Amikor örülsz valaminek, szenvedéllyel merülsz bele, tele vagy vele, rohansz a mámorban…! Felfedezed, sajáttá teszed, megéled és repesel. És akkor arra jár valaki, és megmagyarázza, hogy baj lesz ebből még, te nem is azt érzed, nem azért csinálod, amit állítasz.Elvekkel ütköztet: ez így nem elég szellemi, feminista, becsületes, ez henyeség! Megfejt: ő tudja ám, hogy te csak azért vágtál ebbe, mert…, ez igazából csak azért van, mert (szörnyű pszichologizálás)… és ez így nem lesz jó, te nem veszed észre, de ismert ő is valakit, aki addig-addig festette a tájképeket, amíg jól sarjadzó szemölcse lett…!
Ő az örömgyilkos. A vészmadár, aki aggódik, amikor te épp azt mondod: jól vagy.
Aki nem hiszi el a valóságodat. Akinek muszáj vitatkoznia.
Mindig magukról vallanak. Ezt tudd.
Vannak mindenféle adottságaink, valami hajt belülről, hogy élvezzük, amire sarkallnak ezek az adottságok,és ha lehetőségünk is van ezeket megélni, kiteljesíteni, akkor csodálatos dolgok születnek abból. Már miért ne csinálnád szenvedéllyel?
Hogy ne zavard az ötletteleneket és a lustákat?
Eredmény, boldogság. Az én boldogságom, az én valóságom.
És várod, hogy elfogadják, értékeljék. Persze nem mindenki, hanem a környezeted tagjai, a szeretteid. Ők nem rosszindulatúak!
De ők azt mondják: jó, jó, de… és ellenérv. Drága. Időigényes. És akkor ő már nem is fontos…? És ő csak azért nem (szeretett tevékenység), mert…
Vagy korhol, hogy megváltoztál. Nézi, mi ez az egész, nem tud vele mit kezdeni.
Azt mondja, szélsőséges vagy. Pusztán azért, mert te mást csinálsz, mint ő. Mert más lett a normád. Pedig nem erőlteted rá, ő érzi a kényszert, hogy védekezzen.
Azt állítja, veled csak erről lehet beszélgetni már. De ez nem igaz. Vagy igen?
Lassan elkezdesz vigyázni, hogyan adod elő azt, ami a te örömed, és öncenzúrázod, hogy mit látnak ebből. Nehogy zavarja őket. Védekezel. Szégyenkezel.
Az is meglep engem, hogy azok is címkéznek, leegyszerűsítenek, akik egyébként oly kényesek az elfogadásra, a sokszínűségre, a másság-témára. Mert maguk is küzdöttek vele eleget. És mégsem működik bennük a tolerancia. Pedig ők stigmák közül kitörve lettek önazonosak, mégis vígan ítélnek, nagyon hirtelen. Nagy bölcsen, mint akik már tudják. Életkori alapon, talán. Hogy lehet, hogy nem látnak rá erre?
Nem ám bohó, tizenöt éves rockerként, hanem érett ésszel találtál rá valamire, benne vagy, mész bele még jobban, tapogatózol, kiismered, beleteszed az energiát.
A világ kommentálni fog.
Mintha volna egy lista, hogy mit kell csinálni, mi a helyes, és akkor az van, az a kínálat. Legyél olyan!
Nincsenek észérveik. Ferdítenek. Rádfogják.
Nem rosszindulatúak pedig, ezt tudd. Így szokás méricskélni, óva inteni, jobban tudni, kioktatni másokat. Ezek viselkedési minták. Egymástól tanuljuk, nem gondolunk bele, nem reflektálunk magunkra. Ha más csinálja velünk, azt zokon vesszük. Magunkról nem gondoljuk, hogy bántó a mondatunk.
A véleményezők olyan elnagyoltan mondják, és mindig ugyanazt.
Valahogy nagyon öntudatos mindenki, amióta napi valóság a net. Pontosabban a facebook. Vagy nem tudom, talán régebben is mindentudók voltak cukrászdák kerek asztalkáinál a barátnők, csak akkoriban az ilyet pletykának hívták, rosszmájúságnak. Ma vélemény a neve.
Blogger tematizálja az edzéseket, ahogy minden személyes élményét, repes, éli, látszik rajta, és még emellett folyamatokat és összefüggéseket vél látni a társadalomban, meg rámutat, meg jobb világot akar, és akkor végképp az van, hogy üldözöm és nyomasztom az olvasót.
Villő, Villő…
Nem biztos, hogy ami nekem jó, az mindenkinek jó, ezen gondolkodtam amúgy. Történhet a rovásukra, lehet nekik kényelmetlenség, vehet el tőlük energiát, vagy lehet irritáló felkiáltójel.
Bár János mindig azt mondta, ha valakinek jó, akkor az egész világnak jó. Ő minden érdekesség barátja volt, felcsillanva csodálkozott azon, amivel még nem találkozott.
János örömpárti volt.
Ijesztő, hogy hány örömgyilkos van.
A főszabály mindenesetre az, hogy aki benne van és csinálja, csak az tudja, milyen neki, ez nagyon személyes. És ha érdeklődsz, akkor mesélni fog. Ha ítélsz vagy viszonyítgatsz, akkor pedig görény vagy.
Aztán, van még a kompetencia: aki felnőtt, az el tudja dönteni, neki mi a jó, és ha ez nem negatív, kifejezett önrombolás, akkor nem kell belemagyarázni semmit. És légyszi, ne vedd elő ellene a nincs időm, nincs pénzem, család mellett sajnos nyomasztást, mert ha netezni van időd, akkor lenne másra is.
Ha valami nagyon jó, azt szenvedéllyel csináljuk, és egyre inkább. Sokféle motivációnk lehet az edzésben a “fogyókúrán” kívül is. És elkél az önismeret. Vannak vakvágányok.
De akkor is saját a döntés, a kompetencia. A külső szem rosszindulatú.
Kinyilatkoztatnak azok, akiknek nem dolga a hobbim, akiknek nem szakmája a témám, nem szereztek róla információt, nem gondolták át, nem jók a mondataik, csak ontják az okosságot reflexesen, és nem rezdülnek velem. Én úgy vagyok vele, mondják, amit úgy kell érteni, hogy akkor az a jó.
Én azokat nem kedvelem, akik teljes természetességgel élik a helyeselt, elvárt életet, annak minden elemével: helyi népszokások, hány gyerek, mire költünk, hova járnak iskolába, ki mit csinál szabadidőben, mi a preferencia. Nem látnak rá, hogy ezek nem az ő döntéseik, hanem szerepkövetés. Én meg hozok egy teljesen saját döntést, amely azt üzeni: abból az életből én nem kérek, mert tudok jobbat. És akkor ki leszek pécézve, rólam sutyorognak, és az ízlés- vagy életmódkülönbségből morális kérdés lesz. Mert a létezésem az ő kritikájuk.
És ezzel azt állítják, hogy az ő útjuk, amelyben pedig oly boldogtalanok, a helyes. Miért, te jól vagy?, kérdezek vissza. Ha úgy táplálkozom, mint te, ha annyit mozgok, mint te, akkor olyan testem lesz, mint neked?
És ez akkor is így van, ha alternatív kontextust keresel. Hogy végre, ott lehet. Ott is jön az el-mainstreamesedés. Soha akkora döbbeneteim nem voltak, mint az alteranyák között. Ott az alterság lett a norma és a megfelelés alapja, az eredeti utakon ment a bégetés, és dúsan tenyészett a kritikátlanság, a méricskélés, a rosszindulat, a másságtól való irtózás, az önigazolás, a pótcselekvés.
Az én életemben ezek a provokatív témák, amelyekért meg kellett harcolnom: az ökóság, az otthonszülésem és a kötődő nevelés – ez nagy lecke volt, a legnagyobb. Most pedig az izmozás és a fura étrendem. Ami a testépítők között is furcsaság, a hidegtűrésemmel egyetemben. (Most szóltak rám, hogy vegyek föl cipőt.) (Kiutálták a csirkerizsek a mascarponémat a flexhűtőből.)
De a bloggerség is ilyen téma, azt is jobban tudják, és az meg végképp elemi identitásom. Tagadják a jelentőségét, örömteli voltát, dologtalanságnak titulálják félanalfabéták, és megmondják, hogy én mit érzek.
Kár ebből valami mártírkodást csinálni, de az biztos, hogy nincs ez így jól, hogy folyton jönnek utánam ítélkezni, mondják, jobban tudják.
Én nem akarok rájuk hasonlítani, nekem nem tűnnének föl ők. Végtelen önzés azt gondolni, hogy csak az lehet értelmes tevékenység, hobbi, amit te csinálsz, ismersz, elfogadhatónak gondolsz, megszoktál.
Az okosságodat fitogtatod: te átlátsz ám ezen, te jobban tudod ezt is, te kívülről látod. Leborulok nagyságod előtt, de azért ne felejtsük el, hogy neked nincs annyi információd, mint nekem, nem vagy benne, és különösen arról nincs, nem is lehet, hogy én ezt hogy élem meg. Prekoncepciózus vagy: mindenképp azt akarod, hogy az igazad rám férjen, nem rólam van itt szó. A sima, borzongásszerű alterofóbiától a reflexes megítélésen át, amit azért gyakorolsz rajtam, mert a magad életében nem működik a kontrollod, az ártani akarásig és patologikus rosszindulatig terjednek a lehetőségek.
Az, hogy hallottál valakit, aki ugyanígy, de aztán rosszul járt, nagyon hülye érv. Én az ilyeneket türelmetlenül félbe is szakítom, ez soha nem jóakarat. (Utálom azt is, amikor szóba jön, hogy meghalt a férjem, akkor mindenkinek lesz egy rákos sztorija. Én értem, hogy ő is átélt hasonlót, de a kórházi rémsztorik egymásra licitálásánál kevés szomorúbb van. És tényleg nem érdekel.)
Van még az, amikor Okoska arra hegyezi ki a dolgot, hogy ideológiailag mi a helyes (és egyetlen helyes van, egymást kizáró lehetőségek). Vegánokkal beszélve én soha nem veszem elő a saját kajálásomat és szempontjaimat. A kajámat se. Bólogatok, de az agresszív vegánokat elküldöm a pékbe húsboltba. Ezek azok, akiknek az is provokáció, hogy épp arra járt, az idővonalamon meglátott egy szelet bacont, és akkor már muszáj valamit deklarálni, okoskodni.
Vagy direkt el akarod rontani, mert ilyen rosszindulatú vagy, ez is lehet.
Vagy aggódsz értem, és figyelmeztetsz. Valójában: kontrollálsz, és azt fejezed ki, hogy nem vagyok kompetens.
Ha véleményeznek, akkor legyél tisztában a fajtákkal.
Távoli ismerős, small talkban megjegyzést tesz: az illető, bár nem köp a padlóra, nem köszön jó napot, bazmeggel, valamiért ezt az illemszabályt nem tartja be, hogy ha a másik valami személyes élményt mond, akkor az úgy van, azzal nem vitázunk, nem kell beszólni, minősíteni. Olyanokat, mint életmód, test, program, kinézet. Mert ezek nem egymást kizáró lehetőségek, és nem morális kérdések. Ilyenkor arról beszélsz csak, hogy te mit csinálsz, de nem arról volt szó. Elég féle emberrel találkoztál ahhoz, hogy ne tedd szóvá, ha másnak más az öröm, a délutáni program vagy a cél, mint neked. Ha meg csak te hozod szóba a témát, észrevételezed, mennyit fogyott, akkor végképp ne elemezd.
Kár a kockahason is moralizálni, ezek sztereotípiák. A kockahas szép és jó, egészségmutató, az alacsony zsírszázalékkal együtt. Amitől ilyen ellenségesen emlegetik, az az, hogy a nagy táplálékbőségben és szénhidrátdömpingben hasra hízik a nép, és senki sem szereti a témát, mert irreális a kockahas. Ezért démonizálják. Márpedig ha durbincsot horgászni vagy körmöt strasszokkal ékíteni vagy csajokkal koktélozni okés, mert neked ez kell a lelki békédhez, akkor a kockahas-ambíció is okés.
Ha anyósod, anyád, szomszéd néni tudja jobban: itt a generációs különbség a fontos. Ők más tapasztalatok alapján nőttek fel, kevesebb lehetőségük volt, ezt megértjük. Talán elszúrták, talán bánják, azért idegesítő nekik ez a szabadabb élet, de ez nem jelentheti azt, hogy normatívan ítélnek. Egyszer mondja el a véleményét, aztán viszlát. Ha nem kérsz tőle kommentárt, útmutatást, ha megkérted már, hogy hagyjon ezzel, mégis nyomja, vagy új módokat keres, hogy piszkáljon, akkor ez, sajnos, verbális-érzelmi bántalmazás. Egyszerűen nem érti a mai kort, szeretné a saját fiatalsága tapasztalatai, szempontjai szerint értelmezni, de úgy nem áll össze a kép. Általános intolerancia, a jóakarat és a fölény: bölcsebb vagyok, idősebb vagyok. Ha már fakul az életem, legalább jól megmondom. De az életkor nem érv semmire.
A partnered fanyalgása: ha gúnyol, lekicsinyli az örömöd, szektának, hóbortnak, netről szedett baromságnak tartja a kedvtelésedet, ha van pontosabb információja, az is irritáló. De ha egyenesen szabotálja azt, ami neked jó, ha valahogy mindig úgy intézi, hogy ne juss el edzeni, ne legyen időd, bűntudatot érezz, az komoly kapcsolativálság-jel. Ha pedig választássá teszi, hogy ő már nem is fontos, akkor durván manipulál. Szisszenj, és ne hagyd magad.
csak az olvassa. én szóltam 
Voltam pár dologért lelkes. Lehűtöttek. Ne legyek, beleélem magam, pofára fogok esni. Ne, ne csináljam csak higgadtan, józanul, a szenvedély, a felfokozott érzelem tévútra visz. Mert nem látom, amit látnom kéne.
Kérdezzek jobban bele, nem-e olyan ajánlattal van dolgom, amivel majd ráfázom, mert őket is megkeresték már ilyennel. humbug volt.
Még a levegő is bennem akadt. Ezt most miért kellett? És ha igazuk is lesz, minek a károgás? Nem jobb magam felfedezni a végkimenetelt, ahelyett hogy mások félelme belém szivárog és onnantól mindent megkérdőjelezek? Okos ember más kárán tanul? Hol már, amikor lehúzás, lelkesedésölés van? Ez nem segítés, ez nem a jót akarok neked. Mert akkor jól érezném magam utána, amikor szólnak, nem pocsékul.
KedvelésKedvelés
Nekem minden egyes lelkesedésemet így törték le a szüleim. Ha teniszezni, ha írni, ha táncolni, ha divattervezni, ha vizet inni akartam, esetleg függönyt mosni.
Olyan mélyen ivódott belém, hogy hülyének, nevetségesnek és szánalmasnak láttam huszonéves koromig azokat, akik lelkesednek, örömmel és könnyedséggel kezdenek bele valamibe, ami függönymosás vagy tánc.
Mindezt az én védelmemben, nehogy csalódás érjen, kudarc, és nehogy ‘pofára essek’, mert majd hogy kiröhögnek engem akkor mások, ne adjam meg nekik ezt az örömöt. És hogy a szomszéd izéke is, most hogy szorul, mert a fiát felmagasztalta és mégiscsak közepes az elitgimnáziumban. wtf.
KedvelésKedvelés
Mennyire igaz! Most értettem meg, hogy miért nem tartanak normálisnak, ha lelkendezem. Nagyon zavaró dolog mások számára, ha szikrázóan boldog vagyok edzés után! B..tok meg!!! 🙂
KedvelésKedvelés
Ó, a smalltalkok meg a pusmogások, az a sok építő kritika és tapasztalat, amelyek lehetőleg “véletlenül” hozzám is visszajutnak. 🙂 Kedvenc drilljeim: “Nem késő már egy kicsit ilyenkor (40 felé) önmegvalósítani?” “Van szép családja, diplomája, mi kell még?” “Minek ennyit faxnizni a kajálással, nincs is meghízva.”
Én már megszoktam, h nem vagyok közkedvenc, de azért néha nehéz szó nélkül hagyni vagy nem megkérdezni a károgókat, hogy van-e otthon tükrük (van-e anyjuk 🙂 ). Szerencsére, akik igazán fontosak, támogatnak, de még ők is kapnak miattam.
Akár rövid, akár hosszú az élet, kár lenne abbahagyni az állandó kísérletezést és keresgélést, csak mert mások szerint révbe értünk. Számomra most nagyon izgalmas, új helyzet 15-18 évesekkel együtt szakmunkás tanulónak (is) lenni.
KedvelésKedvelés
Mit szaktanulsz?
Csak ezért kérdezem, mert jövőre aktuális lesz nekem egy bútorasztalos, vagy valami fabútor restaurálással kapcsolatos szakképzés.
KedvelésKedvelik 1 személy
🙂 🙂 Azt sajnos csak grillázsból tudnám megoldani.
KedvelésKedvelés
Ha tanács kéréssel fordulnak hozzánk, talán az is hasonló. Mit tennék én, vagy, mit tennénk a helyében. Ilyennel mindig vigyázok. nem nem vagyok a bőrében nem érezhetem amit ő, a tapasztalataim mások, máshogy élem-éltem meg, máshonnan indultam, és sorolhatok ide.. szóval mit is mondhatnék? Kitűnően tudok hallgatni. (szmájli jel jön ide, üdvözült mosolyú) Öröm legyen.
KedvelésKedvelés
Hú de utálom, ha nekem is ezt a kérdést teszik fel.
KedvelésKedvelés
Egyszer egy ilyen kérdésre őszintén kifejtettem, hogy miért nem kerülhetnék én eleve sohasem olyan helyzetbe. Lett belőle kis sértődés, de még mindig jobb, mintha elkezdtem volna olyasmiről tanácsokat osztogatni, amiről halvány lila segéddunsztom sincs, még regényekben sem szívesen olvasom a szituációt.
KedvelésKedvelés
hú, na hát ezt ismerem. az edzéssel kapcsolatban is persze, a mai napig, kb minden úgy, ahogy írod. aztán van egy nagy régi álmom, hogy autós oktatónak szeretnék majd tanulni még, mert úgy érzem, hogy baromi jól menne, meg szeretném, ha nem csak szexista vén szivaroktól lehetne vezetni tanulni, akik kishölgynek szólítják az embert. és mert már a barátomat nulláról újratanítottam vezetni (már volt jogosítványa, de hét évig a kandallópárkányon állt dísznek, tényleg már azt se tudta, hogy melyik pedál melyik), és remek lett a végeredmény, meg végülis a mostani munkámban is oktató – is – vagyok, hasonlóan praktikus ügyekben, mint az autóvezetés.
na persze amikor mondtam ezt a családnak, csak úgy mellesleg, akkor azt mondták, hogy most már én azt tanultam, amit, miért nem jó az, nem kell mindig ugrálni. pedig az istenért, huszonhét éves vagyok, azért most még talán lehetnek új terveim.
na és persze a poli élet! hát az egy örök ilyen téma! kimeríthetetlen forrása az egyszer ismertem valakit, aki így élt, és milyen szörnyű vége lett-történeteknek, meg a pszichologizálásnak arról, hogy ez valójában mindenkinek szar, csak még nem látjátok át, mert hazudtok magatoknak, és nyilván kötődési problémáitok vannak, stb stb. meg persze annak, hogy jó, de én nem tudnék így élni, meg a de én úgy vagyok vele. meg az én tudom, milyen az igazi szerelem, és az olyan, és pont. már volt, akinek mondtam, hogy egy ilyen poli coming outra az a válasz, hogy jó, de én nem tudnék így élni, az azért olyan, mintha azt a párbeszédet folytatnád le, hogy
-anya, meleg vagyok.
-hát én meg nem.
és ugye, hogy így mindjárt mennyire nevetségesen hangzik. ki a fene kérdezte, hogy te tudnál-e így élni. nem volt ilyen kérdés. ez nagy széllel szemben hugyozás azért.
KedvelésKedvelés
“egyszer ismertem valakit, aki így élt, és milyen szörnyű vége lett”
Ez az én szüleimnél borzasztóan dívik most is és mindig is jelentős retorikai elem volt. Ráadásul sokszor akit ismertek és “így élt” valójában nem úgy élt (de nagyon nem!) és tök más a sztori, de azért mondja-mondja, nem tud kilépni a panelből. Engem ez végtelenül irritál. A másik meg, egyszer azt találtam mondani (szintén ilyen pályaválasztási meg munka-kérdésekkel, jövőtervekkel kapcsolatban, de egyáltalán nem volt vad dolgokról szó, sőt, nagyon is kis konzervatív, polgári normákon belül maradó szelíd ügyek voltak), hogy olyan ez, mint az Ember Tragédiájában, Lucifer ugyan nem hazudik, de mindig hanyatló fázisában mutatja meg a kiszemelt kort. Erre meg bazi nagy megsértődés volt, pedig szerintem helyt álló hasonlat.
KedvelésKedvelik 1 személy
Pompás, egyenesen. kösz.
KedvelésKedvelés
Ez de kurvajó.
KedvelésKedvelés
Volt korábban egy papír a könyvespolcra tűzve, hogy nem adok kölcsön könyvet. Utáltam nemet mondani, magyarázkodni. Inkább kiírtam. Hatott. Lett új könyvespolc, a papír lekerült – gondoltam, hogy most már úgyis tudja mindenki, mi itt a rend. Itt volt a család, én épp távol.
– I. megjegyezte, hogy lekerült a papír a könyvespolcról. Kölcsön is kért egy könyvet.
– A tiédet vagy az enyémet?
– Az enyémet.
– Huh, oké. Na akkor kiteszem újra a papírt.
– Ez hülyeség. Minek?
– Mert szorongok attól, hogy kölcsön fogják kérni az én könyveimet is. Utálom kölcsönadni őket. Amíg kint volt a papír, senkinek nem jutott eszébe.
– Ez egy f@szság. Inkább számon kell tartani, kinek adod kölcsön. Az a bajod, hogy elfelejted.
– Ja. Elfelejtem és szorongok. Nem jut eszembe két évig, aztán felébredek az éjszaka közepén és rámtör, hogy nem tudok élni az Anyegin nélkül. És fogalmam sincs, kinek adtam oda. Nekem ez nem hiányzik. Ezért írom ki. Hogy ne jusson eszébe senkinek.
– Baromság. Meg kell válogatni, kinek adod kölcsön.
– Fogd föl, hogy se megválogatni, se számontartani, se magyarázkodni nem szeretnék. Nem. NEM. Ennyi.
– Bárcsak a többi dolgodra is így vigyáznál.
– Aha. Meg bárcsak Gobbi Hilda az udvaron hárfázna… Figyu, nem értem, miért fáj ez neked. Nekem így jó. Te azt teszel, amit jónak látsz, felőlem máglyát is rakhatsz a könyveidből. De én kiveszem a szorongást a rendszerből. Most tényleg, muszáj ezen a piszlicsáré hülyeségen vitatkozni? Nem is érint téged.
– Azért szorongsz, mert te magad vagy ilyen. Nem szoktad visszaadni a könyveket másoknak.
– Soha nem kérek könyvet kölcsön. Meg mást se. Nem szeretek kölcsönkérni. Pontosan tudod.
– …. (kis csend, mert sajna ez nem jött be, gyorsan kell találni egy másik fogást. Hopsz, megvan!) A könyvtárba is én vittem vissza négy év késéssel a könyveket.
– (tényleg. Négy év múlva kaptam egy értesítést. Pont erről beszéltem…) A könyvtárnak az a dolga, hogy kölcsönadjon. Én nem vagyok könyvtár. És az is az ő dolguk, hogyan szankcionálnak. Ha a könyvtárnak megfelelt, hogy négy évig nem kapta vissza a könyveket, az az ő baja. Büntessen meg, szólítson fel, zárjon ki, mitttudomén. Hozzon szabályokat és érvényesítse azokat. Mint ahogy én is eldönthetem, hogy a saját könyveimet kölcsönadom vagy sem. Vagy hogy kiteszem azt a kurva papírt újra vagy sem. (Azért figyelitek, hogy itt már szépen megyek bele a csőbe. Magyarázkodás, hülye érvek, düh stb…)
– Ez nem tisztességes. Olyat várj el másoktól, amire magad is képes vagy.
– Bazmeg, nem várok el semmit másoktól és nem akarok ebből királydrámát sem csinálni. Meg erkölcsi Mindentudás Egyetemét sem. Ez nekem így jó. Fogd fel. A saját könyveim, a saját szorongásom, a saját megoldásom. Érted? Jobban érzem így magam. Tudom, hogy szarul hangzik, ha megoldásokban gondolkodom, mert sokkal jobb lenne lenne, ha inkább szoronganék. De végül csak elérted, mert most már szorongok.
– Most mitől lettél ilyen ideges? Te tiszta hülye vagy.
KedvelésKedvelés
Szerintem a “vita” során legalább magadnak fontos dolgokat fogalmaztál meg.
Én is ezt csinálom a kötözködőknek, ők úgyse azért jönnek, hogy megismerjék a álláspontomat, vagy egy-egy jó érvet kapjanak, de 1. én kitisztulok a tipikus hülyeség által keltett gondolati hullámoktól, 2. olvassa ezt még 5479 ember, akiknek ugyanezeket az örömgyilkos/szuverenitástagadó/firtató/belemászós/másságtól irtózó dolgokat szegezik, és tud magára reflektálni. Csak a szegény troll mindig azt hiszi, ő itt a fontos, vele foglalkoznak.
KedvelésKedvelés
Valójában mi is örömgyilkosok vagyunk, mert az ő örömük a mi csesztetésünk lenne. Ha felismerhető a mintázat, egyszerű a válasz is. Bár a szófosás helyett szeretném megtanulni azt a Lauren Bacall-i megsemmisítő pillantást, amivel három másodperc alatt minden lerendezhető.
KedvelésKedvelik 1 személy
Közben fújjál cigifüstöt az arcukba:-)
KedvelésKedvelés
Azta… Kár, hogy vége lett. Mint egy jó kis Woody E. filmrészlet. Kezdtem belelendülni 🙂
KedvelésKedvelik 1 személy
“Kétféle emberfaj él a Földön egymással egybekeveredetten. Az egyik, mintha napvilágnál teremtette voltan az Isten, mindig sugarat hordoz a lelkében. A másik, mintha a föld mélye lehelte volna ki, örök árnyék ül a lelkén. Egyik mintha virág volt volna az előbbi életében, másik tövis, dudva, csalán, vagy méregnövény. Egyiknek mindig fölfelé tárul a tenyere, másiknak lefelé. Az egyik lelkének az az örök kérdése:
Mit kaphatok?
A másiké:
Mit adhatok?
Az emberi test mind a két lélekosztályban emberi test. Egy-látásra megválasztani nem lehet. De idővel egyre világosabban válik elő a különbség. Az egyik, a mi fajtánk, az életben csak a jót és szépet látja és hallja meg: a rútságok és rosszaságok mellett úgy megy el, hogy tekintetére is alig méltatja. Mindenkiről jó a véleménye. A keserűségeket nem rágja, csak lenyeli, de az élet legkisebb édességeit is örömmel tartogatja a szájában, a szívében. Mindig békés, mindig csendes, mindig szerető, mindig reménykedő, mindig az az említett sugár világít eléje, benne, körülötte.
Tudod hogy atyánk mindenkor az élet javainak a látására irányozta a szemünket, hogy az élet javaiban ne azt nézzük, ami nincs a birtokunkban, hanem azt becsüljük meg, ami megvan. Az egészségtől kezdve a kis virágig, amely nekünk nyílik, a kis csillagig, amely minden este előtűnik az égen, s hirdeti:
Idefenn is laknak.
Nézz hát szét a családban. Csak az a család a mi fajtánk, amelyik többször örül, mint ahogy haragszik, mert örülni jobban tud, mint haragudni. Szeretni jobban tud, mint gyűlölni. Mert az angyalokkal van valami atyafiságban. ”
Gárdonyi Géza
KedvelésKedvelés
Csodaszép! Ez még a boldog békeidőkből való, amikor nem volt ez a torz urbánus stressz, és amúgy gyönyörűen él a kontraszt, ellentétképzés retotikájával.
KedvelésKedvelés
Ugye? Néha úgy érzem, magam is egy őskövület vagyok, mert nagyon szeretem Gárdonyit, Mórát, Jókait olvasni. Aztán nemrég az interneten láttam, hogy Szabó Magda költözéskor azt kérte, hogy elsőnek a Jókai-összesét szállítsák az új helyre. Akkor egy kicsit megnyugodtam. 🙂
KedvelésKedvelik 1 személy
Az a kéztartás a fejlécképen ugye nem véletlen? 🙂
KedvelésKedvelés
Az edzőnek szól, épp kifejtem, hogy ez az egész sportág hülyeség. Szolid combhajlító-görcs, vérdús, bedurrant izom.
KedvelésKedvelés
Visszajelzés: evilági | csak az olvassa — én szóltam
http://shop.builder.hu/a-sport-orom-a3753#__sOTJjYjg2YmE4MTRmMzFiMQ
KedvelésKedvelés
Visszajelzés: sérüléspara | csak az olvassa. én szóltam. minden érdekesebb…