Én ettől le vagyok taglózva, megmámorosít egyszerűen.

Az is, hogy már igazán rendszeren kívüli lettem. Mi is legyen ma a program? Ez a felvételik sűrű hete, hava amúgy, a fiam nyolcadikos, mindenki buzog és ügyintéz. Péntek délelőtt, míg azok, akik oly szorgosak-dolgosak, oly törekvők, vettek is nemrég használtan egy Saabot, mely munkájuk gyümölcse, meg akkkkora, de akkkora forinthitelt is kaptak, hogy el se hinném, és hogy lenézték a bölcsészeket és tanárokat, istenem!, szóval, míg ők lélektelen irodáikban görnyednek, én tavaszba öltözve leszáguldok a délután felvételizendő fiammal a Francia Intézetbe, és premier előtti filmet nézünk, mert valahogy rákerültem bloggerként a meghívottak listájára.

Mi, akikben eredetileg nem hitt senki, és akik most, negyven körül, minden trauma ellenére is szabadabbak lettünk, mint amekkorának a szabadságot mi magunk is elképzelni bírtuk, egy kicsit nyelvet öltünk, mi tagadás.

Spoileres filmkritika következik.

A másik, amit nem bírok megszokni mint mámort, az európai film mint olyan. De meg a francia külön, az a miliő, történetmesélés, azok a színészek, fények, provance-i és korzikai házak, fületlen nagy kávés tálak (?) reggeli derűben. Az arcok sminktelen természetessége, a kócos dizájn, a felvarratlan ránc.

Addig mondtuk, hogy a világ legjobb nőjét csalta ez a rettenetes Vincent Cassel (lásd még ennek a szintén érdekes filmnek a kritikáját is:

Nem kell a nőt ütni a bántalmazáshoz

, amelyben érdekes szakmaiatlansággal keveri a kritikus a film fikcióját azzal, amit a színészről tudni vél),

szóval addig-addig csócsáltuk ismét a média fogyasztásra kész gittjeit, amíg elfelejtettük, hogy azért Vincent Cassel meg mégiscsak a világ legszexibb férfija, azzal az értelmezhetetlen szemével-homlokával, érdemi bicepsz nélkül is (!).

Az a hűtlen, az a rohadék, akinek a magánéletéről érdemit nem tudunk, honnan is tudnánk, csak médiatorzítást. Sose felejtsük el: mindig, mindenképpen a média és az általa hordozott, előmozdított érdek az úr, nem a sztár és nem is a közönség, pedig azt hinnénk, hogy a média nekünk, senkiknek híven beszámol a Valakikről, ezzel kiegyensúlyoz, leleplez és helyreigazít, így tesz minket, senkiket hatalmassá, hogy rajta a szeme a Valakiken. De ha tudnánk is valamit torzítatlanul a színészisten magánéletéről, a jó ízlésű, el nem galoppírozó ember belátja: nincs hozzá köze. Ahogy a színésznek sincs köze a mi stiklijeinkhez, sőt, senkinek.

Én ha ilyen szexi lennék, meg férfi, és megtehetném, és ez hajtana, hát, nem tudom, mi tartana vissza. Az örömtelenek, ásatagok, a pengeszájúak szava? A házasság? Azt ma már híresék és jelentéktelenék is úgy értelmezik, ahogy ők gondolják.

Ezek a felháborodottak úgy tesznek, mintha bizony a monogámia alapértelmezett lenne, valami ősi norma, amit ha megszegünk (és ki is derül), akkor jajaj. A rossz házasság, az legitim, nem házasodni, az is legitim, de megcsalni…? Bekapcsol a feudalizmus. És mintha volna mód megelőzni a “hűtlenséget”, mintha ez érdemalapon működhetne: ha elég jó a nő, szexi, feszes, híres, kedves, odaadó, akkor aztán tessék hozzá hűségesnek lenni. A többi megcsalást valamennyire megértjük, tetszett volna nem elhízni, na de Monica Belluccit…? Hogyan tudjuk kihozni mások életéből a mi tündérmeséinket, hogyan működhetne mégis, valahol, valaki más életében az, ami a miénkben sem?

Hát elárulom: sehogy nem működik a monogámia, ha valaki nem érzi magára kötelezőnek.

Ez a film is tündérmese-lebontás, illúzióvesztés, ugyanakkor nagyon erkölcsös. Itt csak a kis fogalmatlan tizenhét éves provokál, egyébiránt mindenki a hozzá illővel kavar, férj feleséggel, vagy ha nem, akkor sajnálja, hogy már nem, férfi nővel, tizenéves a húszévessel, suba a subával, ahogy kell. A negyvensok éves apáknak eszükbe se jut meghegeszteni a tizenéveseket, egészen meg vannak döbbenve, hogy ezeknek van testük, szexusuk, még a mámoros tömegpartin, ezer kamasz körében is illőn a harmincas nővel vegyülnek.

Én nem tudom, én vagyok nagyon magyar és cinikus, vagy ez valami nyugatias píszí nyomás-e a filmen, hogy ennyire méltóságteljesek a nők: Marie és a palacsintás lány, és Marion, Antoine felesége is, aki nem átall Korzika helyett Ibizán mulatni, meg válni akarni. Hogy ennek kontrasztjaként ennyire lúzer lehet, legyen a deviáns Louna, a legpompásabb példány mind között. Nem hiányzik ezeknek a nőknek a mesterkélt smink, a maguk kelletése, részegen sem kerülnek bajba, és szépen hazaviszik őket a velükkorú fiúk robogón, akik nem dugták meg őket.

És egyáltalán, hogy van ez, hogy ilyen balekként és magányosan szenvednek feleségeik nélkül az überszexi negyvenes férfiak? Könnyű kalandra is krákogva, jegygyűrűben indulnak, amihez innen is gratulálunk. És persze nem is jön össze a mámoros este, mert férjjel nem kavar öntudatos francia szingli, ellenben szépen elmagyarázza neki, hogy ez nem helyes.

Itt az apák felelősek, aggódnak és hazaérési határidőt szabnak, el sem tudják képzelni, mi zajlik a kamaszok világában, ellenben megvédik lányaik becsületét amúgy feudális módra, dúvadként, röhejesen, puskával a kézben, majd az igazi csábítóval ölre menve a koszos földön, erőtlen bicepsszel. Mellélőve vaddisznóvadászként és felpaprikázott apaként is, akinek a tulajdonán, szépséges virágoskertjén ímhol, kár esett.

Érdekes François Cluzet szerepe, ő itt a szubrett Cassel mellett, vagy hogy kell ezt férfiban mondani, másodhegedűs. Antoine a felszarvazott férj franciavígjáték-beli módosulata, aki kertészeti katalógust böngész, és felvillanyozza az összecsukható talicska, eközben csak azt nem veszi észre, ami a szeme előtt zajlik. Az ő lánya nem vágyik buliba, nem kell félteni, rendes gyerek, de csak azért, mert háznál van a szatírja, aki szintén egy klisé formabontása, mert eredetileg nem is akar semmit, úgy menekül a szépséges Louna elől. (Vinterberg Vadászata, egyébként, francia verzióban és vígjátékként.)

Menekül-e Laurent? Ezen filóztam végig. Neki miért nem villanás Louna? Ez csak az én butus romantikus elvárásom, amelyre más filmek szoktattak rá, hogy egy francia filmben legyen igazi, szenvedélyes szerelem? Mert ebben nincsen, ebben ügyetlenkedés van és manőverek. Még csak nem is morális a konfliktus, csak kínlódás, feszengés van, és parádésan komikus helyzetek.

Tudná vajon Laurent szeretni ezt a lányt, csak sajnos, nem szabad? A klasszik nézői elvárás az, hogy a generációkon átívelő, tabutörő szerelem, avagy a vágy és a fiatalság elsöprő ereje, amely az újabb francia film kedvelt témája és látványeleme (Ifjúság, Fiatal és gyönyörű, Utolsó napjaim), végül igazolást nyer, megtalálja a maga helyét és legitimitását.

Csakhogy itt szó nincs erről, kifejezetten beint nekünk a film. Laurent nem azt mondja, hogy ez nem helyes, meg mit szól apád, meg hogy szeretlek, drágám (dugás), de (dugás) ennek a kapcsolatnak (dugás) nincs jövője, hanem ez a csaj, ez a gyönyörű tizenhét éves valóban a terhére van, és tényleg nem szereti, tényleg nem érdekli. A férfi bizgethető valamennyire a kisagya táján, de nagyon kell erőltetni, mert még szexelni sem igazán akar, és ezt híven ábrázolja a forgatókönyv és a színészi játék is. Ez az egész viszony annyira bornírt, ő egy komoly ember, ő ilyenbe nem megy bele. És tényleg egyenes és jellemes, egyetlenként — pont a főbűnös, a csábító a jellem. Az, akinek súlyos titka van, az, aki szexel a legjobb barátja tizenhét éves lányával. És ezt Cassel el tudja játszani.

Szóval, bár beleviszik, ő nem akarja, és kész, egy pillanat kételye nincs. És ettől zseniális a film utolsó kockája: Lounának szerelmi fegyvertény, hogy Laurent össze van verve, mert őérte verekedtek. Nem azt értjük meg az utolsó vágásból, hogy milyen erős a szerelem, és hogy mindent legyőz, és talán mégis, hanem a szerelem kibelezett, megcsúfolt, inhumán változatát. Kész, a néző is feladja, ez a csaj reménytelen, mert ez meg nem adja fel. Gonosz, ironikus utolsó kép ez a gyönyörű, sugárzó arc. Azt értjük meg, hogy milyen kis ostobák ezek a testükkel és ifjúságukkal dölyfösködő, álomszép tizenévesek. Sérülékenységüknél is önösebbek, hódolatvárók, magabiztosak, rohadék manipulátorok. Azt értjük meg, hogy az emberi játszmák, elakadtságok, inkorrektségek, szerelemre hivatkozások mennyire makacsak. Makacsok.

Hiába feszes, ifjú, szép ez a lány, maga az élet, megdöbbentően ugyanolyan: üres, talmi és nyomorult, kétségbeesett, mesterkélt, mint ha, ezt itt külön kell írni, helyesírás masters fokozat, harmincöt éves roskadás lenne. A viszonzatlan szerelem, az érzelemzsarolás, a felkínálkozás nem könnyebb élmény és nem is kevésbé szánalmas attól, hogy egy diadalmas ifjú nő az, aki nem ért a szóból. Mert rosszul tudtuk, nem az ifjúság és a szépség teszi — azt pornónak hívjuk. Az emberi (humán) történetek világában az ifjúság és a szépség sem teszi, ha nem történik meg. És nem történt meg. Nem a barát miatt, nem a korkülönbség miatt, nem a titok miatt, hanem mert nem történt meg, mert a szerelem ilyen: vagy megtörténik, vagy nem, és ez a férfi nem hazudik szerelmet, ha csak szex van vagy kívánás. De ami durva: hogy kívánás sincs.

Francia Intézet, 6. Frankofón Filmnapok és Fesztivál

Egy őrült pillanat (Un moment d’egarement), francia film, 105 perc, rendezte Jean François Richet, bemutató: március 10.

Vincent Casselt már említettem a blogon, két és fél éve: transz