Úgy örülök ennek a cikknek. Nem vagyok egyedül.

http://uvegplafon.blog.hu/2016/02/03/nem_felsz_hogy_tul_izmos_leszel_a_jo_strandest_akkor_az_igazi_ha_a_befotteket_azert_a_ferfinak_kell_

És neki is:

http://anyatest.blog.hu/2015/10/31/kell-e_a_jo_segg_az_anyasaghoz

Csak megint a magyarázkodás, hogy nem a jó alak, mi nem azért… Mi ez bennünk, kitől félünk? Ha fontos nekünk a jó alak, akár mint mellékterméke az edzésnek és tudatos táplálkozásnak, akár elsődleges célként, akkor majd nem vesznek minket komolyan? Ez a para? Miért is? Mert nekik soha nem volt és nem is lesz jó alakjuk, és meg ne bántódjanak?

Én már nem az elején tartok, sem a sportban, sem az én-építésben, sem a vállrándításban. Az elején sokat magyarázkodtam én is, mintegy elnézést kértem a világtól, az Elkenődöttektől azért, hogy a kezembe vettem az életemet, és teszek valamit azért, hogy jobb legyen, és örömem van és sikerem.

És innen már feltűnik: mi, hogy? Nem a jó alak? Mentegetőztök ti is, mint én hajdan?

Bő másfél éve említettem először a blogon, hogy én erre a sport- és testtémára most rámegyek, megkeresem a bejáratot a test felől az életem egészébe. Emlékszem, milyen ellenérzésem volt, miket kellett nekem is legyőznöm magamban. Féltem, hogy mit szólnak azok, akik engem megszoktak valamilyennek, s hogy nem sértem-e valamilyen érdeküket. Ez majd nem tetszik nekik, ez az egész olyan önös és felszínes, és jaj, meg ne haragudjanak… Hát, most már a középső ujjam van, komolyan. Arról akarok írni, ami van, a mindenkori Vanról, nem itt mismásolni meg kerülgetni, hogy más hogy érzi magát. Az az ő térfele, és ő a felelős érte.

Vagy a jó alak utópisztikus volna, azért írjátok? Mert a kockás has, a bubble butt elérhetetlen? Ne nyomasszuk azokat, akik nagyon távol vannak tőle?

Na és ha hozzád vágnák, nemet mondanál? Hát pedig megküzdeni az arányos, anatómiaatlasz-szerű, funkcionális testért, az még becsesebb. És egy csomó keresés és gondolkodás és én-munka és önmeghaladás, és lemondás, és teljesen átalakított prioritáslista, ne legyen kétsége senkinek. Csak a folyamat része az is, hogy nem nyavalygunk, hogy ez milyen nehéz, hanem éljük.

És tényleg nem realisztikus a bubble butt, hanem a közösségi média terméke. És persze fotón, bizonyos pózokban olyan, és általában zsírbetöltéssel csinálják, és az egészet a pornó ihlette és az instagram gerjeszti, és nyomasztó. Mink is csak viccesen emlegetjük Ed Zővel. De egy tónusos, izmos fenék, az realitás.

(Javítom, 2018-ban: de, létezik bubble butt izomból, meglepően hamar elérhető, de nagyon vadállati módon, nagy súllyal, jó technikával, jó ízületekkel kell hozzá edzeni, és persze egy kis adottság, alkat sem árt.)

A kockás hasról vagy íves vádliról, a kerek farizomról még annyit, hogy alkati kérdés is. Nekem még mindig van a hasamon zsír, összecsippenthető, és azon áttüremkednek a kockák. Nem tudtam én az egész folyamat elején, hogy kockás lesz a hasam, nem volt cél, de egyszer csak olyan lett. Meglepett, örültem neki, és elkönyveltem, hogy a súlyzós edzés és megfelelő táplálkozás igen hatékony. Más testtájakon nem ilyen jó a helyzet. Szóval alkati kérdés, csakhogy olyanok érzik magukat kényelmetlenül, ha erről írok, akik nem is tudják, milyen volna az alkatuk, ha tudatosan és nem cudarul bánnának a testükkel. Azzal vagizni, hogy nekem könnyen lett olyan, meg naponta háromféle szögből lefotózni és közzétenni, az nagyon más volna, mint örülni neki, és arról beszámolni, hogy itt vagyok harminckilenc évesen, három gyerekel, ki hitte volna? És nem, nem tökéletes a hasam, és nem is lesz az.

Azt is meg kellett értenem, ítélet nélkül, hogy vannak, nem is kevesen, akiknek az a foglalkozásuk, hogy kockás a hasuk, jól festenek fotókon, megmutatják magukat, és ezzel másokat motiválnak. És ezzel sincs semmi gond. Vannak olyanok, akik ezt ízlésesen és építően csinálják. A közösségi média folyamatairól van szó megint, és annak okos, kritikus kezeléséről. Finnyogni és elhatárolódni könnyű, de én nem hiszem el neked, hogy ne szeretnél egy arányosabb testet.

Én már nem félek attól, hogy kimondjam: de igen, a jó alak is. Aki ezt nem érti, örömgyilkos, és olyat kér rajtam számon, amit magára nézve nem tart olyan szorosan kötelezőnek. Hová lett belőlünk a lobogó hajú, befelé-is-mosolyú fiatal nő? Mi ez a sok ítélet? Másokat nézni, ki mit csinál? Kezdj magaddal valamit!

Én írok sportról, ő idejön, kíváncsi, elolvassa, aztán állítja, hogy én nyomasztom és üldözöm és neki ez milyen rossz. Rossz érzéseket kelt benne.

Meg hogy mennyire megváltozott a blog.

Szegény, szegény olvasóim. Az elvárók, a kíváncsiak, a fanyalgók. Őket kell szórakoztatni, kiszolgálni, legyek ilyen meg olyan! Legyek olyan, hogy az neki jól essen! Ha nem, megbüntet… Ő csak leírja a véleményét. Én is leírtam, há’nem…? Csakhogy ő már engem minősítget.

Hát pedig én ugyanaz vagyok. Sose nyavalyogtam. Láttam én korábban is, mikor tűnünk nevetségesnek mi nők, anyák, partnerek, harmincas nők, és ha más hibáztatósdit játszott itt, máson verte el a port, férfigyűlölt, nem vállalt felelősséget, inkább hallgattam. De nekem tulajdonították azt is, mert a blogon van a komment is, tehát hozzám kapcsolódik. Egy-egy trollunk állította, hogy ha én nem értek egyet bármely kommentelőmmel, akkor el kell határolódnom. Mert őt, a trollt (férfit) sértette valami — határolódjak el én…

Nem szóltam le a paleósokat se, ez sem igaz. Sem a vékonyakat, sem azokat, akik sportolnak, és akkor is sportoltam, és akkor is tetszettek a nálam izmosabb és vékonyabb női testek. A külső motívációt, a csodavárást, az okoskodást bíráltam, az autoritást, amely mások tanácstalanságából megél, és a nyomasztást nem szerettem. Most se szeretem, azt csinálom, ami én vagyok.

Meg még azt nem tudtam elfogadni, és sajnos, ebbe sok kedvelt olvasó is belecsúszott, amikor ezen a blogon ő akar lenni a hírhozó, az izgalmas, a csodált valaki. Ha én is, akkor ő is, mert ő okos, és rám mérges, ha a többiek nem úgy fogadják. Mert neki lábujjhegyen kell járnia. Nem kell, de másnak sem. Más is leírja, amit gondol. Nem én terelem a hangulatot, én a saját véleményemet írom. Nem bonyolult: a bloggeré a bloggeri szólás pozíciója, az olvasó ehhez képest reagál. Nem kell egyetérteni, nem kell rajongani, de itt szerepelni akarni, farvizeken evezni, előadni magad, és közben rám neheztelni, az gáz. Meg koppintani is.

Szóval, megváltozott a blog — hát, kedves olvasó, nem tudom, érdekel-e, hogy ennek a személyes blognak, amelyet követsz vagy kattintasz, a személyes bloggerével mi történt. Az történt, hogy teltek az évek, és én, az ismert helyzetemben, a gyerekeimmel egyedül, agyonterhelten, és különösen 2014 önmagamból kifordító tavasza-nyara után akartam valamit, inkább élni, erőt, meg örömet, meg kompetenciát, felelősségvállalást, megújulást, mint megrekedést, beleragadást, tanácstalanságot, szétesést. És ez nagy dolog, és ehhez erő kellett, az én sorsom, utam, és ha neked ez nem tetszik, és belekötsz, akkor te rosszindulatú vagy, de legalábbis szerencsétlen, akinek magával van baja.

Ezt a történést, meg amit megmutattam és elmeséltem belőle, vívódásostul, önkritikástul, buktatóstul, testképzavarostul, mint a személyes blog bloggere, te úgy élted meg, hogy ellened van, és nem bírtad szó nélkül hagyni, és itt nagy bátran, vagy roppant ízlésesen valahol máshol tárgyaltad ki és magyaráztad félre, mert nem tudtál vele mit kezdeni. Meg elemezted, hogy nem is annyira látványos az átalakulás, és ez csak valami múló mánia, és én csak érdekből és nyomasztom és untatom az olvasót, mert azt nézem, mivel tudok figyelmet kelteni és pénzt szerezni.

Az biztos, hogy én a témákból és gondolatokból nem fogyok ki, ne aggódj. Nem kínomban írok erről vagy arról, hanem szenvedélyből. Azért, mert felülbíráltam azt, amit e témákról korábban hittem, megismertem, közel mentem, és az van bennem: jé, nem is úgy van!

Ó, ha nekem a figyelem, a népszerűség és a pénz lenne a célom, egész mást csinálnék, szimpi lennék és taktikus, meg sajnálható és nemes, senkit ki nem osztanék, szó nélkül törölnék, meg azt írnám, amit elvárnak tőlem, semmi provokatívat, semmi olyat, ami támadhatóvá tesz, semmi önleleplezőt, falcot, személyes sztorit, szeretőséget, személyi edzőt, mellparát és beroskadt bőrt, csak a szépet, a trendit, jól dizájnolt, valósághamisító fotókkal, vagy épp anyukás változatban, szolidan, és igen drágán volna pofám edzésmódszert ajánlgatni.

De ezt nem tehetem, csak meggyőződésből tudok írni, és nem csinálok olyat, amihez nem értek, mert én az íráshoz, a gondolatok közléséhez, hatáskeltéshez értek, ezzel tudok megtorpantani, örömet szerezni, hatni, ez megy jól nekem, ezt szeretem.

Szóval lehet, hogy neked ez az életmód-dolog nem témád, de a blogger, tudod, a blogé, amelyre idekattintasz, a blogger szolidan életmódot váltott, mást csinál a szabadidejében, mint korábban, meghódított magának egy teljesen más világdarabot, azt viccesnek és újságírói értelemben izgalmasnak tartja, megírásra érdemesnek, olyannak, amitől jobb lesz másoknak is. Soha nem egyoldalúan, agyonlelkesedve, egy igazság birtokában, hanem rengeteg színnel, kétellyel. És ennek az élménycsoportnak a révén lettek munkái, bevétele is, és ez jó neki.

És állítja, hogy ez az egész még mindig ugyanaz az igazságkeresés, csak neki lett az élete gazdagabb és ki-hitte-volna módon fordulatos. És ugyanaz a geek belemélyedés van omega hat zsírsavba, a fitnesz ágazataiba, vércukorba, mint emberi jogba és a bántalmazás motivációiba és válfajaiba. Kit mi érdekel. Változunk mindannyian, nem tudom újra ugyanazokat írni. De ugyanazzal az attitűddel írok mindent.

Ez történt a személyes blog személyes bloggerével.

Nem írhatok arról, ami nem jellemző rám, nem írhatok elvárásra, mások kedvéért.

Meggyógyult a pajzsmirigyem, ugrásszerűen javult a közérzetem, testélményem, önbizalmam, terhelhetőségem. Megértettem a fiatalságomat, a múltamat, a test felől léptem be az énembe, amely ettől megerősödött, és én már szinte mindig bizakodó és kezdeményező vagyok.

Testem, lelkem, akaratom, szokásaim radikális átalakuláson mentek át. És nem, én nem úgy beszélek róla, ahogy szokás, ez itt nem a mainstream. Egyszerűen nem úgy van, ahogy mindig mondják, és én rámutatok, miért nem. Nekem is meglepő volt, hogy nemhogy nem kötelező, hanem szinte stigma a “fitneszmánia”: ha keményen sportolni kezdesz, és ez meg is látszik rajtad, vissza fognak húzni, pedig az ő életüket ez nem érinti. Éreztetik majd veled, hogy feltűnősködsz, túl sok időd van, és nem lesz ez így jó, és biztos a pasik miatt csinálod, és ez ellentétes a szeretteid érdekével.

Az újszerűt próbáltam ebben is megmutatni, és nekem nem baj, ha téged ez már nem érdekel, de hogy miért ugrasz és kombinálsz, azt nem értem.

És rájöttem az elkent valóságra is, arra, mit csinál a média és a sógornők, és milyen érdekből. Miket magyaráznak, mivé szabnák át még a feminizmust is, csak azért, hogy nekik ne kelljen erőfeszítést tenniük, ne fájjon, ne kelljen kimerészkedni a jól ismertből, az összetákolt egóból, a szénhidrátfüggésből és a lustaságból, lehessen másokra mutogatni, és csinálták ezt az enyéimnél bőségesebb erőforrások közül.

Az erőről beszélek, a megértésről. Arról, hogy leveszed a tekintetedet másokról. A szépségnormákról is, a túl vékony modellekről is leveszed a tekinteted, nem háborogsz, nem keresed a hibást, nem elemzed a Rendet, amitől te semmit, de semmit nem tehetsz, hanem azzal foglalkozol, ami téged előrébb visz, és megkeresed a legjobb önmagadat.

És elhiszed, hogy lehet jobb.

Ez persze nem kötelező, nem biztos, hogy fitneszpéldakép leszel, nem is mindenki lesz ugyanazoktól a gyakorlatoktól és ételektől és kiegészítőktől ugyanolyan sportos. Mindenki abban lesz jó, ami neki való, amire született: ezt megtalálni is önismeret.

De mindenkinek lehet jobb a közérzete, testélménye, immunrendszere, alvásminősége, bőre, izma, testtartása, ha akarja, és maga tehet érte, neki is kell utánajárnia, más nem segíthet.

Ezennel nyilatkozom: én, Gerle Éva azért is edzek és diétázom, hogy jó testem legyen, és ezt többé nem szégyellem. A sportra alkalmas, dinamikus, teherbíró, minél zsírtalanabb test a saját szépségideálom szerint egybeesik a jó alakkal, a fiatalsággal és az egészséggel. Erekkel, tónusokkal és kis mellel együtt. A szépségideálomat nyilván a társadalom és a média formálta, de egyéni változatú. Az enyém ilyen, és nem fogok magyarázkodni miatta.

Ennek érdekében edzek és lettek táplálkozási szempontjaim, ez nem esik nehezemre, ellenben öröm és erőmegélés. Nem teszek semmi egészségtelent, invazívat a jó test, kinézet érdekében, ez elvi kérdés, sőt, most hagytam fel a hajfestéssel és a lábborotválással (az alapkérdés: mit mondanál a lányodnak?).

És még egy, és ez is most lett ilyen erős: a test intenzív, drasztikus élményei. Nem bánom a belemenést, amikor csatakos vagyok és büdös és megkarcol az ág, és nehéz valami, vagy dermesztően hideg, és ez elemi érzés, ősasszonyos, szüléshez hasonló. Lehet, hogy pótlék, nem tagadom.

E tevékenységem és meggyőződésem semmilyen módon nem ellentétes társadalmi, emberi jogi elveimmel és bloggeri vagy mozgalmi múltammal, identitásommal. Szánalmasnak gondolom, hogy ez bárkiben felmerült, ennek információhiány az alapja, önbizalomhiány és magas testzsír. Olyan szintű életminőség-javulást és erőt éltem meg az elmúlt másfél évben, olyan vicces és lelkesítő ez az egész, mezítláb futástól merev lábas felhúzáson át a hóban fetrengésig, hogy arra nehezen találok szavakat. Nem azért írom meg, hogy bosszantsak bárkit is, hanem azért, mert izgalmas, megírásért kiált. Azért ez a téma, hogy megfogalmazzam, feldolgozzam és mások számára érthetővé és átélhetővé tegyem az élményt. És azt gondolom, nézz szembe a saját rossz érzéseiddel, és hogy kicsinyes dolog más örömét elrontani, rányomni a frusztrációt, szimpátiakérdést csinálni abból, ami nem az. Te jössz a blogra, facebookra nézelődni, nem én megyek utánad…

Állat hiú vagyok, igen. Végre merek és szoktam is tükörbe nézni, érdekel a hajam, bőröm, fülbevalóm, a ruháim színe, tapadós cuccok, de még korrektorom is van, és szinte-natúr sminkben nyomulok, amit persze igyekszek úgy előadni, hogy mintegy mellesleg nézek ki így, mert a természetes megjelenéshez húz az ízlésem, közegem, életkorom.

Eközben anya vagyok, meg szövegírás a fő tevékenységem, de még múzeumba is járok, úgy bizony! Bárkinek kételye volt…?

Hovatovább, süllyedek el szégyenemben, de még a férfiak és az ő tekintetük is érdekel, hova jut a világ…!

Nem minősítem mások testét, kinézetét, szokásait, mert ez személyes ügy.

Azt az életmódot viszont, amelynek következtében a magyar lakosság hatvan százaléka túlsúlyos vagy elhízott, és tíz-tizenöt cukorbeteg, tunyának, betegítőnek, eltorzultnak tartom. És akik így élnek, szarul is vannak. Nem értem, mi az, ami ezen nem ténykérdés.

És nem fogok többet magyarázkodni.