miért haragszol?

Közzétéve Szerző:

Most megnézzük és szétszálazzuk azt a sok zavaros érzést, amit más emberek “váltanak ki belőlünk”, szóval amit átélünk meg amiken bosszankodunk, és amit ingadozó hangmagassággal mondunk róluk, amikor nem hallják.

Én is, természetesen.

A nagyokos kommentelőktől kezdve. Az érthetetlenül dühösektől, akikhez semmi közöm, a szomszédasszonyig és az anyósodig.

Előbbieknek szeretném mondani, és hát nem először: az, hogy valaki nem tetszik, nincs ínyedre, te másképp élsz, máshogy cselekednél a helyemben, a te szuverén véleményed, és én nem bánom, ellenben nem is különösebben érdekel. Viszont más véleménnyel lenni, amit tehát nyugodtan, az lényegileg más, mint az, hogy nekiesel a másiknak és basztatod, amit légyszi, itt ne adj elő. Elég primitív és lélektani egészség szempontjából aggályos az ilyesmi, de önmagában az is, hogy negatív érzéseket hizlalsz magadban.

Kérlek, olvasóm, te, legalább te mindig röviddel írd, hogy hizlal. És hogy biztat. Meg az irigyet is.

Az az élményem mostanában, hogy árnyalt, értelmes, jóakaratú ismerőseim taglalják nekem dühösen a közös ismerőseinket, a történések olyan részletein fennakadva, ami igenis bagatell és véletlen és egyáltalán nem gond. Valahogy nagyon be akarják biztosítani magukat, az érdekeiket, hogy nekik meg a gyerekeiknek aztán minden jó legyen és milyen hülye mindenki más. Én, a konfliktusos blogger csitítom őket, hogy ne már, nézd a jó oldalát, nem akar ő rosszat, mert akármennyire is igyekszem empatikus lenni, és nem akarom őt megítélni, nincs kedvem hergelődni és részt venni a dohogásban. Az elmúlt évek történéseitől egészen lényeglátó lettem. Észrevettem, hogy mindenkit önmaga érdekel, és mindenki baromi fontosnak hiszi magát.

Velem már egyszerű, mert elvagyok a dolgaimmal, és mert röviden, tisztán akarom intézni a hétköznapi aprót és cseprőt, legalább ezt — örülök, hogy élünk és van mit ennünk. Nem szeretem a jól öltözött nők méltatlankodó fejhangját, nem vagyok szolidáris, mondjuk a puffogás mindig is halálba idegesített. Tudomásul vesszük a világot, védekezünk és lavírozuk, örülünk a kicsinek is, például a tegnapelőtt beígért gombóc fagyit tegnap megkapta a Babadávid, és ez jelen munkatempóm mellett nagy dolog. Felfedezzük a meglepő szépséget és a nem is várt erőforrásokat, és lehetőleg sokat poénkodunk, mert mi mást is tehetünk, de közben légyszi, ne lökdösd a székemet, azt nem bírom. (Miért nincs wifi a Szamosban, és miért kell negyedórát sorban állni a fizetéshez?) (Na.) Mindenki milyen stresszes, csodálkozom, aztán megvizsgálom az érzést. Azóta van ez a relatív nyugalom, amióta nem jut idő és főleg ideg másokon fennakadni (lent azért lesz egy ilyen példatörténet, amikor mégis), mert tisztára mosó, katartikus élményeim voltak, és hát nincs az a stressz sem, az egész áldott, madárdalos, magam szervezte, főnöktelen, dugóban nem rekedő életmódommal könnyen vagyok nyugis és tudatos.

Szóval a téma egy közös ismerős, esetleg celeb. Az első haragfajta felháborodás: ő miért olyan. Ha a felháborodás közhelyes, általános vélemény, hogy ú, de gáz, akkor én nem szeretnék ebben részt venni, meghallgatni sem. Amit nekem mondanak, és amit én mondok, annak legyen hírértéke, és kész. Igen, van, hogy zavaró az olyanság, és persze, nem szeretnél olyan lenni, néha kedvet érzel, hogy deklaráld, na, mi legyen a saját példa: te aztán nem vagy macskamán meg nem csinálsz kézzel félügyetlen ékszereket, mert az ciki. De azért itt rólad van szó, barátnőm, nem róla, ugye tudod? Önmeghatározás a számodra, hogy mi nem. Mert amit én csinálok, az mind menő és okés és eredeti ám. Vagy mondjuk bejön a páros kék crocsban, és nekilát a testedzésnek valami lábgépen, hát hihetetlen. Mondom is Ednek, és ott és akkor vicces. Felspannoltan ironizálunk, megjegyzést teszünk, és éhezzük a fölény pillanatnyi élményét, de azért hazamenet már elég zavaros ez, a cserkész és a felelős tanár elismeri bennem, hogy nem ez a humor csúcsa. Nem kell mindent szóvá tenni, ami nem pont én vagyok, tudom.

Van egyébként egy csomó jó poén, ami nem sért kisebbséget, nem más rovására poén, nem személy a célpontja, nem sztereotip, és bárki viccesnek találja, aki felfogja. Ezen a témán a stand up comedysek hallatán, sőt, már előtte, Fábry kapcsán régóta filóztam: mire játszik a humorherold, kinek a rovására vicces? Van-e benne kirekesztés, gyűlölet? És vannak poénok, amelyek ezektől mentesek, és olyankor büszke vagyok. Az önirónia, vagy nyelvi humor, mindenekelőtt, esetleg jóakaratú tipizálás.

De azért a másik meg ne gondolja, hogy mindenkit leköt a macskatéma, például. Kinézni néha a fejünkből, az hasznos.

Véleménykülönbség. Ez heveny és valódi probléma tud lenni, igazi harag-ok, ha van közös ügy, ha együtt élsz és működsz az illetővel, és ha hirtelen vagy nagyon megváltozik az addig közös vélemény, vagyis elvi szakadás van. Nehéz. A szeretetet megrongálni az ilyen vitákban sem érdemes. A nyilvános térben, azonos témában, ügyben akinek véleménykülönbsége van, az viszont ne haragudjon meg zsörtölődjön, hanem, ha ér annyit a dolog, akkor fejtse ki azonos műfajban a magáét, és az nyugodtan lehet éles is. Itt érzelmeknek és irreleváns részleteknek helye nincs, a magántörténetekből, kedves máltai olvasóm, soha nem lesz ütős köz-állítás, erkölcsrendőrködni pedig roppant komikus. Úgyszintén a rosszmájúskodás, pletyka, célozgatás, hát mögötti kibeszélés olyasvalaki kapcsán, aki iránt csak te érdeklődsz mohón, ő pedig leszar téged. Állj ki, és a magad felületén vagy levélben fejtsd ki az érveidet. Megszokhattuk már, hogy az emberek nem egyformán gondolkodnak, az is kiderült, hogy nekem nem az a feminizmus, ami nektek, és nem is tűröm, hogy bárki szaktekintélyt vagy többséget játsszon ellenem, és előírja, mit tehetek és hogyan írjak, mi az igazi feminizmus. Csak érvelni lehet, esetleg ismert érvekre, irodalomra hivatkozni — senkinél, nálad jóval okosabb és komolyabb feministáknál sincs ott a felhatalmazás, hogy meghatározzák a központi irányelveket. Neheztelésnek nincs helye akkor, ha nézetekről van szó, és megvan a demokratikus közös nevező. Megvan-e?

Tegnap reggel meg az történt, egy másik harag-történet, hogy oviba menet megláttam az egyik kert mentén egy kutyakakit. Két fekete zacskó volt nálam, várható volt a saját, mellettem futó kutyám műalkoása is, de jó lokálpatrióta lévén, fölszedtem a végterméket (Hinterlassenschaft, ahogy a svéd mondja), eközben biciklit tolok a meredélyen, gyereket terelgetek, plusz drága kincs a munkaidőm, szóval átéltem, hogy hős vagyok. Az emelkedő tetején benyúltam a szellős rácsozaton, a japán diplomatacsalád lakik benne egyébként, és a zacskót belepottyantottam a kerítés mögött álló kukába. A semmiből rámront a belső járdát söprögető, nemjapán nő. Ide ne dobjon szemetet, vigye haza. De bizony, a kutyakakinak a szemetesben a helye, mondom erre. Kitör, én meg akkor már inkább lepottyantom a zacskót, mert elrántja a kukát is, és tényleg rövidzárlat van: ugyan, hová a rákba kellene rakni? Amit ő felragadott, és kihajított utánam. Mondtam, ez így biztos nem jó, pont a kapu előtt, és egy ízes henger ki is gördült így. Igyekszem nem kárörvendő lenni, de annyira abszurd volt. Majd felszedi maga, ha jön visszafele, mondja erre. Nehéz volt hallgatnom, nem is sikerült. Mire visszafelé száguldottam az oviból, eltűnt a zacskó is meg a földre kenődött szar is, pedig istenuccse felszedtem volna, és bedobtam volna ugyanoda. A kukába, mármint. És nem erősködésből.

Ki haragszik ebben a helyzetben, miért? Hol az igazság? Ártatlan vagyok, logikus és közhasznú voltam. És még csak nem is szart a kutyám végül. Egészen komolyan azt gondolom, hogy aki nem akarja, hogy bárki bedobja a szemetet a kukájába, az tegye valóban hozzáférhetetlenné. A mieink például kint sorakoznak az utcán.

Ma meg! Megyünk ugyanott, ma kutyátlan, mert ma kávézóban dolgozós nap van, a dög még hajnalban vizelt, aztán bezáratott. Ezúttal férfi kertész, de a nő is dolgozik. Ő az, mondja a nő, jó hangosan a férfinak, gondolom, elmesélte a szörnyű botrányt. Dávid: nézd, a néni. Mondom, Dávid, az esetnek annyi a tanulsága, hogy a szemetet a kukába kell dobni.

Vannak ilyen agyeldurranós héköznapi bagatellek, én egyre kevésbé vagyok pukkancs és rémült-agresszív ezekben, de azért az emberek nagyon hülyék, na.

És vannak a krónikus, sok éven át cipelt haragok. Hajdan szeretted, de aztán, úgy éled meg legalábbis, méltatlannak bizonyult. Segítettél neki, és később azt gondolod, érdemtelen volt rá, netán rájöttél, milyen ember, vagy valami nézeteltérésben meg is harapott. Néha nagyon rusnyán kifordulnak magukból emberek, olyanok, akikről soha nem gondoltad volna, elromlanak, dogmatikusak lesznek, keserűek, és felhasználják ellened, hogy elmondtad nekik a történeteidet. Vagy eleve is tévedés volt a nexus. Egészen csomó történetem van ilyenekből. A blog nagyon fura prizma ám: teljesíthetetlen elvárásokat és krónikus stresszt okoz az írójának, ha az olvasó nem a helyén kezeli. Lelkesen és önként jöttek a közelembe, egy egész légió, közösséget képeztek, elárasztottak, én reagáltam, ahogy illett és ahogy a pillanat súgta, volt, akit komolyan kedveltem, de aztán kiismertek (ez a figyelgetős pletykaéhség mindig rút), és elnémultak (ez okés amúgy), én meg itt maradtam másoknak, a mindenkori értőknek, és nem bánom az olvasó hullámzó kegyét. Volt, aki mellém lépett, és magának is ugyanazt a figyelmet, elismerést és közérzetet remélte itt, de ugye ez mégiscsak az én blogom, az én életem. És volt pillanat, hogy kiderült: részemről udvariasság volt, én vele igazán nem tudok, nem mélltányolom, sose leszünk kölcsönösben. Ezek a legnagyobb haragok és a legnagyobb árulások, egyébként nagyon izgalmas és nem is kvalitás nélküli emberektől. Sajnálom, óvatosabbnak kellett volna lennem, erősebb kézzel igazgatni a közhangulatot, mert aztán rám tolták, amit nem akaródzott vállalni, sok névtelen kommentet, például.

Aztán, aki amiatt dühös, hogy nem érti. Kisebbségi érzése van, zavarja, nem látja az előzményt. Vagy csak sok neki a hájp. Én nagyon téma voltam női, civil körökben mint bátor újságíró meg igazságért kiállós tünemény, meg amúgy is extrovertált, barátkozó és naiv lélek, még kezdő, a teljes mozgalmi kiábrándulásom előtt. Itt jegyzem meg, hogy a feminizmus nem feltétlenül jelent mozgalmi létezést. A blog nagyon más ám belülről, innen úgy tűnik, és a magukét a gumisok is úgy látják, hogy minden ott zajlik, ők a megtestesült nőmozgalom, társadalmi tényező, a világ közepe. “Túlértékelt blog”, vágta oda nekem az egyik kitartó olvasóm. Amikor Huffnágel olyan egészen a semmiből és aljasul lerohant, az egyik női levlistán indulatosan kifakadt valaki ellenem, hogy mindig ezek a szenzációk, őt ez nem érdekli. Igaza van, ő csendben dolgozik a nők ügyén, és nem szerette ezt a megmutatós, sok külsőséggel felszerelt, megtévesztően könnyen ítéletre csábító létezésemet, amelyről én akkor még valóban azt hittem, az ernyőszervezet díjazottjaként, hogy mindenkinek ügye, és ha betámadnak a neten az aljasok, azon mindenki kiakad. (Amúgy a megtámadottság elirigyelt póza közben olcsó népszerűséghajhászó eszköz lett, téves önértelmezés alapja: az üldözöttség és az önfontosság pózaiban prezentálja és promotálja magát új, igazi netes feminizmus, ellepve a feminista levelezéseket. Ezekről a listákról én már elmenekültem, rögtön az után, hogy a kápózás és a “kössünk bele, edzeni jár” fajta “feminizmus” elleni tiltakozásomat kifejeztem, mert kiábrándító volt, milyen kíméletlen és értetlen tud lenni azok hangja is, akik ugyanazért dolgoznak, csak másképp fogalmaznak.) Az előbb említett eset mindenesetre, amikor az én korai fontosságtudatom kapta a maflást, tanulságos volt: nem kell engem mindenkinek szeretnie, nem ez tesz erőssé, és aki nem aktívan szeret, az nem az ellenségem, akkor sem, ha nekem van egy megható, extra élettörténetem, és ha vitathatatlanul értelmesnek és tehetségesnek számítok. Nem lesznek az anyukáim, úgyszólván, és én nem haragszom ezért. Csak az ellenszenv volt fura, meg ahogy később is meg akarták nekem mondani, hogyan vagyok, lehetek, legyek feminista. Ebből húztam edzeni, mert ebből elég volt.

Mi az igazi harag? Mert a felsoroltak nem haragok. Az haragudjon rám, akivel kölcsönös, vállalt viszonyunk van, döntésen alapuló, és én őt bántom személyében, szándékosan. Az is a megoldás szándékával egyeztessen, ne megalázni akarjon. Ha menthetetlen a viszony, akkor deklaráljuk, hogy vége, és kerüljük el egymást eztán. Az nehéz, de műsorozni a nyilvánosság előtt, idővonalon szaglászni, írogatni igazán nem szükséges.

És lehet, szabad haragudni. Egy regényt fordítok, megrázó, részben nőjogi történet, szép szakmai feladat, és lényegében a megbocsátásról szól. Önvizsgálatot tartok két ritka szinonima szótárazása közepette, hogy én miért nem tudok megbocsátani, aztán ráébredek, hogy a szép és felszabadító sorokat olyasvalaki írta, akit a traumája után soha többet nem találkozott az agresszorával. Na, úgy azért lényegesen könnyebb, mint amikor a közeledben élő apád próbálkozik ugyanazzal. Félt az agresszortól ez a szereplő is, de kontinensek választották el tőle, ma pedig már nem is él a férfi. (A luvnya, gondolták az antifeministák. Elrabolja a gyereket, elragadja az apjától, és aztán a sztoriból még világhírű és kőgazdag is lesz!)

Szóval: egy-egy kölcsönösségű viszony, egymás bántása személyében, szándékosan, árulás és sunnyogás. Ez az egyetlen valódi harag. A többi bagatell, a többi valami más, a többiek a saját testváladékaikban tocsognak. Az egyenes megmondásra ne haragudj, akkor sem, ha sérelem, mert garancia nincs. Az “azt hittem, hogy…”, az önérdekvédelem, az elkívánás, a “neki se legyen, ha nekem nincs” nem legitim harag.

A blogokon képződött, súlyosan valóságtorzító közösségek pedig elképesztenek. Amint más ügyében járnak el nagy vehemensen, katasztrofaturistaként, szart keverve, és irreleváns részleteket kevernek szakmai kérdésekbe.

103 thoughts on “miért haragszol?”

  1. a kutyakakás részre reflektálnék. Szép és nemes cselekedet, a szándék ott térül el a számomra egyenestől, amikor egy kerítés mögött álló kukába kerül “idegen” szemét. Én például nem szeretném, ha _az engedélyem nélkül_ bárki is bármilyen szándékból szemetet dobna a kukámba, ami a telkemen belül áll.

    Miért? mert én fizetek a kuka ürítéséért, így csak és kizárólagosan én rendelkezhetek a felől, hogy mi kerül bele. Ha jön az utcán valaki és _megkérdezi_ hogy használhatja e és én _eldönthetem_, hogy megengedem e, akkor persze már más az árnyalat, jófej szeretnék lenni és megengedném talán. De ha meg sem kérdezi és csak úgy használja, mert szerinte az ott akkor úgy jó, és én látom, akkor életbelép a házőrző (jelen esetben kukaőrző) funkcióm.

    Olyasmi ez szerintem, mint amikor valaki más bolgjára kommenteli a maga szemetét. Ha a blogger megengedi, ok, ha nem, akkor meg jön az anyázás.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • Mivel az alternatíva az, hogy ott marad az ő kerítése mentén, lehet mérlegelni. Szerintem közérdek, hogy kutyakaki ne maradjon a szabadban, belelépésveszélyesen, rút látványnak, fertőzésgócnak, és egy fél marék térfogatú zacskó egy 970 literesbe igazán belefér. De nagyszerű, hogy ebben rekednek emberek, gratulálok neked is. Ráadásul ez még csak nem is a lakó vagy tulaj volt, hanem egy kissé elakadt személyiségű alkalmazott, aki, ha a dolgát rendesen végezné, ugyanazt a kakit ugyanoda dobná, mert mi mást tehetne, ugyanazon ingatlan mellett volt, csak a kutyások elleni indulata is belekeveredett, azt hitte, az enyém alkotta.

      Nem, nem olyan, mert az aljas kommentelő szemetet képez, önként és tök fölöslegesen, én viszont éppen összeszedtem valaki másét.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • csak megkérdezem, okot adtam neked a támadásra? Ha igen, milyet?

        “De nagyszerű, hogy ebben rekednek emberek, gratulálok neked is.”

        Kedvelés

      • Nem szeretem a kicsinyes, részleteken rugózó kommenteket. Olyan világosan leírtam a szitut, te meg elkezdted elölről a rossz fej, kispolgári okoskodást a sajnált 23 köbcentinyi kukaűrtartalomról. És ez sokszor volt már. Nem gondolom, hogy támadsz, csak azt jeleztem, hogy nem vagy valami értő olvasó.

        Kedvelés

      • Igazság szerint a kutyapiszok nem kerülhetne a kommunális hulladékba. De akkor hova kerüljön. Ha van az utcán kutyapiszok hulladék gyűjtő akkor gondolom az önkormányzat az állategészségügyi telepre szállítja, ahonnan az ártalmatlanító cég elviszi.
        Ma már, az egyre tudatosabb hulladék gyűjtésnek köszönhetően már a kukák tartalmát is ellenőrzik. Volt, hogy a szelektívbe való dolgot, kiválogatva ott hagyták a kuka alján.A szemét ugyanis válogatásra kerül, ahol humán erőforrás is részt vesz a válogatásban, s nem lehet kellemes bomló végtermékkel találkozni.

        Kedvelés

      • Nem lehet kellemes, de gondolj bele: mire válogatják, milyen állapotba kerül a csirkecsont, a krumplihéj? Az pedig csak oda való (ha van zöldhulladékos konténer, a csont abba sem való, a tojáshéj sem). A szaros pelus dettó. A zacskóban levő kutyagumi ezeknél semmivel sem rosszabb, erős a gyanúm, hogy nem is egészségtelenebb, fertőzésveszélyesebb, mint a beteg gyerek pelenkája. Az erős szelektálás sajnos ma, Magyarországon, tekintettel a lakosság tudatosságára, nem reális 😦

        Kedvelés

      • Az FKF biztosan nem. A tömörítős autó a házaktól az égetőműhöz vagy a lerakóhoz megy. Ott ürítenek és kész. Az égetés után a fémeket kiszedik.

        Kedvelik 1 személy

      • Jajaja. Én is azért a kommenten akartam fönn, hogy ne a poszt betalált részére reagálnak. Mert most aktuálisan qrvara betalált. Megjelent az életemben a Tekintet. Ki kell irtanom. Fájni fog kicsit.

        Kedvelés

    • Következő mondatban ott van: tegye ténylegesen elérhetetlenne az utcáról. Ennyi. Ugyanis te a fenti módon gondolod, OK, mások meg másként gondolják. Azt módosítani szélmalomharc.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Nálunk egy csomó ilyen van. Mindig elgondolkodom, amikor látok egy ilyet: ezek komolyan megtervezték, elgondolták, ráköltöttek egy csomó pénzt az anyagra, fogadtak mestereket, meg minden? Egy kbszott kuka miatt?

        Kedvelés

      • A posztbeli is ilyen körülzárt kuka, de azért elérhető, és szoktam használni, gondolván, hogy az ő háza előtti/környéki szemét jobb helyen van ott. Nem kibaszásból dobunk szemetet a kukába, ja, és én soha nem termelek útközben szemetet, a kutyakaki kivételével, amelyet igykszem a megfelelő helyre tenni, és a zacskóval is takarékosan bánni.

        Kedvelés

    • Kutyás vagyok, kukám is van, telkem is van.
      Én a magam részéről nagyon boldog lennék, hogy ha valaki arra akarná használni a kukámat, hogy ne az utcán hagyja a házam előtt a kutyája végtermékét (főleg nem a más kutyájáét), hanem inkább beledobná a kukámba. Ez általában nem történik meg. Ezért összeszedem én, és pontosan ugyanoda – a kukámba fog kerülni.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Nem vagyunk egyformák. Nekem is van telkem is, kutyám is, kukám is, sőt más kutya oda is kakilt az utcafrontomra, amit el is takarítok.

        Számomra az elv a fontos. Az én tulajdonom én fizetek az ürítéséért, én felelek érte, én rendelkezek vele. Te nem, bármilyen magasztos is a cél. A határt ne lépd át. Szabály.

        Kedvelés

      • Oké, akkor érezd jól magad az elveddel. Ez egy félig irodalmi, félig lelkizős szöveg. én nem akarok veled vitázni, ez egy rosszféle műszakiértelmiségi-indexfórumos reflex, állati irritáló. Mansplaining is.

        Kedvelés

      • na, kutyam volt nekem is, nalam az veri ki a biztositekot, amikor valaki ott hagyja a kutyaja utan a szart. mindegy, hogy az hol van. egy kiscsaj utan szedtem fel par eve es vittem utana zacskoban, mert hagyta, hogy az oleb a szinhaz ajtajaba szarjon.

        Kedvelés

      • Jól van, megértettem. Egészen távol áll tőlem bármiféle Mansplaining, eddig azt sem tudtam mi az, de ez sem gáz nekem, ezek szerint ilyen vagyok tudtom nélkül.. Reagáltam valamire, aztán elszabadult. Bizalmat ébreszteni igen nehéz, elveszteni másodpercek alatt el lehet, akár egy hozzászólással. Ezt nem értem és valószínűleg soha nem is fogom érteni, műszaki vagy humán értelmiség ide vagy oda. Pontosan ez az, amitől félek. Na mentem, vigyázzatok magatokra. Minden jót.

        Kedvelés

      • …dee azért érezzük rosszul magunkat, és te vagy megbántva? Figyelj, én nem akartam, hogy elmenj, a te döntésed, én sajnálnám, az alternatíva, hogy változtass. Jelzem, hogy ide nem való szőrözés és kicsinyesség. Nagyon nem, ezek ellen küzd a blog. Nem az én bizalmamat rombolod, hanem a kommentelő mesélhetnékjét, az ilyenre tipikusan elhallgatnak az emberek.

        Kedvelés

      • Dehogy, nem kell, én nem akarok ilyesmit és megbántva sem érzem magam. Egészen egyszerűen olyan stílusbeli különbségeink vannak, amik akadáylozzák az egészséges párbeszédet, mindkét oldalon, vitatkozni meg balhézni semmi értelme, én pl nem azért jöttem ide. Peace.

        Kedvelés

      • Bámilyen párbeszédben csak akkor lehetnénk, ha törekednél arra, hogy megérstd, miről írok és mi a célom. Mindenki, aki ezen a blogon párbeszédben akar lenni (kommentel), arra reagál, amit írtam, felvetettem, és akkor muszáj, hogy ne feszítse keresztre. Nekem nem személyes a harag, a jajistenem-elégebből érzésem a sűrű értetlenségnek szól. Illetve a te esetedben konkrétan nem értem, miért jó neked itt lenni, mit szeretnél (szerettél volna). Örülnék, ha lenne, lett volna értelme, egy kicsit tanárként is.

        + kiegészítés: az a gond veled, hogy manipulatívan kommunikálsz, eljátszod a békéset, közben rossz érzéseket akarsz kelteni. Mindez nem szándékos, egyszerűen nem vagy tudatos. Példák: álbúcsú+visszatérés, az egész blog értékelése (nem való nekem, tévedtem), te nem akarsz rosszat, nem is érted, mi ez, én vagyok ideges, sugalmazás, hogy én csinálom a konfliktust, “na ugye” fölény, figyelemfelkeltés vágya, kölcsönösség igénye, te nem érdemled ezt, “neked ez a véleményed” érv — attól még hülyeség.

        Kedvelés

  2. Nincs kutyám de írok.
    Azért kezdtem el ezt a blogot olvasni mert rátévedtem, miközben megoldást kerestem a párom kisfiával kapcsolatos személyes problémáimra. (mindent megteszek erőn felül h jól érezze magát mégse..stb)
    nos eltelt 2 év és a dolog nem sokat változott ez a probléma nem oldódott-se ki, se meg.
    Nem vártam megoldást, viszont kaptam sok ötletet, főleg hozzáállás téren, persze én sem tudok kibújni saját magamból megvannak a saját dédelgetett jerekkori sérelmeim.
    és talán itt van a bibi.-rajtakapom saját magam amikor elindul bennem valami negatív -persze a kisfiúval kapcsolatos-12éves- és tudom h manipulál, nemcsak engem az apját, ez a viselkedési forma ismert számára. Úg y kell leállítanom magam, rettenetes érzés, már azt is bevallottam magamnak h nem szeretem ezt a (számomra) undok gyereket.
    Néha nincs megoldás, lehet h másképp kell viszonyulni hozzá, ha pofákat vág rám már az érkezéskor,én simogassam a buksiját,de nem értem el a lelki békém csúcsát.
    Ma csütörtök van. Jön hozzánk este, hétfőig marad, és a gyomorideg állandósul.
    Nem szeretem magamat ilyenkor, és TökRosszfej vagyok, és szarkedvű.
    Kérem aki lenne okosan a helyemben szóljon, én hiszem h van ilyen. (nyilván nekem kell oldanom)

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

      • hatalmi harc? magadnak akarod a párod teljesen és az a kis fickó mit szól bele, minek manipulálja? Miért nem rám hallgat a párom?

        Vesztes helyzet, főleg, ha az apa szereti a kisfickót. Ez is egy olyan helyzet, amit el kell fogadni, vagy elmenekülni.

        Kedvelés

      • dehogy. Nálam él a pasi oda hozza a kisfiút, én szívesen csinálnék akár programot is magamnak,és őket hagynám közösen kikapcsolódni, de erről a párom hallani sem akar. menekülnék én, oh sajnos nekik a “nézzünktévét” -en kívül nem sok kapcsolódási pont van.
        nincs se hatalom se semmi, csak a szar érzés h szar vagyok. ilyesmi.

        Kedvelés

      • hmm, ez nem olyan jó. Van itt olyan, hogy szerelem, meg szeretet. Nem beleokoskodni akarok, csak ezek merültek fel bennem a kommentedet olvasva.

        Kedvelés

      • Nem tudom, csak remelni tudom hogy kozel egy evben sikerult kozelebb kerulni egymashoz. Azt sem tudom hogy olvasod-e meg a blogot, de hatha. Azert irok, mert nekem is hasonlo gondom volt az uj parom gyerekevel. Igaz o kozel 6 eves volt csak amikor egy fedel ala kerultunk. Azota masfel ev telt el. Mi joszerevel minden nap egyutt vagyunk. Az en esetem annyoban bonyolultabb, hogy a sajat verem szerinti gyerekek elotte fel evvel kerltek ki a mindennapi latokorombol a valasom miatt. Naszoval, ami nalunk eredmenyre vezet(ett) az a minel tobb kozos program. Oriasi kulonbseg van az otthon toltott unatkozos tenges-lengesbol, mintha elmennenk turazni, furdeni, tarsasozni, moziba vagy szinhazba. Ami lenyeg, hogy mindenki be legyen vonva, egy dolgot csinaljon. Nalunk a legjobb a fizikai mozgassal osszekotott tarsas egyuttlet bizonyult, pl turazas. Sajnos az eletkori kulonbseg miatt nem merem allitani hogy iden mar 13 eves kiskamasz fokeny lesz erre. Azonban a paroddal ezt a helyzetet tisztan kell latni, megbeszelni es kozosen tenni erte.

        Kedvelés

    • Ez egyébként az egyik legnagyobb társadalmi tabu – majd ha írok blogot, erről is tervezek írni – hogy nem lehet beszélni arról, hogy nem szeretünk egy gyereket. Mert van olyan. Még saját gyerek esetében is – lásd a Kevinről szóló levélregényt – nemhogy más gyereke esetében. Szerintem – és bocsi ha okoskodásnak tűnik – keress egy kívülállót, aki neked akar segíteni – lehetőleg olyat, aki képes megfelelni az érett segítő kapcsolat feltételeinek – és vele beszéld meg, neki mondd el. Pszichológus esetleg. Mindenképpen olyan kell, aki nincs érzelmileg bevonódva, aki nem fogja a páros elé önteni, hogy te mekkora egy szemét vagy, mert nem szereted azt az irtó cuki kiszolgáltatott gyereket, ha megszakadsz se. Nálunk is lezajlott ez a folyamat, mármint megszületett a lányom és a rokon kislány, aki idősebb nála, folyamatosan bántotta, a többiek meg elintézték annyival, hogy életkori sajátosság stb… és akkor én rájöttem, hogy nem szeretem azt a gyereket, hozzáérni sem akarok, egyszerűen lett bennem egy blokk. Sokszor a saját kisgyerekkori énem köszön vissza egyébként az ő viselkedésében, mostanra talán túllendülök rajta, de nem könnyű és vele szemben el tudom kerülni a találkozást. Szóval szeretnélek megnyugtatni, hogy létezik az érzés, és csak rosszabb ha emiatt még bűntudatod is van.

      Kedvelik 1 személy

      Hozzászólás ↓

    • Azt mennyire gondoltad komolyan, hogy meg kéne simogatnod a fejét, amikor undokul néz rád érkezéskor?? Mert szerintem nyugodtan fogadd el, hogy nem szereted. Nem muszáj szeretned. Persze, LEHET, hogy a gyereknek se könnyü, ki tudja, milyen , vagy milyen volt korábban a szituáció, amiben élt. (te nyilván jobban, mint innen bárki más)
      Nem tudom, mennyire lehet ezekröl már nyiltan beszélni vele. Vagy legalábbis megemliteni, megpróbálni.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • en annak a hive vagyok hogy megbeszelem a parommal az erzeseimet, es utana egyutt leulunk a gyerekkel harman es kibeszeljuk / megbeszeljuk. Hogy nem automatikus a szeretet. Lehet a gyerek se szeret teged. Lehet nem kellene eroltetni a harmasban levest. lehet hogy ha ki lenne mondva hogy nem szeretitek egymast , akkor maris oldodna, nem kellene ereztetni hiszen ki lett mondva. Lehet meg lehetne beszelni hogy mit tudnal tenni te es a gyerek, meg a ferj hogy javuljon a helyzet. Mindenki mondjon otletket es nincs rossz otlet.

        Kedvelik 1 személy

      • En megkerdeznem a gyereket hogy neked ez igy jo? mert nekem nem. ha neked sem, akkor valtoztassunk hogy jobb legyen mindekettonknek. Nyilvan ez szemelyiseg es gyerek fuggo, de a nagyobbik lanyomnal bevalik. A kicsinel meg nem.

        Kedvelés

      • es ha kitalaltuk hogy lesz jobb, akkor folyamatosan visszajelzek neki pozitivan. ” most jol erzem magam” ” sokkal jobb mint tegnap, vagy amikor…” tudjuk ezt maskor is igy? stb

        Kedvelés

      • szerintem, esetleg érdemes arra is gondolni, hogy talán nem a gyereket magát nem szereted, hanem azt, ahogyan viselkedik veled
        ha erről közelíted meg, akkor könnyebb megoldásokat is keresni
        biztosan van oka arra, hogy ilyen legyen (én nyilván nem tudom, hogy mi, de a körülményeket áttekintve valószínűleg meg lehet találni)
        lehet neki jelezni, hogy mi az, amit nehezen viselsz és ez milyen érzéseket vált ki belőled
        és a pároddal is meg lehet ezeket beszélni
        hallgatni, tűrni és gyomorgörcsölni romboló a párkapcsolatra és a gyerekre nézve is. Mindenkinek jobb, ha kap visszajelzést. Egy gyerektől végképp nem várható el, hogy belehelyezkedjen a te nézőpontodba (amúgy – attól tartok – a felnőttektől sem ).

        Kedvelés

  3. Mikor még nem volt keritésünk ,a szomszéd telken lakók a mi kertünkön járkáltak keresztül,hogy a saját füvüket kiméljék. Amikor a férjem megkérdezte,hogy mit keres a kutyakaki a gödörben,miért tette bele a szomszédasszony a mi gödrünkbe,azt a választ kapta,mert ott volt,üres gödör volt.
    Hosszú i nincs a billentyüzetemen,legalábbis még nem fedeztem fel ,hol van .

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  4. Miért jöttök a saját véleményetekkel arról, hogy hova kell tenni a kutyaszart? Komolyan kérdezem, és érdeklődve. Ez a bejegyzés NEM a kutyaszarról szól. Ez olyan, mintha arra, hogy “lila dalra kelt egy nyakkendő”, azt kommentelnénk, hogy a nyakkendők szerintünk nem is énekelnek, olyat ki látott, és ha már, akkor se énekeljen egy nyakkendő, mert nem az a dolga. Lilát főleg ne.
    Ez egy gomb, ami benyomódik? Ha látok valamit, ami nem egyezik az én véleményemmel, azonnal mondanom kell róla a magamét, függetlenül attól, hogy mi volt a közlés szándéka? Itt láttatás, példa. Nem ez a lényeg.
    A bejegyzés címe nem kutyaszar, hanem miért haragszol. Nem?
    Én nem szeretem a társasági eseményeket, 99%-ban erőltetettnek érzem őket, nem csevegek, mert nem érdekel a csevegés egyáltalán, csak fajsúlyos témákról akarok beszélni. Akivel a sonka árát is, azzal viszont a sonka árának megbeszélése is fajsúlyos. Ezt sok ember veszi személyes sértésnek. Érted, azt, hogy én valamit nem szeretek/nem szeretnék. Mintha őt bántanám vele. De nem bántom, nincs közöm hozzá. És mégis.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • Azt hiszem, széklábfaragás lesz így a posztokból. De van ez a hallottam valamit-beleszólok típusú kommentelés, a szöveg lényegét nem kapja el, nem lehet vele mit kezdeni. Sok színes, érdekes, hasznos mondat leíratik így is a hozzászólásokban, de amikor ez uralja el, vagy ezzel kezdődik a kommentsor, az szar, igen.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Sokszor elszigetel, hogy én ezt nem tudom érdekesnek, hasznosnak tartani. Nyűglődöm, türelmetlen leszek: de hát nem ez a lényeg, nem érted? – gondolom magamban. Nem tudok összevissza mindenféléről csevegni, és nem bírom, amikor őrületes jelentőséget tulajdonítanak valaminek, aminek (szerintem….. ez mindig önreflexióra ad okot) abszolút nincs. Ezért nem funkcionálok én társaságban szinte egyáltalán. Itt is. Persze, biztos tök fontos valakinek valahol, hogy ki hova teszi a kutyaszart, én is kerülhetek olyan helyzetbe, és akkor majd jól kibeszélem, de MOST nem erről volt szó, nem ez a lényeg, nem ez volt az érdemi mondanivaló, miért ragadunk le ennél?? – ezt érzem.

        Kedvelés

      • azért próbáltam írni a “negatív érzéseket hizlalsz magadban..” fonalat megragadva elvinni a témát a kutyusokról, jah nem a nemjapó nénitől, 1 éppen érintő nehézség felé. De persze minden változik és én bízok erősen a helyzet javulásában.

        Kedvelés

      • Értelek, igen, csakhogy én nem haragszom, ha a másik haragszik, hanem nem értem. Mindennapos élményem, hogy volt valahol, valamikor egy nagy össznépi míting, ahol ismertették a társadalmi viselkedés szabályait, és arra engem valahogy elfelejtettek meghívni. És így sokszor érzem azt, hogy értem, hogy most megbántott és/vagy haragszik, de azt nem és nem értem, hogy miért. Közben meg már egy ideje figyelem ezeket a dolgokat, szóval valamennyire persze értem, de csak úgy, mint ahogy olvasásról lenevelt gyerek a lila nyakkendőt: értem, mert elmondták, és vissza tudom mondani, de belsővé nem tettem, nem érzem át. Nem biztos, hogy jól tudom magyarázni. Igazából most már nem is nagyon szoktam, ez kapcsolódik Éva nem-magyarázkodós posztjaihoz.

        Kedvelik 2 ember

      • Hogy mondjam. A bölcsődében, óvodában azt láttam, hogy a többi gyerek, úgymond, “barátkozik” egymással, és ez a helyes, elvárt viselkedés. Én álltam ott, és azt éreztem, hogy 1. nincs erre igényem, hagyjanak békén elmerülni a Mazsolában, 2. honnan tudják, hogy azt hogy kell?? Mert megfelelési kényszerem mindig is volt, nem is kicsi. Bölcsődében szerencsém volt, békén hagytak. Óvodában már volt egy kis türannosz, aki odajött és ellentmondást nem tűrően közölte velem, hogy ő a barátnőm. A felnőttek is egyetértettek vele. Jó lett volna, ha értem, pontosan mit jelent ez. Arra emlékszem, hogy alávetettem magam: legyünk akkor túl a közös akármin, ha aztán egy kicsit békén leszek hagyva. Ráncigált, hagytam, visszavonultam közben a saját világomba, addigra már birodalmak épültek fel a fejemben. Ez egy példa, és ez nem ért véget az óvodával, ugyanígy volt a zenehallgatással (hogy tudják kívülről, hogy melyik kazettán milyen számok vannak, otthon leülnek este és MEGTANULJÁK??), szerelemmel, társas kapcsolatokkal. Utánoztam, mint a majmok, de nem éreztem és értettem az egészet, és ez látszott is, az utánzás sosem teljesen olyan. Most már nem érdekel, sok minden úgy maradt (nem barátkozom), sok mindent megtanultam (szerelem!!), de ez az én életem egyik elég meghatározó traumája: hogy nem értem, kilógok, és nem akarok kilógni, miért nem tudom én is olyan könnyedén csinálni az életet, a helyeselt életet?
        Röviden: bizony, nem kell, hogy értsem, de volt idő, amikor nagyon, de nagyon szerettem volna érteni, és ennek az árnyéka azértt velem van még.

        Kedvelik 1 személy

    • Egy nap eltelt, és én most biztos vagyok benne, hogy AZÉRT TART ITT EZ AZ ORSZÁG, mert sokan a nagy birtokvédelmi-azénadómból öntudatukkal TÉNYLEG azt gondolják, hogy jobb helyen van a kutyaszar natúr széthagyva akárhol, a háza előtti járdán, a kerítése mellett, mint bárkinek a kukájában. Ez tényleg az a típus, aki átkúrja a szomszédba inkább, csak nehogy az ő túlméretezett kukájában legyen. Fú, Énvagyok, ne haragudj, én értékelem, hogy még mindig itt vagy és nem adtad fel ezt a zavarbaejtő, érthetetlen blogot, de én utálok ilyen emberek és ilyen hőbörgések közelében lenni.

      Én arra voksolok és azt támogatom, aki nem dumál, hanem cselekszik, aki proaktív, kooperatív, meleg szívű, nagyvonalú, kreatív, nem ilyen szarrágó, hogy az az én kukám. Nem ezt jelenti a jogtudatosság, az öntudat.

      Hozzáteszem, a nő nem tudta és nem tudhatta, meg valószínűleg nem is igen gondolkodott ezen, hogy honnan hozom a szart (hogy pont ott volt a kerítésüknél), sem azt, hogy nem is az én kutyámé. És így már nem is haragszom.

      Mindenesetre nem erről szól a poszt, hanem a haragjaink mérlegeléséről, felméréséről, és én is megcsúfolva érzem az írói szándékaimat, a láttatás eszközeit így, de azért tanulságos, hogy mik vannak emberek fejében, és mire használják a szövegeket és a blogfelületet, mondván, ők csak leírják a véleményüket.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

  5. Fú, na, kiragadom a lényeget: Angliában mindenki haragszik, ha beledobod a magánkukájába a kutyaszart. Mondjuk ott van ötven méterenként kutyaszarnak szánt kuka, meg másféle közkuka is. De nem is a magán jelleg miatt haragszanak, hanem mert rettenetesen bűzlik, főleg melegben, napokig is akár, ha úgy jön ki a szállítás.

    A többi részét nem fogtam föl, ma amúgy semmit, holnap megint elolvasom.

    csókpuszi

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  6. Nagyon tetszett a bejegyzés.
    ”És vannak a krónikus, sok éven át cipelt haragok. Hajdan szeretted, de aztán, úgy éled meg legalábbis, méltatlannak bizonyult. Segítettél neki, és később azt gondolod, érdemtelen volt rá, netán rájöttél, milyen ember, vagy valami nézeteltérésben meg is harapott. Néha nagyon rusnyán kifordulnak magukból emberek, olyanok, akikről soha nem gondoltad volna, elromlanak, dogmatikusak lesznek, keserűek. Vagy eleve is tévedés volt a nexus.”
    Ezen nagyon sokat gondolkoztam. Tapasztaltam én is. Szomorú voltam és elsősorban magamra haragudtam, hogy nem vettem észre már a legelején az intő jeleket. Rossz érzés beismerni a tévedést.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  7. Többnyire néma, de rendszeres olvasója vagyok a blognak, ezt a posztot is magamat megerőszakolva préselem ki magamból, annyira nem érzek késztetést az ilyes megnyilvánulásra, pláne a fröcsögésre, még akkor se, ha nem értek egyet a bárhol olvasottakkal, meg nem is gondolom, hogy az én véleményemre mindenki kíváncsi. Nincs bennem közléskényszer, hogy vadidegeneket térítsek meg a saját hitvallásomra, ad absurdum nekiessek, beszóljak bárkinek, csak mert eltér a véleményünk, az életünk, vagy az értékrendünk. Ő úgy, én így. Mindegyikünknek van létjogosultsága. Vagy nem? Tudom, hogy a tájékozatlanság veszélyes, de annyira túlburjánzik a szemét, ami szembejön, hogy ha csak tehetem, kikerülöm. Itt viszont törzsolvasó vagyok.
    Ezen a blogon élvezem a sokoldalú témaválasztást, az objektív rávilágítást a legkülönbözőbb kérdésekre. Gondolatébreszt, önreflexióra sarkall, olvasmány- vagy filmötletet ad, vagy önzetlenül – köszönöm is neki! – közkinccsé teszi az általa kitúrt infókat. Üdítő kivételként tekintek rá, pontosan a mai topic miatt.
    Úgyhogy a kutyaszaros történet számomra csak “kis színes” a lényegben.
    Így lesz a gerendából fogpiszkáló-faragás. (Ha el nem rontjuk! 😀)

    Persze IRL van azért, amikor én is megmondom, hogy miért haragszom, be is törik a fejemet néha. Mert amit írtam, ugyanúgy zavar ott is, de hús-vér emberek között face to face interakcióban mégiscsak más.
    (Lehet, jobban tettem volna, ha most se szólok, de én ide járok értelmeseket olvasni, muszáj voltam ez egyszer már! Na!)

    (A felreértések elkerülése végett: Évát személyesen nem ismerem, és ez nem fizetett hirdetés!)

    Kedvelik 1 személy

    Hozzászólás ↓

  8. Néha nagyon jókat tudok háborogni olyasmiken, amiket mások tesznek én meg éppen nem akarok kinézni a fejemből. Faszolásnak nevezem, mert legtöbbször a szólam azzal kezdődik, hogy Fasszkivan azzal hogy… és akkor ide kerül éppen az hogy József sem tudott telefonálni hogy nem megy be ma a városba, vagy hogy Krisztina megint dirigáló hangnemben kért.

    Ez általában frusztrált alapállapot, mert belső nyugalom idején mélán nézem ezeket a helyzeteket és azt hiszem, minden okkal történik úgy ahogy. Aztán meg jön az inger, hogy de én irányítsam a dolgok folyását szóval minden történjék csak úgy ahogy nekem tetszik! És ha nem akkor fasszkivan azza hogy…!

    Szóval csak azt akarom mondani, hogy adott esetben mindkettő lehetek, az is aki hálával tekint a kutyaszart felszedőre, meg az is aki háborog azon hogy az Én Kukámba dobták. Fontos megérteni, hogy amikor teljesen fölöslegesen faszolok, az sosem személyes. Rólam szól, nem pedig az illetőről. Lehet az illető tényleg bunkó, vagy jogos a felháborodásom, de a felháborodás az enyém, belőlem fakad, nekem van vele dolgom nem a másiknak. Ezért igyekszem, mivel hogy sokba van, kerülni. Amikor valaki túl sokat ad és túl sokat tűr, sokkal gyakoribb az efféle frusztrálódás. Nálam ez a helyzet, nem vagyok elég asszertív, ezért kutyaszarnyi eseményeken is fel tudok háborodni, amikor betelik a pohár.

    Kedvelik 1 személy

    Hozzászólás ↓

    • Érdekes, amit írsz. A posztban említett jóléti anyuka magabiztos háborgása nem érinti ennyire az ő érdekeit, mint a te eseteid a tieidet, neki csak megvan a véleménye, meg ehhez a stílusfordulatai és hangmagasága, és engem elriaszt, mennyire nem mondaná ezt az illetők szemébe. Én viszont megmondom neki, hogy ne bántsd, jót akar, nem szervezheti másképp stb.

      Kedvelik 1 személy

      Hozzászólás ↓

      • Ezt meg kilométerhiány-nak nevezem.
        Csakis az a célja, hogy gyűjtsön. Önigazolást, fölény-élményt. Nem?

        S ezt mind az én adómbó’ 😀

        Kedvelés

    • Ezzel, amit írsz, azonosulni tudok. Én is szoktam vizsgálni, hogy miért leszek ideges, az a pont a jelen el nem fogadása (szerintem) és ha tudom, érdemes egyet hátralépni és asszertíven kezelni. Ez nem könnyű, egyáltalán.
      Az persze lehet, hogy a másik fél ezt nem érti, nem érti meg, amikor visszatükrözöm az ő oldalát, ilyenkor meg az a kérdés, hogy kell-e vele érintkezni.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Valahogy így. Én akkor nem tudom elfogadni a jelent (azokról a helyzetekről beszélek, amikor nem vagyok hajlandó felfogni hogy a kutyaszar jobb helyen van a kukámban mint az utcán) amikor nem vagyok belül jól, nem vagyok békés. És igen, ilyenkor nekem bazi nehéz hátralépni, mert valahol, jól is jön az a bosszúság – ki tudom adni a feszkót. Nagyon gyerekes egyrészt, másrészt attól tartok, hogy a sárkánykodás művészete ez.
        Innen nézve teljesen érthető, milyen automatizmus húzódik meg emögött a viselkedésforma mögött. Már megint az elnyomottság (ön- vagy külső) témakörénél tartunk, az asszertivitás hiányánál, az önmenedzselés és a magabiztosság siralmas mértékű hiányánál.

        Különben a nemjapónak mi baja lehetett?

        Kedvelés

      • Egyszeri ember, nem értette a helyzetet, mindenki gyanús neki, utálja a kutyákat, azt hitte, odahordjuk a szemetünket, nem kéne nekem se benyúlnom a rácson, rossz napja volt, fasztudja.

        Kedvelés

      • na, pont erről van szó, elgondolkodtál rajta, hogy lehet nem kéne benyúlni a rácson, csak ennyi, semmi több, és innentől béke van, már te sem haragszol a nénire. A megértés akkor jó, ha kölcsönös. A bemutatkozó levelemben leírtam miért vagyok/voltam itt. És én sem szeretek olyan emberek közelében lenni, akiktől csak azt kapom, hogy mekkora egy darab szar vagyok. Azt gondoltam ez egy értelmes hely, ahol lehet tanulni a másik oldal gondolkodásáról, emberségről, ez volt a vonzereje. Számomra ez nem egy furcsa blog, elég tiszta képet sikerült kialakítanom magamban több hónapnyi tartalom végigolvasása után. Egy dolgot nem értek hogy bár tudom, hogy szar a stílusom, miért kell mégis támadó trollként gondolni rám, de ez valószínűleg betudható annak, hogy nagyon sok támadást kaptál, kapsz. Na, ismét peace, megyek hegeszteni a kerítésemet, ahhoz egyre jobban értek, eszméletlen öröm, hogy egyre szebb varratokat húzok az ívhegesztőmmel, pedig soha sem tanultam. Kevés olyan hely van, ahol az emberekről lehet tanulni, és az nem olyan mint egy varrat a vason, rengeteg féle ember van, mindenki más prekoncepcióval. A látszat ellenére nem azt keresem hol tudnék beléd – belétek kötni. jó hétvégét 🙂

        Kedvelés

      • “na pont erről van szó, elgondolkodtál” — a kommentelő ELÉGTÉTELT érez, én aztán nem sajnálom tőled, csak nem tűnsz nagyon értőnek ettől. Apám mondana ilyeneket, ha nem iktattam volna ki az életemből, hogy “na látod”.

        A szöveg is jelzi, olvasd el, hogy én ezen, hogy nem kéne benyúlni, már ott is elgondolkodtam, mérlegeltem, és nem tudtam jobbat. Szerintem szarrágó, aki csak annyit lát a világból, hogy ne az ő kukájába kerüljön a szemét. Think globally. Vagy legalább locally, az is jobb, mint a selfishly. Az igazi jogállam nem csak azt jelenti, hogy amit tilos, azt tényleg tilos, hanem azt is, hogy amit viszont nem tilos, azon ne kötözködjön senki holmi szokásjog vagy egyéni vélekedés alapján, mert az önkény.

        Nem moslak egybe a zaklatókkal, és nem tartalak trollnak (a trollok kint maradnak, záró tolerancia van évek óta, még annak is, aki csak Michael Jackson témájában oktatna ki, a hangneme miatt), de a vérbeli trollok egészen másért és máshogy kötözködnek, szerintem ezt nem látod át. Te csak simán kismagyar mentalitást mutattál itt be. Ne feledd, hogy míg te végigolvastad a blogot, a bizalmas dolgaimmal egyetemben, nekem a húsz-harminc kommented van, meg két e-mail, szinte semmit nem tudok rólad, és nem tételezek fel semmit, a soraidra válaszolok, nem az évtizedes énképedre. Viszont szerintem rosszak a kommunikációs mintáid. Annyira gyűlölöm a megmondást, a mások dolgainak jobban tudását, hogy nanogrammját is megérzem, és pont úgy ugrok, mint Rita, mert nekem fontos a blog és a beszélgetés színvonala, és ez a megmondós hang mindent megkeserít.
        Kérlek, ne akard sugalmazni, vagy kitalálni, feltételezéseket megfogalmazni arról, hogy mi van bennem, minek tartalak, mit érzek, ez is bénaság. Figyelj inkább, kapcsolódj, ha szeretnél.
        Sokaknak van egy örökké takarékláng-szerű feszkóigénye, vitakényszere, amit fel sem ismernek, és nem is nagyon tudnak mást, mint vagy hallgatni, vagy kioktatni. Felejtsük már ezt el itt, végre.
        És ne tévesszen meg, hogy én erőseket állítok, nem az olvasó ellen van, hanem a gondolatért.

        Kedvelés

      • És de, haragszom a nőre, mert hergeli magát, én minden nap ott megyek oviba, és nem volt igaza, én elvárom az alapértelmezett jóindulatot, és én is megadom mindenkinek (aki nem csikorgatja a székét).

        Kedvelés

      • “A megértés akkor jó, ha kölcsönös.” Nem akarlak elkeseríteni, és nem is visszavágásképp írom, de a blogger és az olvasó teljesen más pozícióban van. A blogger és a blog csak lebeg, mint valami sziget, és kikötnek rajta mindenféle népek, efölött nincs befolyása. Ezért az fog viselkedni, aki a földjére lépett, nem lehet másképp. Így nem léphetsz mellém, és nem várhatsz el ugyanolyan személyre szóló megértést, figyelmet, mint amit én kérek — nem a személyemnek, hanem amikor a SZÖVEGEMET olvasod és a lényemet értelmezed, mindezt pedig az általam működtetett felületen teszed. Vendég vagy, nem pakolgathatsz itt meg oktathatod ki a házigazdát. Te önként jöttél ide, szövegeket olvasni, és meg akarsz érteni, ezt kérem is. Fordítva nem biztos, hogy működik, és főleg nem cserébe, bennem nem volt ilyen, hogy de szeretném én megérteni xy random olvasót (és nem is hagyom magam zsarolni sem azzal, hogy akkor megsértődnek, elhagynak, megutálnak). Egyszerűen nem hagy írni és szabadon gondolkodni az, ha a jófejség a cél. Szóval nem biztos, hogy meg akarlak érteni, nem ígértem ilyet. Az sem biztos, hogy érdekes vagy. Nem gúny, hanem komoly: ha elmondanád, ami benned van, és tuti megértést vársz, keress kölcsönös barátságokat, esetleg pszichológust. Ezt írom is minden GYIKben meg kommentszabályzatban. Kommentelőim többségét inkább csak tudomásul veszem, vagy ők egymással beszélgetnek, nem akarom őket különösebben megérteni, nem barátok vagyunk, olyan is van, akit csak elviselek, udvarias vagyok, de még olyan is, akit két évig viseltem el, nagyon rajtam volt, és aztán kis híján tönkretette a blogot és durva manipulációkkal megosztotta az olvasókat.

        “És én sem szeretek olyan emberek közelében lenni, akiktől csak azt kapom, hogy mekkora egy darab szar vagyok.” Jaj, de remek, és meg vagyok zsarolva kvázi, nyomás van. VOLT és AZT GONDOLTAM, írod. Értem, akkor csalódtál, nem olyan, viszlát, mit írogatsz nekem? Puffogsz, aztán “peace”? Jajjj.

        Te tudod, milyennek érzed magad. Nem lehet, hogy azért érzed ezt, mert látod, hogy igazam van (ez esetben: kuka pár köbcentijén nem kéne kicsinyeskedni, se a bloggert, aki felnőtt ember, terelgetni), érvelni nem tudsz, de nem akaródzik elismerni? Én nem írtam ilyet, hogy darab szar vagy, neked általában van, lehet kisebbségi érzésed a (vágyott) nőkkel, ha jól látom, és meg akarsz nekik felelni. Ehelyett nyugodtan mondhatnád a VALÓDI, akár éles véleményedet NEM MANIPULATÍV módon, akkor becsülnélek érte, és semmi bajom nem lenne. Nem ezt a sértődős műsort előadni, mert ez viszont enyhe megvetést vált ki. Én többnyire nem reagálok a kommmentjeidre, nem akarok senkit értékelni, a tükröd lenni, nem vagyok anyu, én on akarok lenni, a témánál maradva.

        A viselkedésed mindenestere elég tipikus. De menj el, ha nem jó itt neked (nem mentél, pedig elköszöntél, ez is századszor van már a blog történetében, tehát akkor szar itt neked, de még visszajössz erősködni?), de azt ne várd, hogy majd rámnyomod a véleményt, és akkor nem mondom el a sajátomat.

        Kedvelés

      • Ja, mert mi van, ha nem tisztelettel lép és viselkedik a szigeten az utas? Földrengés, szökőár, bozóttűz. A hely szelleme a jó szándékkal érkezőket látja szívesen.

        Kedvelés

  10. Na de emberek ! Arra is van allaspozicio, aki kiszedegeti a zacskobol a kutyapiszkot ?
    És a szaros zacskóval mit csinálnak ?
    Én úgy, de úgy haragszom a nájlonra…

    Egy közeli natura ketezres területen minden hétvégen, ket jó emberem, 2 zsák szemetet szedeget össze. Elképesztő és a legszörnyűbb, hogy az ottani gulyakútba, zsákostúl borítja a módern lakosság a háziszemetet…okosan és gondosan a jövőt pofozza nagylelkűen.
    Elszaródott ez a világ.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • Nem szedi ki senki, miért tenné? Együtt égetik vagy rakják le. A kutyaszart azért zacskózzuk be, mert közegészségügyileg rendkívül veszélyes, légymágnes, fertőzésgóc, amellett büdös is, a zacskóban jobb helye van a szeméttelepen is. A kutyaszar nem természetes, hanem a belterjes, túl sűrűn élő, mesterséges és beteges kutyapopuláció tömeges városi terméke aszfalton, vagyis le nem bomlós helyeken.

      Van lebomló műanyagból készült kakizacskó is.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

  11. “Miért haragszol?” Ezt gyakran kérdezik tőlem, amikor nem haragszom, csak kilépek egy helyzetből, ami nekem rossz. Elmegyek, nem reagálok többé, de ez nem azonos a haraggal.
    Tudom, nem erről szól a bejegyzés, csak olyan ismerős a cím , sokszor hallottam mostanában.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  12. Az utóbbi pár évben elég sokat figyeltem (magamat is meg a környezetemet is), hogy hogyan is működik a harag, hogyan lehet a dühöt egészséges módon megélni és kifejezni, hogyan lehet az energiáit a hatékony önérvényesítésre használni. Mert rám is az (volt?) a jellemző, amit Pikareszk leírt, hogy többet tűrök másoktól, mint amennyit tőlük elvárok, aztán ha egy ponton tele lesz a hócipőm, vagy magamban puffogok, vagy egy látszólagos apróságot “reagálok túl”. Aztán elkezdtem megpróbálni tudatosan meghúzni a határokat, még mielőtt elfajulna a helyzet. Az nagyon érdekes volt, hogy akkor kezdtek igazán hasznossá válni a mindenféle asszertív technikák leírásai, amire sikerült magamban tudatosítani, hogy mik azok az érdekeim, értékeim, amelyekért érdemes vállalnom a küzdelmet meg a kockázatot. A fordulat számomra is az volt, hogy nem akarok minden áron “jófej” lenni, fontosabb, hogy tiszteljék a köreimet, mint az, hogy kedveljenek. (Most, hogy ezt így leírtam, beugrott, hogy mikor a karrierváltásom előtt évekig tizenéveseket tanítottam, kezdő tanárként is ezt volt a legnehezebb megtanulni, csak ott segített a szerep meg a szerepelvárások, így könnyebben megtanultam asszertív lenni, mint elvben egyenrangú viszonyokban vagy beosztottként) Meg az, hogy “megengedtem magamnak”, hogy dühös legyek, mert nálunk otthon a családban ezt a nők nemigen ismerték el magukról, a passzív-agresszív modszerek, a manipuláció vagy az elfojtás volt az öröklődő minta inkább. Pedig a düh mint érzés alapvető az én védelméhez, csak tudni kell kezelni. De ha a “hét főbűn” egyikeként tekintünk rá, akkor ezt nehéz megtanulni. És nem könnyű megtalálni a határt az asszertivitás és az agresszivitás között, pláne, ha valaki számára váratlan agresszióval szembesül. A kutyaszar esete szerintem erről szól.

    Jó lenne persze, ha lenne valami univerzális szabálykönyv az életben, és mindig mindenki tudná, hol a másik “kerítése” és azt tiszteletben tartaná, de hát se a társadalom, se a természet nem így működik. Annyi világos, hogy ha egy élőlény életére vagy utódjaira támad egy másik, az védekezni fog, de már az állatoknál is vannak olyan harcok, amik nem közvetlenül erőforrásokról vagy akár területvédelemről szólnak, hanem a társas hierarchiában elfoglalt pozícióról – embereknél ehhez hozzájön még az eltérő értékekért folyó “Kulturkampf” is.

    Az alkalmazói kukáját egy bezacskózott kutyagumitól és egy kerítésen átnyúló kéztől féltő nő túlzott reakciója engem egy házőrző kutyáéra emlékeztet leginkább.

    “Énvagyok” szerint Éva azért “látta be”, hogy “jogos”a nő haragja, mert “a kuka a kerítésen belül volt”. Holott Éva csak annyit gondolt végig, hogy a nő biztos nem látta, hogy más kutyája szemetét szedte össze a házuk elől, nem a sajátjáét nem akarta hazavinni.

    Az, hogy Énvagyok amellett kardoskodott ezután, hogy “senki ne nyúljon a kukámhoz”, arra utalt, hogy ő még akkor sem hagyná, hogy az általa bérelt kukába dobjon valaki egy kutyagumit, ha ezt az illető az ő háza elől szedi fel más helyett, meg arra is, hogy aki efféle birtokháborítást követ el, az ne lepődjön meg, ha következményei lesznek. Az nem derül ki hozzászólásaiból, hogy ő is a nőhöz hasonlóan járt volna-e el, azaz kivágta volna-e a szart a saját háza elé és “közellenségkent” mutogatna-e azóta is Évára. Mindenesetre az, hogy arra nem tér ki, hogy ő a konkrét szituban mit tett volna a kerítésen belül, csak arra, hogy mit kellett volna tennie Évának azon kívül (hazavinni a más szemetét is, vagy a legközelebbi köztéri szemetesig, ha már felszedte), azt valószínűsíti, hogy a nő viselkedését normálisnak tekinti – vagy azt, hogy felületesen olvasott. (Ami ezután jött, az már ismét Kulturkampf és pozícióharc, inkább nem próbálom elemezni.)

    Én a nő viselkedését azért nem tekintem normálisnak, mert “elszállt az agya”, a területvédő-pozícióvédő indulata annyira elsodorta, hogy konkrétan a saját érdeke, feladata és a közérdek ellen cselekedett: szart hajított a gazdája háza elé, hogy az inkább szimbolikus, mint valós sérelmet megtorolja – ennek az abszurditásáról szólt a poszt.

    Az meg még egy másik messzire vivő téma, hogy ez a “saját kuka” egy közszolgáltatás részét képező bérlemény valójában, nem saját tulajdon, és az ide pakolt “idegen” szemét (amíg nem foglalja el a saját szemét helyét), nem okoz semmiféle kézzelfogható kárt vagy pluszmunkát a bérlő számára. Olyan alapjába véve szabálykövető és jóléti országokban, ahol nincsenek sokan olyanok, akik a szolgáltatás díjának megspórolása céljából mások kukájába hordják a szemetet (vagy guberálás céljából széttúrják), nem is kell elzárni a szeméttárolókat, és nem hinném, hogy így túlreagálnák, ha valaki idegen beledob egy átlagos utcai szemetet (papírzsebkendő, banánhéj, kutyagumi) (más kérdés, ha valaki megszegi a szelektív gyűjtés szabályait, és esetleg ezért az egész tartalmat otthagyja a szemételszállító) . Meg a kutyások jelentős része nem szedi maga után a kutyaszart, így egy tágabb összefüggésekben gondolkodó hàztulajdonos hagyná, hogy a bezacskózott kutyaszart az ő bérelt kukájába dobják, pozitív megerősítésként.

    Kedvelik 1 személy

    Hozzászólás ↓

    • Nagyon komoly elemzés.
      Még az is van, hogy Énvagyok úgy hiszi, csak leírta, amit gondolt, hát mi a baj azzal, és nekiestek.
      Én meg sértésnek veszem azt is, ha ennyire nem fogja valaki a szöveget meg az értékrendet, és akkor még fölülről is beszél (“na ugye”), és próbál fontos lenni, hogy Ő győzött meg.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • igen, ez ilyen “pozícióharc” és provokáció a részéről, nem tudom, mennyire tudatos. A fél vilàg ilyen passzív-agresszív, manipulatív kommunikációs mintákon nő fel. Mondjuk az első kommentje utolsó mondatából úgy gondolom, hogy tudatos provokáció.” Olyasmi ez szerintem, mint amikor valaki más bolgjára kommenteli a maga szemetét. Ha a blogger megengedi, ok, ha nem, akkor meg jön az anyázás.” Hogy olyasmihez hasonlítja a nő irracionális és váratlan kiborulásának alapját, amiről tudja, hogy érzékeny pontod, a szemétkedő, másokat önvallomásaik alapján kioktató vagy empátia nélküli kommentek idehányásához. Leírtad, hogy miért nem olyan, de én úgy érzem, direkt akart ezzel felzaklatni (vagy lehet valaki ennyire empátia nélküli, nem tudom) és védekező pozícióba szorítani. Nehéz az iilyen emberekkel.

        Kedvelés

  13. Szétszálazni… ez szép kifejezés.
    Szétszálazás után lehet szép erős vonalat fonni.
    Szétszálaztam, ammennyire tudtam, bár maradtak még benne csomók. Dolgozok még rajta.
    Megijedtem, amikor észrevettem, hogy bekerültem egy többesszámba : « ti, akik csak kötekedni jártatok ide ». Bekerültem ? Kötekedtem ?
    Tudatosan, direkt bántva biztos nem. Csak örültem a kedves fogadtatásnak, majd figyelmetlen lettem és egyre kevésbé néztem a blog eredeti funkcióját, « nagyon akartam mondani a nagyon véleményemet », és igen, jöttem lerakni a sittet. Talán azt gondoltam, te erős vagy és környezettudatos, majd elhordod. Ez most így utólag elég gáz. Bocsánatot kérek.

    Életem utóbbi időszakának egyik meghatározó élménye a blogod. Sokszor eszembe jut, amiket írtál.
    Köszönök minden jószándékot és energiát!

    Lehet, hogy a kertésznő attól fél, hogy az ablakból figyeli a diplomata felesége, és kérdőre vonja, ha nem őrzi elég vehemensen a kukát. (És lehet, hogy tényleg. Vagy nem. Ez a félelem intenzitása szempontjából irreleváns.)

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

      • Köszönöm, hogy válaszoltál.
        Hogy vagyok? Babázom főleg. Az automatikus válasz egyébként az lenne továbbra is, hogy rosszul, bonyolult az életem és nehezen hozok döntéseket. De már látok felfelé ívelő görbéket, és végre el tudom hinni, hogy nekem lehet ilyenem is.
        Az utóbbi időben volt egy erős párhuzam az életünkben: engem is megfigyeltek Gyermekeinkre Vigyázó Szemek. (Mondjuk az én háttértörténetemmel sajnos ez logikus és várható volt.) Még nincs vége, de már sokkal kevésbé érdeklem őket. Ez jó jel.

        Gratulálok a könyvedhez (előre is)!

        Kedvelés

  14. Nekem az jutott eszembe erről a posztról, hogy van a lötyimötyi harag, ami pillanatnyi hangulat, feszkó levezetés, sokszor félreérzés…és van az igazi, ami olyan, mint a fájdalom, jelzi, hogy valami nagyon nincs rendben, tenni kell ellene, mert valaki ártó szándékkal átlépte a határainkat, na ez utóbbit, ha átrózsaszínezzük vagy elfojtjuk és elfelejtjük, az kész lelki öngyili, ezért kellene mindig “szétszálazni”, mi az amit valóban érzünk és miért. (és erre a “műveletre” egy kívülálló pszichológus lenne a legjobb, nem egy elfogult szerettünk, kár hogy olyan kurva drága, amit egyébként nem is értek, hogy miért)

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • A szétszálazás egy nagyon jó kifejezés erre a tevékenységre. Mérő László könyvében, az Érzelmek logikájában ír arról, hogy a közösen használt idegpályákon hogyan keverednek össze idővel az élmények, az érzések és a gondolatok.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

csak okos-jóindulatú írhat ide

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .