságot?

Tézis: De szép ez a nő, én is ilyen combot akarok.

Amivel nyugtatjuk magunkat (antitézis): Az instagram és a magazinborító manipuláció és hazugság.

Szintézis: Nyilván az — ha láttad, hogyan készül egy újság, egy fotó, egy reklámfilm, mivel dolgoznak ezek a szakmák, ha van fogalmad a média működéséről, akkor nem gondolhatsz mást. Én nem értettem azokat, akiknek reveláció volt Boggie klipje, és úgy felháborodtak — ti mit hittetek?

De a valódi test, az egészségét sugárzó állapot, a nettó izomzat is gyanús annak, aki ezzel az egésszel nem akar foglalkozni. És ezért ragaszt rá mindenféle értékítéletet, ezért démonizálja.

Az a tény, hogy a valóságban, manipulálatlanul aligha létezik tökéletes test, nem jelenti azt, hogy az eszménytest ne volna szép, nagyon szép — ha létezne. Bírd el az eszményt és tudd, hogy eszmény. A költészet ábázolja így a szerelmet, és a fali plakát a fehér homokos tengerpartot. Minél olyanabb a test, annál szebb, és mozaikdarabként igenis létezik: kiben ez, kiben más eleme van meg. Szépség nem létezik más emberek tekintete és értékrendje nélkül, tetszeni pedig jó — én tenyerembe temetem az arcom, amikor valaki, akit az isten nem áldott meg valami gazdagon (és ő sem tülekedett érte előre a sorban), rákezdi a betanult mantrát, hogy ő senkinek nem akar megfelelni. Hatalmas bátorság azt ekézni, aminek a híján vagyunk.

Az eszmény manipulált valóság, ott a csík a fitneszszupermodell fenekén ugyanúgy, és szezonon kívül rá nem ismersz. De csak az következik ebből, hogy hajszolni, irigyelni azt az állapotot, és szorongani miatta nem érdemes. Negatívban csinálni nem érdemes, de hát semmit sem. Viszont ettől még lehet sokkal jobb a lábad.

Tézis: A konditerem a hiúság vására, ott mindenki izmos és ért hozzá, egymást lesik az emberek.

Antitézis: Ne félj, senki nem téged fog nézni, nem törődnek veled, ha bénázol, mindenki kedves és segítőkész lesz! Aki edz, nem ér rá másokat nézegetni! Ők is voltak kezdők!

Szintézis: Voltak, csak rég elfelejtették, és annak, ahol tartanak, örülnek, mint majom a banán farkának. Az az identitásuk, hogy ők már tudják, ők nem kezdők. Vannak kedves, elfogadó és plurális termek, én a mi gyárunkról tudom állítani, ami egy hardcore terem, sok versenyzővel, hogy különösebb kíméletet nem érdemes remélni. Elég régóta figyelem, hogy tekintenek edzéstársak és edzők a többiekre, miket mondanak róluk, és én se vagyok kivétel. De bizony, nézni fognak, mindenkinek van holtideje, nézelődése, ítélete. Csak abban bízhatsz, hogy nem suttyó, és nem hozza a tudomásodra, hogy mit gondol. Gyakran a legsematikusabb módon ítélnek, és ne legyél felháborodva — pont azt csinálják, amit te a metrón, vagy a gyereked szülői értekezletén, ahol valamiért nyeregben érzed magad. Én is cikinek látok mindenfélét, és én is ítélek, csak én reflektálok rá. Tudom, az ítéletem puszta ízlés, annyi következik belőle, hogy én nem csinálok olyat (nem edzek crocsban, nem elemzem ordítva a szerelmi életemet, nem taglalom a körmös viselkedését), vagy nem barátkozom azzal a valakivel, de attól még ő nem gonosz és nem szánalmas, főleg nem ellenség.

Néznek és ítélnek, te meg, ha tényleg edzeni akarsz, és a jaj-mit-szólnak nem csak kifogás, elviseled, mert erős vagy. Ilyenek az emberek, nem érdemes tőlük többet várni. De ezen nagyon kiakadni sem.

Nyíltan senkit se bántanak, de aki fura, az megkapja az ítéletet. Egymás figyelgetése, leszólás megy, állati szórakoztató amúgy az én anyaggyűjtő, balzaci hajlamommal. Nem javaslom senkinek, hogy “önmaga legyen”. Hacsak nem tűri extrém jól a stressszt.

Én egyébként ciki vagyok, jel van a homlokomon, sosem megy a besimulás, és vannak, akik ellenségként is kezelnek. Mulatok: pont mint a Toldy gimnáziumban, vagy a fiam osztálytársainak szülei között! Esetleg a nőjogi bloggerek körében. Nekem nem kell ehhez konditerem. (Akinek tetszem, és aki nem utálkozni akar, az e különbözésem miatt egyéniséggé avat.) (“Téged csak meg kell ismerni”, mondja Ed, aki szintén nem annyira értette eleinte, hogy ez meg mi.)

Tézis: Az egész edzésláz páwáskodás, kinézetfetisizmus, ez sem más, mint a pornós eszmény fitneszes leágazása.

Antitézis: Ha nettó a test, akkor az szép, sportos, és nem szexuális. Én döntök az identitásomról, és tudom, nem csak ez az értékes bennem. Én nem azért csinálom, mint amazok, és ha ezt üzeni a testem, akkor nem fognak úgy kezelni.

Ezt pont én toltam. És így is érzem, vagyis ezt remélem, többet nem tehetek. Volt egyszer egy izgalmas beszélgetésem Követővel arról, hogy mi szexualizáljuk magunkat, vagy a Tekintet szexualizál, másképp fogalmazva: tehetünk-e ellene. Ez egy nagyon egyrészt-másrészt kérdés. Tekintélyes adag páwahajlamomat néha én is izének érzem, aztán rájövök, hogy mindenki, akit közel érzek magamhoz, osztozik benne. Szeretünk dögösek lenni. Illetve ennek egy idősebbeknek való, kevésbé testmódosított változatában osztozunk, amit ízlésesnek és célszerűnek tartunk. Mindez egy olyan közegben, ahol norma a hosszabbított szempilla és a hajpótlás, de ez nem lényegi különbség.

Szintézis: először is, amazok nem léteznek, és értelmetlen a saját közegünk normáit (az ízlésünket) irányadónak gondolni. Nekem a szempillaspirál a józan döntés, nekik a pillahosszabbítás, van, akinek egyik sem. Nekem az artisztikus fülbevaló, nekik a hajegyenesítés. Mi következik ebből, egyéniség vagyok? Nem, csak én is a saját csoportom normáit követem.

De a nettó test, az nagy mámor. Hogy nem kell olyan kínosan előnyösen öltözködni.

Aztán, ellehetnék én a saját valóságomban, el is vagyok, de attól még számít, ahogy mások rám néznek, mert az irányítja az interakciót velük. Szeretném én, ha ránézésre tudnák, hogy én egyébként alkotó ember meg kultúrabarát vagyok, meg anya, meg jótékonysági intézmény, meg csupa kedvesség, tiszta szív és élettörténet, de őnekik ezek vagy nem értékek, vagy nincs rá szemük. A valóságom lehet az enyém, de akkor sem fognak rám úgy nézni, ahogy én interpretálom magam, mert olyat (skandinávot) nem láttak még. Akivel elbeszélgettem, mind meglepődött, hogy mi minden van a látszatomon túl. (Te mivel foglalkozol, azon kívül, hogy jól nézel ki?) Aki azt akarja látni, hogy negyven évesen erőlködöm, hogy még a szexpiacon maradjak, az azt fogja látni. Vagy éppen a darab húst, és olyan ajánlatot tesz.

És erre én? Megtanultam elviselni. (És hát van az a férfi.)

Amúgy pont az izomzat és a “szépség” külön van. Tegnap úszni voltam, és itt nagy számban vannak fitneszközeli férfiak, nők, versenyzők és edzők, idősebbek is, a napozóágyakon. Szemügyre vettek, és inkább ők tették, mint a “civilek”, akik úszni szeretnek. Nem tudtam az okát, annyira feltűnően nem vagyok én szép, de aztán rájöttem, azt nézik, ki-mi lehetek ilyen izomzattal. (Pedig én csak egy bölcsész vagyok.)

Tézis: Mindenkit csak a külső érdekel, a trendi-szép nők aratnak.

Antitézis: Hagyjuk a testet, a nyomasztást, jó vagyok úgy, ahogy vagyok, a kisugárzás és a belső értékek fontosabbak.

Szintézis: a lélek fényéből nehéz hódító önbizalmat, rövid ruhás fiatal lányságot, kúl urbánus bohóságot építeni. Ezeket a szavakat nehezen találtam meg, és aki ezt nem ismeri, akiből ez nem szabadult ki, vagy akiből ezeket a lehúzó (vagy csak nyugis) házassága kiszívta, az nem is nagyon érti. A kedves, értékes, gondos, ugyanakkor nem szabályos szépségű, mégis vonzó és felszabadultan szexelő nők a valóságban csak kivételként, egy-egy ember szemében, különös fénytörésben léteznek. A szerepmegfelelés törvényszerűen kinyírja a vitalitást és az örömöket, és rontja a testi és lelki állapotodat. És hiába reménykedünk abban, hogy ha felszínesnek titulálunk más nőket és magatartásokat, akkor mi majd mélyek és vonzóak leszünk, és megúszhatjuk a testünk jó állapotban tartását vagy rendbehozását is.

Nem a meddő öngyötrésről beszélek, hanem arról, hogy tényleg megcsinálod. Azért csinálod meg, mert elrontottad, visszaéltél, nem törődtél vele. Annak az ereje, lendülete, jellege, ahogy megcsinálod — ahogy edzel, kialakulsz az új testben, változtatsz a táplálkozásodon, ahogy nem hagyod, hogy elrontsák, nagyon hasonlít a boldogan öntudatos szexuális energiára. Nem engeded, hogy lehúzzanak, bűntudatot keltsenek, szabotáljanak, ráfogják, hogy ez nem is fontos.

A tetszés, a sugárzás és a szexualitás veszélyes üzem, nem kedvelik a háztömbök és a társadalmi intézmények. Tipikus, hogy egy nő úgy találja meg az egyensúlyt, stabilitást, biztonságot, hogy a szexualitás sodró áramlását elrekeszti magában. Ennek sok oka, érthető magyarázata lehet, és mégis annyira szomorú. Mert mondjuk annyit sérült benne, vagy ezeket az energiákat a háttér-feleségszerepbe, háziasszonyságba, anyaságba, helytállásba vitte bele. Vagy csak elunja a házasságát, megkopik benne. És akkor már ítél is. A szex nem kötelező, nem feladat, viszont örömforrás, és egy emelt fejűbb világban a fagyottak nem lennének ennyien. A férfiak, ha torzul is csinálják, sokkal kevésbé mondanak le a nekik megfelelő szexről, sőt, elég sok mindent beáldoznak érte (és megtehetik).

A jóság, gondoskodás, odafigyelés, kötelességteljesítés áldozat, és ha kevés a felszabadult öröm, akkor elkopunk benne. Az ifjú vitalitást, a rá se rántó öntudatot, örömigényt önzésnek fogják titulálni, és nem csak a lesben álló erkölcsrendőr férfiak, hanem nők is, még feminista nők is, hogy ezzel visszanyomják a nőket az örömtelenségbe, hogy ne merjék élvezni a lehetőségeiket, világot alakító erejüket, szépségüket, szexualitásukat, éspedig azért, mert ők, az ítélők bedarálódtak, nekik nem sikerült. Néha kibukik belőlük az életszomj, és hogy ők is vágynak a szerelemre, ugrabugra testre.

Lassan értettem meg, hogy ez történik, ezért nem hiszik el a valóságomat, és paradox módon az antifeminista löttyös lúzer ugyanezt csinálja, mint a hajdani rajongó-barát feminista. Ezért keveri a szart, fogja rá, hogy amit csinálok, patriarchális, és félmeztelen fotók és hű meg ha.

Erre kellenek a bűntudatkeltő, moralizáló szövegek, jó tanácsok és önfelmentések is: “a külső nem is fontos”, “aki a külsejével foglalkozik, az felszínes/patriarchális/ellenség”, “én elfogadom magam így, nem kell nekem divatos test”, “nem mutogatom magam”, “te ezt túltolod”, “célponttá teszed magad”.

Azért van valami igazság az antitézisben. De kisugárzásnak szerintem azt nevezzük, ahogy az ember a testét és a sajátságos lényét viseli. Az önbizalmat, az olyanság karakterességét, egyedi jellegét, vagy kellemességét, voltaképp. Vagy épp a pillanatot, a szerencsés fénytörést.) A testet nehéz jól viselni, önbízni, ha kicsit sem szép.

Az intellektus sokkal kevésbé része a kisugárzásnak, mint hinni szeretjük mi, intellektuellek. Gyakran csak pajzs, az éles világ ellen, amely belénk hasítana. Gyakran elidegenítő, steril, kényszeres, gőgös, fel nem oldódó, mások elleni, nem ölelő, nem elfogadó. Néha pedig sérült, fagyott örömű lelket takar, amely túl sokat moralizál és ítél, és van, hogy kisstílűen, kedvvel rontja el mások örömét.

És a kedvesség, alkalmazkodás is tud inkább mankó lenni, más helyett való, önmagát nem vállaló igazodás.

Sokkal, sokkal többet számít, elemibb érzés a test és az életvágy, mint hittem. Amíg a szívem dobog, én eleven, örülni tudó nő akarok lenni, lobogni a vakvilágba, bűntudat nélkül. Nem ront a lényemen, ha menő a cipőm és kockás a hasam, hanem javít.