A gyerekeink cukik és ügyesek, mégpedig a legügyesebbek és legcukibbak, hát de nem? Okosak is, a tetejébe. Mindenki láthatja.
De azért mi is megállapítjuk és le is szögezzük, újra meg újra. Szemérmesebben, csak az által, hogy folyton a gyerek a téma, vagy direktebb sztorizgatással, és persze a facebookon. Montázsokat állítunk össze, születésnapjuk alkalmából kifejtjük, hogy ők mekkora boldogságforrások, kis csodák, egészen különlegesek. És, ez a héten esedékes: befotózzuk az okossal a bizonyítványt (úgy, hogy a négyes és a hét igazolatlan óra pont ne látszódjon).
Látszódjék, egyébként. Sőt, lássék. De ezeket mindig kiszedik a cikkeimből, el vagyok szontyolodva.
Minden nap történik valami emlékezetes. Gyerekszáj, úszóverseny-eredmény, móka, szépség, tortasütés és zeneiskolai koncert.
A sok ajnározás roppant idegesítő ám, és az is, hogy azt várjuk, hogy mások is elismerjék a gyereket. Meg aztán a gyerekeink füle hallatára meséljük a csodálatosságuk történeteit, akik magukba szívják, hogy lám, ők cukik, és ügyesek és kivételesek, rájuk mennyire büszkék a szüleik. Hacsak nem vagyunk tudatos, önreflektív szülők, vagy kifinomult lelki ízlésűek, mert akkor tartózkodunk ettől.
Nem könnyű őket nem hájpolni, mert annyira tele vagyunk velük, mint a szerelmesek. Természetesen kezelni az olyanságukat (amikor cukik), vagyis szó nélkül hagyni az Eseményt olyasmi volna, mint ha nem is szeretnénk, nem értékelnénk őket. De annyit mondok, ilyenkor magunkat szeretjük és magunkat igazoljuk: a gyerek egyrészt hasonlít ránk, a saját legönfeledtebb gyerekségünket, arcvonásainkat, meg nem valósított ambícióinkat idézi, másrészt a belé fektetett energiát, elveket, erőfeszítéseket igazolja vissza, vagyis azt, hogy jól neveljük.
Amúgy tényleg cukik. De hogy a örök hájpolásnak micsoda személyiségromboló hatása tud lenni, azt azért észrevételezzük – mások gyerekein.
Én iskolával nem vagizok, egyszerűen nem téma. Halott, formális a büszkeség ürügye (tárgya). A jegyek, dicséretek, versenyeredmények külső kontrollos, rivalizáló, megfeleléstől gyomorgörcsös gyereket nevelnek, ezt közoktatásban töltött évekkel a hátam mögött mondom. Utáltam anyám büszkélkedését is, amikor valaki, lehetőleg minél kisebb gyerek (ki tudja, milyen iskolában, milyen színvonalon, milyen áron) tisssszta kitűnő, és ennek kell örülni. Eközben nem tudjuk meg, hogy érzi magát, mennyit szorong, mi érdekli szívből, mennyit nyüstölte szülő és különtanár az ötösért, mennyire gyűlöli az egészet, és mennyi marad meg benne a tanultakból hosszú távon. A tehetséges, de rendszerrel hadilábon álló gyerekek különösen sokat szenvednek az uniformizáló mércétől.
Engem sem így, sem úgy nem hájpoltak. Most már igazán büszke vagyok arra, hogy soha nem voltam tissszta kitűnő, sőt. Talán egyetlen színötös egyetemi félévem volt. Beteg dolog a kitűnőség, főleg, ha nem megy könnyen. Igazi, spontán, magától értetődő kitűnőből ezreléknyi van, a többiek magolnak és szoronganak, de valahogy kötelező gyakorlat lett a színötös, amúgy értelmes szülők gondolják komolyan, hogy ezen múlik valami. A csodatanárok és a valódi érdeklődések nagyon ritkák: amelyik szülő a jó jegyektől nyugszik meg, egyben elvárja az ötöst, vagyis annak örül, hogy az iskolának sikerült engedelmessé idomítani, sakkban tartani, sőt, megfélemlíteni a gyerekét, annak boldogtalan, külső kontrollos gyereke lesz.
Nekem a két nagyobbon látszik már ilyesmi, és félek, hogy a kicsi nehezen veszi majd az akadályokat, mert befelé forduló, érzékeny, és most van valami a hallásával is. (Update: addig halogattam a fülészetet, amí elmúlt.) Az persze természetes, hogy eleven eszű gyermekeim jól vagy elég jól (mindegy) teljesítenek, és azt könnyedén csinálják. Viszont nagyon nem szeretném túl komolyan venni a tanórai dolgokat, részt venni a tanítónős kontrollban, gyerek ellen szövetkezni, életkedvét apasztani a tanultatással, számon kéregetéssel, prédikációkkal – ez amúgy az iskola megutátatásának tuti módszere. Én azt mondom, tanulja a tantárgyat, ha érdekli, és ha motiváló a pedagógus módszere vagy személye, ha meg nem, azt élje túl, és akkor nem számít a jegy. Én eközben bízom az ő elemi és eredendő jóságában és rátermettségében.
Szóval, az iskolai ügyekbej nem. Nagyon erős bennünk az intézményellenesség, ott is csak azt szeretjük, ami eleven, lelkes, emberi. Hanem egyébiránt ugyanúgy megy a hájp. A Julis például, nem tudom, meséltem-e már a hagymákkal a sztorit, a lila- és fokhagymákkal, megvan? És ahogy odaszökkent, az a finomság. És az a ruganyos, kedvesen játékos elméje. És egyáltalán nem produkálta magát, de most mondjátok, van még egy ilyen gyerek?
De nem?
És akartam, hogy tudja. Hogy ez jó, ez a jó, ilyen legyél.
Olyan. Elemien olyan. Magamat nézem és siratom és gyógyítom benne, kislányságom traumátlan változatát. Javított kiadás. A Julis szökell és énekelget, jót mulat a poénjain, tényleg jók, nem pisszegi le senki, és ha kreatív, az anyja komolyan ámul.
A fiam meg olyan búcsúbeszédet írt nyolcadik végén, és olyan, valóban szeretett tanárt választott hozzá, hogy ihaj. Se nem nyalizott, se nem nyögvenyelt. Nem tolt semmit túl, a beszéde kifejező, szellemes, pont elég, és mint szerkezet, retorikai műremek. (És akkor az a sík lelkű tanára belejavítgat.)
Szóval azt tudom, hogy ti hogyan ne hájpoljátok a gyereketeket: egyszerűen ne csináljátok, nem jó neki, és idegesítő a többieknek. Tanulja csak meg, hogy ő is csak egy gyerek, semmi rendkívüli nincs benne. Sok kis elkényeztetett, túlóvott és túlrajongott szemünk fénye!
Viszont a Julis tényleg cuki. De nem? Mindenki mondja, mindenkinek feltűnik. Egy hiánycikk, egy szem lányok kedvence, jászótársnak, én meg engedem, nekünk nincs jajbalatononvagyunk.
Tegnap is, magának odarak egy nyulat, nekem meg hoz a párnámra egy zsiráfot gyengéden. Elrendezi a nyúlfüleket.
Én meg sztorikban élek, mindenki sztorihős, engem a sztori érdekel, a mesélhetőség, minden úgy történik, vagy körülöttem azzá válik. Megyek is hájpolni, meg zoknit hajtogatni.
csak az olvassa. én szóltam 
Én is utálom a gyerekek hájpolását, az enyémeket nem is szoktam. A fiam kifejezetten utálja, ha hájpolják. Pl. 3-5 éves kora között annyit hallgatta mindenhol, vonaton, utcán, hogy “de szép ez a kisfiú”, hogy ha meghallotta, morogni kezdett.
KedvelésKedvelés
A rendkívül szofisztikált hájpolás minősített esete forog fenn 😀
KedvelésKedvelés
😀 Igyekeztem.
KedvelésKedvelés
3-12 éves korom között rám is azt mondták, “de szép kisfiú”! Már beszéltem erről a pszichológusommal, és kamaszkorom óta nem is volt rövid hajam, nem is lesz soha.
KedvelésKedvelés
😀 A fiamnak meg vállig érő szőke, hullámos haja volt 3 éves koráig. Általában mégsem nézték lánynak.
KedvelésKedvelés
A legnagyobbik leánykámat kétévesen a Balatonon anyaszült meztelenül rohangálva nézték fiúnak.
KedvelésKedvelés
😀 Azért ahhoz éles szem kell.
KedvelésKedvelés
Bírom én ezt a Julist.
Olyan sokszor születik nőiségükben kicsorbított, összezúzott, elfiúsított nőknek kecses, hosszúlábú, könnyed és finom kislányuk. Olyan szép az, amikor az anya ettől gyógyul.
Meg emlékszem, amikor babadávid mesélt az apukájáról, akkor Julis milyen kedvességgel javítgatta, illetve pontosította az öccse mondanivalóját. Néha odatett csak egy szót a mondat mögé. És attól lett súlya.
KedvelésKedvelés
“Olyan sokszor születik nőiségükben kicsorbított, összezúzott, elfiúsított nőknek kecses, hosszúlábú, könnyed és finom kislányuk. ” Erről most eszembe jutott, hogy nemrég volt a lányaim év végi táncelőadása. Néztem a sok ragyogó gyereket a színpadon, és amikor vége lett , megdöbbentett a szürke szülők látványa, óriási volt az ellentét. (vizsgálni is kezdtem magamat kívül-belül )
KedvelésKedvelik 1 személy
Valamint a mítosz, hogy ma már nyolc évesen cicisednek.
Nagy számú kislány megfigyelése után állítom, hogy nem, az ott túlsúly, nem a kemény közepű, igazi mellnövés.
Ennyivel lettek kövérebbek.
KedvelésKedvelés
Így van.
KedvelésKedvelés
Az enyémeknél nem volt túlsúly, sőt, a két nagyobbik kifejezetten későn (?) kezdett cicisedni, (most már nincs okuk panaszra, én kábé úszósapkának tudnám hordani a melltartójukat), a kicsi sokkal korábban, ott volt az aurájában két virágzó ifjú nőstény.
(Még mielőtt bárki, vicceltem, az aura szót kizárólag az általunk körbepisilt területre alkalmazom.)
KedvelésKedvelik 1 személy
Kegyetlen szokás a facebookos kitűnősdi szerintem is. Nem is csak hájpolás már ez, hanem annak a bizonygatása, hogy az én gyerekem mennyivel jobban megérdemli a levegőt, ami beszív, mint a másiké. És most már az is elvárás, hogy a kitűnő erőfeszítés nélkül legyen meg. Az erőfeszítés nem érték, aki hülye, ne tanuljon, haljon meg. Aki meg erőfeszítés ellenére se kitűnő, az végképp. Nem tudom, miért kell ezt csinálni gyerekekkel. Egy másik bolygón kéne letenni a plédet.
KedvelésKedvelés
valami kisebb vidámabb helyen… fb kitűnősdi képektől én is sírok. Mer, mit jelent egy bizonyítvány? mit tudok én meg a gyerekről, még annyit se, mint egy beállított képről. Ez lehet a folytatása a mikor tanult meg járni, és végezte kisebb nagyobb dolgait a bilibe stb. teljesítmény-kérdéskörnek.
KedvelésKedvelés
Nekünk már a kórházi csoportos ultrahangvizsgálat végén is megmondták, hogy melyik baba volt ma ügyes…
KedvelésKedvelés
Folyton panaszkodom a kicsire mindenkinek. Nem kéne.
KedvelésKedvelés
A lányom ugyebár mind a másfél évével egy tömény csoda, nem hájpolom amúgy, csak most, mert eladja magát nélkülem is. Mást sem hall mióta megszületett ismerőstől és idegentől, hogy mennyire értelmes, mennyire gyönyörű. Közben meg eleven mint a tűz, elszánt és vakmerő, magyarán átokrossz, és mivel én nevelném, tőlem hall nemhájpot is. Érzékenynek tűnik, bár gondolom minden korabeli gyerek az, de azért aggaszt hogy ne én legyek majd a lehúzó elem az életében.
Az iskolai hájpolás számomra teljes wtf. Elismerem mindenki erőfeszítéseit, de hasznosabb megtanulni egykerekűzni, mint ebben az oktatási rendszerben mindent kitűnőre “tudni”.
KedvelésKedvelés
Ha belegondolsz, egykerekűzni megtanulni nagyon is hasznos:-) Egyrészt rohadt nagy kitartást igényel, ennélfogva acélosítja a jellemet, másrészt minden másnál jobban fejleszti az egyensúlyérzéket, harmadrészt még sport is.
KedvelésKedvelés
Nagyon megerosito a cikked. Sokat kinlodok, mert az egesz nyavalyas kozeg kinyirja ezt a gondolkodast, hozzaallast es szelviharral szemben nehez barmit is elerni. A szulok sem ertik es igen, egyreszt hajpoljak a gyerekeket vagy le sem szarjak oket. Miota tanitok csak huledezem. De az ugynevezett pedagogusok is megernenek egy miset, basszus. Keves az ertelmisegi de ami rosszabb az empatikus munkatars. Nagyon gaz.
Szeretem amikor egy gyerek lazado, ugy is visszatalalunk az orahoz, szeretem ha masrol is beszelunk, elkanyarodunk, ok iranyithatnak is temakban, nem baj, egyenek ha ehesek es igyanak ha szomjasak. El sem hinned mekkora botrany volt abbol, hogy hagytam inni a szomjas gyereket. Ha gorben ulnek kapnak kicsi hatmasszazst, ezert persze mindenki ratesz egy lapattal csak azert is gorbben ul….Ilyet sem szabad, mert mi lesz ha megvadolnak, hogy molesztalom a gyereket. Kurvara nem lehet semmit sem csinalni, nem csak a gyereknek de a tanarnak sem. Nagy csalodas lett nekem az iskola. Felnottkent inkabb mint annak idejen iskolaskent.
KedvelésKedvelés
Hol, mit tanítasz Luc? Publikus?
KedvelésKedvelés
Zseniális önirónia. “Viszont a Julis tényleg cuki.” Érzitek? Gyönyörű.
KedvelésKedvelés
Mint ez:
‘Amúgy tényleg cukik. De hogy a örök hájpolásnak micsoda személyiségromboló hatása tud lenni, azt észre is vételezzük — mások gyerekein.’
KedvelésKedvelés
Büszkeség busz. Jo tanuló, jo sportoló díjátadó. Év végi konyvjuatalom. Kitűnő bizonyítvány. És a többi 20 gyerek az osztályból, aki soha semmit. Fájdalmas.
KedvelésKedvelés
A mi sulinkban szinte mindenki valamiert, pl. bejart orakra, okelevelet neki. Ez is fura, hogy ev kozben kemenykedni kellene de ev vegen javitsuk a statisztikat. Micsoda kovetkezetesseg.
KedvelésKedvelik 1 személy
Szerintem minden gyerek, aki napi 8-9 órát eltolt az iskolában jutalmat érdemel.
KedvelésKedvelés
Szerintem meg eleve nem kellene 8-9 orat kibirniuk, ez lenne a megoldas. Az oklevel minden cimen valo osztogatasa pedig elveszi az eredeti celjat vagy ertelmet. Az a gyerek aki iszonyu jol es sokat teljesit, kivalo sportban, tanulmanyokban kiemelkedik magasan az atlagbol, ilyenkor csak pislog, hogy akkor most o egy megjutalmazott vagy sem. En eleve nem is igy jutalmaznek, oklevelekkel meg hulye plecsnikkel.
KedvelésKedvelés
Lehet, hogy az iszonyú jól teljesítő gyereknek kevesebb energiája van benne, mint a harmas tanulónak.
Tényleg nem kellene ennyit iskolában élniük, de kell. Egyrészt, mert ez a törvény, másrészt meg a szüleik zömmel dolgoznak.
KedvelésKedvelés
A fiam osztályában mindenki kapott tavaly oklevelet, és azt írták rá minden gyereknek, hogy miben volt jó (legnagyobb szókincsű – ez volt az én gyerekem, legrendesebb – ez volt a butuska cigánylány, legkíváncsibb – ez volt a hiperaktív kisfiú, legsportosabb – ez volt az artistaiskolába felvételiző gyerek), és így mindenki tudott örülni, mert tényleg azért dicsérték meg, amiért érdemes.
KedvelésKedvelés
Nekem ez tetszik, személyiségcentrikus és nem rivalizálós.
KedvelésKedvelés
Nekem ezzel az a bajom a mi sulinkban,( a tobbi iskola szokasait nem ismerem) hogy ev kozben lehuzzak a gyerekeket, nincs dicseret, frusztraltak, ilyenkor evvegen villantas van es erzik az egesz ceremonia, eroltetett oklevelosztogatas hamissagat. A 8-9 orat pedig torvenyesen is maskepp lenne jo eltolteni az iskolaban. van sivar napkozi delutan, a tanitok probaljak lekotni a gyereket, de ezt is lehetne sokkal inkabb a gyerek igenyeihez igazitani, (delutanra hulla faradtak, fasultak) csak a felteteleket kellene biztositani, amit ugye senki. Amugy sok problema van, szuloi reszrol is, kurva nehez ez az egesz. Ez a rendszer se nem gyerek se nem pedagogus tamogato.
KedvelésKedvelés
Csak néhány gondolat:
1. a gyerekek különbözőek, van amelyik igényli a hájpolást, van amelyik nem annyira.
2. a hájpolási stílusok is különbözőek. Amivel a gyerekeket az idegbajba lehet kergetni, az az elvtelen és érdemtelen hájpolás. Viszont amikor a gyerekek vért izzadtak valamilyen eredményért (nem azért, mert én akartam, hanem azért, mert ők akarták), és joggal büszkék rá, nem feltétlenül szoktak megsértődni egy kis hájpért. A hájp az elismerés egy formája. Természetesen nem kell túlzásba vinni, de szerintem elég hülyén venné ki magát, ha pl. az aranyérmes sportolónak annyit vetne oda a szülő, hogy jóvanbazmeg. (Mellékgondolat, de fontos: az igazi, szívből jövő és normálisan kivitelezett elismerés nem azt fejezi ki, hogy mindenki más egy szarrakás, hanem azt, hogy aki elért valamit, annak rengeteg munkája van az adott dologban.)
3. A falnak megyek ettől, hogy aki kitűnő tanuló, az tuti biztos “droid”, “rabszolga”, “megfélemlített” “semmi nem lesz belőle”. Most komolyan, le kéne b-nom a gyereket, ha kitűnő a bizonyítványa, meg bújjon el a föld alá? (NEM azt a jelenséget védem, mikor valaki a gyerek összes bizonyítványát kipakolja a Facebookra). Pl. alsótagozatban kitűnőnek lenni nem mondom, hogy megy mint a karikacsapás, de nem is teljesíthetetlen kihívás, nem kell hozzá semmilyen presszió meg korbács. A későbbiekben a komplikáltabb szaktárgyak megjelenésével (és a rengeteg pocsékul összeállított és megfogalmazott tankönyvvel) már jóval macerásabb a dolog, de ott sem jelenti feltétlenül azt, hogy a gyerek psziciátriai kezelésre szorul.
KedvelésKedvelés
Üdv a blogon!
Igen árnyaltan, tudatosan fogalmazok, általában az olvassa félre, akinek az az érzékeny, abból van elege, és általánosít. És akkor a válaszban leír egy jó kis hamis dilemmát (az utolsó mondatban).
KedvelésKedvelés
‘elvtelen és érdemtelen hájpolás’
Szerintem csak ez a hájpolás. A többi dícséret, elismerés, vagy simán szeretet. A hájpolás nekem pejoratív, eleve negatív tartalomra utal.
KedvelésKedvelés
A hájpolás ironikus, egy kicsit jelenti, hogy tömeges, tendenciaszerű, enyhén manipulált, facebookon is jelen lévő imádatkifejezés. Általában van mögötte valós teljesítmény, csak mivel minden gyereknek van olyanja (egy-két “az én gyerekemben semmi különleges nincs” szülő érzi ezeket gyomrosnak), ezért egyrészt sorstársak a hájpoltak és a szüleik, másrészt nincs bennük semmi különös.
KedvelésKedvelik 1 személy
Szerintem nem érdemes keverni a hájpolást a dicsérettel. A hájpolás kifele szól, a gyerek igazából csak eszköz, mutogatva van, meg dicsekedve vele. A dicséret neki szól, és más nem feltétlenül hallja.
KedvelésKedvelik 1 személy
Tényleg elképesztően gyógyító, ahogy látom én is a lányom olyannak, amilyen én sose voltam, neki teljesen más a gyerekkora, mint az én magányos, sivár, szorongó kisiskolás éveim. És olyan őszintén tudtam örülni, mikor a fiam erdei iskolából hazajövet kibökte, hogy azért nem lehet letörölni a szájáról a vigyort, mert megmondta …-nek, hogy szereti. Bízik bennem úgy, ahogy én soha az anyukámban. Nem mondom, hogy egyszerű a gyerekkoruk, mert nem az, de mennyivel gazdagabb és őszintébb, mint az enyém volt! Mindig bepárásodik a szemem, ha jön haza a suliból mellettem a lányom, és hangosan énekel, szökdécsel hozzá. És elmondom neki sokszor, hogy ő a világ legaranyosabb kislánya, mert szerintem az. Nekem ilyet nem mondott soha senki.
A hájpolást a környezetemben főállású anyukák nyomják, egész délelőtt ráérnek, szuper dolgokat találnak ki (és végzik a szülői munkaközösségben a feladatokat, ezért hála nekik), de nincs más témájuk a gyereken kívül, mert nincs saját életük. Akinek meg van, azzal öröm beszélgetni, mert ki van pihenve, tud magára időt szánni, nem csak a gyereke körül forog az élete.
KedvelésKedvelés
Tök érdekes, ahogy ezek az anyukák teremtik az aggódnivalót, témát, bonyodalmat.
Tulajdonképpen én is ráérnék erre, csak semmi kedvem. Általában a tágabb családra sem volt (rokoni összejövetelek, oldalág).
KedvelésKedvelés
Akkor a hájpolás pótcselekvés és önigazolás valahol?
KedvelésKedvelés
Van egy olyan vonal, és én ebben hiszek, és szerintem így csinálnám, bár nem vagyok szülő, hogy nem pakolunk a facebookra gyerekfotót, semmilyet, egyáltalán, egészen addig, amíg elég nagy nem lesz, hogy engedélyt adjon rá. Nem véletlen, hogy töröltem magamat a facebookról, az én egyéniségemhez mégsem illeszkedik, nem fér bele.
Viszont vannak, akik több közösségi zsizsgést igényelnek, reakciókat, párbeszédet, oda-vissza bókokat. Talán vannak, akiknek ez az én elvem túlzás, meg nemár, és nyilván abban is van valami, és nekik is igazuk van a saját életüket illetően. Ezért nem is nézem inkább a facebookot és társait.
Csak hát olyan gyakran érzem azt, hogy a szülőnek nem esik le, hogy az a gyerek, az igazából egy MÁSIK EMBER, aki nem azért jött a világra, hogy ő játszhasson vele, meg macifüles rugdalózóba öltöztethesse, aztán bevihesse megmutatni az óvodába, vagyis elnézést, elrontottam, posztolhassa a fotót a facebookra. És hát a másik embernek jogai is vannak, például személyiségiek, amelynek nem feltétlenül tesz jót, ha nyilvánosan posztoljuk azt a képét, amelyen pucér seggel üvölt a pelenkázón.
De ez már egy kicsit másik téma. Röviden: szerintem igen, de azt hiszem, nem tudhatom teljes egészében, mert egyrészt elég radikálisan más vagyok, mint a többség, másrészt nem vagyok szülő.
KedvelésKedvelés
A képekről: akik így gondolják a fészbúkkal kapcsolatban, azok baráti társaságban sem mutogatják a gyerekek képeit? Jó, tudom, ami egyszer felkerült a netre, az ott is marad, ez különbség. Jó, én sem vagyok fényképkirakós, de ha csak a baráti kör láthatja őket a fészen, akkor az nem nagyon különbözik a személyes papírkép-mutogatástól, nem?
KedvelésKedvelés
Hogyne, azért fogalmaztam óvatosan. Tudom, hogy az én gondolkodásmódom elég távol áll az átlagtól. Én képeket sem szoktam mutogatni
KedvelésKedvelés
Imádom én is a lányomban, hogy látom benne a feljavított gyerekkoromat, bár neki sem tökéletes, olyan lehet nincs is, de lényegesen jobb jutott neki, mint nekem, és ez nekem nagy boldogság. Én el voltam ájulva a bizijétől, kiemelkedően kreatív, kapott dicséretet is, de nem lett kitűnő. Ki nem … le? Ő a legkisebb az osztályban, 6 évesen ment el, mások 7-8 évesen engedik, mert még úgy sem képes megugorni és hát kell az kitűnő? Hát én meg pont leszarom, hogy kitűnő legyen, sokkal jobban örülök neki, hogy imád énekelni, rajzolni és nem fél kibontakozni ezekben, még örülök is, hogy (egyelőre) nem neveltek belőle szorongós gyereket a suliban. Még szereti és ha rajtam múlik, így is marad. Facebookon az én ismerőseim is nyomatták a bizis képeket, de már múltkor mondtam a férjemnek, hogy most hova szarjak, hogy egy elsős, alsós, mit tudom én mekkora gyerek elvégezte a tanévet. Mi is elvégeztük, én mellesleg kitűnőre alsóban még, mégse volt belőle ügy. Jellemzően azok posztolják a gyereket bizivel, akik minden mozdulatát megörökítik és nyilvánosság elé tárják az ő (jellemzően egyke) drágaságuknak, Pistike levegőt vett, bilizik, stb.
KedvelésKedvelés