(nem hagytak békén írás közben, egyes mondatokat nem fejeztem be, bocsánat, most javítottam)

Nőnap volt, nagyon szerettem volna írni egy erőset, de net nem volt otthon, megfeszített tempójú munka van, másféle.

Máshol netezek, addig is.

Lesznek azért rendszeres posztok. Nem tudom, hány naponta, ahogy kijön a lépés. Jó? Fogok írni a giccsről és a nárcizmusról, például.

Én megírtam ezt  a dolgot, nagyon kis mérlegelés után, mert most ez az aktuális, ez burjánzik éppen. Újabb levél is jött, amely szerint én nem jelentem meg valahol, és mindenen a lánykori nevem van.

Én meg léptem, a cél az, hogy ne legyen ez nekem stigma, további nehézség, ügyintézés és fejben tartani való.

Levél és szemrehányás érkezett édesapámtól is. Épp kezemben lévén töltőtollam, összefoglaltam a helyzetet: én nem bírok el többet, semmilyen elvárást, nyomasztást, feladatot, itt krízis van, és ez nem múló rossz hangulat vagy pénzzavar vagy rossz stratégia, és hogy ne játsszunk már idillt, engem ez a család  a sorsomra hagyott gyakorlatilag, évekkel ezelőtt. Én nem kérek semmit, de hagyjanak akkor.

Gondolkodom, konfrontálódjam-e. Borítékban a levél.

Ez az egész, leszámítva a csakazértis- (sőt, annál inkább-) edzéseket, kitakarta a többi témámat, bejegyzés-kezdeményemet, projektemet, pedig azok nagyon biztatóak ám mostanában, meg van nekik határidejük is.

Meg kell mondjam, meglepődtem a reakciókon, amelyeket a tömör és inkább beletörődő bejegyzés kiváltott. (Azóta megérlelődött a miafaszvan-düh is bennem az egész ügy miatt.)

Meglepődtem azon, hogy régóta megnyilvánulva-kapcsolódva, vagy újként, vagy némán, de összességében milyen sokan vagyunk itt, értők, nem firtatók, nem ítélők. Köszönöm, hogy nem pakoltok rám elvárásokat.

Azon is, hogy ennyi a csendes olvasó, aki most mégis megszólalt. És megírja, hogy fontos neki a blog, és gondol rám, és segítséget ajánl.

A támogatáson is, ahogy szó nélkül és azonnal — köszönöm mindenkinek!

Aztán, az úgynevezett közösségi média, az ő folyamatai és bugyrai. Az évek alatt kitapasztaltam e téren egy csomó mindent, most ébredtem rá, hogy ez is használható tudás ám, és bele is vetettem magam, mert pont jött egy helyzet.

Az ártányok ezt most csúnyán elhibázták a nagy igyekezetben, mármint ha stratégiájuk van, vagy bármi tudatosság a kommentelői tevékenységükben, márpedig a kitartó érdeklődés erre utal.

(Újaknak: itt nem arról van szó, hogy valakinek ellenvéleménye van, nem tetszik neki a blog, hanem két-három megszállott gyűlölködőről, akik álnevek sorát létesítve próbálnak évek óta lejáratni, a blog működését aláásni.)

Ez annyira övön aluli volt, a legalja alatt sokkal: kárörvendeni egy egyedülálló anyán, gyerekek sorsán, nyíltan hosszat akarni. Ők ezzel végképp lezuhantak a komolyan nem vehetők közé, akikkel senki nem vitázik. Az én szememben régesrég, de most mindenkiében, és ami a furcsa: magukkal rántották a többi akadékoskodót, kritikust, még azokat is, akiknek volna némi igazuk vagy erkölcsi alapjuk a bírálatukkal.

És ezt ők csinálták, önként.

Baj nem lesz, csak macera. Én csak attól félek, hogy most már majd mindig magyarázkodnom kell. Magyarázkodni, kit nem hívtam fel, és mikor nem volt bekapcsolva a mobilom, vagy miért nem hallottam (ezt utálom pont, és ezért nem volt telefonom hónapokig: ezt a póráz-jelleget). Ma eltörtem amúgy, helyes kis x van a kijelzőn, de nem érintős, mindegy ez is.

Magyarázkodni kell, vagy el kellett volna hallgatni ezt az egészet, ami most feldúl és aggaszt, hogy hogyan is kerülök én ebbe a helyzetbe, mi ez az egész, ami, kár tagadni, stigma, és nekem nincsen más stratégiám a feldolgozására, mint ahogy a korábbi döbbenetekre sem volt, mint hogy megírom és szembenézek vele és újságírói-lírai alapanyagnak tekintem.

Szándékom szerint a létező legpontosabban, legszembenézősebben, nem asztalt verve, nem követelőzve, nem háborogva, ellenben analitikusan és tanulságokat levonva, a saját helyeimen írom meg. Pont azt, amit meg akarok osztani, ami megírható. Az értelmezésekért viszont ki-ki maga felel. De mégis, mások téves következtetéseiért, sztereotípiákba ragadtságáért is nekem kell magyarázkodnom. Mert miért teszem magam támadhatóvá, kérdi az iskolapszichológus és az ügyvédem is.

Miért nem élek defenzívában? — ez a kérdés, voltaképp. Azok ellen, elől, akik az ítélők, a jobban tudók, a lélektelenek, a fantáziátlanok.

Hát mert ez hatalmaskodás, intézményeké és magukat feljogosítottnak hívő embereké, azért. Ezt én el nem fogadhatom, erre magam elé tartott kezekkel én nem reagálhatok. Ha rájuk hallgatnék, vagy érdekelnének a szempontjaik, akkor nem lenne a mesebeli kastélyom, nem ilyen lenne egy hétvégénk, egy vacsora, a fiam felvételije és rá se rántási rutinja, a lányom lelkének redőzöttsége, és hát a bicepszem se.

Lennék alkalmazott, lennék beszorított, lennék kifogáskereső és panaszkodó…! De én nem az akartam lenni.

Akkor lennék pont olyan, amilyen nem akarok lenni, ha rájuk hallgatnék.

Ez nem most kezdődött, én a védőnőre sem hallgattam, sem a gyerekorvos anyámra, ha tudtam, hogy nekünk az nem jó. És bejött, minden, mindig bejött, amit így tudtam. Csak az, de az nagyon.

János mondta egyszer, már betegen: Éva, te mindig ilyen őrültségekbe rángatsz bele engem, aztán mindig kiderül, hogy igazad volt.

Az hiányzik még, hogy az ő logikájuk, csököttségük szerint, arra reagálva éljek. Hát az egész életem az, hogy a csökötteknek beintek.

Magyarázkodni, hogy miért írtam meg 2013-ban, hogy Barcelonában voltunk, sőt, hogy miért voltunk ott, meg még máshol is, mert ABBÓL a pénzből és energiából, meg még a többiből, ahol voltunk és ami nem létfenntartás volt, simán lehetett volna venni egy új cirkót…

Hát mert blogger vagyok, ez a létem, az identitásom, a munkám, azért. És mert előttük én nem fogok helyezkedni, látszatot kelteni, védekezni. Leginkább beinteni fogok, mindenkinek, aki olyannyira jól tudja helyettem, kíváncsi, de nem rezdül velünk. Ez vagyok, és ez csak szerintük szégyen, én speciel büszke vagyok rá.

Magyarázom a poénjaimat, magyarázom az öniróniámat, a metaforáimat. Ez az író halála ám. Magyarázom a személyes döntéseimet és évek alatt kialakult szokásaimat…  magyarázom, miért megyek edzeni, miért szól ez az irritáló zene, ha felveszem telefont. Miért nem búslakodom törlőronggyal a kezemben és szívem helyén. Miért fontos a testem, minden egyes izmom is, túl az egészségen meg a regenerálódó anyukaságon, önjogon is  miért fontos, és a makadámiadió-pép is fontos, és a pirosgyümölcs-kivonat, és hogy Marie-nek is legyen proteinje és BCAA tablettája, az is… és miért fontosabb ez, vagy egy kávézói bamba félóra, mint sok minden más. És mert beleköt, magyarázkodom, vagyis kéne, hogy mit ábrázol a kép, hogy ki a szőke és ki a kopasz, és miért így, és mit jelent az, és: te figyelj, ha ebben bármi ciki vagy sanda volna, akkor nem tenném ki. A te szemed a sanda…

A segítőkész olvasóknak is magyarázkodom: ez a probléma nem akut, hanem krónikus, eddig is ez volt, nincs változás, csak időközben leszedtük a karácsonyfát*, és nem anyagi, hanem életszervezési. A lánytündéremnek, hogy miért hozom el a kerámiáról (környezettanulmány miatt), a szomszédnak, hogy miért tömtem tele a kukám.

Én most jöttem rá, milyen rég nem voltam szomorú, zaklatott. Alvászavar és nem energikus pitymallat miatt felriadó sem voltam.

Jaj, de együttérző most az, aki eddig néma volt. A hivatal, a régi ismerős.

Mert most mi történt?

Semmi nem történt, ugyanaz van, mint eddig, és tudtátok is, mi van, eddig is, pontosan. Nem mondtam el mindig újra, miben élünk.

Csak most hűha van.

E-mail jön, számlaszámot kér az, akiről nem gondoltam volna, mert ő mindent megtett, hogy nekem szar legyen, az olvasóim elpártoljanak, és nekem ne legyen bevételem a blogomból, ne legyen hitelem, saját fejlesztésű női üzenetem, de nem valami saját invencióval, hanem előlem elszedve, módszeresen, teret engedve a megfáradt rajongók “csalódottságának”. Felhizlalt egy csomó ellenséget, összekoszolt az arrogáns és felületes irományaival és az önigazolással. Mindezt butaságból, oda nem figyelésből, és, igen, irigységből is.

Most meg utalna öt vagy tíz vagy nem tudom, mennyit, mert ő attól még, és csak természetes, meg hát mutatván, hogy fordult a kocka.

De hát törleszt ő is, nyilván. Magának, elsősorban. Nagyon szellemes egy mondatot tudnék válaszolni, de hagyom ezt inkább.

És, igen, elhangott A Mondat. Hogy ők (a hivatalnok, ügyintéző, családgondozó) csak segítenek, és higgyem el, csak együtt velem próbálják megoldani, hpgy jobb legyen.

De nekem nincs problémám, nincs olyan, amit egy először látott hivatalnoktól kérdeznék meg nagy tanácstalanul, én nem kértem segítséget. Amiben kértem, ami járna, abban viszont nem “segítenek”. És ez itt most csak egy ügymenet, végig kell csinálni, és nem segítség lesz, tudják ezt ők is.

Ezek azt hiszik, én nem tudom megoldani, de majd ők megmondják, és akkor de. Vagy észbe kapok. Az is laikus, részvétlen félreértés és giccs, azt hiszik, hogy én búslakodom a gyászban, az a baj.

Nem az van pedig. Hanem hogy ennyi energia a világon nincsen. Nem átszervezés kérdése, olyan hatékony vagyok abban, ami nekünk fontos, hogy azt el se tudná képzelni a T. Világ. Az sem lehet, hogy a gyerekeimnek szar legyen, sokkal szarabb, de az sem, hogy égboltként boruljak föléjük, mindentől megóvjam őket, minden balhét én vigyek el, mindig, és tönkremenjek ebben.

És én nem is kérek semmit, támasztom az omlást, kárenyhítek.

Hol volt ez a nagy segítő szándék 2012 őszén? 2013-ban? A halálos fenyegetésk idején? A legmélyebb, önbántó depressziós késztetésekben?

Kit zavart, kit aggasztott, hogy én ezt hogy bírom? Hogy ránk omilk-e a fal, mit eszünk, hogyan jutnak el iskolába? Hogy miért annyi a lakbérem, amikor nem annyi? Hogy fázunk-e, élünk-e?

Hol voltatok, T. Világ, T. Jóakaró?

* még január közepén, teszem hozzá magyarázkodva, mert ez a poén se megy át