az én nőiességem

Közzétéve Szerző:

Most volt a lányom tornabemutatója. A konferáló lány, akinek rózsaszín volt a haja, idén is elmondta, hogy a különböző korcsoportokon láthatjuk, évről évre hogyan alakul a nőies mozgás. Maga a sportág inkább testtudatot és ritmusérzéket fejlesztő gimnasztika, némi gyógytornászi beütéssel. Nincs leválogatás, se idomítás, és szereplés és koreográfia is csak év végén, amúgy csak gyakorlatok. Hetente egyszer járnak, ezért bájosan nem egyszerre és nem is ámulatba ejtően csinálják a mozdulatokat: nem spárgáznak, nem ugranak nagyokat, nincs feszes spicc, se akrobatika, csak érzik a ritmust, és sokféle mozdulatot próbálnak ki, a szerekkel meg ügyesednek, mindezt a zseniális érzékű, csupa szeretet Rita néni vezeti.

Na, a lányomnál eggyel idősebbek (alsó tagozatosok) csoportjában van egyetlen fiú, aki a testvérével együtt jár évek óta. Rajta nem flitteres dressz volt, hanem egy zöld atléta klottgatyával, és volt egy-két szökellés, amit nem csinált a karikagyakorlatban. Nagyon vagány kissrác, tűnődve néztem, hogy akkor ő itt el van-e lányosítva, és mit kap ezért vajon.

És arra jutottam, hogy az alapvetően lányoknak szánt mozdulatokban ő olyan, mint egy tornász, és egy kicsit, mint egy táncos-komikus. Állati vagány, színpadra termett, lenyűgöző sármőr, és egy kicsit máshogy mozog, mint a lányok, akikből azért a balerina türemkedik, és ebben a korban a testük is másféle már.

Levontam a tanulságot, hogy roppantul esetleges, hogy mit tartunk nőiesnek, kislányosnak, mit gyerekeknek való (uniszex) ügyesedésnek, és mit fiúsnak. A mozgékony test, az egyszerűen mozgékony, a koordinált mozgás meg kkordinált mozgás — itt nincsenek kiélezetten nőies mozdulatok.

Nyitott, világlátott, szabad eszű emberek között élek, akik láttak már sokféleséget, és nem akarnak mindenkit rekeszbe gyömöszölni, a maguk verzióját normaként feltüntetni. Tiszteletet és megértést kapok, vagy ha azt nem, békén hagyást. A provinciális, korlátozó penge nem hasít belém, csak tudok a létezéséről (és tudnom kell róla, és empatizálnom azokkal, akikre a kollégák, férjek, főnökök, anyósok folyamatosan teszik a megjegyzéseket). Szóval élőben ritkán találkozom a helyes útra terelgető, intoleráns, tradícióra hivatkozó, erőalapú logikával, amelynek meghökkentő példáit a napokban olvashattátok a kommentekben.

Amikor elpanaszolják, mi a gond a nőkkel, amikor meg akarják szabni, milyenek legyünk, hol a helyünk, amikor felvázolják a nőeszményt, hogy mi lenne előnyös a társadalomnak (nekik — erre kell a kihal-európa-ha-nem-dugtok-velünk zsarolás), ahelyett, hogy arra figyelnének, mi nők milyenek vagyunk valóban (sokfélék).

De azt így is megkapom néha, egyszerűen reflektálatlanságból, hogy milyen legyek. Finom kis megjegyzések: ez nőies?

Nőies-e sportcipőben járni (ezüst rózsákkal ékített streetwear, megjegyzem)? Nőies-e az izmos comb, a kis mell? Nem félek, hogy semmi sem marad?

Nőies-e kontrollálni akarni mindent?

Vagyis, fordítom le: információk és döntés birtokában lehetni AZON HELYZETEKBEN, amelyekben enyém a felelősség, és cselekednem kell, nekem kell, más nem fog. Hát mifaszt csinálnék? Felelősségem van, egyedül vagyok.

Nőies-e harcolni?

Nem harcolok, létezem. A világ az érdes.

Nekem okés a nőiségem, az a furcsa, hogy nekik nem okés.

Elég riasztó ilyeneket olvasni:

Én csak azt tudom, hogy nő vagyok, ez nem kérdés.

  1. annak születtem, hormonálisan-szervileg az vagyok,
  2. az identitásom is nő, szeretem azt, hogy nem vagyok férfi, másik pólusnak lenni,
  3. nőnek is néznek, nőiesnek tartanak (azok, akik szerint nőnek lenni nem egyféleképpen lehet),
  4. ezen kívül pedig heteroszexuális az orientációm, szexuálisan csakis a férfitest, szag, állag vonz, esztétikailag nőket is látok szépnek — elsütöm még egyszer: kilencvennyolc százalékban, azt a kettőt meg fenntartjuk váratlan esetekre.

A nőiségem az enyém, én árnyalhatom, szabhatom magamra, és jól működik.

Szeretem magamon azt, amit általában nőiesnek mondanak: a specifikusan női testi élményeket, a női testrészeket, az íveket, a bőr finomságát, az ösztrogén jeleit. A magas tesztoszteront, amivel az edzéseim járnak (vagy amitől nekem ez a fajta mozgás jól megy), a testem magas ösztrogénnel ellensúlyozta — beszédes fiziológia. Szeretem a bjutit, egy visszafogott, sose mesterkélt verzióját legalábbis: a nagyon gondosan ápolt bőrt, a sminket, abban újabban a fénnyel, tónussal való játékot. Ruhában a színeket, az extravagáns, de eegyszerű cuccokat, a testhez állót, a nemi jellegek hangsúlyozását, a nagy, látható bőrfelületeket a kedvenc testrészeimen, mert a testem jelen állapotában sok munka van. Nem érzem, hogy kötelező ez a nőiség, nem érzem, hogy elgyengít, megfoszt valamitől. Egybeesik egyrészt az egészséggel (semmit nem csinálok a “szépségért”, semmi nincs rajtam, ami ellentétes lenne az egészség szempontjával, és itt kiemelem, hogy sok minden, amit szépnek és nőiesnek mondanak, valójában a női test egészségét jelenti, nem patriarchális ármány), másrészt az önkifejezéssel: úgy van királykék melltartóm, mint limezöld töltőtollam. Lipstick feminism? Nekem nincs elnevezési és elméletgyártási kényszerem.

És szeretem, amikor gyengéd tudok lenni, gyanútlanul kedves, úgynevezett befogadó, amikor nem kell ébernek lennem. Ritka, hogy nem kezdeményező üzemmódban vagyok, és az nagyon nagy érzelmi biztonság. Legutóbbi szexuális partnerem valóságos feministapornó-promóció volt, el se akartam hinni, és pont ilyen volt vele: hagyom, hogy azt tegyél velem, amit akarsz, és élvezem. Éppen azért, mert nem tárgyiasított, hanem nagyon szeretett, mint aki kérlel és meg akar győzni, és hálás, és hát engem vele nemigen kellett kérlelni és meggyőzni. (Ha nem lennétek görények, az életetek női sokkal többet lehetnék lágyak és befogadók — erre emlékeztetném azt a kommentelőt, aki itt rikácsoló hárpiákat emlegetett, és láthatólag retteg a valódi nőktől.)

És hát van az a zavarba ejtő érzés, amikor kifejezetten élvezem a hipszter típusú szexizmust — illetve ő komolyan tolja, én meg hipszternek értelmezem. Tudom, hogy eszméimet tekintve nem okés, hogy ez a viselkedés tetszik nekem, de elemien érint. Lehet, hogy ez csak kirándulás az egzotikumba? Nem unom, mert ritkán találkozom vele, különleges élmény. Attól, aki vonz. Ezt élesben csak idézőjelben, nagy megbecsülésben éltem át, a többi nem hasít mélyre.

Én nem voltam sose az a tipikus jó nő, és sok megbecsülést kapok emberként, szinte mindig akként kaptam, a teljesítményemért és képességeimért, emberi kapcsolódásban. Nekem csak mesélték, milyen cicababának lenni, vagy tárgyiasítva, szexuális objektumnak. Így aztán a sztereotipikus nőségemnek szóló macsóság, a szexizmus valójában szórakoztat: nebazz, ez létezik? Rám néz, és tényleg az jut eszébe, hogy bébi? Ez vicces, ez abszurd. (Vagy a jeles énekes a teremben, frankón azt mondja, és erre nem is tudtam reagálni: te mivel foglalkozol, azon kívül, hogy jól nézel ki?)

És van az a helyzet, amikor beindul a rítus, ezt nem tudom másképp írni. Rituális a szerep, patriarchális, ettől ismerős. Akkor lövell a Tejút az égre. Ezek a legnagyobb élmények, a feledhetetlenek.

Nem akarom megváltoztatni azt a másik embert, aki nem reflektál a gesztusaira, nem tud arról, amiről én igen (hogy amit mond, az amúgy tahóság, és illemtudó, művelt, lelkileg gazdag satöbbi ember ilyet nemigen csinál), és nem is kell félnem, hogy agyonnyom vagy korlátoz vele, mert megmarad a függetlenségem. Talán mert olyan ritka az ilyesmi, kulturális egzotikum. Nekem úgyis mindig azért kellett magyarázkodnom, hogy túl intellektuell, elvi, agyalós, bölcsész vagyok, nem életszagú. Én sosem buliztam, lazultam, rettentően puritán voltam. Ez, amit talán nem veszélyes szexizmusnak nevezhetek, a találkozás azzal, amitől mindig is távol tartottam magam, olyasmi, mint a bacchanália. A megmerítkezésem is olyan a nem-értelmiségi, nem-kifinomult élményekben: végre valami más. Eltúlzott derék és mellek, túl hosszú láb, mint a képregényekben.

cropped-img_2352.jpg

Ekként és emellett én nyugodtan növeszthetek fiús méretű izmokat, nyomhatok fekve egyedül a csajok közül, szedhetek kreatint, lehetek hangos és duhaj, ha az esik jól, vállalhatok konfliktust, és kerülhetem el azokat a helyzeteket, amelyekben megítélnek — ez sokkal inkább hatalom kérdése, mint a nememé. A hatalom azt jelenti, hogy mennyire tudok szuverén életet élni, nem függeni másoktól semmilyen értelemben, és lelkileg kellően erősnek lenni ahhoz, hogy ne parázzak azon, hogy milyennek látnak.

Szóval nem pörölök a konszenzusosan nőiesnek tartott tulajdonságokkal, ha (és mert) nem kötelezőek, nem korlátozóak, van választási lehetőségem. Én nem szenvedek valódi hátrányt, ha például nem öltözöm “csinosan” (ja, igen, privilegizált vagyok, meg kápó…) — de látom az összefüggéseket, hogy másoknak nincs ekkora mozgásterük, nem áll módjukban tudatosnak lenni. Nagy tömegben és sok nőtársamnak kötelezőek és nyomasztóak ezek a megírt szerepek, és szankciók érik őket, ha nem hozzák a formát. De az nem igaz, hogy egyéni utakon nem tehetünk semmit, csak a rendszer változása hozhatja el a boldogságot. A rendszer változása sem más, mint az egyéni felismerések, megerősödések eredője.

Amúgy meg nem nő vagyok, mert főleg ember vagyok, és az embernek mint olyannak a szabadság a jó, a kompetencia, az inspiráció. Nagyobb a feladat, jobban kell figyelni, de kisebb a feszültség, az ár.

Szeretem, hogy nem tudják belém fojtani a szót. Hogy nem ír felül mindent a békesség vágya, és nem félek a konfliktusoktól. Aktív vagyok, alkotó, kezdeményező, és szeretek döntéseket hozni — a magam ügyeivel kapcsolatban. Ki más dönthetne? Valami, de csak egészen halovány intuícióként azt súgja, hogy általában mindenki jobban szeret a maga ura lenni, hatalommal (power) bírni az életét érintő ügyekben, mindenki jobban szereti, ha van választási lehetősége. Elég furcsa, hogy férfiasnak és önzésnek számít az, ha a magad értékrendje szerint élsz, és fő szempontod az, hogy neked mi a jó.

Én azt szeretném, ha a vagány és bájos lányom úgy lehetne nő, hogy sosem kell átélnie, hogy ő sok. És ha a párkapcsolat reményében nem menne bele olyan helyzetbe, amelyben nem egész emberként, valós érdemeivel van jelen. Ha nem lehetne azzal sakkban tartani, hogy “akkor nem kellesz majd“.

Az “ugyanolyan értékes” befogadó-háttér szerep hatalomfosztott, lefojtós, ezért nem érdekel, hogy nőietlen vagyok, amiért az nekem nem megy, mert csak az önjogú létezés megy, humán, egyenrangú kapcsolódással.

Nekem nem is alkatom a klasszik szerep. Nekem muszáj volt lázadni, olyan szerkezetű családból jövök, és olyanok türemkedtek bennem kiskorom óta. Én nem csak a hiperhajlítóról jövök le kézen átfordulva, már az oviban sem azt csináltam, amit a többiek.

Ha nem lázadtam volna, ha interiorizáltam volna, hogy a fiúk a fontosabbak, őket kell csodálni, én csak csendben mosogatok mögöttük… hogy mi volna akkor, nem tudom. Anyám sem ilyen volt. Anyám, minden rendelkezésre állása mellett, kézzel súrolt tornacipőink mellett önmegvalósító és saját feje után menő asszony volt, nagy igazságérzettel.

Jelen helyzetben, három gyerek eltartójaként, nagyon cikis ügyekben helyt állva, amelyek rendkívüli leleményességet és tudatosságot igényeltek, hogy mondjam szépen, baszhatnám a meleg, elfogadó háttér-szerepemet, a normakövetésemet.

Nem vagyok szokványos szerepű nő, és nem is szeretek semmilyen könnyen leírható csoportban lenni, velük azonosulni. És legyetek erősek: a többi, valódi nő sem olyan, és ha olyanok próbálnak lenni, frusztráltak lesznek és kiégnek. Olyan default ölelő-elfogadó-férfi köré szerveződőnek azok képzelik és áhítják a nőket, akik nem nagyon kerülnek nők közelébe. Nem szeretem, amikor mások, akik nem ismernek, megszakértik, diagnosztizálják és fölém moralizálják normatívan, hogy én milyen vagyok és milyen legyek mint nő, a társadalom érdekében, vagy éppen a felelősségem miatt, mert más nők hallgatnak rám. Úgyis olyan vagyok, amilyen lenni tudok, úgyis süt vagy fakul a nőség, ahogy tud, és úgyis másképp hat arra, akivel kölcsönös az izzás, mint mindenki másra. Én szeretem ezt a magam formálta nőiséget, nőiességet, nőséget.

A többieknek ember vagyok. Nem női szerepemben, hanem mint ember és mint szülő (egyszülő) tökéletesedem, küzdök, vannak céljaim, vállalok felelősséget, állom meg a helyem, gondolkodom.

Így aztán nekem nem kérdés, ki mit tart nőiesnek, én nő vagyok, és annak, akivel kölcsönösen tetszünk egymásnak, nagyonnő, istennő, a többiek meg majd elfogadják, hogy nem vagyunk egyformák (vagy nem). Nagyon szeretném, ha a lányom már olyan világban élhetne, ahol senki nem koppint az orrára, lehet előtte számos út, és eközben senki nem kérdőjelezi meg, se aljas-érzéketlen troll, se müllerpéter, se bagdyemőke, hogy ő nő-e, ha nem hozza azt a szerepet, ami a társadalomnak, a férfiaknak és a következő fészekaljnak oly előnyös volna, de amit ennek ellenére valójában nem becsül meg, hanem anyák napján meg nőnapon intéz el egy-egy szál virággal.

Ha a nagyobbacska gyereked hasonlítani akar rád, ha rád akar hasonlítani, a te értékeidet értéknek tartja, hazugságon nem kap, akkor jól tolod az emberségedet, akár férfi vagy, akár nő, ez biztos.

A Mézesmadzag című Ian McEwan regényt mindenkinek ajánlom, brilliáns e témában is.

Ehhez a diavetítéshez JavaScript szükséges.

 

 

60 thoughts on “az én nőiességem”

  1. Abszolút nem a lényeget megragadva: a linkelt cikk ébresztett rá, hogy azzal, ahogy ma feminizmus megjelenik, egyszerűen nem tudok azonosul. Ez a árnyalat nélküli, dühös, sértődött, sokszor közönséges stílus, ami ebben a cikkben is megjelenik számomra egyszerűen vállalhatatlan. Én csak bízni tudok benne, hogy nem ezzel azonosítanak, amikor azt mondom hogy feminista vagyok.
    Órákat tudnék írni erről de nem teszem, mert már keseregtem ezen egy napig.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • Hazudtam, nem keseregtem, hanem puffogtam, mert amúgy is szar napom volt. Valójában leszarom, hogy mivel azonosítanának, ha azt mondanám, feminista vagyok, és hát a való életben baromi ritkán kerül szóba, hogy feminista vagyok-e,

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

    • Tegnap volt egy vitám valakivel aki szerint a feminizmust olyanok teszik csak magukévá, akik traumatizáltak és fel akarják dolgozni. Férfi volt, úgyhogy nyilván alá nem nyúltak 12 évesen osztálytársak viccből. És büntetlenül… Az jutott szembe, tényleg? Tényleg nem lehet engem komolyan venni? Másik meg: ugyan kinek nincsenek ilyen sztorijai? Ez nem biztos, hogy válasz arra, amit te írtál, de nekem is az járt a fejemben, hogy látnak mások.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Ha tudsz csoportban gondolkodni: minden elnyomottcsoport-tag traumatizált, a csoporttagsága révén. Aki nem “érzi” ezt, annak nincs elég információja.

        A fenti önjogú nőiességemhez én is csak harmincnyolc-negyven évesen jutottam el.

        Kedvelés

      • Igen. Nehéz balanszírozni a közösségi érdek és az egyéni érdek kielégítésének vágya között. Én 48 évesen 21 évig a szocializmusban éltem, amikor a csoporttudat elvárási normáit erőszakolták ránk, de én mindig ellenkeztem, hogy NDK-s fejőnő legyen a példaképem. Ezzel szemben életem másik részét már az egyéni érdekek mindenhatóságába vetett hit társadalmi rendszerének(kapitalista erkölcs) túlzó normái is alakítani kezdték. Lásd Conchita Wurst. Kövezzenek meg, ez talán még idegenebb emberkép tőlem, mint a traktoron babos fejkendőben és otthonkában, mellet düllesztő sztahanovista élmunkás nő ideálja, akit csak a szocialista társadalom építésének tudata juttat el az eksztatikus orgazmusig. Mai sejtésem azt mondatja velem, hogy az a belső világ, ami mindannyiunkban létezik és hat, annak belül is kell maradnia és nem szerencsés véleményeztetésre gyöngyökként a disznók elé vetnünk, mert míg egyénekként, a magunk csendjében sokszor elfogadjuk, titkon talán irigyeljük is a másik merészségét és tisztánlátását, bátorságát saját létének(nőiességének, férfiasságának, emberségenek) kiteljesedett megéléséhez, addig, mint “közösségi lény” – talán az emberi közösség evolúciósa hierarchia harca miatt és a közösség fennmaradásának igényével – a közösségben le fogjuk hurrogni őt, mert az újdonság elfogadása plussz erőfeszítést kívánna tőlünk a saját életünkben, ha azt a közösség minden tagja alapvető normává akarná tenni a maga számára. Példaként én állok, akinek abortusza ugyan volt, de mégsem ment férjhez(nem talált apának valót), nem szült gyereket, mégis él, mint Marci hevesen minden lelkiismeretfurdalás nélkül. Ezt ugyan a közösség nen tolerálhatja nyilvánosan, mert akkor ugye ki szülne utódokat. Ettől persze én még teljesen jól vagyok, de már nem követem el azt a hibát, hogy a közösség véleményét kérjem és áldásáért esedezzem lépten-nyomon. Ami a kintlét és a bentlét általad történt megfogalmazását illeti a nőiesség és a férfiasság jellegzetességeként, azzal tökéletesen egyetértek s azzal egészíteném ki, hogy a Kékszakállú herceg történetére utalok, ami arra tanít minket, hogy palotánk hetedik -titkos szobájának kulcsát nem szabad senki odalátogató hercegnek vagy hercegkisasszonynak se átadni, se vendégként nem szabad kérni senkitől sem. Elég az első hat szobába benézni, de azt sem szükséges minden áron. A hetedik, titkos szoba azonban mindenkinél mindig zárva maradhat. Ez az ember esélye a jóra. Mindannyiunk jóléte forog kockán rajta. Ebből a ma olyannyira divatos -ezoterikus gyorstalpalókon elsajátított, felszínes érzelgősségi meztelenre vetkőzésekből és lelki magamutogatásokból csak az a hamis illúziónk marad fenn egy életen át, hogy urai vagyunk az életünknek, közben ha 5 percre egyedül maradunk egyes egyedül önmagunkkal, akkor már menekülnénk is kifelé a világba. Mindegy, hogy kihez, nőhöz vagy férfihoz, csak önmagunkkal ne kelljen lenni.. Ezért nincs önreflexió manapság, mert nem egy kis mécsessel a maguk csendjébe vonulnak vissza önmagukhoz az emberek nyugalomért és békéért, hanem szeresd önmagad és fogadj el mindent vagy Szarj a világra, ha bántottak! feliratú nyálas képek felett élnek át katartikus aha-élményeket. Egy ősi mondás szerint: “Mi, arról, ami a sírásnál mélyebben fekszik, arról még egymásnak sem beszélünk.” Köszönöm, hogy velejéig magvas, hibátlan helyesírású, mély és alapos gondolataid hatására megírhattam itt első hozzászólásomat. Legyen szép napod!

        Kedvelés

      • Üdv a blogon! Értem ám az iróniát, ne félj. De kösz, így is. Igyekszem mindig jobbat írni, pontosabban, egyszerűbben kifejezni, amit el akarok mondani, tudatosabban szerkeszteni retorikailag, és érdekes témát választani. Meg még több minőségi inputot. És még többet gondolkodni.

        Szerintem többféle ember van, és nem tesszük jól, ha kijelölünk egyetlen helyes utat. Nem tudok mit kezdeni azzal, aki csak úgy okos, hogy másokat figyel és rájuk reagál (finnyog). Nem véelményeztetésre tettem ki a szövegeimet, egyre kevésbé szeretek beszélgetni, hanem azért, mert önkifejező, újat mondani tudó fajta elme vagyok. Aki véleményez, legyen szíves vállalni a felelősséget, ha korlátolt, ha birka, ha alterofób, nem kell a szociomagyarázat, a görénykedésre nincs mentség. Van, aki önmegmutatásra, önkifejezésre született, én nem követem, hanem teremtem az utakat, magamnak elsősorban. Akinek ez a fajta ember vagy a blogműfaj vagy ez a világkép nem tetszik, az ne itt legyen nagyon okos, mert az mindig terméketlen feszülés, a másikat a sajátságos lényegében megkérdőjelezni, hanem olvasson mást, teremtsen saját kifejezőhelyet. Persze, leírhatja, de komolyan nem fogom venni. Szőke vagy, mondjuk, születetten az, és akkor odamegyek hozzád: szerintem nem jó a szőkeség, közhelyes, cicababás. ???

        És amúgy is minden csak reprezentáció, nincsen semmiféle levetkőzés. Engem nagyon kevesen ismernek igazán, a többiek valami halványat értenek, éreznek belőlem (a közöset), vagy teljes3n félreértenek, megerőszakolják a maguk korlátoltságával azt, amit oly világosan igyekszem kifejezni négy éve.

        Hogy az én “őszinteségem” (értsd: az, hogy valamit, ezt-azt megmutatok magamból, megformáltan megírom, önkifejezek) ekkora megdöbbenést és hatást váltott ki, ogy ebből egy ilyen olvasottság és könyv létrejöhetett, az csak azt mutatja, mennyire gyanakvóak, szerepjátszók, birkák az emberek. És hogy milyen sokan vannak, főleg külföldiek, akik meg éhezik az igényes magyar mondatokat.

        Nem nagyon tudok mit kezdeni az ennyire fölöttem lebegő, ekkora ernyőjű, “idősebb vagyok” fajta bölcs bírálattal, meg az idézetekkel sem. Nem is egészen értem, mit akarsz ezzel. Ha érdekel a blog, és szeretnél itt olvasni, légy pozitív, fogadd el és szokd meg a világát, kifejezőeszközeit. Én nem erőltetem rá senkire. Ha pedig nem tudod elfogadni a lényegét, a megmutatást és kifejezést, akkor nem való neked.

        Amúgy Conchita Wurst mitől norma? Csak egy excentrikus művész a sok közül. Ennyi erővel Kim Kardashian is norma, aztán mégis mindenkinek lapos a feneke.

        Kiállok a transzok mellett, a másság mellett, semmiféle gúny, lejáratás itt ne legyen. Az ízlés se nem morál, se nem norma. Nagy tévedés és társadalmilag roppant kártékony azt hinni, hogy attól, hogy van egy-egy “fura” figura (aki mer önmaga lenni, vagy teremt saját, művészi valóságot), majd mindenki olyan akar lenni, és kihal Európa, és leesnek a falról a szentképek és a csendéletek. (Amúgy essenek csak.)

        Kedvelés

      • “Mai sejtésem azt mondatja velem, hogy az a belső világ, ami mindannyiunkban létezik és hat, annak belül is kell maradnia és nem szerencsés véleményeztetésre gyöngyökként a disznók elé vetnünk, mert míg egyénekként, a magunk csendjében sokszor elfogadjuk, titkon talán irigyeljük is a másik merészségét és tisztánlátását, bátorságát saját létének(nőiességének, férfiasságának, emberségenek) kiteljesedett megéléséhez, addig, mint “közösségi lény” – talán az emberi közösség evolúciósa hierarchia harca miatt és a közösség fennmaradásának igényével – a közösségben le fogjuk hurrogni őt, mert az újdonság elfogadása plussz erőfeszítést kívánna tőlünk a saját életünkben, ha azt a közösség minden tagja alapvető normává akarná tenni a maga számára.”

        Valahogy fura nekem, ahogy fogalmazol, sugalmazol. Hogy inkább hallgatnom kéne? És hogy ilyen világ mindenkiben létezik?

        Szerintem nem létezik mindenkiben ilyen belső világ, a túlnyomó többség robotpilóta életet él, a gondolatai nem a sajátjai.
        Ha létezik is, nincs képessége, tudása, gyakorlata, hogy kifejezhesse, és ami legalább ilyen fontos: hogy az, amit kifejez, el is jusson emberekhez, hasson rájuk. Én négyéves korom óta írok, és ez a tanult szakmám is.

        Tegyük fel, hogy engem érdekel a közösségi szempont, vagy ha nem, akkor tartok a reakcióktól. Szóval, a közösség, annak ellenére, hogy én ki szeretném fejezni magam, meg akarok mutatni fontos, új dolgokat (én mondjuk nem annyira értem, hogy ez mitől ennyire új, nekem ez a normális), engem szankcionál, és én ezt figyelembe veszem, és elhallgatok.

        Először is, ez a közösség görény, mert igenis elférünk egymás mellett, nem kéne mindenen fennakadni. Ne hurrogjon le, fordítsa a javára, amit innen tud, vagy hagyjon figyelmen kívül. Sima szemétkedés megy, unalomból.

        Ezt az igazságérzetem mondja. Nem vagyok tananyag, szabad akaratukból olvasnak az emberek. Mindenki gondolkodjon, keresse meg a helyét, közegét, és ne bántsuk egymást. ez is evolúciós vagy társadalmi érdek.

        A másik, hogy nekem az volt az ambícióm (lassan, folyamatosan alakult), hogy a főfoglalkozásom az írás, az önkifejezés, a gondolataim legyenek, ne legyek alkalmazott, ne legyen főnök, üzleti szempont, kötött munkaidő, bejárás. Biztos henyeségnek tűnik, de engem a lényem írni parancsol, és van ennek is ára, ez egy létezési mód, elég strapás és időigényes, a tetejébe még az emberek undorító, fenyegető reakciói.

        Én ezt a főfoglalkozású bloggerséget így tudtam elérni, figyelmet keltő, újszerű gondolatokkal, és így tudok ilyen, gyerekeimmel levős, edzeni is eljutós életet biztosítani. Jelen élethelyzetemben nincs is más választásom. Úgyhogy a sejtésed meg az ilyen mondvacsinált elméletek arról, hogy mit volna helyes tennem, mi a közösség érdeke, az áskálódók és intoleránsak felmentése ezért sem érdekel.

        (Aki meg fúr, és megpróbál lejáratni, manipulálgatni, hitelt rontani, gyanúkat kelteni, hogy nekem ebből ne lehessen jövedelmem, az meg a legalja. Ilyen is van.)

        Kedvelés

      • Szerintem inkább csak olvasgass, a véleményedet pedig ne írd le, ez nem az a blog ahol olyat is szívesen közölnek, ami nem a teljes azonosulást tükrözi. A bölcsek köve Évánál van!

        Kedvelés

      • …de az én blogomon írod.

        Ezt rendszeresen csinálják amúgy: harmadik személyben említenek, úgy diskurálnak rólam. Itt, a blogomon. Hát hiszen ez az internet, és szólásszabadság van!

        De attól még paraszt vagy. És persze elvárás, hogy ne szóljak, hogy ezt lehessen, mert a Te Véleményed, és persze provokálod a kitiltást, de akkor meg én vagyok a diktátor…

        Nem vagyok diktátor, hanem ez az én blogom, és kérem, hogy tartsd tiszteletben, ne kötözködj. Gyere kellemességekkel, kapcsolódj értelmes ember módjára, vagy ne lógj itt.

        Tudom, nem látszik, de blogot írni, rendszeresen, hosszú távon, olyat, amit olvasnak is, teljesítmény, és én büszke vagyok rá. Nem összemérhető egy-egy nagy öntudatos kommentelő kommentjeivel, akármekkora arcnak is képzeli magát. És nem veszem őket komolyan, mert kommunikációs analfabéták, és tök érthetetlen, hogy mit akarnak itt, miért zavarom őket ennyire, mit kell mindenről véleményt mondani.

        Nem tiltalak, csak szánalmasnak tartalak.

        Kedvelés

      • Kedves “kislány”, jé, te még mindig? Akkor legyél itt, ha jól érzed magad! Olyan gyönyörű ez a nyár, a világért se rontsd el a blogommal!

        Igyekszem meghaladni a közhelyeiteket, az önigazolásokat, valóban cselekedni és valóban saját utat találni. Nem akarom, hogy ti is azt csináljátok, nem akarok senkit meggyőzni. Csak mindig meglep, ha a klisés, meghaladott állításokat, amelyeket a poszt és az egész blog világosan cáfol, újra leírják nekem válaszul, és akkor vegyem komolyan.

        Kedvelés

      • Ja, és nem én közlöm, te közlöd. Mert így döntöttél. Valamiért ennek a bloggernek a felületét, közösségét te (meg ezek a gyanakvók) mégis igénybe szeretnéd venni. Nagyon szívesen! Egyetérteni se kell, csak ha úgy basztatsz, hogy kilóg a lóláb (a megkeseredettség, élethiány, alterofóbia, megöregedettség, kövérség), akkor azért szoktam mosolyogni.

        Kedvelés

      • Köszönöm a figyelmeztetést. Én még sosem olvastam egyetlen blogot sem. Most kezdtem el elsőként ezt a blogot olvasni, mert nagyon tetszett a stílusa, mélysége és igényes megfogalmazása. Övön aluli ütésként ért, hogy mindez személyes támadásként és iróniaként lett értelmezve. Életem első blog hozzászólása ez volt és teljes félreértés áldozata lettem. Elnézést, ha valakit megsértettem, vagy egy sebzett ember kényes pontjait érintettem, aki így feljajdult. Ígérem, többet nem teszem.

        Kedvelés

      • Köszönöm, ha nem irónia, a velejéig magvas volt akkora képzavar, hogy amiatt hittem. Nem vagyok sebzett, nem jajdultam, hanem komolyan leírtam, mi a helyzet.

        Nagyon sokan piszkálgatnak, nem mindig tudom megkülönböztetni. Magamól írtam mindenesetre, nem értem, miért, hogyan lehet övön aluli ez neked. Nem értelmeztem személyes támadásnak, amit írtál, ez csak a szokásos piszkálgatás, hogy nem úgy kéne, nem jól csinálod, az olvasó az én rovásomra akar bölcs lenni. Nem te vagy az első. És hát te is azért vagy itt, mert így csinálom. Ráadásul nem is ismersz, ahhoz képest eléggé belém másztál, hogy tkp. nem kéne blogolnom. Minderről a blogomon beszélgetünk.

        Higgy nekem, én állítom: nekem ez így megy.

        Sajnálom, ha elmész, örülök, ha maradsz, de a most-jöttem-azonnal-tanácsot-adok nem annyira szerencsés kezdet, nem viselem jól senkitől. Szerintem nem értettem félre: azt írtad, hogy nem kéne így megnyílni, ennyire feltárni magam, és ne csodálkozzak, ha lehurrognak, bántanak, mert érthető.

        Szerintem nem érthető, az a felelős, aki bánt.

        (A házigazda akkor is én vagyok, ha nem tetszik a válaszom. Vicces, ahogy itt levelezgettek egymással, meg célozgattok.)

        Kedvelés

      • Az jutott eszembe, hogy eljutni idáig milyen melós. Megélve az utat egy cseppet sem csodálkozom azon, ha sokan feladják. Sőt! Eszembe sem jutna senkit rábeszélni. Csinálom és kész. Kapok érte eleget, az meg az én teherbírásomon múlik, hogy mit viselek el. Sokkal többet, mint gondoltam. Meríthet erőt a történetemből az, aki jól ismeri, de mindenki máshogy éli meg, mást bír. Megfelelően elvonatkoztatni az szerepekhez tartozó elvárásoktól nagyon nehéz, sokszor nekem is. Hogy mikor fogom igazán nőnek érezni magam, magam sem tudom 🙂

        Kedvelik 1 személy

      • Nem reprezentatív minta alapján, de az a tapasztaltom, hogy aki meg nem traumatizált, az meg eredendően egyenjogúságban gondolkozik.

        Kedvelés

      • Vagyis nem tud a probléma létezéséről?

        De őt nem traumatizálja egy szexista ábrázolás, egy barátnői nemierőszak-történet, egy tahó szófordulat? Teljesen átitat, körülvesz ez mindannyiunkat.

        Kedvelés

      • Dehogynem, csak szerintem mivel stabilabbak az alapok, könnyebben veszi ezeket az akadályokat, személyes érintettség hiányában. Bizonyos fokú érzéketlenség is jellemző, ha lehet így fogalmazni, de ettől nem kevésbé jó az irány, csak a kitettség nélküli életút valahol megóv a merüléstől.

        Trauma alatt én családi helyzeteket, neveltetést, szülő-gyerek, szülő-szülő helyzeteket értettem.

        Kedvelés

      • Végig az volt az érzésem, hogy mivel szerinte egyenlőek vagyunk, nem értette mi a probléma. Sőt, azt mondta, hogy mivel feministaként én férfiakról és nőkről beszéltem, úgy látott engem, mint aki megosztja a nemeket. Nem volt semmi női szerepminta a mondandójában, csak a teljes meg nem értés. Az erőszakolók, buszon letaperolók és a mutogatós bácsi elítélendő emberek, de ennyi. Esküszöm nehezen válaszoltam.

        Kedvelés

      • Egyébként nem tudom, hogy a feminizmus változott-e jelentősen. Vagy az antifeministák érvelése tette meg a hatását. Már a szüfrazsetteket is férfigyűlölő, nőuralomra törő agresszoroknak ábrázolták.

        Kedvelés

      • Ezen én is gondolkodtam. Vagy egyszerűen az van, ami az internet nyilvánossága is hoz, hogy sok hülye is teret és nyilvánosságot hoz. Ami persze az igazi demokrácia, és virágozzék minden virág, csak szokatlan, hogy pár év alatt az okos viták mellé egyre több fröcsögő anyázás társul. Nem csak az antifeministák oldaláról.

        Egyénként belőlem ez azt váltja ki, hogy szépen csendben odébb sunnyogok. Azért nem azt írom, hogy elhatárolódóm, mert a feminizmustól nem akarok és képtelen is lennék elhatárolódni, de mint csoporttal nem szívesen azonosulok. Mondjuk semmilyen más csoporttal sem, sohasem ment, a “feministák” mint csoport, eddig kivétel volt.

        Kedvelés

      • Szerintem a nem-önigazoló, nem mások elleni, nem agyonelméletieskedett, nem szervezett, nem rendreutasító, nem rossz fej, nem kiabálós feminizmus létezik, és lehet vele azonosulni. Intellektuális, csendes, kedvesebb. És vonzóbb az indifferenseknek is, ha nem vagyunk életidegenek (ebben meghaladtam magam, lásd a fessük piros pöttyösre! című írást), ha a tudatosságunk nem jelent rossz fejséget.

        Nem csak az antifeministák utálták és tiltakoztak a mindenben patriarchális összeesküvést látó, magát bebiztosítani kívánó, a felelősséget a saját kudarcokért, rossz stratégiákért soha nem vállaló, számon kéregetős, áljópofa hrsánykodás ellen.

        Élethez, valósághoz közelinek lenni, testemben magam igazán jól érezni, nemfeminista húzásaimat sem szégyellni, szexistákkal és reflektálatlanokkal szóba állni és jól kijönni fontosabb, mint elvileg következetesnek lenni.

        Anikor még olvastam a Gumiszobát, meg az ottaniak még ide írt 4728146 kommentjét, frankón bűntudatom volt, hogy igazán, felforgatóan szerelmes vagyok, hogy elmegyek futni, legyantázom a lábam, vagy egy kevésbé feministapornós aktust élvezek.

        Kedvelés

      • De ez nagyon nehéz, mert aki el sem ismeri, hogy ez egy társadalmi probléma, az nem érti, minek pattogunk. És én próbálok nem dühösnek meg férfigyűlölőnek tűnni (ami azért vicces, mert általában azt kapom, hogy túlságosan is szeretem a férfiakat 😀 😀 :D). Eddig soha senki nem mondta a szemembe, hogy ez egy traumatizált nőcsoport által kreált probléma.

        Kedvelés

      • Így van. Lehetsz orvos, óvónő, pszichológus, szakács, takarító, bohóc, később tanár, sofőr… sőt mindez egyszerre. És ehhez csak az kell, hogy végig te maradj otthon a gyerekkel. 🙂

        Kedvelés

    • Férfi körökben az a nézet, hogy a feminista az trampli, kívül-belül igénytelen sárkány aki nem kell senkinek és ezért utálja a férfiakat. És még szőrös is.
      Azzal szoktam meglepni őket, hogy én is feminista vagyok. 🙂

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Én egy feminista feminista felesége vagyok :)De amúgy ennek a nézetnek van alapja, hiszen van rá példa, meg egymillió ellenpélda is, csak minek.

        Kedvelés

  2. Számomra most kezd derengeni, hogy milyen nő is vagyok tulajdonképpen. Semmilyen jófajta minta nem volt előttem, sötétben tapogatózom.
    Egész gyerekkoromban rövid hajam volt, szemüveges okostojásnak számítottam, nadrágban jártam, fiús cipőket hordtam.Nem önszántamból.
    14 évesen kezdtem a hajam növeszteni, ekkor már randiztam is, teljesen meglepődtem, hogy én tetszem a fiúknak.
    Egész fiatal felnőtt koromban kezdeményeztem, aktívkodtam, fogalmam se volt, hogy milyen az “elfogadó” nőiség. Nem fogadtam el azt, aki gáz.
    Anyaként a rossz zsaru szerepébe kényszerültem, mert a férjem mindenbe szart bele.
    Feleségként sárkány voltam, mert nem akartam játszmázni, inkább üvöltöttem.
    Most, hogy egyedül vagyok, sokkal kiegyenlítettebb a dolog, mert ha szigorkodni kell, azt teszem, ha megengedni kell, azt. Már senki nem mondja, hogy sárkány vagyok.
    Egy kalandnak köszönhetően megint elhiszem, hogy van szexuális kisugárzásom.
    Elkezdtek jól alakulni a dolgaim, mert megint kezembe vettem a sorsomat.
    Erősnek, ugyanakkor sebezhetőnek érzem magam, régóta először merek elgyengülni, mert már megengedem magamnak.
    Fogalmam sincs, nőies nő vagyok-e, de már nem is érdekel.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • Első kiskamaszkori emlékeim egyike az, hogy próbáltam megfejteni, hogy hogyan vonhatnám magamra az évfolyamtársi fiúk figyelmét, hogy velem akarjanak járni és szerelmesek legyenek belém. Akkori ésszel arra jutottam, hogy figyeljem csak meg, hogy ők hogyan néznek ki és hogyan viselkednek egymással, és azt kell utánozzam ahhoz, hogy én legyek a jó nő, akivel járni akarjanak. Így is tettem. Szünetben állandóan lestem őket, és láttam, hogy egymást cukkolják, hátba veregetik, elgáncsolják. Csövesített farmernadrágban járnak és kockás ing lóg hanyagul rajtuk. Nosza, nekem sem kellett több. Beöltöztem én is: szörfruhába öltöztem, tornacsukával, kikiritty sárga pulóverrel és farmerdzsekivel. Kiálltam a buszmegálló jól látható helyére, hogyha jönnek az iskola után lángossal a kezükben, akkor majd észrevegyenek. Jöttek is, és végre észrevettek. Helló felkiáltással jól hátba veregettek és mentek tovább. Én pedig boldog voltam, hogy rájöttem, hogy mi kell a fiúknak. .. És tovább folytattam a nagyhangú, vezérürü szerepét felvevő “jófej csaj” szerepéhez való foggal-körömmel való ragaszkodást. Sosem járt velem senkim sem, de én voltam a haver, akinek a vállán kisírták magukat a fiúk, mikor a hosszú hajú, türkizkék szemű, rebegő pillájú lányok után futkostak. Így kerültem teljes szerepzavarba, ami fiatalkoromban is elkísért. Mindig én futottam a férfiak után, akik tetszettek. Ők persze csak kihasználtak kósza numerának, aztán leléptek köszönés nélkül. Ma 48 éves vagyok. Se férj, se gyerek, de rengeteg felismeréssel vagyok gazdagabb, viszont most már egyáltalán nem érdekel a párkeresés, mert annyira megszoktam az autonóm, önálló létet, hogy méltatlan kapcsolatra nem vágyom. Gyereket már nem akarok, így teljesen leértéklelődött a szememben a társkapcsolat jelentősége. Nem kapálózom már, és láss csodát mégis boldognak érzem magam. Úgy érzem, hogy hatalmas teher esett le a szívemről. Már nem kell ennek a “Fogj magadnak férjet és szülj neki gyereket!” című női életcél sztereotípiának sem megfelelnem, amit a környezet elvárt tőlem eddig. Ha ma kezdhetném újra a nőiségem megélésének folyamatát, sok mindent másképp tennék. Lehet, hogy újra is kezdem, még ma….

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Szerintem úgy kéne nőnek lenni, hogy jól érezzük magunkat benne. Miért ne lehetne akármikor máshogy viszonyulni a nőiségünköz?

        Kedvelés

    • rendeltem a lanyomnak egy konyvet, amit o nezett ki maganak. Arrol szol hogy a hercegnot az apja beulteti a toronyba hogy biztonsagban legyen, hiaba menne inkabb a sarkannyal harcolni. A lovagok sorra megfutamodnak es a titokzatos lovag, akirol kiderul hogy a hercegno alruhaban, legyozni sarkanyt es kozli apuval hogy semmi kedve toronyban ulni, siman kenterbe veri a lovagok akarmelyiket es uljon a toronyban akinek kedve van hozza. Nagyon orulok hogy egy random megrendelt rozsaszin csillogo hercegnos konyv errol szol. Es igy nevelem a lanyaimat. Menjen, gyozzon le sarkanyt. Az iskolaban is ilyen konyveket adnak a kezukbe. Es a 7 evesem pontosan tudja hogy nem kell ferjhez menni es gyereket szulni. A kicsi anyuka akar lenni miota beszelni tud hogy elmondja ezt nekem, es az is ok. idonkent mondom azert, hogy nem kell kapkodni a dontessel. Most a kicsi hozott haza hazi feladat konyvet a szakmakrol. Van benne pilota no, vizszerelo no, szakacs ferfi, stb.. merthogy ez igy termeszetes. hala az egnek a lanyaimnak mar valoban az. ok mar nem veszik eszre, hogy jeeeee, pilota lehet no is. Nekik fel se tunik hogy melyik szakmbeli milyen nemu, merthogy nem is fontos. Lehet akarmilyen.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • 🙂 Erről jut eszembe, hogy egyik magyar ismerősöm mesélte pár napja, hogy ‘milyen jó festő csajt láttam a site-on bakkkker’ .
        Tudom, ez olyan nagyon szexista, de tök jó érzés volt hallani, mert ez azt jelenti, hogy az építkezésen vannak festő, meg burkoló, meg gipszkartonozó nők.

        Kedvelés

      • mindent amit kellett. Csaladi vallalkozas egy uj orszagban. Az elso munkank egy teto katranyozasa volt, de betonoztam, festettem, bontottam, epitettem, javitottam, szallitottam, konyveltem, targyaltam, stb..

        Kedvelik 1 személy

    • Akkor legyél itt, ha jó neked! Engem nem zavarsz, de nem titkolom, hogy nevetségesnek találom, ha valaki kóstolgatni, provokálni, feszkózni jön az őt érdeklő blogra, miközben nem érti se a szövegeket, se a kommentelés elveit és értelmét.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Én azt gondolom, te nem értesz, illetve félreértesz sok mindent. Biztos sokat bántottak, ez a te dolgod, de nem kéne mindenkire rotweilerként ugrani ha mást gondol mint te, nem biztos hogy ellened haragszik az illető. Még egy dolog amit szeretnék ha tudnál: nem elsősorban tőled érdekes a blog, az írásod az alaphang de a zeneművet a kommentek adják. Én pl miattuk olvasok. És igen, az internet nyilvános, aki nem bírja, vagy nem akarja elviselni a másságot (miközben fennen hirdeti az elfogadást minden téren), írjon az asztalfiókjának, vagy a családjának, vagy akinek akar, de ne nyilvános felületre, ha fizet érte akkor se. Természetesen a trágár, “nyomdafestéket nem tűrő” szöveg a hozzászólóknak sem megengedett, de ilyet nem is igazán láttam, a te válaszaidban viszont vannak sértő kifejezések, pedig irodalmárnak, értelmiséginek, sőt írónak tartod magad. Azért addig még hosszú lesz az út….Sok sikert hozzá.
        Nyugodtan letilthatsz ha ettől jobban érzed magad (erről meg az ovis pilótakeksz jutott eszembe), engem nem fog megrázni.

        Kedvelés

      • Sem az éles vélemény, sem a “csúnya szavak” nem tilosak senkinek, utóbbiek egyszerű stíluseszközök. Félreérted az irodalom és értelmiség szerepét, ez így nagyon sematikus. A legélesebb viták, akár nyomdafestéket nem tűrőek is, a legintellektuálisabb Élet és Irodalom meg Magyar Narancs tárcákban vannak. Az internet egyébként még többet bír el, mint a nyomdafesték. Én viszont nem tűröm a kicsinyességet és a rosszindulatot.

        Ha ennyi idősen itt tartasz, és április óta semmit nem csitult benned az indulat és a kikezdeni vágyás, a követelőzés., a “de ha ő is, akkor én miért nem?”, akkor én komoly fejlődésben már nem bízom.

        Kedvelés

      • Te is bántasz. Szándékosan, többedszer, és a világos kérésem ellenére.

        Amikor türelmes voltam a kicsinyes rosszindulattal szemben, mindig romlott a blog légköre. Azt akarom, hogy az ilyen kommentelő ne akarjon itt lenni. Ebben, azt hiszem, én vagyok a tapsztaltabb. És nem, nem érdekel, hogy ők milyennek tartanak.

        Kedvelés

      • Ezt most jól megmondtad, áldozat is lettél. Ez egy igen jellemző és eléggé fejvakarós viselkedés. Mintha a kommentelő élvezné és keresné a feszkót, de engem vádol durvasággal.

        NE FESZKÓZZ. HA FESZKÓZOL, MEG FOGOM MONDANI A VÉLEMÉNYEMET.

        Az nagyon komikus, hogy miután ismered (vagy ismerheted) a pályámat, foglalkozásomat, tudod, hogy könyvem is lett, mégpedig nem bérkiadásos, mint a bloggereknek szokott, sok sikert kívánsz az értelmiségivé válásomhoz. Pont te. Aki második kommentben megsértődtél, hogy te nem vagy olyan kifinomult meg értelmiségi, és kirekesztve érzed magad.

        Az elsőben pedig tanácsot adtál.

        Nem lehet, hogy az értelmiség nem olyan, mint amilyennek te elképzeled?

        Kedvelés

      • Te csak tudod, ki hova…

        Komolyabb elfoglaltságaim miatt csak most olvaslak, nem túl hosszú “ismeretségünket” részemről lezárva rövid leszek: sajnállak.

        Kedvelés

      • Tényleg nem értelek, te jöttél ide, te akartál valamit, te dúlsz itt, az én területemen. Milyen fogadtatást vársz?
        Én már áprilisban lezártam, megmondtam, hogy nem tudok barátságot kínálni (amúgy sem).

        A sajnálat még a legpozitívabb érzelmed, jól látom? Ekként kezelem.

        Kedvelés

      • Ki hova: igaz, Éva nem tudhatja, te hova. Csak feltételezte, hogy te oda nem. Ezek szerint tévedett?

        Kedvelés

  6. Ezt már mindenkinek, mert megint összegyűlt, és ilyenkor van egy “osztályfőnöki óra”.

    Nagy boldogsággal tölt el, hogy annak, aki hónapok, évek óta, szívesen van itt, ezeket nem kell elmondani, mert eleve tudta.

    A többieknek újra meg újra elmondom. És azért jön csak kevés hozzájuk hasonló, mert évekig elvágólagos következetességgel reagáltam azok kommentjeire, akiknek nem szívesen bocsátom rendelkezésükre a blogfelületemet.

    Tehát:

    Ha figyelsz, én csak annyit kérek, hogy ne piszkálj annyit (ne piszkáljanak annyian). Hogy hagyj egy kicsit. Tudom, hogy nehéz az élet, sok a stressz, de én nem vagyok firkafal, bokszzsák.

    Azért vagy itt, mert itt akartál lenni, mert érdekelt a szöveg. Én legalábbis ezt feltételezem minden olvasómról. Ebből nem következik sem az, hogy az olvasó is lenyűgöz engem, érdekel a személye, sem az, hogy különösebb hálát érzek azért, hogy idekattintott, vagy hogy célom, hogy még, még jöjjenek (mégis jönnek).

    Másképp mondva: az olvasó vállalja a felelősségét annak, hogy ő jött ide, ő akart itt olvasni, és ne támasszon azonnal elvárásokat, ne legyen számon kérő, előíró, ne diagnosztizáljon (amíg nem figyelt eleget).

    Ne érezd magad kitiltva, elüldözve, ha jeleztem, hogy nem okés a viselkedésed. Olvashatsz, nyilvános a blog (erre még visszatérek). Csak engem hagyjál békén. Ne használj. Ne dühöngj. Ne mószerolj.

    Nem várhatod el, hogy érteni akarjalak, hogy téged akarjalak megérteni, mert nekem szövegek írása a célom, a többi bloggeri teendő tartozék. Legyél udvarias, világos. Ne hadakozz, rontja a hangulatot.

    Nem vagyok kiakadva, csak szeretném, ha világos lenne. Én nem értem, később pedig meg is vetem azokat, akik ide feszkózni, lenyomni járnak.

    Én tűröm a trágárságot, az élességet, a blaszfémiáig terjedő káromkodást is, és a nyomdafesték is tűri ezeket. Ez pedig egy blog, és az internet még többet elbír. Aki azt hiszi, hogy az angol szavak használata, a szleng, a nem-szelíd állásfoglalás vagy a “csúnya” szó antiintellektuális természetű, az nem elég művelt, kispolgári alkat, babonák foglya, vagy megrekedt 1970-ben.

    Nem tűröm viszont a kicsinyességet és a rosszindulatot. A lelkület fontosabb, mint a magatartási forma. Nem azért nem tűröm, mert én atyaúristen vagyok, hanem mert ezek (blog, facebook) az én területeim, és szeretném, ha olyan hangulat lenne ott, amelyben szívesen vagyok. A saját blogodon vagy közös helyeken (fórumok) azt csinálsz, amit nem szégyellsz.

    Nem a csúnya szavak “tilosak” a blogon, sőt:

    trágár


    (ezt még 2014 elején írtam)

    , hanem a kicsinyesség, kapirgálás, összeméregetés, frusztrációlevezetés, megítélő rosszindulat. Ez se tilos, csak visszajelzik (én szoktam, a kommentelő nem mindig).

    Minden olyasmivel, amiért a másik fél (akit megszólítottál) jelez, hogy ne, hagyjál fel. Fejezd be, esetleg revideálj. Függetlenül attól, hogy te mit tartasz okésnak. Ő nem akarja azt.

    Semmi sem tilos, amíg nem bántás, belekötés. Az én személyemet viszont, mivel én vagyok látható, megítélhető, rengetegen kikezdik, általában nem értik a blog célját és a szövegeket. Igen, nekem mást “szabad”: a saját blogomon az emberi viselkedés széles palettájára néha erős szavakkal reagálok (mert meg akarom védeni az árnyalatlanságtól és agressziótól a blogomat), mint amelyek elfogadhatóak attól, aki ide beköszön és helyet, figyelmet kér, kapcsolódni szeretne.

    Mindegy, te mit gondolsz rendjén valónak, segítőkészségnek — ha a másik jelzi, hogy ezt ne, akkor állj le.

    Igen, a blogger néha csalódott, amikor nem értik a poénját, a szöveglelelményt. Amikor drámának hiszik és gúnyosan figyelik az elütést (“na, az író, a korrektor!”). Árnyalt olvasókat szeretnék. Ha a szöveg felhívja magára a figyelmet, megakaszt, akkor ne ítélj, hanem gondolkodj, fejtsd meg. A gondolkodás azért jobb, mint az ítélet, mert többféle jelentés is eszedbe jut.

    Nem igaz, hogy mindenkire rászólok, és hogy a másságáért szólok rá. Az sem igaz, hogy azért “ugrok”, mert neki más a véleménye, vagy mert nem értem a sorait. Egyszerűen nem kedvelem azt a fajta attitűdöt, manipulatív viselkedést, fölényeskedést, és nem akarom, hogy itt tolja. Igen, ha valaki nekem az értelmiségről magyaráz nyolc általánossal, az fölényeskedés.

    Elsőre nem vagyok éles. Többedszerre vagyok éles, akkor, amikor látom, hogy játszmázik, és csakazértsem ért, és birokra akar kelni, kioktat. Nem, nem vagyok kiakadva, felháborodva. Nem kell mögé képzelni semmit.

    Ha beszélgetni akarsz valakivel, akkor figyelned kell arra, hogy a másik mit jelez vissza, és esetleg félretenni. Ez nem jelent tojáshéjakon lépdelést, se azt, hogy nem lehet más a véleményed. Ha egy kicsit olvasod a kommenteket és a reakcióimat, illetve van benned némi tudatosság, reflexióra való hajlam, a dinamikák iránti figyelem, akkor érteni fogod azt a néhány tendenciát, amit itt ne toljon senki.

    Én, a blogger azt utálom, amikor

    tanácsadással és nagy bölcselkedéssel indít a kommentelő,

    csak a magáét hajtogatja, nem érdekli, amit én írok (visszajelzek),

    nem magáról írn, hanem másokat elemez nagy okosan (lélektani fölényszerzés),

    gyanakvó, eleve rosszindulatot feltételez (majd biztos letiltasz/telesírod a netet/feljelentesz),

    kiélezi a liberális-nem liberális, feminista-nem feminista, értelmiségi-nem értelmiségi, budapesti-vidéki, jómódú-szegény, gyerekes-gyermektelen, idealista/szerelmes-kiábrándult/aszexuális ellentétet, támadásra használja akármelyiket,

    a saját életét összeméri az enyémmel, viszonyít,

    a személyes ízlését kizárólagosnak és erkölcsi normának teszi oda,

    nem világosan fogalmaz, csak célozgat,

    nagyon tudja, nekem mit kéne tennem bloggerként, miközben neki nincs blogja, és ő nincs a helyzetemben sem,

    pikírt megjegyzéseket tesz a személyes dolgaimra,

    nyilvánosan ír olyat, aminek privátban a helye, vagyis: showműsort csinál,

    javítgat, pedig ő nem értette a poént,

    nekem tulajdonít olyasmit, ami nem vagyok (például hogy mit érzek, vagy hogy rigolyás vagyok a szövegek hibátlanságára. Ez nem lehet célom, mert embertelen munka lenne a tökéletességig javítani a szöveget, és akkor nem lenne ennyi poszt se).

    Nyilvánosság és asztalfiók:

    jogom van nyilvánosan, zavartalanul, nem zaklatva, nem genyózás közepette írni.

    Neked pedig jogod van görénynek lenni.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • Ejnye, ejnye blaci200! Te nem tudod, hogy itt nem szabad egymással levelezgetni, meg célozgatni?!! (Nincs hozzászólás lehetőség az írásod alatt)
      Egyébként már furcsálltam, hogy nem szólaltál meg…
      Éva visszafele 4. írásához: az értelmiségi fogalmáról nem képzelődöm, élem.
      Ennyit még fontosnak tartottam, mielőtt besorolsz az általad lenézett 8 osztályt végzők közé, bár engem ez sem igazán érdekel.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • És mondd csak, mit hiszel, kinek fogsz gyónni, ha velem vétkezel?
        Semmi gond a hozzászólással, csak ugye minden egyes hozzászólással egy kicsit keskenyebb lesz a szövegsáv, ezért egy határ után nem kínálja fel a lehetőséget, mert idétlenül néz ki, és kevéssé olvasható, ha mondjuk 3 betű szélességű lesz a sáv. Szerintem ez könnyen átlátható, ha kicsit belegondolsz.
        Egyébként is, láthatod, nekem szabad. Mindenki egyenlő, de egyesek még egyenlőbbek, igaz?
        8 osztály: látod, ennyire ismersz. Nem néztem le sosem, ellenben utáltam mindig a sznobizmust. Pontosan tudom, hogy egy értelmes kétkezi munkás sokkal okosabbakat tud mondani, vagy gondolni, mint egy rakás diplomás ember. Okosan, megfontoltan, racionálisan és önállóan gondolkodni gyakorlatilag semmilyen egyetemen nem tanítanak meg, tapasztalatom szerint.

        Kedvelés

Hozzászólás a(z) csak az olvassa bejegyzéshez Kilépés a válaszból

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .