melléknevek sorozat 29.

Tegnap volt a könyvbemutató. Nagyon örülök, hogy a sűrű életetekből el tudtatok jönni! Nekem az volt az álmom, hogy egy nap ott és pont ott lesz a könyvem bemutatója. És lőn.

Nem olyan lett persze, pont majdnem összeomlottam az egész napi gyerek után szaladgálásban, időre odaérésben, amikor betoppantunk, szóval ez ilyen, de ott voltunk, találkoztunk, és nagyon jó volt mégis-végül.

Köszönöm a vendégkönyvbe írtakat, a virágot, a kedves szavakat, a zsírdús ajándékokat és a segítséget!

kultikus dedikálószék és -pulpitus

Straszer Zsuzsanna, a Kiskapu kiadó szerkesztője, aki életet lehelt a könyvbe. Ha póz, akkor nyomjuk keményen!

igen, ez ugyanaz a ruha, sötétkékben

Akinek még sűrűbb az élete, azt azzal biztatnám, hogy a kiadó szervez a Könyvhétre is egy dedikálást. Majd hírt adok róla. A Könyvhét a Vörösmarty téren lesz június 9. és 13. között.

*

Az igazságosság! Annnnnyira szeretem ezt az ismétlődő élményt, ahogy a szimmetriát keresik és erőltetik minden áron, mert akkor van egál, ugye. Amikor szót emelünk az elnyomottakért, mondjuk van valami nőkért való kampány, és akkor azonnal ott tolonganak az egyenlőtlenség haszonélvezői, hogy de akkor ők is. Ne feledkezzünk meg a férfiakat ért hátrányokról, és legyen valódi egyenlőség, mert jó, a nők, de a férfiak is! És megy a műsor, hogy nekik milyen rossz. Hát őket kirekesztenénk? Miféle igazságosság ez?

Etiópiában csokit osztanak, és félrelökik a kiéhezett gyerekeket a behízott nyugatiak.

Irigyen? Félelemből? Hogy lehet, hogy nem értik? Miért csak reagálnak, miért másoknál szaglásznak, vitatkoznak? Miért nem jók a saját kampányaik? Hogyan lesznek hirtelen ők a jogfosztottak, elnémítottak?

A sértődött gőg, a rebbenő jogosultságérzet. Szót kérnek — azoktól, akiket elhallgattatnának szívük szerint. Én leszek a cenzor. Nekik jár a kommentelés joga, hát hiszen a kiegyensúlyozottság fontos, és ők tágítják a látókörömet. Nem is tudnám nélkülük, mit kell gondolni…

Én is ott nőttem fel, mondaná Lobster. Pontosan ismerem a szar, önigazoló, arrogáns kliséiteket. És aki valódibb életet akar, nem ragadhat beléjük. Ezek elől menekültem, ezek ellen kezdtünk itt beszélgetni.

De magamat is hunyorogva figyelem. Hányszor, de hányszor akartam elvi lenni, erőből, agyasan-képzetten, a magam rovására is igazságos lenni!

Továbbképzésekre jártam, magyarnarancsot olvastam, tanárként kínlódtam azokkal, akik az agyamra mentek, de ugye nem rekesztünk ki és nem alázunk meg senkit. Nehogy már azért, mert ő más, én elutasító legyek, és ő meg szomorú legyen. Rettegtem attól, hogy önző és igazságtalan vagyok. Senki nem kérte ezt számon rajtam, sőt, a tanárkollégáim például nem értették, minek ez a nagy terézanyaság. Én mindig a gyengébb mellé álltam, látványosan. És rezzentem, ahogy záporoztak az ítéletek, ahogy leírtak embereket, ahogy nem adtak esélyt. Ahogy a nyelvek köszörülődtek azokon, akiknek amúgy is szar volt.

Nem tudom, hogyan kell jól csinálni, nekem nem volt ehhez stabil énem. Hihetetlen módszerekkel szívattam magam. Én mindenit megértek, én a lúzerek pártján állok, én nem a primer vonzalmaim és érdekeim után megyek. Jaj.

Én privilegizált vagyok. Nekem van miből. Én segítek.

Nagyon jaj. Hányszor lettek piócák. Mindig az lett, hogy a lúzer irigy, és gonosz is, és mivel én álltam szóba vele, rajtam áll bosszút. Hányszor érezték, hogy akkor hát végre velem lehet. Részemről élethiány volt, nem becsültem meg az életemet, az időmet, a figyelmemet.

Ma már szeretem magam, jót akarok magamnak, és nem megyek bele lehúzó, erőfeszítést kívánó helyzetekbe. Ami feladat, kötelesség, ilyen magamra testált fajta, azzal nagyon kritikus vagyok. És nem azért, mert kiábrándultam és önző lettem, nem romlottam én el, hanem mert ez önsorsrontás. A pátyolgatott embered végül megharap, és ott találod magad kifosztva, úgy néznek rád, hogy de hát te ezt szereted, neked ez jó, te ilyen segítős meg meghallgatós vagy, nem?

Nem. Az énképemhez kellett a nagy jóság, és fogösszeszorítás volt.

Nincs kedvem és kész. Nem szép tőlem, hogy nem akarok már ügyeket. Nem akarok megfelelni semmilyen eszmének, nem akarom kitenni magam annak, hogy vajon elég feminista vagyok-e, ha hiszek abban, hogy egyéni utakon van csak kisurranás, és nem tudok mit kezdeni a nem mozdulókkal, akik azt mondják, hogy nekem könnyű. Ők, akik a rendszerről beszélnek, annak a mozdíthatatlanságáról és megváltoztatandó voltáról, húznának vissza abba, hogy nekem is legyen szar, tiltanák le és rosszallják, amit valahogy összeraktam magamnak. Eleve: azt gondolják, megítélhetik az én utamat, meg kell ítélniük. Az utamat, amelyet nem ők éltek meg, és nem értik.

Én már nem tudok mindenkit a keblemre ölelni, akinek rossz. És riasztó volt megtapasztalni, hogy neheztelnek rám.

Én nem látok megoldást, és nem is ígértem kiutat, legfeljebb felvázoltam, milyen lenne, lehetne egy szebb jövő. Nem tudok mások helyett megváltozni, működésmódokat és érdekeket átírni. Ez naivitás. Nem tudok eszmei és elvi se lenni, ugyanakkor ezt nem gúnyosan vagy lekicsinylően írom: ismerek tiszta-elvi embereket, de nekem nem megy.

Csak a tudatosítást, figyelemfelkeltést, a gondolatcsírákat tudom, a szavak erejét. Azt, hogy mondatok, állítások, témák terjednek, szöget ütnek, és majd nem igazolják legalább nők tovább azt, hogy de hát apa sokat dolgozik, meg szegény férfiak, nekik fontos a szex, ki vannak éhezve, valamint poligámok. lesznek érveik, alakul az érzékenységük.

Nem tudom, hogyan látjátok, ha visszaolvastok régebbi, egyenlőség-témájú posztokat: én soha nem borongtam azon, hogy jaj, miért ilyenek a pasik, de szörnyű ez meg az. Csak megállapítottam, hogy ilyenek, hogy mi minden tipikus, és mik az összefüggések. Nem tudok sorstársként írni többé ezekről a helyzetekről, mert az életem alakulása egyfelől, a felismeréseim másfelől olyanná tettek, aki, ha lehet, nemet mond. Így én nem veszek részt egyenlőtlen párkapcsolatban, nem hergelem magam a nagyfiam apjával szemben sem. Magamban is felszámoltam elég sok olyan működést, ami miatt ilyesmiben találnám magam. Én nem akarom őket rávenni, hogy ne legyenek olyanok, és amíg olyanok, elkerülöm őket, illetve őket nem teljesen, sőt, de velük azt a helyzetet, ami bizonyosan olyanná hizlalja őket.

Ehhez az kell, hogy ne függjek az elvárásoktól, amelyek jegyében naponta kérdezik meg tőlem, van-e már valakim, és én nem mondom el nekik, ha van is, se azt, hogy nincs, csak azt, hogy ez egy nagyon hülye kérdés. És az kell, hogy ne függjek se anyagilag, se érzelmileg (ez a fontosabb) valakitől. Az énemet élem meg, az élményeimet a másra való cuppanás, a követelőzés helyett, ahelyett, amit sokan pasiügynek gondolnak, pedig nyomi játszma csak.

Nem vagyok igazságos. Nem vonz a deficit. Nem akarom jutalmazni a nyomort, mert az újratermeli.

Körülbelül fél órát írnám, csiszolgatnám még a posztot, mert kicsit ömlős és többfelé indulós lett, nem kellően logikus, de igényelnek a kicsik, és szeretném, ha lenne ma estére poszt. Talán holnap.