Milyen furmányos kifejezőeszközök vannak.
Na.
Elnézem ezeket az elsősöket. A lányomat, főleg. Kibetűzi a rendszámtáblákat, de a random kihullott szempilláimat is a lepedőn, és rádöbben az élet keserű valóságára: nem Mutella. Fogom a kezét a válságos pillanatban. Fogtündért kér a Mikulástól, az ám!
Még olyan önfeledt. Még van a szemében valami. Még nem fakult és fanyarodott el a szájában az íz, még könnyen meg tud felelni — ilyen alkat is. Csak hát annyira fáradt.
Lőrinc az ő korában már egyszer megszökött az iskolából (elsős korában, december 1-jén, poénból, volt akkor is nemulass, tolta ránk az iskola a felelősséget. Nem volt szép tőlük. Én mondjuk nem aggódtam, inkább büszke voltam rá, hogy megcsinálta, meg hogy micsoda anekdota lesz majd ez, és tudtam akkor is, tudom most is: igazi hülyeséget a fiam nem csinál).
Látom én, mifelé tolják a tündérlányomat is. A rendszer, a hagyomány, a pedagógus, a testetlen félelem már tolja, nyomja, a társaival együtt a teljesítményelvű, kompetitív, kifele sandítgató világba, és mindezt szülői helyeslés közepette, sőt, szülői elvárásra. Mintha valami rituális csonkítás lenne a közoktatás, komolyan. Ne félj, kislányom, más is kibírta, ne sikíts.
Van még kis lazaság, kézműveskedés, matrica és dicséret, de fölötte mindig összenéznek a felnőttek, és tudjuk is mindannyian: ez a sok alter gyengédkedés csak azért van, hogy ne legyen annyira fájdalmas az átmenet. Már türelmetlenül várják, mikor lehet majd olyan igazán nyomni őket, amikor már nem kell a lacafaca. Beszélgetőkör, kortárs gyerekirodalom, mézeskalács — mind csak arra van, hogy jöhessen a többi. Az igazi élet, a verseny, a teljesítmény, a jegy, a pontszám.
Hallgatom anyámat, magasztalja fel az unokaöcsémet, ötöst kapott megint. De vannak unoka-unokaöcséim is ám. Nem azt firtatja, szereti-e az a gyerek a matekot, és milyenek a délelőttjei és délutánjai. Nem az érdekli az én fiamban sem, hogy mennyire érdeklődő és szenvedélyes, mi mindent tanult meg a rendszertől függetlenül.
Kettő szülői értekezlet elég volt: inganak függőlegesen a fejek, hogy kell. Meg kell tanulniuk, és már most. Ők, a hegyvidéki audis szülők, a társadalom legértelmiségibb legelkényeztetettebbjei, komolyan aggódnak a gyerekért. Mert ezek most az alapok, és ez az egész nagggyon komoly ám.
Kapcsolódó bejegyzések:
Szerintem ők sem úgy gondolják, hogy — például — az m betű kerekítése az, ami annyira komoly. Nem, a megfelelésről van itt szó, arról, hogy úgy viselkedünk mindannyian, mint ha ez — a napi dolgok, a konkrét feladat, a teljesítés, a tanítónő elvárása — ennyire rettenetesen fontos lenne. Valami látszatot tartunk fenn ezzel a tanulással-iskolával, mint Mikuláskor, aztán persze keserűt csalódik a gyerek, amikor megtudja: hát csak ennyi? Hát nem ezzel készült föl az életre? Mindig kitűnő volt, most akkor miért hivatalnok (főhivatalnok-helyettes, a kitartásának köszönhetően!), és miért nézeget titkon a kilencedikről lefelé?
Együttműködünk, még akkor is, amikor az elsősöknél bekúszik a vacsoraasztalra az olvasókönyv. Segítjük a tanító munkáját, a gyermekünk érdekében. Mert gyakorolni kell. A többiek is gyakorolnak, a többiek se szólnak. Nem vitatjuk “a táska hazahozását”, nem vitatjuk a munkafüzeteket. Nem legyintünk rá, de lazán sem csináljuk, hanem nyomasztjuk vele a gyereket, sokszor elmondjuk, ott lebeg fölöttünk. Nem nevetés lebeg, hanem a hajsza, és szánk mellett gyűrődik a ránc.
Nem annak örülünk, ha a gyerek jól érzi magát, ha sima az arca, ha belefeledkezős és nyugis, ha képes különállni és önmaga maradni, hanem a két csillagnak és a száz pontnak. Durva stressz árán is. És hiszünk a folyamatos fejlődésben: ha tegnap kilencvennyolc százalékot hozott, miért ne lehetne az ma száz? És holnap száztíz? Vagy egy nehezebb feladatsor?
Csak nem hiszik a szülőtársaim, hogy nem lesz biztos az agyonintellektualizált gyerekük olvasástudása, és majd lemarad?
Ó, nem.
Az engedelmességről van szó, a besorolásról, nehéz esetben a betörésről.
Azt mondják a szülők: az élet kemény, a tananyag sok, a verseny éles. Nagyon nem mindegy ám! Középiskola, egyetem, karrier, siker. Én csak nézek. Miért nem hisznek a gyerekükben? A saját kulturális tőkéjükben, rejtett tantervükben? A szerepmodell voltukban, a közegben, a példában, ami átragad? (Tiltod a gyerekedet a tévétől, miközben te is ott bambulsz? Na.)
És még szó van valamiről, és ez a szerep. Hogy minek könyvelik el a gyereket. Ő lesz-e a problémás. A függönyszaggató. Vagy a csendes. Aki nem jelentkezik.
És a szülő szerepe: mennyire jó a tanítónőnél. Rohannak, viszik, amit kér. Én azt gondolom, tudatos és etikus kolléga nem hagyja, hogy a szülők ziháljanak. De zihálnak. Tuti befutók.
Hogy lettetek ti ennyire rossz fejek? Hát nem emlékeztek a diákkorotokra? Hogy mit gondoltatok a kedvencekről és a stréberekről? Nem tudtok disztingválni, mi fontos, mi nem?
Borzasztó felelősek és aktívak a szülők, már akinek jut rá energiája. Annyira jót akarnak a gyereküknek. Nehogy valami baj történjen. De nem a lelkét gondozzák, hanem a portfolióját, a píárját. Kevesebb több lenne. Magyar aggályok, megfelelni vágyás, az önálló gondolkodás hiánya, de még az amerikaias sikerorientált-pozitív attitűd se, nyomokban se. Csak a para. Elváró, tónustalan, körbebélelt gyerekeink lesznek, minden kiütésfajtára van külön gél, meg ne fázzon, és helyettük élünk.
A családcentrikus középosztály! A gyerekünk pótcselekvés, mert ha eggyel távolabb lépnénk, és nem a külön- és fogadóóráin, fejlesztésén, karácsonyán agyalnánk, tán még feltűnne, mennyire nem tudjuk mi magunk sem, miért élünk, és mennyire senkik vagyunk a családunk és a sok vállalás nélkül.
Az megvan, hogy a fogadóóra pedig a szülő rituális megalázása? Úgy van. Behívják, elmondják neki, mit művel a gyereke, mert a szülő nem tudja vagy nem érdekli, de most majd fogja, mert addig mondják, amíg kénytelen. Megszidják hatalmi helyzetből, és megígértetik vele, hogy ezentúl jó lesz, vagyis megoldja azt a motiváció-deficitet és teljesítményhanyatlást fenyegetéssel, okostelefonos-bulibaelengedős zsarolással, amiben az intézmény kudarcot vallott. (Van fordítva is rítus: a jogtudatos szülő, aki pedagógust fenyegetni megy be, a társadalom reprezentációja, amely folyamatosan deklarálja, hogy aki tanárnak áll, az egy senki.)
Én aztán tudom, hogy az akármilyen jó pedagógusnak is mennyire darabra van a gyerek. Nem a személye fontos, hanem a rubrika, a munkakör, profibbaknak: a saját, hatékony módszerük a mindenkori gyereken végrehajtva. Azt is tudom, milyen esetleges az értékelés. Légy erős, a saját gyereked mint személy csak neked lesz fontos, a többiek, akár korrektek, akár nem, túl akarnak esni a feladaton (amely nagyrészt adminisztráció és büntetőjogi felelősség, szokásjog betartása, valamint kollégákhoz, vezetőkhöz való igazodás). És örülhetsz, ha nem teszik tönkre a gyerekedet azok, akiknek a nevére nem is fogtok emlékezni már öt év múlva.
Szóval én sem nem aggódom, sem nem tolongok a megfelelési vágytól piros arccal. Nem keresek kontaktot sehol, a nagynak sem. Ami viszont fontos, azt konfliktusok árán is képviseljük. Hogy ne nyomják, hogy ne legyen megszégyenítés, bűnbakképzés. Hogy legalább az elsős letehesse a lantot, ha az épületből kilép.
Hüledezem a szülőkön, hogy ezt várják el, és ez kell nekik. Ők várják el, és nekik kell ez, hogy kis gépekké neveljék a gyereküket. Én meg azt várom a pedagógustól, hogy kritikus legyen az embertelen körülményekkel, a ráerőszakolt elvárásokkal, a túlzó vagy életidegen tantervvel szemben, és a gyerekem, az összes gyerek, a gyermeki lélek érdekében cselekedjék. Ellentartson. Azt várom, hogy ebben az őrült, klikes világban csökkentse az ártalmakat. Nem várom, hogy oldja meg a gyerekem bajait, lemaradásait, nem várom, hogy zsenivé formálja, csak azt, hogy nyugi legyen, szeretet, kímélet, és engedje megtörténni azt, ami a gyerek belső motivációjából következik. Ne stresszes, versenytól izzadt légkör legyen, mert ebben a legtöbb gyerek rosszul teljesít, és lelkileg is tönkremegy.
Nem számít, hogy pontosan mi volt angolórán, vagy hogy elkészült-e a faliújság a fenntartható fejlődésről (internetes kutatómunka, értsd: a szülő csinálja, nyomtatja és laminálja a cég pénzén). Az számít, hogy a gyerek érdeklődő és kiegyensúlyozott marad-e. És mintha ez senkit nem érdekelne. Amit látok, tanárként is: permanens stressz, uniformizáló követelmények, és biztosan kialakuló motivációvesztés, elkedvetlenedés, iskolaundor. Ügyeskedés, jegyre hajtás, hazudozás. Anyám jóban van a földrajztanárral. Taktikus SZMK-munkatársak.
Én nem balhézom iskolarendőrért, nem bánom a menzát, és nem féltem a nagyot sem a drogtól (nem attól féltem). Viszont ettől, a zombivá váló gyeremeki lélektől nagyon félek. Az igazodótól. Aki kifele él. Aki szorong. Aki nem a saját rajzát nézi, hanem attól szomorú, hogy más meg jobban rajzol.
Mindenki iskolaundoros ebben a hagyományos kontextusban, csak van, akiben a szülői hajszolás, a gyomorgörcs, a teljesítménykényszer ezt elnyomja, esetleg felülírja (az meg már Stockholm-szindróma).
Az a nagy kérdés, a gyerekeink akarnak-e igazán ránk hasonlítani, vagy arra teszik fel az életüket, hogy tagadják és cáfolják mindazt, amit tőlünk láttak.
Az a kérdés, sajnálnak és megvetnek-e minket. Hogy végighuzakodtuk a gyerekkorukat, hogy titokban ittunk, hogy látták remegő kezünket cigivel, hogy hat hétre elköltözött az apjuk, hogy sóhajtozva mosogat-főzünk karácsony előtt, hogy nem merünk konfrontálódni az anyánkkal, és a sorozatnézés a vigasz. Hogy tehetetlen és gyenge, lesajnálható-e a szegény, agyonhajszolt anyja. Olyan erőszakos vagy, sóhajt a szülő, mielőtt teljesíti a követelést. És egyre kevesebb erőszak elég, megkapja úgyis. Azt, ami nem is az ő vágya, hanem a kortársi összvágyakozás kritikátlan reprezentációja őbenne. Birkaság, ugyanolyan, mint lesz majd a jó kocsi, jó állás.
Itt most kihagytam rendeskereszténykorpásvállú emberek rendeskereszténykorpásvállú gyermekeit, akik zokszó nélkül csinálják, na, arról nem is tudok írni, mert nem akarnék önkárosítani így karácsony előtt.
Én leszarok egy csomó gondoskodást, hektikus még az is, ahogy beszélgetek velük. Magukra vannak utalva sokszor, későn megyek, túlélésre játszom. Néha felsorolom magamnak, hogy de legalább igényes a kaja (máskor meg semmi nincs itthon), meg jók az emberek, a szomszéd gyerekek, a programok, a könyvek, a játékok, meg hogy békénhagyás van, önállóság, nem aggódás, határozottság.
De sok mindent a szememre hányhatnak majd. Mondjuk én ezt az egészet nem így, nem ilyen feltételekkel vállaltam, ezt is tegyük hozzá. Meg azt is, hogy én aztán anyagi biztonság kedvéért nem maradtam olyan mellett, aki nem bírtam elviselni.
Na de egy biztos: nem vagyok mártír. Ha a rejtett tantervem neveli a gyerekeimet, nem bánom. Hogy legyenek önmaguk, hogy tudjanak valamit, ami igazán érdekli őket, szenvedéllyel tolni. Hogy nem kell a kényelem, és nem sírunk minden szúnyogcsípésen. Hogy ne akadjanak fenn a látszaton, a lényegtelen részleten. Hogy az iskola elmúlik, nem annyira fontos. Hogy viszont a tudás, az érdeklődés, a gondolkodás, az egyéniség, az erőfeszítés érték. És hogy nem bántjuk azt, akit úgyis mindenki bánt. Nem viselkedünk reflexesen, nem ugyanazt lájkoljuk, távolságot tartunk. Hogy összeszedjük a szemetet. Nem az a lényeg, hogy random felnőttek mi mindent mondanak. (Hogyan lengeti az én közel zseni fiam feje fölött az ujját az egyik tanára: hát te mit csináltál hétvégén? Nem fognak felvenni semmilyen középiskolába! Nem lesz így egyetem! Nem lesz belőled semmi!)
Nincs alku, nincs zsarolás, nincs törlesztés. Biztatni fogom a gyerekeimet, hogy harcolják meg a saját harcaikat, ott leszek, de nem csinálom és nem is találom ki helyettük. Éljék a saját életüket, én is azt fogom tenni, olyan helyekre megyek és olyan kiállításokat fogok nézni, hogy ihaj. És végigolvasom a világirodalmat (végre). És nekik csak akkor legyen gyerekük is, ha ők akarják, nagyon, és csak akkor látogassanak meg vagy hívjanak magukhoz, ha a társaságom hiányzik nekik. És én a telefonon sem fogok lógni, legyenek boldogok, szabadok, ne érezzék, hogy tartoznak… és igen, menjenek külföldre. És bármikor elvihetik a könyveimet.
*
Nemsokára kicsapódik az ajtó a lányom előtt is.
Süvít a szél, farkasok ordítanak. Az az igazi élet, azt mondják.
Pedig ez itt az élet. És ez itt ő, a lányom, és maradjon is ilyen. Nem kis hétéves, aki majd megtanulja. Ő már megvan. A határozottsága, önállósága, saját lénye, kis kedvtelései, a kibetűzött szempillák. Nem az, jaj, ne az, akivé formálnák.
Nincs nagybetűs élet.
Nem hagyjuk magunkat.
Ha tetszett a bejegyzés, támogasd a blogger munkáját egy kávé árával! Köszönöm.
Kedves érdeklődők! Ebben a posztban nem beazonosítható sem az iskola, sem a pedagógus, ez itt egy tendencia. Öröm számomra, hogy itt vagytok, és megfontoljátok a szavaimat, talán az is, aki majd beárul a megfelelő helyen.
csak az olvassa. én szóltam 
Hamupipőke gonosz mostohája és a két mostohanővére jut eszembe, hogy neki a saját anyjuk vágta helyes kis üvegcipő formájúra a lábukat. Hogy mehessenek a nagybetűs életbe és boldogok legyenek a herceg oldalán. Arról viszont elfelejtettek tájékoztatni az iskolai nevelés során, hogy ugyan beleillek majd a rendszerbe és lesz jó fizetésem, de ennek a fele arra fog elmenni minden hónapban ki tudja hány évig, hogy különböző terápiákon kell kikutatnom, miért nem fogadott el soha senki olyannak, amilyen vagyok, miért akart mindenki formára vágni és milyen lennék igazából.
KedvelésKedvelés
Különösen a rejtett tantervről írt rész tetszik, és nem is tudom megérteni annak az embernek a lelkületét, akinek egy ilyen bejegyzés elolvasása után a beárulás az első dolga.
Iskolásként megtapasztaltam, hogy milyen tud lenni egy “embergyár”, ráadásul mindezt az 5. osztályban, egy vidéki nyolcosztályos gimiben, ahova szerencsére csak egyetlen évet jártam. Utáltam, és most, utólag érzem azt, hogy ezt teljes joggal tettem, hiszen négy évvel később az Apáczaiba járva sem éreztem szorongást, mi több, olyan gimnáziumnak éreztem, ahol sok tanár számára a gyerek fejlődése a legfontosabb – nekik máig hálás vagyok, hogy fizikus lett belőlem. Persze, ott is volt tipikusan seggfej tanár, aki még a később matematikussá váló zseni osztálytársamat is meg akarta buktatni biológiából. Na igen, ő volt az osztályfőnökünk, de mivel a matematika és fizika tanáraink helyette is betöltötték az osztályfőnöki szerepet, még ez a biológiatanár sem tudta elrontani azokat az éveket.
Köszönöm, hogy megírhattam.
KedvelésKedvelik 1 személy
Kemeny harc lesz, szemben a szellel, de megnyered. Megnyeritek.
KedvelésKedvelés
Én is túl aktiv anyuka voltam,miközben sajnáltam a gyereket a fárasztó,nem motiváló programok miatt. Ugy látom,szerencsére,a fiam még egészséges lelkileg.
Átbeszélem vele az itt olvasottakat,de nem ez számit,tudják ők amugy is,hogy mi a fontos 🙂
Hol van olyan iskola ami jó a gyerekeknek?
Kináncsi lennék mi a tevékenység az angliai iskolában,ahol 4éves korban kezdenek.
KedvelésKedvelés
Kedves Éva, már megint telitalálat….”altern” iskolából, altern pedagógusként, szülőként is minden szavaddal egyetértek. Gyermekeim, szerencsére “kirepültek” a közoktatásból, pezsgőt is bontottunk, de talán ezt már írtam….A középső, akinek az iskolát “csináltam”, megint mondja, 23 évesen: a szabadságot kapta meg tőlünk, hogy szabad ember lehessen…igen, a rejtett tantervünk szerint. Mostan megírtam virtusból a portfólióm, írtam is benne: milyen sokat köszönhetek az engem megalázó és lesajnáló tanáraimnak, meg a hűvös szarkazmusnak, ami az első munkahelyem tantestületi szobájában uralkodott….meg persze a sosem feledhető csodálatosaknak is. Így iránytűm nem tévedhetett sokat. Hála.
Talán a fogadóóra meghitt felelősség áthárítását emelném ki és bontanám tovább kicsit : tetszik, ahogyan mindkét fél szereptévesztését látod és megfogalmazod. A pedagógus, aki azt hiszi, az a dolga, hogy jól megmondja szülőnek, milyen igaziból a gyermeke, s lehetőleg oktassa is kicsit ki szülőségből is. És a szülő, aki a “pénzéért” az asztaltverni és számonkérni érkezik. Vagy kompenzálni egy jó nagyot….Mi mindenre lenne hát jó egy ilyen fogadóóra?! Objektíven (már ha ilyen van) felkészülni egy-egy gyermek teljesítményének, viselkedésének számunkra érzékelhető összefoglalásából? Kérdésekkel, ha problémát látunk, hogy vajon a gyermek szülője hogyan látja mindezt? Van-e, amit nem tudunk, de jó ha tudunk róla, van-e, amit ő jó, ha tud? Kölcsönös tanácskérés: ezt Te hogyan oldod meg, nekünk nem megy….Célok kitűzése, már ha van azon kívül, hogy ki-ki teszi a dolgát? Gyerek tanul, időnként lazul. Pedagógiai eszközeinkkel feladatainkat megoldjuk, gyermeket kísérjük, szükség esetén segítjük. Ez időben kiterjedve történik. Most itt tartunk, errefelé megyünk. Szakmunka, no de pláne mesterség. Gyermek spenótot megeszi/nem eszi meg otthon. Nem kap mást. Vagy kap. Egyeztessünk. Kedvenc olvasmányom a neten terjed: az ellenőrző-levelezés különleges műfajának néhány gyöngyszeme. A tokarezegtető felháborodás hangjai…”Gyermekük történelemkönyve lapokból áll! Megintem.” “Megnéztük. Valóban.” A metanyelv, amit tanárként használunk….de nem tudunk róla; ahogyan a foglalkozásunk rögtön felismerhető a buszon, villamoson….a hangunkról, az arckifejezésünkről. Igen, felelősek vagyunk az arcunkért….hivatkozhatunk bármire. Ellentarthatunk…ellentarthatnánk…miért nem tesszük?!
Jut eszembe: a Szondi. Hogy a miért nem menekült el. Ha a túlerő ott volt – kérdezik jó kedéllyel. Mondom, mert utána azt a hirdetést adhatná fel: vesztes várkapitány nyugodt munkahelyet keres feladás jeligére? Volt csodálkozás. Azt hiszem átment….
KedvelésKedvelés
Nagyon jó volt ezt olvasni, köszönöm.
Valami poszttraumás stressz buggyant ki belőlem, amikor elolvastam délután Éva posztját. Idén egyszerre lett két gyerekem elsős, és figyelem, emésztem, hogy birkóznak az új szereppel. Néha összeszorul a szívem, annyira keresik még a helyüket.
Amit leírtál, azért tartom nagyon fontosnak, mert kiemeli a “mesterséget” (hálás voltam, hogy nem hivatást írtál:).
Vidéken élünk, 7 általános iskolánk van. A gyerekeim normál tantervű, erősnek számítóba járnak, és (a Jósors keze) csodálatos (nyugdíj előtt álló) osztályfőnökük és egy kellemes másik szakpáros tanítójuk van.
Ők a novemberi szülőin megkértek minket (újra) sok egyéb mellett, hogy délután ne gyötörjük a gyereket gyakorlással, még akkor se, ha a százalék a felmérőkön nem a szülő elképzeléseinek megfelelő. Hétvégén láthatjuk azokat a könyveket, munkafüzeteket, amiből tanultak, de csak azért küldik haza, hogy belenézhessünk (mi szülők), hol tartanak. Ha úgy látják, valakinél plusz munkára lesz szükség, fogják jelezni, de finoman óva intettek attól, hogy belekontárkodjunk a munkájukba. (Ezt pár szülő zokon is vette.) Ugyanezen okból a gyerek betegsége esetén is őket kell hívni pótlás ügyben, mert erre is vannak jobb megoldásaik egy-két nap hiányzás esetén annál, hogy a szülő agyvérzésig mentorálja a gyereket láz esetén vagy hányás közben.
Nem fényezem tovább őket, bár szívesen tenném, mert ezért nagyon hálás vagyok… De miért van az, hogy nálunk ez működik, de ugyanebben az iskolában az évfolyam másik két osztályában ugyanaz megy, amiről Éva ír?
Szóval a rendszer elég gáz, de egy jó rendszergazda sok mindent megold, ha akar.
KedvelésKedvelés
Még kiegészítésként megjegyezném, hogy az “osztálytársaink” szüleinek kb. 40%-a titokban azért tanul a gyerekkel délutánonként (“Csak 20 perc az egész, átfutjuk a konyhaasztalnál, amíg mosogatok…”), mert ők nem várják meg, amíg a tanító jelzi, jobb az ilyet megelőzni.
KedvelésKedvelés
Matek gyakorlófüzetek a lidl-ben, rajta melyik korcsoportnak (6-7 éves, jesszus) Inkább fejbelövöm magam, minthogy egy ilyet töltögessünk szabadidőnkben.
Középiskolában nekünk nem járt a kedvezmény tankönyvvásárlásra, úgyhogy kimatekozgattam melyikek lesznek a fontosak, és melyikeket tudom majd a padtársammal együtt használni (azért a kis bicebócára ne gondoljatok, de minek megvenni a történelem atlaszt, vagy a szöveggyűjteményt, amit csak otthon olvassátok el-re használtunk, megtalálom az interneten is). És volt egy helyesírás feladatgyűjtemény, amit biztosra vettem, hogy majd írni fogunk bele, megvettem, aztán elmondta a tanárnő, hogy ezt ne hozzuk, otthon önszorgalomból gyakorolgassunk benne, mert nagyon jó. Kaptam a padban egy csendes dührohamot, kétezer forint banyeg, másrészt aranyos elképzelései vannak a tanárnőnek a 17 évesek délutánjairól.
KedvelésKedvelés
És az ilyen ügyeskedéseimért mennyire gyűlöltek általános iskolában, egy hazug ember vagy, egy sikátorban fogsz élni, mondta az osztályfőnökünk (aki szerintem simár rádobál még pár szemet a lemért szőlőre a boltban) Meg a fenyegetések, hogy ha középiskolában bármi ilyet merek… A középiskolában érdekes módon senkit nem fusztráltak a megoldásaim, értelmes emberek voltak a tanárok.
KedvelésKedvelés
“Vidéken élünk, 7 általános iskolánk van.” Szívesen segítek a nyolcadikos nyelvtan anyagban, ha gondolod. Menni fog! :DDDDDDD
KedvelésKedvelés
Írd már le most, légyszi, frankón nem veszem a lapot:)(
KedvelésKedvelés
Le neírd, leesett!:))
KedvelésKedvelés
Nem írtam volna, hiszek benned!
KedvelésKedvelés
Legutóbbi beírás (elsőslányomnál): Bori ma ceruza helyett egy kis rózsaszín filctollal írt a matematika munkafüzetbe. Valamint egész órán dudorászott, énekelgetett…
KedvelésKedvelés
Ez aztán a kihágás! Írd le a tanítónéninek te is a munkahelyi problémáidat! Hátha segít megoldani neked őket.
KedvelésKedvelés
Péntekenként együtt tudunk menni Férjjel a sulihoz. Szó szerint azt mondta pár hete egy helyettesítő délutánosnak, aki arról panaszkodott, hogy a gyerek úgy kihúrolta ebéd után, hogy büntiből nem engedte tesin mozogni, és most mi mondjuk meg, mit tehetett volna… :”Higgye el, nekem is nagyon sok problémám akadt ma a munkahelyemen, de én inkább nem kérnék öntől tanácsot.” Alig tudtam eljutni a kapuig röhögés nélkül.
KedvelésKedvelés
Dudorászott? Ejha! És a pimasz még talán mosolygott is hozzá?!
KedvelésKedvelés
Te jó ég!!! Tülekednek a trollkodó reakciók a fejemben, szerintem pontokba szedve írnám be őket!!!
KedvelésKedvelés
Nosza! 😀
KedvelésKedvelés
Hát igen, egyébként magas a labda…
De általában csak aláírom, nem fektetek be energiát, csak ha a lányom emiatt szomorkodik. Pedig a tanítónéni saját érdekében azért mondanám, hogy ne bosszantsa magát a rózsaszín tollon, mert három meg négy az rózsaszínen, hupililán és grafitszürkén is hét… (és a munkafüzetben 25x kell ugyanezt kiszámolni…) az énekelgetés az más, azon bosszankodhat, ha akar 🙂
KedvelésKedvelés
Azon se.
KedvelésKedvelés
Most miért bőgök? Huhhh.
KedvelésKedvelés
“Hogyan lengeti az én közel zseni fiam feje fölött az ujját az egyik tanára: hát te mit csináltál hétvégén? Nem fognak felvenni semmilyen középiskolába! Nem lesz így egyetem! Nem lesz belőled semmi!”
És ettől ő nem fog tudni nyugodtan aludni?
KedvelésKedvelés
Birnina nevű kommentelő,
olvasd el a kommentedet.
Olvasd el a posztot. Képzeld el az embert.
Képzeld el egy kicsit a kontextust, a történetét a posztnak és az embernek, mert nagyon ostobán általánosítasz.
Próbáld elgondolni, hogy ezegy három és fél éve üzemelő blog, kialakult hangnemmel, étékrenddel, beszédmóddal és tízezres nagyságrendű olvasóközönséggel, kommentkultúrával.
Olvass még néhány posztot a bő ezerötszázból, ha akarod, hasonló témában, a címkék szerint.
Mutass rá, hol találsz aktuálpolitikát ezen a blogon, akár posztban, akár kommentben.
A KLIK agyrémeit nem csak a kormányellenesek bírálják ám, és nem csak kormányellenességből nézünk üveges szemeklkel magunk elé, és a családcentrikusságnak csúfolt képmutató lihegést sem csak a szinglik — elég fura lenne, ha három gyerekkel nem lennék magam is az, csak én nem úgy képzelem, hogy folyton a gyerek seggében vagyunk.
Olvasd el még egyszer a kommentedet.
Olvasd el a kommentszabályzatot a mi ez a blog? fülnél, de megtalálod itt is:
vagy hát, ki tudja — troll vagy? akkor ezt:
Kerüld az ideológiai észosztást, fölényeskedést, a blogger utasítgatásár, és általában a nem személyes kommentelést, a berontást, a be nem köszönést.
Amíg erre nem vagy képes, itt nem kommentelhetsz.
Köszönöm a megértésedet.
KedvelésKedvelés
“Kedves Szülők!
Ha megbetegszik egy gyerkőc, akkor az órai munkát és a házi feladatot egymástól (szülőktől) kérjétek el, ahogy ezt az első szülői értekezleten kértem, illetve mondtam is.
Nem tudom minden beteg gyerkőc számára nap, mint nap elküldeni a feladatokat.
Ezt nektek egymást között kell megoldanotok.
Üdvözlettel:”
Sírok.
KedvelésKedvelés
nap, mint Nap?
KedvelésKedvelés
ja 😀
KedvelésKedvelés
Miközben a gyerekek a tanulószobán írják a házit, és eredetileg arról volt szó, hogy EGYÁLTALÁN SEMMILYEN könyvet nem kell hét közben hazavinni. (Bár ebből 2 hónap után kissé alkudtak.) De akkor sem értem, honnan kéne tudnia a szülőnek, hogy aznak melyik tárgyból hányadik oldalt vették, ha egyszer a gyerek elsős és nem tud még írni-olvasni.
KedvelésKedvelés
Hopp. Szeretnéd te ezt névvel…? (Szia.)
KedvelésKedvelés
Na, ha már itt tartunk. Arról volt szó, hogy nincs haza táska. Nap, mint, nap. Akkor honnan a retkes fenéből kukázd össze az anyagot egy másik szülőtől? Gyerkőc? (pocaklakó és tsai) Ezzel próbálja elaranyoskodni a beírás tartalmát?
KedvelésKedvelés
Ez amúgy hogy szokott működni?
Míg közoktatásban tanítottam, azt láttam, hogy a nagyobbak közvetlenül egymás között intézték, a kicsiknél (9+) pedig néha osztályfőnöki segítséggel, de megbíztak egy osztálytársat, aki egy külön írólapra felírta a hiányzónak az aznapi leckét minden tárgyból. Aztán a lapot vagy elvitte a tesó/tesóért jövő szülő, vagy csak 3 perc alatt be kellett másolni egy mailbe, az már nem volt nagy fáradság.
Nagyon ügyesen megoldották, jól működött ez így, amennyire láttam, szerettek is önállóak, felelősek lenni, egymásnak segíteni, de máshol tanító ismerőseim hüledeztek, hogy náluk a szülők emailezgetnek késő este a tanároknak a tanulnivalóért.
Van egy emlékem első osztályos koromból: a közelben lakó osztálytársam suliból hazafelé jövet minden nap feljött az aznapi házival. Anyám beengedte, aztán tette a dolgát a konyhában, mi meg szépen, a magunk kétszer hat évével, mint a felnőttek, megbeszéltük, miről maradtam le. Pedig nem is voltunk különösebben jóban soha, fiúk-lányok között különben sem volt sok kapcsolat elsőben, de ez olyan magától értetődő volt.
KedvelésKedvelés
Nálunk is így volt, teljesen természetesen, magától kialakult, hogy ki kihez lakik közel, kinek viszi a leckét. A mostaniaknak kicsit egyszerűbb, a kicsi lányoméknál csak azt kell egyeztetni, hogy ki teszi fel az osztály fészbúkcsoportjába 🙂
KedvelésKedvelik 1 személy
Októberi napsütésben, szombat du. 3 órakor a 8 éves fiam a ház előtti parkban (ablakból látni) tett-vett, majd gondolt egyet, felcsengetett az egyik kis haverjához a szomszéd l.házban, leengedik-e. Ezt onnan tudtam meg első kézből, hogy anyuka 2 perc múlva FELHÍVOTT, és megkért, egyeztessünk az ilyen akciók előtt telefonon (“a mobilok korában ez elvárható”), mert mi van, ha nekik dolguk van (mint akkor is) meg hát felügyelet nélkül… Megkérdeztem, a fiam berontott-e a lakásba vagy esetleg csengetett? De ha már csengetett, neki is nyugodtan meg lehet mondani, mi a pálya. Nem értette…
KedvelésKedvelik 1 személy
Súlyos eset… néha azt érzem, jobb lenne a világ mobilok nélkül, de persze a technológia előnyeit én is élvezem, szóval, inkább jobb lenne a világ, ha kevesebb ember nyelne karót reggelire.
KedvelésKedvelés
Bocsánat, elszállt, és így tudtam csak megmenteni:
KedvelésKedvelés
Azt fontosnak tartom, hogy tudja a hiányzó, miről maradt le, és ha jobban van, tud és akar vele foglalkozni, akkor legyen rá lehetősége. Akár akkor is, ha már visszajött suliba, de utólag nem fogják már úgy összegyűjteni, mint ha naponta összeszedik.
Én abban látom inkább a lényegi különbséget, hogy mikor, mit, mennyit kérünk számon a hiányzás után, és ebben teljesen egyetértek veled, ne kelljen tanulnia, ha beteg, vagy versenyre készül, vagy ilyenek. De ha szombaton már jól van, suli meg csak két nap múlva, és van kedve angolozni, akkor tehesse úgy, hogy már kész kérdésekkel jöhessen majd hozzám hétfőn, kedden, ha valami nem volt világos. De én leginkább a saját tárgyamban gondolkodok, mikor ezt írom, és általában szívesen foglalkoztak vele a diákjaim.
Az is gyakori volt, hogy meg akarták írni a gyógyulásuk után épp esedékes dolgozatot, és dönthettek, kérik-e a jegyet. Ha mégsem akartak volna írni, akkor míg a többiek írnak, ők foglalkoznak azzal, amit a betegségük alatt csináltunk.
Ahogy én tapasztaltam, a szülők elvárása volt leginkább, hogy mindig up-to-date-ek legyenek, ha nincs suliban a gyerek, és akiknek a hangját lehetett hallani, azok pótoltatták is a lemaradást. Ez persze a kisebbeknél volt inkább jellemző, de meglepően sok nagynak is a körmére néztek, sosem értettem.
Mondjuk ugyanezek a szülők jártak a nyakamra, hogy adjak a gyereknek több feladatot otthonra, mert ha többet gyakorol, akkor majd hipp-hopp perfekt lesz a tízéves, és hiába mondtam neki éveken át, hogy játsszon és pihenjen inkább néha. (Pont erről a gyerekről és anyukáról írtam is már itt szerintem, legendás karakter.)
Bár most, hogy végiggondolom, ezekkel a gyerekekkel szemben kitolás a lehetőség biztosítása: én csak választási lehetőséget akarok adni, de nem marad meg nekik a “kösz, nem” opció… lehet, hogy mégis elszúrtam…
KedvelésKedvelés
Utolsó kérdésre: Lehet, hogy még így sem.
KedvelésKedvelés
Fiamnak heti egy földrajz órája van, szeptemberben egyszer kapott házit, elfelejtette leadni, majd egyszer egy órán valamit kérdezett a tanár tőle , nem tudta. Szülői elott odahívta most decemberben az asztalához a tanár , hogy két elégtelenje van, csak hogy minket ez ne érjen meglepetésként másnap …
Semmi más jegye nincs, és félév előtt egy dolgozat lesz, január közepén , ennyi az összes esélye javitani …
Most 7.- es ha magyar rendszerben számolom …
Nem csak otthon szar a rendszer, nyugatabbra is.
KedvelésKedvelés
Ritkán írom le, mert bélyeg a társadalmunkban, de nekem nincs érettségim. Az oktatási rendszerből hamar kiejtettem magamat és azóta is a saját fejem után megyek. Talán ezért tudtam megőrizni az eredeti arcomat? Nem növesztettem elé maszkot.
KedvelésKedvelés
A tartás az tartás. Ha van, azt önmagában az iskolarendszer nem rombolja le. Ha nincs, azt érettségivel/diplomával nem adják.
KedvelésKedvelés
Sokakból kiirtotta, és csak néznek, hogy akkor mi lesz az életükkel. Ott formálódik, alázódik meg a lélek, ott keltődik fel az érdeklődés és rögzül az értékrend, ott lesznek csoportdinamika eredményeként rohadékok vagy behódolók, ott van a kortárs nyomás, és ott nevelődnek a tekintélytisztaelő, ügyeskedő, puskázó, tanárnak hízelgő alattvalók akkor is, ha otthon minden rendben. Ha otthon is gáz van, akkor összeszorzódik a két hatás.
KedvelésKedvelés
Maradandó élmény, negyedikes voltam és álltam az iskola lépcsőházában és erősen foglalkoztatott a gondolat, hogy hazamegyek, mert mi a faszt keresek itt?!? Rühelltem bejárni a korcsoportomba, mert valami gyerekkori viselkedési zavar kínzott, de erre mindenki szart nagy ívben. Bőven volt gyerek, senkit se érdekelt, hogy itt van egy kissé sérült példány, én meg csendes típusként egészen elviselhető voltam, csak számomra volt kín a közösség. Aztán lábon kihordtam a mentális zavart… Húsz éves korom után felépítettem önmagamat és mára az érzelmi libikókázás ellenére jól érzem magamat. De nem kívánom vissza a “boldog gyerekkort” és sosem szülnék gyereket, hogy mindazt átélje, amit én. A mai napig a “kedves emlékek” felidézése megtépi a lelkemet. Ordítani tudnék.
KedvelésKedvelés
26 évesen érettségiztem le felnőttoktatásban, mert szerettem volna egy szakmát amihez nem fértem hozzá enélkül. 29 lettem, mire meglett az is. Klasszikus diplomám azóta sincs, de a szakma egy területét gyakorlatban nagyjából megtanultam.
Nem mindenkinek egyenes az útja, és nem való az intézményesített oktatás mindenkinek. Sőt!
Nem lenne hiteles, ha nem írnám ide, hogy én akartam az iskolát, a szüleim meg nem, szóval nem úgy voltam rebellis ahogy te. De azért a bélyeget éreztem ám, meg érzem én most is. Mostmár fütyülök rá, mert a helyemre kerültem, ebben a kérdésben nincs aki hozzám férhetne, és nem azért mert jól védekezem, hanem azért mert jól vagyok magammal.
Engem mostanában a gyerekvállalás-házasodás téma feszeget, és épp azért mert vágyom én rá, de bekerültem egy olyan közösségbe ahol a 35 éves, 29-nek kinéző, nem karrierista de független nő ufó. Oszt mégis lehet szeretni, kijértiezt?! :O
Na, szóval bekérdeznek itt ezek a népek jobbról is, balról is, a férfiak meg csak nézegetnek, nem tudnak hova tenni. Néha elgondolkozom, hogy vajon akkor is így viselkednének velem szemben, ha tudnák én mit kínlódom össze ezeken a kérdéseken? Vagy megszánnának, és bekerülnék a szegény bolond, aki jól megjárta kategóriába? 🙂
KedvelésKedvelik 1 személy
Elsős tanítómtól beírás (40 éve, nyilván a mai napig emlékszem az egészre): “K. ma megint folyékonyan olvasott, ezért megintem.”
Igazából az volt a gondja velem, hogy szótagolva kellett volna olvasni, az volt a parancs. (Úgy is tudtam volna, csak én azt primitívnek tartottam akkor, és azt hittem, büszke lesz rám, ha magasabb szinten teljesítek.)
Mindenesetre most olvasószerkesztőként dolgozom. 😀
KedvelésKedvelik 1 személy
‘Úgy is tudtam volna, csak én azt primitívnek tartottam akkor, és azt hittem, büszke lesz rám, ha magasabb szinten teljesítek.’
Ezt hányszor megtettem, és mindig belebuktam, soha senki nem értékelte a többet, a jobbat, a magasabbb szintűt. Én mindig így próbáltam lázadni, de nem jött be. 😀
KedvelésKedvelés
Ez ismerős, én is jártam így párszor. A tanárok vagy nem hitték el, hogy saját teljesítmény, amit csináltam, vagy nem is érdekelte őket az egész. Nem esett jól, de nem volt nagy trauma sem, mert itthon viszont mindig elismertek és büszkék voltak rám.
KedvelésKedvelés
Szótagolva olvasás. MÁSODIK elején, mert a többség persze elfelejtett folyamatosan. Jajj, de utáltam.
KedvelésKedvelés
Köszönöm,mint egy a sok közül,aki anno mindezen átment a jótanulóság ellenére ugyanúgy.
Köszönöm,mint leendő iskolások szülője.
Köszönöm,mint zenetanár,aki ufónak érzem magamat hasonló gondolataim miatt a teljesítménykényszertől megfeszülő iskolarendszerben.
Akkor vagy jó tanár,ha versenyre viszed a gyerekeket-lehetőleg szép eredményekkel- és minél többi anyagot végez?Vagy egyszerűen még 8 év múlva is jár zeneiskolába,nem maradt ki 1-2 év elteltével, és szeret zenélni?
Nem lehetne ennyi a lényeg?
KedvelésKedvelés
Nyithatnánk külön rovatot erre:
” Értesítem, hogy gyermeke szünetben a folyosón közlekedett”
Értem. Agyon is vertem.
KedvelésKedvelik 1 személy
Ezt még én kaptam: “Gyermeke az osztálykiránduláson túl önálló volt. Beszélgessenek el vele.”
KedvelésKedvelik 1 személy
A legkisebbikem osztálytanítójától kérdezte valaki szülői esten talán második elején, kicsit számon kérően, hogy “és mikor lesz már végre házi feladat?” Ő meg válaszolt, hogy “majd ha a gyerekek már nagyon könyörögnek érte!”
A középsőnek két osztálytársa ötödikben titkos robbantási kísérleteket folytatott a park egy eldugott zugában, de lebuktak, mert kiégették a ruhájukat. Az osztálytanító persze hivatalból jól leszúrta őket, aztán jött a gimis kémiatanár, mondta nekik, hogy az irány jó, és folytathatják, feltéve ha a laborban és az ő felügyeletével teszik.
Ez a gyerkőc meg a vesszőhiba durva. Bár ha belegondolok, hogy az én általános iskolai magyartanáromnak szótárral kellett bebizonyítanom, hogy a muszáj nem elipszilon, és nincs olyan szó, hogy cigeretta…
KedvelésKedvelik 1 személy
“Cigeretta lógat, vírul a képemen
Tömpe nagy faromat ingatom kéjjjesssen,
Virsli tíz újjjjammal, vírsli tíz újjjjammal
Ingem bő lombjait betűröm serénnyen.”
/asszem Laár András/
Két hete várom a “nagyokat” az aulában, közben bámészkodom, kiállított rajzokat nézek, majd kiszúrom, hogy az egyik hatalmas AKTUÁLIS idegen nyelvi faliújságon hatalmas betűkkel, hatalmas nyelvtani hibával van kint a cím úgy 50 rajz felett. Halál cikinek tartom, mert ez az idegen nyelv az iskola egyik húzótárgya, meg hát látszik , hogy nem elírás, valaki frankón kollázsolta, festegette a feliratot, nyilván látta párszor, mi kerül ki. Halkan megteszem észrevételemet az enyémek osztályfőnökénél (ő nem tanít idegen nyelvet), hogy nem basztatás meg minden, meg a szülők 95%-ának fel sem tűnne, de olyan kínos ez, iskolaimázs meg minden…
A mi ofőnkre számíthatok, biztosan megemlítette ezt diplomatikusan ott, ahol kell.
Máig nem javították ki.
KedvelésKedvelés
A nevéhez a doktort mindenhol hangsúlyosan odaíró/-mondó magyar szakos ismerősöm féloldalnyi szövege akadt a kezembe múltkor, fontos, munkahelyi, őt bemutatni hivatott féloldal, három ordas vesszőhibával. Szegény alárendelt tagmondatok olyan keservesen sírtak a vesszők után! Nem fogom kibírni röhögés nélkül, ha legközelebb a magyaros doktorijával hetvenkedik.
KedvelésKedvelik 1 személy
(félreértés ne essék, szoktam hibázni, nem is keveset, ti is látjátok, na de ki vagyok én? semmi doktor meg magyar szak!)
KedvelésKedvelés
Egyszer gimiben kémia tanáromat javítottam ki. Becsületére váljék: nem fogadta el egészen azonnal, de a követkető órára utánanézett, első dolga volt jelezni, hogy tényleg, nekem volt igazam. Ellenben általánosban a tanár úgy mondta a mészégetést, hogy “elégetjük a meszet”. Szegény felelő persze hogy O2-t akart adni a CaCO3-hoz, de azzal meg nem tudott mit kezdeni. És ugye ő volt a hülye, nem a tanár, aki nagyon hibásan fogalmazott.
KedvelésKedvelés
Sziasztok! Már régebben olvasom a blogot, de csak pár hete rendszeresen. Hozzászólni nem szoktam, de az oktatásügy régóta szívügyem. Szülőként, felelős állampolgárként, mert amúgy nem vagyok szakmabeli. Két gyerekem már túl van a közoktatáson, igaz mi szerencsések vagyunk, a nagyobbik első két, államiban töltött, iskolaéve után megtehettük, hogy inkább fizetős alapítványi iskolába írassuk őket. A kisebbik óvodától érettségiig odajárt, ő hírből sem ismeri az iskolai gyomorgörcsöt. A nagyobbiknak viszont hosszú évekbe telt, mire kiheverte (ha egyáltalán) a teljesítménycentrikus, budai elitiskolában töltött 2 tanévet. A helyzet már tizenévvel ezelőtt sem volt rózsás, azóta viszont sokat romlott.
Olvasva Téged, azt gondolom, hogy jól csinálod. Bízol a gyerekeidben, mert bízol magadban is. Ez a kulcs. A szülők többsége azért nem bízik a gyerekében, mert nem bízik saját magában. Csak kifelé élnek és figyelnek, minden arról szól, hogy mit vár el a világ, és a másik oldalról, hogy mit lehet mutatni a világnak. Szánalmas. A gyerekek ebben a játszmában csak statiszták. Pedig szülőnek, tanárnak egyetlen igazán fontos dolga lenne: támogatni a gyereket, hogy az “kitalálja” saját magát. Az enyémek már egyetemisták, de a mai napig minden döntésük előtt azt mondom csak nekik: olyat válassz, olyat csinálj, ami érdekel. Ha érdekel, akkor jó leszel benne, Ha érdekel és jó leszel benne, akkor meg is élsz majd belőle. Nincs rossz döntés, ha nem jön be, lehet tovább keresni. Ne félj, akár rosszul dönteni. És bízom bennük, mert tudom, hogy okosak, intelligensek és belülről vezéreltek. Hihetetlen korlátoltság, ha manapság akár szülő, akár tanár úgy csinál, mintha tudná, mi lesz 10 év múlva. Fogalmuk/ fogalmunk sincs, lehet, hogy mindaz,amire most “felkészítik” a gyerekeket, 10 év múlva már nem is létezik majd. Pár év alatt szakmák tűnnek el, és olyan újak jelennek meg, amiről a tanító néni még csak nem is hallott. “Egyetlen” dolgunk van és óriási felelősségünk: minden áldott nap erősíteni a gyerek önbizalmát. Bízni benne, hogy ő is bízhasson magában, hogy mindig merjen majd próbálkozni, kísérletezni, keresgélni.
KedvelésKedvelés
“Fogalmuk/fogalmunk sincs…10 év múlva már nem is létezik majd.” Ezt a mondatot komolyan megtanulom, és a legközelebbi szülőin jól be is mondom:)
KedvelésKedvelés
Egy érdekesség versenyistállókról, egyebekről: http://index.hu/belfold/2015/12/07/a_kozepiskolak_rangsora_-_maskepp_nahalka_istvan_pedagogiai_hozzaadott_ertek/
KedvelésKedvelés
Azt mát tapasztaltam, hogy a budapesti és a vidéki gimnáziumok teljesen mások. Amikor felköltöztem szakmát tanulni, az összes budapesti szintén szakmát tanuló osztálytársamat felvették főiskolára is, csak ők inkább a szakmát választották, közülük sokan nem érezték írott szövegben az iróniát, vagy egyáltalán megfejteni nem tudták miről van szó, szlovák állampolgárságú osztálytársat kérdezgették, hogy miért tud magyarul (ez mindig fájni fog) de ők hívták fel a figyelmem, hogy ha van nyelvvizsgám, akkor miért emelteztem is, pontot ezért úgyse kapok, miért nem választottam ezt vagy azt ötödik tárgynak. Nálunk
“az érettségin eldől mi lesz, mindenki vigye a legjobb tudását” volt, egy ember ment főiskolára végül, majd két év után a többiek. (ők is megvilágosodtak a pontokkal a következő évben) Teljesen máson volt a hangsúly a mi iskolánkban, úgy érzem nem toltak a cél felé, csak eszközt adtak, ami szerintem jó, csak ha az eredményt nézzük, a pestieké mégis jobban célba ért.
Rossz, hogy azt írom pestiek, tudom, hogy nem ilyen az összes iskola ott, csak én pont velük találkoztam, nem tudom jobban leírni.
KedvelésKedvelés
Sziasztok, ez az első hozzászólásom (nem vagyok különösebben hozzászólós fajta), köszönöm a blogot, jó olvasni, az egészet.
Azért erről eszembe jutott, amit Babits írt a középiskolai oktatásról (és annál borzasztóbb, hogy a poszt általános iskoláról szól… visszajött az összes fejcsóválás, hogy majdmeglátod, hogy miért ezzel töltöd az időd – nagyon szerettem írni és rajzolni, csak úgy, magamnak -, hogy három piros háromszög meg négy kék négyszög, az NEM hét lila hétszög, stbstb, futkos a hideg a hátamon): “Gondolkodni és beszélni: nem lehetne rövidebben és mégis teljesebben megjelölni egész középiskolai tanításunk célját.” ( http://epa.oszk.hu/00000/00022/00049/01290.htm )
Meg amit anyukám mondott a múltkor, amikor ücsörögtünk a nyaralónk teraszán (pici faház a Szentendrei-szigeten), hogy mennyire fájt a szíve, amikor nyár végén engem meg az öcsémet, két elvadult, csokibarna, vigyori kis indiánt, akik egész nyáron szaladgáltak, kiabáltak, biciklisztek, úsztak és mindenféle hasznos dolgokat tanultak, ünneplőbe kellett öltöztetnie és odaadnia egy mogorva tanítónéninek, hogy aztán 10 hónapig csendben üljünk a fenekünkön. De azt hiszem, ha ilyen anyukája van az embernek, nem érheti gyógyíthatatlan trauma, ahogy remélhetőleg a kislányodat sem 🙂 Mondom ezt úgy, hogy rettenetes, poroszos vidéki iskolába jártam a 90-es években.
KedvelésKedvelés
Szia! Szépeket írsz.
KedvelésKedvelés
Köszönöm!
KedvelésKedvelés
Hú, Éva, lehet, hogy véletlenül nem vetted észre, de véletlenül úgymaradt a cAPSlOCK a cím gépelésénél véletlenül. Nem rosszindulatból írom, csak szólok, mert én is szeretem, ha felhívják a figyelmemet jóindulatúan, építő jelleggel, amikor hibát vétek nap, mint nap. Nyilván te sem szeretnéd, hogy a gyermeked M-et olvasson ki a szempillákból, amikor az valójában N, és te is kilyavítod lyóindulatúan.
KedvelésKedvelés
Bizomány! Kedves minnyályan Emberek vagyunk, hibázunk ojkor! C volt, nem N! Minek nézel! A Nap pedig egy égitest, ekként Tulajdon Név.
KedvelésKedvelés
Tulajdon Képpen tényleg.
KedvelésKedvelés
Ez nagyon jó lett megint.
Ha lesz gyerekem, akkor csak hasonlóan (nem nyomorítva) tudom elképzelni a szülői szerepem. Az egész társadalom egy nagy szerepjáték. Ma már szerencsére nem áldozatként élem meg ezt a cirkuszt.
Szerencsés aki időben kilép, mert látom, hogy sokan tényleg belehalnak a szerepeikbe.
Hipnotizálva vannak.
KedvelésKedvelés
Én rosszul vagyok ettől az írástól. Így nőttem fel, a szüleim végig ezt nyomták, hogy ötös kell, mindenből, a négyesen már kiakadtak, különórán is valami “hasznos” dolgot csináljak. Hosszú előadások arról, hogy az élet kemény, stb.
A szüleim a maguk életében is nagyon keményen dolgoztak. Mire vitték ezzel? A régi rendszerben már főhivatalnok-helyettességig felemelkedtek, aztán jött a rendszerváltás és félbetörte a pályájukat.
KedvelésKedvelik 1 személy
Visszajelzés: …az mind csalódik végül | csak az olvassa — én szóltam
Visszajelzés: giccs | csak az olvassa — én szóltam