Én például, mert a blogger magából dolgozik, tudom, hogy a tejtermék (valószínűleg) nem tesz jót nekem. Szándékosan nyitok egy ártatlan példával.
Nekem fontos szempont, hogy mi tesz jót nekem. Azt mondjuk nem tudom nagyon pontosan, hogy mennyire tesz rosszat, és nem is teszek erős állításokat erről, de sok jel utal arra, hogy nélküle jobb lenne. Sok mindent letettem már így, lassan, magamtól. Megtudtam, észrevettem valamit, érdekelni kezdett: jé. Amúgy intellektuálisan. Nem úgy tudtam meg, hogy olvastam egy könyvben, nem is úgy, hogy elmentem egy előadásra, vagy valaki rámszólt, hogy Így Van. Nem nekem mondták. Nem kapcsolhatott be bennem a védekező gyerek: anyu, ne szidj. Egyszerűen magától összeállt a kép: ráakadtam valami honlapra, és a kép félig intuitív volt. Nem is olyasmi volt, hogy meg kell tennem valamit, mert rákényszerülök (noha a kényszerek gyakran egészségesek, egyben tartanak, a túl sok lehetőség, a túl sok szabadidő széteséshez vezet). Valami gyanúm lett, és kipróbáltam kíváncsian, magamnak.
Hát akkor mi van a tejtermékkel?
Ehhez kell a kognitív disszonancia elviselésének képessége: tudom, mi az ábra, valószínűleg az az ábra. Jót akarok magamnak. Tudom azt is, hogy megtehetném, hogy elhagyom a tejtermékeket (azt már pont miért ne?). Mégsem teszem meg, valamiért.
Az ellentmondást pedig elviselem. Nem akarom redukálni, nem hadakozom ellene. Az élet dolgai nem olyanok, mint egy egyismeretlenes egyenlet.
Vagyis, nem kezdem el magyarázni azt, hogy de a tejtermék igenis ártalmatlan, vagy hogy az a fajtája, amit én eszem, nem olyan rossz. És nem kezdem el feltúrni a netet, és nem csillanok fel az olyan cikkek olvastán, amelyek szerint a tejtermék nem gond.
Nem arra fecsérlem az energiámat, hogy megmagyarázzam.
Hanem azt mondom: most ennyi van, így is elműködgetek, de tudom én, hogy lehetne még jobb is. Lehet, hogy egy nap megválok tőle. Onnantól majd az lesz, hogy csak ritkán eszem majd brie-t. Brie-t, mondjuk. Vagy mascarponét, ezeket a zsírosakat.
Hogy miért nem eszem majd akkor soha többet?
Mert kulturálisan is be vagyok ágyazva. Vannak más szempontok is. Például, a tejszín finom.
Bár, érdekes, egyre kevésbé finom.
A testem, ha hagyom szóhoz jutni, és nem fojtom belé a valóságát pékáruval, cukorral, akkor nagyon is szól, hogy mit szeretne, és az a jó neki. Harsogó zöldséget kér. Talán szól a tejtermék miatt is majd. Érezni fogom.
De hát ez egy folyamat. Nem gyors.
Egyébként csökkentettem valamelyest a mennyiséget, itt tartok most.
Nem akarok olyan lenni, aki nem tudja, nem akar azzal foglalkozni, hogy a tejtermékekkel valószínűleg van gond.
És nem akarok olyan se lenni, aki ha megneszeli, hogy lehet gond a tejtermékkel, akkor sürgősen az antitejtermék papnője lesz, kiiktatja és hittérít és üldöz és érvel.
El kell tudni viselni az ellentmondást.
Nagyon fontos ez a képesség, az intellektuális és erős, erősödő ember egyik fő ismérve. Hogy nem dühöng, nem védekezik, nem magyaráz, ha valami, érv, információ, másik ember példája, vagy éppen a saját legbelső érzései zavarba hozzák, hanem szépen felismeri, tud róla, megnézi, bánik vele — és elbírja. Él a tudással és a nem-olyan-eszményi önmagával, szépen, békességben. Nem fojtja el, nem hazudja le, és nem magyarázza meg.
Igen, ez állandó feszültség. Mindannyian szeretnénk jók lenni, mások szemében, meg főleg magunk előtt, fenntartani, kifényesíteni a képet, amely nem gáz. És hát energiába telik nyugodtan, indulatmentesen elviselni, hogy akkor valamennyire mégis gázak vagyunk, mi is, éspedig úgy, azért, ahogyan, amiért másokat olyannyira szeretünk leszólni. Ha te is olyan vagy, mindjárt nem esik olyan jól az ítélkezés. Mondjuk a bliccelők fölött. Hm? A nyakra-főre hitelt felvevők fölött. Azok fölött, akik a sarki kisboltba két liter tejért és tíz kifliért kocsival mennek, és, bazmeg, BEPAKOLJÁK A CSOMAGTARTÓBA.
Na de ez nem azt jelenti, hogy akkor meg kell magyarázni az eladósodást, hogy az milyen remek és okos döntés, vagy a bliccelést, vagy a kényelmeskedő autózást.
Jó fejek vagyunk, és mégis vannak elrendezetlenségeink, nem igazolható történeteink. És nem tud mindig az emberiség üdve, az elveink, a másik kérése, az ígéretünk, a morál a szempontunk lenni. Még a gyerekeink érdeke se. A szerelem sem. Hát pedig nem ilyennek hittük magunkat.
Ez van.
Ez van. Létállapotként van ez mégpedig. Nálam azért fejlődött ki az ellentmondás elviselésének képessége, mert nagyon mélyen jártam, ott aztán megingott minden, lehámlott a bizonygatás, a kedvező énkép, és most már csak a lényeg marad. Nem is értem azokat, akik ezt nem ismerik. Én már odaát vagyok.
És hát visszajelzések, megnyilvánulások, emberi önmegfogalmazások sűrű erdejében bolyongok minden nap, úgyszólván. Szép is, hát még a tisztások…! És a szamóca.
Izgalmas is.
De egyvalamit nagyon megtanultam bloggerként: szinte mindenkire, szóval nem csak a fel nem nőtt, kissé nárcisztikus személyiségekre igaz az, hogy mindennél fontosabb az énkép. Ő jó ember, neki igaza van. Ő jól döntött, nem bűnös, nem ő a bűnös, a másik a bűnös (egyáltalán: van bűnös). A célja, a mindennél erősebb érdeke pedig, hogy ne kelljen elismernie, hogy létezik jobb is, dönthetett volna másképp is, egyáltalán: hogy ez döntés. Se azt, hogy más alternatíva is létezik, és az sem okvetlen rosszabb. Maradhasson a sémáiban, ne kelljen változnia, elismernie, hogy elbaszta.
Akkor se, ha durván boldogtalan.
Ő tisztán, jól látja magát. Ő jól van.
Persze mindenkit önmaga érdekel, bárki más tükrében, nem csoda. Az ihletett megérintettség, megértettség pillanatait leszámítva, ami maga a katarzis, ha a szöveg jó és sodor és érdek nélkül tetszetős. Akkor együtt tudunk lenni.
Itt most el lehet gondolkodni, miért választotta a blogger a tetszik ige helyett a melléknevet: tetszetős. Na?
Van, aki ölni tudna, ha ezt a bizonyosságot valami veszélyezteti.
Pedig nem is róla írtam.
Ezt is tudja, persze. De azért úgy ír, mintha.
Mindig az a gyanúm, hogy aki ennyire felidegesedik, az egyszerűen nem olvasott elég publicisztikát, azért nem bírja. Meg hát ezek szenvedélyes, eltalálós szövegek, sokan húzzák magukra őket. Eltévednek az önismeret és az internet útvesztőiben. Vagy csak keresik az alkalmat, hogy biztonságosan sértődjenek meg, mert a szeretteikre nem mernek haragudni, és engem tesznek meg annak, akire lehet.
Hát, nyugodtan, ha jobb neked úgy, csak sok időt, figyelmet ne követeljen tőlem, ezt kérem.
Nem tudjátok ti azt elképzelni, mik vannak a be nem engedett kommentek között. Ki is vennél három hét betegszabadságot, ha végigolvasnád, az tuti.
Én írok, te meg olvasod, ha akarod. Ha mondjuk ez a szöveg szórólap lenne a postaládádban, megafon a kerted alatt, vagy falfirka a kapualjaddal szemközt, akkor tényleg rád nyomnám magam.
Na de te kattintasz ide, kíváncsian.
Én azért írok ilyeneket és így, mert ez egy beszédmód: minden tehetséges publicista, innovatív író erős, “nagyképű”, felháborító szövegeket írt, és öntudatos volt. Nekünk a Nyugat, például, etalon, magyar szakos vagyok, onnan veszem a mintáimat, és alkatilag sem félek — ötévesen sem féltem — a mondás pozíciójától. Nekem ez megy, mint másnak a fejszámolás vagy a hátrabukfenc.
A másik, hogy blogger és olvasó viszonya minden látszat ellenére nem egy kávéházi beszélgetés, ahol te is, én is, hanem egy megalkotott pozíció. Már rájöttem, hogy a berzenkedő olvasók, akik szerint “ez a nő nem normális”, “menjen pszichológushoz, ha ilyen problémái vannak”, na, ők egyszerűen műveltséghiányosak. Az egész világra azt hiszik, hogy az a Facebook, mindenki ismerős, vagy ismerős ismerőse, csevegünk, és akkor oda-vissza beszólogatunk, meg egyenrangúan “nem értünk egyet”. Szoktam jelezni, hogy roppant máshogy hat a véleményed a saját idővonaladon, mint az enyémen, és akkor is máshogy, ha van közös múltunk, meg ha nincs. Szóval ellenem ne okoskodjál az én felületemen, ez bunkóság, nem ismerlek, hagyjál.
Azt hiszem, ők nem értik a műfajokat, egyáltalán: a nyilvános mondás célját, értelmét, örömét. Az újságírók magabiztosak. Tájékoztatnak, összeszedték az infókat, elfilozofálgatnak, pedig te is szeretnéd már mondani, nem úgy van az, mit okoskodik ez, most te jössz.
Hát, az van, hogy ő az író (blogger), te meg az olvasó. Ő mond, ő vet fel témát, őneki ez a szakmája, ő strukturál, választ szót, hasonlatot, analógiát és befejezést. Te meg egy kicsit olvasod, türelmetlenül, és azt gondolod, hogy azért a te véleményed se smafu, most akkor az jön, és az jobb.
Nem smafu, amúgy, nem is jobb, de érted a különbséget? Ő az író. Te mentél olvasni oda. Ebből sokkal több minden következik, mint elsőre hinnéd. Például, eredetileg nem vagy megszólítva, nem ellened írt a nő, de te már megszólítod és személyében minősíted azt, akit elég érdekesnek találtál, hogy elolvasd az álláspontját.
Miért is?
És ilyenkor megváltozol, és ijesztő leszel, butább, igazságtalan, bántós, határátlépő. Vagy épp túlrajongó.
Hogy egyre kevesebb az ilyen komment itt, az nagy siker és több éves következetes, konfliktusdús meló.
Blogger vagyok, érdekeset, éleset kell mondanom, erős hatást keltenem, kimondani a nem mondottat, az irritálót. Közhelyekből nem élünk meg, a szelíd “karfiolt vacsoráztunk tegnap Babócával” blogok érdektelenek, mert nem mutatnak túl az egyénen. De még a viccesek se valami viccesek.
Az olvasónak kezelnie kell valahogy a zavart. Ez a zavar maga a kognitív disszonancia (“a szöveg azt mondja, hogy nem jól csinálom/vannak más szempontok is, pedig azt hittem, ismerem az összeset/erre még nem gondoltam”). A szöveg eltalálja, zavarja. Mert akkor nem okés, ahogy ő erre gondol, és akkor ezt a kellemetlen érzést valahogy kezeli.
Amikor én eszményeket, attitűdöket fogalmazok meg, értéket deklarálok azzal kapcsolatosan, hogy hogyan lenne jó élni, olyankor engem is zavarba hoz a saját szövegem, illetve bennem ugyanez írás közben történik meg. Csak én ehhez hozzászoktam. Elannyira, hogy igénylem — ez maga a gondolkodó, folyton valamit feszegető létezés, azon felül, hogy
helló, szia, hogy vagy?
Kedves Brigi, annyira kedves vagy, köszönöm!
Kérjük a kedves szülőket, jelezzék részvételi szándékukat október 10-ig.
Állítólag a világűrből látszik a Kínai Nagy Fal. (ez amúgy nem igaz)
Egy mosoly többet ér, mint ezer szó…
Délutánra megélénkül az északi szél, elszórtan zápor, zivatar is várható.
Ezek kiszámíthatóak, nagyon is rendben vannak, igen, de én megőrülök, ha csak ennyi az élet. Kell a zavar, a lesújtottság állapota, a döbbenet. Újrarakni magam. Megkérdőjelezni.
És erre jó a művészet is. Ugyanezt csinálják velem az olyan filmek, könyvek, amelyeket nívósaknak tartok: provokálnak, nyitnak, elbizonytalanítanak.
Fényesre csiszolódik, már úgy örülök, de szép! Aztán egy mély karc újra. Csiszolni újra, más szögből, vagy úgy hagyni: de hiszen ez mintája neki! De szép.
Ama idill a gesztenyeszedő nagymamáról engem arra figyelmeztet, hogy sokszor, többször kéne tudni ilyen nagyon nyugisan lenni a kicsivel. Hát hiszen ez boldogságos. Írom a blogomon!
Megpróbálom megfogalmazni, milyen érzés a medencémen támaszkodva lógni, lengeni a nyújtón. Ez a megfogalmazás maga elmélyíti és megsokszorozza az élményt, legközelebb is lógok, lengek, és a saját szavaim jutnak eszembe: igen, úgy, annyira jó ez.
A megteremtett szövegen, a verbális valóságomon keresztül élem, értem meg a világot és benne magamat. Nincs a szavaktól független valóság.
Jól kell tudni írni. Fáradhatatlanul egyre jobbnak lenni, akarni ezt az egészet, nem félni attól sem, hogy ez a szöveg, vagy most még az egész nem annyira jó. Csak a cselekvés ránt ki, csinálni kell, menni.
Jók a szavak, gyógyítanak. A fiam amikor átélte ezt a Judit nénis dolgot, ugyanakkor értelmezte, szinkronban meg is fogalmazta magának, hogy mi történt, aztán elmesélte nekem, és ez maga volt a feldolgozás. Okos, ért, értékel, reflektál. Ezért nem sérült.
Ennek az írásnak, a magam zavarba hozásának, megfogalmazásnak köszönhetem az elmúlt évekbeli személyiségfejlődésemet, a meglelt erőt, a jóféle szempontokat, a messzire tűnt fellegeket: a szorongásét, öngyűlöletét, az örökös kifele viszonyulásét.
*
Mit tehetsz, ha a szöveg kognitív disszonanciát kelt benned, esetleg az derül ki: nem csinálod olyan jól, mégse vagy olyan jó ember, lehet másképp is, mint amit egyetlennek hittél?
Gondolkodhatsz.
Lehetnek illúzióid, csiszolgathatod itt azokat, a konkrét szavakra, személyekre, kontextusokra oda se figyelve. Ez mondjuk nem annyira produktív.
Viszonyíthatsz, a saját sztoridat kontrasztosan idetéve: te úgy vagy vele… — akkor az úgy van, ez a te érved.
Az is lehet, hogy ideges leszel, és idenyomod. Neheztelsz rám, meg is írod, így dolgozod fel. Esetleg dühös leszel, ezt meg is mutatod (ne ilyen legyen a blog! mert most, hogy ilyen — itt igaztalan, túlzó állítások következnek, miszerint már csak ez a téma, és mindenkinek sportolnia kell, egyébként jó volna, igen, miért? nem nekem volna jó)-, akkor te jól leiratkozol.
Iratkozzál. Ha nem tudod máshogy kezelni a nehéz érzéseket, mint hogy visszadobod a bloggerre, akkor kár volt beléd eddig is ez a blog, amit amúgy évek óta olvasol.
Mindig arra gondolok, hogy amikor csak nyomja, ami épp az eszébe jut, akkor nem gondol se a többi kommentelőre, se a bloggerre, se a blogra, amit állítólag kedvel (leszámítva a direkt szemétkedőket, akik olyasmi iránt érdeklődnek hevesen, amit amúgy utálnak). Igen, a blognak mint olyannak van külön érdeke, de csak nyomod, nyomod, hogy neked milyen nehéz. Eléggé önös buli. Hizlalod vele a hiénákat, akik minden, de minden ilyet felhasználnak ellenem: mindig azoknak van igazuk, akik haragszanak, csalódtak, megbántódtak, elmentek.
Bizonyára megértőnek kéne lennem, és mit számít. Nekem azért számít, mert a blogomra kerül, és a blogom szeretne végre más irányt. Ez meg a szokásos.
Visszavághatsz. Kötözködhetsz, rámszállhatsz, megtehetsz szimbolikus ellenségnek, használhatsz bokszzsáknak, mert Neked Véleményed Van. Nagyszerű. Komolyan, mennyi minden magyarázódott már így… Ők csak őszinték. Ők ilyenek, ez van bennük. Ők mások, más a véleményük.
Basszus, ne legyél ilyen, én nem ígértem, hogy elfogadlak. Semmit nem ígértem.
Feszülhetsz, önigazolhatsz, rákezdhetsz, hogy jó, de… amikor pedig valaki más is rávilágít arra, hogy ez is jó, de…, akkor kijelentheted, hogy de hát ez a te véleményed. És akkor mi van? Ha egyszer játszma, viszonyítgatás, és nem valami kiérlelt gondolat…? Tökre látszik, hogy az egész csak hárítás, valami célpont keresése. Meghökkentő, hogy végül én leszek a mondatok alanya, hogy én mit csinálok, én milyen vagyok, pedig nem nekem van itten problémám.
És akkor elkezdi a blogger személyét, bloggerkedését minősíteni, meg előírni, sugalmazni, hogy mit hogy kéne csinálnom. (Lorax: “Nem tudom, de én/a normális emberek ezt meg ezt csinálnák. Ez mindezidáig nem lett meglépve.” Sunyi határozói igenevek…)
Szerintem helyettem nem tudhatod, hogy én mit miért csinálok, írok meg így, vagy miért olyan a reakcióm.
És amikor ezekre reagálok, akkor nem megsértve vagyok, hanem intellektuálisan elemzem, mi a helyzet. Élesen, igen. Illetve van, amikor unom, ne haragudjatok, de tényleg sok már, sokadszor van ugyanaz.
De ez már nem az eredeti téma, ez blogbelügy, hogy milyen nekem ezt kapni ilyen dózisban: erősködést, megmagyarázást, ingerkeresést, és hogy én ezt hogy kezelem. Írtam már erről is eleget. Nagyon más innen a sztori, mint olvasónak lenni, annyit mondok. És hát sokszor a faszkivan, hogy őszinte legyek.
De a blog lesz, megy, akkor is, ez biztos.
Aki kiforrott, aki jót akar, az mindenekelőtt: elviseli a kognitív disszonanciát. Elviseli, sokat gondolkodik, megtalálja a maga megoldását, és ami ebből nehéz, azt megtartja a maga lelkében.
Tanuljátok meg elviselni az ellentmondást, ennyit akar ez a poszt mondani. Sem nem piszkosabban látni, sem nem sérülni a tisztánlátásban. Éspedig azért, mert enélkül soha nem lesz semmi. Csak szépen, nyugodtan, elegánsan. Úgyis magadnak csinálsz mindent, nincs Tekintet.
csak az olvassa. én szóltam 
Hú, én ezen mennyit gondolkodtam. Mikor még cigarettáztam, pedig tudtam mindent, utána olvastam, és minden alkalommal, mikor újra rágyújtottam, azon agyaltam, hogy mi lehet a motiváció. (Nem nikotinfüggőség.) Most a pékárúval vagyok így. Meg amúgy sok mindennel. Jó ideje nem ideologizálom meg, hogy “jó az olcsóbb is”, ez van, erre futja, attól még a minősége szarabb. Az emberek arra haragszanak, aki ezt az egészet az arcukba teszi – a kínai kabát nem csúcsminőség, a cukros süti árt a gyereknek, a gyereknevelés igenis lefáraszt mentálisan, stb. Pedig haragudhatnának a helyzetre is, csak úgy, például. Ja, és tetszik, ahogy megfogalmaztad, hogyan van ez. Hát igen. Most ennyire futja, ez van.
Szép az, ami érdek nélkül tetszik. Esztétikán hallottam először. Miért tetszetős?
KedvelésKedvelik 1 személy
mert az pontosabb szó. A tetszetős gyengébb, átverősebb, mint a tetszik. A tetszik esztétika, aranyból, a tetszetős bevonatos alpakka.
KedvelésKedvelés
nemrég olvastam el Carr cigarettázásról leszokós könyvét és megvilágosodtam, rájöttem hogy mi a pótcselekvés valójában, és fel is ismertem más hibáimban ugyanezt (szénhidrát-evés, körömrágás, de kodependencia is). s közben meg nem igazán tudok róluk leállni. fura ez, jóra való restség. neked akkor a cigiről sikerült, s a pékáru “van most soron”?
KedvelésKedvelik 1 személy
Hm. Itt van a Carr könyv a fiókban, könyvtári. Én is elolvastam. Amit írt, arra azért már nagyjából magamtól is rájöttem. Sokszor hagytam abba és kezdtem újra. Pótcselekvés. Egy időre rászoktam helyette a nikotinos rágóra. Carrnek igaza van, ugyanaz, attól nem fogsz leszokni, csak függőséget cserélsz. A könyv utolsó kb. 10-15 oldalával elmaradtam, írja is Carr, hogy ott kell majd abbahagyni, ezért sokan sosem jutnak el a végére. Én kb. 2 hónapja hagytam abba, alig merem leírni, törékeny varázs ez, nem tudom, kibír -e egy komolyabb stresszt. Részt vettem egy kutatásban a tüdőklinikán. Jók az értékeim, enyhén látszik, most kell abbahagyni, hogy ne legyen baj. (Így is lehet, az, hogy eddig dohányoztam, nem múlik el nyomtalanul.) Igen, van hogy megkívánom, de olyan ez, mint a “csak még egy csók” szakítás után. Nincs értelme. És nem lenne jó íze, mert már előtte sem volt, csak ritkán. És iszonyú lelkiismeret – furdalást okozna. Az utolsó oldalakat talán egyszer elolvasom.
Igen, a pékárú. Eszem még, de egyre kevesebbszer esik jól, és egyre többször érzem hiábavalóságnak, hogy megeszem. Cukor helyett steviát használok. Dühös leszek, mikor a megyeszékhelyen a lányommal nem tudok bemenni valahová, csak gyorsan bekapni valamit, ami nem meki vagy péksüti. Gombamódra szaporodnak ezek a boltok, tele felfújt, cukrozott vacakokkal, amúgy töredékük az, ami legalább finom is. Anyám dafukának hívta az ilyet, az üres, seggnövelő vacakokat, üres kalácskákat, tartósítószeres búrkifliket. Szóval ez van soron, edzem magam, a vége talán az lesz, hogy már nem is kívánom egyáltalán, vagy csak a jó minőségűt.
KedvelésKedvelés
mi bandagának 🙂 (hasban dagadó)
hajrá a lejövéshez!
KedvelésKedvelés
Nagyon érdekes amit írsz, hogy hagyjuk szóhoz jutni a testünket. Én is átélem, és akkor sajtot, szinte bármilyen húst és nyers zöldséget kér. Néha főzeléket szinte főzetlenül, kefírt.
Régen nagy tésztás voltam. Ma csak a durumot vagy azt tudom megenni amit mi csinálunk, abból is a teljeset. Nemrég fehér tészta jutott, amitől konkrétan kidőltem. Tényleg a szénhidrát butítja el? Ennyire egyszerű lenne?
KedvelésKedvelés
Eltömi, ellepi. De ízként is. Itt roskadozott minden zöldségtől, gyümölcstől, ránk romlott, mert csoki, puding, tejberizs, marcipán. Mi ilyeneken éltünk, nagyon jó minőségűn, de lényegileg, meg némi húson. Most meg akkora vágy és kincs egy negyed alma héja. Az a normális (ősemberi, testtel-kapcsolatban-levős), ha az édes íz desszert. (A paprika, paradicsom, sárgarépa, citrom és fokhagyma is édes.)
KedvelésKedvelés
Sőt, a paradicsom sós is.
KedvelésKedvelés
🙂 Nagyon jó cikk, tudom, nagyon ritkán hallatok magamról, de most kifejezetten írnom kellett, hogy ez a mai tetszik. Igen, a blogod nagy lökést adott. Gondolkodásra és tettekre serkent. Nekem bejött. Köszi!
KedvelésKedvelik 1 személy
Lehet, hogy én nagyon szigorú vagyok magammal, de ha alaposabban megnézem, az életem szinte minden területén van kognitív disszonancia. Pedig minden rendben van körülöttem. Na ez is egy kognitív disszonancia.
KedvelésKedvelés
a legnagyobb kd-m a méz. hiszen “a méhecskék összegyűjtik a napsugarakat és én akkor napsugarasat eszem, hát az _nem árthat_”. közben meg nagyon cukor, csak én szeretném _hinni_, hogy mégse olyan ártalmas. mondjuk a vércukromat nem dobálja annyira, mint a sima cukor, ez meg a tapasztalat.
amúgy a tavalyi gólyatáboros témák után könnyebben kezelem magamban a kd-t, mert ott nekem is nagy, hirtelen és gyors átkattanás történt a “hát mi jó gólyatábort szerveztünk!”-ból a “mi van ha ott is történt és nem mert akár nekem se szólni…”-ig. ennek örülök, itt tanultam meg.
KedvelésKedvelés
Én most kivételt tettem a tejszínnel sok hét kihagyás után, két napig szenvedtem utána. Pedig korábban semmi bajom nem volt tőle. Egy korty vékony tej a reggeli kávémba. Mert nem szeretem mással, és mert marja a gyomromat anélkül. Ez nem nekem nem kényelmetlen kompromisszum, hanem eldöntött tény, próbálgatás, tapasztalás. Ennyi van, és néha JÓ minőségű ilyenolyanmagosrozsos feketekenyér. Heti egyszer. Sütöttem paleósat, nekem macera (még egyenlőre) és néha kívánom, élvezem, szeretem. Ha túl lövök a célon, jön a jelzés. És a címben szereplő.
Nem jött be a stevia, jött a hasmenés, viszont bejött a kókuszvirágcukor, ami meg olyan mint a tejkaramella, és nem akarom bezabálni az egész tepsi süteményt, tehát feltehetőleg nem is kattanok rá a hintára,elég egy szelet, és még hasmenésem sincs. Jön a jelzés dögivel.
Saját receptek, saját elrugaszkodás, SAJÁT SZABÁLYOK. Én pár hónappal ezelőtt meg tudtam enni egy egész (32cm) pizzát egyedül. Korábbi tapasztalataim alapján visszatértem előbb a 160g-os ch-hoz, és fogytam tőle. Elégedett voltam, aztán jöttek új dolgok, és most ezzel vagyok elégedett. Van egy szint, ami fölé viszont nem megyek már. Mert jön a jelzés, hogy sok. Annak a negyedét jelenti, amivel éltem évekig napi szinten. Nem tudom hogy éltem túl.
KedvelésKedvelés
Nagyon érdekes ez az egyensúlyozgatás, óvatosság, a vehemens akármitmegeszek-nincskételyem helyett, és eredményesnek tűnik. A kókuszvirágcukros megoldás, ha annyit eszik az ember belőle, amennyi lowcarb mellett elfér, vállalható és szerintem úgy nem is drágább az édesítés mint olyan. Amúgy én most, mert csak az volt, kávézóból származó egy kis tasak aszpartammal édesítettem egy csodálatosan sikerült túrófelfújtat, csak úgy tocsogott a vajban!, és nem hiszem, hogy ilyen mennyiségben ártana.
KedvelésKedvelés
Jéé…! Ismerősek a borítóképen az állatok. 🙂
KedvelésKedvelés
Engem azért zavarhatna jobban a kognitív disszonancia, jelenleg elég jól belesüppedtem a dugicsokizásba, ejnye!!! Közben mi a clean eatinget évek óta éljük és rengeteg előnye érezhető, laborleletek mutatják, nagyon is tudom, mi az irány, amerre haladni kellene, a férjem kimondottan kéri, hogy legyen kisebb adag az ebéd, de sok saláta mellé, mert úgy jobban érzi magát, de én most megint túlzottan sokat vagyok gyenge édesség-fronton.
A szöveg további (hermeneutikai :D) részére reagálva pedig: csodállak! Nekem ezt soha nem volt türelmem ilyen alaposan elmagyarázni.
KedvelésKedvelés
”Aki kiforrott, aki jót akar, az mindenekelőtt: elviseli a kognitív disszonanciát. Elviseli, sokat gondolkodik, megtalálja a maga megoldását, és ami ebből nehéz, azt megtartja a maga lelkében.” ez tetszik legjobban 🙂
KedvelésKedvelés
Nekem a legnagyobb kd a huseves, megpedig humanitarius szempontbol. A nagyuzemi allattartas borzaszto, a vagohidak meginkabb, de nem vagyok rola teljesen meggyozodve, h a haztaji sokkal jobb. Vegul is ott is miattunk halnak meg. Az, h legalabb lathattak a napot, kapirgalhattak… Lehet, h csak onalltatás. Egyelore meg nincs meg a vegso lokes, de erlelodik.
KedvelésKedvelik 1 személy
Hát, ha nem eszed meg, akkor biztos nem fog addig se kapirgálni. Mert akkor nem lesz egyáltalán.
KedvelésKedvelés
én szívesen megeszem
KedvelésKedvelés
Akkor sokat teszel a háztájiba alkalmas fajták fennmaradásáért 😀 Talán ausztrál a szöveg eredetileg, valami olyasmi, hogy edd meg, hogy fennmaradjon.
KedvelésKedvelés
Nálunk mindig voltak tyukok, és igazán közeli kapcsolatban voltunk, mindig feletettem velük sutyiban a tízóraimat meg az ebédemet (egyébként néha én is megijedtem attól, hogy ezek mindent megesznek, például a rántott húst vagy a penészes kakaóscsigámat) de azt soha nem éreztem, hogy kár őket megenni. Egyrészt előbb utóbb maguktól is megöregednek, fájnak az izületeik, de tényleg, szóval akkor már jobb a gyors halál, nem? Másrészt meg folyton egymást kínozták, pedig nálunk az egész kert az övék volt, mindig kipécézték a leggyengébbet, kitépkedték a tollait, folyton odavágtak neki, letúrták a rúdról, amin ültek. Szóval amikor vágtunk közülük, mindig a legnagyobbra hízottakat választottunk, és általában azok voltak a legnagyobb szemétládák, inkább elégtételet éreztem, hogy na most megkaptátok. Egy igazságosztó veszett el bennem 😀
KedvelésKedvelés
Egyszer levágattam a kakast, ami végigkergetett négyéves koromban a portán, közben fel-felugrált a hátamra és a csőrével ütötte a fejemet, miközben én bőgve menekültem. A mai napig emlékszem az elégtételre, amikor másnap megláttam az asztalon:-)
KedvelésKedvelés
Egyszer tombolán nyertünk egy kakast,aki nekiment a lányomnak,aki akkor kicsi volt. Kiadtam anyumnak az ukázt,hogy a kakast le kell vágni,a lányomnak pedig azt mondani,hogy a róka vitte el. Onnantól egy évig a lányom egyedül nem ment ki az udvarra,mert félt a rókától. Szép kis öngólt adtam a túlaggódással,de ebből is tanultam
KedvelésKedvelés
Erről most eszembe jutott egy TED előadás, amit a stresszről hallgattam. Évtizedeken keresztül vizsgálták több faktort figyelembe véve, hogy milyen hatással van a stressz a résztvevők életminőségére és az életbenmaradási esélyére.
Azok haltak meg a legtöbben (tipikusan stresszel kapcsolatos betegségekben), akiknek az élete tele volt stresszel, és a stresszt egy rossz dolognak tartották (=el akarták kerülni). Ennél kicsit jobban jártak azok, akiknek stresszmentes, nyugalmas életük volt. A legnagyobb arányban azok élték túl, akiknek stresszes volt az élete, de a stresszt pozitívumként, egyfajta emelkedett állapotként élték meg (=nem akarták feltétlenül elkerülni).
Ezek szerint nem a stressz öl meg, hanem ha el akarjuk kerülni és nem megy.
A kognitív disszonanciára még nem gondoltam így, de amit írsz, az hasonlóan hangzik.
A kognitív disszonanciával nem az a baj, hogy van, hanem hogy mindenáron el akarjuk kerülni. De nem lehet mindig elkerülni a kognitív disszonanciát. És ha van, de nem akarjuk, hogy legyen, akkor jön az önmarcangolás / mások marcangolása (/ vallásháború / kegyetlenkedés / világégés / …).
Szóval érdemes elkerülni az elkerülhetőt (ahogy a stresszt, fájdalmat, gyászt, haragot, konfliktust is) és az utolsó morzsáig megélni az elkerülhetetlent.
Egyszerre nagyon új és nagyon triviális. Tetszik!
KedvelésKedvelés
Nincs Tekintet. Magadnak csinalod.
Koszonom, ebbol most szalloiget csinalok, es alkalmazni fogom a “mi tortenhet, le nem lonek” melle.
Sokszor es sokat gondolkodom nemely poszt utan. Tenyleg publicisztika jellegu, csak nem kozeleti, hanem onfejlodes temaban. Ebbol kovetkezoen kemenyebb ezen gondolkodni. De nekem megeri.
Jo hallani, hogy nemcsak en kerulok ellentmondasba magammal neha, hanem mas is igy van ezzel. Nemcsak en nem vagyok tokeletes, de mas is ember.
KedvelésKedvelik 1 személy
Nem tudom mennyire illil a témához amit írni fogok,rettenetesen le vagyok tompulva,de kb. az van,hogy csak a mai nap nem tudnám megszámlálni hányszor kerültem ellentmondásba magammal:reggel egészséges reggeli,összebújás kedvessel, kerek a világ,délben spenót ismét csak az egészséges táplálkozás jegyében,aztán történik valami,felfalok két kinder-tejszeletet kávéval,majd kihányom spenótostul,SLASH-gitárkoncertet hallgatok,közben erős késztetést érzek,hogy tűt s
KedvelésKedvelés
Az előző hozzászólàs csonkán ment el,telefonról pötyögök…tehát erős késztetést érzek,hogy tűt szúrjak a csuklòmba,ehelyett lefekszem két pasival (nem egyszerre),most hazajött a lányom,átváltozom gondos anyává,bár forog a gyomrom,és azt érzem,hogy ha most nem kapok szívrohamot diliházban vègzem. Közben mosolygok:”igen kicsim? tényleg kicsim?” Bváááhh..
KedvelésKedvelik 1 személy
Izgalmas életed van. Küldd át az egyiket. (Az izmosabbat.)
KedvelésKedvelés
🙂 estére jobban vagyok,lenyugodtam,vannak ilyen hullámhegyeim-völgyeim. Jövő hétre vagyok feliratkozva gyógytornászhoz-masszőrhöz,az induláshoz szūkségem van segítségre,egyedül itthon nem megy,szédüléstől-gyengeségtől elkedvetlenedek. Az is megoldódik ha meglesznek a laboreredményeim,azért hùzódik a dolog,mert a laborban csak december elejére tudtak előjegyezni hogy ingyenes legyen. Nem garasoskodás,hogy nem áldozok,de az összes pénzemet most elvitte a fűtésrendszer javítása. Áhh most meg rinyálok…csak összenyalábolom magam,az akarat megvan,lesz izom is:-)
KedvelésKedvelés
Móka, ne haragudj, de több jel utal arra, hetek óta, hogy komolyan beteg vagy. Nem rinyálsz, mondd csak. Nem vagyok nyugodt. Ha nem vagy jól, ha gyengének érzed magad, baj van.
Van egy nagyon jó barátnőm, értelmes, szembenézős, aktív nő, ő azt mondta, ha bármi baja lenne neki vagy egy családtagnak, azonnal a kaján állítana, azzal próbálná megoldani (clean irányban, organikusan, szénhidrátcsökkentetten, asszem). Megállt a mondata közepén: miért csak akkor? Megelőzésképp is kéne, már most, amíg van egészség, mert ő is hiszi, hogy a táplálkozás az alapja az eü állapotnak.
Őrizzétek, ami őrizhető, és ha baj van, akkor meg biztosan életmódváltás (és orvosi segítség, természetesen, csak az orvosok nem fognak hinni a low carb gyógyító hatásában, például).
KedvelésKedvelés
Móka, személyes tapasztalat: ha bajban vagy, aligha elég az akarat. Ha elég lenne, eddig miért ne m volt az? Elhatározás, belátás, tudatosság inkább segíthet. És az sem szégyen, ha segítséget kérsz, pl. szakembertől. Ez a hányás dolog, ez is elég komoly, idegi/pszichés alapon van? De ha szervi, akkor is kezelni kell valahogy. Hogy orvos, vagy életmód (étkezéssel együtt) váltás a megoldás, arról fogalmam sincs, de ezt pl. akarat nyilván nem oldja meg. Vagy hánytattad magad? Mert önmagában a tejszínes szeletek kávéval, nem tudom, miért hánytatnának meg?
KedvelésKedvelés
Igen,valószínű dilidokira is szükségem volna,nem hánytatás,egyszerűen pótcselekvédből,mohón ettem hogy valami legyen,így tiltakozott a testem. Egészen biztos vagyok benne,hogy az életmódváltás,főleg kajaügyben sokat segítene,de nálam kiskorom òta a nemevés vagy a “màr megint hülyesèget eszel ott a jó étel” a làzadásnak egy formája volt,és ez rögzült.
KedvelésKedvelés
😦 Hát, mi lenne, ha nem lázadnál, hanem élnél?
KedvelésKedvelés
Tényleg,már legfőbb ideje volna:-)
KedvelésKedvelés
Az egesz gondolatbol az fogott meg a legjobban, amikor irtad, hogy nagyon melyen voltal, ez hozzasegitett a belsö ellentetek megelesehez, elfogadasahoz, egyaltalan ahhoz, hogy tudomast vegy a letezesükröl.
En is jartam nagyon-nagyon melyen… Ahol mar semmi sincs, csak en. Meztelenül. Tudatilag. lelkileg, erzesileg, mindenhogy puceran. Molekulaimra hullva. Kicsit kisemmizve is.
Na, az ott, az a pont, volt, amiota letezik szamomra is a kognitiv disszonancia (mondjuk ezidaig nem tudtam, hogy ennek neve is van). Es ez annyira, de annyira segitett felnöni magamhoz, a feladataimhoz, egyalatan, mindenhez amiben elek.
Lehet, hogy nem mindenkinek kell “melyen jarni” ehhez.
KedvelésKedvelés
Visszajelzés: ki a feminista? | csak az olvassa — én szóltam
Visszajelzés: csirkemell-csont és önmegvalósítás | csak az olvassa — én szóltam
Visszajelzés: drog | csak az olvassa — én szóltam
Visszajelzés: és a másik oka annak, amiért boldogtalanok voltunk | csak az olvassa — én szóltam
Visszajelzés: a valós teljesítmény | csak az olvassa — én szóltam
Visszajelzés: hősök, áldozatok, erőszak | csak az olvassa — én szóltam
Visszajelzés: kiegyensúlyozott blog | csak az olvassa — én szóltam