Te megsemmisíted az emlékeidet? Voltak nagy kidobásaid, égetéseid, fényképösszetépéseid? Dunába hajított jegygyűrű? Könnyűbúvárok felbérlése baráti áron?
Miért csinálják azt emberek, hogy akár naponta, azonnal is törölnek leveleket… jó, ezt még értem, bár nekem nem szokásom ez se: akármi fontos lehet később (kivéve a csekkszelvényeket, azok nincsenek meg, hehe). De hogy a hajdan dédelgetett, oly fontos leveleket, e-maileket, tárgyakat egyszerre, indulatból vagy hideg racionalitással kidobják, megsemmisítik? Én ezt nem értem.
Annyit értek belőle, na jó, mégis, hogy
- így kevesebb a cucc, ami mindig előny (tudjátok, ha minden nap kidobok harminc tárgyat a szokásos szeméten felül, és nem kerül új a háztartásba, 2027-re rend lesz.
- ezzel el vannak rendezve felelősen a dolgok: ha jó megsemmisítési technikát választasz, nem olvasgatja a naplódat, erotikus levelezésedet senki véletlenségből (anyós! takarítónő! kamaszgyerek!), vagy épp a halálod után.
De hogyan képesek rá? Mit éreznek közben? És nem bánják, hogy az értelmezéseik arról a múltbeli eseményről így megkövülnek, vagy épp lassan eltorzulnak, csak a csalóka emlékeik maradnak? Egy előbukkanó tárgy vagy dokumentum nem tud majd megértést jelenteni később.
Gyerekrajzokat vetek épp tűzre, és megszakad a szívem az utolsó irkafirkáért is.
Könnyű annak, aki sokat költözik. Aki külföldre megy. Akinek elvész, megsemmisül sok tárgya. Vagy akiben van hajlam időnként átnézni, rendszerezni, selejtezni a dolgait.
Én ilyet soha. Dokumentáló, felhalmozó, érzelmes-hűséges hajlamom az eredete, és legendásan kaotikus otthonom az eredménye annak, hogy a legizébb kis sunyi tanítvány karácsonyi, jójegyreményű üdvözlőlapjával sem cselekszem ilyet.
Cselekszem! Én azt írtam volna, csinálok. Mégiscsak egy ikes ige! Milyen választékos ez a blogger.
A véletlenek óceánján, a mindennapok habjaiban (hűha…) gyakran bukkan fel valami értelmezhetetlen, régi tárgy. Az utóbbi napokban például:
- a 2012-es ludwigos Mapplethorpe-kiállítás katalógusa
- Lőrinc ovis csoportfényképe, 2005, keményen gondolkodik egykori legjobb cimborája vezetéknevén, de azt tudja, hogy csiga volt a jele
- a Nyomtalanul című skandináv krimi mozijegye, Művész, 2014. március 5.
- szállodai kávécukor Sitgesből, Dolce felirattal, ez is 2014 (itt jegyzem meg, hogy B. minden közös mozijegyet és minden kávécukrot eltesz, megőriz, és születésnapra vagy karácsonyra valami nagyon szép tartóban, fémdobozban, üvegtálban egyszerre átadja nekem a vonatkozó időszak gyűjteményét, egyben a jegyek és a cukrok, utóbbiból elég sok gyűlik így fel, de nálunk nincs más cukor a háztartásban.)
- Kata barátnőm ajándéka a kilenc hónap Írország, kilenc hónap Franciaország utáni hazatértésekor, 2007? 2008?: réteges homok kis lekvárosüvegben, különböző tengerpartokról, a tetején száradt lóhere
- egy fekete selyemszalag, az egyik tavalyi Intimissimi-vásárlás papírzsákjának (fél) füle
- sorszám a Gázművekben, 2013. szeptember 5., 14:54, erre különösen büszke vagyok, mert ilyet csak a hárdkórok őriznek meg.
És az e-mailek és a levelek. Nekem minden megvan, itt a blogkommentekben is, úgy is, hogy sok mindent el se olvasok. Baromi érdekes, amikor újra jön a makacs troll, mondjuk enyhültebben, és rájövök egy nagyon régiből, ami épp előkerült egy más tárgyú kereséssel, hogy ez ő, csak másik néven. Már rég elfelejtettem volna.
És az összes félbehagyott poszt, vázlat, a végül mégsem föltett fotó — igen, kell a tárhely.
De azért a lényeg: a naplók, levelek, a másokhoz való kapcsolódás, a baráti és a szerelmi élet lenyomatai.
Ritkán bogarászom ezeket, fotókat se nagyon, nem kenyerem a nosztalgiázás, ágyam mellé Kevin Levrone van szépen felcelluxozva, nem ám valami belvárosi csókolózás. Van, amihez tudatosan nem nyúlok, hadd ülepedjék, nem nyitok rá ajtót, nem akarom látni. De őrzöm azért. Alapvetően nem is szeretem a régi fotókat, minden olyan idétlen rajtuk. Béna a hajuk az embereknek, meghaladtuk már azon állapotokat, amikor az a pulcsi volt a divat, és amikor hittem bennük, nekik. (De a pulcsi megvan.) (És milyen jó, hogy a gesztenyebarna cipőt tizenkét év nemhordás alatt is megőriztem — most már jó rám, nagyon szeretem.)
Néha mégis elkap a szenvedély: nyomozás a múltban. Bevillan valami, előkeresem azt a tárgyat, fényképet, levelet, vagy csak véletlenül teszek-veszek, ülök fél pár zoknik és csészébe száradó crema között az ágyam mellett, és ellenállhatatlan tud ez lenni, hogy: hogy is volt? Összetrakom, és jobb ember vagyok utána.
Az önelemző, gondolkodós hajlamomhoz nagyon hasznos, hogy megvannak a tárgyak, szövegek, mert így alkalmam van később újraértékelni a történetet. Lepucolni a saját megéléseimet, az idő távlatában másképp és talán tisztábban látni, mert az érzelemvezérelt ember rövidlátó. Lehet változni, megbékélni, vagy épp utólag felhúzni magam, hogy uramisten, hogy hagyhattam én ezt, miért hittem ennek az embernek, mit szerettem benne? — ami a haragtalanságra törekvőknek riasztó lehet, de néha nagyon igazi és elemi, és megvan a helye az ember érzelmi életében.
Az a nem jó, ha egy tárgy folyton szem előtt van, miközben kiürül, bebetonoz valamit mégis, ami már nem úgy van. De még egy jegygyűrű is át tud értelmeződni, én például hordom mindkét emberem efféle tárgyait, egyszerre is, három darabot: 1. jegygyűrű (ezt csak pár hónapja és mutatóujjon), 2. saját esküvői nyaklánc, 3. Jánosé. Mégpedig azért, mert szépek, és mert én vagyok az, akinek azok a tárgyak és élmények fontosak voltak, és én itt vagyok és én maradtam (ami nem ugyanaz, mint hogy még most is fontosak a tárgyak vagy amit hordoznak, de persze van metszet).
Helyek, utcasarkok, kávézók is tudják ezt a felidéző-megőrző erőt, és a Retek utcai kis pékséget már mégsem dobhatjuk a szemetesbe (vagy felgyújtani kéne?). Van itt az erdőnek egy kanyara, ahol mindig elkap egy hangulat, ott zajlott egy júniusi napon egy nagyon megterhelő, csalódást okozó telefonbeszélgetés — hát komolyan, néha ezért nem megyek futni, nem is csak a hangulat, hanem konkrét mondatok és érzések jönnek elő, rossznak érzem magam, nem-szeretettnek, pont mint akkoriban. Pedig akkor gyanítottam, most is tudom: ártatlan vagyok. Hova költözzek a fájdalom elől? Megszoktam.
És van olyan tárgy és olyan hely és olyan fotó, ami stabilan, sok éve ugyanazt jelenti. Nem költözöm sehova. Akármeddig nézem, forgatom a markomban, akármivé lesz, ő ő, önmaga, nem tagadom meg, míg élünk.
Kapcsolódó bejegyzések:
csak az olvassa. én szóltam 
Naná. Lomhercegnő vagyok. Bár sokat segítettek a költözések és szétköltözések (nemrég volt férjnél vendégeskedtem és izgatottam fedeztem fel újra egykor mindennap forgatott kis bibiámat, az Orosz nyelv gyakorisági szótárát a könyvespolcán. Meg még sok egyebet is, hagyjuk… illetve sokat segít, hogy férj időnként megsemmisíti azokat a dolgokat, amikhez kimonodottan ragaszkodom. Mert én kidobni semmit sem tudok.
KedvelésKedvelés
Folyamatosan szelektálok, válogatok, selejtezek, de ami megmarad: “a naplók, levelek, a másokhoz való kapcsolódás, a baráti és a szerelmi élet lenyomatai.” Ezeket őrzöm.
Nagymamám elégette a naplóját, mert a benne vázolt szerelmeket utóbb szégyellte. Kár.
KedvelésKedvelik 1 személy
Az jutott erről eszembe, amikor a szüleim esküvője előtt apai nagyanyám gondosan kiválogatta a családi fényképeket, és minden olyan képet kidobott, amin apám látható más nő társaságában. Hüledezve hallgattam a történetet, én nem értettem, minek, ők meg nem értették, mit nem lehet ezen érteni.
KedvelésKedvelés
Mi is így csináltuk, pedig nem vagyok nagymamakorú. Habitus kérdése. Valaki megőriz, valaki (én) rituálisan eléget. Más szférába jut, az lesz aminek lennie kell, emlék.
(Ki nem dobjuk, szemét közé ne keveredjen)
Hozzátartozik, hogy nem vagyok megőrzős típus. Vadul selejtezek, főleg mert az elmúlt 12 évben 10 helyen laktam, így mindig volt apropó.
A lányommal kapcsolatban érzelgősebb vagyok. Eltettem a kórházi karszalagot, első sapkát, első kesztyűt, a kiskocsija cetlijét. Helyre kis dobozban hányódik most a szekrényben.
KedvelésKedvelés
Bizony, és milyen helyre nagy doboz lesz az két-három év múlva! És hogy fog örülni ezeknek tizenöt év múlva.
KedvelésKedvelés
Az én egyes rokonaim is ilyenek, és én sem értem, hogy miért kell, ha esetleg kidobni nem is, de jól eldugni a vki első feleségével készült képeit csak azért, mert van második felesége is. Mondjuk a volt férjemnek speciel én dugtam el az előző barátnője fényképalbumát jó mélyre a lakásunkban, mert utáltam, hogy a könyvespolcon foglalja a helyet, meg nehogy má’ levegye és azt nézegesse, de megsemmisíteni nem akartam. Most meg röhögök a mostani feleségén, mert tudom, hogy a lakásukban hány ezer tárgy őrzi az én emlékem (és nemcsak a közös korunkból, hanem gyerekkori cuccaim is vannak ott, amelyeket ugyan szívesen megkapnék, de esélyem sincs).
A mostani társam bölcsen(?) – vagy inkább igen hanyag módon – semmit, de semmit az égvilágon nem hozott el az előző feleségével közös háztartásukból, még azért is évekig kellett könyörögnöm, hogy az olyan szakkönyveit, amelyek ott senkit nem érdekelnek sem most, sem a jövőben, nálunk viszont annál nagyobb olvasótábora van, elhozza végre. Gyerekkori fényképei szerencsére a szüleinél vannak, de van vagy húsz év részleges filmszakadás.
Nekem lényegében az összes régi emailem megvan (a személytelen reklámokat szoktam leginkább csak kidobni) – egyrészt a munkám is olyan, hogy néha kell valamit előkeresni, másrészt állandóan arra készülök, hogy majd az életrajzírómnak milyen jó alapanyaga lesz (he-he), harmadrészt aki átélt már egy sokéves, minden 200Ft-os tételen vitázós válópert, az tudja, hogy egy-egy véletlen előkerülő odafirkantott cetli mennyi mindent bizonyíthat (néha milliós tételt is, ezt egyszer már írtam régebben). Egyébként sokezer emailem a volt férjemnek is megvan, mert ellopta 🙂 Egyszer kíváncsi lennék, ugyan mi okosat olvasott ki belőlük valaha is. Ja, speciel tíz év összes fényképe is nála van, azokra sincs esélyem sem. Még jó, hogy a rokonaimnál vannak a gyerekekről fényképek. Azóta nem nagyon fényképezek, csak nagyon elvétve, ma például a nagymamám a 97. születésnapja alkalmából lefényképeztem.
A régi naplóim (nem volt sok, időnként hirtelen felindulásból írtam egy kis ideig, aztán többnyire nem) megvannak, soha ki nem dobnám, de szerintem más számára elég olvashatatlanok a maguk fizikai valójában, Ha nyugdíjas leszek, akkor ezeket is és a gyerekeim bébidolgait (vicces mondatok kétéves korból és hasonlóak) egyszer begépelem, hogy kereshetőek és olvashatóak legyenek. A rajzokat most már scannelem és csak így teszem el, a papír megy a szelektívbe, különben nem férnénk el a lakásban. Ha néha hetekig nem jutok el a scannerig, akkor sok cetli felgyűlik, és takarításkor én járok rosszul. Meg egyfolytában költözni készülök (csak az az apró problémám, hogy lakást kéne venni hozzá), és ez is erős motiváció a papírkák csökkentésére.
És vannak még szalaggal átkötött levélcsomagocskák, azokat sem dobnám ki.
Meg van olyan is, hogy van például egy kazetta, amelyikről csak én tudom, hogy mit/kit jelent nekem, bárki másnak csak pár zene, az ilyen emlékek nem feltűnőek, jól elférnek az újabb szerelmek mellett, és nem bántják senki szemét. Az anyám mondjuk egy évvel ezelőtt elvitte a gyerek ágyából a(z egyik) plüssmackót, mert véletlen elárultam neki, hogy anno azt én kitől kaptam, de tulajdonképpen nem hiányzik (az illetőre közösen haragszunk már).
KedvelésKedvelés
Régen jobban ragaszkodtam a tárgyakhoz, de amióta hozzámentem egy gyűjtögető hörcsöghöz, kénytelen vagyok legalább a saját vackaim közül kidobni időnként néhányat, hogy ne fulladjunk bele a cuccokba. Igazából mindig megkönnyebbüléssel tölt el egy-egy ilyen átnézős, kidobós szeánsz, mintha súly kerülne le rólam azzal, hogy csökken a tárgyak mennyisége, meg óvodás-felnőttes büszkeséggel tölt el, amint érettségemről teszek tanúbizonyságot annak felismerésével, hogy ha ezt a ruhát öt éve nem vettem fel, a következő ötvenben sem fogom. Persze nekem is vannak olyan tárgyaim, amiket valami miatt nem tudok kidobni, viszont az emlékeimet szerencsére inkább helyszínekben, zenékben és szagokban őrzöm, azokat meg nehéz kidobni, és elveszíteni sem lehet.
KedvelésKedvelés
Kb. 20 éve kidobtam egy füzetet, körberajzolt kezek voltak benne aláírásokkal. Mindenkinek aki fontos, megjegyzem a kézformáját, de azért biztosabban akartam megőrizni. Aztán kidobtam egyszer dühömben, mert olyan akartam lenni mint mindenki más, olyan aki nem talál ki és őrizget hülyeségeket, azt akartam hogy én is olyanoktól legyek boldog, amitől mások állítólag azok. Nemrég újrakezdtem a gyűjtést, hiányos lesz, többen meghaltak közülük. Mást nem gyűjtök és nem őrzök,csak a gyerekeim dolgait még, gyűlölöm a tárgyakat.
KedvelésKedvelés
Hm, megint pár közös pont. Életemben nem töröltem személyes levelet. Volt példaképem Kevin Levrone. Váltottam nevet, amikor rájöttem, hogy az eredeti nevem azonosítható, és így azok is, akikről írnék.
KedvelésKedvelés
Az nagyon érdekes, hogyan kapcsolódnak érzések helyekhez. Épp most itt a hegyekben jutott eszembe egy ilyen. Néztem a térképet, és az egyik tanyáról bevillant egy rossz érzés. A történet 10 éves, vettünk egy autót, az eladó hibás gumival adta, megígérte hogy rendezi, persze aztán nem. Akkor sok volt ma nem. Az autó már sehol sincs. De 10 éve is erre túráztunk és ugyanaz volt a neve a tanyának mint az eladónak.
Különös, hogy ennyi év után a veszteség már semmit nem jelent, de valami rossz érzés az maradt.
KedvelésKedvelés
Én kidobtam minden naplót, levelet, koncertjegyet, meg…szóval mindent.
Indulatból.
Illetve nem indulat igazából, hanem egy érzés, hogy ezek nekem nem kellenek.
Egy nagyon erős érzés, az a fajta, amikor tudod, hogy ezt kell tenned.
Kidobtam, megkönnyebbültem, nem is sajnálom.
Ami fontos, arra úgyis emlékszem.
KedvelésKedvelés
ANN: Igy vagyok ezzel én is. Indulatból kirámolok, de olyankor magamból is, a fejemböl is a sok szrt… a tárgyakat megbánom, az elhasználodott gondolatokat , rögeszméket nem
KedvelésKedvelés
Én is megbánok néha tárgyakat, meg mást is, amit kidobok, illetve ez nem is jó szó, csak útjára engedem, hogy “menjen”, de csak nagyon rövid időre jön elő a “sajnálom”.
Nem sajnálom igazából, annak úgy kellett lennie.
KedvelésKedvelés
Mániákus selejtező vagyok. Anyukám se mutogatta soha eltett kiskori tincseim vagy ovis rajzaim. Kidobta őket. Naplót írtam, aztán a nevelőapám elolvasta, nem tetszett neki, kidobta a kukába. Két napig sírtam. Azóta nem írok naplót. Volt emlékkönyvem, az egyetlen írásos emlékkel névadó nagyanyámtól. Anyukám rábeszélt egyszer, hogy adjam csak oda régi szomszédainknak, mikor véletlen épp látogatóban voltak nálunk. Azóta se láttam.
Mikor férjhez mentem, összetéptem és kidobtam az összes levelet, amit korábbi szerelmeim írtak nekem. Vastag kupac volt, nagyon vastag.
De a gyerekeim cuccait elteszem, féltve őrzöm, írok nekik naplót arról, mikor kezdtek járni, beszélni, fogaik milyen ütemben hullottak ki. Vannak levágott hajak, első fogkefe, gipszmedál az első néptáncfellépésről, még a terhesteszt is megvan, talán. Ovis rajzok, iskolás versek, oklevelek, becsben tartom és néha leporolom őket.
De minden más megy a kukába, nagyon utálok archiválni és gyűjteni, tárolni. Életem egyik nagy büntetéseként élem meg a férjem gyűjtőszenvedélyét, amit a fiam is örökölt, hála Istennek.
KedvelésKedvelik 1 személy
Gyakran és könnyű szívvel lomtalanítok bármit gond nélkül kidobok,sokat is költöztem,holmijaim elmaradtak,első házasságomból egy kiöregedett,beteg kutyával léptem ki egy szál ruhában,felszabadultan. Második házasságomnak nem akkor lett vége mikor kimondták a válást,vagy lehúztam a jeggyűrűt,hanem mikor kb egy hét után a fogkeféjét a kukába dobtam.Akkor tudatosult,hogy ez most végleges. Mégis életem minden szakaszából elkísér egy_egy kedves tárgy,anélkül hogy különösebben őrizgetném,fel_felbukkannak,a lányom kérdez,én mesélek_jó ez így.Érdekes ő gyűjtögető típus semmit nem szabad eldobni,tavaly nyáron a kölyökfesztiválos tábori belépős karszalagot.kb.fél évig nem szabadott levágni,végül egy felismerhetetlen szürke cafat volt már mire leszakadt,még így is megtartotta.
KedvelésKedvelés
én igyekszem mindent kidobni, hogy ne fulladjunk bele a szarokba, de a személyes dolgokat nem, én sem, azt sose. abból úgysincs annyi, hogy belefulladnánk, egy-egy emlékbe, tárgyi nagyon kevés van, sokkal inkább a helyek vagy a zenék olyanok,amiktől asszociálok bármire. naplót 12-től 18 éves koromig írtam, és nagyon hasznos, hogy most is bármit fel tudok idézni, hogy mi mikor volt. többször próbálkoztam vele újra, már gépbe, ment pár hétig, aztán többet nem. pedig milyen jó a régit olvasni, meg azt is, azt a párat, amit az elmúlt években írtam. leveleket is, és nagyon örülök, hogy az e-mail korában élünk, mert így sem fulladunk bele a papírba, de úgy rá tudok csodálkozni öt évvel ezelőtti levelekre chatekre, a legjobban persze azt sajnálom, hogy a réges-régi gépem, amin az msn messenger volt telepítve, már rég nincs meg, pedig 8-10 éves chateken milyen jókat szórakoznék meg merengenék most.
de igazi érzéseket nekem csak helyek idéznek fel, tárgyak alapvetően nem. szigligeten például áthajtani se vagyok hajlandó akkor, amikor nem a szokásos társasággal nyaralunk ott, úgy, mint húsz éve ugyanabban a hétben mindig, és ugyanolyanok vagyunk olyankor, mint 14 évesen, mindenki. aztán mindenki hazamegy, és egész más. óriási misztikuma van. annyira fucsa érzés, az év többi részében az a hely nem létezik, kész, passz. az utóbbi két évben kicsit lazultam ebben, ebédeltem ott egyszer-kétszer, amikor máshol voltam, de fura érzés így is.
kocsmák, utcasarkok, erdők, külvárosi étkezdék, bevásárlóközpont, pad a parkban, ilyesmik őrzik a szerelmeim kezdeteit, vagy régi sztorikat, nem tárgyak, mindig akkor kezdek nosztalgikus lenni, amikor arra van dolgom, ahol valami fontos történt, felidézem, elgondolkozom mindig. keveset jelentenek a tárgyak általában, egy-két nagyon ritka kivételtől eltekintve. azért is főleg csak a leveleket, naplókat, chateket őrzöm.
ezzel kapcsolatban érdekes, most múlt héten egy volt osztálytársam, egy csaj, aki nem volt szoros barátnőm, de azért haverom, évente néhányszor találkoztunk suli óta, kb tudtunk egymásról, de hát előtte nyolc évig ült előttem, meghalt az m7-esen autóbalesetben. (hétfő este, gondolom hétvégi buliból haza, valami részeg sofőr, négy utassal, ő ült középen hátul…mindenki más túlélte.) én már tudtam, mégis meglepett most is, hogy gyászolni nem szomorúsággal szoktam, hanem nyomasztó rossz érzéssel, amiről sokáig nem tudom, hogy micsoda, honnan jön, gondolok ezer másra, hogy mitől szorongok, míg rájövök, hogy igen, ez az.
na azóta gyomromat facsaró, sötét rossz érzés önt el, ha az m7-esre, a kedvenc autópályámra gondolok…vagy bármilyen más autópályára, hogy olyan hideg, sötét, magányos dolog egy autópálya. most kellett mennem bécsbe dolgozni, és ilyen már rég volt, de inkább vonatra ültem. ott kapcsolódik ez ide, hogy most ha hallok az elmúlt hétben valami zenét, többször is volt, hogy furcsán kilel tőle a hideg, nyomasztó érzésem lesz, és mindig rájövök, hogy ez vagy az a szám oda kapcsolódik, az m7-es ehhez vagy ahhoz a benzinkútjához, táblájához, és azonnal továbbtekertem. nagyon szerettem azt az autópályát, tényleg, a nyaralás szagát hordozta mindig, még ha nem is nyaralni mentem rajta, és most valahogy félelmetes, nyálkás, hideg rágondolni, vagy autópályára menni. nagyon a helyek őriznek nekem mindenfélét, a rosszat is, a jót is, minden arról jut eszembe, hogy hú, itt volt ez, pont itt, tíz éve, de érdekes most itt lenni.
KedvelésKedvelés
Érdekes, ahogy így belegondolok, hogy az öngyújtómat nem dobtam ki, még mindig benne van a táskámban.
Meg egy fél doboz cigi is benne van, bevallom.
Pedig hát pakoltam táskából táskába, és mindig visszateszem.
Igazából azt se tudom, miért?
Ehhez ragaszkodnék legjobban?
Vagy éppenséggel sokkal egyszerűbb, lehet, hogy vissza akarok szokni tudat alatt.
Ki tudja?
KedvelésKedvelés
Volt egy magzatom, akit elvetéltem. Utána kidobtam a terhességi teszteket, pedig minden gyerekemét megőriztem. De ezt amúgy nem bánom…
Minden gyereknek van egy kis emlékdoboza, amibe elraktam nagyon fontos kis emlékeket, első ruhácskát, kórházi szalagot, terhességgel kapcsolatos papírokat, kedvenc bébi játékot, első színházjegyet, ahol voltunk, akinél vezettem táplálási naplót nála azt is, első bugyit, amit hordtak,amikor szobatiszták lettek, picike cipőt, ilyesmit. Néha végig nézem, nagyon jó érzés. Az elveszített kisfiam dobozát viszont egyszer sem nyitottam ki a halála óta (4 éve). Nagyon kevés dolgot tudtunk bele rakni. Annyira üres volt a többiekéhez képest, hogy félelmetes. És akkor egymásra néztünk a férjemmel, és mindent beleraktunk, ami csak eszünkbe jutott. Pár szem diót abból az évből, amikor született, még nagy hassal szedegettem a fa alól. A kis tégelyekből párat, amiben anyatejet fagyasztottam neki. A férjem kicsórt pár kesztyűt, meg kórházi papírköpenyt, amiben voltunk végig vele, amíg küzdött az életéért., A testvérei rajzait, amiket nekem rajzoltak, amikor teljesen, teljesen magam alatt voltam. A lányom iskolai könyveit, amiben mindig úgy rajzolta le a családot, hogy ő is ott volt rajta, pedig már régen nem élt. És így tovább. Belerakom, de nem nyitom ki, nem nézem meg. Nem tudom egyszer fontos lesz-e, de mégis valahogy muszáj volt belerakni mindazt, amit beleraktunk.
KedvelésKedvelés
Talán azért rakom el, hogy mások emlékezzenek, nem én. Nagyon rossz érzés, hogy őt mindenki elfelejti.
KedvelésKedvelik 1 személy
Együttérzésem…lehet,hogy mások sem felejtik el,csak nem akarják a sebeidet felnyitni azzal hogy őt emlegetik?
KedvelésKedvelés
Biztosan vannak olyanok is, akik így gondolják, de ezer százalékra tudom, hoyg egy csomóan tényleg elfelejtik.
Amúgy akkor itt leírom, hogy nincs ilyen, hogy sebek feltépése. Minden nap fáj, és hiányzik, soha nem leszünk teljes család. Viszont kifejezetten jól esik róla beszélni, érezni, hogy él tovább ilyen módon velünk. Az emberek viszont kényelmetlenül érzik magukat, és inkább önmagukat védik, nem engem (minket) akarnak kímélni.
KedvelésKedvelés
Nagyapám meghalt a háborúban,nagyanyám hazahozatta,itthon temették el,de a katonabőröndjét amit utánaküldtek nagyanyám felvitette a padlásra egy szolgálóval,és azóta is ott van,senki nem nyitotta fel.Nagyanyám úgy halt meg,hogy nem nézte meg mi van benne,lehetett egy búcsúlevél vagy valami hasonló. Apám sem hajlandó megnézni,tilos emlegetni is,ez olyan morbid nem? Azt sem tudja mit őrizget tulajdonképpen,de azt mindenáron,a lakásban viszont egyetlen fénykép sincs nagyapáról. A mostohanagyapám cuccait pedig elajándékozták kidobták,semmi nem maradt utána,mintha nem is létezett volna. A gyaluforgács és a szappanillat keveredése emlékeztet rá,szeretett barkácsolni és én ott ülhettem mellette.
KedvelésKedvelik 1 személy
Gyerekkoromban nagyon sokmindent gyűjtöttem és nagyon ragaszkodtam a tárgyakhoz és nem volt jó érzés: hiányoztak a tárgyak, ha eltűntek, munka volt az állandó figyelés, hogy minden meglegyen, lelkiismeret-furdalásom volt, hogy ki kéne már raknom a hatalmas rongybabát az ágyamból, amit a keresztanyám varrt a születésemre és ami teljesen szétfoszlott már, mert már nem férek el tőle és kényelmetlenül alszom, de jaj, akkor mi lesz vele… Nem tudtam aludni, ha nem volt velem a kedvenc kendőm, sírtam, ha elveszett, hiányoztak, lelkiismeret-furdalást okoztak a tárgyak. Csupa ilyen kis dolog. Nem volt jó.
Felnőttkorom elején fokozatosan és tudatosan elhagytam mindent, a plüssöket meg a régi játékokat még korábban, de a jegyeket, címkéket, bélyegeket, stb és felszabadító volt. Szerintem ezért pl kifejezetten jó legidősebbnek lenni: természetes, hogy a holmikat öröklik a fiatalabbak, ráadásul nekem sok kisebb unokatestvérem is van. Soha nem dobtam ki semmit indulatból. Sokat költöztem és aminek már nem volt értéke, nem jött velem és ami a legfontosabb, hogy már a szüleim sem abban a házban élnek, ahol én felnőttem és az új lakásba nem vitték magukkal a mi hátrahagyott holmiinkat, nincsenek dobozok a padlásukon, sem konzervált gyerekszoba.
Mondjuk nagyon furcsa érzés, hogy eltűnt a ház, ahol gyerekkorom nagyrészét töltöttem, ez azért fáj. Elsüllyedtek az életemből azok a lakások is, ahol a “nagyrész” előtt éltem a szüleimmel, a város is, ahol születtem, olyan fura, hogy a facebookon mégis látom, mint egyik fő jellemzőmet.
A naplóimat kincsként őrzöm és a fényképek is fontosak, újak is, régiek is és de boldog vagyok, hogy mostmár ezekhez nem kellenek dobozok, csak külsővinyó. A családi iratokat, déd- és nagyszüleim naplóit és emlékiratait és régi fényképeket is nagyon szeretem, de nem a konkrét tárgyat, hanem a történetet, mindent digitalizálunk/digitalizáltak, nekem maga a papiroskép utána már nem fontos. A családból mindenki kapott példányt (ez nem az én érdemem).
A gyerekekről eltettem néhány emléket, a kórházi karkötőt meg a terhességi teszteket, hajtincset, ha szeretnék, majd nekik adom. Írok róluk naplót, remélem, jót derülünk majd rajta. Én nagyon hálás vagyok anyukámnak a rólunk vezetett – eredetileg táplálkozási – naplóiért, látszik belőle, hogy mi sem voltunk olyan tankönyvi kisbabák, mint amire ő szeret emlékezni.
De szerintem az sem lenne nekik jó, ha átláthatatlan emlékhegyeket hagynék apróságokból, a legjellemzőbbeket, a legszebbeket válogatom. A rajzokat beszkennelem a legnagyszerűbb dupló- és legóépítményeket lefényképezem. Legyen strukturált, átlátható, könnyen kezelhető, ne kelljen majd bogarászniuk…
Nálunk van családi emlékezet, őrzök sok történetet és elbeszélést, szerintem a nagyrésze legenda, de jó emlékezni rájuk és jó mesélni a gyerekeknek. Izgalmas és benne van a történelem. Nagymamámnak sok régről őrzött családi tárgya volt, ezeknek egy része a szüleimnél van, és nem tudom, később mi lesz majd velük. Ezek már kortörténeti dokumentumok, borzasztó érdekesek, de nincs érzelmi kötődés hozzájuk. A kötődés inkább a kollektív múltnak szól, hogy ebben az országban, azon a vidéken (ahol én nem éltem sohasem) így éltek emberek (akiktől én valamennyire származom). Szerintem ez iszonyúan érdekes és fontos. Egy részük egy múzeumban van, alá van írva, hogy a család tulajdona és a család szíves hozzájárulásával és ott van a legjobb helyen.
Minden családnak kéne egy múzeum.
KedvelésKedvelés
Elég gyűjtögetős voltam, míg nem jött el az a másfél év, mikor szatyorból éltem a családi ház, anyám meg a kedves között. Mostanra persze egy csomó, használatos holmi idekerült, de persze vannak még ott tele szekrényeim, könyvespolcaim. Miután a gyerekek ott laknak, nyilván nem fogom elhozni a fakanalaimat meg a sodrófát, meg a születésnapomra kapott varrógépet, amit azóta is anyósom használ, illetve az olyan könyveket, amiket a lányok is olvasnak, hiába az “enyém”.
A biciklim meg a görkorim elhozatalából is volt egy kis szájhúzás apuka részéről, mert az ő bringája rossz, és az enyémet használta. A kedves mondta, hogy inkább vesz nekem ittenre egy biciklit, csak ne legyen belőle balhé, de aztán inkább elhoztam 🙂
KedvelésKedvelés
A kedvessel egy hétig üzeneteket váltottunk, mielőtt először találkoztunk volna, azt lementettem, és néha olvasgatom, olyan szívmelengető.
KedvelésKedvelés
“Hova költözzek a fájdalom elől? ” Ez, de szép és jól esett. köszönöm.
KedvelésKedvelés
Kamaszkorom 3-4 éve lett a kertben rakott tűz martaléka. És örültem neki. Azokban a naplókban nem finom kis emlékek voltak, amin jó nosztalgiázni, rácsodálkozni, hanem tömény önutálat, keserűség, tett nélküli nyavalygás. Lehúzó szemlélet, mű világfájdalom. Nem ért annyit, megtartsam. Elrettentésül, mementóként sem. Ingattam a fejem, hogy lehettem képes annyira sötéten látni a világot, és úgy határoztam, jobb, ha nem őrzöm meg a negativizmus papírba öntött szobrát.
A későbbiekben terápiás célból írt naplóimat viszont őrzöm, nem tervezem megsemmisíteni. Néha összegzést írok, visszatekintek, honnét jöttem, hová szeretem volna eljutni, és abból mi is lett végül.
KedvelésKedvelik 1 személy
Azt soha meg nem tenni,
száz év magányt csak úgy eltüntetni.
A naplóm én magam vagyok, egészen és teljesen,
Voltam, vagyok és leszek, majdan teljesen.
KedvelésKedvelés