Most meg mi van? Téma helyett személyes beszámoló következik, vegyesen a kedvteléseimről, élményeimről, étkezésről és edzésekről. Rég írtam testről, sportról nyilvánosan, és mindenféle új dolgok vannak.

Örömforrás: strandidő, egyrészt a vad-Duna Szentendrénél: a kellően merész, nyughatatlan osztálytárs-apukával együtt Tarzan-hintáról ugrunk a tizenhat fokos sodrásba, én pedig naivul megkérdem, hogy levegyem-e előtte a kék napszemüvegem. Szülőtársak a parton aggódnak hosszú ujjúban. Aztán, csütörtökön és hétfőn úsztam, csillogó, pihétlen-falevéltelen, üres, kék sávok, fehér bikini! Kitartott fejjel tempózom, rettenetes, de azért elég sokat, jót tesz a meggyötört bal vállamnak, kíméletes mozgás. Az a durva, hogy a bal vállamat nem az edzés gyötörte meg, hanem a több hónapos félkönyék-póz, amikor fordítottam és a könyvet raktam össze.

Minimálcucc: svájci nagykövet(né?) által kiselejtezett flip-flop (megnőtt a lába?) (ezt úgy kell érteni, hogy kuka mellé téve volt), ezüst táska, vékony törülköző, napszemüveg. Naptej rég nem.

A tervezett akrobatikus edzésvideóhoz nehéz is, vastag is vagyok, de lesz ez még nem így.

Írok végre, többet, bejegyzést, regényt és cikket. A medence partján is, hajnali háromkor is. Ez amúgy nem elsősorban idő kérdése, mert ha írhatnékom van, én azt kicsikarom akárhonnan. Inkább lelki, szellemi kapacitás kérdése. Írni szerzetesrend és klastromlét, és ha nem írok, az kínzó, fel sem ismert eredetű, feszítő frusztráció, mint amikor nincs itton illykapszula, vagy kókuszzsír, vagy lemerült az elem a…

És hát úgy van, hogy vagy élek, megélek valamit, élő valómban megelevenedem, valódi, érző ember leszek, mint mások és mint én magam is régen, és akkor leköt a történet, vagy pedig írok, és akkor félistenien erős, magányos, absztrakt a lét, akkor a testem is csak megírandó téma. (Írni jobb, de legalábbis biztonságosabb.) (Cidrimókus nem mer lejönni a fáról. Annyi mindent lehet csinálni az odúban is, például a kesztyűbábjával beszélgetni.) (De nem én döntöm el, ezek történnek, impulzus jön és megy, marad vagy múlik.)

A dedikált könyvért roham van, és én úgy örülök, ez napi postára menés és mindig megelevenedő kapcsolat és színes sorok valakinek, akit nem is ismerek. Rutinosan írok személyeset és kedveset, és tökéletesítettem a gerlelogót.

Kinéztem egy vékony, zöld acélvázas, épített, vékony gumijú fixit, bigámia lesz ebből.

Tervezzük a nyarat, most elutazunk valahová, kompromisszum nélkül. Kicsit finnyásak vagyunk, euro-fejűek. Lőrinc már összegyűjtötte, mi ne legyen az optimális nyaralóhelyen, nem akarom lelőni, írja a posztot, de a slusszpoént már kimondtam, hogy akkor marad a Tisza-tó.

Az elmúlt napok legnagyobb örömforrása — a Tarzanhintáról Dunába ugrálás mellett — az, ahogy utolsó nyolcadikos napjairól sztorizik. Hallatlan, komolyan. Milyen élesen lát, micsoda tudás van benne, és mennyire szereti és megérti mégis az embereket. Megvolt a tanárok búcsúztatása, mesélte, milyen beszédet mondott ő (a matektanárának, ő is írta), hogyan sírtak a lányok, és aztán a sütemények fölött melyik tanárok mentek oda hozzá, és mondták, hogy előtte szép pálya áll, és hogy igen emlékezetes diák volt. Büszke vagyok a fiamra, amiért ilyen, és amiért le tudja szarni azt, ami nem fontos, és továbbra is arra biztatom, hogy arra fordítson energiát, ami érdekli, amiben jó, lássa tisztán az embereket, és aki nem olyan, ami nem érdekes, azzal kapcsolatban csak éljen túl.

Olvasok, az ezüst táskában mindig van könyv. Én valami fél évig nem olvastam semmit, de annyira, hogy hírt és újságot is csak alkalmilag. Egyszerűen nem került elő, nem volt a kezemben könyv. Szvoren Edinát (fúúúú…), Ian McEwant (a Gyermektörvény után megvettem a Mézesmadzagot is), Bartis Attilát. Nem tudok betelni vele.

Kezemben a Mahtob, olvassátok el, döbbenet, az lett a magyar címe az anya könyvére utalva, hogy Nélkülem soha.

Megint erősebben szorongok, hétköznapi apróságokat tehernek és fárasztónak érzékelek, megvisel, ha nem azon az oldalon van fönt a biciklipedál, ha szólnak hozzám, amikor épp valami mást csinálok, vagy intenzív dolgok történnek belül. Ebből tudom, hogy valami nem stimmel, valami biokémiai. A szénhidrát lesz ez, mindig akkor sűrűsödik a szorongás, amikor épp nem vagyok vonalasan ketogén. Amúgy majdnem mindig jókat eszem, alszom is eleget, víz, bőrápolás, sokat kint lenni, magnézium, kollagén. A lelkemre is figyelek, kardió is van, fénylő erdőben is, meg nyújtás is. Valamivel elakadtam most, és nekem már nem tanács és nem működik az, ami a kakaós csiga-meki világából érkezőknek megváltás.

El vagyok nehezülve. DEXA szerint is. Összefoglalom a DEXA-t, jórészt a sportrovat kommentjei közül idézem, aki ott olvasta, vagy akit nem érdekelnek az adatok, az ugorhat: ez a rész kék.

Háromszor mérettem teljes testösszetételt (2015. április, 2015. november, 2016. május), ugyanazon a gépen, és így már rendkívül érdekes, hogy mik történnek a testemben.

Az Ed-zéseket január 12-én kezdtem, és azóta csökkenő mértékben edzek úgy, mint rég, tehát kevés saját súlyos, kevés akrobatika, nyújtás, kevés core-t célzó gyakorlat, valamint jóval kevesebbet kardiózom. Az étkezés ketogén elvek szerint, ahogy jólesik, sok állati fehérje, olajos mag, több gyümölcs, 90 százalékos csoki, sok tejtermék.
A mostani DEXA előtt nemigen diétáztam, nem készültem rá úgy. Az előző (a novemberi) előtt nagyon szigorú voltam, fogytam is, izmot is.

Most 6 kilóval vagyok több, mint akkor. A zsírszázalék 16,4 volt, most 22,6 százalék, akkor 3-as, most 12-es percentilis (vagyis, nagy számú német lakosság, vegyesen mindenféle, nem csak egészséges emberek adatai alapján száz 40 éves nő közül 12-nek alacsonyabb a zsírszázaléka az enyémnél — a medián, vagyis az 50-es percentilis az én koromban 33 százalék). A leletező orvos örül, hogy már közelít a normálishoz (vajon a mediánra gondol?). Nagyon nem tetszik, hogy bár nem kevés sportolót vizsgál, az adatokat nem az izommal összefüggésben nézi, és aggódik (összesen az egész testemen 56196 gramm izom van, ez extrém sok, vagyis, ennyi az, ami nem zsír és nem csont-szárazanyag, mert a DEXA ezt a három fajta szövetet látja). A lelet nem közöl normál tartományt, csak a mediánhoz viszonyít (a medián nem normális, mert ha normális volna, akkor az emberek általában egészségesek volnának). Szóval, még így is alacsony zsírúnak számítok, de persze az én mércém, céljaim szerint, kinézeti eszményemhez képest és persze a flexes közegben ez lófasz.

Félreértések elkerülése végett, az én mércém ez:

és nem ez, bár ez sem rossz, de én nem magamat virítani meg szexiskedni akarok a sport ürügyén:

Szóval, én az anatómiámat akarom, a sajátomat, kiszedni a zsír és civilizációs ártalmak alól, nem szexiként mutatkozni. De az anatómia viselése (a kinézet) megerősítő és kellemes élmény.

Az android (férfias)-gynoid (nőies) zsírom aránya tavaly áprilisban aggasztóan alacsony, 0,33 volt, legalábbis így értékelték, novemberben 0,45, most 0,56. Nem tudom, mi ezen az aggasztó, az 1 fölötti érték jelent metabolikus-kardiovaszkuláris rizikót, lefele mindegy, nem találtam semmit erről, hogy miért volna gond, csak esztétikai kédés (“nagyseggű”).

Vagy az arány épp azt mutatja, hogy nagyon is jól működik az izmozás és lezsírtalanodás ellenére is a női hormonális működésem (hasi zsír: szénhidrátos, IR-es, kardiovaszkuláris-metabolikus kockázat, csípőtájéki zsír: ösztrogéndús állapot). Egyébként újra kikerekedett, inkább C kosaras a mellem, és ez nagy öröm.

Android régióban (a has felső része) az izomtöbblet 365 gramm az előző mérés óta, gynoid régióban (fenék, csípő, felső comb) 460 gramm.

A teljes törzsemen 26313 gramm volt, most 25143 az izom. A zsír itt 4692 g volt, most meg 7024. Vagyis, 1170 grammot csökkent az izom, pedig ennek a része az android terület is, ahol meg nőtt. Az oldalsó hasizmom sokkal kevésbé tónusos, és kisebb is. Szerintem azért, mert kevesebb funkcionális és összetett erősítő gyakorlatot végzek, mint tavaly. Ed azt mondja, ettől arányosabb vagyok (nem véletlen, hogy keveset eddzük ezeket a részeket, alig hasazunk, például). (De miért nem nőtt mondjuk a széles hátizmom?)
Összesen, a mínuszokkal együtt 710 gramm izomtöbblet van (55485 gramm volt, 56195 lett), és ez mind kar, láb és fenék, illetve egy kevés az android régióban.

Mindenem szimmetrikusabb lett. Vagyis, a bal többletek csökkentek, de a végtagokon mindenhol nőtt az izom, csak a jobb oldalon rohamosabban. Ed előtti korszakomban bal karra-lábra nagyobb súllyal és több ismétléssel edzettem, amikor még azt hittem, az a gyengébb (pedig csak ügyetlenebb), vele szimmetrikusan nyomjuk (illetve a bal vállam sérült, azt egy kicsit kíméljük), de nem hittem volna, hogy ez ennyit számít.

A bal kar izma 3254 gramm volt, 3729 lett, a jobbé 3107-ról nőtt és egyenlítődött ki 3708-ra. Összes többlet a két karon: 1076 gramm. Ez is érdekes, mert csak vállra edzünk izoláltan és sokat, meg hátra, tehát a kar többi izma segédizomként nőtt ekkorát, főleg a tricepsz.

Zsír a bal karon 414 gramm volt, 803 gramm lett, a jobbon 392 volt, 797 lett.

Lábak: bal izma 9640 g volt, 9975 lett, zsír: 2559 és 3644. Jobb láb izma 9094 grammról nőtt 9933-ra. A zsír ugyanitt: 2413 g, 3632. A két láb izmán összesen 1174 gramm a plusz. A BMC, vagyis a száraz csont tömege NŐTT, ami döbbenet (a múltkor csökkent az áprilisihoz képest): 2949 volt (ez is extrém sok amúgy, nagy a g/cm2 sűrűség is), most meg 3017. A törzs csontjainak (borda, gerinc) tömege 890 grammról 944-re nőtt, a medencéé pedig 378 grammról 400-ra. A koponyáé csökkent: 579 volt, 552 lett. Ki érti ezt?

Az életkor elképesztően eszi a csonttömeget, mindenkinél, és folyamatosan, de a súlyzós edzés megóvja a csonttömeget bármely életkorban. Esetemben növelte is.

A vérképem megint pompás: koleszterin, jó koleszterin, triglicerid, májértékek, vörösségek a vérben mind okésak. Pajzsmirigylaborra csak most megyek (itt írom épp soraim). Az ébredési vércukromat folyamatosan mérem, magasabb, mint volt, általában 5,0 és 5,7 között van, de stabil. Nem igaz, hogy a ketogén hypóglikémiát okoz, nem igaz, hogy (jelentős) szénhidrát nélkül baj lesz a vércukorral, nem igaz, hogy a sok zsír fogyasztása plakkokat csinál az érfalakon, és az sem, hogy emeli a koleszterint és a trigliceridek mennyiségét.

Ennyi volt a biokémia.

Minden edzésem novelláért kiált: teljesen abszurd kedvességű esetek történnek, mint kimondhatatlan nevű falu edzőtáborában, nagy júliusban, tizenhét évesen, az emlékezéstől megszépítve, olyan – csak hát ez a jelen. Minden átlényegül: apróságok, finom rezdülések, merőben hétköznapi jelenetek az én szívem és íróságom különös fénytörésében, ahogyEd elemi pszichológiai érzéke, napsütötte fehérsége, hozzáértése, stabil olyansága, hozzám szokottsága és az én mindenféle színem összeszüremlik: olyan csak általa tudok lenni. Ez csak az emberi rész, van még az edzés maga, és amit az okoz rövid és hosszú távon.

Mindig megkérdik tőlem, hogy akkor én naponta lejárok-e, nem tudom, ez honnan jön, se időm, se kedvem hozzá, nem is bírnám. Heti egy izolált edzés van (Edzés), ritkán kettő, az mondjuk zúzós, és nagyon figyelek a regenerációra, hagyok rá időt, tudatosan eszem, sokat alszom. Ezen kívül napi, rövid kardiók, egy-egy street workout (ez is új elem), erdei futás, úszás, vagy nyújtás a teremben. Nem akarok jelentős izmot már, csak finoman formálni az arányokat, és ledobni egy kis zsírt (most elég sok van rajtam, fényesen és keményen, de akkor is nehéz).

Ó, jaj, akik ebben csak a páwáskodást látják, meg a trendi alakformálást! Hát hogyan magyarázzam el nekik, és miért akarom egyáltalán? Van, hogy hajnali félálomban eszembe jut valami, ami előző nap esett, egy kicsi mozzanat, és elsírom magam, annyira megérint. Nem tudom, miért van ez. Ha Ed közelében vagyok, úgy érzem, nem halt meg senkim, soha nem volt bánatom és kétségbeesésem, nem lesz bajom, a cipőm narancssárgán kacag. Ott és olyankor nem tudok a romlásról, nem is létezik, legfeljebb két rágófog közé ragadt csirkemellcafatként. A világszínvonalat érzem, de az nem gyúrós bajnoki plakát, hanem a lelkemben. Nem csak Ed van ott egyébként, ez közösségi élmény. Nem számít, milyen a hajam, és örökké élek, de ha nem, akkor a sírban is fekve nyomok egy jót. Józan is ugyanakkor, helyén kezelős, stabil és tartós. Ed az én ikertestvérem — nem tudom és nem akarom distinktíven jellemezni ezt a szeretetet, úgyhogy legyen mítosz és metafora: ő Apollón, én Artemisz. Egy ikerpár a görög mitológiában, akik nem dugnak, megjegyzem.

Továbbra is ketogén vagyok, nem is tervezek mást, ez való nekem. Nem eszem gluténosat, se cukrosat, se keményítőt, mert nem jó nekem. Ha eszem egy kicsit, mert úgy illik, vagy épp nem törődöm a ketózisommal, akkor szarul vagyok, nem jól alszom, lehúz, enervált leszek. Amúgy nagyon jó az erőnlétem, mindent jól bírok, a jégszaunán csodálkozom, hogy ez volt olyan durva tavaly? 170 fok, 180 másodperc, alig érzem.

Szóval, ketogén van, csak gyaníthatóan túlszaladok a szénhidráttal. A szénhidrát mint a ketózis akadálya gond csak, nem tilos, és én már ismerem az édesvágy nélküli létet, na, az zen. Viszont a szénhidrát dömpingje rosszullétet okoz, elszoktam tőle.

Szénhidrátom zöldségből származik, tejtermékből, olajos magból, alkalmanként pedig 85+-os csokiból és almából, eperből, málnából. Igénylem és kedvelem, mértékkel fogyazstom a gyümölcsöket. És mégis túlszaladok, mégsem hagyatkozhatom a testem jelzéseire, mert a nyami leterít (ami mondjuk két evőkanál mascarpone, egy kis tejszín, egy fürjtojás sárgájával, vaníliával, pirított-őrölt madulával és kilenc szem málnával, ez valami beszarás, nem találom a fényképezőgépet, de ennél mennyeibb desszertem nem volt még).

Újabban zöld banánt eszem, aprót, és edzés előtt csak, ha hozzájutok. Rákaptam a tejfölre, hőségben isteni.

*

Szeretnék azoknak, akik nem tudtak képzésre jönni, vagy drágállták, konzultációval egybekötött street workout együttlétet, alapgyakorlatokat, korlátra merészkedés, átfordulást, kézenállást, vagy csak közös nyújtást. Mindezt rendszeresen, mondjuk kéthetente egy hétköznap (nem kedd) délelőtt. Mit szóltok? Részletek e-mailben.