Magamba néztem most, és másokat is látok. Hirtelen, élesebben. Kognitív disszonancia ez, a javából.
Az van, hogy a Julis focira jár a suliban, hetente kétszer, van már meze is, tényleg nagyon nívós az edzés, meg hát én focistacsalád sarja vagyok.
Nekem nagyon tetszik az edző, fess és okos és jóindulatú, egyébként újságíró, és már megint egy fiatalabb férfi (négy ilyen volt mostanában), de mindegy persze, nem nyomulok, lásd a szombati posztot, tartok már ott, hogy ne legyek teher, illetve folyamatosan küzdök ezzel, de jól állok.
A következőket írtam neki nemrég a facebookon, merőben ügyrendileg:
Norbi bácsi! Itt írok, meg ismerősként, hogy tutira megkapd. Az történt csütörtökön, hogy foci után az igazgatónő hívott engem (de nekem épp kikészült a telefonom), aztán a szomszédomat, akik szintén oda járnak, hogy jöjjön már valaki Juliért. Én eredetileg arra kértem Julist, hogy ha nem érek oda edzés végére, akkor várjon meg, lehetőleg a tornateremben, legfeljebb öltözzön át, ne bóklásszon, ne keltsen feltűnést. Ezt azért kértem, mert három gyerekem van, és egyedül vagyok, még csak nem is elvált, továbbá nincs autónk se, gyaloglunk/bringázunk, szívunk. Most én is edzésről jöttem, a kicsivel, aki még beteg is, elkéstünk. Mindig mindenhonnan késünk, mindig én vagyok a problémás. Azt szeretném kérni, tedd lehetővé, hogy Juli ott várhasson meg a lelátón (bátorítsd erre), egyébként negyedórákról van szó, és alkalmilag. Ez most tök kínos volt, az én hibám persze, de kérem a támogatásodat. Köszönöm, és boldog októberhuszonharmadikát kívánok: Éva
Ez neki okés volt, az elsősök edzése után ugyanis van még a nagyoké, és arra azért odaérek, és a Julis tényleg ott ül, és vár, nem okoz gondot, nem bonyolult.
Na, tegnap odalépek a Norbi bácsihoz, rámmosolyog, és mondom neki: azt mondja a Julis, hogy úgy érzi, te vagy az apukája. Vigyázz a szívére.
Úgy érezvén, ez egy pedagógiai jelentőségű helyzet.
Sok kislány érzi ezt, mondja erre. Apakomplexusosak.
Igen, de tudod, mi…
Én amúgy azt is hittem, az én gyönyörű tündérleányom extra, és neki ez megtiszteltetés. Erre tessék. Nem egyedi a mi sztorink sem, egy vagyok a sok közül.
Elváltatok? Ezt kérdi.
Rámeredek. Nem, mi nem.
És elköszönök. Találja csak ki. És meg vagyok bántva. Egyébként meg teli van takonnyal a fejem, szarul vagyok, mennék, aludnék már.
Tudjátok, én azt hittem, hogy ez glória, ez látszik rajtam. A homlokomra van írva. Vagy, legalábbis, beszélik.
Meg hát meg is írtam neki, de akkor a Norbi bácsit az én üzenetem nem annyira érdekli, illetve a lényegre emlékszik csak egy hónappal később.
Mondtam én ezt néhány hónappal ezelőtt egy másik férfinak is, az is tetszett, vele is sport kapcsán beszélgettem: tudod, a férjem meghalt. Ez egy társalgási you know volt. Ő visszakérdezett: ismertem a férjed, általa ismerjük egymást? — Nem. — Nem tudom, nem tudtam.
Ő ritka értelmes, tudatos férfi volt, egy pszichológus, azért fogalmazott ennyire világosan talán.
És neki mondtam: jaj, tudod, én meg azt hiszem, mindenki tudja. Így járok a világban. Hogy nekem ez a homlokomra van írva, vagy még inkább: belelátnak a fejembe. És azt is tudom, miket mondanak majd, mit kérdeznek.
Ez is főbe kólintott most. Meg akkor is, még nyáron. Önmagam. Hogy én a nekem tetsző embereknek előadom ezt a rákos volt a férjem sztorit, és ettől különlegesnek érzem magam. Tudom, hogy zavarba jönnek, tudom, hogy kínban vannak, mit kell mondani, tudom, hogy nagyon is profán ez a kúlság, hogy én így is narancssárga napszemüvegben és derűsen és Martensben stb., és mégis mindig ezt csinálom.
A szerelmem is meghatódott a törénetemen. Illetve, ő végigolvasta a jelszavasokat, a 2012. őszi írásokat itt. És úgy nézett rám. Én meg, ezt légyszi, ne értsétek félre, volt neki egy kontextusa, amit most nem szeretnék részletezni, egyszer a tenyerébe tettem rituálisan a hamvakat, egy kevés hamvat. Ebben a gesztusban volt őszinteség, és ez egy nagyon nagy, lélekforgató szerelem volt, de a lényeg ebből és most már, hogy én azért előadom a történetet, nagyon is.
A gyászom meg, az igazi, tök máshol van, más természetű, és teljesen saját, megoszthatatlan.
Az oké, hogy az edzőnek Juli és az ő rajongása nem egyedi történet (mi együtt vagyunk oda, Michael Jacksonba is együtt voltunk szerelmesek). Juli csak az egyik edzett kislány, akinek szép a haja (habár, lányból kevés van a focin). Az is oké, hogy én, az anya meg végképp nem vagyok sztori, futólag detektálta, hogy valamit sportolok. De nem nézi a fotóimat, meg ilyesmi, nem olvassa a blogomat, és nem tulajdonít jelentőséget az új cipőmnek, ahogy egy kicsit elképzeltem én. Mert engem nem érdekel a sok ismerős anyuka, aki a facebookon kérdezi, hogy ez milyen cipő, honnan van?, engem az érdekel, hogy a Norbi bácsi észrevegye.
Norbi bácsi nem Summerhill tanár, és nem is jegyzett meg magának úgy, ahogy én azt túltengő, blogról és edzőteremből nyert önbizalmammal el szoktam várni mindenkitől, aki nekem tetszik (aztán mindig pofára esek).
Na de nem ő az érdekes itt.
Az az érdekes, hogy én tényleg azt gondolom, hogy ha Juli úgy volna apátlan, hogy én el volnék válva, akkor az más volna. Mert nekem sehol egy apuka — játszma sem, de segítség sem, pénz sem. (Lőrinc apjától sem, egyébként, csak kb. költségfelezés, az érintkezés pedig minimális.) És hogy ez a teljesítmény, kérem szépen. Nem tudjátok ti ezt.
De ezen felül azt is gondolom, ha mélyen magamba nézek, önkéntelenségeimig (és ehhez van kedvem újabban: így egészen a legmélyére), hogy elváltnak lenni ciki. Hogy nem ezt domborítanám, ezt nem domborítanám, ha így volna — erről inkább hallgatnék, ha tetszeni akarnék.
És ez az, ami a kognitív disszonancia.
Mert én azt sugallom, hogy elválni úgy általában bátor dolog, valóságos hőstett, hát hiszen erről írok folyton. Tegye meg, aki teheti, és az egy öntudat és kiállás és minőségi élet. Hát nem azt gondolom? Hát én egy kispolgár vagyok? Vagy csak azt gondolom, hogy a Norbi bácsi (aki épp az esküvőjére készül, csak hogy még szebb legyen a Bridget Jones), tartja a válást cikinek?
Igazából azt gondolom, ha jól megnézem, hogy elvált nőnek lenni nála elhelyezett gyerekekkel snassz. Egy tucatsztori. Bevallom ezt most nektek, jelszavasban. Ez nagyon kínos.
Lányanyának lenni meg pláne szánalmas sztori (az abortusz meg nem látszik) (én abortuszra nem lennék képes, egyébként, semmilyen körülmények között). Ijesztő ezzel szembesülnöm. Az automatikus hiedelmeimmel.
Igazából azt gondolom, hogy ha el is válik a nő, sokkal kúlabb az is úgy, hogy a férje is mutatkozik a suliban, szülőin, edzés végén.
Mintha ő tehetne erről, ő, a nő, az ő érdeme volna. Elég jó elvált nőknek a férje törődő apa marad. Édes jó istenem. A többiek megérdemlik.
Vagy lesz “másik” “apuka” hamar. És: elég jó nőt nem “cserélnek le”.
Ugye, milyen egy borzalmas kispolgár vagyok, én is?
Eszternek, aki egy bántalmazott nő, és elválván a kislakásunkban lakott két évig, azt mondta a férje a végén: te semmire se vagy jó, iszonyatos háziasszony vagy, mindenért nyavalyogsz, kövér vagy.
Lelki bántalmazás (is). Szörnyű, nem?
És Eszter tényleg döbbenetesen élt, szeméthalomban, és iszonyúan leszart mindent, és folyton panaszkodott, és kövér volt, és láncdohányos, és óva intett engem, hogy vigyázzak a sporttal, majd meglátom, kikészít a protein, hozzájuk egyre-másra szállítják be a tönkrement testépítőket (kórházban dolgozott).
És otthagyott egy nyolcvanpárezres gázszámlával, egy homályos ígérettel, hogy majd valahogy, részletekben kifizeti.
A férj bántalmazó volt. Miért bántalmazták Esztert? Mert okot adott rá, vagy mert a férj bántalmazó, és van hozzá hatalma is? Mit szeretek én hinni az után erről, hogy Eszterrel sok problémám volt?
A blogger önreflektál.
Az utóbbi időben én, a feminista, főleg Gumiszoba önigazoló ámokfutását látva azt gondolom, hogy azért a nők is magukba nézhetnének, igenis.
Reflektálok, folyamatosan. Ez a mostani nem hagyott aludni. Négy óra van.
Elváltnak lenni, hát jó, van olyan is. Na de özvegynek lenni, az egy megható sztori, arról én végképp nem tehetek, és az majd mindenkit megérint. Az énképem része ez, a másoknak szánt énemé. És én nem panaszkodom, vidám vagyok és illik a fülbevalóm a napszemüvegemhez. Ugye, nem emlegetem sokat?
És amilyen házasság ez volt volt, ezzel a nekem mindig jót akaró, szellemi és lelki arisztokratával… gyönyörű életű, regényes, titokzatos nő ez a Gerle Éva, a romos kastélyában, bele is szeretek nyomban.
csak az olvassa. én szóltam 
Képzelheted, mit élnek meg azok a nők, akik egyedülállóként fogadnak örökbe gyereket. Nincs asszonyneve, nem elvált, nem özvegy, nem hasonlít rá a gyerek, és nem akarja ezt mindenhol magyarázni.
“önhibáján kívül elvált, teltkarcsú, mélyérzésű”
KedvelésKedvelik 1 személy
“én azért előadom a történetet, nagyon is.
A gyászom meg, az igazi, tök máshol van”
Nekem a szüleim haltak meg viszonylag gyorsan, egymás után. És én is adtam elő a sztorit megértést kicsikarandó. (nálunk nincsenek nagyszülők. csak mi vagyunk a gyereknek) Szégyenletes. Úgy érzem, szembe köpöm saját magam. Azóta szinte minden említésnél, amikor valahogy kibukik belőlem a történet valami ismerősnek, figyelem magam, mint valami felügyelő. Ezt most miért mondtam? Milyen szándékom volt vele. Sajnálatatni akarom magam? Úgy érzem, mintha nem menekülhetnék attól, hogy manipulatív legyek, mikor bárkinek elmesélem. És úgy is, mintha mindenki azt gondolná, meg akarom hatni. Nagyon fura érzés. Ezért inkább nem szoktam beszélni róla. Meg az emberek is kínosan érzik magukat mindig. Még ha rutinosan, vagy természetesen reagálnak is, mindig érzek valami zavart az erőben. Van valami álságos abban, ahogy a halált kezeljük. Maga a helyzet – tudomására hozni valakinek egy szerettünk halálát – annyi réteg tabut visel magán, hogy mocskosnak érzem bármilyen formában. Mindegy, melyik oldalon állok. Azén, aki elmondja gyászát, vagy azén, aki meghallgatja másét.
KedvelésKedvelés
Nem tudom, hogyan nevezik ezt a jelenséget. Amikor azt hiszed, rajtad a jel, mindenki tudja rólad. Nekem is volt ilyen dolgom, ennek előzményeként az anyám akkor még szintén ezen a településen élt, úgyhogy volt alap, hogy tudhatják. Akkor még beszéltem róla én is, te jó ég, mivel nem akar az ember kitűnni. Már rég nem, vagy csak ha téma, vagy kérdezik, csak szűkszavúan, félvállról.
Van egy budai barátnőm – a budaiságával arra akarok utalni, hogy felvilágosult, modern környezet, főváros, liberális férj. Pár hete találkoztunk, elvált szülők gyerekeiről beszélt, akik kezelhetetlenek, viselkedészavarosak, nőkről, akik rosszindulatúak és irigyek természetesen, maguknak köszönhetik, és jönnek-mennek a pasik. Igénytelenek. (Talán a destruktív kritika? ) És magáról beszélt, aki előre eldöntötte, hogy ő apával fogja őket felnevelni és nem válik el minden szirszarért, és ad magára.
Megdöbbentem. Hiedelem, igen, de szerinte tapasztalat és éleslátás. Ő tudja a receptet. Azt hiszi. Ő okos, vele nem történhet meg. Olyan szörnyű ez az egész, szörnyű volt hallgatni is.
KedvelésKedvelés
Jel a homlokon: a rák ilyen még. Meg a depresszió.
Milyen érdekes, hogy apával felnevelni, az annyit jelent, hogy házasságban maradni (kihűlve, megcsaltan, gyötrődve is). Sok-sok törődő elvált apát, elfelezett gyereket ismerek, és kifejezetten jó nekik (főleg ha az anya nem lesz attól nyomott, depressziós, hogy nincs senkije).
KedvelésKedvelés
Persze, azt, mert itt az a szokás, sőt elfogadott, hogy az elvált apa kiáll a történetből. Barátnőnek jó amúgy, nincs gyötrődés, és ez azért van így, mert ő tudja a titkot. A történetben amúgy ő a második, fiatalabb, készségesebb feleség. Mert az első nem teljesítette asszonyi feladatait. (Ezt nem én fogalmaztam meg így. Talán azt gondolja ő, hogy amit ő beletesz, annyi elég is, “megtartani” a férfit, más nem is történhet.)
Mi kb. 6-7 éve vagyunk barátnők, számomra döbbenet ez a beszéd, ezek a panelek, amiket használ, hogy mi ez a pálfordulás, nem tudom. Talán az ő nagy toleranciája, liberalizmusa csak valamiféle máz volt, amit magára öltött a férje mellett? Na, nem rugózom ezen, csak engem nagyon ledöbbentett és rosszul érintett ez, mert azt hittem, vannak közös pontjaink.
KedvelésKedvelés
Jaj, de nem szeretem ezt a dumát. A gyerekek osztálytársai között semmi kapcsolatot nem fedeztem fel a “rossz gyerekek” és az elvált szülők között. Anno az én osztálytársaim között sem volt ez egyértelműen így.
Miért kell stigmatizálni másokat? Szerintem nem sűrűn állnak emberek a pap/miss önkormányzat elé azzal, hogy 5 évre tervezzük. Örüljön neki, hogy ő úgy él ahogyan jó neki, már ha csakugyan.
Az irigységből azért valami van. Beszéltem már elvált emberrel, akinek egész metakommunikációja azt üzente: nektek sem fog menni, majd meglátjátok. Nem egyedi ez. De úgy gondolom, hogy ezt is a közeg generálja. Ha ő nem lenne megbélyegezve, nem lenne késztetése arra, hogy a szomszéd tehene is dögöljön meg.
KedvelésKedvelés
A Miss Önkormányzaton röhögök öt perce.
KedvelésKedvelés
Én is. 🙂
KedvelésKedvelés
Kellett egy kis idő, mire rájöttem, hogy az anyagkönyvelőre gondol.
KedvelésKedvelés
🙂 Pedig a mienk férfi volt.
KedvelésKedvelés
Voltam egyszer egy kiállításon valahol a Nemzeti Muzeum mögött egy gangos ház emeleten (Jajj de imádom en Budapestet!) Ott játszottak egy videót. Középiskolások odaleptek a kamera elé, beleneztek és azt mondtak: Elvált szülők gyereke vagyok. Vagy ezt. Nem elvált szülők gyereke vagyok. Tanulság? Hogy nincs.
KedvelésKedvelés
Anyám is így tolta, mint ez a budai barátnőd. 15 évig bírta, majd kijelentette, hogy őt megtévesztették (ti. apám), és eldöntötte, hogy elválik. Ezek után arról szólt az élete, hogy bebizonyítsa, hogy majd ő egyedül felnevel 4 lányt felemelt fejjel, csak azért is.
Hát nem igazán lett hepi az end. A bölcsek köve persze azóta is anyám tulajdona, és ő jedi mester is…
Sajnálom őt ezért, és okulva a sztorin én kényszeresen önreflektálok inkább, hogy időben tudjam levágni az összes sárkány összes fejét, minthogy így végezzem.
KedvelésKedvelés
Nyár végén elváltam, illetve különköltöztünk, nálam maradt a két gyerek és kurvára kúlnak érzem magam:) Bátran elmondom mindenkinek. Hülyén nézek, amikor sajnálkoznak rajtam, hogy milyen nehéz lehet. Nem nehéz, lekerültek rólam komoly súlyok, még mosni is kevesebbet kell azóta:) De lehet, hogy azért, mert van egy titkos viszonyom, és az apjuk is gyakran hazahozza őket, szóval törődő apa maradt.
KedvelésKedvelés
Hasonló sztori, nyár végén a Férj elköltözött, és én is nagyon kúlnak éreztem magam, ahogy írod, lepergett a “fölösleges 78 kiló”. És én is hülyén néztem, amikor sajnálkoztak rajtam. Itt vagyok 3 gyerekkel, az Apuka gyakran jön/viszi öket, törödik, suliba is elmegy, nem gond. A különbség: nekem nincs titkos viszonyom, így muszáj konfrontálódnom az Apuka iránti (még) érzelmeimmel. Nem könnyü.
Köszi a jelszavas írásért, ez az elsö ilyen, amit olvastam. Kell az önreflektálás, én is ezt teszem folyamatosan.
KedvelésKedvelés
Kicsit azt most nem értem, hogy milyen érzelmeid vannak, ha egyszer megkönnyebbültél, amikor elment.
KedvelésKedvelés
Attól még… van mit feldolgozni, visszatér a nem-lehetne-e.
KedvelésKedvelés
Igaz. Nekem is vannak, még mindig siratom néha, ami lehetett volna, de nem sikerült.
KedvelésKedvelés
Sokszor jön, felhív, a gyerekeket hozza-viszi… elöfordul egy (régi megszokásból) ölelés… figyelj 15 év házasságot nem tudok ilyen direkt-konfrontált helyzetekben fájdalommentesen kezelni. Ezért mondtam, hogy ha már itt lenne az új, akkor lehet érzelmileg nem lennék néha padlón. Igen, megkönnyebbültem, amikor elköltözött, egy csomó nyomás leszállt rólam. Mégis. Vannak még érzelmeim, ezt nem tudom lekapcsolni.
KedvelésKedvelés
Írtam egyet az előbb, asszem, elszállt. Nem baj, a lényeg: péladértékű ez az önreflexió, én életvitel-szerűen (életvitelszerűen) űzöm, és nagyon ritka ilyesmit olvasni, és nagy élmény volt most ez nekem. És én meg szombaton éjjel nem aludtam, de semmit, önreflexionális okokból, valami holdtölte lehet.
KedvelésKedvelés
Munkám részeként nekem kell döntenem bizonyos kis értékű (3-6 ezer Ft) bírságok méltányosságból történő elengedéséről. Ilyenkor az eset összes körülményét vizsgáljuk, de az emberek személyes indokokat is bele szoktak írni.
Ezek gyakoriság szerint a nőknél: 1-2 gyerekét egyedül neveli; tartósan beteg/fogyatékos gyerekét egyedül neveli; tartósan beteg/fogyatékos gyereke/hozzátartozója van.
Férfiaknál: 2 vagy több gyereke van; elvált; nehéz anyagi körülmények között él. Az elvált az csak így egyszerűen. Nők ezt soha nem írják.
A közelmúltban volt egy fickó, aki így kezdte: XY vagyok, 48 éves, elvált, két gyerek apja. (hát komolyan meg kell a szívnek szakadni. Főleg, hogy személyesen is bejött, ahol sem az 500ezres óráját, sem az új iphone-ját nem dugta el, része volt a lehengerlő üzletember style-nak. És egyetlen indoka az volt, hogy a közelmúltban zárult a válása és újra kell kezdeni az életét)
Itt most nem az a lényeg, hogy emberek mit képesek megtenni, és mit felhasználni azért, hogy saját hibájukból adódó büntetést elkerüljék. A jogalkotó azért találta ki ezt az opciót, hogy élhessenek vele. Az érdekesség az a társadalmi és gondolkozásbeli különbség, ami itt is megmutatkozik nők és férfiak között, pedig teljesen független esetekről van szó.
KedvelésKedvelés
Hű, mikor még mi voltunk a bezzegcsalád, és hirtelen elkezdett körülöttünk mindenki válni, folyamatosan az volt belül, hogy “megértem szegényeket, ez is egy megoldás, de biztos nem tettek meg mindent a házasság fenntartása érdekében, bezzeg mi milyen szuperek vagyunk! Mi sose fogunk elválni!”
Bár ha jobban visszagondolok, úgy igazán csak az az utolsó két-két és fél év volt nagyon vacak, mikor már nem voltunk egy pár, de kifelé azért igyekeztünk erősen úgy csinálni.
(Mikor kiderül, hogy én élek máshol, a gyerekek meg maradtak, és megkérdezik, hogy “…jaj, szegénykém, ugye biztos nagyon hiányoznak a gyerMekeid…” azt már megtanultam, hogy nem szabad igazat mondani 🙂 tehát rávágni, hogy úgy általában két találkozás között baromira nem hiányoznak, én se nekik, megvan a saját életük, azonkívül mindennap beszélünk, és szerintem többet tudok róluk, mint mikor együtt éltünk, és végre nem nekem kell szülői estre járnom; a helyes válasz az, hogy “de, persze, nagyon hiányoznak, de gyakran találkozunk, és mindenkinek jobb így”)
KedvelésKedvelés
Nagyon bírlak fen! 🙂
Nem bezzegből írom, de örülök annak, hogy mi a férjemmel úgy állunk a házasságunkhoz, hogy szívesen megöregednénk együtt a jelen állapotok szerint, de nem tudhatjuk mit hoz az életünk. Eddig jók vagyunk. És önmagunk lehetünk mindketten.
KedvelésKedvelés
Nagy különbség van, hogy azért akarunk együtt maradni mert mert így kell lennie, mert megígértük stb.,vagy mert jó.
Pár napja beszéltünk arról, hogy azért jó, mert bármikor elmehetünk, de együtt akarunk megöregedni egyébként. Mondtam is, hogy ez bennem kognitív disszinanciát kelt. Pedig ez egyszerűen egy egészséges szabadságérzet.
KedvelésKedvelés
Én nagyon ráfeszültem erre, hogy hát tizenöt évig hűdejóvolt, aztán meg egyszer csak nem. És nem nekem. Tök értetlenül álltam lefagyva, hogy most akkor mi van? Aztán erőlködtem sokkal tovább, mint kellett volna.
De ha korábban válunk szét, akkor meg most biztos nem itt lennék, ezt meg kár lett volna kihagyni, soktényezős ez. Több nálam idősebb (ami már lassan komoly kunszt) párt ismerek, akiknek jól megy, erőlködés nélkül, lazán, jó látni.
KedvelésKedvelés
Mi feleztunk. Örülök, hogy végre kicsit hianyozhatnak. És nagyon cool vagyok. 🙂
KedvelésKedvelik 1 személy
Lenne kedved mesélni? Hasonló cipő, szintén külön a gyerekektől, ritka felállás, most kezdem.
KedvelésKedvelés
Nem, nem mondod sokat, h a szemüveged színe passzol a fülbevalód színéhez. Ha most ezt fontosnak érzed, akkor fontos is. No para. NEKED fontos. És h kinek mi a fontos?
Kis ékszerboltom van ugyebár és nyitva van az ajtó, (na jó csengetős) és h én mennyi történetet hallgatok meg? uh… Ide sokan járnak beszélni, (nem beszélgetni) látom sokan ki vannak éhezve arra h meghallgassák őket. De csupán erre van szükségük. És nem számítom bele a láncforrasztás árába.
Mégis azt gondolom sajnos az embereket nem igazán érdekli a másik.Nem legyen igazam. Ebből az jön ki miután ezt jól kitaláltam magamnak, hát teszek rá h ki mit gondol. Ha vicces vagy, és nem veszik a lapot az az ő bajuk. Ha nem veszi észre amit “kell” (mert nem kell) arra se érdemes h moziba vigyen.
Hiszem a jó, az egyedit, az egyéniség átütő erejét. Te az vagy.
És hiszek a türkiz fülbevalóban, nem árulok bizsut, nemesfémmel foglalkozom csak.
KedvelésKedvelés
Nem, a “meghalt a férjem”-re értem, hogy sokat emlegetem-e, igyekszem-e bevetni mentségként, érvként. Sokan nem is tudják, úgy végeztek ki az alimentón is, hogy egy ráérős szingli vagyok (se a családi helyzet, se az nem mentát, hogy nekem a blog a munkám).
Nekem fontos a dizájn, a jó kávé, a GUESS gatyó karácsonyra, márkabuzi is vagyok, de mindegyiket magamnak találtam, megkopogtatták a vállam. A fotókon látható mértékű és karaketerű öltözködés, kiegészítők, rúzs is fontos, identitásszerűen, magánemberként is, nem csak azért, mert megmutatom magam a köznek, és emiatt nem is mentegetőzöm.
Te figyelj… csak itt merem me@kérdezni: van egy egyedi ezüst fülbevalóm. Eltört. Vihetem…? (Fizetem.)
Itt van egy kép rólam, azon látszik:
http://www.evamagazin.hu/mai_tipp_oko/17682_a_nagy_pelenkavita.html
KedvelésKedvelés
Persze hozd!!! Római messze Neked? Mászkálok én mindenfelé…
KedvelésKedvelés
Minden út a Rómaiba vezet!
KedvelésKedvelés
Hol vetted ezt a fülbevalót?
KedvelésKedvelés
A törkiz kisköves gömböt? Én megmondom egyenesen, hogy a Mammut 2. harmadik emeletén, a liftnél a körbejárható ékszeresnél, bizsu és kurvadrága volt.
KedvelésKedvelés
…és több kis köve kiesett. 😦 Szauna, ilyenek…
KedvelésKedvelés
„Ennen-sebem is úgy tekintem, akár egy esetét az orvos”
Kosztolányi
KedvelésKedvelik 1 személy
Jaj én szegény, hogy csak kutyafuttában olvasom ezt most, pedig de mennyire! Nekem meghalt gyerekem van, és a sztorim, hogy több lettem általa, sőt igazán mély érzésű ember a hülye picsából . A megélése valóban ez, de időbe telt , mire észrevettem, hogy beleszövöm a rólam szóló történetbe egy hirtelen fordulattal és figyelem, ahogy hat ez a különleges, felülmúlhatatlan történés. Most ezt annyira jó ide leírni, hogy sírva röhögök magamon 🙂 Képzelt vonzalom is van, időről időre, edző, tánctanár, szülőtárs…minden/ki/evő vagyok.
KedvelésKedvelik 1 személy
Váltok? Nem váltok? Miért?
A szüleim házassága azon az alapvető félreértésen nyugszik, hogy anyám vakszerelmesen azt gondolta, majd ő megváltoztatja apámat, ha hozzámegy. Apám nem alkesz, nem alázós, szerintem baj sincs vele, de anyámmal nem működött jól soha, a legrosszabbat hozták ki egymásból. A mai napig nem értem, miért nem váltak el, mindenkinek jobb lett volna, nekünk, gyerekeknek főleg. 40 év után viszont mára már jól elpiszmognak, megszokták. Na, így inkább nem élném le a legjobb éveimet.
Vál(t)óok is majnem lettem egyszer. Volt Férfi több gyerekkel, nagyszerű feleséggel. Pontosítok: okos, kedves, egykor szép, de a szülésekbe és a gyereknevelésbe belepunnyadt asszonnyal, aki még a főzéssel is hadilábon állt. Nekem volt 10 év mínuszom, szabadidőm, feszes bőröm, kipihent intellektusom, és remekül főzök.
És akkor találkoztunk Férfival. Szerelem lett: volt robbanás, hamvadás, tevagyamásikfelem-érzés, nemtudoknélküledélni-pátosz, izzadságszag, csokoládéország.
Férfi válni akart. Én nem akartam, hogy váljon. A PC verzió (30%) szerint azért, mert nem kívántam belerondítani a nagy és szép családjába, és tényleg becsültem a feleségét, akiről egy rossz szót sem hallottam. Az önös szerint pedig nem vágytam láthatás miatti magányos hétvégékre/ünnepekre, vagy az „örökölt” gyerekek szívéért vívott küzdelmekre.
A felesége biztosan tudta, a mai napig érzem. Okos volt akkor, nagyon erős tartással. Nem hívott fel eligazítani, nem késelte meg a kocsim gumiját, hanem elkezdte újraépíteni magát, rendbe tette a testét, kivirult.
És akkor én kiléptem. Jó szar volt, de túl nagy volt a tét a lelki üdvömnek.
Azóta van Férjem (akire érdemes volt várni) és több gyerekem, ám ha hasonló helyzetbe kerülnénk más szereposztásban, én sem szeretnék válni, amíg tudok változni. Ezt tőle tanultam akkor. A feleségtől.
Viszont ha magamon már nem akarnék változtatni, a másikon pedig nem tudnék, elválnék, de gyorsan.
Aztán jönnének a játszótéri pusmogások. „Egy ilyen pasit otthagyni…”, „Nem éltek jól”…. Mert mindig ez van. Az igazi válóokod és gyászod keveseket érdekel, rontaná a téma varázsát.
Amúgy meg szerintem tényleg kúl ez szivárványos talpra állás a férjed halála után.
KedvelésKedvelés
Egyszer már elszállt menet közben, amit írtam, megtettem újra. Most vagy 2* lesz hasonló komment, vagy egyszer sem.
KedvelésKedvelés
nem lehet az, hogy túl balladisztikus volt norbi bácsinak az, hogy “nem, mi nem.” ez még nem mutat egyenesen az özvegység felé. azt is gondolhatja, aki ezt hallja, hogy nem váltatok el, csak úgy lelépett a férjed és egy ilyen zűrös kapcsolatban élsz vele, vagy nem is voltatok összeházasodva, csak úgy “összeálltatok”, ő meg megpattant? szerintem nem egyértelmű a helyzet. az özvegység és az elváltság is egy tisztán körülírható dolog, de így maszatolásnak tűnhet.
KedvelésKedvelés
De hát írtam is. Végignézte a face-emet, régebbi fotókat lájkolt. Csak nem pont az adatlapot hagyta ki?
KedvelésKedvelés
Gyémántkemény dolog így szembenézni önmagunkkal. Én anyám korai halálát használtam mítoszteremtésre önmagam körül. Újabban leszokóban vagyok erről, azt vettem észre, de csak mert valami más lépett a helyébe. És rémes, hogy bennem is mennyire erős a beidegződés, válás egyenlő kudarc. Ebben dolgozik persze a katolikus neveltetésem is, ami az örökkévalót nagyon is valóságossá teszi az életemben
KedvelésKedvelik 1 személy
Visszajelzés: ketogén életmód: tévhitek | csak az olvassa — én szóltam
Jövök én is önreflektálni. Érdekes, ahogy a “válni ciki” dologra felhorkantam, aztán bekapcsolt az újratervezés 😀
Kamaszként volt olyan igényem, hogy a lehető legdurvább, legdrasztikusabb helyzetekbe keveredtem, aztán egy-egy ilyen élményt “spontán” elmeséltem valakinek beszélgetés közben… a reakcióért. Amikor a másik felkapja a fejét, egy pillanatig tényleg figyel, kiélesedik, sokkolódik. Az a két perc reális szemkontaktus. Később megértettem, hogy akkor sem engem lát, sőt, még csak akkor nem lát, én sem magam látom…
Mára ebből az maradt, hogy kínként élem meg, ha valami olyat kell elmondanom, ami reakciót vált ki. Folyton az az érzésem, hogy a másik fél most azt gondolja, hogy én ezt azért mondom, hogy sajnálatot/reakciót váltsak ki. (Huh, kicsit paranoid.) Próbálok ilyen helyzetben csak tényközölni, gyorsan, sürítve az infókat. (Általában hivatalnokokkal, a gyerek tanárai/óvónéni/igazgató előtt, hivatalos helyeken a legkínosabb ez.)
Válás után állati kínos, ahogy a téma feljön hétköznapi helyzetekben, először magyaráztam és magyaráztam, pattanásig feszülő idegekkel, mára csak egy “nem működött, jobb így” maradt. Sokszor szeretném, ha igaz lenne, ennyi csak, közösen meghozott döntés és tiszta lap.
A nagy történetet, a sosem múlót is megtartom már magamnak, néha elszörnyedek, mikor rájövök, tizenéve nem ejtettem ki hangosan a nevét, nem köszönnek az utcán se már azok, akik tudtak róla. Nem vagyok teher, kamaszkorom óta nem.
KedvelésKedvelés
Akatom mesélni már vagy két hete, hogy ez az egész letisztult bennem azóta. Voltak további edzések, én elmentem a leányért, de nem beszéltünk, facebook se, befizetést se eszközöltem, csak kifele menet az ajtóból finoman intettem neki, kézzel vagy szemmel, és ő vissza.
Szóval csak annyi történt, hogy egy kicsit azt hittem, személyesen vagyunk neki fontosak, megjegyezve, és pofon volt, hogy nem.
A másik: szerettem volna, szeretném, ha Norbi bácsi nem olyan ember lenne, aki szerint van ez a sok elvált anyuka, mind ugyanazt akarja (én is), meg a kis apakomplexusos lányaik, szegények, nem kéne ezt velük csinálni. Hanem mondjuk látná, milyen kijönni egy szar közegből, és új életet kezdeni, és szembemenve a társadalmi értékítélettel, megbecsülné az újrakezdőket. Vagy látná, hogy én is egy milyen kurvajó nő vagyok, meg még a sport is.
És neki akartam megfelelni egy kicsit, annak, aki nem ilyen. Mert én “vétlen” vagyok az egyedülállóságomban. Én nem basztam el a házasságomat…
Ciki, na.
Meg hát spekuláció az egész, valamit rajtakaptam én a megfogalmazásában, de nem tudhatom, mit gondol ő valójában családról, nőkről, válásokról. Mindenesetre ez a közeg, a közegem tele van elvált, jól kinéző, sikeresnek mondható, elvált nőkkel.
KedvelésKedvelés
Az én sztorim, amit hajlamos voltam elővenni, az a “sosem volt pénzünk, anyám egyedül nevelt”. A legváratlanabb pilanatokban tudtam előrukkolni vele, talán sajnálatot, megértést, tiszteletet vagy csodálatot remélve. Mintha menő lenne az, hogy így voltam/vagyok. Franc tudja, miért alakult ez ki bennem, talán mert ez tényleg olyan központi téma volt nálunk, hóvégi kínlódások, semmiből főzések, mamától kölcsönkérések. Már nagyon figyelek arra, hogy ne traktáljak ezzel másokat. Sajnos még most is hajlamos vagyok ezen rugózni, de nem tudok kreatív válaszokat kiötleni arra, hogy miért nem megyek el valakivel egy koncertre, ha épp azért, mert nem kerül rá. Kellenének elővehető válaszok, a “Hát, ez most nem fér bele.” helyett. Vagy szakadjon rám a nemzeti bank 😀
KedvelésKedvelés
Norbi bácsi időközben elhagyta a menyasszonyt, a munkahelyét ( újságíró volt), és kicsit elhízott. Jelenleg Dávidot edzi.
KedvelésKedvelés
A férj elvesztése, a gyász szerintem annyira mélyre kerülhet, az identitásod részévé válik, ameddig fel nem dolgozod végképp (vagy mittudomén), hogy muszáj mondani, talán elhallgatás lenne nem szólni róla. Ilyesmi… Nekem nem férjem halt meg, csak olyan, akit sokáig és nagyon szerettem. Ameddig vele álmodtam éjjelenként, hogy tudtam volna nem mondani…
Norbi bácsi egyébként bekaphatja 😀
KedvelésKedvelés
Most, három évvel később, amikor a lányom már nem focizik, és én sem akarok imponálni se a sporttal, se nőként “Norbi” bácsinak és senkinek a világon – hanem csak nettó önmagam akarok lenni a suttyók között is, ragyogni vissza az ég fényességét, bármekkora is a por (értetlen, az igazi probléma kimondását “nem normális hangnemnek” tartó szülőkkel levelezem épp) – úgy látom, hogy én identitásként és rangként érzékeltem azt, hogy nem csak sima felelőtlen, tévedésből házasodott, civakodó szülők vagyunk, nem ezért maradtam egyedül, hanem egyrészt nem tehetek róla, másrészt én végigcsináltam ezt a rákot, ápoltam a férjem, nem bíztam a kórházra. Ezt, hogy hazahoztam a végén, még az anyósom is elismerte, pedig ő bennem semmit.
KedvelésKedvelés
Talán ez kell a túléléshez.
KedvelésKedvelés