gyerekpara

Közzétéve Szerző:

Lobster másképp is hat rám.

Mert egyébként hogy?

Úgy, hogy végre el merem mondani, amit gondolok, élesen. Vagyis, nem kerülgettem tovább a szeretőtabut, a házasságok iszonyatos hazugságát és a szerelem mindenek feletti igazságát. Könnyű félreérteni a posztokat, hörögni, ellenséget találni bennem. A kispolgár falánk lény, folyton enni kér, és tépőfoga van, neve viszont nincs.

Kaptak most egy gyomrost a mártírság dobogósai. Akik megbocsátottak, félrenéznek, nem akarják tudni.

Meg azok, akik azt hitték, velük ez nem történhet meg, mert ők jól csinálják.

Azok, akiknek annyira félelmetes a szerelem irracionalitása, akik már nem is emlékeznek rá, milyen, hallani sem akarnak róla.

Azok, akik úgy képzelik, a lesben álló ragadozók valami eleven-értékeset dúlnak szét, ők okozzák a bajt, a feleségek ellen, és tudatosan teszik. Én úgy látom, a házasságok nagy része langyos működőképesség, épphogy-élet, esetenként sok stresszel, és főleg a gyerekek érdekét szolgálja. Markáns csoportja pedig lélekgyilkos, rég dermedt iszonyat, különbözés és neheztelés. Mégis ragaszkodnak hozzá, mégis hivatkoznak rá, mégis a szerető a hibás.

Azt nem érti a kommentelő, aki azt írja, hogy bizonyos emberek valahogy mindig nem tiszta helyzetekbe keverednek, hogy nem mindenki nézi az életét, a döntéseit
— mások házassága szempontjából
— általában a Szentséges Házasság szempontjából.
A tragédia az, és én ezért írtam erről az egészről, hogy a benne élők sem abból a szempontból nézik az életüket és a döntéseiket. Baltával rombolják a saját házasságukat, aztán másra mutogatnak. Elárulják a másikat, tökéletesen leszarják, utálják, menekülnek előle, évekig. Sunnyognak, szex címén önmegerőszakolnak (von Lobster), pótcselekvésekbe és munkába menekülnek, későn érnek haza, védekezésképp elhíznak, de minimum háttal ülnek, amikor belép, és nem fordulnak meg. A hűtlenek ugyanúgy nem, mint a megcsaltak.

Aztán, a kiugrási kísérlet után: önmegtagadás, látványos szánom-bánom, félszadista, több hónapos vesszőfuttatás a hűtlennel, “eddig nem is tudtam, mi bajod, nahát!”, “most majd dolgozunk rajta”, “önző voltam”, nászút, az érdekek újrafelosztása — így megmarad a ház, a gyerekek illúziója arról, hogy lám, érdemes!, meg a szomszédok elismerése a szép családról.

Hányok.

De nagy kísértés a csimpaszkodó, játszmázó szeretőség apoteózisaként is olvasni ezeket a posztokat.

Ti, leányok, ne tegyétek. Ezt jelenti a sokat emlegetett nívó, hogy látod az árnyalatokat. Egyébként elfogult, igen, innen van nézve, nem valami kiegyensúlyozott szemszög.

Lehetnék én egy rejtőzködő blogger, aki nem kever ebbe személyeset, csak úgy általában van meg a véleménye, közben meg éli, ami adatott. Hát, én most vallottam, nekem az a műfaj amúgy sem megy. És én hívom és várom is azokat a helyzeteket az olvasókkal, amikor elválik az ocsú a búzától, úgyszólván.

Nem is igyekszem besisterhoodosítani a témát, ezt nem lehet olyanná magyarázni — érdekes kérdés amúgy, mert hogy én vagyok (lettem) a feminista blogger. Női összetartás mindenekelőtt, vagy nekimenni a (patriarchális) intézmények képmutatásának és az érdekalapú érzelmeknek?

Nem mintha a magánélete eseményeivel el kéne számolnia a bloggernek. Most akkor beszéljünk a ti kis hazugságaitokról, helyzeteitekről és magyarázataitokról.

Én nem érzékeltem ellentmondásnak, és egyáltalán nem érzek minden nővel közösséget. Magamhoz és a magam értékrendjéhez viszont hű voltam, meg ahhoz is az vagyok, amit a világról, magamról, a szerelemről másfél éve gondoltam.

Nem beszéljük ki a részleteket, nem vesszük elő a régi leveleket sem, magamnak sem. Direkt nem görénykedünk, nem köpködünk, vissza sem. És ez tényleg teljesítmény abban az utálatözönben, amely elszivárgott hozzám.

Ezek a nagyonfeministák is szeretők voltak ám, és nagyon is ekézték az aktuális feleséget, de egyébként is lekápóznak bármely nőt, ha nem úgy feminista, vagy ha nem úgy jogfosztott és kesergő, ahogy illik. Néha csak sima irigységből. Tényleg nehéz a sisterhood, na.

Ez a sorozat elég nagy visszhangot váltott ki, és sokaknak hozott fontos felismeréseket, feleségként, férjként, szeretőként vagy egyikként se. Nekem is feldolgozás és megértés volt ezt megírni. Miért is hallgattam eddig? Hogy ne ítéljenek meg, ne kezdjék a boszorkányüldözést, mert nem bírtam volna el. És hogy nehogy megbántsak valaki konkrét személyt. Nehogy haragudjon rám, mert én szeretem őt.

Senki nem értékelte ezen igyekezetemet, semmilyen távolságtartásomat, hallgatásomat, kíméletemet, és közben engem ez feszített mint fontos és jól megírható téma. Meg is erősödtem, távolabbról látom az egészet. Már nem bánom, ha haragszik, de nem jár erre, ahogy ismerem. Nem bosszú ez, és minimáltények vannak, összefüggések. Úgy mondanám: akkor inkább maradok író, aki ezt is megéli-megírja. Valószínűleg így is sokat tulajdonítok, indulat van bennem a hazugsággal és a képmutatással, meg úgy általában a kertvárossal szemben (ami egy metafora).

(Az igazi nagy szerelem nem ilyen, acsarog a dühödt zaklató. De az igazi író, az ilyen, az megírja, hogy családja paraszt, anyja menstruál, apja besúgó, sőt, mindenekelőtt ezt írja meg.)

És ezzel le is zártam ezt, most úgy érzem. Megírás, megértés (hetekig tartott), és egyszerre kinőtt egy új testrészem a csonk helyén. Újra tudok például vágyat érezni.

Ma pedig Lobsternek a gyerekvállalás-témájához kapcsolódom. Úgy is hat.

Ő ilyeneket írt:

11 ok a gyermekvállalás ellen

Hölgyeim, faszok vagytok

Itt is igen nagyot robbant a gyermektelen című vendégposzt (2013. február), időről időre felkapják most is. Én ezt nem tudtam volna megírni, nem tudtam írni a dohányzásról, a távkapcsolatról sem. Én egy mindig-is anya vagyok, kötődő és otthonszülő, de így sem klasszikus.

Más akkori kommentelőkkel szemben nem értékeltem át ezt az egészet, vagyis azt, hogy szülnék-e újra, kell-e nekem gyerek. Azokkal a feltételekkel, annyi idősen igen, szülnék, újra, ennyit. Úgy is, ha tudnám, özvegy leszek. Nekem csak a praxisom változott, és az, amit a feladatomnak gondolok. Nagyrészt a kényszerek hatására változott egyébként: egyedül vagyok, nekem Szent Erzsébeték segítenek, meg Balázs, nincs nagyi, nincs örökség, nincs takarító. Viszont lett önismeretem, mit bírok, mit nem.

De nem vitáztam az ottani érvekkel, és nem vitázom Lobsterrel sem, nem érzem azt, hogy az én anyaságom vagy döntéseim vannak megtámadva.

Azt viseltem nehezen, amikor megírtam, milyen nehéz néha egyedül, és akkor az, aki gyermektelen, önigazolásra használta: no lám, ő ezért nem. Az csúnya volt, mert én nem szülőként panaszkodom, hanem olyan anyaként, aki nem egyedül vállalt hármat.

Amúgy elbírhatatlan néha, igen. És nem kötelező.

Babadávid végigbőgte az utat, neki hirtelen, két hónap vagány bringázás után ma és csak ma minden meredek, és ő nem, és áll és sír.

De ez még oké, ez csak türelemjáték, de mi van még, hát mondom nagyon előrelátóan ott a követségnél (a Libegő alsó állomása), hogy most azon a járdán megyünk tovább. Nagyon didaktikus vagyok, mutatom is. Erre fel, merőlegesen a járdára egyszer csak átvág az úttesten, és két irányból jön épp autó, két fehér autó, és vért gyöngyözök, és üvöltök, hogy miért, most mondtam, hogy a járdán, a túloldalon nincs járda, életveszélyes, mit csinálsz (nem ért a gyerekem? hogy történhetett ez meg? mi zajlik benne? hogy tudunk így bármit csinálni?).

Persze megáll mindkét jármű, én levágom a biciklimet, odarohanok, a Babadávid visszagördül, elég rémült, és odahajt a testvéréhez. Én térdelek a biciklim mellett, és az egész így egyszerre, a jövő sűrítve retinámra torlódik, hogy én ezt nem fogom bírni, hogy minden nap ez lesz, és évekig, állandóan aggódnivaló, félelem, stressz, a túlélés mint maximum-ambíció…

https://csakazolvassa.hu/2015/05/27/nem-ujjong-nem-rinyal/

(Amúgy elkezdték a t. kommentelők azt elemezni, hogy milyen felelőtlen gyerekkel biciklizni… autózni biztonságos csak, meg főleg etikus!)

De most elmondom, miért nem akkora para.

Mindazok a problémák, amelyektől a gyermekteleneknek, a huszonéveseknek oly ijesztőnek tűnik a gyerekezés, azok a szupermarketbeli jelenetek és ismerős családok, a témák, amelyektől forronganak a szülők fórumai és a játszótéri beszélgetések, nagyrészt civilizációs ártalmak, korunk hülyeségei. A dackorszak is. És a szülői túllihegés is.

A túlingereltség is. A sok buta kütyü. A képzet, hogy a gyereknek játék kell, mindig új. Ha filmekből és tévéből tájkozódik, és ha nem elég szuverén a kortársi nyomással szemben, meg ha jönnek a megvásárlós-lelkes nagyik, akkor valóban. Akkor a gatyád is rá fog menni, és akkor az advent követelőzésből fog állni.

Idióta iskolák elvárásai, túlbuzgása, béna foglalkozásai, ez se immanens része ám a gyereknevelésnek.

Rivalizálás, és nem állunk ellen, ez is lehetne másképp.

A bőség zavara, röhejes programok, eltunyulás.

Elidegenítő nevelés.

Viszont a békén hagyott, egészséges gyerek meglepően problémamentes és boldog tud lenni. Az nyúzza a szüleit, aki megszokta, hogy az a rendeltetésük. Azokat nyúzzák, akik mindig tudni akarták, hogy csokis, epres vagy fahéjas tejberizst kér-e.

A gyereknek sokkal inkább van szüksége a szabad játékra, és ahhoz időre, térrre, békén hagyásra, önbizalomra, mint kitalált programra, játékszerre, biztonságra, sőt, mint szülői jelenlétre és figyelemre (ami a legtöbbször, ne áltassuk magunkat, kontroll).

Az is valószínű, hogy “elhanyagoló” anya vagyok. Hármat simán itthon hagyok, ha (szusszanásképp, kutyasétáltatandó vagy az éhséglázadás miatt) elbringázom a boltba. Annyit mondok, hogy ilyenkor nincs gyufagyújtogatás. Lehet viszont filmet nézni a gépemen.

Nekem így jön ki az élet, ők ezt jól viselik, én is igyekszem, hogy több mese, szemkontaktus, testközel, poén, gyengéd kettesbenlét és beszélgetés is legyen, meg gyerektársaság, tér, meg sportlehetőség, értelmes, egyszerű eszközök, és nem, nem a frozenes hótaposó a vágytárgy sem. Közös tevékenység is kell és legyen, de ennek az az ára, hogy máskor meg nem jönnek be a konyhába, nem bóklásznak ott ingert keresve. És gördülékenyen öltöznek-tisztálkodnak. És segítenek néha (a nagyé a reggeli kutyázás, Juli rakja el a kanalakat, Dávid hozzon ki a nagy szobából öt tárgyat, ami nem oda való, és helyezze jó helyre, ilyen szinten).

És legyen időm magamra: kell ez, edzek, szaunázok, futok, írok, csönd van gyakran, lehetek egyedül. Nekem ez az oxigén a gyerek nélküli tevékenységek közül (értsd: amihez a türelmüket kell kérnem). A buli nekem nem az, a szex se, az elmenés se annyira, a kultúra meg pláne kiszorult ebből.

És az az igazi kibaszás velük, ha én nem vagyok boldog és elégedett. Erre rájöttem még Dávid babakorában: akkor van baj, ha én szétcsúszom. Akkor volt egy műtéte Jánosnak, az esküvőnk után, és mindenki cserbenhagyott, egy-két barát kivételével. Akkor jöttem rá, nekem kell jól lennem, ezt akár ki is erőszakolnom. Akkor kezdtem terembe járni.

Sokszor mi gyártjuk a problémákat, és hajlamosak vagyunk helyettük élni. Pótcselekvésként, egyéb életterv híján, a saját szüleink gondoskodási mintázatát folytatva, és menekülésképp is, amiért nem működik a házasságunk, a gyerekünk sarkában vagyunk, aggódunk, nyomjuk, kitalálunk ügyeket, amelyek ettől el is kezdenek keletkezni, szem elől tévesztjük a lényegest, az élet áramlását, a valódi problémákat. Például az elstréberesedés, a szorongó megfelelni akarás egy valódi probléma, azzal szemben, hogy a huszonhetedik oldal hármas bé feladatát már nem csinálta meg, mert kiment trambulinozni.

És ha épp nem az élete apró részletein agyalunk, hanem van saját teendőnk, akkor meg bűntudatunk van.

És amennyi idő és kötöttség és hadakozás a nagyikkal és az intézményekel. És az elváró, követelőző kamaszok. Ez ijesztő, igen. Viszont aki a lényegre kíváncsi, azt megnyugtatatnám, n = 3 alapján (ebből kettő látványos, a harmadikkal egy kicsit küzdök):

A gyereknevelés alapja, az nem az, hogy miket veszel neki és Cambridge-be járatod-e, hogy a lelkedet is kiteszed-e érte, tudományosan duplózol-e. Nem az, hogy mi mindenre figyelsz oda, mennyire vagy gondos, milyen fogalkozásokra viszed, és mennyire készülsz fel A Feladatra okos könyvekből. Még csak nem is az, hogy mennyi időt és energiát szánsz rá.

Hanem hogy jó fej vagy. Velük létezel, és nem vagy képmutató, pitiáner, agresszor, klisékben gondolkodó. Eltanulják. A faszságot is eltanulják. Sőt, le is tudnak szoktatni róla.

Ja, és ordítunk, persze, rendszeresen, de nem mindegy, mit.

Tegnapelőtt a lányom beszökdécselt a konyhába, és mondja, hogy megírta “a házit”, az előző napit, mert nem volt jól (járvány van), és hétfőn délben, még a délutáni leckeírás előtt hazahozták a suliból.

És én beszéltem vele, és azt mondtam: Juliskám, ügyes vagy, és én soha nem akarok ez ügyben a sarkadban lenni. Arra kérlek, figyelj oda, és csináld meg. Kérhetsz, kérdezz, de ez a te feladatod.

A fiammal is beszéltem a minap, amikor rákérdezett: én is így fogok majd karácsonyokat szervezni és őket várni, ahogy anyám?

Nem, mondom, én nem. Most is mondom, ha kérdezed, mehetsz-e valahova, hogy én aztán nem vagyok semmi jónak elrontója, mehetsz mindig, menjél mindig, sőt, boldog vagyok, ha megszervezed, kitalálod (jókat szokott), adok pénzt is rá, ha épp van. És bízom benned. Menj, éld az életedet később is, külföldre is, ne a te szomorú, agg édesanyád tartson vissza. Találkozzunk, ha ti is akarjátok, gyertek, és segítek és minden, de nincs hagyomány, nincs kötelezőség.

Én nem azt tudom, hogy a fiam a neveltetésének köszönhetően nem fog drogozni, hanem azt, hogy megalapozott döntést tud hozni arról, hogy drogozzék-e. A neveltetésének köszönhetően.

Remélem, nem csak mondom ezt. Mondani felszabadító volt.

102 thoughts on “gyerekpara”

  3. Fú, pont Lobster írásán agyaltam most reggel. A 11 ok a gyermekvállalás ellen, még nem olvastam el, de a Facebookon szembejött velem tegnap egy poszt, az író is hozzászólt, nem tudom, a szövegből idézett – e, vagy szimplán kommentelt. Valami olyasmi, hogy idegesítő, kisméretű emberek, nem tudom tovább idézni, mert hülyeséget nem akarok írni, de nem találom. (Talán egy ismerősöm által megosztott gumi poszt alatt volt.) Szóval ezen gondolkodtam. Hogy oké, amit Kövér mondott, nagyon gáz, menjen a fenébe. (Amúgy hová háborodunk fel? Mit várunk tőle?) De ez sem szebb, tudom, nem kell olvasni, de ugyanaz, pepitában. Kövér normatív, mert politikus, súlya van a szavainak. Lobster nem, tudom, nem kötelező olvasni. (Most nem ellene írok, mert nagyon éles és jó meglátásai vannak, csak ezt ragadtam ki.) Szóval nem érzem úgy, hogy ezzel egyensúlyba billentek a dolgok. Viszont az a réteg, aki a Kövér által elmondottakat vallja, kitalálja, most jót röhög, lám, lehet ezeket heccelni. (De azt is megértem, hogy sokan nem tudják szó nélkül hagyni, mert botrány.)

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • Szerintem nincs olyan, hogy “de ez sem szebb”, meg hogy nem billennek a dolgok egyensúlyba. Ez pont ugyanaz, mint hogy “de az éremnek két oldala van”. Épp az a lényeg, hogy ki oszt fölényesen, hatalmi helyzetből, és ki az, aki blogger, és őt olvasni választható. A hatalom dogmatáit éles szavakkal bírálni teljesen más, mint egy blogger szövegét. Ezek között nincs egyensúly. És: ha nem “háborodunk fel”, csak mélán tűrünk, az a legvége.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Na, jó, ebben igazad van, nem egyensúly kell, és azt írtam én is, hogy nagyon más, ha egy politikus mondja és ha egy blogger. Nem kell olvasni. Sajnos nem tudom neked megfelelően körülírni, mi zavar abban a hszben. A megfogalmazás, talán. Persze az is lehet, hogy mi közöm hozzá, mit ír. Nekem ítélkező, én nem beszélek így gyerek-emberről sem. (Ahogy nőről sem, mint szülőgép.)

        Abban igazad van, hogy nem kellene szó nélkül hagyni. Azért vagyok passzív ebben, mert heccelésnek, provokációnak érzem.

        Kedvelés

      • Írhattam volna amúgy Ákost is, Kövér helyett. Akkor talán érthetőbb, mit akarok. Akkor nem jön a képbe az, hogy pozícióból beszél.

        Kedvelés

      • Az a szörnyű, hogy még mindig belőlünk ezeknek a “közbeszéd tematizálásoknak”. Totál érdektelen ez a nőgyűlölő téma. Azt lenne érdemes megnézed, miről akarják eltérések a figyelmet. Robog a földmutyi, de azon valahogy nem háborgunk.

        Kedvelik 1 személy

      • Bedobtak a kutyáknak egy szatyor virslit, hátul meg beosont a betörő. Unom már, rettenetesen szomorú, mindenki ezen rötyög, videókat oszt. Nem vicces, tragikus, fekete lyuk vagyunk Európa közepén.

        Kedvelés

      • Bocs, telefonról ment: belőlünk=bedőlünk, megnézed=megnézni, eltérések=elterelni. Nem neked céloztam, Verona, csak itt bukott ki belőlem.

        Kedvelés

      • De, ő is közszereplő, minden sarokról vigyorog rám, államtól kap mindenfélét, legitimitást, díjat, kedvezményes fellépést, az állam meg mi vagyunk.

        A T-Mobile vagy Com viszont rájött, hogy most már nem Ákosnak, hanem annak van nagyobb pr-értéke és imidzsjavítása, ha megvonja a szponzorációt. És ebben a közhangulatban és kiérzékenyedésben sokunk munkám 🙂 benne van.

        Kedvelés

      • Én is. Tök kiszámítható, a média imádja és gerjeszti is, én meg nem akarok gerjesztve lenni, hanem saját témákat akarok. De vannak szórakoztató részletei.

        Kedvelés

      • Az a bajod, hogy tabut piszkál. És olyankor nincs irónia, nincs eggyel hátrébb lépés, valami elemi pendül meg.
        Igenis, vanak, akik szemében a gyerek, az összes gyerek, vagy épp a mi gyerekünk idegesítő, kisméretű ember (ha jól értem).
        Bevallom, néha az én szememben is azok a sajátjaim, pedig soha őket nem vontam kétségbe, és nem lenne szeretet és intimitás az életemben nélkülük.
        Egyszer egy kommentelő, maga is apa, itt fattynak nevezte a gyerekeket, hú, az milyen cirkusz volt. Miért ekkora tabu ez?

        Kedvelés

      • A leghökkenetesebb nekem, ahogy elkezdtek úgy kezelni, mint akinek hatalma van, lehet. Összeköttetései? kitiltási joga? Hatása? Olvasottsága? És hogy az valami érdemtelen, nem jár nekem, és dühöngenek, vagy törleszkednek.

        Pedig ezt én hoztam itt létre, ahogy bárki más létrehozhat nulláról egy független blogot, és akkor pont ilyen hatalma lesz. A blogján, mármint. Meg önbizalma, meg szenvedélye.

        Kedvelés

    • Én csak annyit kommenteltem a témában, hogy Kövér fodrászának a számt szeretném megtudni. Bejött azonnal valami kétszáz lájk. Hagyjuk már a gumicsontokat, olyan kiszámíthatóak.

      Az viszont nagyon tetszett, ahogy a szegediek szétszopatták Ákost. Az tömör volt, szarkasztikus, szellemes.

      http://24.hu/szorakozas/2015/12/14/akos-menedzsmentje-iszonyu-pataliat-csapott-egy-facebook-oldal-miatt/

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

  4. Figyelek/olvasok itt majdnembajuszom alatt somolyogva a pár napja tartó médiaviharban. Érdekes, hogyan BÚJIK KI habzó szájjal pro és kontra állásfoglaló közeli és távoli ismerőseimből, rokonaimból A SZEREPük, és nem fordítva.

    Kedvelik 2 ember

    Hozzászólás ↓

  5. “Hanem hogy jó fej vagy. Velük létezel, és nem vagy képmutató, pitiáner, agresszor, klisékben gondolkodó. Eltanulják. A faszságot is eltanulják.” Pontosan.
    Nálam ennek része az is, hogy ha kérdeznek, tisztán válaszolok. Azt is, h korábban esetleg rosszul döntöttem, akár velük kapcsolatban is. Azt is, hogy csak akkor tudok én én lenni, ha dolgozom, ha sportolok, ha fejlődöm. A feminizmust. A poliságot. A szerelmet, a szexet. A halált. A vallást (ill annak hiányát). De csak, amíg kérdeznek, mert úgy tudom csak a saját szintjükön megtartani – és remélem, hogy fognak is, sokat.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • Ez a drogozás para annyira életszerűtlenül van megközelítve, videót mutatnak a gyereknek a krokodilról, de a herbálról, ami tényleg eljuthat az általános iskolás gyerekhez nem is tudnak, és ha hallanak is róla, lezárják egy olyan mint a fű kijelentéssel, na ja.

      Nem vagyok a téma szakértője, de nagyobb szinten ennek a megfelelője lehet a tűcsere program letiltása.

      Kedvelik 1 személy

      Hozzászólás ↓

  7. Azon gondolkodom, hogy igen, egyetértek és én is igyekszem így, és jó fej akarok lenni. Aztán közben az egyik gyereket mégis kell fejlesztésre vinni majd, és tudományos könyveket olvasni, hogy szót értsünk vele, a másiknál meg most derül ki hogy nagyot hall, és még nem tudom ezzel mit kell majd csinálni. Azt akartam, hogy elég legyen az, hogy jó fej vagyok ők meg önállóak, de ez lehet hogy csak egészséges gyerekeknél működik.
    Ezen kívül is van gondom a gyerekneveléssel. A legtöbben nem egyedül vállalták, de mégis sokan maradnak egyedül vele, ez most már túl nagy kockázatnak tűnik nekem. Annak idején ez persze eszembe se jutott.
    És még ott van a kötöttség is, minden külön programot nehezebb megszervezni, ki vigyáz a gyerekre, és hogy szinte soha nem tudok otthon egyedül lenni, amire nagy igényem lenne, de ez sem jutott eszembe időben.
    Nekem nagy megkönnyebbülés volt olvasni, hogy mások is éreznek így, hogy nem szülnének újra. Ami nem azt jelenti, hogy nem az én gyerekeim a legszebbek és legokosabbak és tök jó fejek is.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • Éva, itt nem arról van szó, hogy _vagy_ jófej vagy, _vagy_ ide-oda hordod a gyereket. Hanem arról, hogy nem attól leszel automatikusan jó szülő, hogy hordod, hanem hogy meghallgatod, hogy tényleg szüksége van-e az adott dologra. Ha szükség van és hordod, amellett még lehetsz jófej. 🙂
      Nem értek egyet, h csak egészséges gyerek mellett lehetsz jófej. (Amúgy sem egyértelmű számomra, h mit jelent neked az “egészséges” szó. Meg tulajdonképp az sem, hogy te mit értesz a “jófejség” meg “önállóság” alatt.)
      Hogy benne van a pakliban, hogy egyedül marad az ember… na igen. Benne van. Én nagyon azon dolgozom, h ilyen esetben is élve maradjunk, nem függök senkitől (és férj se tőlem), sem tudásban, sem anyagilag (ok, anyagilag nehezebb lenne, de sztem mostmár eljutottam oda, h megoldanám). Meg a kötöttebbség is. (De sztem a kötöttség egy sokmunkaórás munkával is jár. )
      Viszont nekem is tök felszabadító volt kimondanom, h én sem szülnék ennyit újra, ha újrakezdhetném. Esetleg egyet. Esetleg később.

      Kedvelik 1 személy

      Hozzászólás ↓

      • Úgy értem, elég-e, hogy úgymond jó fej vagyok, nem szaladgálok utánuk, lesem minden kívánságukat, nem szólok bele mindenbe, hagyom őket próbálkozni, nem árasztom el fejlesztő játékkal, egyértelművé teszem, hogy az ő dolga a házi feladat, de segítek benne ha kéri, ilyesmi. És nálunk nem elég, úgy tűnik. Azért, mert a nagyobbikról megállapították, hogy aspergeres, amit sejtettünk, és segíteni kell neki, mégpedig agyból, nem a belső megérzéseimből. Így értem az egészségest.
        Sokórás munka így is van, mellette van pluszban a kötöttség. Nyilván nem mindenki éli meg ezt így, de nekem teher.

        Kedvelés

      • Nálunk sem elég sokszor (kb mindenki ADHD-s, a nagy autisztikus is). Én nem érzem ettől magam nemjófejnek 🙂 (illetve nem mondok igazat, néha de, de múló érzés szerencsére). Így pláne nincs időm hülyeségekre figyelni, muszáj a szükséges minimumra koncentrálnom. A 8 órás munka is megvan. A fejlesztések is (viszont nálunk legalább szeretik). A sulihoz is kell segítség, mert ha nem ellenőrizzük naponta, akkor egyszerűen elfelejtődik a házi, a fele cucc, a fele cipő. Így is hazajön néha kabát nélkül. Viszont vannak általuk kezdeményezett beszélgetések a fenti témákról, meg persze a másságról, adhd-ról, rólam és róluk magukról is. Nem erőltetem őket hegedű órára, ha egyszer gitározni meg dobolni akarnak, hiszen én is arra járok, amire igazán szeretnék, amellett, ami muszáj (házi, 8 órás munka, vállalások – amellett kitartunk és kész).

        Kedvelés

      • “ha nem ellenőrizzük naponta, akkor egyszerűen elfelejtődik a házi, a fele cucc, a fele cipő” azért nálunk is… mi van akkor? Valami van, de azt nem tudom, ilyenkor az intézmény a szomorú, a gyerek, vagy a tornaóra marad hoppon?

        Kedvelés

      • A gyerek, de csak mint folyomány. Mert ha nincs ott a fél cipő, akkor ott áll megszégyenülten. Ha nincs meg a házi, amit amúgy meg akart volna csinálni, csak ugye elfelejtette, akkor romlanak a jegyek, a gyerek meg stresszel, hogy nem veszik fel oda, ahova a barátai is mennének továbbtanulni. Ja, és én is szívok, mert azonnal jön a “kedves anyuka” kezdetű, szívhez szóló lebaszás. (Igen, dolgozom rajta, hogy az ilyenen ne akadjak fent, de nehéz. Nagyon tud lelkiismeretfurdalást gerjeszteni olyan szólamokkal, hogy hiszen tudom, hogy a gyerek adhd-s, hát rajtam fog elbukni az egész jövője, ha blablabla…) Ebbe amúgy a gyerek is belejött már, hogy “de miért nem szóltál???”.

        Kedvelés

      • Hát én is tök jó fej vagyok 🙂 Csak ez kevés lett.

        Igazából nem tudhatom, mit éreznék ha most nem lenne gyerekem, vagy csak egy. Lehet hogy szenvednék tőle. Attól is függ, tudnám-e azt, amit most, hogy milyen a gyakorlatban szülőnek lenni, de ezt meg csak onnan tudom, hogy szülő vagyok. Mindent egybevetve, nekem nem annyira való az anyaság, mint amennyire hittem, és amennyire magától értetődő volt, hogy lesz legalább két gyerekem. Igen, ez a latolgatás, de nem egészen ugyanaz, mintha megbánnám a döntésemet, csak utólag beismerem, hogy nem gondoltam ezt végig. Én mondjuk nem érzem szentségtörésnek. Miért pont ez legyen tabu.

        Kedvelés

      • Nem lehet végiggondolni, más se tudja jobban, hacsak nincs istenien erős sugallat.

        Nekem azért tabu, mert egzisztenciálisan von kétségbe lényeket. Neked nem tabu, én et értem, nem kell viszonyítani, nem normatív, amit írok.

        De nekem pl. Jézus halálán viccelődni is tabu, nem véletlen az istenkáromlás-párhuzam.

        Kedvelés

      • Egyszerűen NEM BÍROK olyan blogot írni, amelyikben mindenki magára ismer, és amely minden élethelyzetre jó. Egy kicsit meglep, ahogy az általam megfogalmazottakat mindenki korrigálja, a saját életéhez igazítja, és így vitázik vele, részletek mentén, nem az elvvel és a lényeggel. Ez néha a “de én ismerek egy kék szemű négert” szintre is csúszik. Kellően árnyalt vagyok: nem azt mondtam, hogy kedves gyeremekvállalás előtt álló, ne parázz, mert ELÉG, HA jó fej vagy, a többi önműködő. Hanem azt mondtam, hogy az a sok nyűgös, idegesítő izé, ami a gyerekezésből kívülről/előre látszik, az nagyrészt a világ és korunk abszurditása, rosszfejsége, elrontása (igen, az “egy gyerekkel sokat kell foglalkozni, meg kell érteni a kis lelkét, nem lehet eléggé szeretni”-féle egygyerekes-DTK-s-túl sok erőforrással rendelkező női megható szöveggel együtt), és (főleg) azt mondtam, hogy a gyerekekkel való együttélés ALAPJA a jófejség, vagyis a spontán mintaadás, együtt végzett és nem rájuk irányuló tevékenységek során keresztül. Nálunk ez a sport terén nagyon látványos, tényleg nem akarok tőlük semmi különöset, aztán tessék. És azt is írtam, hogy n = 3, meg az is kiderül innen, hogy ők eléggé problémátlanok adottságilag.

        Ugye, érted?

        Kedvelés

      • Igen, ez teher.
        A második gyerekem születésekor kikapcsolt/vagy nem kapcsolt be az egyik oldala teljesen, és elindult a fejlesztő-verkli. Kezdetben lelkileg és fizikailag maga volt a pokol. És teher volt, kár lenne szépíteni.
        Aztán amikor már kezdett elegem lenni abból, hogy szakértők és nemszakértők egymásnak ellentmondóan mennyire okosak, az elsőszülöttel pedig csak annyit tudok foglalkozni, hogy leadom a bölcsiben, utána pedig ellátom a szükségleteit, elkezdtem szakirodalmat olvasni. Vettem egy hatalmas, színes anatómiai és egy kisebb neurológiai lexikont, hogy lövésem legyen, miről is olvasok. Aztán tisztult a kép, csak azt a külsős fejlesztést tartottam a programban, amit hasznosnak ítéltem, én pedig otthon ‘játszottam’, tornáztam vele egyre magabiztosabban ráérezve, mire van szüksége ahhoz, hogy fejlődjön. Ebbe pedig már be tudtam vonni a másik gyerekemet is. (Ezután még szültem, pedig a második után azt mondtam, soha többet, de az egy másik történet.)
        Csak oda akarok kilyukadni, hogy ha már bízol abban, hogy jól csinálod agyból (mert igenis vannak helyzetek, amikor a belső megérzés nem elég!), akkor kisebb lesz a teher, vagy már nem is tehernek fogod érezni.

        Kedvelés

      • Amúgy pont az ilyen teher miatt muszáj, h az ember elég önző legyen. Nálam ezt a bébiszitterek jelentik, akiktől lehetővé válik a munkám, meg a sport, meg a hobbik. Ha napi x időnél többet vagyok én a gyerekekkel, már nem tudok jófej lenni, csak maximum fáradt és ideges. Szóval értem én, hogy miről írsz.

        Kedvelés

      • Igen, tényleg egészséges gyerekre vonatkozik ez, amit írok. Én mondjuk annyira hiszem és sugallom, hogy minden rendben, annyira nem vagyok aggódós, hogy nem is tűnne fel talán a baj.

        De ez olyasmi, mint gasztroblogon olvasni a panna cotta receptjét laktóz-intoleránsan.

        Kedvelés

      • Engem sem érdekelt volna, de sajnos szenved tőle. Otthon még elvoltunk, de a suliban rossz neki így.
        Nehéz nekem eltalálni, hogy mi a komoly baj, és mire kell legyinteni. Pl. ez a nagyothallás, szintén nem tűnt fel mostanáig.

        Kedvelés

    • Lehet, hogy belőlem a bátorság hiányzik ennek kimondásához, és/vagy a neveltetésem fojtja belém.

      Először egy azóta is nagyra becsült feminista mondta nekem tök komolyan, hogy ha nem lenne a két gyereke, mennyivel előrébb járna a karrierje. Szuper anya amúgy, nem tudtam elítélni. Tágultam tőle, de én nem tudok így gondolni az anyaságra, akkor sem. Borzalmas veszteségnek érezném, ha ugyanennyi idős lennék, és csak kettő volna. Nem Dávid személye miatt, hanem valahogy mélyen érzem, hogy így az igazi, a három, sőt, ama János diagnózisa idején spontán elvetélt negyediket is hiánynak érzem, ha nem is gyászolom (nem gyászolom, pici volt), mert… mert én az élet hordozója vagyok, minden foganásomat megszülöm, nekem ez a rendeltetésem (de ez nem kötelező másra), egy erős, nagy tenyésznőstény vagyok, “tehetséges inkubátor”, aki bírja, mindent bír, hüvelyileg szül, nem megy szét a teste tőle, elég erős a szülészeti erőszak kibírásához/ellensúlyozásához is, van teje, hátán hordja őket, ráfér a biciklijére is az aktuális két kisebb, és soha nincs semmi igazi baj, bringás esés, csonttörés se. Meg amúgy is szeret menstruálni, élvezi a szexet, a befogadást, és mindez egyszerű. Borzalmasan fundamentalista vagyok én, és azt látom, hogy sokkal kevesebb a női szereppel való vívódásom, mint másoknak. És tudom, hogy ez irritáló lehet annak, akinek volt abortusza, és megbánta, vagy aki küzd egy helyzettel ételallergiával, akármi. Nálunk a legnagyobb gikszer a nagy (talán) cukorbetegsége (kezdődő), a középső kivi(!)allergiája és balboka-süllyedése, és a kicsi alkalmi kruppja. És nem fáznak meg, meg nagyon mozgékonyak, meg minden, biztos azért is, mert amit ebből a fűtésből ki tudok csikarni, az 17 fok… és gyalog kell menni, sokat.

      Bennem az van, hogy nincs olyan, hogy “attól még”: egzisztenciálisan nem kérdőjelezzük meg a meglevőket, semmilyen módon. És nem csak úgy nem, hogy “bárcsak soha nem szülteklek volna meg”, hanem gondolatban sem latolgatjuk ezt. Ő döntés, azt meg nem tagadjuk meg kételyszinten sem, ő adott, egy létező, kb. mint az, hogy nem tudunk repülni, pedig jó lenne. Nagyon boldognak lehet lenni szárny nélkül is, úgy is, hogy látom, mennyi madárés repülő húz el fölöttem.

      Nagyon nem szeretek ilyeneket olvasni, ilyen latolgatásokat, nekem ez olyasmi, mint az istenkáromlás.

      Ma eljött egy olvasó a proteinjéért a kolléganőjével, kocsival, elvittek oviba és le a városba. Mondtam, Dávid, a nénik nagyon kedvesek, elvisznek egy szép házba, ahol meleg van és sok gyerek, és vigyáznak rád.

      De csak poénkodtam, én is mentem velük, gyorsan biztosítottam is efelől.
      Viszont láttam az arcán… mintha ő is látta
      volna azokat a filmeket, amelyekből idéztem. Szóval nekem az is tabu, hogy örökbe adni, meg lemondani meg minden, ami az elemi döntés tagadása/korrekciója. Hogy lesz gyerekem, és én vagyok az anya, én vagyok a fő felelős.

      Hú, mindjárt hozzámegyek Ákoshoz, talán bevezette a többnejűséget is már.

      Az is valószínű, hogy “elhanyagoló” anya vagyok. Hármat simán itthon hagyok, ha (szusszanásképp, kutyasétáltatandó vagy az éhséglázadás miatt) elbringázom a boltba. Annyit mondok, hogy ilyenkor nincs gyufagyújtogatás. Lehet viszont filmet nézni a gépemen.

      Nekem így jön ki az élet, ők ezt jól viselik, én is igyekszem, hogy több mese, szemkontaktus, testközel, poén, gyengéd kettesbenlét és beszélgetés is legyen, meg gyerektársaság, meg tér, meg sportlehetőség. Közös tevékenység is, de ennek az az ára, hogy máskor meg nem jönnek be a konyhába, amikor nem szeretném, gördülékenyen öltöznek-tisztálkodnak, segítenek néha (a nagyé a reggeli kutyázás, Juli rakja el a kanalakat, Dávid hozzon ki a nagy szobából öt tárgyat, ami nem oda való, és helyezze jó helyre, ilyen szinten). És az is, hogy van időm magamra, edzek, írok, csönd van gyakran, lehetek egyedül. Nekem ez az oxigén a gyerek nélküli tevékenységek közül (amihez a tüelmüket kell kérnem). A buli nem az, a szex se, az elmenés s annyira, a kultúra meg pláne kiszorult. És az az igazi kibaszás velük, ha én nem vagyok boldog és elégedett. Erre nagyon hamar rájöttem, Dávid babakorában, hogy akkor van baj, ha én szétcsúszom. Akkor volt egy műtéte Jánosnak, kicsivel az esküvőnk után, és mindenki cserbenhagyott, egy-két barát kivételével. Akkor jöttem rá, nekem kell jól lennem, ezt akár ki is erőszakolnom. Akkor kezdtem terembe járni.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • “Lehet, hogy belőlem a bátorság hiányzik ennek kimondásához, és/vagy a neveltetésem fojtja belém.”
        Ne már! Attól, hogy sokan érzik így, még nem borítékolható, hogy minden anyában ott lappang az érzés, csak nagyon mélyen eltemeti. Én teljesen megértem, ha valaki így gondolja. Állati szívás a gyerek, főleg az első három évben. De én akkor sem gondolnék olyat, hogy megbántam, vagy bezzeg ha újrakezdhetném vagy hasonlók. Előtte is tudtam, hogy nehéz lesz, csak azt nem, hogy ennyire. És nagyon is feminista vagyok. Az a fajta, aki bármilyen szituban kikéri magának. De basszus, nő vagyok. Én igenis mindenképpen akartam gyereket. Ha nem vállaltam volna, úgy érezném, hogy befizettem egy vidámparkba, és az egyik legizgalmasabb vasútra nem ültem föl, mert féltem. Hát bolond lennék kihagyni! Van méhem, egészséges vagyok, adja az élet, ami adható! Belemenni! Még szép!
        Hát nem! Feminizmus ide vagy oda, csírájában sincs bennem a gondolat, hogy jobb lett volna kihagyni a gyerekvállalást. Viszont elég sűrű következtetéseket vontam le a társadalom működésével kapcsolatban. Nem a gyerekvállalás a nehéz, hanem amit a jelen közeg a nyakunkba sóz ezzel.

        Kedvelés

      • Azért írtam így, mert nekem a vallásos dolgokhoz hasonló, azokkal összefüggő tabu a meglettek megkérdőjelezése, miközben én sem vagyok a született, együtt rezdülő, igazán jóleső anya, és nem csak a szerep miatt, és nem csak az egyedülállóság miatt, meg hogy a három elég sok. Én inkább vagány vagyok, aki nem szarozik: bénán-ferdén, de felköti a hátára a kétévesét, és megy bele vele a világba, és akárhol szoptat. Amiről én beszélek, az az élet áramlása, a jekánaság, a természetesség. Pl. soha nem jutott eszembe, hogy mi lesz a testemmel, vagy hogy nem tudom megszülni, nem tudok szoptatni, vagy mit kezdek majd egy csecsemővel, döbbenten hallgattam eleinte azokat, akik ilyesmiről beszéltek. De azt sem, hogy szétmegy-e a hasfalam, medencém, mert az “arra van”. És nem is ment szét.

        Nem mintha katolik vagy abortuszellenes vagy e témában erkölcsködő lett volna a közegem. De ilyen alapértékek, életpártiság, józan becsület nagyon is jutott. Egy részét aztán lehetett tagadni, de ez a test és nőiség, ez nagyon erős. Anyám női sorsa, szerepe igen puritán és tiszteletreméltó amúgy.

        Kedvelés

      • Vagánynak lenni, nem szarozni, valahol azt is jelenti, hogy fittyet kell hányni a paráztatásra. Túl a fizikai terhen, amit az újszülött ránk mér, számomra sokkal őrlőbb volt a félelem, amivel a különböző intézményesített ellátórendszerek nyomasztottak. Vagy akár az anyósom. Szerintem ez az egész gyerekszülés, csecsemőgondozás egyik legnehezebb része, hogy folyton arra treníroznak, hogy árgus szemekkel figyelj, hogy nincs-e valami baj, vagy nem rontasz-e el valamit. Emlékszem, hogy szinte sokkolt az első hetekben a félelem, hogy túl nagy ez a falat, és kiderül, hogy nem bírom. Aztán hazautazott anyósom, a védőnő leszokott a kétnaponta látogatásról, és végre nem kellett megfelelni másoknak, hanem csináltam, ahogy jónak hittem. És működött. És bele tudtam lazulni az új szerepbe. Onnantól én is tudtam laza lenni. És fölutaztam busszal a félévesemmel Geréb Ágnes tüntetésre, és éreztem, hogy nincs vége az életemnek, tudunk együtt működni.
        Habár nem tudunk többé szabadulni szerepünk mindenki által bírálható közüggyé válásától, de jó esetben tudunk tenni rá magasról, és onnantól sokkal könnyebbnek tűnik a teher, és élvezhetővé válik a magátólértetődősége. Úgy sejtem, kevésbé alakulhat ki az, hogy mennyivel könnyebb lenne gyerek nélkül, ha a folytonos félelemkeltésre tudunk fittyet hányni.
        Tabu kimondani ilyet, igen. És döntsük le a tabukat! Lehessen erről beszélni! De nem gondolom, hogy akkor mindenkinek meg kéne magában keresnie ezeket az érzéseket, nem gondolom, hogy mindenkiben ott bújkál.
        Az is tabu, ha örömet érzünk valamely közeli hozzátartozó halála kapcsán. Elítélik azt aki ilyet mond, és ez szerintem nehezíti a feldolgozást. Igenis lehessen beszélni erről. De az sem a jó irány, ha mindenkibe bele akarnánk dumálni, hogy föl kéne dolgoznod, hogy megkönnyebbülés és öröm van benned xy halála miatt. Nem érzünk minden halálesetnél megkönnyebbülést. És nem érzi minden anya, még mélyen eltemetve sem, hogy könnyebb lett volna gyerek nélkül. Viszont akiben van ilyen érzés, az könnyebben birkózik meg a helyzettel, ha látja, hogy szabad erről beszélni, és nem kérdőjelezik meg az anyaságát, és nem törlik a képébe, hogy minek szül az ilyen.
        Értem, hogy miért írod ezt. Talán meglep a saját “fundamentalistaságod”, hiszen te is szereted döntögetni a tabukat. Ezt pedig, hogy három gyerek az igazi, akár a pápa vagy Viktor is mondhatná. Nem akarsz egy táborba tartozni ilyenekkel. Én sem akarok. De ne keverjük a vallást a hittel! A vallást dobjuk ki az ablakon. A hitünket viszont dédelgessük, csiszolgassuk. Nem?
        Jézus halálával nem azért nem viccelődöm, mert vallásában sértenék másokat, hanem mert ízléstelen egy ember halálával viccelődni. Ez nem a ledöntendő tabu kategória szerintem. Tudom, hogy idealista vagyok, de én hiszem, hogy vannak megkérdőjelezhetetlen igazságok. Nem hiszek benne, hogy minden relatív. Legfeljebb a nézőpontunk rossz.
        Mindent lebontottunk. Minden egész eltört. Mostanra tényleg minden. Itt az ideje, hogy a törmelékből kihalásszuk a megtartásra érdemes értékeket, és új hozzáállással újraépítsük őket. Az önkéntes, belső meggyőződésből eredő szándékkal hozzuk létre a jó dolgokat, amikor megérik bennünk rá a vágy. Ne úgy, hogy belekényszerítenek minket. Nem a célok voltak rosszak, hanem az eszközök. És a rossz eszközök megmérgezték a célokat is.
        Bocsánat, kicsit elgaloppíroztam magam. Nem tudom mennyire tudtam átadni a gondolatomat.

        Kedvelés

      • ‘Az is tabu, ha örömet érzünk valamely közeli hozzátartozó halála kapcsán. Elítélik azt aki ilyet mond, és ez szerintem nehezíti a feldolgozást. ‘

        Én megkönnyebbültem mikor apám meghalt. Persze hozzátartozik, hogy előtte volt egy jó egy-másfél éves időszak, amiben a halálának bekövetkeztéig egyre gyakrabban ért utol a gondolat hogy apu meg fog halni. Ez is nyomasztó volt annyira, hogy megkönnyebbülést hozzon a halála. Tehetetlen is voltam, nem tudtam rajta segíteni, és nem is volt öröme már az életében és nekünk sem az övében. Ez is hozzájárult ahhoz, hogy megkönnyebbülést érezzek. Ez ugyan nem az öröm kategória, de amikor lekerül rólad egy óriási nyomás, egy pillanatra olyan magasra lendülsz, hogy örömtelivé válik az a pillanat. Hát nem volt egyszerű, és nem is jött azonnal, de másnap, vagy harmadnap, a sokk csillapodásával.

        Kedvelés

      • “És fölutaztam busszal a félévesemmel Geréb Ágnes tüntetésre, és éreztem, hogy nincs vége az életemnek, tudunk együtt működni”

        Hosszú utat egyedül megoldani kisgyerekkel nekem igazi womanpower érzés volt 😀 azóta is szeretem a hosszú tömegközlekedéses utakat, valamiért sokkal jobb hangulatban utazunk 8 órát átszállásokkal, mint 5 órát az autóban.

        Kedvelés

      • Pikareszk, igen, ha súlyos betegség után jön a halál, akkor tényleg érez megkönnyebbülést az ember, de akkor nem a hozzátartozó elvesztése miatt. Én itt most azt a ki nem mondott örömöt (szinte káröröm) akartam hozni párhuzamnak, mikor egy nyomasztó személy jelenlététől szabadít meg a halála.

        Kedvelés

      • nem volt beteg
        alkoholista volt, depressziós aki öngyilkos lett – ezért értettem meg némileg, amit írsz

        Kedvelés

      • Mit érezhet az kamasz, akinek az anyja belemondja az arcába, hogy csak akadálynak született…Ez nekem gyomorforgató. Ha elbasztad csillagom, ne kend senkire, pláne nem kiszolgáltatott védtelenre. Hozz ki a tényekből valami elviselhető, élhető formulát, de ne mutogass gyerekekre.

        Kedvelés

  8. Nagyon jó poszt.

    19 évesen szültem, most 3 éves a gyerekem. Nem akartam gyereket, nem így terveztem, tehát egyrészt befeküdtem az “egy kis életet nem lehet elvenni” társadalmi nyomás alá, másrészt a párom örült neki, tehát neki megfelelésből is. Ha mennybe akarom emelni magam, nem feküdtem be a családom és a környezetem nyomása alá, mert ezt senki nem érzi, de 19 évesen terhesnek lenni olyan, mintha magadra akasztanál egy táblát, hogy üssetek, és mindenki nagyon boldogan fog élni az alkalommal. Azoknak akik most huszonévesek már nem a család a szent cél, hanem anya és apa családalapítás miatt meg nem valósult álmainak megvalósítása. Nagyon nehéz ezt írnom, hogy nyomásból tettem, mert ezt önfelmentésenek érzem, ez volt a kiinduló gondolatom, amikor a gödörben voltam.

    A terhességem is nehéz volt lelkileg, aztán az első egy év maga volt a pokol, nehéz volt a helyzet is, de az jobban megviselt, hogy értéktelennek éreztem magamat és amit teszek, és hogy anyagilag függök a páromtól, és haragudtam rá, és azt gondoltam ő tette ezt velem. Ma már érzem, ez nem igaz. Én hoztam ezt a döntést meg, nem ezen múlt az ő szeretete, nekem alapbeállítódásom, hogy tennem kell a szeretetért, de ez nincs így. Ezt mostmár ki tudom mondani, tankönyvi példa vagyok a pikareszk féle metszéspontos kommentre. Nem belesétáltam valami csapdába, tudtam, hogy kész akkor vége az életemnek, nem megyek már főiskolára, a párom fog eltartani, aztán 10 év múlva szívok majd elváltan a megélhetésért, mint ahogy az anyám is. Lehet, hogy mártír akartam lenni?

    És elértem az X-et (pikareszk). Az oviból sétáltam hazafele, és azt éreztem nincs vége. (Az életemnek, három évig ez mindig a fejemben volt, vége az életednek, róza, vége, elbasztad). Nincs ilyen, nincs vége az életnek, ilyen nincs. És nemhogy nincs vége. Olyan dolgokra képes vagyok, amiket sohasem gondoltam volna. Az élet nem olyan amilyennek hittem. És már én se vagyok olyan. Nem bánt már, ha mások lehúznak, nem ülök le és szégyellem magam, ha az ostobák erőszakosabbak nálam, tudok küzdeni, és nem hiszek már abban se, hogy a diploma mindenható. Van egy érettségim, van egy szakmám, az anyanyelvemen kívül két nyelvet beszélek a gyakorlatban. Még ha most lesz is még egy gyerekem, 26 éves koromra intézményesítve lesznek, nem vesztettem semmi, csak nyertem. Az meg egy pulsz tapasztalat, hogy a játszótéri 35 plusszos ilyen olyan magas munkahelyekről jött anyukák sem tudnak semmivel többet nálam, persze, tudják azokat a mozdulatokat, amik a munkahelyre kellenek, és én mondjuk nem, de nekem ez megdöbbenés volt, hogy csak ennyi? Minden betanulható, aztán lehet pöffeszkedni mások felett, hogy mit értem el, jaj, milyen embereknek hajtottam eddig fejet. Tudom, hogy nem minden munkahely ilyen, és tisztelem mindenki munkáját és teljesítményét, de innen nézve sokszor olyan nevetséges dolgok voltak lengetve a fejem felett.

    A másik pedig az X után, hogy mekkora kincs a kislányom, a gyereknevelés persze, hogy nem olyan, mint a gumióvszeres reklámban, ezt csak az gondolhatja akinek nincs. Teljesen más dolgok azok, amiket elmondok, hogy miért nehéz, ha valaki komolyan kíváncsi, és ezeknek szinte semmi köze magához a gyereknek.

    Lehet mondani a mostani nagy katarzisomra, hogy persze persze, aztán ha a párod dobbant és kihúzza alólad a talajt… De azt is túlélném, ez biztos, és az élet menne tovább

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

      • Nekem is nagyon jó olvasni, a legnagyobbik lányom veled egyidős. Ő pillanatnyilag nem akar “soha” saját gyereket, azt mondta, lehet, hogy egyszer nagyon rájön a késztetés, de hát már most kicsit több, mint hétmilliárdan vagyunk, lesz mihez nyúlni. A középső meg azt mondta, hogy ő legszívesebben az egyetemi évek alatt túl lenne az egész terhesség-szülés-kisgyerekes lét témán, utána lehet önkiteljesedésre gyúrni. (A leányka fizikusnak készül, nem az üzleti szférában képzeli a karrierjét.)

        Kedvelés

      • Én 32 évesen szültem, és azt szoktam érezni, hogy de hülye vagyok, hogy nem kezdtem hamarabb. Nekem nagyon sok területen katalizátor a gyerek.

        Kedvelés

      • Én is 30 fölött, de ha hamarabb kezdtem volna, sztem belefért volna még több. De most már így kerek, “irányban” vagyok, pislognék, ha most teherbe esnék.

        Kedvelés

      • Hát, azért ne sajnáljátok, hogy nem, mert nem egy életbiztosítás 😀 szóval ezzel nem a fiatalon szülést akartam propagálni, csak, hogy nem azért rossz, amiért gondolják. Lehet, ha nincs a párom mellettem, és nem külföldön élünk, már anyaotthonban lennék

        Kedvelés

      • 🙂 Nyilván én sem azért írtam, hogy bezzeg neked de jó!
        Nekem egy gyerekem van egyelőre. Lassan öt éves, de eddig nem éreztem vágyat másodikra. Mostanra ért meg bennem.
        Azon szoktam gondolkodni, hogy rengeteget tanultam a gyerekekről is és önmagamról is azóta hogy nekem is van. És hogy ha többé nem szülök, akkor ezt a tudást nem kamatoztatom többet. Mintha kitanultam volna cipésznek egyetlen pár csizma elkészítésének kedvéért. Hát micsoda pazarlás!

        Kedvelés

      • Ó, én nem sajnálom, hogy nem korábban. Ha korábbi élethelyzeteimben vállaltam volna gyereket, akkor meg lehet, hogy csak egy lenne, mert a helyzetemhez igazítottam volna a vágyaimat és nem fordítva.

        Kedvelés

      • Szerintem nem azon múlik , mikor kezdjük, hanem hogy hogyan. Ha korábban jutok oda magánéletileg, mint az megtörtént, lehet, hogy több lenne, de ez már sosem derül ki:)) Nyilván azért gondolom így, mert nekem bejött a sok gyerek, nem veri szét a saját világomat, sőt minél nagyobbak, egyre nagyobb buli velük minden a sok járulékos szarság ellenére is. A kupi- és zaj-ingerküszöbömön azért állítanom kellett:)

        Kedvelés

      • Senkinek nem szabad megmondani, hogy mikor vállaljon, vagy vállaljon-e egyáltalán gyereket, illetve, hogy azt hogyan tegye. Ez az egész korán-e vagy későn-e teljesen értelmetlen. Az is, hogy hogyan, mert van hogy nem úgy sikerül. Szerintem nem szabad ilyen ügyben okoskodni mások fölött. Ebben a témában sem lehet általános igazságokat megfogalmazni. Legfeljebb olyanokat, hogy előnyösebb így, nehezebb úgy. Mindenki tudja a magáét. Én azt tudom, hogy kezdhettem volna hamarabb. De ez csak rám vonatkozik. Senki másra.

        Kedvelés

      • Sajnálom, ha más feletti okoskodásnak tűnt, amit írtam. Épp arra céloztam, tök mindegy, mit gondoltam 10 éve erről, mégsem akkor lett úgy. A ‘hogyan’ alatt azt értettem, hogy ha már vállaltam, a korábbi ‘családtervezési’ elképzeléseimet a ‘hogyan tovább’ felülírta. Úgy is mondhatnám, a tervezés helyett nálam a helyzethez való alkalmazkodás jobban működött. Számomra szépróza hozzászólása is erről szólt, nyilván nekem ezért is tetszett, ahogy írt róla.

        Kedvelés

      • Nem, Anyez, nem rád értettem a más feletti okoskodást, csak úgy írtam, hogy nem szabad. És én is azért írtam ezt, hogy ne lehessen úgy érteni a korábbi hsz-emet, hogy a fiatalon szülés mellett kardoskodom. Szóval minden OK, mind bazira empatikusak meg toleránsak vagyunk 🙂 (bocsánat, de ezen most nagyon röhögök! Éva, tényleg remek a csapat! Kommentpoliszi rulez)

        Kedvelés

      • Amúgy eszembe nem jutna a fiatalon szülést propagálni. Csak a magam életéről beszélek. Nekem már meghaltak a szüleim, és mivel jó kapcsolatom volt velük, ezért most nagy hiányosságnak érzem. Ha korábban szültem volna, kapott volna belőlük a gyerekem is.
        Például ezért. Meg vannak más szempontok is, ami miatt eszembe szokott jutni, hogy mi lett volna ha… de hát ezek a milettvolnahák, tudjuk, hogy elég értelmetlenek.

        Kedvelés

      • A hölgyeim, faszok vagytok-ban, hogy 17. vagy hanyadik századi parasztasszonyok szülési rátáiból van kiokoskodva, hogy a 35 a bűvös vonal, onnantól vége, meghalsz, elszáradtál.
        Örülök is neki, ha ez nem valódi vonal, lévén még nincs gyerekem de egyet azért szeretnék. Ami engem kissé ijeszt, az a különböző betegségek esélyének a megnövekedése 35-4o fölött. De nem tudom, hogy ez a statisztika milyen adatokból lett kiszámítva.

        Kedvelés

      • Megengeded, hogy a lévén eredeti használatára megtanítsalak? Bár lassan mindenképp “mivel” lesz belőle.

        Nem tudom, mire alapozza, én is tudok olyat, hogy 45 éves korban már minden hatodik magzat downos. A Down-para mondjuk túl van lihegve, azt hiszem, mint gyakori és látványos genetikai eltérés.

        Kedvelés

      • A betegségekkel paráztatás az nagy biznisz, de ha ezt félretesszük, az sajnos tény, hogy kb. 35-40 éves kortól (nyilván ebben a témában is vannak “kékszemű négerek”) rohamosan csökken a ‘használható’ petesejtek száma, így az az esély is a természetes terhességre főleg, ha még nem szült valaki, és ennek sajnos semmi köze ahhoz, hogy 40 körül is 25-nek érzem-e magamat vagy csak annyinak nézek ki.
        Ezért annak propagálásával is óvatos lennék, hogy ráérsz 40 felett is, mert hát, például, Fehér Anna is 5X volt… Nem beszélve arról, hogy sokan várnak (most az okok nem lényegesek), pedig a vágy megvan, aztán amikor elérkezettnek látják az időt, kiderül, hogy náluk a teherbeesés nem olyan sima ügy. Aztán azzal mehet el még pár év, hogy ezt orvosolják. Addigra pedig az egészből tényleg elkeseredett projekt lesz.

        Kedvelés

      • És akkor most beszéljünk ama 1. civilizációs ártalmakról, 2. mélyben rejlő párkapcsolati-hatalmi-érzelmi viszonyokról, egymás unásáról, amelyek miatt az egyszerű teherbeeséshez a fiatalság agresszív életereje kell, amely ezeket is legyőzi.

        Kedvelés

      • Mondd neki, hogy ezt én is pont így gondoltam (szintén termtud). Diploma után, 24 évesen szültem az elsőt. A doktoriba már beletört a kétgyerekes fogam. Az összesen x év gyes és három gyerek után kibeba nehéz volt munkát találni, pláne szakmait. (Nem is sikerült, újra kellett terveznem.) Akadémiai pályán gyerekekkel rohadtul nehéz. Külföldön is. Annyira, hogy nálunk még férjnek sem sikerült (szintén zenész), mert azzal járt volna, h 2-3 évente költözgetünk, azt meg iskolás kölkökkel a legkevésbé sem egyszerű (pláne, ha még enyhe auti vonásokkal is meg vannak áldva és minden változásra brutális kiborulással reagálnak, hónapokon át).
        Ettől függetlenül így utólag örülök, hogy túl vagyok rajta, hogy nem most, a harmicas éveim közepén kell nekiállnom az egész projektnek. De nagyon is tisztában vagyok azzal, amit itt fentebb már írt vki, hogy _nagyon_ nem itt tartanék most, ha annó nem önti el az agyam a cukiságvágy.

        Kedvelés

  9. Ó, nagyon egyetértek, egy húron pendülük a bloggerrel, a gyerek az nekem konkrétan olyan módosult tudatállapotot okozott (előszörre), hogy a föld fölött lebegtem, és vigyorogtam, nem voltam magamnál, egyáltalán nem volt kérdés, hogy legyen-e, másodszorra és harmadszorra sem, de tény, hogy nem tudtam magam (sem) eltartani, bár dolgoztam is a nappali tagozat mellett (plusz házvezetés és idősgondozás). Nagyon fiatal és idealista voltam, az tény. Annak lettünk nevelve. A humán gimnázium konkrétan nem készített fel az életre és a szüleim sem.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  10. ‘Senki nem értékelte ezen igyekezetemet, semmilyen távolságtartásomat, hallgatásomat, kíméletemet, és közben engem ez feszített mint fontos és jól megírható téma. Meg is erősödtem, távolabbról látom az egészet.’

    ezt jól ismerem. én igyekszem mindig bazira korrekt, tisztességes, felnőttmódon viselkedő, diszkrét és a volt társhoz lojális lenni. ezt általában senki sem értékeli, sőt, van hogy hülyének néznek miatta. én sosem zárom le érzelmileg a viszonyaimat a szakítással, de mostanra igényelnék egy emberi viszonyulást, méltó végjátékot (régebben elvágtam a köteléket, felégettem mindent, tele voltam haraggal). nekem könnyebb lenne átbeszélni, lépésekben elengedni a másikat, néha attól még kommunikálni, megőrizni a megőrizhetőt, mert eleve nem engedek be olyat, akinek a szarát nem, vagy olyat, aki ne alhatna nálam ezentúl akármikor vagy ne ehetne az asztalomnál, akinek a szava ne lenne fontos attól még, hogy nem vagyunk egy pár többé.
    talán öregszem. 🙂

    Kedvelik 1 személy

    Hozzászólás ↓

    • Komment (semotának írja, egyébként)
      “Hogyan lehet a gyerekvállalást, az egyetlen értelmes dolgot az életünkben összehasonlítani azzal, hogy le kell mondani hobbiról, meg társaságról? (nem beszélve arról, hogy a gyerekeken keresztül egy új világ tárul fel, ami új, akár közös hobbikat hoz magával, és magunk mögött hagyhatjuk a már kiüresedett “baráti” kapcsolatokat.) Amit pedig a férfitársadalomről, vagy inkább az egész társadalomról írtál, abból én azt látom, hogy nagyon szerencsétlen életed lehet, és hozzád hasonló ostoba emberekkel (férfiakkal) lehetsz körülvéve. Szánalom.

      Az élet nem ez. Az élet az, hogy van 3-10 gyereked, ezek közül némelyik bizony súlyos beteg, talán meg is hal. Közben ápolod idős szüleidet is (mert mégis ki ápolná őket?), akár évtizedekig, és ők is itthagynak, egyedül leszel. És akkor még szerencsés vagy, mert te és párod legalább egészséges. De ez sem garantált. És ezekkel együtt boldog vagy. Mert szeretnek, gyerekeid, párod és szüleid. Nem vagy egyedül. Tisztelnek. És van értelme az életednek. Közben ma már talán nem kell a földeken is kapálnod, hanem tudsz gép előtt is dolgozni. Nem attól lesz nehéz az élet, hogy a férjed segít otthon vasalni, vagy nem. Hanem a minden családban előforduló kisebb, vagy nagyobb tragédiáktól. Ezeket pedig csak egy összetartó családban lehet túlélni, elviselni. Aki ettől fél, az az élettől fél. És nem is fog élni egy pillanatig sem, csak átsiklik az életen. És így sem fogja kikerülni a saját tragédiáját, mert az biztosan meg fogja találni, de egyedül kell szembenéznie vele. Az összes többi duma.

      Tessék felnőni.

      Ja és férfi vagyok (nem pasi), és semmilyen szektához, szigorú vallási közösséghez nincs közöm, egyszerűen csak élek és vallalom, ami ezzel jár.”

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

    • “mit szólsz ehhez: 30 év körüli pár 4 év körüli egyetlen gyerekkel. A kisfiú leukémiás lesz. Egyetlen gyerek. Szerencsére a legjobb fajtájú leukémia, gyógyulási arány 60-90%, kinek mit dob a gép. Ilyenkor, ha a kemoterápia segít, jó, ha nem, akkor utolsó dobásként csontvelőátültetés. Ilyenkor megfelelő donor kell, és bizony legjobb donor egy testvér – lenne. Jó akkor, egy testvér, az 9 hónap, a kezelés első szakasz is kb. ennyi. Talán beleférhet. Ha meg elveszítik a gyereket, akkor talán túl tudják élni a veszteséget, ha a második egészséges. Morbid? Nem, ilyen az élet. Ha nem futnak el előle.

      Más: Egyszem fiú. Nagyon okos. Itthon egyetem, aztán felveszik a Stanford doktori képzésére teljes ösztöndíjjal (Stanford az egyik legelitebb egyetem az USA-ban). Kint elvesz egy amerikai lányt, gyerek, boldogok. Aztán csinál egy hülyeséget, összejön egy japán lányba. Válás. Ugrik a tartózkodási engedély, ugrik az ösztöndíj. Végez magával. Szülei itthon összetörnek, unokával nem nagyon tudják tartani a kapcsolatot a távolság, és a nyelvtudás hiánya miatt. Bezárkóznak, depresszió és súlyos betegségek.

      Meséljek még?

      Nem voltak hülyék az őseink, hogy elegendő számú gyerekkel vették körbe magukat. Az élet kiszámíthatatlan, és gyerek nélkül biztos, mondom biztos, hogy nagyon rossz élet elé nézel. Ahogy a fenti két példa is mutatja, sajnos egy gyerek sem garancia semmire. Talán ezekből érthető, hogy nem valami fanatikus vagyok, hanem egy ember, aki sokat látott az életből, és aki csak arra bíztat mindenkit, hogy annyi gyereket vállaljon, amennyit csak bír. Nem fogja megbánni, előtte én sem gondoltam volna, micsoda nagy dolog ez, milyen erőt, és mennyi boldogságot ad az embernek. Akkor is, ha az út nehéz. Átkozottul nehéz.”

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

    • “Nem gondolom, hogy ahhoz akárhánygyerekes szülőnek kell lenni, hogy belássa valaki, gyerekek nélkül teljesen értelmetlen az élet.

      Elég, ha ismersz néhány embert, akiknek vállalva, vagy kényszerűségből nem lett gyerekük. Tessenek elbeszélgetni velük úgy 50 éves kor felett. Kérdezzék meg tőlük, hogy mi a céljuk az életben. Hogy van-e értelme több pénzt keresniük, ha nincs kire hagyni, amit életükben összeszedtek (ház, lakás, nyaraló). Van-e értelme akár karriert befutni, ha nincs legalább két csillogó szempár, aki felnéz rájuk. És milyen magányosan eltűnni a világból, úgy, hogy halálunk után 10 évvel már senki nem emlékszik ránk. A magánynál kevesebb rossz van a világon.

      És akkor beszélgess el olyanokkal is, akik végigküzdötték az élet minden nehéz szakaszát, de X unoka várja, hogy mikor nyaralhat náluk. Akiknek nem csak elmúlnak az évek, egyik a másik után, hanem akik alig várják a születésnapokat, karácsonyt, húsvétot, mert jönnek az unokák.

      Gyerekkoromban vasárnaponként, délután látogattuk meg a nagyszüleimet. Falun éltek, és vasárnap hajnalban, még az állatok megetetése előtt, hajnail öt órakor nagyapám első dolga volt, hogy kinyissa a nagykaput. Nagyanyam amikor megkérdezte, hogy miért, nagyapám csak annyit mondott: tudod, jönnek ma délután az unokák.

      20 évesen ez persze senkit nem érdekel. De hamar 40 leszel, és már érteni, tudni fogod, hogy elcseszted. Ez egy egyirányú utca, és az a gond, hogy mire elég bölcs leszel, hogy megértsd, már késő (csak hogy valami modorosat is írjak). 20-30 évesen még megmentheted az életed.”

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

    • “nekem van gyerekem, mellette még négy gyerekről gondoskodom,úgyhogy elvileg lesz, aki meglátogat öreg koromban. De csak akkor, ha vénségemre nem bolondulok meg, nem leszek elviselhetetlen, ha meglátogatnak, akkor nem kritizálom őket, nem kötök beléjük. Számtalan példát látok magam körül, hogy hiába van valakinek gyereke, a kutya sem nyitja rá az ajtót,mert pokoli a viselkedése…
      Nem szeretném meghatározni más emberek életcélját,de tapasztalataim szerint kevesebb munkájuk lenne a pszichológusoknak, ha sok szülő nem a gyereket hinné életcélnak, hanem felépítené a saját életét, és amikor az sikerült, akkor vállalna gyereket. Mert a gyerek nem hoz rendbe kapcsolatot, nem ad tartalmat az üres életnek. A gyerek aranyos,feldobja a napjainkat, ráadásul még hasonlít is ránk, de önálló ember. Akiről kötelesek vagyunk gondoskodni, ha már életre hívtuk, és nem vághatjuk a fejéhez, hogy szoptattuk, tisztába tettük, játszótérre vittük,taníttattuk, ezért aztán ne merjen önálló életet élni, önállóan gondolkodni.De mivel az a nehezebb út, hogy valaki magában találja meg az egyensúlyt,inkább jönnek ezek, hogy a gyerek az élet értelme.”

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

csak okos-jóindulatú írhat ide

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .