gerleéva, amint “nem bírja a véleményt”
pedig csak azt kérdezi: minek egymást direkt bántani?
Ma a szeretteid cikis húzásaira mutatok rá.
Azt hitted, minden oké, elfogadnak, lehetsz, amilyen vagy, amúgy is épp kijöttél abból, hogy gáznak érezd magad. Aztán egyszer csak egyben felemlegetnek mindent, mert ők “eddig nem akartak szólni”. Ez a manőver nagyon gyakori, és fontos, hogy átlássuk, vagy legalábbis legyenek szempontjaink a kezeléséhez.
Nagyon meg lehet döbbenni. Jó fejnek tűnt, bíztál benne, és nem ellene vagy olyan, amit most felró neked. Esetleg nem is vagy olyan, tök igazságtalaan az egész, esetleg e helyzetben nem is lehetsz nem olyan.
Én azt mondom, nehogy rosszul érezd tőle magad. Nevess fel, olyan felhorkanósan, amikor orrlyukadba tódul a kávé. Nem akar jót, nem jó fej. Eltanulta a véleménynek álcázott basztatást, mert ez is csak egy önkéntelenül felszedett kommunikációs stratégia.
Ha egy ilyen emberrel határt húzol, szóvá teszel valamit, változtatsz egy kicsit, vagy csak simán rossz napod van, akkor hirtelen előveszi, hogy te a múltkor is, és azelőtt is, és egyáltalán, te milyen vagy, és nehogy azt hidd.
A férjed is lehet. Minden okés egy ideig, néha olyan, mint ha konfliktus készülne, nem egészen érted, miért lenne, de mégsem lesz semmi.
Aztán valamiért megvadul. És akkor felemlegeti, kiönti. Egyben.
Te csak nézel: hát ennyi minden?
Megtudod, milyen vagy.
Kérdezz vissza: az, amilyennek tartasz, amit most szóvá teszel, az érinti bármilyen módon a te személyedet? Tehát árt neked, ellened van? Vagy “vélemény”? Nem érint, de tanúként is zavar?
Ne higgy a rádöntőnek, zavaros lélek ő. Aki szeret, nem ítél. Te se ítélj, ha szeretsz.
Tessék asszertívnek lenni, és még aktuálisnak is. Mondja meg mindig abban a helyzetben, hogy valami zavarja. Az nem basztatás. És ne menjen bele olyasmibe, amit később megbán és felró, és ez az ő felelőssége. A másik fél meg ne csikarja ki.
És lehessen határt húzni, és kérni, jelezni, és ne csak szankció árán. Lehessen vitatni valamit. Másképp gondolni. Jelezni.
Ne később, és arra reagálva kezdjen rá a nagy kiömlésére, hogy te szólsz vagy jelzel valamit. Elterelve a szót.
És akármit is mond, mondja a megoldás, együttműködés szándékával. A beszélgetések legyenek építőek. Ne firkáljuk rá egymásra a frusztrációt.
Ha érzed, hogy azzal, amit mond, leginkább a bántás a célja, az, hogy rosszul érezd magad, megalázzon, igaza legyen, te meg kis hülyévé válj, akkor ne adj a véleménye tartalmára, eszedbe ne jusson. És különösen ne vágj vissza hasonlóképp. Van, hogy dühösek leszünk attól, hogy a másik milyen velünk, minket érintően, és amit mondunk, nem tetszik neki, érzékenyen érinti. Mégis, éretten, belátással, tudatosítva, szeretettel felvértezve el lehet különíteni a rádzúdítós-saját saras-lenyomós szöveget az érdemi, érthető, előre vivő bírálattól. Az embernek elemi érdeke, hogy szeretetreméltóan viselkedjen a szeretetkapcsolatában, ne mérgezze a légkört, ne bántsa a partnert, és ez érzelmi intelligencia kérdése.
És ne tarts fenn olyan kapcsolatot, amelyikben valóban kis hülyévé, vagyis elgyengített, elhibázott stratégiákat követő, inkompetens féllé válsz. Hányan, de hányan szidják nem ám a férjüket, akivel azért mégis összebetonozták magukat, hanem a barátnőjüket, a kósza, ritka barátnőt, hogy milyen velük. A kapcsolat egy játszmasorozat. Ha ezt nem lehet megoldani, vagy nincs kedvetek megoldani, krónikusan, akkor annak a kapcsolódásnak vége van. Minimum tartsatok benne szünetet. Én arra jutottam, hogy nem érdemes sokat beszélni, elemezni a megfeneklett kapcsolatokat, ugyanazokkal a szavakkal, körökkel, mert az csak bántás, rabolja az időt, mindenki csak idegesebb tőle. Tömören, és inkább hallgatni. Sosem értettem ezt, hogy nincs házasság (vagy barátság) veszekedés nélkül, és az a jó, az az egészséges. Néha bántjuk egymást, meg ilyen a szenvedély… nem, szerintem nem, hanem fel kéne nőni. Erre mondta zseniális pszichológusom, hogy tíz percet hallgat a Sláger rádióból, és tíz évvel visszaesik az önismeretben.
Ha konfliktus van, akkor persze egészségesebb kiadni, kimondani, egy kicsit kitörni, mint elfojtani, lehazudni, vagy félni. Akkor sem mindegy, milyen szavakkal. Viszont akkor a megbocsátás is könnyű. De a krónikus, egyre durvább neheztelések léte, hordozása, a dühöngés, az örökké ugyanazon viaskodás, a basztatós megjegyzéstevés nem egészséges, mert önhizlaló természetű.
És az ambivalens ragaszkodás, amikor az kell neked, azon csüngsz, akit piszkálsz, vagy aki bánt. Milyen élet ez?
Hiszen ti ketten ugyanazt akarjátok: hogy jó legyen, együtt, nyugi legyen, bizalom, mosoly. Ez egy szeretetkapcsolat. Nem? Veszekedni, összekapni, csúnyákat mondani nem szükségszerű és nem is érthető. Kibékíthetetlenségeket hurcolni, az pedig mindig megbosszulja magát. Rászorulni, érdekből-látszatból fenntartani a viszonyt — ez egyenesen a legrombolóbb.
Ha valaki felé nem árad belőled, hogy de jó veled, te, te édes, te, gyönyörű, te pont így vagy jó (na, oké, ez szerelem, vonjon le az olvasó nyugodtan mindenféle következtetéseket), ha a jóakarat, a kedvesség, a türelem, a megértés teljesen hiányzik, ha forgatja a szemét mindenki, és nem szereti, hogy a másik ott van a közelében, ha mély árkokat vájtak a köztetek levő útba a mindenféle neheztelések, ha lehetetlenné vált a nyugodt, belátó, kölcsönös beszélgetés, akkor az a kapcsolat nem sokat ér.
Akkor el kéne köszönni.
Barátságból, szerelemből, kollegiális és rokoni viszonyból is.
Mert az ilyen rombol, egymást romboljátok, és rossz emberré váltok tőle. Ne felejtsd el: szeretet az, hogy de jó, hogy itt vagy, úgy vártalak, örülök neked. Szeretlek, és nem az előnyeidért. A lényedért!
Én maximalista vagyok? De azt a sok macerát, amivel az emberi kapcsolatok járnak, mi másért éri meg elviselni?
És, légy oly kedves, te is mondd meg on the spot másnak, ha bajod van. Kamasz fiadnak is, akitől persze nem köszönhetsz el. Én ezt most összeszedem, kitakarítom, megértem, de legközelebb nem én fogom csinálni, ez, ahogy megegyeztünk, a te dolgod. Ha az embered, akivel a konfliktus van, fáradt, ha feszült a helyzet, akkor se nyeld le, mondván, te jó fej vagy, hanem jelezd, hogy erről majd még beszéljetek. Egész nyugodtan. És tényleg, tömören és asszertívan mondd el az első adandó alkalommal, hogy mi nem volt okés. Így nem válnak szörnyekké a bolhák, nem lesz lavina a konfliktusból.
A facebookon is ez megy ám. Az ismerős, akit szinte el is feledek, soha nem nyilvánul meg — biztos ritkán facebookozik, éli az életét, nem is foglalkozik velem. Erre kiderül, hogy a némaság nem volt véletlen, megjelenik, és egy adagban jól megmondja, hogy én milyen vagyok, hát látja, és már mióta, és mindig! Az adott tartalomnál lehetett volna érvelni, ő most ahelyett egyben önti ki. Érv megint nincs. Mentegetőzöm: ne haragudj, nem akartam elhízott lenni, sportolok, jó érzés. Hiszek bizonyos értékekben. Nagyon fáj ez neked? Én láttam a leromlást, én belenéztem a szédítő, velem-is-megtörténhet mélységbe. És nekem élnem kell, és sok öröm kell, és most visszaépítem a lelkem, eleven, zubogó szövetek között vagyok. Tényleg ilyen direkten kell elmondani? Blaszfémia. Tényleg kevésbé kötnétek belém, ha csendesen nyugtatókon élnék, és sorozatfüggő lennék?
*
Tegnap elolvastam egy levelet egy “csalódott” olvasótól, egykori jó baráttól, amit még novemberben írt, de nem volt kedvem kinyitni, meg mindegy is. Mindig olvas, itt reagálok.
Egy cikkére írt egymondatos tartalmi érvemre nagyot ugrott, és lesajnáló rohamban tört ki, hogy én őt megtámadtam, és ne akarjam, hogy tükröt tartson nekem, mert az nekem nagyon rossz lesz. (Milyen érzékenyek az én olvasóim! Bántják őket! Egyenes adásban nézték a kibelezésemet.) Ő nem irigyel, hát hogy képzelem (ezt már többen nyomatékosan megírták nekem, akik korábban elhalmoztak a dicséreteikkel, de aztán kiismertek. A kiismerésben én nem voltam jelen, nem volt ezekkel az emberekkel konfliktusom).
(De a műfaj legjobbja: nem irigyellek, mert voltam nálad, láttam, milyen állapotban vannak a nyílászáróid. True story.)
Az is világos volt, hogy rólam már bármit el tud képzelni, úgy érzi, én tervszerűen és ellene csinálom a blogolást, és ő meg van támadva.
Szóval, erényszemle: ő nem bántott, tudja, nem szeretem a véleményt, nekem nem szabad mondani, ő szó nélkül távozott.
Csak néztem. És erről jutott eszembe a poszt témája.
Nem véleményeztél, azt írod? Miért tennéd? És ez miért nem default? Nem bántottál — ez a hőstett? Én nem értelek, mi bajod volt, de nem bánom. Szeretném, ha tudnád: senki nem szereti a véleményt, senkit nem érdekel a fölényes, elvi moralizálgatás arról, hogy a másik, aki persze az igaz ember, mit tenne. Mindenki él, ahogy tud, és esetenként borzalmas nehéz helyzetekben teszünk mindenfélét, reagálunk, fájunk és hibázunk. Hogy jön ahhoz bárki, hogy véleményezzen?
És hát gyakran neveződik véleménynek valami, ami düh, agresszió, saját sár.
Olyasmiről akarsz véleményt mondani, ami nem a te életed, nem a te ügyed, és ez visszaélés. Én akkor egy többszörös krízishelyzetben voltam, részben a ti húzásaitok miatt. Élek, ahogy élek. És túl naiv voltam, vagy ti hittetek valami egészen vadul mást arról, mi a szerepetek az életemben.
Te barátom voltál. És most azt kérdezem: amiben esetleg téged bántottalak, ami a te–én interakcióban történt, azt miért nem mondtad el akkor? Nem ám utólag és kérdésre, amikor már azt kell igazolni, miért fordultál ki magadból. Hanem akkor, amikor történt, és arról, ami téged érintett, ellened volt, és nem tetszett. Írtál kommentet. Elvtársaid vonszoltak engem végig akkor a szarkeverésben, ezt tudtad, dőlt az okosság belőled, és jeleztem, hogy állati részvétlen vagy ám. Most pedig neked van véleményed?
Ha írsz valamit a nyilvános térben, arra reagálhatok, és a szöveged elfogadhatatlan állításával vitázhatok. És te is az enyémmel. A barátságunk más tészta. Én sem tartok tükröt neked, már nem vagyunk barátok, és tudom, mit gondolsz, illetve hogy mibe hergelted magad bele. És nincs igazad, épp ezért nem vagyunk már barátok. Szeretnél sajnálni, lefele beszélni, oktatni, nem tudsz, dühös leszel.
Hadd legyek olyan, amilyen vagyok, és hadd ne kelljen emiatt magyarázkodnom. Az elfogadás, a “nem értem, de nem az én dolgom, van így is elég közös témánk, szeretem őt” igenis alapértelmezett, én legalábbis nem szeretnék és nem szoktam olyan emberekkel kapcsolatban maradni, akik nem így gondolják. És akkor viszont ne legyen semmi utána. Eleve azért tudod rólam azt, ami miatt elítélsz, mert megbíztam benned. A megfigyelgetés aljasság, iszonyú teher. A csalódásodért is vállald a felelősséget, valószínűleg benézted akkor, milyen vagyok. Pedig nagyon sokat olvastál, láttál reagálni, viselkedni, élőben, beszélgettünk sokat, mentem, jöttél, nem sajnáltad tőlem magad, és nem szóltál, hogy gáz vagyok. Elfogadó voltál, nem akartál szólni, De akkor mi ez utólag? És közben gyűlöletbeszédet toltok a férfiak ellen, nyíltan és második éve, belecsavarodva a mozgalminak hitt reménytelenségbe és mások hibáztatásába.
Én nem színleltem semmit, szervesen következtem magamból. És te deklaráltan megígérted, hogy ha egyszer vége lesz az ittlétednek, nem fogsz köpködni, és írtál arról is, hogy tudod, milyen nehéz bloggernek lenni, a mindenféle igények közt talpon maradni.
Te is meséltél. Én sose beszélném ki azt, nem érzem dolgomnak, hogy rádtukmáljam a reflexióimat, és nem gondolom érdekesnek, hogy én mit csinálnék a helyedben. Még gondolatban sem ítéltelek el. És bosszúból sem mondom el neked a magánéletedről a véleményemet. Szerintem nagyot változtál, elvi helyett ítélkező lettél, és bár te némultál el, ezzel a valakivel már én sem tudok kapcsolódni.
csak az olvassa. én szóltam 
Nem az én gondolatom, mástól tanultam, de megjegyeztem egy életre: ” nem azért hallgat ès bólogat, mert egyetért, hanem, mert kîváncsi a folytatàsra.” Aztán fordul egyet ès az arcomba tolja a gyengeségemet. Haladó fokozat: őszinte volt velem, most erősnek èrzi magát ès szégyelli, hogy láttam esendőnek.
KedvelésKedvelik 2 ember
De irigyelnek. Irigylik az erőt, mert nekik nincs. Amúgy meg miért gondolják azt, hogy szeretnénk, ha irigyelnének? Kit érdekel?
Jó volt ez így összeszedve, figyelni kell. Én sokszor hallgatok, ráhagyok, mert úgysem értik, vagy csak fáradt vagyok már. De amikor kimondom, akkor borulnak, hápognak, felháborodnak az őszinteségen, mert nem szokás kimondani, az a szokás, hogy vegyünk részt a játszmában, hogy képzelem én ezt. El is határoztam, hogy nem játszom már, de nehéz, tanulni kell ezt is.
KedvelésKedvelik 1 személy
De, erősek, és jó fejek voltak. Nem értem.
Azért se, mert amit ebben (lent linkelem) a posztban írtam, az tartalmi érv, az állítást bírálja, nem a személyt nevezi irigynek, és fenntartom. A “privilegizált” meg főleg a “kápó”, az elvi keresztrefeszítése annak, aki jobban van náluk, és igenis rám céloztak, hogy na, bezzeg nekem van időm, pénzem edzésre járni, hirtelen téma lett a fitnesz, ami soha előtte, illetve azt is értette, aki akarta, hogy nem állok ki igazán a nőkért, hanem saját pecsenyét sütögetek, és itten sikeres akarok lenni. A szóhasználat eltereli a figyelmet a beletett munkáról, és amúgy is mindenki gazdálkodik valahogy a maga erőforrásaival, miért kéne azt mozgalmilag, önsorsrontva, magaddal kibaszva csinálni? (Vö. KLIK, mártírműsor, a blogger válaszolban írtam róla.) Én nem ítélem el azt, aki örömet csinál az erőforrásaiból, bevételt, öntudatot, és nem a világ üdvét. Jaj, de megutáltam ezeket a keserűeket. A kápózásnál értettem meg: tényleg beleőrültek.
KedvelésKedvelés
És ami igazán szürreál: én ugye látom, melyik országból hányan kattintanak. És minden nap jön az ő pici országából 4-7 kattintás. Miért, hogyan? Miért ragad ide az, akinek már nem? Vagy ez véletlen?
KedvelésKedvelés
Szerintem attól, hogy nem kedvel, még elismeri, hogy jól írsz. Persze, csak magának. Mindegyikük csak magának.
Sokszor szembesülök azzal, hogy megtanultuk a leckét a nőklapjából, miszerint ítélkezni csúnya dolog és nem mondjuk meg senkinek, hogy éljen. Csakhogy imádunk ítélkezni- erről többször is írtál- , így marad a hallgatás, fejcsóválás nélkül. Én olyan sokszor szeretném megrázni a velem szemben állót, hogy mondja már a véleményét, hát látom a szemén, hogy nem ért egyet. De csak hallgatnak bölcsen. Legfeljebb óvatosan megjegyzik, hogy sarkosan fogalmazok. Te meg maszatolsz, bazzzdmeg. Lassan több száz méterről felismerem azt a néhány valóban elfogadó embert, akivel kapcsolatba kerülök és meg tudom őket különböztetni azoktól, akik a legelső alkalommal, ha az őszinteségem az ő személyes érdekeiket sérti, belém vágják a kést.
KedvelésKedvelés
Igen, más igazodásból, konfliktuskerülésből hallgatni, és más megértően és igazi elfogadással, a “nem tudhatom, ezért nem is ítélem meg” attitűdjével. Nekem reflexem az őszinteség (meg a poénkodás), néznek is mindig.
Nem az a lényeg már, hogy jól írok, hanem hogy rászoktak arra, hogy tudni kell, mi van. Figyelni az ellenséget, mire készül, bántja-e őket. Néha futótűzként terjed, megugrik egy komment olvasottsága.
KedvelésKedvelés
Szerintem nem véletlen. Még mindig érdekli, foglalkoztatja, vitázik talán csak magában, és “megfigyelget”, ahogy írtad. Neki gáz.
KedvelésKedvelés
És ha erősek meg jófejek, annyira ezek szerint mégsem, hogy elfogadják, hogy más nem ugyanúgy és nem ugyanazt.
KedvelésKedvelés
Már nem, elmúlt, jött egy szociálpszichológiai krízis, meg nagy-nagy elismerésvágy, önmegvalósítás, bulihangulat-igény, kiismertek (?), meg hogy itt nem lehetett szerepelni, meg nem foglalkoztam velük eleget, nem találták meg a számításukat, nem tettem meg senkit adminnak, nem tettem ki a nemtudommijének a logóját, nem hallgattam a tanácsaikra, elegem lett kicsit a zsizsgeésből, és nem voltam elég feminista sem, ráláttam a mi női improduktív húzásainkra, netfüggőségünkre, ártani akarásunkra rosszfejségükre, és egyszerűen nem akartam állandó haragban és beintésben létezni. És akkor elmentek ideológiába, mert akkor van taps, egyetértés, hőzöngés, lájkroham, és kiröhögjük meg kjól beszólu k meg éberen lecsapunk. aki szólt, hogy ne már, meg a plágiumért, azt kihajították, kiutálták. Én nem bírom a véleményt, értitek.
Ilyeneket láttam, amikor néztem, állati nyomasztó, és nagyon nehéz rálátni és kijönni belőle.
KedvelésKedvelés
Azt elhiszem, hogy nyomasztó. Sajnos azt juttatja eszembe, amit egy bántalmazó csinál, hogy ha nem úgy teszel, ahogy ő akarja, akkor már minden rossz, bármit csinál, és csak bánt azért is, ami egyébként jó.
KedvelésKedvelés
Igen, csak nem 1:1 a kapcsolódás, hanem csoport, aki megtett (túlzóan, hergelődve) a sztárjának, és tőlem független folyamatok zajlottak mindenhol, meg irreális elvárások. Nagyon szar volt, és közben folyamatosan ment, hogy de hát ők az olvasók, annyit köszönhetek nekik, tőlük létezik a blog egyáltalán, nem szabad őket megbántani. Mint ha nekem úgy kéne ugrálnom, ahogy ők elvárják, szétbeszélve is. Végül én csak önmagam akartam maradni, ennek poklain is. Azóta nem engedek úgy közel embereket, és figyelek a megérzéseimre, nemet mondok gyakran.
De hogy ekkora utálkozás lett a sportból, ahogy ezt betámadták ideológiailag, az a nagy döbbenet. a szerelmem se tetszett nekik, végül rájöttem: ha a magam életét élem, és jó nekem, örömöm van, az mind nem tetszik nekik.
KedvelésKedvelés
elírtam, bármit csinálsz
KedvelésKedvelés
Engem mindig lebénít, gyengévé tesz: olyan abszurd kanyarokat vesz az ilyen gondolatmenet, kommunikáció, hogy egyszerűen nem találom meg a megfelelő szavakat a reagálásra. Mit is fordít ki, mit is ferdít el? Nem tudom megfogni, csak érzem, hogy az egész valahogy nincs rendben, igazságtalan, és mégis bánt vele, mégis magamra veszem, fölzaklat, padlóra küld (azért már stabilabban állok, de ez a gyenge pontom, mikor meg akarják mondani, számon akarják kérni az időmet vagy bármit). A váratlansága is letaglóz, hirtelen jön, az előbb még tökre nem erről volt szó, még nem volt számonkérés. A gyomrom görcsberándulással azonnal jelzi, hogy valami félresiklott, de első körben csak hebegek-habogok és reflexből jön belőlem a magyarázkodás, olyasmiért, amit én nem tartok számonkérhetőnek, barátság v bármilyen kapcsolat fokmérőjének. Aztán sose akkor jövök rá, hogy pontosan mi a gáz azzal, amit a másik mondott, mikor még együtt vagyunk, mindig csak később.
KedvelésKedvelés
Úúúú, ezt de nagyon jól ismerem én is, velem ugyanez! És olyankor a legnehezebb, amikor valamilyen alárendelt vagy kiszolgáltatottabb viszonyban vagyok, pl. főnök-beosztott, mert akkor úgy érzem, hogy kénytelen vagyok nyelni, különben jön a szankció.
Kerülöm is, hogy főnököm legyen – ez mérhetetlenül sok energia és külön stratégia az életemben szabadúszóként- mert tutira belegázolnak a lelkivilágomba, amit én van, hogy hetekig nem bírok megemészteni és nem alszom miatta, és olyankor képtelen vagyok normálisan teljesíteni is.
Szörnyen gyenge pontom, totál be tud gyűrni, ha hülyének néznek, lekezelnek, mint egy ostoba gyereket (nincs ostoba gyerek). A legjobban az bosszant, hogy úgy érzem, hogy nem állhatok ki magamért őszintén. Tartok tőle, hogy az erős szavaim miatt (amik sajnos sokszor csak utólag kattannak be, hogy mit lett volna jó mondani) a következmények még rosszabbak lesznek és azt nekem kell majd ugyanúgy elviselnem(munkámba beleszólás, szándékos akadályoztatás stb), mert folytatódik a játszma, nem fogja abbahagyni, keresni fogja a gyenge pontjaim.
Legutóbb egy hete volt velem ilyen helyzet, konkrétan a gyászomba motorozott bele a felettes, ennél tapintatlanabb és tiszteletlenebb dolgot nehezen tudok elképzelni. Azóta azon agyalok, hogy a legközelebbi találkozásnál, hogyan kezeljem a helyzetet, hogy érezze a határt, hogy nem kezelhet hülyegyerekként, és ne érezzen késztetést a további baszogatásra sem. Ötlet??:)
KedvelésKedvelés
Aztán mikor mástól hallom vissza, hogy akivel kapcsolatban ( munka) vagyok, annak aktuálisan mi a baja velem…( önmagával, de projektal). Két hete meg én voltam a hiperszuper. Nem értem én az embereket. De nem is szeretem…
KedvelésKedvelik 1 személy
“Nem irigyellek, mert voltam nálad, láttam, milyen állapotban vannak a nyílászáróid.”
Bocsi, bocsi, de ezen tíz perce sírva röhögök.
Légy szíves nem lecserélni a nyílászáróidat, ez az utolsó, ami még visszatartja a kritikus tömeget az irigykedéstől… ugyanitt fotót kérnék az említett nyílászárókról, önmegerősítő célzattal 😀
Én ebbe már olyan iszonyatmód belefáradtam. Hogy állandóan, mindenki jobban tudja azt, aki én vagyok. Én is kapom ám erősen, pedig nem is vétettem akkorát, hogy sikerblogom legyen, csak szimplán tanulom, hogy elég erős legyek egyedül is, és nem húzok vissza szépen a húspiacra eladni magam. Én olyanokra horkanok, hogy “Fiatal vagy te még”, “Hát nem lehet így leélni egy életet, addig keress valakit míg lehet” és az exem brilliáns megnyilvánulása: “Igazán lehetne már valakid, hogy le tudjam ezt zárni…”
Aztán vannak, akik még lejjebb vannak ugyanebben a nyűgben (ó, fél óráig gondolkodtam, hogy lehet szépen leírni, hogy szarban, nem jött össze), és akkor meghallgatja, hogy én hogy jutottam el odáig, ahol most vagyok, és még mennyi mindent kell megoldanom, és erre megkapom, hogy “Hát neked könnyebb, mert…”
A legjobb, amit eddig tőled tanultam a négy év során, Éva, az az önreflexió. Minden nap hálás vagyok érte.
KedvelésKedvelés
“A legjobb, amit eddig tőled tanultam a négy év során, Éva, az az önreflexió. Minden nap hálás vagyok érte.” Egyetértek. Nem szólok hozzá mindig, amikor olvasom a cikkeket, de mindig nagyon jó alkalom arra, hogy az adott témával kapcsolatban magamba nézzek, és önvizsgálatot tartsak, hogy bennem ez hogy van.
KedvelésKedvelés
Van egy ismerősöm, akire (sajnos) egy rossz szót sem tudnék mondani, okos, kedves, barátságos, stb. Egyszerűen nem szimpatikus nekem, de nincs miért utálnom, így szégyellem az ellenszenvemet. Na, holnap megnézem a nyílászáróit.
KedvelésKedvelés
Várjál, nála a padló tisztasági szintjét meg a fürdőszobacsempe pöttyözöttségét nézd. A nyílászáró az irigység ellen jó, utálni koszos padlóért meg csempéért ér. Ne keverjük már össze a dolgokat 😀
KedvelésKedvelés
Lehet, hogy holnap kiderül róla, hogy sorozatgyilkos, tele a kertje elásott hullákkal, és akkor büszkén mondhatod, hogy te érezted ezt:-)
KedvelésKedvelés
Nekem elhervadt a primulám, lehet, nem kapok erkölcsi bizonyítványt.
KedvelésKedvelés
Jaj, a nyílászárón én is nagyon röhögtem! 😀
Fheletthébb kiábrhándító! Hát mi van itten, kérem? Megy az izmoskodás meg a bodybuilding? Közbe meg elöregszik a building?
Lefogadom, hogy azóta már a mosogató is vízköves. A lejtőn nincs megállás…
KedvelésKedvelés
Most baromi zavarban vagyok, szerintem irtóra meglepődnél, ki írta ezt.
És remélem, amúgy jól van, mert ilyet az ír, aki nincs jól.
KedvelésKedvelés
Ne már 😦 Én már nem akarok több meglepődést. Nincs túl sok közös ismerősünk, de már így is túl nagy százalékukról derült ki, hogy mégsem olyan jó fejek, mint hittem.
KedvelésKedvelés
Lehet, hogy nem passzol ide, csak ventilálok…férjjel szétmenőben. Szeretném jól, rengeteg munkát teszek abba, hogy szeretettel. Hülyén hangozhat, de tizenöt évig azt hittem, ő a társam,jó érzés, amikor nézem, hallgatom, és látom, milyen szép és jó arc is, csak már nincs mit keresni a közös úton. És akkor ez most állítólag svéd modell. Gyerekek egy helyben, mi mászkálunk. Legyen közös a Húsvét is, persze, tojásfestés a lányunkkal nekem, locsolkodás a fiúkkal neked. Ebéd. Mondok három mondatot, lényegtelen…böjt, régi emberek, természetközeliség…akármi. Szerinte nem úgy van. O.K., szerintem azért lehetett így, nem? És folytatom. De ez hülyeség, mondja,idealizálod az egészet. Lehet, válaszolom, de egyikünk sem tudhatja, akkor meg mit számít, ha én így képzelem. De honnan veszed ezeket a hülyeségeket?-kérdezi. Lassan megtörlöm a szám, felállok az asztaltól, a temperamentumomat tekintve ez is nagy teljesítmény. Utánam jön…hogy mit papolok én elfogadásról, ha neki nem lehet más véleménye. De, lehet, csak már zavart ez a beszélgetés, mondom. Láttam, folytatja, hogy megsértődtél, ez a gáz, miközben elfogadást hirdetsz, senkinek nem lehet más véleménye, mint neked.Tényleg?- lepődöm meg, közel száz emberrel dolgozom nagyon sokféle témában, és senki nem gondolhatja pont azt, amit én, mégis klasszul működünk. -Akivel meg nem, jön a végszó, azt lecseréled, nincs egy normális emberi kapcsolatod.
KedvelésKedvelik 1 személy
Hűha, nagyon szemléletesen írtad le. Kitartás. Szerintem jobb lesz. (Minek egymást bántani?)
KedvelésKedvelés
Mindent elmondtatok ami bennem is van….már csak egy dolog izgat nagyon, honnan cserkészted be ezt a szuper szandált?
KedvelésKedvelés
Jaj, kétéves. Mentem valami programra, a Terézanyu díjátadójára, a Vörösmarty térre, fehérben és ezüstben, és a ZARAban láttam meg, gondolkodás nélkül megvettem, nagy szerencse volt.
KedvelésKedvelés
engem ez elborzaszt, leginkább az a része, amit a “barátodról” írsz.
van egy barátnőm, akivel az egyetemi évek alatt nagyon szoros barátságban voltunk. évek óta nem láttam, néha váltunk 1-1 sort a facebookon. ezer éve privát üzenet sem ment, de írtam neki, mert volt egy kérdésem/kérésem, amire ő 1 perc alatt tudott volna írni egy rövid választ (nem kértem sem utánajárást, sem doktori disszertációt), és nulla, semmi nem jött. hetek óta. nekem ez is szarul esik, mert figyelmetlenség, leszarás. egy ismerősöm mondta egyik nap, hogy ‘ha úgy érzed, hogy leszarnak, akkor tényleg le vagy szarva.’ és rohadtul meglepett, meglepően pofán vágott.
ez a sztori a tiédhez képest semmiség, mégis fáj. engem kurvára bántana ez, még így is bánt, hogy nem velem történt meg, téged pedig nem ismerlek. mindegy, mennek a ❤ -ek.
a nyílászárókat meg cserélje ki nálad nyugodtan, akinek problémája van vele.
KedvelésKedvelés
Blogger viseljen el bármit, ezek tényleg nem a blog előtti létezés korábbi konfliktusméretei, emlékszem, miken akadam ki korábban (és van, hogy én se válaszolok). De ha ők kapnak egy kritikus bekezdést (úgy, hogy ne tudják a régiek, kik ők, még így is védem őket), ugranak, tiltakoznak. Ha a nyilvános térben tett állításra posztot írok, akkor meg üldözöm őket. Ismét elkönyvelhetem: erősek a szavaim, nincs érvük, jön a minősítgetés, hogy gonosz vagyok stb. A sértett választ átlinkeli valaki, és ott tartok: én vagyok a felelős, mit engedek az agyamba, és el se olvasom, nincs kedvem, jobb nem tudni, szembesülni azzal, milyenné váltak. Hogy a zárt kommentelésben mi ment időnként velem kapcsolatban, pláne privátban, arról nincs illúzióm. Sunyi, alakoskodó, látszatkeltő, megkeseredett, súlyos pszichoállapotokkal küzdő személyek azok, akik a magyar nők ügyéért harcolnak. Sóvárogtak a kemény megmondás, a bátor kiállás gesztusaira, az erős mondatra, a vagány közösségre és a sikerre. Néha idevágja valaki, néha kommentek sorában, és ez igen groteszk, hogy ők nem foglalkoznak velem, “egészséges módon továbbléptek és lapoztak”. Hehe, az agresszor amúgy is könyen felejt, érdeke eltüntetni a nyomokat, de ez sem igaz, ráadásul. És biztos időnként rájuk szólnak, hogy ne írjatok róla. Közben itt lógnak, facebookot figyelnek, szerintem többen is, pár perc alatt reagálnak, ha magukra veszik, amit írtam.
Dőlnek a levelek, a kommentek, visszajelzésdzsungelben élek, néha még mindig döbbenek, de lett valami olyan vértezet a sok rossz mondat, erőltetett minősítgetés, tények vitatása olvastán, amitől már nem borít ki. Akármit elviselek, nem csak a seggem lett izmos. A testszégyenítés, az agresszív “úgyse leszel jó nő”, “iszonyatos a fejed és a lábad is”, az öltözőbeli kombinálás, miszerint én lestem valakinek a mellét, és ő majd beárul a recepción. És van, amit nem olvasok. E-mailek sora, az már annyira gusztustalan, ahogy valaki, aki egyikünket sem ismer, megírja blöffből, mi zajlott a szerelmem és köztem, mit éreztem, mi a motivációm, de így egészen belém mászva, kibelezve…
És: a szerelmem a Gumin kommentel, és nem ír rólam jókat! (hamisítás)
Én nem tudom ezeket, vagy letiltottam a régieket, akik nyomasztóak voltak, vagy nem olvasom, nekem, mint írtam, nem lóg bele az ex, ami mégis lenne, azt ketten elintézzük. Nem kell senkit figyelgetni, e kell csukni a dobozt, elrakni. A borítékot se bontottam ki azóta sem.
Tegnap este jött egy olvasói levél, talán életem legszebbje. Meg látom naponta az embereket, akik húsz kilókat fogytak, új testük lett, sugároznak, és akikre nem hatott a szokásos magazin- meg fitenszmotiváció korábban soha.
KedvelésKedvelés
Visszajelzés: a blogger válaszol | csak az olvassa — én szóltam
Visszajelzés: ha nem volnék blogger 2. | csak az olvassa — én szóltam
Visszajelzés: elmondhatom a véleményem? | csak az olvassa — én szóltam
Visszajelzés: hogyan kezeljük a kritikát? | csak az olvassa — én szóltam
Visszajelzés: portrék 14.: a kertvárosi apuka | csak az olvassa — én szóltam
Visszajelzés: reagálok a szentesi éva hergelte cirkuszra, május 9. | csak az olvassa. én szóltam. minden érdekesebb, mint amennyire elkeserítő
Visszajelzés: érintettséggel érvelni?… | csak az olvassa. én szóltam