Mégpedig mindig egy újabb kérdésre. Várom a kérdéseket, bár már összegyűlt sok, meg vannak még az aktuális események.

82. Mikor jelenik meg a könyv? Mi a címe? Hol kapható? Hány példány?

A könyv a jövő héten jön ki a nyomdából (az érdi Rózsa nyomdából), ezerötszáz kezdő példánnyal, és én egészen felmérhetetlennek gondolom, mekkora lesz az érdeklődés, hiszen ezek a blog már megjelent írásai, csak nagyon megrostálva. Itt az évek alatt majdnem 1600 poszt jelent meg, köztük a szervezési, légyszi-ne-bután-kommenteljetek, szavazások, vendégposztok, fotók a bulikról, és teljesen érdektelen, efemer apróságok is, szóval a mulandóság szövegei. Vannak maradandónak szánt, borzalmas hatásvadász, túlírt, nyakatekert, nem tisztán esztétikai vagy gondolati célú szövegek, ezek se kerültek be, és a megjelenéssel innen is mennek a nirvánába. Az érdemesebb egyharmadból való a kötet hetven szövege, köztük kettő olyan, ami itt nem jelent meg. Az elmélyültség, sorsösszegzés, házasság, család, szeretőség, iskolarendszer témája, a múltam és a mindennapjaim írásai, a paródiák, az életstílus lendületes darabjai, és még a nyelvileg  virtuóz szövegek java olvasható a könyvben. Ami nincs benne: helyesírás, nyelv, verselemzés, az egyenlőtlenség formái és az érvelési stratégiák sorozat, meg amikor csak úgy finnyogok, hogy nincs mosogatógépem, vagy miért kell technokolos vázákat hazavinnem az iskolából. Médiakritika se, trollügyek se, sűrű feminizmus se. Egyébként jó lenne a nyelvi szövegeknek egy külön kötet, és a mélyen feminista írásoknak is, illetve a netes zaklatásról is bőven tudnék egy könyvnyit írni.

Szombaton lesz egészen biztosan az én kezemben a könyv, a Könyvfesztiválon 11-kor dedikálom, később lesz majd könyvbemutató is. A terjesztő honlapjáról (http://www.animakonyv.hu) és a nagy könyves láncok honlapjairól is rendelhető lesz, nem tudom, mikor teszik fel. Egészen úgy néz ki, mint a blog, a címe is az, a fotó is ismerős. Én aztán jól ismerem a szövegeimet, de így együtt látni a levonaton még nekem is megrendítő, újszerű élmény volt. Köszönöm, ha a blog ügyét és az íróságomat támogatjátok azzal, hogy megveszitek, ajándékba is. Egyébként a Könyvfesztiválon és a netes rendelésekkel is jelentős kedvezmény lesz a bolti árhoz képest, amely 2990.

81. A támadások miatt hallgattál el? Ijesztő, amiket láttam. Nincs új poszt, aggódom.

Tegnap azért kipottyant egy, amit nagyrészt február elején írtam. Nem, lázas kampánymunkában vagyok, nem válaszolok e-mailekre sem. Többször módosítottam a határidőt, szégyenszemre. Mindjárt, mindjárt vége, ezt mondom hetek óta, és egyébként gyönyörű feladat, nagy élmény.

Ami a blogot illeti, tele vagyok témákkal, lesz poszt, minden lesz. 🙂 Buli is lesz, képzés is.

Az igaz, hogy aki a fejébe vette, hogy engem kicsinál, és valami vélt köz vélt igazsága (tönkretettem Joó Violettát, elbánok az olvasóimmal, szegény Bojár, szegény Huffnágel, neki bárki megteszi) nevében visszavág, az nem nyugszik. A lényeg, hogy nem azért utál, mert én valamilyen vagyok, hanem utálat van, és ebből következnek az állításai, tehát semmi nem lehet jó, szép, érthető, belátható, ami velem kapcsolatos, ez itt maga a gyűlölet mechanizmusa, azzal a stichhel, hogy ő erre évek óta napi gyakorisággal, szenvedélyesen rájár. A zaklatás ma már alapértelmezett része a bloggerségemnek: veszélyes kitettségnek bizonyult a hangnem és hatás a jómagyar áskálódós közegben, és ez évek óta így van. Nehezen hihető, mi mindent kapok, és mennyire intenzívek a megnyilvánulások. Csak érvek, konstruktív egyeztetés, megértési szándék nincs, emberi alapállás, valódi igazságérzet nincs, és valós konfliktus sincs, az van, hogy nekem ne legyen jó, mert ők csalódtak. Sértett, értetlen, mégse-váltam-el-rád-haragszom-miatta, unatkozva kötözködő, irigy, önigazoló, kellemetlenkedő, gúnyos, ideologikus és patologikusan gyűlölködő, trükköző, pszichoterror-szerű reakciók, és ha megnézem, kiktől, ők gyakran az ismerőseim ismerősei (a középső ember ilyenkor beszorul és elnémul), és ugyanazokról a témáról ugyanazt gondoljuk amúgy az idővonal szerint, tök értelmesek, semmi kapcsolat nincs, velem mégis kivetkőznek magukból.

De én is felelős vagyok, mit engedek közel magamhoz, ezért el szoktam zavarni az illetékteleneket az idővonalamról, és ha rámszáll valaki, nem olvasom el az üzeneteit, nem keresgélek, nem is érek rá ilyesmire. Bók, hogy ennyire lázasan, ennyire feldúltan, ennyire kitartóan nyomja a soknevű, azért ez nagy beakadás neki: évek óta megfigyelni minden részletet, a véleményét hallatni, profilokat hamisítani, a látóterembe erőszakolni, hazudozni, visszaélni a nevemmel, képeimmel, találgatni olyasmit, amiről fogalma sincs, sunyin feldicsérni másokat, hogy összeugrasszon velük, gondolván, hogy irigy vagyok, gyalázni a testemet, önleleplezően hamis állításokat tenni róla, azzal piszkálni, hogy szexualizált értelemben nem vagyok nőies (ami nem célom, sosem volt, akkor nem ezt a sportot űzném, és sokkal többet nyomulnék fodrásznál, kozmetikusnál, és máshogy, “ukránabbul” is fotóztatnám magamat a dán létezésem helyett).

Minden, amit ír, jövendöl, vádként megfogalmaz, hazugságnak bizonyul, esetleg az ő privát vélekedése, amihez persze joga van, csak engem nem nagyon érdekel, és nem is befolyásol. Engem az érdekel, aki érti, szereti, akinek élete részévé lett a blog, és nem engem kapargat mögötte. Az ő visszajelzéseik nagyon megerősítőek, és azt érzem mindig: végre valaki, aki tud írni, mondatot alkotni.

Én nem közismert vagy népszerű akarok lenni, és nem a számok bűvöletében, felszínes lájkokban, kommentmágnes témákban élem ki magam (ó, milyen könnyű volna), hanem a mondatokban és a gondolatokban. Bloggerként mindössze értve akarok lenni, illetve kiállni az igazságomért, amikor valami, amit ellenem csinálnak, ordítóan CIKI: ha lelopnak, aljasul megtámadnak, erőszakoskodnak, és ilyenkor nem félek senkitől, nem érdekel, ki mit gondol, és megvédem a magam érdekét. Eddig mindig sikerült, és nem nagy ár a méltatlanná lett egykori olvasók, barátok ellenszenve. Persze, hogy utálnak, ők soha nem mernék így vállalni magukat, inkább egymás között fortyognak.

Megnyugtató, hogy  csak ilyen gyalázatos színvonalon tudnak támadni, találgatásokkal, szarkeveréssel, bizalmi dolgok szétbeszélésével. Érvekkel, okos szavakkal nem. Boldog ember, akinek ilyen ellenségei vannak, akik ennyire nem ismerték ki, és ilyen feltételezéseik vannak (pl. hogy én képes lettem volna felnyomni Gumiszobát, vagy bármi ilyennel foglalkoznék). Ez nem szint, ez nem radikalizmus, nem feminimus és nem is antifeminizmus, ezek az emberek egyszerűen ostobák és unatkoznak. Nekem nem ott vannak a gyenge pontjaim, ahol hiszik, és olyan világosak lettek mára a folyamatok és az eredők. Könyv is, cikk is lesz a netes zaklatásról.

(Az külön gyönyörű, amikor a gyerekeimért aggódnak nagy álszentül, miközben az anyjuk életét és megélhetését próbálják aláásni.)

80. Most hány kiló vagy és hogy állsz a táplálkozással, testzsírral, DEXA stb.?

Leginkább edzek mostanában, meg kint vagyok sokat minél fedetlenebbül (hidegtűrés és napfény, levegő), illetve dolgozom gép előtt. Lejöttem a számokról, amelyek az első időkben fontosak voltak, mert jobban látom magam. Centivel rég nem mértem magam, de a ruháim jók rám, fürge vagyok, energikus, jól bírom a hegymeneteket, és masszázsterapeuta meg a nyújtás segít abban, hogy ne legyek kötött és merev. A sok fullkidolgozott versenyzői test, a kétszeres szempillák, mindig dizájnos öltözékek, hajak azért hatottak rám, de ha onnan kijövök, jól vagyok. De ők is mindig edzőnek néznek. Nincsenek annyira konkrét célok, azért sem, mert a gluteus elkészült, három hónap volt, heti egy edzéssel és jó kajálással. Ezen kívül a széles hátizmom, a vállam és a bicepszem lett meglepő méretű. Rémülten láttam, amit minden súlyzós edzést végző sporttárs átél: hogy egyre több kiló vagyok, és edzés után ellenállhatatlan az éhség és az alvás, nem lehet anabolikus turbulenciában diétázni.

Ketogén, továbbra is, nem lehet megunni, és magas proteinnel, izokalória fölött kicsivel, azt eszem, ami ízlik, és ami van otthon, de a bevásárlásom tudatos. Azt hiszem, ketózisban maradtam, a vércukrom erre vall. Olyankor tudom érezni a ketózist, mikor kiesem belőle. A múltkor rizst ettem, mert már mióta nem, és a gluténnal van a nagyobb baj, a keményítő nem akkora gáz. Nem volt sok, de tompa lettem, nyűgös, nyugtalanul alvó, későn kelő, és ismét megfáztam, zöld takony, pont mint januárban az akkori “carb load” után.

73,7 kiló vagyok. Akkora seggem lett, hogy átszólt a szomszéd. Meredek hegyen sokkal jobban bírom a biciklizést, innen tudom, hogy ez nem zsír. Megyek majd DEXA-ra pár hét múlva.

79.

És természetesen visszaél vele, és nem nyugszik. Most e-mailt ír. Hogy lássam. Aztán hamisított profilról. És ül, és lesi a hatást.

Helyette szégyellem magam. Hiába erőlteted, itt nem változik semmi.

Tehát, a cicim.

A kép kitétele nem meggondolatlan gesztus és főleg nem “dicsekvés” volt. Én nem gondolom, hogy különlegesen szép volna, de azt sem, hogy a szépség volna a lényeg. Azt pedig, hogy csak a pornón nevelkedett szemnek is szép mellet lehetne megmutatni, mert különben kinevetnek, mint a pompás humanoid írja, butaságnak és korlátoltságnak tartom.

A véleményed a tiéd, szabad a vélemény. Letöltheted. Manipulálhatod. Tudtam, hogy ezt fogod tenni. Zaklatni nem fogsz. Ezen a blogon és az én világomban, mindabban, amit én választok magamnak, nincs utálkozás, finnyogás, testszégyenítés, leszólás, szarkeverés, beárulás, visszaélés.

A kép, mint az fölé is volt írva, azt állítja, hogy ilyen most a mellem, tehát ez egy tényszerű ábrázolás. Mivel a mellem nagyon megváltozott (jelentős fogyás, sok fekve nyomás), ezért ennek vannak tanulságai. És nem tabu, ez sem.

Én szépnek látom, legalábbis megkönnyebbültem, hogy egyre följebb kerül, a bőr pedig összehúzódott. Sokkal, sokkal rosszabbra számítottam.

A kép kontextusa:

— nagyon nehezen voltam a testemmel és a képen vagy fedetlenséggel való megmutatásával (bikini, rövidnadrág, meztelenség is), a változásával is, és felszabadító megmutatni, természetesen csak az érdeklődőknek, az ízlésük és indulatoskodásuk nem tartozik rám,

— naponta edzek műtött mellű, esetenként hatalmas implantátumú nők között, és Ed, aki bíró is, azt mondja, a versenyeken lepontozzák a műtetleneket, mert nem nőiesek, én pedig sok-sok para után nemrég döntöttem úgy, hogy nem fogom megműttetni, igenis nőies a testem, és nem csak a nagy mell lehet jó,

— sokan aggódnak, hogy ha lefogynak, nem lesz mellük, és ez dilemma nekik. Igen, kisebb lesz, de nem okvetlenül előnytelenül változik, főleg, ha meg van támasztva izommal.

A képen láthattad, kedves jóakaratú, hogy majdnem szimmetrikus, B kosaras, viszonylag kerek maradt, nincs redő alatta, egyébként negyven éves leszek öt hét múlva, és összesen 72 hónapot szoptattam, voltam 90E méretű is.

Nekem ez ennyi.

78. Veled csak egyetérteni szabad…

Ez egy népszerű felvetés, de tévedésen alapul.

Az én posztjaimban nincsenek eldöntendő kérdések, igen-nem állítások, amelyek mellé felsorakozhatsz vagy amelyek ellen állást foglalhatsz. Önálló embernek tartalak, szerintem nem is szorulsz rá, hogy felsorakozz, van neked saját véleményed, olyan, amit nem harsányan, nem valaki ellen kell képviselned. Így van?

Itt nincs ideológia, szabály, követendő közhangulat vagy norma. Csak laza beszélgetés és demokratikus minimum van (pl. nem zsidózunk, hiszünk a nemek egyenlőségében, nem hibáztatunk áldozatot, nem turkálunk mások ügyeiben, nem finnyogunk közhelyesen senki lila haján vagy a modern művészeten, nem bántunk valakit csak azért, mert celeb/izmos/mást képvisel/”személyesen ismerjük” és tudunk róla valamit).

Ha te úgy érzed, hogy

itt már mindenki a vegán étrended ellen van

aki nem sportol, azt a blogger nem veszi emberszámba

baj, hogy autózol

baj, hogy téged idegesített a Zero című film

te itt nem lehetsz okos, és mindig óvatosan kell fogalmaznod, különben megkapod

, akkor neked magaddal van gondod, és a csakazolvassán vezeted le a feszültséget. Illetve, amit magadnak oly bőkezűen megengedsz, az ideges vagy éles véleményedet, annak a jogát mástól megtagadnád, holott ők is csak a véleményüket írják (és én is, csak én a házigazda és a keretteremtő szerepében, valamint én működtetem a felületet). Éspedig valószínűleg azért tagadod meg a jogot mástól, mert gyenge vagy és bizonytalan.

Nekem nem kell a te egyetértésed, helyeslésed, lájkod, idekattintásod, ilyen áron biztosan nem, hogy itt át akard venni a hatalmat (“hiteltelenné vált, mégis maradtunk, a közösség miatt” — úgy érti, az én blogomon, és ez egy névtelen), toporzékoljál, megsértődjél, minősíts engem, meg teátrális búcsúkommenteket írjál, miszerint te leiratkozol és nem támogatsz többet. Nekem az értés kell, az, hogy legyen néhány vagy sok stabil, értelmes, kontextusban értelmező olvasóm. Mindenki más mehet, menjen is. Nincs gyenge pontom, nem tudsz bántani, mert itt a szöveg a lényeg, az írás-teljesítmény, és az megvan. Szabad vagy te is, azt csinálsz, amit akarsz, csak ne kérj tőlem túl sok időt, figyelmet.

Van is bázis, értő olvasó, nem most küzdök érte, ne félts engem. Nem alázkodom meg pár tucat lájkért, közhelyeslésért, ha mást gondolok. De még tuti kommentmágnes témát sem választok, pedig jól tudom, melyek ezek, csak olcsónak érezném. És nem fogok random olvasók után sírni, akik csak erre jártak, és akiket tökre nem érdekel, hogy én is ember vagyok és hogyan érzem magam.

Az igazság az, hogy a kötözködőket, Minden Áront, Violettát, loraxot, M.-t, Zsuzskát, a philemony nevű gumiszoba szerzőt, aki ide (más néven) 2013. július 5. és 2014. november 5. között 1106, egyezeregyszázhat darab kommentet írt, de azért buzgón fúr, meg az említett levélíró egykori törzsolvasót, még a soknevű beteg személyiségű kommentelőt is különböző módokon, de valami olyasmi hajtja, hogy szeretnék magukat ők is fontosnak érezni, és vitatják, hogy én miért vagyok, lehetek főszereplője a saját blogomnak és világomnak, miért lehetek ilyen öntudatos, miért sajátok a döntéseim, miért nem hagyom magam befolyásolni, állati kíváncsiak, mindent tudni vélnek, a legrosszabb olvasataikat húzzák rám, és azt sugallják, hogy nekem is akkora témák és problémák ők, mint én nekik. Nem is zavarna ez, ha sima ellenségek lennének, és korábban nem lett volna túlhajtott, intenzív a lojalitásuk és az érdeklődésük. És pont ez az a jelenség, amit annyiszor említek, és ami rokon az irigységgel. Neked ne legyen. A tied nem is jó. Nehogy azt hidd. Éva nem is hiteles, nem sikeres. Azt tartasz sikeresnek, akit akarsz, de fúrni meg célozgatni, lejárató kampányt folytatni egy kicsit más.

A blog arra van, hogy gyönyörködtessen és elgondolkodtasson, intellektuális és esztétikai élményt jelentsen, esetleg zavarba hozzon, hogy magadnak, a magad érdekében tisztázhasd, te hogy állsz azzal a témával. Nem barátnők leszünk, nem lakótársak. Nem akarok tőled semmit. Minden, amit csinálsz, önkéntes.

Egyetérteni nem kell és nem is lehet, dühösen tiltakozni, felbaszódni meg értelmetlen. Ez a blog nem olyan, mint az internet hangoskodó helyei, ahol olyan állításokat találsz, hogy kövérlászlót fel kéne akasztani, az arabok mind terroristák, hajráfradi, aki elhízott, az csúnya, valamint Palvin Barbara is elhízott. Én magamról sem teszek egyértelmű állításokat: a sok jó érzés mellett folyamatos munkában vagyok a bloggerségemen, anyaságomon, testemen, és  magamat is kritikusan szemlélem, örök hullámzásban. Az állításaim inkább egy skálán latolgatnak, tűnődési folyamatok, lehetséges válaszok.

Építőnek azt a kommentet tartom, amelyik

• kiegészít, hozzáfűz saját élményt
• ténybeli tévedést, vagy elütést korrigál
• kérdez az értelmezéshez
• érvel, ha konkrét állítás van (jól érvel, és mindenekelőtt: érti, mit állít a poszt)
• kiemeli, neki mi tetszik, mi alkalmazható az ő élethelyzetében, élményei megértésében
• idéz valami hasonlót máshonnan

Van, aki nem érti a szövegeimet, nem úgy jár az agya, türelmetlenül olvas, szenzációt keres itt, vagy csak olyan, mint a színvak, és értetlenül kötözködik, rosszmájúskodik, hergelődik, személyeskedik. Nekik azt szoktam mondani, ne tegyél úgy, mint ha én üldöznélek a posztjaimmal, vagy nekem lenne dolgom másképp viselkedni.

Az önkifejezésem, olyanságom a tét, azért dolgozom, néha harcolok, a kompromisszumtalan azonosságomért.

77. De az IP cím egyezése csak véletlen, sokan használják ugyanazt a szervert. Sokan utálnak. Nem írok több néven. Először írok neked, én is egy új bírálód vagyok, és egyáltalán nem testszégyenítek, nem rosszindulat vezérel, és nem kéne sürgősen zárt osztályra mennem.

Ja. 🙂 Lásd a képernyőfelvételeket lejjebb.

Most már Joker néven nyomja (ja, nem ő az, de az agresszíveket nem olvasom). Remélem, ez azt jelenti, hogy legalább az IP-s tükrözést nem tagadja többet. Miért kell ennyi név? A tömeg benyomását akarod kelteni? A stílusodról is felismerhető vagy, és engem senki nem gyűlöl ennyire. Mások, senki nem ír erről a proxyról, ezek az IP-k egységesen gyűlölködő mondatokat ontanak.

Kultúrember nem henceg, főleg nem pénzzel. ezt tudnod kéne.

Ezt írta. Most ugyanő:

Az en jovedelmem havonta kozel hetszamjegyu, kuldhetek banki kivonatot. Tudom, mi a siker…

— arra a felvetésre, hogy ő úgy ítél a láthatatlanságból, hogy a rosszindulatán kívül semmit nem tudunk róla, nem győződhettünk meg róla, hogy letett valamit az asztalra, úgyhogy pof. bef.

De félreértetted, kedves rajongóm, ez nem felhívás volt arra, hogy bizonygatni kezdd, mekkora überkirály sikergyuri vagy (e reakciódból látszik, hogy irigy vagy, pont azért tagadod annyira, meg próbálod az én teljesítményemet tagadni, lehúzni). Engem nem zavar más sikere, az orrom alá dörgölt énisvagyokvalaki pedig szánalmasan vicces. Szóval nekem ne told ide sértődötten, engem nem bánt, nem sért és nem foglalkoztat a te sikered. Te erőlteted ide magadat, te akarsz ítélni, te vagy kíváncsi rám. Én megvagyok nélküled, sőt, remekül, neked kell a felháborodás meg a bosszú, a hatalmaskodás, az ördögi ügyességed átélésének élménye.

A saját döntésedből jössz ide, rám kíváncsian, nem én zaklatlak. Hencegésnek nevezed azt, hogy te kotorászol, nézegeted az új posztokat, hátha valami terhelőt találsz, és nem bírod szó nélkül hagyni. Pedig látod te is, a képeken is, a többiből is, mi az ábra velem, világos eléggé, és tudod, hogy másoknak is világos. Neked minden részlet, minden közlés dicsekvés, mert utálsz. Neked csak az volna a jó, ha nekem szar lenne, ha keseregnék vagy eltűnnék.

Elveimből következően elítélem azt, aki gúnyolódásra, bántásra használja a mozgássérült és a gerincferdüléses állapotot, és korlátoltnak tartom azt, aki szerint egy ilyen test nem lehet szép és tulajdonosa nem lehet büszke rá. Nekem viszont nincs gerincferdülésem, meglepően szimmetrikus a felépítésem, ez tesz alkalmassá erre a sportra, és erről részletes csontozat-elemzésem is van. Nem, a mellkasom anatómiai értelemben nem torz, hanem neked ordenáré rosszérzés-keltési ambícióid vannak, amivel már rég nevetségessé váltál, de nem adod fel.

ne feszüljél, mennem kell

:DDDD a feldühödött, valamit (de mit?) akaró komentelő engem nyugtatgat, aki csak csodálkozom, hogy mi ér meg neki ennyit

az órákat itt töltő, aki rohan és akinek nincs ideje 😀

“tisztellek”

(valamint a névtelen, aki teleírta az alimentót is engem mószeroló kommentekkel, de itt állítja, hogy én keltettem ott a feszkót…)

76. Miért ez a felirat? (közben már nem az, az volt, hogy “…és az megvan, amikor kisbicskával lefejeztem az iraki túszokat?”)

Arra utalok a túlzás és az irónia stíluseszközeivel, hogy elképesztő hazugságokat és illetéktelenségeket terjesztenek rólam, lejáratási céllal. Ami fájdalmas: értelmes, egykori törzstag, barát, akivel vannak, voltak közös céljaink.

75. Tényleg kiraktad a melled?

Tényleg. Két rövid időszakra, és vihogtam a grafikonon, azonnal elterjedt a hír. Szeretem, ha végigolvassák vagy legalább -görgetik a posztokat. Performansznak is felfogható, én egy MŰVÉSZ vagyok ugye, meg aztán mindenemet megmutattam már, és ez jó nekem. Csak az fogja megnézni, aki kíváncsi rám, az meg majd kezd vele valamit. Szerintem szép lett, és teljesítmény van benne, sok-sok fekve nyomás. Nekem a mellem nagy para, nagyon féltem, hogy összemegy és lógni fog, és ez most szégyenlegyőzési rítus volt, és ez a fotó többeket meggyőzött arról, hogy zsírját vesztvén a bőr igenis összehúzódik. Amellett leteszteltem vele az egyik patkánytroll reakcióját, és lőn. Meg aztán: nekem ki árthat még, miben? Már minden megvolt.

74. Ijesztő ez az egész.

Igen, eleinte az volt. Hogy léteznek ilyen emberek. Megfigyel, kielemez, les folyamatosan. Általában hallgat, Néha ír valamit, ami minimum zavarba ejtő, máskor nyomasztó, de van, hogy kifejezetten fenyegető, agresszív. Eljátssza, hogy ő sokan van, mindig egy újabb, aki azt hitte, de utánam nézett, abból ítélt, amivel teleírták és szétlinkelték a netet, és akkor az az én hibám és én vagyok olyan, és ő csalódott. Mindent megtesz, hogy bánjam, hogy blogger vagyok, látszom, és kiálltam az igazamért mindig. Nem bírja megemészteni, befeketíti. És szerinte mindenki ilyennek lát. Azt akarja, mindig ott legyen az agyamban, szorongjak, rosszul érezzem magam.

Életem folyása, a napi élményeim, az ismerőseim, a rengeteg visszajelzés mindennek ellentmond. És nekik van nevük, arcuk, és lényegesebben intelligensebben fogalmaznak, értenek meg árnyalatokat. Innen is tudhatom, ha máshonnan nem, hogy ha egyáltalán számítok, akkor inkább jó szokott lenni. És, amibe a támadó kommentelők bele sem gondolnak, nem csak az van, ami a neten látszik, sőt, főleg nem az van.

Minden rohamuk megindítja a leveleket és támogatásokat. ezek az olvasók nem írnak vissza a gyűlölködőknek, de nekem megírják, hogy szeretik a blogot, meg átutalják az öt-tízezer forintot.

Engem egyébként a való életben sokan nem szeretnek, nem értenek, és persze nekem se szimpatikus mindenki (hopp, majdnem lemaradt, már én is elhiszem, az örök áldozati állat, hogy ezt csak velem lehet csinálni, mint ha csak én volnék mindig megítélhető, elszámoltatható, véleményezhető), de aki igen, aki minimális jóindulattal

És aki meg gáz, azt megírom, ha jelenség, mert nekem ez van, és ez érdekes. Olvassák, nem örülnek a tükörnek. Meg alterofóbok is, súlyosan. Pedig nincs lila hajam, extra szakmám, nem hangoskodom, csak ott vagyok, egy kicsit más vagyok, és akkor beszól meg kibeszél.

Erre is rájönni, hát az nagy önismeret volt. Hogy amikor engem irritál mondjuk a LifeTilt Tomi, amikor azt nézem én is alterofóbként, hogy mit tart ott ő edzéseket, ő, aki nem illik az én világomba, nem olyan, ami nekem ismerős és biztonságos, amikor olyan éles vagyok, hogy na, ötvennyolcezer lájkoló, mitől van ez a hájp, ez biztos átverés, és már gonosznak gondolom őt, egy csalónak, úgy, hogy eközben semmi közöm hozzá (nem úgy, mint pl. a Gumiszoba törzscsapatához), mert ő nem akar tőlem semmit, nem is tud rólam, és pusztán arról van szó, hogy nekem nem jön be sem az, amit mond, sem az értékrendje, és engem teljesen más motivál, akkor ez ugyanaz, amit már annyiszor mondtam. Hogy az ízlésemet, ellenérzésemet nagyképűen és támadóan ítéletté teszem, ellenérvnek gondolom, éspedig azért, mert ebben a relációban, hozzá képest én jelentéktelen vagyok. Én nem tartok edzéseket, nekem nem isszák ötvennyolcezren a szavaimat, és ez már az irigységgel azonos lényegű. Ráadásul sunyin, csak neten, csak a háta mögött mondom ezeket. És megtanultam például őt, de másokat is reálisan nézni. Ő egy ember, ő olyan, és kész, nekem ezzel nem árt, nem kell sem rajongani, sem fröcsögni, csak tudomásul venni. Nem ujjong, nem rinyál.

Közben megírom a jót is, és kedves vagyok és segítek embereknek, csak erre az örök vizsgáztatásra, számon kéregetésre nem tudok felkészülni, ez zavar, és igazságtalannak érzem. Miért én, mit akartok folyton? Úgy tűnik, csak akkor úsznám meg, ha jelentéktelen lennék, akkor nem ragadnának rám, vagy a visszafogott önmagamat csak kedvesen, együttműködően prezentálnám. Udvariasan.

Meg aztán azt hittem, ez az ember tényleg tud rólam valamit, a környezetem tagja. De belezavarodott a blöffjeibe. Fogalma nincs. A kezdőbetűk az ajánlásban, a szerelmem története. Vagy a Flex öltözője. Vagy hogy én tavasztündér szépségére voltam féltékeny a 2014-es blogszületésnapon, mert ő jobb nő nálam (ott se volt). Ráhúzza ezeket a sorozatkliséket, miközben egyvalamit tud: amit itt olvasott. És azt facsarja ki.

Most már inkább tanulságos, összegyűlt egy könyvnyi anyag a netes zaklatás és ártani akarás témájában. Engem amúgy meglep, hogy ennyire szélsőségesek a reakciók mindkét széle meglep. És már nem tudnak mit mondani. Teleírják a netet, próbálkoznak itt és ott, figyelmet kelteni, meg az orrom alá tolni. Hatásvadász, erőlködő szavakat használ Violetta meg a másik is. Aki belegondol, ők mit képviselnek, milyen emberek, és miért utálnak, annak nem lesz több kérdése. Ők fölényt szeretnének. Bíróságot játszanak: soha nem tagadhatom le a múltamat, mindig ott kísért. Ez tévedés. Én nem tagadom a múltamat, azt, amit én tettem, de nem a múlt számít, ez a szégyenkultúra, büntető logika, kispolgári betonozós ítélet, amiben ők megrekedtek. A jelen számít, és a jövő. A múltammal én foglalkozhatom. természetesen lejáratódtam azok között, aik sose igazán értettek és kedveltek. És akkor mi van? Azt szeretnék, ha nekem számítana az ő egyes véleményük. de nem számít.

És nekem aztán teljesen rendben van, ha én nem számítok, ez a default. Miért számítanék? Még ismerősöknek se, van bennem valami fura, más érdekli őket, élik az életüket. Én nem bántottam őket, azt tudom. És nem akarok mindenhol jelen lenni, feltűnni, odaerőltetni magam. De hogy akinek számítok, tehát veszi a fáradságot, idekattint, nézeget, időt tölt a bloggal, abban hogyan tenyészhet ekkora rosszakarat, az valóban ijesztő. Akkor is, ha ez nem érinti az én életem irányát.

Ide jár, évek óta, naponta, és megfigyel, és ehhez rosszindulatú és kárörvendő, és fűti valami, szeretné, ha nekem rossz lenne, ha megtanítana az élet, ha nem lenne támogatás, és nagy fölényesen bizonygatja, hogy ő kiröhög, én meg elmebeteg vagyok, ezt én nem tudom megérteni. A világomban nem létezik ilyen, ami bennem zavaros, az hamar lemorzsolódik, lehull a lényem széléről, el is felejtem.

Noha, persze, ami már biztos, azt nem feledem. Az leülepedett. Hogy például a nagy 2014-es rajongók túllihegték. Hogy belefúltak, és engem akartak ideológiai vezérnek, ki volt jelölve a helyem, az ébresztő, nagy hatású femnista bloggeré, és onnantól voltak feladatok és kötelező elemek. Másrészt egyénileg, hogy őket igazoljam, velük legyek szolidáris, kövér, önigazoló, tévedést be nem ismerő, szerelemtelen, ki nem lépő, kényelmetlen kérdést fel nem tevő. És én ezt nem akartam, és akkor ő csalódtak. Nem feledem a tanulságot, hogy aki nagyon törleszkedik, mindent lájkol, csodál, közelebb jön az elégnél, azzal jobb vigyázni, mert az ugyanekkora hévvel fog nekem esni, ha magával van baja, és hát van,  arajongása alapja is ez volt, igazából nem annyira érti, amit írok, felületnek használ, és ő szeretne rá írni. Mert ő is okos, határozott, az ő szava is számít.

Sok zavaros történet. Tudom, ki az közülük, aki nem képes álneves gyűlölködésre, így sem, soha. Ki hallgat teljesen, ki ír privátban zavaros dühű levelet, ki az, aki csak célozgat rám (a hirtelen megszaporodó bírálatok tavaly: fitnesz, testnyomasztás, privilegizált nők, szeretőlét). Tudom, kik közül való az álneves, és miért haragszanak. Tudom, sokan szeretnének önmegvalósítani. Az irigység, viszonyítgatás és koppintás vádját mindenki tagadja. De attól még tök világos, és állat ciki.

Nagyon fura, és ez sokakkal van, nem csak a gyűlölködőkkel, ahogy a saját interpretációjukat összekeverik azzal, amit én állítok. Amikor vélelmezik, hogy én azt állítom, ami nekik oly nevetséges. de azt ők ötölték ki. Vagy amikor megsértődik, mert én valakiről állítom, hogy utánoz, átveszi a szavaimat, és mivel magára ismer, úgy érti, neki írtam és rá csaptam le.

Vagy például, kiteszek egy képet, egy jellemző képet, korábban nem tettem, most már ki merem. Reakció: de nem vagy szép. Mondtam én? Azért reagál így, mert látja, amit lát. Ezzel szeretne támadni. Én nem vagyok általános normák szerint szép, bár sokkal inkább, mint mondjuk három vagy tíz éve. De a kép nem is állította, hogy szép vagyok, csak azt, hogy mostanában így nézek ki, és hogy vállalom a kinézetemet, a kócos edzés közbenit is. Én is látom, mi van a képen. És azért azt látja a kukkoló, és úgy tűnik, zavarja is, hogy nagy a változás. Izmos lettem, ami szerintem kúl, és még ennél is izmosabb leszek, és ez igenis teljesítmény és nem kezdő lelkesedés. Kevesebbet írok róla, de az edzések egyre keményebbek, meg a kajálás is ehhez a projekthez van szabva. Hogy aztán szép vagyok-e, az ízlés dolga. Fényes a bőröm, sűrű vagyok, nagy, vállas, és én szeretek ilyen lenni. Ez az alkatom. Sajnálom, ha bárkit ez zavar. És ha a testemben van egy ilyen nehézatléta-kapacitás, akkor belemegyek és megcsinálom, és nem sóvárgok balerinalábakra. Ez meg önismeret, önazonosság és ez a boldogság maga.

Másik. Írok valamit, fejtegetem, milyen innen a bloggerség. Erre: de nem írsz jól, unalmas vagy. Mondtam én? Hát aztán mégis itt olvasol, meg téma vagyok. Valami van azért. Szerintem mindenki eldönti, mi tetszik neki. Innen az van, hogy kiskorom óta írok, önkifejezek, ez a szakmám, és mára létezési mód és élvezet. És az olvasószám is élvezet, főleg a törzsolvasók. Amit viszont egy negyedik éve blogger már rég nem számolgat meg méreget. Rég tudom, mekkora léptékű ez. És azt is, hogy az első könyvnek, a blog legjava kiadásának az ideje most jött el. És azt is, hogy sikeres lesz, nagy valószínűséggel, mert soakn tudják, mi az a csakazolvassa. És azt is, hogy nem kell nekem kampányolnom meg erőlködnöm a könyv körül.

73. Szerinted miért utálnak ennyien?

Nem tudom, és nem is az én problémám. Én a blogomat írom, és ilyen vagyok, a viszonyulásuk az ő dolguk.

Ha mondjuk szerződéses viszonyban lennénk, ígértem volna valamit, vagy naponta találkoznánk pl. munkahelyen, vagy én mennék utánuk, más lenne a helyzet. De annyi közünk van egymáshoz, hogy ők mindig idekattintanak, figyelgetnek. Ez az ő döntésük és az ő felelősségük. Én nem akarok jelen lenni olyan emberek tudatában, akik nem kedvelnek. Nem értem, miért nem lehet békében elmenni.

Aki nagyon erőlködött, vitatott, az kivétel nélkül durva pszichopata. És még szoktak enyhébb mértékben utálni a középszerű értetlenek.

Szeretnék dolgozni, edzeni, tavaszt élvezni.

72. Éva, az emberek nem hülyék, és el tudják dönteni, miről mit gondoljanak.

De igen, (a keresztneved), az emberek hülyék, és nem el tudják, hanem mohón, kíváncsian, támadóan el akarják dönteni és odadörgölni, esetleg sunyin kavarni a szart. Vagyis, ítélni akarnak, frusztráltak, és rázúdítanak egy célpontra mindent.

Az emberek úgy általában hülyék, mert

• nem értik a szövegeket, a metaforát, az utalást; esetenként az ellentétét olvassák ki a mondat (nyelvtani) jelentésének
• türelmetlenek
• nem tanították meg őket (irodalmi módon) olvasni
• alterofóbok
• nem tudnak érvelni
• belekevernek mindenfélét
• szövegek élvezete helyett az embert piszkálgatják
• próbálnak nyomni, néha zsarolni is a szeretetükkel, elfogadásukkal, miközben én az igazságról beszélek
• félnek a szavaktól

és el akarják dönteni, mert

• unatkoznak, ráérnek, kiégetten neteznek, reagáló üzemmódban (erről itt: kezdjetek valamit magatokkal)
• pletykásak
• belezavarodtak az igazságukba
• félnek az én igazságomtól, személyes sértésnek veszik
• a fontosság illúzióját szeretnék megélni: ők is erőseket mondanak, ők is annyira számítanak nekem
• bosszút állnak: nem olvasom a blogodat!
• szégyellik, milyen erős hatása volt, mennyire eszményítettek (kértem, hogy ne)
• egy kicsit ciki nekik is, ahogy használtak, itt buliztak, koppintottak.

Így lesznek belőlük akár zaklatók is.

Akit én személyében nem bántottam, nem foglalkoztam vele, az ne ítéljen. Én se teszem, titkaik tudójaként sem. És aki nem érti, nem szereti a blogot, nem akar barátságban lenni velem, az menjen, az akár ítéljen.

71. (A blogger, amint felnyom, lenyom, támad, hatalomvágy, bosszú, szarkeverés stb. — megint trollözön):

(és hosszú, de úgyis szenvedélyes az érdeklődés, napi szinten tízezerszám olvassátok és ezrével írjátok a karaktereket, menni fog!)

Itt ugye leíratott, hogy most már, míg élek, ők mindig mindenkit emlékeztetni fognak arra, ki is vagyok valójában. Violetta egyenesen azt írta, hogy a nyakamban fogom érezni a forró leheletét (amikor épp nem a véres ruháját szaggatja az utcánkban).

Nagyon szeretnétek figyelmet, érdeklődést, rám hatni, magatokat fontosnak érezni, én ennyit látok ebből.

Én transzparens vagyok, egyszerűeket csinálok. Senki, aki itt olvas, ismer, nem tart feljelentgetőnek, hazugnak, szarkeverőnek, ez a ti erőszakolt képetek, amivel engem is próbáltok agymosni. Nem tudom, ti elhiszitek-e ezt a képet, hogy n vagyok az irigy, soha nem nyugvó szarkeverő, de ti alkottátok meg, és nektek van rá szükségetek, és eközben ti keveritek a szart és ti nem tudtok belenyugodni, hogy le vagytok pattintva (tavasztündér, Áron, Violetta biztosan).

Amit csinálok, vállalom. Saját néven. Magamról írok, a magam ügyeiben. Időm, hajlamom nincs másra.

Nyertem egy pert a múlt héten, ez igaz. Csak azokat jelentettem fel, akik ellenem követtek el bűncselekményt, ez két eset, és az egyiket visszavontam, mert elismerte és megbánta a támadást. Nyugalomban élek. Nincs ellenem vád (gyanúsított vagyok, és minden tanú megvédett, teljesen zavaros volt az ügyészi szöveg, nem várható vád), a gyámügy pedig belátta, hogy mellélőttek, de nagyon, és senki soha nem nyert pert ellenem. Ha szégyellném ezeket az ügyeket, ha saram lenne, nem írnék róluk. Nem határoz meg, hogy ki ért velem egyet az igazságomban.

Nem ólálkodom máshol, csak építő dolgokkal foglalkozom, ha nagyon rászorítanak, akkor pedig a magam védelmével. A beszólások, fenyegetések özönét figyelmen kívül hagyom. Nem járok máshova csekkolni, nem olvasgatok sunyiban, nem beszélem ki, ha valami nem tetszik, megoldom egyedül az ízlésemet. Nem keverek szart. Ha ciki van, akkor kirakom a dokumentumokat, mindig ezt tettem. Annyit mondok, amennyit én akarok. Nem árulom el magam. Tudatos vagyok. Nem fogok semmit elvárásra, nyomasztásra csinálni, nem tudtok kényszeríteni — ez elv.

Azt viszont nem bánom nagyon, ha az, aki görény velem, szarul érzi magát. Nem ilyenkor lobog fel bennem a részvét és a segíteni akarás, ezt is vállalom, nem vagyok terézanya. És ennyi. A ti számonkéregető, eszményien képmutató morálotok rajtam kibicsaklik, a saját életetekben pedig kicsit sem működik. Ti ugyanis névtelenül és vígan követtek el bűncselekményeket olyasvalaki ellen, aki nektek nem ártott, hozzá nincs közötök, merő unalomból, defektből, kíváncsiságból, szarok áttolásából, szóelterelésképp és elkívánós rosszakaratból (irigység).

Bekezdés az irigységről. Tudom jól, senki sem vallja be az irigységet, ő nem irigy, á, és miközben ezt bizonygatja, tényeket tagad, lehord mindennek, nyomorultnak állít be, és kombinál olyasmiről, amiről nem tudhat. Ilyenkor mosolygok. Azt, ahonnan én felálltam, önmagában azt, hogy nem vagyok depressziós és el tudom tartani a családomat; aztán az örömeimet, a független munkámat, a díjaimat, az írni tudásomat, a szavaimat, az egyedi húzásaimat, a romantikus lakóhelyemet, az autótlanságomat, a kitartásomat, az önállóságomat és a testátalakításomat sok jóindulatú elismeri, az ólálkodók pedig vitatják és utálják, hogy nekem ezek lettek, de még a proteinemet is, mert azt is én találtam ki magamnak. Ezt nevezzük irigységnek, nem azt, hogy nyílan elismered, hogy szeretnéd a turmixomat. Mindez az áldásözön a létező és komoly problémáim mellett van, és épít, erősít, enyhít. A problémákat sosem tagadom, a közérzetemet viszont nem határozzák meg, és nem feneklettem meg. Nem kell nyomozgatni, megírom, ami van, önelemzek.

A másik, amit senki nem ismer el: a témabeli, bloggeri, igazságért kiálló és nyelvi koppintások egész sora, meg hogy valahogy azon rugóztok folyton, ami az én életem. Nektek nincsenek szavaitok és nincsenek témáitok, reagálni tudtok, és annak révén reméltek figyelmet. Magyarázzátok meg a szügyig belemenni, a lemegy kutyába, a lapít, mint szar a fűben, a szexualizált, a nyomorlicit, az árnyalt, az áskálódó, a kognitív disszonancia, az imposztorszindróma, az életöröm, a legjobb verzió, a Rend, a privilegizált, a szexualizált, a fitnesz (sz-szel, ahogy én írom), a (netes) felület szavak felbukkanásának özönét — két napon belül beleivódik a tudatotokba, és sajátként használtok mindent, amit itt olvastatok, vegyesen képeket, szakszavakat, tipográfiát és helyesírási megoldást, és évekig. Erős a hatás. Én értem, és nem bánom, tanár vagyok, de azért na. Nekem esni meg olvasókat toborozni, vezérré válni az én szavaimmal…?

Itt minden eredeti, és ez tudatos. Van gondolat, van szó, van saját élet, irány és “egzotikus vaj”. Nekem nem kell másolnom és “inspirálódnom”, és ha mégis inspirálódom, nem gyűlölködöm a forrásom ellen. És én tudom, ki mit írt, és ha használom, utalok rá. Vagy klasszikus, akkor viszont a művelt olvasóban bízom. A klasszikus attól klasszikus, hogy idézőjel nélkül használjuk a szavait, és mindenki tudja, ki a forrás.

Nem vagyok felelős mások közérzetéért, sorsáért, megélhetéséért. Nem én járkálok utánuk. Nem szegek törvényt. Magamért vagyok felelős, és ők is magukért. Nem bízom meg random olvasókban, nem akarok mindenki mindenféléje lenni. Írni akarok, és ebben sikeres lenni.

Nem szoktam megbánni, amit megtettem, mert tudatos döntéseim vannak. Nem bánom, ha nem érted, nem látod át. Esetleg nem csinálnám újra ugyanazt most, jelen helyzetemben, de a múltam az, ami, nem visszakozok, és nem tagadom le vagy írom át vagy tüntetem el.

Múltam szereplőinek nem szokásom dühös leveleket írni. Nem is válaszolok az ilyenjeikre. Nem csatázom velük nyílt színen sem, de volt egy undorítósági fok: amikor a díjazott ekézi a Richtert és a Terézanyut, akkor beszóltam. Nem élek vissza azzal, amit róluk tudok. Nem viselem jól a gúnyos megjegyzéseiket és a figyelgetést, amit tagadnak.

Amire oly kíváncsi vagy, zaklatóm, hogy teleírod vele a maileket és a facebookomat, az kettő ember között történt, és nem fogod megtudni az érdemi részét. Iszonyú gusztustalan mások történeteiben, fájdalmában kotorni akarni, névtelenül kiírni a vélt részleteket, és rosszat akarni. Nem nekem ártasz vele, annyit mondok. Én rendben vagyok ezzel a történettel, nagyon sokat kaptam tőle, nem tagadom meg. Érted, egy ilyen kiszeltündébe szeretett ő bele, járt el ügyeiben, védte meg, élvezte vele az élet teljességét. Nagyon meglepődnél, ha a lényeget tudnád, annyit mondok, és hiába találgatsz. Én nem firtatom a harmadik, negyedik szereplőt, semmit, ami nem az én ügyem, sose tettem. Be tudom csukni az ajtókat, nincs bennem indulat, nem én nem tudom letenni a múltat, és kívánom, hogy mindenki hozza rendbe, amit elszúrt.

Ami tanulságos, ami dolgozik bennem, ami általános érvényű, azt megírom, a képmutatásnak barátja nem leszek. Lehet, hogy ez érzékeny, mert aki szög, az mindent kalapácsnak érez, és én nagyon sajnálom, hogy ennyien lettetek szögek. Ezt jelenti írónak lenni, hogy megírom, amit lepárlok, és abban magukra ismernek. De nem hozom vele helyzetbe. Soha nem edzettünk együtt, nem megyünk egymás közelébe, nincs rá célzás, nem üzengetek. Akit szeretek, azt mindig szeretem és védem. Nem árulom el azt, akire valaha igent mondtam, és nem állok bosszút. Szerintem túl sok sorozatot néztél.

Ennyi a lényeg, viszlát.

70. “löttyedt”

Ezt a szót szintén kettő nappal korábban én írtam le, mégpedig valami olyasmi mondatban, hogy löttyedtnek érzem magam.

Magamról mondhatok akármit, te vagy más viszont rólam ilyet csak a szemét lejáratási szándék gyanúja árán. Mindenki látja, aki ismer, milyen a forma, igen lengén öltözöm, nincs mit takargatnom. Olyan emberek között edzek, akiken 5, 9 meg 12 százalék zsír van. Rajtam most kb. 15. Helyezd el valahogy ezt. Nem szoktam fotókon feszengeni. Szerintem látod te is, csak nem bírod elviselni. A célom egy “civil” és lehetőleg állandó, egy-két kilós ingadozású versenyforma, és a hajlékonyság. A tetszésed nem célom. Te nem állsz ott és nem nézegetik az akármilyen (biztosan szuper, feszes hasú) tested, de ettől még nem kell görénykedni.

Mivel a nőket érintő szépségnyomasztás továbbra sem az, hogy légy izmos, hanem az, hogy legyél vékony, kend magad, legyen hosszú a szempillád, nagy a melled, hosszú a combod, fényesen ápolt a hajad, szőrtelen a lábad, dekor a kozmetikumod, elég furcsa az az állítólag feminista vád is, hogy én a szépségeszménnyel nyomasztom az olvasót (aki, ne feledjük, maga kattint ide). A másik: rajtam a mainstram szépséget számon kérni. Én nem valami vizsgára teljesítek, én magamra akarok hasonlítani. Engem az edzésélmény, az egészségi állapotom, biokémiám és a nettó test érdekel, az én egyedi alkatom, és sokkal többet foglalkozom egészségvédelemmel, mint kozmetikával. Tehát én a többségnek továbbra sem fogok tetszeni, és nem is akarok.

Rendszerkritikusként büszke vagyok arra, hogy sok elvárásnak nem felelek meg, ezért értelmetlen azzal piszkálódni, hogy nem lettem olyan, mint a szépségeszmény. Nem tudom, mihez mérsz, de nem a kinézet a célom. 40 éves vagyok, tök más a szakmám, nem régóta sportolok életvitelszerűen, három gyereket szültem, az adottságaim pedig közepesek.

69. “Vedd le!”

Én borzalmasnak találom ezt a Gumi körül dívó, agresszív, megítélős hangot, ahogy gyülekezik és jön az én felületemre, amelyeket gondosan megfigyel, és úgy tesz, mint ha most is és mindig ők lennének megtámadva, mert akkor van elemében, hatodik cések, meg elvárja, hogy én viszont legyek korrekt. Kíváncsi, pletykás, helyzetbe hoz a privát idővonalamon, minősítget, arra céloz, hogy én “jelentettem fel” Gumit és mosakszom, meg hogy nekem konfliktusom van. (Vajon milyen reakcióra számít?)

Én nem tudom, kik ezek az emberek, nincs velük dolgom.

Megy a mártírműsor. Én azt gondolom, hogy a veszély nem valós, el van túlozva. Főgumi mártírkodása, elnyomottsága, üldözöttsége a Gumiszoba-brand része, tudatosan megalkotott népszerűségi eszköz, közösségkovácsoló és érzelmi jellegű, nem racionális alapú. Egy olyan súlyos tévedés része ez a póz (“üldöznek, mindenki engem figyel, mi vagyunk a nők hangja, mi ki merjük mondani, a Guminak már nemzetközi jelentősége van, elvégre tizenketten lájkolták a kommentemet”), amely egybehangzik egyrészt a saját mentális és életútbeli elakadásával, másrészt a minden szar, hol tart ez az ország, lassan pisilni is tilos lesz, a nők viszik a hátukon a világot, míg a férfiak élősködnek, csak szopásra-házimunkára tartják a nőket, mindenki meg akar dugni, a családi élet szükségszerűen kifosztottá tesz stb. látszatfeminista, “radikális” üzenetekkel. A bloggeri üldözöttség pózát engem utánozva formálta meg, és kifejezetten kedveli, provokálja, élvezi. Így csapott le a durván beteg és nőgyűlölő Huffnágelre is, és ugrált a látóterében, amíg az észre nem vette, nekem meg megírta, hogy én ne írjak Huffnágelről, majd ők gumisok elintézik (kicsinálják), következményként én is meg leszek védve (!). Én bátor vagyok, és mindig kiállok, ha engem személyemben megtámadnak vagy ha felháborít valami, kifacsarják a feminizmust, de ezt a viselkedést nem tartom sem célravezetőnek, sem értelmes emberhez méltónak.

És amikor a gyűlöletteli, jópofának szánt mémeket lájkolják azok, akik a csakazolvassán lettek feministák, akkor nagy szomorúságot érzek, hogy nem értenek ők semmit, csak a “mi bezzeg jó emberek/áldozatok vagyunk” kellett innen, meg a buli, a birkulás. A szembenézés, belső munka nem.

Tehát: a veszély, hogy Guminak baja lesz, eltúlzott szerintem (ha a munkáját jól végzi), másrészt nagyon durván ő provokálja, és nem, nem a nőkért és az igazságért, hanem a pózért és a sikerért.

Mert mi is történt? A nevemben tett valaki egy bejelentést (az az egységes stílusú valaki, aki csalódott olvasó, és több, mindig új néven évek óta zaklat, százával írt kommenteket, e-maileket, belelát a gépembe, én fotóhamisítok, engem senki nem olvas, bukott blogger vagyok, ő többen is van, oldalt működtet ellenem, öltözős sztori, ijesztő a combom, szerelmemről tudni vél stb., nem azonos Joó Violettával), éspedig azért, hogy engem lejárasson. Közérdekű, ki fogják vizsgálni.

Na, ezt így kiraktam, mindig ezt teszem, ha zavaros a helyzet, ez a legegyszerűbb. Mit látnak ebből a gumis fanatizáltak? Azonnal jönek, szedjem le a nevet, nem tehetem ezt, úristen.

Ugye nem gondoljátok komolyan, hogy én fogom fedezni az Ügyet? Nekem nem ügyem, és szerintem nem is a magyar nőké, ezt nem látjátok reálisan. Én nem foglalkozom vele, mert annyira sem érdekel, de ha engem támadnak vele, akkor bemutatom. Tudom, szerintetek ez bosszú, de ti bármit el tudtok rólam képzelni, ha valamit nem értetek, mert tele vagytok gyűlölettel, amit véleménynek és éleslátásnak hisztek. És ti nem a saját ügyeitekben vagytok élesek, belepofázva gerjesztitek tovább a feszkót, nektek semmi se drága. A töredékétől sírva fakadnátok annak, amit én rendszeresen kapok, és csak azért kapom, mert írok egy blogot, képviselem magam, és mindenkor azt írom, amit gondolok.

Én nem bukom ezen a szarkeverőn, rólam leszedtek már minden réteget, és amim van, nem megközelíthető. Amúgy is, minden ilyenből erősebben álltam fel, és mindig okosabb voltam ennél az intrikusnál, bár ez nem nagy szó. Nem ilyen szinten van az, amiért engem olvasnak, szeretnek, szóval engem hagyhattok is.

Amúgy hogy van az, hogy a Gumiszoba csak attól és addig ilyen bátor, hogy nem lehet tudni, kicsoda? És kitől, mitől remélte, hogy majd fedezi? Miközben mindenkibe belerúg, akitől jót kapott? Úgy tűnik, nem működik a nagy hangoskodás és bátorság.

Meg a sok álneves kommentelő, ez hogy van? Ez a bátorság? Ez csak sunyiskodás. És ez a valaki köztetek van, állandóan a gumibelsőre hivatkozott a korábbi szarkeveréseiben, és nagyon beteg.

Ha nagyon a véleményemet kérditek, és remélem, feldolgozható ez, hogy bár én nem jelenteném fel és nem csinálok ellene semmit, szerintem a Gumiért nem kár. Sajnálatos, ha valaki elveszíti az állását, bár ez nem biztos. Kiáll mellette a népes közössége majd, ő is közösségi finanszírozású blogot csinál, vagy végtelen energiáival megtalálja a számítását. Állásba menésnek, fixnek, munkáltatónak kemény törvényei vannak, és nem lehet a világ jóindulatára bízni, hogy majd megvédik, elrejtik, amikor vállalni kéne, miket írt és milyen regisztert ütött meg. Én nem adtam ki soha. Ő aztán tényleg végignézhette itt, mire képesek álnéven az emberek, és rendkívül provokatívan lépett fel és hozott helyzetbe embereket, ugyanaz, nőbe’, rászállás emberekre, szóval nem értem, mire számított. Borzalmas gyűlöletbeszéd és mellémenős öncélúság, átlátszó sztárkodás, pletykás zsizsegés megy ott, megélt, igazi létezés nélkül akar hősnő lenni. De mindenki felnőtt, eldönti, mi kell neki, miről mit gondol, beveszi-e a gyomra a koppintást és utánérzést, a hiszterikus nőjogokat. Az én voksom és velük kapcsolatos tettem annyi, hogy nem kattintok oda és nem olvasom el, ha írnak nekem. Engem azért érint jobban a gumi, mint egy bármilyen netezőt, mert blogger vagyok, el kell határolódnom, rendszeresen kérdik tőlem, hogy te írod azt a blogot, jézusom, nem, mondom erre, és szomorú vagyok, hogy a sok innen ismerős szó és a feminizmus miatt valaki feltételezi rólam. Vagy: ugye, ők voltak a csakazolvassán olyan vidámak, mondom, igen, az első sorban, bérlettel, aztán egyszerre távoztak. Megöregedtek, behülyültek, elromlottak, kedves, értékes, eredetileg jó fej emberek. Nem ez a feminizmus, ne félj, vagy legalábbis én kurvára nem ilyennek gondolom a feminizmust, és nem is támogatom az ilyet, soha nem is tettem. Szar, hogy egy kalap alá vesznek, az ő rosszfejsáégük miatt is fingatnak engem. A személyről annyit, hogy előszeretettel célozgat és esik neki azoknak bátor névtelenségében, akik támogatták, segítették. Mélyen immorális az, ahogy ő a nem is saját erőforrásokkal bánt, és saját teljesítményként adja elő, ahogy egy komplett közösséget behiszterizált ő és a jobb meg bal kezei, és mivel ez ciki, azt magyarázzák, hogy én vagyok a sátán és úristen, ők miket tudnak rólam, és egymást hergelik ebbe, én erre hányok egyet, és aztán persze lehet mondani, hogy én viselkedem csúnyán.

Ami igazán szürreális, hogy olyan valaki tette a bejelentést, aki nekem harmincsszor megírta, hogy én hogy támadok meg embereket, nincs határ, házmester-tempó, feljelentgetések. Csodálatos. Vagyis nem csak felnyomta gumit, és nem is az volt a lényeg, hanem rám is kente, engem járatna le, mert ennyire beteg, és ekkora gyűlölet van benne. Ő hamisít a szerelmem nevében is kommenteket, engem gyűlölőeket, nem bánja, ha mást ránt mélybe, és ezeket gondosan megemlíti mindig, szóval nem egyszerű a sztori, orvosteam kéne.

Mindaz, ami velem 2014 nyarán-őszén történt, olyan emberré tett, aki buszjegyig betartja hazája törvényeit, kiáll, ha muszáj, de nem igazodik, nem enged nyomásnak, és tevőlegesen jó fej eztán csak azokkal lesz, akiket szeret és szeretik. Hiába voltam elegáns, akkor is gyűlölködtetek. Érvetek nem volt. Az ízlés nem érv. I don’t give a fuck.

A nyüzsi és káröröm az idővonalamon, basszus, ott tolongás mások ügyeinél… ahogy nem bírják kihagyni a ziccereket, ahogy mindent arénává változtatnak, már ez a normális, és ahogy nem a saját életetekkel foglalkoztok. Életvitelszerű pletykra, leskelődés, okoskodás, és ez a tragédia, mert a lelkes női netezés lehetne építő is. 35 meg 45 éves, érett nők vagytok, én magyarázzam el, hogy ha nem beszélsz normálisan, ha morálra hivatkozol, miközben odahányod a gyűlöletedet, akkor a másik se lesz kedves vagy együttműködő? Engem a “közutálattal”, “leleplezéssel” nem lehet sakkban tartani, mert rólam a “csalódottak” már minden bőrt lenyúztak. Utolsó bőröm, hogy azt teszem, amit helyesnek érzek, és nem érdekel a szimpátia, nem szorulok rá. Nekem nem kell mosakodnom, mert transzparens vagyok, a bejelentést nem én írtam. Amikor bajom van, nyíltan és tartalmilag érvelek a ti nyílt posztjaitokra a saját felületemen, veletek ellentétben, akik találva érezvén magatokat, gyűlölködő privát leveleket irkáltok. Világosan látom, mi az én felelősségem, dolgom, és mi nem.

Nem támadtam meg Gumit, hanem kiálltam az igazságomért. Nem is miattam lesz baja Guminak, ha lesz, hanem azért, mert ilyen a KLIK és ilyen a rezsim. És elsősorban a köztetek kommentelgető, engem vehemensen gyűlölő, bármire képes elmebeteg miatt. Ja, meg a saját rossz taktikázása, önjelöltsége, népszerűséghajhászása, ízléstelen tartalmai miatt.

(az említett kommentek nagyobb részét eltüntették a szerzők a facebookomról, köszönet)

És a saját blogomnak is köszönet, hogy erre nem áll hadrendbe, nem hergeli senki a helyzetet kommentben, mert nem az ő ügye, én is tájékoztatásul írom ezt.

68. Minden oké? Eltűntél.

Minden oké, nem baj miatt vagyok most kevesebbet.

Két határidős munka van, cikkeket írok, illetve anyukámhoz megyek többet.

Lesznek posztok, van edzés, van öröm, virág és kókuszdió, ketogén, van cirkó, meleg víz, van segítség, ha kell. A sportrovatban néha beszámolok örömteli momentumokról.

A környezettanulmány írásos jelentéséből kiderül, hogy jó fejek vagyunk, jól élünk és nincs szükség semmilyen intézkedésre.

Nyertem egy pert, ez nagyon fontos, még Jánossal indítottuk 2011-ben, kettőnk igazát mondta ki a bíróság a Hatalmassággal szemben sok év után.  Narancssárga cipőmben álltam az ítélethirdetésen, ez valahogy fontos lett. Az eredmény megkönnyíti az életemet.

Ha a határidős munkákat, köztük a könyvem szerkesztését befejeztem, április közepén, akkor lesznek újra napi bejegyzések, illetve igény szerint sportos és blogképzés, luxusmagyaróra, blogszületésnap és dedikálás, és rögzítem profi módon a sportos képzést.

67. Akkor lesz könyved?

Igen, úgy néz ki, de nem akartam elkiabálni.

Ez még nem a regény, ezek a blog legjobb írásai, és ha megjelennek, ami heteken belül lesz, a blogszületésnap idején, akkor innen leszedem őket, és egy kicsit más lesz a blog.

Hírt adok majd mindenről, most nagy munkálatokban vagyunk. Időben elmondok majd mindent. Most munka van. Ma lesz egy poszt, de most sűrű határidők vannak, ráadásul tavaszi szünet.

Köszönöm mindenkinek, aki a blogot értékeli, érzi, támogatja, nem bánja, nem firtatja. Nagyon jóféle erők gyűltek itt össze, és már biztos és tipikusnak mondható, hogy szövegek, gondolatok, gesztusok, meg az életem történései is közvetve vagy direktebben szépséges folyamatokat indítottak el több száz olvasóban — róluk azért tudok, mert megírták. Néha stressz a rosszindulat és az értetlenség, a dobozba gyömöszölési szándék, a keresztkérdések a hajdan rokon lelkektől. Én íróságot, önkifejezést vállaltam csak, és csak az igazságérzetem az, ami erős, néha magam ellen is, azért nem értem a többit. Mindenesetre nagyon büszke vagyok erre a kiteljesedés-történetre, ma már tényleg szövegben élek, íróként jár az agyam, és hogy ez foglalkozásom lehet, az életem álma volt, és nektek köszönhetem.

Én nem akarom, hogy ez mindenkinek tessék, de akinek igen, azok száma, ereje, jelenléte, rokon lelke nekem elég. Ha pedig vissza is jelzi, hogy hogyan hat rá ez a nagyon sajátos csakazolvassa-fíling, az harapható boldogság, olyan, ami a legfénytelenebb pillanatokban is megtartott. Mindaz, amit tőletek kapok, kamatozik. Bennem és a rám bízottakban is. Üzenet, komment, jó szó, lájk, könyvutalvány, kávémeghívás, küldemény, blogesemények, születésnap, nagy női-netes áramlatok, felismerések, közös edzés, véletlen találkozás, konkrét segítség és egy-két nagyon fontos barátság is. Minél kevésbé köt meg elvárás, ideológia, szerep, minél inkább lehetek önmagam, annál jobban prosperál ez az egész.

66. Régen feminista voltál.

Úgy érted, most meg sportolok? :DDDDD

Most is az vagyok, feminista, gondolkodó ember, saját véleménnyel.

És a reakciókat látva utálom azt a fajta agressziót, amit elneveznek testszégyenítés elleni küzdelemnek, szépségeszmény elleni tiltakozásnak, és amely  eközben ki- meg lenéz női testeket, életutakat, meggyőződéseket, engem árulónak tart, kirekeszt, miközben semmilyen tartalmi érve nincsen.

Valaki vezesse már le, miben ellentétes a sport és a nőjogi tevékenység, mert nem értem. Minek címkézni? Megjavítottam az igen nehéz helyzetemben a jövőképemet, életkilátásaimat, eü mutatóimat, közérzetemet, erőnlétemet, és dögösnek érzem magam a skandináv stílusomban. Sportolva lettem biztos abban, hogy nem csináltatok mellműtétet, hogy az én szemöldököm ott lesz, ahová az isten teremtette, ettől hagytam fel a kényszeres szőrtelenítéssel, kezdett örömmel eltölteni az izzadó testem szaga. Tipikus negyvenes sztori amúgy: a második, még jobb fejezet most jön. Csak én másokat is motiválok: mindenkinek, aki komolyan tolja, jobb lett az élete. És leleplezem a média és a női netes tér torzításait is: az olcsó, celebellenes hergelődést, a sportos testűek megbélyegzését, a szénhidrátfaló önigazolást, az urbánus, elidegenedett életmód normálisnak tartását.

Egy kicsit sok már az elmélet. Akinek a tevékenységéből nem lesz végül nőiéletminőség-javulás, az mitől feminista?

65. (…)

Most elmondom, mi az, ami nem érv. Azokra válaszolok. Amikor kifogynak az érvből, mindig ezeket nyomják.

Ha te itt kommentelsz, akkor nem érv az, ellenben tipikus szóelterelős, manipulatív trollkodás, hogy

én hosszan válaszolok rád, szóömlés, egész bejegyzés — és? a tartalma a lényeg. azzal mi van? akinek húsz sor vagy ezerötszáz szó sok, az műveletlen. műfajtól is függ. ja, hogy nincs kedved elolvasni, értem. és? vagy azt vártad, tied az utolsó szó. de a terjedelem nem érv. én szoktam tudni mit írni, készülj fel.

én válaszolok egyáltalán, vagyis “foglalkozom veled”, mondván, ha nem volna igaz, akkor figyelmen kívül hagynám. az mindegy, hogy én mivel foglalkozom, mert én kb. mindennel, ami a blogomat érinti. megint: mi lesz az érvelésemmel? a tartalomra figyelj. írj érvet.

én ideges vagyok, túl komolyan veszem, felhúztam magam, nekd szenteltem egy egész bejegyzést — nem, vagy nem tudhatod. csak erős az állításom talán, az tűnik idegességnek. én rutinosan és nyugodtan teszem erős állításaimat.  miért lényeges? attól még lehet igazam, hogy ideges vagyok, hogy jön ez ide? az se számít, hogy pisilnem kell, vagy fáj a bokám, ha igazam van. a butaság, a szar érvelés idegesítő, főleg, ha napi és tömeges. de te nevetségessé akarsz tenni, és túl nagy jelentőséget tulajdonítasz a saját személyednek. mások is írnak görénységeket vagy félreértéseket, egyben szoktam válaszolni. nekem mindegy, ki kicsoda, nem is mindig emlékszem a ritkán erre járókra, ki mit írt. TARTALOM, ismét.

mindig azt nyomom, hogy… — mert úgy van. szívesen elmondom ezerszer. igaz vagy nem?

én mit csináltam korábban, máshol, másokkal, miket tudsz rólam — ez irreleváns, szóelterelés, ellenszenv-deklarálás, személyeskedés. írj a TARTALOMra valódi érvet. igaz vagy nem? az ellenszenv nem ellenérv.

én milyen vagyok szerinted/a blogom egésze milyen/ki mit írt rólam — személyeskedés, minősítés, befeketítés. TARTALOM. én csak azért vállalok felelősséget, amit én írtam.

te nem csinálnál olyat, amit én — az mindegy, nem vagyunk egyformák, én amúgy sem akarok olyan életet, frusztrációt, hasfalat, amilyen neked van, bocs. TART.

szerinted én nem vagyok normális — ez is nevetségessé tétel, szóelterelés. T.

engem mindenki utál — jó, belenyugodtam. T.!

64. ez most mi volt megint a facebookon?

Jó magyar alterofóbia. Én tudom, hogy szokatlan húzásaim vannak, de azt is, hogy amíg ezzel nem ártok senkinek, addig csak ízlésvita lehet róla, és az ingerült reakciók a korlátoltság jelei. Inkább örüljetek annak, ha valaki jól érzi magát. A március eleji roham oka az, hogy, ugye, TÁMADÁSI FELÜLETET adtam azzal, hogy megírtam a személyes macerám, és erre természetesen, ahogy várható volt, rázuhant Joó Violetta és a másik, az álneves-sokneves blöffölő, akik az én ócsárlásommal és lejáratásommal gondolják magukat megvalósítani, és rohamszerű kommenteléssel árasztották el a facebookoldalt, utóbbi három néven is.

Az évek alatt tucatnyi középosztálybeli anya gyámügyi káváriáját követtem. Egy halasztott oltás, egy kis kötődő nevelés, egy túlbuzgó nagymama — bárkire rácuppanhatnak. Nem lesz baj.

A történet szimpátiahullámot indított el, és, ez viszont meglepetés volt, nagy mértékű támogatást, amit nagyon köszönök. Újra kiemelem: 1. nekem a blogom a munkám, akkor is, ha ez szokatlan, vagy a t. kommentelőnek nem tetszik, 2. nem megélhetési problémáim vannak, hanem erőforrás-beliek, szerepmegfeleléssel, szervezéssel kapcsolatosak, és még a bürokráciával birkózom. Nem szociális alapon támogattak, hanem azért, mert értékes a blogom, szeretik (ellentétben az említett Sickratmannel, aki konkrétan a megélhetésére kért pénzt, de ha nem lett volna értékelhető korábbi tevékenysége, ő se kapott volna sokat).

Aki utalt, és akinek a helyzetem nem volt világos, akit zavarnak az életmódom költséges elemei, szóljon, visszautalom a pénzt.

Fú, ment a hangulatkeltés, hátha ráharap valaki. Egzotikus vajak, te, figyelj, adok szívesen, ha ez a fájdalmad. Ki tudja, honnan rendelt fehérjék. Mindenki tudja. Az Egyesült Királyságból, innen: theproteinworks.com. 2016 van, interneten vásárolunk. Sporttáplálkozás, extra terhelés, csúcsteljesítmény. Mérhetetlenül komikus a kajáim, életem tárgyai és felszereltsége, eseményei közötti turkálás, és az összes találgatás, olyanoktól, akiknek a személyében, életében én nem találok semmi érdekeset.

A nyilvános blogom ellenére, a mindenféle találgatások és következtetések ellenére az olvasóimmal való viszonyom, az, hogy miből van jövedelmem és azt mire költöm, továbbra is a legsajátabb ügyem. Az meg az olvasóé, hogy őt megérinti-e a blog, támogatja-e. Igen cinikus, romlott lélekre valló kommentek érkeztek az én megtervezett manipulációmról és tarhálásomról.

Ha ez ingyenélés, akkor a sok állástalan, aki rútabb dolgokba is szívesen belemenne a pénzért, miért nem ír blogot? Ja, tudom, nekik ehhez nincs pofájuk. Szerintem íráskészségük és gondolatuk nincs. Tán még kiderülne, hogy nem is olyan könnyű érdeklődést kiváltó blogot írni.

A kommentek zavaróak, jelezték többen is, de nekem ártani nem tudnak, szándékosan hagytam fenn, tanulságos ez is. Mindenki felnőtt, eldönti, mit lát a blogból, mit gondol a személyemről, mennyit bír. Én semmi esetre sem fogok se egyének elvárásaihoz, se tendenciákhoz igazodni.

Nem bánom, ha utálnak, furcsálkodnak, leiratkoznak — botorság felróni egy rendszerkritikus blognak, egy rendszerről lecsatlakozott, beintős, szabadságmániás örök firtató alkatnak, hogy sok a kritikusa. Hát persze, pont előlük jöttünk erre a blogra, a kispolgárok, dobozolók ellen.

Barátkozzatok meg azzal, hogy ez a blog közösségi finanszírozású, és az is marad. Minden önkéntes, minden van ingyen is, ha pedig a blogom nem okés neked, akkor majd olvasol mást. Teszem a dolgom, nem fog bejönni a hadjárat, eddig se jött be. Tudom, hogy a kompetencia halovány visszfényét élitek meg, ez is valami, ha más nem jutott: ti átláttok a gerleéván, titeket aztán nem ver át. Meg ez az egész szánalmas moralizálás… éljetek igazabbul ti, blogoljatok, keressetek jobban, vagy legyetek “becsületesebbek”, sok sikert!

Nekem nincs szerepem a te életedben, te jössz oda önként, rendszeresen, és szólítasz meg, arra válaszolok, ha egyáltalán eljutok odáig, hogy elolvassam. Azért nem értem ezt a sírás-rívást, hogy meg vagy támadva, meg én agresszív vagyok. Akkor ne írj, ne olvass. Ti csináljátok a balhét. Nekem az a legfontosabb, hogy olyan legyek, amilyennek lenni kedvem van, és ne kelljen helyezkednem, mert íróilag önmagam akarok maradni. Aki utál, elkerülheti a blogot, nem kell itt lógni.

Ha én tényleg pénzt akarnék, tudnék ám tömegeket megható üzeneteket megfogalmazni és magamat mint rászorulót jellemezni, a többit meg eltitkolni. De nekem az az identitásom, hogy nem panaszkodom, és nem is helyezkedem.

Akinek nem jön át az irodalmi jelleg, az beleköt a metaforákba (linzersütés fejből, két és háromnegyed gyerek, hideg vizű patak). Magyartanárként ez szívfájdalom mindig.

Az egész rohamban az zavar a leginkább, de közben persze vicces is, hogy nyelvileg, érvelésileg, az igazságkeresős pózban próbálnak majmolni és legyűrni azok, akiknek ilyen talentum nem adatott. Ezeknek nincsenek szavaik. Nemhogy nyelvi pallérozottság, rutin, retorika, de semmi. Üres okoskodás, ellenségképzés és nyelvi petárdák. Borzalmasan zavar a semmire gőgös nyelvhasználat.

De nem egy-egy szó, hanem tucatnyi, és igen specifikusak is. Szügyig, gáz, rugózol, dinamika, lapít, mint szar a fűben, farvíz, feszkó, mind elirigyelve, átvéve, felhasználva. “Áltisk”, jelzőként, egybeírva. És észre sem veszik.

63. fú, én nem szeretnék ilyen combot

Akkor ne eddz nagy súllyal.

Szerintem jó lesz ez. Illetve, nekem tetszik. Nagyon komoly fejlődés volt az elmúlt három hónapban, minimális zsírosodás mellett. Én vállalom az ilyenségemet, ez vagyok.

Nem teszek megjegyzéseket konkrét személyek testére. A test személyes ügy, mindenkinek érzékeny. Te miért?

Az én ambícióm: valósítsam meg a saját alkatom (nehézatléta alkatom van, extrém izommennyiséggel), ne legyek aránytalan, ne legyek löttyedt, legyen tónusom, szép legyen a bőröm. Legyek valóban erős, szép mozgású és ügyes, és a zsírszázalékom alacsony legyen, mert sokkal jobb úgy élni, futni, ugrani, fürdőruhában lenni.

Sokan gondolják amúgy, hogy az edzés, az vékonyság és jónőség, és ha én nem vékony lettem, akkor ez az egész nem is jó, de tévednek. Mások azt gondolják, csupa megszorítás, tilalom és rögeszme az életem — ők is. Sok doboz van a fejekben, és nem is tudnak a saját sztereotípiáikról. A sportról és az anatómiáról se sokat.

Az én valóságom az enyém, én tudok róla érvényeset mondani.

62.  A gyerekeid hogy reagálnak az edzéseidre?

Ők azt sajátították el ebből, hogy ez az élet része, öröm, kúlság, színes cucc, program. Minta nekik. Én nem akarok tőlük semmit, nincs elvárás, szónoklat, tilalom, szervezett program, csak egy kicsit kevesebb szénhidrát, az jó volna. Spontánul követnek, tetszik nekik. Itthon is ugrabugrálnak, meg a Flexben is, izmoznak, karióznak, én ebbe nem szólok bele, nem instruálom, nem is várom el — a terem nekik is, nekem is játszótér.

Dávid (6) ovis tornára jár, és itt a kert, az erdő szupermene, hihetetlenül ügyes és robbanékony, szerintem sprintertehetség.

Julis nyolc éves, neki van egyfajta sportolói identitása, kétféle sportot űz, az egyik a Berczik-Dévény alapú művészi torna, ezt harmadik éve, a másik a foci, heti kétszer, fiúk között, U170. 🙂 Ami nagyon furcsa: olyan mozdulatokat reprodukál, amelyeket rendszeresen csinálok, de amelyeket nem láthatott.

Tapogatják az izmaimat, elmesélik, ki mit mondott rám (osztálytársak, tanár). Tudják, hogy az anyjuk feltűnő. Juli virágot szed és küld Ednek. Ha hozzájutnak, izmoznak, nagyon kedvesek olyankor. Máskor ülnek vagy kószálnak, filmet néznek, nem kötelező. Lőrinc (14) is lejár, kedveli az ottani kajákat, izmozik egy keveset, nem erőltetem. Emellett pingpongozik.

61. De akkor jól értem, hogy…?

Ha úgy érted, akkor úgy van. 🙂

De az is lehet, hogy elolvasod még egyszer. A szöveg vagy explicit, akkor benne van, amit tudni szeretnél, vagy szándékoltan homályos, az mindig egy játék.

Én nagyon bízom az olvasóban. Éles eszében, olvasói rutinjában és játékos kedvében is.

60. “versenyzői test” te versenyezni szeretnél? (kiegészítettem)

Nem. 🙂 Csak a testet, sportolói testet, olyan kategóriájút, amelyben itthon nemigen van verseny. Azt, ami az én felépítésemből következik, ami felé tartok az edzéseimmel. Lásd a fejlécben. Ez téli forma. Nem azért, mert olyan nagyon szép, illetve nem tudom, kinek mi a szép, hanem mert ez az én igazi alkatom.

A versenyforma nagyobb részben víztelenítés, mint zsírtalanítás, úgy látom, és vízteleníteni nagyon egészségtelen, fenntarthatatlan állapot. Én fenntarthatót szeretnék, fürgét, izmosat, örökbe.

(kiegészítés) Sokan kérdezik, versenyzek-e, tervezem-e. Olvastam a fitt anyuka verseny kiírását, erről jutott eszembe. Hogy oda nyilván túl izmos lennék. Túl azon, hogy a versenyfelkészülés nem más, mint kampánymunka, szerek (még több szer), biokémiai manipuláció, örömgyilkos edzés, rengeteg kardió, rosszullét, vízhajtás, stressz, ha én versenyeznék, akkor kategóriát kéne választani, és oda belőni magam. És ez gyilkolja az egyediségemet, az már egy norma, mérce, igazodás, és én elvileg nagyon rosszul vagyok ezzel. Ott probléma lenne, ami az én szeretett jellemzőm. Nekem az a célom, hogy legyek fényes, feszes, erős, tónusos, ne legyek löttyedt sehol, legyen meg minden izmom, legyek arányos, és élvezzem az edzést, a fejlődést, ne görcs legyen, mert csak így érdemes ennyi időt, energiát, pénzt szánni rá. Azon feszengeni, hogy a többiekhez képest, a pontozó szeméhez képest nem vagyok jó, ez szar lenne, és én már csak jót akarok.

59. Ismersz olyan testépítőt, aki ketogén?

Az egyik edző (Danika, törpék közt óriás!) a minap szidott valakit, hogy már 260 gramm a zsírbevitele, szart se fog így elérni. Gondolom, testépítőről volt szó.

Izmot építeni ketogén mellett csak nagyon akkurátus amino-adagolással és genetikai lottóötössel lehet, mert tényleg előnyös a tömegelésben a szénhidrát, anabolikus tulajdonsága és a regenerációt gyorsító hatása maiatt. Viszont izmot megőrizni és zsírtalanodni pont a ketogén a legalkalmasabb.

Én március 23. óta vagyok ketogén, extrém izomarányt mért mindhárom komolyan vehető testösszetétel-vizsgálatom, úgy, hogy nem kifejezetten mentem rá az egyes izmokat célzó, izolált gyakorlatokra, csak csináltam, ami jólesett. De nem tudom, ennek az izomnak mekkora részét szereztem az elmúlt egy évben, és azt sem, hogy hagyományos csirkerizs kajálással mekkora izomzatom lenne most, és mennyire volnék szálkás. Az biztos, hogy a proteinnek viszonylag magasan kell maradnia a ketogén arányok maximumáig, amely nálam 140-150 gramm.

A bodybuilding.com cikke a CKD-t (ciklikus ketogén) és a TKD-t (targeted, célzott) részletezi itt, ennél okosabb nem vagyok:

http://www.bodybuilding.com/fun/cyclical_ketogenic_diet.htm

http://www.bodybuilding.com/fun/sclark86.htm

http://www.bodybuilding.com/fun/ketogenic-dieting-frequently-asked-questions.html

http://www.bodybuilding.com/fun/can-you-build-muscle-on-a-ketogenic-diet.html

Valójában ilyesmit csinálok mostanában, tehát ciklikus/célzott szénhidráttal űzöm a ketogént (és fáradtabb, nyűgösebb, kajásabb, narancsbőrösebb és édesre sóvárgóbb vagyok). De nekem nincsenek testépítő ambícióim, én csak egy fenntarthatóan jó formát szeretnék.

58. te most még fogyni akarsz? miért? “sportmánia”

Alakformálok szolidan. Egyrészt, vannak hiányzó, nem elég fejlett izmaim (meglepett, hogy melyek azok), másrészt van rajtam még mindig egy csomó zsír. Valami célnak lennie kell, már nem viszonyíthatom magam ahhoz, ami akkor tűnt teljesítmények, amikor még nem sportoltam életvitelszerűen. Miért ne legyen egy igazán arányos testem, ha bennem van a potenciál, és szeretem a súlyokat?

Én úgy vagyok vele, hogy ha egy gyakorlat nem megy, akkor nem arra vágyom, hogy csináljunk egy másikat, olyat, ami sikerélmény, hanem azt akarom csinálni, amire süket vagyok. Hogy ráérezzek, megértsem a szépségét. És tegyél még rá súlyt, igen. Nem grimaszolunk, nem szenvedünk, nem panaszkodunk, nem nyögünk. Senki nem csinálja ezt, aki nekem példakép.

Nincs benne semmi drasztikus. Versenyformát szeretnék, verseny nélkül, egy életkoromat cáfoló testet, Artemiszét. Én nem vagyok Vénusz és nem vagyok Kleopátra. Artemisz szűz, egyébként. Sok izommal, fenntartható módon, teljesen természetesen, ahogy eddig, edzéssel és jóleső kajálással. Semmi bikini, implantátum, hajhosszabbítás, szelfizgetés, retus, csak a nettó test.

Nincs nyomás, nem azért. Én kérdeztem Edet, lehetek-e Erin Simmons, erre megmondta, mi hiányzik hozzá. Jó.

Könnyűnek lenni jó, más a futás, a kézenállás, a húzódzkodás is úgy. A bőr alatti zsír az utolsó, nem szép egyszerűen, és anatómiai értelemben tök fölösleges.

57. “a közösségi oldalokon mindenkiről megírják a turpisságokat”, hehe, rólad is…

el kéne menni dolgozni

Azt mindig igyekeznek  is hozzámdörgölni, a vélemény-péniszt, de hát a vélemény szabad, mindenki kialakítja a magáét. Engem az írás érdekel, nem a buta reakciók. Nem attól vagyok valamilyen, amit ismeretlenek gondolnak rólam/ellenem, ők úgyis csak a fikázáshoz értenek, hanem szervesen alakulok, olyanná, ahogyan jól érzem magam. Sokakat zavar ez, de mind szarul vannak, úgyhogy nincs okom rájuk hallgatni.

Ez amúgy fontos kérdés: blog, szolgáltatás, a blog mint termék, korrektség. Kis különbség mondjuk LifeTilt és köztem, hogy én senkivel nem vagyok semmilyen szerződésben, nem kínálok eladásra semmit, se terméket, se módszert. Mondjuk Life Tilt ígér öt étkezést, 2200-as kalóriatartalommal, házhoz szállítva, minőségi és egészséges alapanyagból, erre (tegyük fel) kapsz egy csoffadt szelet párizsit és egy hervadt salátát, na, az átbaszás volna. Nekem önkéntes felajánlásokból van a jövedelmem, ez a jó: üzlet nincs, elszámolás nincs, olvasó szabad, blogger szabad (és háromgyerekes adókedvezménye van, emellett két másik jogán is társadalombiztosított, úgyhogy sajnos, az adózás-vád sem működik ellenem). Magyarázhatod a támogatóknak ítéletnapig, hogy ők át vannak verve, ettől még engem olvasnak, mennek a képzések, kérdeznek, tanácsot kérnek, poszt nélküli harmadnapon is itt vannak. Nem ígértem semmit: ezt a blogot, jelen állapotában támogatják, ha akarják, úgy, hogy megőrizhetem a szabadságomat. Az támogat, aki értékeli. Ha nem tetszik neki, nem támogatja. Neked nem tetszik, ezért okoskodsz, belém kötsz.

Az, hogy neked nem tetszik, mert más a véleményed, nem turpisság. Vagy hogy te a blogot ért támadásokra máskép reagáltál volna, és nem tetszik, ahogy én reagáltam, az is a te dolgod. Ezek ízlésviták, a lényeg, hogy én soha semmi törvénytelent nem tettem, és nem is kezdeményeztem csatát, ők kötöttek belém. Nem vagy a helyemben, és épp ez a bajod: nagyon szeretnél te a neten nagy figyelem közepette erőseket mondani, de kevés vagy hozzá, ennek a dühe hajt.

Nem olyan könnyű amúgy, nagyon ki kell kupálódni hozá nyelvileg, agyban, stressztűrésben, lelkierőben.

Ja, és munka, ne küldjél dolgozni, már dolgozom. Napi 10-16 órákat.

56. Hiába tünteted el a kínos esetek nyomait, hiába mosakszol, mi lementettünk mindent.

Ez valami tévedés, nem szedtem le semmit sehonnan. Nem tartom kínosnak, hanem tanulságosnak, ezért tettem ki ezeket akkor, és ezért nem is tüntettem el. Te tartod kínosnak, jogod van hozzá, de te úgyis csak egy átlagbirka vagy, kispolgári ítélettel, erre én nem adok, és a nagyját nem is érted, nem tudsz egy csomó részletet (azt nem is mondom el), és blöffölsz folyton.

Viszont elképzelem, ahogy keresgéltek, kotorásztok többéves ügyekben, bevetitek az IT-arzenált, tároljátok… beszarok, komolyan. Megtisztelő amúgy, ez már komoly szint: önjáró gyűlölködők!

Aki kíváncsi a múltbeli viharokra, elolvashatja mindazt, amit ebből közölni akkor szükségesnek láttam, és majd fenőtt módon megalkotja a saját véleményét. A mocskolódó kommentek legszebbjei is fent vannak, mármint azok, amelyeket elolvastam, a többi nem.

55. Miért nincs poszt napok óta?

Most nincs témahiány, csókolgat a múzsa is, csak nem jutok hozzá, határidős munkáim vannak. De igyekszem, sok félkész szöveg is van, az kisebb munka. A gyerekek zörögnek a legóval, folyton akarnak valamit, jönnek-mennek, nehéz koncentrálni. Elmegyek egy kávézóba, ha van kire bízni őket, és ott tudok nyugodtan írni.

54. Miért kellett neked elhatárolódnod Gáspár Katalintól? Ő is ír, te is írsz…

Nem kell, semmi nem kell, mert az én vezérem… tudjátok.

Engem is basztatnak, igen, és én sem kedvelem. Ritkán szólok hozzá mások ügyeihez. Írhat akárki akármit, reagálhat is, csak nem mindegy, hogy hol és milyen pozícióból teszi, meg hogy ki volt kíváncsi kire, ki akar a másiktól valamit. Azt nem szeretem, amikor a hozzászólók akarnak tőlem valamit, és erőltetik. Vita is lehet, de az sem mindegy, hogy érvel-e az illető, vagy szimpátia- meg ellenszenvalapon marad, hogy kötözködni, lenyomni, a teljesítményemet betámadni és félreérteni jött-e. És hogy én akarok-e vitázni. Többnyire nem akarok, nem tartom sokra a kötözködőket, nem érdekelnek.

Most viszont nem vitázni akartam. És nem is várom, hogy Katalin vitázzon, válaszoljon, vagy megváltozzon. Ő ilyen, régóta. Az olvasóktól, közös ismerősöktől akarok valamit, hogy lássák, mit lájkolnak, hogy átgondolják ezt az egészet, a konkrét szöveget és az egész netes női asztalverés jelenségét. Mert mintha nem tették volna, bedőltek ennek.

Szerencsére nem is kell odamennem kommentben kellemetlenkedni azok közé, akik őt olvassák, kedvelik. Bloggerként a véleményemet hatásosan, széles körben fejezhetem ki, az írhatnékomból lassan cél lett, az, hogy legyen saját és olvasott felületem. (És nem, nem élek vissza vele, mint ahogy néha szóvá teszik: mert nem kaptam, hanem csináltam, és pont ezekkel a szövegekkel, kiállásokkal lett ilyen).

Nem azért írtam, hogy most a közös ismerőseik, az ő barátai, akik engem is olvasnak, átálljanak, tehát “megosszam” a netezőket. Furcsa is nekem, aki csak azért tolerálja vagy helyesli ezt, mert ismerőse.

Nem azért, mert irigylem a népszerűségét vagy remek íráskészségét.

Nem azért, hogy megint legyen valami izgalom és konfliktus. Örülök, hogy nem reagált, sem a barátai nem kezdték el az ide meg oda állást. Ez az ilyesmire kíváncsi, itt sunnyogó rosszakaratúak vádja, miszerint nekem a konfliktus a lételemem, és én ezt élvezem. Pedig az ő igényük a botrány, meg az, hogy én konfliktus szereplője legyek. Ők kíváncsiak, ők unatkoznak, ők szeretik a sarat, a szart.

Én nem akarok konfliktus szereplője lenni, csak nem baj nekem, ha az vagyok, mert van olyan helyzet, hogy van fontosabb szempont. Félretéve korábbi belémkötéseit és megdöbbentő viselkedését, az a közöm Gáspár Katalinhoz és tevékenységéhez, hogy azt rontja és belezi ki, teszi önös nyavalygássá, amit jórészt innen szedett (és persze volt drámai elfordulás is, ahogy a megihletődöttek szoktak).

Nekem az elveim a fontosak, az értékek, az igazságosság, a valóban új világ, amiben nem erőszak van meg visszavágás. Kiállok akkor is, ha egy — médiaszemélyiségként amúgy általam sem nagyra becsült — férfi külsejét, magánéletét támadja méltóságba gázoló módon Gáspár Katalin. Ha csak a nőkért állok ki, vagy csak magamért, vagy csak a kövér nőkért, akkor lehúzhatnám a klotyón az értékrendemet. Lásd: ugyanaz, nőbe’, az egy fontos írás. Nem annyira Bochkor mellett, akinek az eredeti véleményével nem értek egyt 8viszont nem reagálnék rá), hanem a gyalázkodás ellen.

Tehát: mi, progresszívek, nem bántunk, nem vágunk vissza, nem süllyedünk arra a szintre, és általában se erők viaskodásaként, adok-kapokként, leszámolásként, hibáztatásként képzeljük a jövőt, hanem együttműködésként, emelt fejű és békés létezésként.

Nem mindegy, mi zajlik nők védelme és feminizmus  címén a neten, kikkel tartanak egyfélének minket, akik kiállunk. Mit tudatosítunk, mire vagyunk érzékenyek, mit osztunk, lájkolunk, mit tartunk jópofának, erősnek, mikor hallgatunk, mikor emelünk szót. Hogy haverkodássá, ismerősi brancssá, unatkozós vidámkodássá válnak-e ezek az ügyek, vagy valóban elveket képviselünk.

És szólunk. Nem a gumicsontra harapva, celebpletykákon rugózva, hazabeszélve és önigazolva az összetartás jegyében, hanem értékalapon, megmutatva, mi az, ami nem fér bele. Én szóltam Joós István miatt és a Nlc miatt, Kozmáék gyerekverős, súlyosan szexista propagandája miatt, szóltam a downhillesek miatt, a mamami miatt, a Bojár-ügyben, többen szóltunk a PeakShop és a Shop.builder szexizmusa miatt (amelynek eredménye, hogy egy másfajta hangnem képviselőjeként írok az utóbbi oldalra), szóltam a netes erőszak, bullying, zaklatás miatt, a blogomhoz kapcsolódó koppintás, pártoskodás, szarkeverés, felszínes bulizgatás miatt, és szóltam a feminista körökben zajló, egymást fúró, bántalmazó,mentegető, életidegen, örömgyilkos ,dogmatikus tendenciák miatt — ma is azt gondolom, hogy igazam volt ezekben, ma sem tennék másként.

És ha fontosnak érzem, ezután is szólni fogok.

Érdekes az újabban hangoskodók és önérdekű feministák kialakulása (ők a saját kudarcaik, rossz döntéseik, megalkuvásuk, le nem fogyásuk fedezékeként használják és torzítják a elveket). 2013-ban ők még nem voltak feministák, teljesen másról blogoltak, csak  aztán olvastak ezt-azt a neten, megtetszett nekik, igazolta is őket, jó volt férjet szidni, az egójukkal mennybe menni, és látták, hogy ez tud sikeres, trendi téma, erős közösség lenni. Belevágtak ők is. Nem okvetlen tehetségesen, inkább utánérzésként. Van ennek intelligensebb, de ugyanolyan önérdekű változata is. És van néhány tiszta hang.

A koppintást mindig szóvá teszem, ciki, kínos. Mindegyikük évekig olvasott, lelkesedett itt, majd látványosan hátat fordított. Sokat rontanak azon, amiért én dolgoztam 2009-től, és ami olyan bátor és tiszta volt. Aki nem tud igazán írni, az igazán talán gondolkodni sem tud.

Az önigazolásra és népszerűsködésre használt feminizmus ciki. Aki a kövérségét a partnerére tolja, az káros, beleragadós viselkedést népszerűsít, mindig lesz nagy egyetértés, csak éppen benne tartja a posványban azokat, akik hisznek neki. A férjszidás, a nagy bátor visszavágás, leimpotensezés, önkritika nélküliség, magánélet-kiteregetés, ismerősök játszmákba bevonása ciki. Pénzét elvárni, nyíltan gyalázni ciki. Légy hű önmagadhoz, a választásaidhoz, a múltadhoz, ahhoz, akit szerettél. Vagy bánd meg, és lépj tovább. Ne használd az elveket, a sorstársakat. Ne várj sült galambot. Csináld meg te önmagad, a jövedelmed, az életmódod, a lelki békéd, a tested.

A netes unatkozás, évek óta tartó improduktív, jópofáskodó facebookfüggés, szerepelni vágyás és megrekedtség is fontos tanulsága ennek az esetnek. Ti, leányok…

Ezek miatt. Irritál, és szerintem sokan vagytok baráti alapon kritikátlanok. Értem, ha valaki nem akar személyesen konfrontálódni. De azt remélem, hogy sokan elgondolkodtak azon, hogy ez az indíttatás, hangnem rendben van-e így. És amikor legközelebb ottragadna valami ilyen izgiben, inkább lekattintja az oldalt, és elmegy futni vagy fodrászhoz vagy paradicsomért a zöldségeshez.

Velem nyugodtan legyetek kritikusak, és ne a barátaim legyetek. Csak legyen tiszta az elv, az érvelés, a szándék.

53. Nem bírod az ellenvéleményt…

Ez sokszor volt már. Nem nem bírom az ellenvéleményt, hanem úgy általában nem érdekel mások véleménye. Hallgattam eleget már életemben, én is ugyanott nőttem fel, mondja Lobster.

Ha érdekelne a véleményük, elmennék a facebookjukra, blogjukra, ott olvasnám el. Van, akiére el is megyek.

Azoké nem érdekel, akik reagálnak az enyémre, tehát 1. én kellek hozzá, hogy legyen mire befeszülni, nem sajátjuk a téma sem, és 2. ők jönnek oda az én oldalamra, de nem vállalják a felelősséget ezért. Általában pont azt mondják, a biztonságosat, a moralizálót, a trükkösen erőszakosat, az érvelési hibát (“jó, de azért nem minden férfi”, “inkább arról kellett volna írnod, hogy…” stb.), ami ellen, elől blogom lett. Vehemensen mondják, támadóan, minősítgetve, piszkálgatva a szövegeket, és direkt félreértelmezve, és nem veszik észre magukat. Azért vehemensek, mert magukra ismertek itt, és mert én zavaró vagyok. Ezeket a szövegeket szeretni kell, beléjük menni, elfogadni a beszélő hitelét, különben nem sok értelme van itt olvasni.

Unom a normákra figyelmeztetőket és a manipulatívan érvelőket, akiket az hajt, hogy nem bírják elviselni, hogy én ilyen vagyok. Pedig jogom van ilyennek lenni, mégpedig szankciók nélkül. És nem, nem szélsőséges: nekem ez van középen.

Csak ők akarnak vitázni, ők tekintik vita-alapanyagnak a posztokat. Pedig az esztétikai és személyes jelleg kiiktatja a vitát. Nem értik, hogy miért nem fontolom meg a szavaikat, nekik miért nem lehet. (Lehet, csak komikus az erősködés.) Ez nem ellenvélemény, hanem kötözködés, unalomból csinálják, vagy ideológiai dühből. Azt a közeget, nyilvánosságot használná a kommentelő, amelyet én építettem fel, ezekkel az írásokkal, és ott próbálkozik ő is figyelmet kapni, miközben ellenséges, és ezt nem érzi cikinek.

Nem, nem tiltom le, hanem feltételezek egy normális világot, amelyben az embereket nem kell rászorítani semmire, hanem önként viselkednek normálisan. Megkérem, hogy hagyja abba. Illetve igyekszem nem reagálni a provokatív elemekre, ez mondjuk kevésbé megy. De vegánokkal ideológiailag nem fogok vitázni. Eszem húst, bőségben élek, fogyasztó vagyok, tömegtermelt javakat használok, és ezzel szenvedést okozok, egyéni és rendszerszinten, embereknek és az egész világnak. Én ezt nem tagadom. Arról írtam, hogy ne higgye, hogy ő nem okoz szenvedést.

Engem annyit nyomtak régebben, és olyan szánalmas emberek, próbálták magyarázni, hogy én rosszul gondolom, annak jogán, hogy nekik is van internetük, nekem meg nyilvános a blogom és a facebookom. Azt mondják, hogy ha ezt nem akarom, akkor zártan blogoljak, vagyis én bújjak el. Pedig a viselkedéséért vállalnia kell a felelősséget, és én bármelyik helyzetben mondhatom, hogy ezt nem kérem, ebben a kitettségben is. Miért ne? Én egy ember vagyok, ő is egy ember, megkérem valamire. És ha ő nem erőszakos, akkor ezt tiszteletben fogja tartani.

Ami ijesztő, és amiért erről írok: nem állnak le. Úgy lépnek fel, paternalista leereszkedéssel, mint ha én akarnék alakulni, formálódni, és ők majd segítenek. Gőg, egoizmus, frusztráció, unalom. Én nem várok el tőlük semmit, nem is értem a nagy indulatot. Az feszül aki feszülni akar. Általában a szöveg vagy komment terjedelme is előkerül érvként, maga a tény, hogy válaszoltam — ez külön remek.

Most volt egy kommentelő, aki a komoly kapcsolatos, tartalmas és íves posztból kiemelte, hogy de a linzert igenis recept alapján kell sütni, aztán odáig terjedt, hogy a boldogság nem érv. Ez az ember szarul van, nekem pedig nem érv a boldogság, és nem is valami szubjektív érzet, hanem működőképesség, az életem megváltoztatásának aktív képessége, a nem beleragadás maga, és eképpen jogalap a szólásra.

Mit csináljak ilyen kockákkal, akik metaforákkal és  esztétikai célú szövegekkel leállnak vitatkozni, és napokig visszajárnak okoskodni? Az okos nem mást fog kioktatni, meg szőrözni hülyeségeken, főleg, ha jelzik neki, hogy jaj, ne. Linzerem pedig kitűnő, fejből. 🙂

52. Miért álltál le vitázni a vegán kommentelővel?

Vegánügyben, tehát tartalmilag nem vitáztam soha. Attól óvjon meg az isten, hogy én valaha leírjam, hogy az ember eredendően húsevő, és már eleink is, meg a fogazat. Hihetetlenül bornírtak ezek a viták, ahogy a laikusok bizonygatnak mindenfélét más laikusok ellen, és a többiekre erőltetnék nagy szemrehányóan a saját moráljukat. Volt már ilyen máskor is, olvasóm állatbarát, és én ne egyek húst: olvasóm utálja a cébéát, én ne vásároljak ott, olvasóm éhes, én ne írjak a táplálkozásomról, olvasóm nyomorog, és én vagyok a szemét, ha a Wolford-katalógust nézegetem.

Nekem nincs ideológiám, csak táplálkozási szempontom van. Nem is nagyon érdekel, mit evett az ősember, ezt az érvet mások is csak önigazolásra használják, a múltat hajlítgatják, kapva kapnak mindenen, ami azt támasztja alá, ahogy épp ők most táplálkoznak. Viszont nekem ínyemre van a hús és minden állati termék. Úgy általában én nem az állatok szenvedését gondolom kiáltónak (értsd: hanem az emberekét, a fölösleges, elkerülhető, passzióból, tudatlanságból, fanatizmusból okozottat, meg az egyenlőtlenséget, szabadsághiányt), amit mégis szörnyűnek tartok az állatokra nézve, az nem az állattartásból, hanem a nagyüzemből, a tömegtermelésből, teljes kapitalizmusunk dehumanizálódásából következik. Szerintem nem túl értelmes dolog kontextus nélkül nézni ezeket a jelenségeket, és egyéni módon ellenállni meg másokat kritizálni is energiafecsérlés, ha nincs koncepciónk és konkrét tetteink a nagy rendszerek megváltoztatására.

Velem ez a táplálkozási mód csodát tett, mást nem állítok, és nem valami nagy tudatosság, hanem sejtés volt az eleje. Nem akarok én meggyőzni senkit, legfeljebb információt terjesztek, de ahhoz ugye oda kell jönni a felületemre. Nem óriásplakát vagyok.

Szóval tartalmilag nem, hanem kommentelési stílus, szándék ügyében írtam, amit. Szeretném mindenki előtt deklarálni: ha te vagy kíváncsi a blogra, te jössz oda olvasni, akkor vállald ezért a felelősséget. Én hadd mondjam, hadd írjam a saját helyeimen, amit gondolok, ez a bloggerség lényege, és egyszerűen irritál, hogy ezt ennyire nem értik. Jogod van nem olvasni, másképp gondolni, leszarni, amit írok. Sőt, félreértelmezni is, de ne feszülj, engem terhelni nincs jogod. Ha feldúl valami, az benned van, leszel szíves ezt tudatosítani és nem dühöngeni. Kötözködni, figyelmet elvárni, nekem magyarázni, ítélni nincs jogod. Mintha az zavarná a kommentelőt, hogy ő nem lehet olyan okos.

Gyakori félreértés, hogy én írok, és akkor ő is ír, és ő milyen őszinte és nem kertel. Csakhogy engem random Komment nem nagyon érdekel. Nem azért, mert én überállatkirály vagyok, ő meg jelentéktelen. Nekem TGM is írhatna, akkor is így lenne: őt most egész konkrétan ki kérdezte? A pozíció különbségéről van szó: bloggernek lenni annyit jelent, mint rendszeresen erős, kezdeményező jellegű állításokat tenni, témákat felvetni. Hogy ez figyelem közepette, vagy visszhang nélkül zajlik, azt egyedül a produktum dönti el. A bloggeri kijelentések hullámain keménykedni, a figyelemben szerepelni akarni nevetséges. Ha belépsz valahova, megtiszteled a helyet, és vendégségben vagy. Azt elvárni, hogy én érdemben megfontoljam a feszülést, az elég nagy egózás és embernemismeret. Ha így nyitsz, a másik bezárul és ellenségesnek fog tartani, hiába magyarázol. Minimális előregondolkodással, tapasztalattal tudhatnád előre, hogy ha rárontasz valakire, gúnyosan minősíted, arra ő nem fog jól reagálni, akkor se, ha tagadod, hogy ezt tetted, és irtó okosnak gondolod magad. Ha erre nem vagy képes, ha nem látsz rá magadra, a viselkedésedre, és nem hiszel nekem sem, amikor visszajelzem, akkor nem fogunk beszélgetni. A mondandó tartalma nem érdekes, ha a hangnem, a szándék, a pozíció ennyire nem stimmel.

51. Nekem nem tetszenek az erek egy női testen.

Akkor semmiképpen ne legyen ilyen a csajod, vagy ne nézz olyan képeket!

Úgy direkt nekem se tetszik, de ez nem olyan, mint a tetoválás, hogy az ember magára rakja. Nem különválasztható. Ez lesz, ha az ember tartósan sportol, és olyan alkat. Jele az izom- és érmunkának, meg a zsírtalanságnak. Jó érzés nyomogatni. 🙂

50. Láttad Isolde paródiáját?

Láttam, jött elég sok kattintás onnan, és megtisztelőnek kellene gondolnom, hogy bevett a válogatásba, meg biztos ez nagyon vicces, de aki szeret itt lenni, aszerint se, és szerintem se ez a jellemző a blogomra. Talán az Illy, jó. Nem szeretem, ha én vagyok a rúzsos-jövedelmes blogger, persze van az a hobbiblog, ahonnan így tűnik, de nekem nagyon más az életem és a kiindulásom, mint ami kitűnik az ott említett attribútumokból, és semmiképpen nem akarnám megmondani, hogy ki milyennek lásson vagy mivel csipkedjen, mert nem akarom elrontani a játékot, de ami évekig ment ellenem, azokat a negatív sztereotip szarokat szerintem nem korrekt tovább habosítani, emellett magát a műfajt egy kicsit erőltetettnek és unatkozósnak tartom, és még érzéketlennek és rosszindulatúnak gondolom azokat, akik szerint én erőszakos vagyok meg henye meg hatalmaskodó meg luxusban élek, és akik nem látják, honnan, miből, mihez képest és mi ellen van most blog, jövedelem, fűrészizom, szemránckrém, akármi. Tényleg ne legyek szegény özvegy, de amit én egy nap végigcsinálok, és amikre felelnem kell naponta, és még emellett, igen, a rúzs is… na mindegy, lehetne ez építőbb, ha azt akarná az olvasó vagy megfigyelő.

Élesedik a szitu így az évek alatt, nem vagyok szeretetreméltó, ez mint cél amúgy korrumpálna is, így nem bánom. Tűnök is el sorra oldalsávokból, ez se baj, én csak figyelek. Meglepően sokan tagadtak meg és haragszanak, akik korábban maguk jöttek felém, és bloggerként, témáikban, szóhasználatukban, önmeghatározásukban, ambíciójukban sokat vettek innen, és akiket én nem bántottam soha.

Ja, és aki koppint (ez nem isolde), azt igenis szóvá fogom tenni, akkor is, ha az ő olvasói és barátnői is mérgesek emiatt, és akkor is, ha igen nagy az átfedés az olvasótáborban. szerintem koppintani ciki.

49. Lesz blogszületésnap idén?

Hát persze! Idén nagyon sok minden lesz:

blogkönyv

egy fordítás

képzések

blogszületésnap

retró magyaróra, röpdolgozattal, szar tanári dumákkal, súgással, pad alatti levelezéssel, ötös alával, krétaporral, csak jó humorúaknak

48. Milyen volt a képzés?

Elmondom a titkokat: sport, de életmód is. Csodálatos, “hal a vízben” fajta megerősítő élmény volt álomrésztvevőkkel, akik elszántak, motiváltak, vannak konkrét kérdéseik, kellően strukturáltan és spontánul zajlott (jó volt ezek aránya, úgy értem), gördülékeny helyi ügymenettel. Megismerni is élmény volt az olvasókat (kettejükkel először találkoztam)!

Nagyon hiányzik a tanárság, és erre a táblára írás élményéből jöttem rá. 4-én és 5-én is lesz egy-egy képzés, és továbbiak is, ha van rá igény.

Az egyik résztvevő nagyon komoly visszajelzést is írt, köszönet érte!

47. Megjavították a géped?

Igen, szombaton vettem át. Nagyon sok munkám van, mulasztásaimat kergetem, most meg edzésre rohanok, de este lesz poszt, a címe: szeresd, az ige tárgya meglepetés. 🙂

46. Láttad, hogy Kozmáék még mindig…?

Igen. Nem tudnak feszkó nélkül élni, kreálják az ügyet akkor is, ha én hónapok, évek óta semmit nem írok, teszek velük kapcsolatban. Ebből látszik, hogy eddig is mindegy volt, én mit csinálok, mert feszülni, figyelmet kelteni, mártírrá válni, másvalakit hibázni ők akartak mindig is, én csak ürügy vagyok. Egyébként eloszlatnék egy népszerű félreértés, mert sokan bíráltak emiatt: a korábbi reakciók, petíciózás, kommentek, szítás 98 százalékát nem én csináltam, hanem lelkes rajongóim és katasztrófaturista motneyles ismeretlenek, akiknek semmi sem volt drága. A mai fejemmel olvasva nem írtam soha semmi (szerintem) vállalhatatlant, öv alá menőst.

Most furcsa a békülékeny, tanácsadás, kérés, barátságos hangnem Szilárdtól, “mi, régi ismerősök, nagyra becsülünk téged” (WTF), zsarolás, Joó Violettától meg hazugságtömeg, provokáció, kétségbeesett múlthamisítás (pedofília!), és a jól ismert irigység ihlette témák: blog, megélhetés, ki finanszíroz, konditerem. Ebből negatíve az ő profiljuk, életmódjuk, hiányuk rajzolódik ki.

Figyelmet akarnak, unatkoznak, nem szabad reagálni.

45. Most akkor hány olvasód van?

Mindent, amit erről a témáról mondani akarok a nyilvánosságnak, már elmondtam.

Ezek a következők:

a blogomra naponta milyen nagyságrendű kattintás érkezik (hány jegyű szám). Ebben nincsenek benne a belső, szerkesztői kattintások, benne vannak viszont a spamrobotok, automatizmusok, akik buzgón kommentelnek, és a keresőkből jövők kattintásai is.

Ezen felül sokan olvassák a bejegyzést vagy a kommenteket readerben vagy e-mailben, vagy nem innen megnyitva, kimentegetős (szemle, blogválogatás) helyről a blogot.

Ez a szám nem egyedi olvasót (IP-t) jelent.

Egy IP átlagosan 3-5 kattintást végez.

Ez a szám az, amit a wordpresses statisztika mutat, nincs okom mást figyelni.

És van annyi naponta, mint egy-egy közepes hírportálé, és többszöröse egy átlagos könyv példányszámának.

Ez a szám +/- 30 százalékkal változik, évek óta, enyhe növekedéssel. Tehát folyamatos az olvasottság, a törzsolvasóknak, a facebooknak és a keresőkben elfoglalt jó helyemnek köszönhetően, minden bannercsere meg nyereményjáték meg népszerűségfokozó átlinkelés meg reklám nélkül is.

Én ezzel elégedett vagyok, nem török többre, nagyon rég nem élek a számok bűvöletében, nem vadászok lájkokat. Nem azt tartom a nagy teljesítménynek, hanem azt, hogy milyen a szövegeim gondolati, nyelvi, emberi minősége, hogy itt minden eredeti, nem koppintok senkit, és negyedik éve írom a blogot élvezettel. Ezek nem nagyon függenek össze az olvasószámmal.

Nem vagyok webshop, aki nem szállított időre, vagy összekente medvehagymával az árut. Nem gondolom, hogy bárkinek el kellene számolnom, hogy olyasvalaki volnék, akinek bármiről, az életéről, a jövedelméről, a döntéseiről, az olvasottságáról, a hasizmáról közhasznúsági jelentést kellene tennie. Aki ilyet követel, az valamit fnagyon élreért, vagy áskálódó elmebeteg, aki le akar járatni. Az én döntésem, hogy mikor és milyen kontextusban teszek állításokat. Annyi, amennyi, és ez nem befolyásolja senkinek az életét, legfeljebb az irigyeket sértheti. Ezért lepett meg a cirkusz.

Akik ennek az állításnak nekiestek (a nagyságrendnek), azok nem látják azt a statisztikafelületet, amelyet a szolgáltató nekem mutat, és nem is fogják soha látni. Ezt ők sem állítják.

Valamiért mégis felhördültek. Hihetetlen nekik, ami nekem mindennapos. Onnan ez nem látszik. Minden, amivel vádolnak, olyasmi, hogy “neki ne lehessen, ne legyen, nem is igaz” (olvasója, izma, boldogsága). Mindezt megszállottan, kommentek és e-mailek tucatjaiban, valami “te se lehetsz más”, “erős vagy? majd mi megtörünk” fogantatásból. Keresve a felületet, ahol elérhetik azokat, akiknek ez az egész érdekes lehet (az olvasóim, akik “még” hisznek nekem).

Ami komikus és szomorú egyszerre. Igen, i-vel kezdődik az a szó.

Hogy a statisztikámat nem fogja nézni és elemezni senki, azt még 2013-ban fogadtam meg, és több oka van. Arra viszont semmi okom nincs, hogy névtelen rosszakarók blöffjei, kutakodása és erőszakoskodása nyomán féljek, rosszul érezzem magam, vagy bármit változtassak az eddigieken.

Kommunikációs témákban én nem szoktam szarul érezni magam, gyenge lenni, veszíteni, kiakadni, nem tudni mit mondani. Sokan ettől frusztráltak, visszavágnak.

De én nem vágtam oda. Semmi dolgom ezekkel az emberekkel, semmit nem akarok tőlük, sem korábban, se a genyózás után. Azoktól, akik a saját dühüket az enyémnek tartják, mániákusan nyomozgatnak, velem foglalkoznak, és azzal vádolnak nagy gúnyosan, hogy ezt én teszem velük. Akik mert nem tudták kiprovokálni, hogy letiltsam vagy töröljem őket, letiltanak, miután odahánytak húsz meg ötven kommentet a facebookra.

44. önfényezés

Nekem furcsa, hogy ennyien megakadtok rajtam. Sosem reméltem ezt, komolyan meglep, hogy foglalkoztok velem. Van egy ilyen vonulat: okos, jó stílusú férfiak elmagyarázzák nekem, hogy én mitől vagyok gáz.

Nem csak elolvassák ezeket az önfényező posztokat, hanem késztetést is éreznek, hogy megírják a véleményüket, amelyet láthatólag egyedinek gondolnak, árral szemben.

Itt nem rólam van szó, hanem a véleményezési kényszerről. Nagyon okosak vagyunk, mindent elsőre átlátunk, ítélünk, belekötünk mindenbe. Ebből az egyigazság-pozícióból persze mindenkivel gond van, mindenkiben lehet találni valamit, nosza, rajta. Sokakat ront ilyenné az unatkozós netezés.

Az ismerőseid felszépített szelfijein, családi idilljein, önreprezentációján, meghatóidézet-megosztásain nem akadsz ki. Mert nem kelt figyelmet, azért, érdektelen, kétszáznegyven ismerős körében tolja, meg mégiscsak ismerős, nem szólsz be neki.

Én viszont alkalmas vagyok arra, hogy jól megmondd. Kikiáltottak ellenszenvesnek, van ott erő, a sok egyedi véleményű, aki átlát rajtam. Átlátni akarsz, ennek a hatalmát. És tökre nem látod az embert, csak a célpontot.

De ez itt egy lassan négyéves sztori, ezerhatszáz poszt. Én kiskoromtól írok, egóboncolok, jelenségeket figyelek meg. Ami velem történt kamaszkoromban, fiatalként, de főleg az elmúlt években, arról azt gondolom, hogy motiváló lehet. Kételyestül, megerősödésestül. Azoknak szánom a blogomat, akiknek ez érdekes, megerősítő, ismerős. Ezen felül igyekszem nyelvileg erősen megírni az akármilyen témát.

Tudom, hogy kéne jobban taktikáznom, hogy mi hat szimpatikusnak, de én nem vagyok célszerű, és utálom a tabukat. A jólvagyok-tabut, az örülökvalaminek-tabut és a jövedelem-tabut is.

Attól, hogy valakin fennakadsz, megnézegeted, érdekesnek találod, vagy épp zavar, még nem ő lesz az önfényező. Illetve tarthatod annak, persze, de furcsa, hogy ennyire meg akarod mondani neki. Nagyon okos vagy meg minden, de mondjuk előveszed és leporolgatod az érzelmi intelligenciádat: ha ilyet írsz, mire számítasz, mit gondoljon, mit csináljon a blogger? És hányadszor ítélnek meg nagy okosan, ha elmondanám! Emberek, akik rámérnek. Mi hajt kommentek során át, napokig, van, akit évekig, és milyen reakciót vársz? Változzon meg? Szégyellje magát? Érdekelje? Azt fogja gondolni, más az ízlésed, és/vagy nem akarod megérteni, amit ő mond, képvisel. Akkor mi van? Semmi nincs. Te tűnsz kibicnek.

Ha zavar valami, nézz magadba. Különösen ha az a zavaró valami nem kocogtatja a vállad, nem lóg az életedbe. Te mentél oda fennakadni, pedig csak úgy van a világban. Lehet, hogy szeretsz fennakadni?

Vagy lehet, hogy szarul vagy, nem jött be az élet, és minden pici siker irritál?

Én elégedett vagyok, csinálom, amiben jó vagyok, nem figyelek másokat. Befejeztem a tökéletesség iránti vágyakozást, az önbasztatást, a hiánytudattal való létezést is.

43. Miért nyomozol IP-k után?

Dehogy nyomozok. Látom. Kiadja a szerkesztőfelület, így:

Ha rákattintok, akkor meg az összes onnan írt kommentet kidobja.

Miért féltek ennyire, hogy kiderül, honnan írtok, esetleg hogy kik vagytok? Valami vaj van a fejeteken? Az nagyon gagyi ám, hogy “mert feljelentenél”.

Egyébként, még ha úgy lenne is, nem vállalnád a felelősséget azért, amit csinálsz? Akár bíróság előtt, az ismerőseid előtt, az internet előtt? Vagy azt hiszed, el tudom intézni, hogy bajod legyen? Még a fokozhatatlanul agresszív Huffnágelnek se lett, pedig tudjuk, ki ő, és nem csak nekem ártott. Ha nem tettél semmi sunnyogósat, ártalmasat, mitől félnél? Nem, nem “kíváncsi vagyok” a kilétedre, nem is nyomozok, hiába olvasod ezt is rám, én arra mutatok rá, hogy a nulladik pillanatban hiteltelen az egész mondandótok emiatt a kavarás miatt.

Nem érzitek, mennyire kínos, önlejárató az álneves, mindig új nickes, hazudós sunnyogás? Onnan moralizálni fölöttem, az én erkölcsi hitelemről…?

42. Mi az, amire még elcsábulsz?

Mármint a szigorú ketogén mellett?

Fagyasztott erdei gyümölcs.

Tejszín.

Étcsoki.

Olajos magv.

Ez mind belefér a ketogénbe, a szénhidrátlimiten belül mármint, de ha megingok (kialvatlan vagyok, nincs elég dolgom /!/, vagy épp zúzós edzés után későn, sötétben, fáradtan, átfagyva érek haza), akkor túltolom.

41. “Leona” bocsánatot kért, láttad?

Láttam. Remek. Csak épp a többi is így igaz, ugyanaz a rosszakarat hajtja minden nickjén.

Azért az, hogy az én testem gáz, rossz a csontozatom, lóg a bőröm, vastag a karom (!), nem volt tartható állítás, magát tette nevetségessé. Mindenki látta a változatos pózokban készített sportfotókat, és jó, hét hónap alatt nem lehetett olyan hasam (de lett 🙂 ), fotóhamisítás, estébé, na de most már kezdenek belenyugodni, lecsúszott a keserű falat.

2013-ban senkinek nem volt baja a testemmel, akkor épp 88 kiló voltam, pedig írtam akkor is róla, fotók is voltak. Csak most. Miért most? Azért, mert teljesítmény van benne, tettem érte, sikertörténet, sokakat motivál, és örülök neki. Irigység és rosszakarat, lerontás.

“Leona” nem azt írja, amit gondol.

“Leona” állításainak nincs köze a valósághoz, sem hozzám.

Azt írja, taktikusan, amivel elképzelése szerint nekem fájdalmat okoz, szétszed, hitelt ront. Mindig a legszemélyesebb, rá abszolút nem tartozó, senkinek nem ártó sztorikba mászik bele könyékig. Azt írja tényként, amit kíván nekem, irigy rosszindulatból. Tele van ilyenekkel a feje. Nekem ne lehessen hitelem, olvasottságom, tőlem forduljanak el az olvasók, nekem ne legyen jó testem, örömem. Figyel, kielemez, megbeszél, kutat, követel életvitelszerűen, és nyomást gyakorol azzal, hogy magát tömegnek akarja láttatni, erre kellenek az álnevek.

Így kezelendő.

40. Mi ez/miért hagyod/miért reagálsz/kik ezek stb.? (ami harmadik napja megy a facebookon)

Nem tudom. Összefolynak, átláthatatlan threadek, dolgozom sokat, nem olvastam el rendesen, csak ami épp látszott az értesítésben.

A múltkori írás a gyereket követelő apákról többeknek elevenükbe talált, sok agresszív komment érkezett. Ha ilyesmi történik, mindig tudom, hogy fontos, amiről írtam, megpiszkáltam valamit, de ez előre nem látszik, én is meglepődtem rajta. Csak azt nem értem, hogy hogy nem érzik cikinek, önleleplezőnek, hogy ott tombolnak valakinek a felületén, aki nem is róluk írt, nem akar tőlük semmit. Milyen reakciót várnak, vagy csak ki akarják tölteni a dühüket? De pont a dühük mutatja, hogy magukra ismertek a posztban.

Mivel lehet valakit basztatni, akinek a szövegére normálisan reagálni nem sikerül, viszont a frusztrációt le kell vezetni?

• hogyan él, milyen ember lehet
• szexualitása, házassága, anyasága, van gyereke/nincs
• biztos boldogtalan, elbukott, a pokolba tart
• szarul ír, minden szar, őt nem is érdekli
• figyelmet kapott, de ennyit sem érdemel (miközben ők pörgetik)
• nem is jó a teste

A szokásos.

Aki nem olyan (nőgyűlölő, bosszút állni akaró, követelőző, játszmázó) apa, az nem fog ebből ideológiai gumicsontot csinálni. Nem lesz dühös, hanem, ha beszélgetett már életében emberekkel, tudja, ha meg nem tudja, akkor elhiszi nekem, hogy ez a fajta elvált apa, akiről írok, létező jelenség, mégpedig nem ritka. Az az állításom, hogy

Magyarországon a közismert hatalmi mintázatok és szentesített viselkedésfajták miatt az apák jelentős csoportja hatalmaskodásból, kibaszásból, bosszúból, kontrollálásból akarja magának a gyereket, nem szeretetből,

és ebben nyakig benne van a jogalkalmazás, az ápolt negyvenes újságírók, a saját beszédmódunk, átgondolatlanságaink.

A másik probléma az, amit most már Danika-jelenségnek nevezek: mondjuk bunkó downhillesekről írok, vagy kendősznob mamamikról, és akkor magára veszi, rágalmazást emleget, és jön, hogy neki van egy ügyvéd haverja, és majd meglátom. Ennek a reakciónak az az oka, hogy úgy való neki a blog, mint a blökinek a szederrel tűzdelt őzgerinc. Már nem nézem őket olyannak, mint eleinte, nem lehet komolyan venni, nem érdemes elmagyarázni, egyszerűen nem tanulták meg olvasni a különböző műfajokat.

Azt is hiszik, hogy ha azt mondom, hogy de gyerekek, nyugi, ez egy publicisztika! (és nem egy feljelentés vagy levél, szóval nem ellened szól! a “te”, az egy stíluseszköz csak a szövegben!), akkor az nagyképűség. És akkor jön, hogy na bezzeg, xy, ő publicisztikát ír, azokat élmény olvasni, de én…!

Soha nem fogjuk megérteni, hogy akkor miért nem őt olvassa, miért ragad így rám.

A publicisztika nem nívó, hanem műfaj. A szöveg célja, fogantatása, jellege. Nekem ez a szakmám, és meglep, hogy mennyire nem tudják értelmezni a szövegfajtákat. A nívóról nem tettem állításokat. (A saját nívójára az ember vak, csak onnan tudok visszakövetkeztetni, hogy az itt tartósan időzők, értelmesen kapcsolódók — azok, akik nem a saját sérelmük, élethiányuk, unalmuk, közösségigényük miatt használják a blogot — többnyire rendkívül intelligensek, jól tudnak magyarul, értelmes, szuverén dolgokat írnak, értik az apró nüanszokat, nem rosszindulatúak, nem unatkoznak, magasan kvalifikáltak.)

Na, van még egy álneves antifeminista, ők emlegetnek csaoként, ők régóta utálnak, minden lehetőséget megragadnak a kibelezésre, személyeskedésre. Látom, ahogy jönnek az indexről ide is. Nem téma.

Van a szokásos, ideragadt egykori törzsolvasó, aki nem nyugszik, emlékeztek, akinek a barátnője az öltözőben látott, és jól kifigyelt, ja nem, mert én néztem a nő mellét… tudjátok. Ugyanarról az IP-ről, sokat. Nagyon érdekli a testem, és olyan állításokat kér számon, amelyeket én soha nem tettem magamról. Ezek egy fülzsírsárgán irigy ember szavai.

Akit érdekel, itt indul egy kommentfolyam, ma már annyira viccesnek érzem :

https://csakazolvassa.hu/2015/08/12/csak-tovabb/#comment-152430

és az évtized oltása:

https://csakazolvassa.hu/2015/08/12/csak-tovabb/#comment-152462

Most egy ilyen profilt sikerült létesíteni, nagyon valószerű:

Ugyanaz megy. LECSAP és érzékelteti, hogy átlát rajtam, mindent tud, figyel, sarokba szorít, és majd nekem rossz lesz. Témától (az én posztomtól) függetlenül megy ez: állandóan ott lóg, meg még az ellenem létesített nemtudomhol, és DOLGOZIK. A nagy leleplező. Kitapogatja, mi az, amivel bánthat, és akkor azzal jön. Azzal leplez le, amit itt olvasott, és még hozzákölt valamit. Blog, nőiség, emberek szeretete, test, izom, nőiség, szerelmem. Agyament kombinálások, nem tudom, nem nagyon olvasom.

Én amúgy nem értem, mivel vitázik, ő meg a többi dühödt. Mert azzal, hogy én így meg így érzem magam, vagy nekem, Gerle Évának ez a véleményem, nem lehet vitatkozni. (Ezért ostobaság publicisztikával vitázni: az a fő állítás ebben a műfajban, hogy én, az író, ezt meg ezt gondolom. Ezt olyan nagyon nem lehet cáfolni, az ő más véleménye meg nekem nem érdekes, csináljon saját blogot, aztán ott tolhatja. Itt a blogon egyébként többnyire publicisztika van, van néhány kevésbé szubjektív érvelő szöveg, ismeretterjesztő-tényszerű, meg tisztán esztétikai egy pár). De ő nagyon okos, és rögtön hozzákölti, hogy “ezzel biztos azt állítja/azért írja, mert…”, rosszhiszemű értelmezést. De én nem azért írom.

Az interpretáció, az, hogy mihez kezd a szöveggel, az ő dolga.

Teljesen mindegy a téma, ő bántani, alázni, bosszút állni akar.

Én meg csak nézek, ahogy mindent, mindent eltanul innen, és lelop. A felület szót szereti, amióta használom. Meg hirtelen Lobsterrel jön, meg Erin Simmonsszal, akiről nem tudott előtte, meg a csontozattal, amire én utaltam a szövegben (itt jegyzem meg, hogy nem fotómodellek volnánk, hanem sportolók, engedtessék meg, hogy nekem ez tetsszen, és ez az alkatom is. Minél erősebb a csontozat, annál jobb az izmosodás, sportosabb az alkat). Mindegyiket innen veszi. (Végül is, ez is valami. Népművelés.)

Mindig voltak ilyenek a blog történetében, ilyen nagyon megmondós, itt rendezkedő, engem megítélő, kitiltott, sértett kommentelők, akik túlbecsülték a szerepüket, úgy képzelték, nekem irtó hálásnak kell lennem, amiért ők, pont ők olvasnak. Nem tudnak belenyugodni abba, hogy ez az én blogom, ilyen, ilyennek szeretem, és nincs reklamáció, és nem ő lesz az okos, és nem fog fölém kerülni. Mondjuk az meglepő, milyen pofátlanul vádol engem hazugsággal az új meg új álneveiről, makacsul a tömeg látszatát kelteni akarva. Hány óra ez az életéből? És hogy nem szégyelli, hogy ennyire én vagyok neki a téma, aki nem is foglalkoznék vele?

Persze, nem ért egyet, szíve joga, de mi közöm ehhez? Miért nem bír mellettem elmenni? És miért vitat olyasmit, ami az én életemben egyértelmű siker és jóérzés? Mit árt az neki? És miért sunyul? És miért ugrik meg itt hirtelen egy-egy fotó nézettsége? Mit keresnek?

Azért, mert patkány.

És a harminc meg ötven kommentje, a válogatott vádaskodások, gyalázkodások után még ő van megbántva, őt támadták meg.

De én ezt megszoktam. Ez van. Megpróbál nyomás alatt tartani. Nem az én viselkedésemen múlik, nem tudom befolyásolni. Elmondom mindig ugyanazt.

Én nem tartozom senkinek sem idővel, sem figyelemmel, sem semmilyen viselkedéssel. Tudom, hogy ez zordul hangzik, de miért tartoznék? Pláne ha sunyi, manipulatív, rosszindulatú?

Éva, minden harag nélkül mondom, mert szerencsére nem vagyok képes rá, hogy újra elérted, hogy nincs kedvem téged olvasni és támogatni.

Így indított. Hát hova fossak…? Tényleg azt hiszi, hogy ő az egyetlen? Hogy én majd igazodom, meg sírva megyek az olvasók után? (Akik épp akkor árultak el és köpték szembe magukat.)

Ha ő valaha egy fillért is utalt, az volt a tévedés. Mert valamit nagyon benézett. De nem valószínű, ez is blöff. Sóher pszichoterrorista, álneveken. Használni próbált, nem jött be. Elég nagy rutint szereztem az évek alatt a kicsit csodálkozó, mindenre nyugodtan vákaszoló rohadékkezelésben.

Itt most több kommentelő értett félre valamit nagyon. Én nem állami intézmény vagyok az adófizetők pénzéből, nem szolgáltató, akivel szerződésben van, nem a gyereke iskolája, amelyik azt ígérte, hogy matek tagozatban és katolikus vallásban felneveli nyolc és négy között, és nem is barátja, senkije. Semmivel nem tartozom, semmit nem ígértem. Lehet a blogot olvasni, normálisan kommentelni, és lehet engem békén hagyni. Ő mindig azzal jön, hogy majd jól elhagynak az olvasók, de nekem teljesen érdektelen, hogy pont ki olvas, senkinek a lojalitására nem számítok, ezzel engem nem lehet zsarolni. És soha egyik jóslata (rosszkívánása) sem jött be.

És csak lassan tanultam meg, keservesen, de mostanra készségszintű: az én felelősségem, az én döntésem, hogy mit engedek be a tudatomba, min járatom az agyam, mivel töltöm az időm. Én döntök. Nem is tolom másra.

39. Honnan tudod, hogy ketózisban vagy-e? Méred a ketonokat?

Nem, de vércukrot mérek. Kitapasztaltam magamnak. Ha 5 alatti tartományban vagyok (3,7–4,8), akkor vagyok ketózisban, 5 fölött nem. Egyébként soha nem megy 6 fölé, jól működik az inzulinom, és kevés is elég belőle. Meg persze olyan sok nem is kell, ehhez a minimális szénhidráthoz.

Ha vércukrot se mérek, akkor is tudom: ha édes, tejes dolgokat kívánok (ez tejszínt jelent, joghurtot, túrót), esetleg csokit (85+ százalékosat), vagy olajos magvat, akkor nem vagyok ketózisban. Ketózisban zöldségeket kívánok, és forró, sós, zsíros húst.

Ha napok óta csak húst, halat, alacsony szénhidrátú zöldségeket ettem lényegében, esetleg böjt is volt, akkor nem lehetek nemketózisban.

38. Akkor mégis lett edződ?

Jaja. 🙂 Mégpedig a legjobb.

Az egyetlen, aki nem izompólóban nyomja… ez egy kicsit elkezdett zavarni mostanában.

Nekem furcsa, ha valakinek felnőtt létére a szaktudáson (helyes technika, ismétlésszám stb.) kívül arra van szüksége, hogy egy másik ember strukturálja az idejét, “ha már megbeszéltük az időpontot, elmegyek”, ott pedig hajtsa, ne hagyja lazsálni, diktálja a tempót — ő valahogy nem érkezett meg talán ebbe az egészbe, abba, amitől egyrészt öröm sportolni, másrészt eredményes is, hosszú távon is, és életforma lesz belőle: nem válik szélsőségessé vagy múló szenvedéllyé. Én pedig nagyon nehezen vagyok a tekintéllyel, a hierarchikus viszonyokkal, rengeteget kínlódtam ilyen helyzetekben, kerülöm, ha csak lehet. Szenvedélyes önművelő vagyok, és belülről hajt a drive. A kioktatást sem bírom, a végzettség piedesztáljáról hajtogatott, meghaladott dogmákat, okoskodást. A nyegleséget és amatőr hozzáállást sem. Ezért kerestem meg a bizalomkeltő, korrekt, profi hozzáállású és derűs edzőt. Nekem nem érv, hogy valaki versenyző, vagy régi motoros, de még a teste sem (az csak sine qua non). Nagyon fontos, hogyan kommunikál.

Eléggé mást csináltatott velem, mint amiket én eddig, sokat tanultam tőle egy edzés alatt is. Az a nehéz, hogy a fejlesztendő izomra kell koncentrálni. Tudta, hogy értem, bírom, haladóként kezelt, részemről meg nem volt nyavalygás. Itt egy konkrét testrészről van szó, a fenékről, mégpedig úgy, hogy ne a comb nőjön tőle lehetőleg. Érzem is ma. Nagyon motiváló, ahogy ott áll mellettem, akkor már végignyomom beszarás árán is azzal a súllyal, amelyik az elején jó ötletnek tűnt. Nincs pofám elmenni inni, meg pihenő, meg előkapom a gépem. Szóval hatékony. De meg kell mondjam, ez a fajta motiváció nem kedves a szívemnek. Mintha ki lenne szervezve az énem, a céljaim. Tehát túlnyomórészt önállóan edzek továbbra is.

Összességében gyakorlatokat mutatott, amelyeket aztán önállóan is csinálok, ezt javasolta is. Megbeszéltünk egy második alkalmat, én kértem, de azért ez költséges móka volna hosszabb távon, ezt a pénzt inkább minőségi étkezésre költöm.

37. Miért foglalkoztál ennyit az áskálódókkal és irigyekkel?

Arra a nyughatatlan valakire gondolsz, aki olyan agresszíven cincálja a személyemet, ugye? Mert amúgy bírálható vagyok, természetesen, csak mondjuk az én felületem az enyém, azt elég pofátlanság a lejáratásomra használni. Amúgy nincs illúzióm: nem gondolom, hogy engem mindenki, aki érdeklődik a blog iránt, imád. Sok az ambivalens lélek, aki engem talál meg célpontnak. Vagy az értetlen, aki egyszerűen nem olvasott eleget életében (publicisztikát), és nem érti, mit akar a szöveg, nincs is hozzá türelme, felszínesen olvas.

De ha a konkrét áskálódó zaklatóról beszélünk: azért, mert minden érdekesebb, mint amennyire elkeserítő. És a tanárság miatt, a makacs hit miatt: ha elmagyarázom, megérti.

Elképeszt a működésmódja és motivációja, a lankadatlan figyelme. Amikor nehéz volt nekem, az ő görbe tükrét is használva tudtam önmagam megvizsgálni és definiálni. Általa, ezzel a belső munkával is lettem erős. Amikor tombolt, mindig tudtam: nem bírja elviselni, hogy jó nekem. Tényleg nehéz belekötni az október végi fotósorozatba (amennyiben a kiindulópont világos: hogy nem instagramos jónő, hanem sportoló akarok lenni, és a tónus érdekel, nem pl. a vékony comb), és igenis elégtétel, hogy nem jött be a rosszakarat és a károgás: ami nekem jól megy, az igazi szenvedélyből fakad, és hosszú távon megy jól. Nehéz nem érzékelni az olvasottságot, a szövegek hatását, vagy azt, ahogy teljesen a magam feje után, blogviharok és netes cirkuszok közepette csináltam meg a főállású bloggerséget. Pont ez a baja.

Ma már nem olvasok el semmi ilyet, pedig véleménye van, mindent tud, és erőszakosan tolja az orrom alá. De amit csak én tudok, azt csak én tudom. Az agyam az enyém, én döntök. Nem az a lényeg, amit ír, neki sem az a lényeg, hanem hogy a tudomásomra akarja hozni, nem bír megnyugodni, kontrollt akar, fontos lenni.

36. Új jelszó van?

Igen, lecserélem, de ez csak fokozatosan megy. Megváltozott az olvasótábor, egyáltalán nem akarom, hogy azok olvassaknak itt akár régi jelszavasokat, akik mondjuk két éve kértek jelszót.

Mindenkitől türelmet kérek, aki kérte az újat — mostanában nem írok jelszavast. Ami most megjelent, ez:

https://csakazolvassa.hu/2016/01/02/eletmod-beszelgetesek/

, az a sportrovat, mert az előző alatt már túl sok komment volt. Ugyanazzal a jelszóval működik, mint az eddigiek. A sportrovat azok beszélgetőhelye, akik eddig is benne voltak (mert be akartak lépni), vagy újként a testformálást, táplálkozást komolyan gondolva csatalakoznának és informálódnának.

Ha ez a helyzet, írj, és megírom a jelszót.

Mindenkit arra kérek, hogy a sportrovatba legalább köszönjön be, kapcsolódjon, legyen jelen, mert azt az olvasók írják, és nem annyira szerencsés a néma olvasgatás, úgy értem, nem korrekt a többiekkel.

(Az meg tök oké, hogy szeretnéd olvasni a blogot, de néha az az érzésem, hogy olyan felháborodottan követelik, mintha járna… legyen gördülékeny a szolgáltatás…)

35. “nem hiszem el, hogy nem szorul rá a gyerekei szeretetére”

Rászorulni, elvárni, koldulni, számítani rá, az nagyon más, mint örömmel fogadni, kiérdemelni és viszonozni. Aki rászorul, az zsarolható a gyereke szeretetével, és azt zsarolni is fogják, mert ott bekapcsol a hatalom, és mert ő magát sem tiszteli, hanem függ a gyerektől. Felnőtt gyerekeink érdeklődése és ragaszkodása csak extra öröm lehet, ajándék, nem default. Nem az a dolguk, hogy értelmet adjanak az életünknek, és hogy oldják a magányunkat, hanem hogy a saját életüket teljesítsék ki, találják meg, építsék. Ilyen elvárásokat rájuk pakolni bűn, és súlyos játszma.

34. Mit ettél karácsonykor?

Kéhrlek szépen, karácsony három napjára enmagamnak és gyermekeimnek vettem egy félkilós Jókenyér wellness kenyeret, háromlisztes, 31,5 g/100 g a szénhidrátja.

Valamint sütöttem egy banános-kókuszos kuglófot alig (de finom-) liszttel, kókuszvirágcukorral és édesítővel felesben, gyermekeim társaságában, a maradékból muffin szép karácsonyi szilikonformában, arra még diódarabok is jutottak.

Karácsony este pontyhalászlé mélyhűtött alapból, belefőztem szalonnát is, teljesen ketogén, egy másfél dekás kenyérszelettel ettem, utána 88 százalékos, igen finom csoki. Fehérborból forralt bor, bele még méz is, bizony, teáskanálnyi; citromhéj, gyömbér, fahéj, vanília.

Reggel majonézes tojás volt, egy doboz norvég szardínia, csíkos cheddar, és egy nagy kaliforniai paprikában sok, apróra vágott zöld -ség.

jó, nem nagy, és nem is fért bele, na

Minden kaja olyan, hogy na, mi legyen, mi van itthon, és rögtönzök. A banán pl. háromhetes volt.

Emellé egy mousse, de az délután lett meg: tejszínben felfőztem tojássárgája és édesítő keverékét, 72 fokig hevítendő lasssan, aztán bele 24 százalékos kakaópor iszonytató mennyiségben, meg vanília. Belehajítottam az extrém sötét csokiból is egy darabot. A végén, amikor már hűl, öklömnyi vaj bele. A habbá vert fehérjét beleforgatom, hosszan keverem, a keveréket nagy vizespohárban hűtöm hosszan. És ezt két kicsiny szelet pirított kuglóffal ettem, egy kis dióval. Lőrinc is evett, kidobta este a taccsot, remélem… nem remélem, a vírus nem nagyobb buli, mint hogy az ennyire zsírosat nem bírja.

25. vacsorája pedig 210 fokon 50 percig sült, ropogós bőrű, nagyon sós csirkeszárny, körete HIPP almapüré (bébiétel) és Engem-féle birspüré keveréke gyömbérrel, cayenne-i borssal.

Szóval szénhidrát, ami nem szokásos:

kaliforniai paprika, méz, bor, kenyérszelet, kuglóf, alma- és birspüré.

26-ára van kacsamell, rózsaborssal bedörgöltem, lesütöm.

Egy kilóval vagyok több, húzok edzeni. A birs rosttartalma egyébként csodát tesz a …

33. Ez a link nem tökéletes…

Ez nem. 🙂 Ilyen a tökéletesség természete.

32. Milyen ráncos vagy a képen…

Majd te is leszel harminkilenc éves és belevilágítunk magnéziummal a pofádba. Majd neked is lesz blogod, amelyet nyilván virágzóvá építgetsz az évek alatt, az majd téged is magad-vállalóvá épít, és akkor te is kirakod a nem hamvas és nem retusált fotót, és majd téged is méregetnek a karcsú derék-fix fizetés-erkölcsös élet rögeszmései, és majd neked is a szépségedet nézegetjük azon a fotón, ami nem azt akarja megmutatni. Jó lesz?

31. Ezt a posztot rólam írtad?

Ha magadra ismertél benne, akkor igen.

30. Kitiltottál?

Igen. Ritkán csinálok ilyet. Sok nicket tiltok ki, aki kevés ember.

Amikor az olvasó azt képzeli, hogy nekem időm, türelmem, kapacitásom végtelen, és elvon attól, ami nekem fontos, provokál, hisztizik, figyelmet követel, a személyes dolgaimat elemzi, célozgat, unalomból gerjeszt helyzeteket, sértődéseket, akkor mérlegelek: ez engem zavar, én írni szeretnék, meg magamat jól érezni a blogomon. Az értetlenek, a gyermekded lelkek, a csimpaszkodók menjenek innen, és a pszichopaták különösen (ő állandóan ilyen mellék-ügyeket habosít: aki neheztel rám, rosszat mond rólam, arról ír hosszan, felmagasztalja, mindig viszonyít, vagy azt próbálja elérni, hogy irigy legyek, szégyelljem magam, mert bezzeg XY, őt jó olvasni, de engem nem — ezen a blogon!).

Kommentelői stílusok, konkrét megnyilatkozások és tendenciák sem tetszenek, így most már szoktam szólni.

Ez volt 2013–2014, ama nevezetesen intenzív időszak nagy csapdája, amikor “sztár” lettem: a tömeges jelleg, a folyamatos zsizsegés, hatodik cé. Nem volt ez közösség, nem ez volt a közösség, ez néhány olvasó bulija volt, mert sokan, az azóta is olvasók hallgattak, nem tetszett nekik. Odáig fajultunk, hogy engem, a blog íróját a gyűlölködő pszichopata a közösség hoppmesterének nevezett, és vizionálta, hogy mindenki átlát majd rajtam, és akkor valamiképpen nélkülem létezik majd a blog.

Nagyon jó hangulat volt, de holtra fárasztott, nem hagyott írni, élni, és egy idő után unalomból, ellenem csinálták, irigyen és rosszakaratúan. Erre nem lehet jól reagálni, és az ő kisszerű meg agresszív dolgaikat is nekem rótták el az intelligensebbek, mert hogy mi folyik a blogomon. Komolyan nem értettem, néha mikkel keresnek meg, miért nem érzik a határokat, egészen elfajult a pletykás pofátlanság.

Azt sem szeretem egyébként, ha nekem virítja az olvasó, hogy ő most már elválik/vesz egy bringát/sportol/diétázik/illyt iszik, de tényleg. Ne már… ne nekem. Illetve meséld el, de ne a buksisimiért. Nem vagyok azod, akinek önkéntelenül tartasz.

29. Ráérzel, hogy mi foglalkoztat éppen, pont arról írsz. Hogy lehet ez?

(ezt sokan)

Együtt gondolkodunk, haladunk, húzzák be a témák a következőt, a kérdések az új kérdéseket. Az irány egy, ha figyelsz, ha olyan fajta vagy, aki “csak az olvassa”. Ti rám, azzal, amit meséltek; a szövegek rátok, a megírás folyamata rám. Van valami erőtér-szerű. Edzés közben, a sok együtt mozgó ember körében érzek ilyet néha. Pedig nem szeretem mindegyiket, de valahogy érzem őket.

Nem mindenki van az erőtérben sem: sokan ellenállnak, az ítélkezésüket fejlesztik itt tökélyre, sokaknak kellemetlen olvasni a blogot, bár elismerik, hogy “igazad van”, mások a széléről hajigálnak befelé féltéglákat, és csakazértse, és ilyen nincs.

28. Miért csinálják?

Sokféle okuk lehet.

Személyes sérelem.

Átfordult a rajongás, ez valami lelki hatalomátvétel: csodáltalak, most leleplezlek.

Az internet lehetőségei és a névtelenség arra csábítja, hogy a hatalomvágyát más életében turkálva, őt megítélve elégítse ki.

Jó magyar megszólás, ítélkezés.

A blogom provokatív, és ő így oldja fel a kognitív disszonanciát.

Amiért a vörös hajúakat megverik: nem érti, mi ez, idegenkedik, felheccelődött, többekkel hecceli magát, agresszív.

Nem érti, amit olvas, és hogy én miért írom ezt (nem olvasott elég publicisztikát).

Nincs élete, unatkozik.

Elmebeteg.

A mintázat, amiről ő felismerhető: makacs, kitartó, szándékos lerontani akarás, rosszhiszemű tudni vélés (érzelmeim, közérzetem, motivációm), turkálás mindenben, ami személyes és jó nekem (blogsiker, énerő, sport, test, nagy szerelem), nem is úgy van. Váltogatott nevekről: mindig odahagyja a régit, új e-mail cím, mindig proxy, ugyanaz a szöveg, belémmászás, jobban tudás, a bloggeri szuverenitás támadása (mit kéne tennem, hogy elkerüljem a bajt, a közönségnek igaza van, húzzam meg magam, ne legyen ekkora az arcom, nevetséges vagyok). Soha érv, soha nem valódi kapcsolódás, mindig a személyem ellen csinálja.

Szoktam tippeket kapni másoktól, mit csináljak, hogy ne legyek ekkora kitettségben, de én mindenképpen olyan blogot írok, amilyet e rosszindulat nélkül is írnék: bízom, elmondom, kiteszem a támadhatót is, nem fog befolyásolni.

27. Ha mindenki kap jelszót, aki kér, akkor mitől véd meg a jelszó?

Az épp csak erre járóktól és a keresőtől. Általában nem magamat védem (nekem már mindegy), hanem felismerhető szereplőket. Szeretném, ha nem lennének nagyon kitéve. Amit megírok, nem provokációnak és nyomasztásnak szánom.

Annyi történik, hogy aki ír nekem jelszóért, akár álnéven, az tesz egy gesztust: deklarálja, hogy őt ez érdekli, és megkér, hogy olvashassa.

A kétszintes szolgáltatás (alap és speckó) gyakori marketingfogás egyébként. Aki bent van, jobban érzi magát, fontosabbnak, beavatottnak, és az is. Tényleg tisztábban ért egyes dolgokat — ha figyel és érdekli. Nekem nagy élmény, hogy bárkit, bármiért érdekel az, amit írok. Megszokhatatlan, és ez a fő cél, mert író, megmutatós fajta volnék.

A tüzetesen olvasóktól meg egyenesen lázba jövök, bármi is van az ő fejükben, szívükben.

Aki vissza akar élni, az vissza fog, nincsenek illúzióim. Éljen, és éljen ezzel együtt, hogy ő ilyen, valaki, aki aktívan rosszat akar és szart kever. Biztos jó érzés. Én meg bízom tovább, a vakvilágba, nem tudok mást.

26. 

Nocsak, nocsak, de sok sort szentelünk ennek a csakazolvassának… 🙂

Te figyelj: hogy kerülsz te oda, ahol a csakazolvassa bloggere neked ronthat? Mit akarsz ott?

A blogger REAGÁL. A blogján nem fog más rendezkedni, azt eluralni, átformálni, ellene csinálni a fesztivált.

Nem bonyolult: nem kell olyan helyen kommentelni, pláne kitárulkozni, amelynek a légköre nem tetszik, a szabályait pedig nem tudod elfogadni. Olvasni se kötelező — egy ilyen szörnyű nő blogján…? Ja, hogy basztatni akarsz, mert unatkozol? Ebben végképp nem tudok segíteni.

25. “ciki ez a marakodás”, “fárasztó olvasni”

Azért mégis milyen kíváncsian olvasod! Pedig téged nem bántottak, neked végképp semmi közöd hozzá, igaz-e? Meg még hozzá is szólsz buzgón…

Nem bonyolult: aki nekem jót akar (de legalábbis nem rosszat), az tudomásul veszi, hogy én így gondolom, és így írom meg. Nem terelget, nem bírál felül, nem okoskodik meg vitázik olyan témában, amely őt nem érinti. Nem vagyok köztulajdon, nem vagyok firkálható fal. Aki rosszat akar, azzal meg nekem nincs dolgom,és őróla szomorú látlelet, ha ennek ellenére itt koslat a hetvenötödik álnevén. Én pedig nem olvasom el.

Ha nem ügyed, akkor nem tudod átérezni a másik igazát, érzéseit, bagatellizálod. Ezt jelenti az empátia hiánya, ez az arctalan kibicek könnyű pofátlansága. Te sosem ültél még kártyaasztalnál. De ez az én blogom és az én érzéseim, az én feldolgozási módjaim. Nem lesz olyan a blog, amilyet te akarsz, vagy te írnál.

Vannak, akiknek lélektani vagy még konkrétabb érdekük, hogy én hallgassak. Ne derüljön ki a múlt, az ő kínos dolgaik. Ne feszegessük ezt a koppintás-témát, meg hogy kit mi hajt, miféle sértett ambíciók.

Számítottam a hörgésre. Turkálnak a fotók közt, és persze finnyognak. Akármin finnyognának, aláznának, nőiségben-szépségben, mert finnyogni és bántani akarnak. Látom, ahogy az antifeministák megpróbálnak belevinni valami jogi helyzetbe. És érzem a nyomást: ne ezt csináljam, amit csinálok. Te prüszkölsz, ha én jól vagyok, büszke vagyok az izmaimra, ha sok az olvasóm, ha pénzem van a blogból és ezt nem kezelem tabuként. Nagyon nem szereted, amikor én örülök. Prüszkölj csak, az a te orrod. Én viszont megengedhetem magamnak, hogy semmilyen nyomásnak ne engedjek, ne megfelelni akarjak, ne szeretetreméltó legyek. De még le is nézlek ezért az irigy kínlódásért.

Nekem elszedték a blogomat, kis híján. Eluralták, rátelepedtek, a kontómra buliztak, engem járattak le, aztán anyáztak vagy elnémultak, gyáván nicket váltottak, és mentek a következő lelkesednivalóra. Ami egy komplett plágium, ordítóan buta és káros, módszeresen ellenem hangolt résztvevőkkel.

Senki nem vállalta, mi baja velem. Senki nem búcsúzott szépen. Talán mert tudta, hogy az nem lehet baja, az nem reális (hogy én mit csinálok a magánéletemben, illetve milyen pletykát vél tudni. hogy én hogyan vagyok feminista. hogy én akarok-e az ő barátnője lenni. hogy tehetségesnek tartom-e, csak mert ő itt felbuzdulva, az enyémet ragályosnak vélve annak tartja magát — nem). Még előtte hosszan írogattak nekem arról, milyen legyek, hogyan kellene viselkednem. És én szerettem volna belepofázás nélkül élni a saját életemet és írni a saját blogomat, nem ezt a kiabálást hallgatni, sem az ő népszerűsködésük felületévé válni. És a tanárságból vett végtelen türelemmel, amikor reagáltam egyáltalán, mondtam, mondtam, hogy ez a számonkéregetés miért nem jogos vagy értelmes.

Ma már látom a motivációkat, és hát nagyon wtf. Sok unatkozó, féltehetségű, másra folyondárkodó ember, aki nem bírja elviselni. Hogy én csak azt csinálom, amiben hiszek, kétely nélkül, és nekem ez bejött. Ezt persze lehet nagypofájúan kétségbe vonni, meg én vetítek, meg minden, de hát aki itt blöfföl, azok pont a nagy okosok: csak én látom a statisztikát is, a privát e-maileket is, meg a blogjövedelmet is. És én nem vágyom többre. Nem a pontos szám a lényeg, hanem hogy nekem ez sikersztori. Sőt, ez is döbbenet.

Én azt hittem, egész csomó emberről hittem azt, hogy ha a nagy rajongás véget ér, akkor majd elmegy, nincs dolgunk egymással, nem én kezdeményeztem ezt a viszonyt amúgy sem, én blogot írok, és a reakciókra reagálok. De nem, itt lóg, figyelget azóta is, véleménye van, amit nem vállal egyenesen, pofákat vág, ítél, sajnálja tőlem, nézegeti a képeket — saját korábbi önmagával van konfliktusa, aki engem annyira, de annyira szeretett. És van olyan is, aki aktívan is gyűlölködik. Gratulálok.

(Az ijesztő szóról felismerlek amúgy)

24. Engem egyáltalán nem motivál, ahogy te sportolsz, nekem ez ijesztő.

Nem is cél, hogy az edzésleírás vagy fotó motiváljon bárkit, ez legfeljebb hatás. Van, akit motivál, van, akit nem. Én nem vállaltam motivátori feladatot, bajban is lennék, ha az volna a dolgom, hogy minél több embert rávegyek a sportra. Az meg neked bogoznivalód, hogy akarsz-e sportolni, mit, vagy miért nem.

Az biztos, hogy a sport+ketogén nagyon jelen van az életemben, és egyre inkább van, és önmagát motiválja. Nehéz megérteni, ha nem vagy benne. Úgy gondolom, az fogja olvasni, akit érdekel, ezen a blogon is van sok más téma.

Írta nekem egy fotós, hogy abban látja a hasonlóságot, hogy csak csinálja, nem tipródik, teljesen bele tud feledkezni. Beszélhet neki bárki, keltheti a bűntudatot, hogy miért bíbelődik annyit ezzel (hagyományos előhívásról van szó, oldatok, vörös fény), miért nem inkább nemtommit csinál abban az időben, ő átmegy a falon is, nincs kifogás, nagyon akarja, nagyon élvezi a fotólaborban töltött időt. És hogy ez a siker titka, ez a fajta elszántság, nem annyira a tehetség.

Én ott és közben élvezem nagyon, a folyamatot, az izom feszülését. Azért így edzek, mert ez esik jól, és azért mutatom meg, írok róla, mert blogger vagyok, olyan fajta, aki a saját szenvedélyeiről ír, illetve — kisebb részben — mert irritál az a katyvasz, ami fogyókúra-női test-önelfogadás-életmód ügyében megy az interneten.

Három ilyen egyértelmű projektem van, amikor biztosan tudtam és minden akadályt legyőztem, és csodaszép a végeredmény: a középső gyerekem válallása, “megtartása” nagy ellenszélben, majd a szoptatása; a blogom; és az életmódváltás a sporttal és a ketogénnel. Volt még egy-egy kampánymunka régebben, hasonló érzésekkel, amikor nem volt kétely, nem kellett motiválni, és teljesen önfejű tudtam lenni: a tanulmányi versenyek, a szakdolgozatom. A bántalmazó kapcsolatomból is hasonlóan tudtam kijönni. Nem hagytam, hogy legyőzzenek a körülmények, mindennél fontosabb volt.

Egyébként sokan félreértik, hogy miért csinálom. Mert ugye az sportol, aki le akar fogyni, vagy bombajó testet akar, esetleg valamit bebizonyít, versenyez, de nem erről van szó. Én csak nem akartam meghízni, és biztosan ez történt volna, ha nem változtatok, de ez nem valami érdekes vagy nagyszerű motiváció. Ma már nem azért edzek intenzíven, mert megszállottan akarok elérni vagy elkerülni valamit, és nem kell összeszorítanom a fogamat sem. Az, hogy így tudok, vágyok edzeni, a fizikai állapotom hatalmas javulásának eredménye. Korábban nem tudtam és nem vágytam így sportolni. Tehát azért így csinálom, mert ennyire lettem energikus, ez szerez örömet. Megedződtem a fokozatos terhelésben (az elejéről, 2014 őszéről nemigen írtam), és meglátszik az étrendváltás, a szauna és a többi hatása is. Nagyon nem mindegy, mit eszünk.

Hogy ez létezik, ekkora energiaszint-növekedés, azt pedig meg szeretném osztani másokkal is. Ha benned ellenállás van, az engem nem ráz meg, mert nem neked csinálom, a blogom pedig nem kívánságműsor. Nem tudok se fanyalgókkal, se értetlenekkel, se kifejezett ellendrukkerekkel mit kezdeni.

23. Miért változik a blog címe alatt a felirat?

Mindig másban látom a blogom lényegét. Meg aztán már nem süt már őszi nap. Néha pedig üzenek vele.

ezek voltak, a kezdetektől:

én szóltam (ekkor még csak a csak az olvassa volt a cím)

gerle éva naponta frissülő blogja

minden érdekesebb, mint amennyire elkeserítő

nincs eszme. még értékrend se. csak jó mondatok.

piros, tartós öröm

változtasd meg élted

közhelyekből nem élünk meg

nagyon mondom, kicsit alakul

szeretem, ha az őszi nap süti az orrom hegyét

sok minden lekopik az emberről, nagy darabok is leesnek, de a legközepe, az nem

a láncfűrészes blogger

már akkor is úgy volt, amikor még nem ébredtünk rá

ha tudsz érdekeset mondani, nem gáz, hogy grafomán vagy

mindig van nálam egy szem dió

zavarni fog. éles. úgy van megírva. de feszkózni nem invitál. azt ne itt.

haladóknak

befelé végtelen

nem halaszthatod tovább

22. “Mi a terv?”

Nincs terv. Ha nagyon undorító, amit csináltok, akkor reagálok. Tudod: ez egy igazságkereső és igazságkedvelő blog, ahol a nők végre elmondhatják a történeteiket. (Ezt is leloptátok.) A blogger is elmondja, ő mondja el, mert őt fingattátok, és nektek érdeketek eltüntetni a nyomokat, meg álnéven sunnyogni. Vicces, ahogy most bántalmazót kiáltozik, kürtöt fúj, csatasorba állít Főgumi, és ettől érzi magát erősnek, engem meg azzal gúnyol, hogy nálam ez nincs — ez nem az a szint. Jellemző és egy kicsit mulattat is a nagy rémület, meg a tőletek érkező, feldühödött trolltömeg.

Egyébként meg elviseljük, ami lett, a tetteink, magánéleti, emberi, bloggeri viselkedésünk következményét, míg élünk.

21. Nagyon tanulságosak, jellemzőek voltak a reakciók.

Megdöbbentő, hogy hát erről hallgattak, ezek bugyborékoltak bennük — ki kellett ennek jönni, és természetesen semmiféle elegancia, emberi tartás nem volt ebben egy éven át, csak összeszorított száj és lapítás. Hogy miket tételeznek fel, milyen értelmezéseik vannak, hökkenet. Ez az egész, amit folytatnak, közte a Gersli nevű, csak a gyűlölködés lehetőségéért odacsapódó soknevű áskálódó megtűrése, ez siralmas, saját múltjuk, érzéseik, identitásuk szembeköpése, és igen, haragszom, és igen, joggal.

Kíváncsi, ráérős, nethez ragadt nők csapatban tényleg tudnak olyan kíméletlenek lenni, mint a nemi alapon trollkodók. Egy kicsit meghasonlás, hogy nekik akartam én megfelelni. Valamiért az én véleményem, utam, blogom nagyon idegesít sokakat, jóval azon túl, ahogy az életüket érinti.

Köszönöm, hogy itt nem volt mocskolódás, táborképzés, felsorakozás, hatodikcé, egymás hergelése, személyeskedés, pletykarovat. Tök büszke vagyok, hogy ilyen a kommentelés itt. Köszönöm, hogy képesek voltatok hallgatni. Nekem nem kell lelkes egyetértés, támogatás ahhoz, hogy megformáljam vagy közzétegyem a véleményemet, és nem kell egy nevezőn lennünk az olvasókkal mindenben ahhoz sem, hogy ne bántsuk egymást, elismerjük a másikat. Szóval én nem hiszem azt, hogy aki hallgat, biztosan egyetért velem. És örülök, hogy akit ez nem érint, nem érti, fárasztja, az nem érez belebeszélési kényszert.

Én nem tudom felmérni, mekkora a hatása a blognak, nem tennék erről állításokat, de azt tudom, hogy erősen ott vagyok az ő tudatukban és még sokakéban mondatokkal, megfogalmazásokkal, viselkedésekkel. Mindent meg fogok tenni azért, hogy ezen a kicsiny nyelvterületen életteli, építő, életminőség-javító legyen a feminizmus, valódi okosság, aktív tettek, felelősségvállalás, és ne asztalverős, önigazoló, zörgős, dogmatikus, más fölött rendőrködős, leszólós.

Harsányságban, pózokban, -nak nem hiszek, a leutánzottakban biztosan nem. A saját teljesítményben hiszek, az érvelésben, meg az önreflexióban, alakulásban.

És persze nem abban van a nézetkülönbség, hogy mit gondolunk mondjuk a Richter nőkkel kapcsolatos kampányairól, hanem én nem akarok egy torz szerepbe merevedve mindenen felháborodni, asztalt verni, mindent, de mindent leszólni, jobban tudni.

20.

Annyi sok valótlanságot ír és mond arról például, hogy miért szüntettem, szüntettük, szüntették meg a kapcsolatot vele sokan, hogy miért nem kommentelnek többet nála és hogy egyáltalán, mi történt akkor a csakazolvassa blogon és a való életben, hogy teljesen értelmetlen vitázni vele

Én nem akarom, hogy vitázzunk, Gumi. Én ki akarom mondani az igazságot, mert felháborít, amit csináltatok abból a sok értékből, emberi közösségből, invencióból, ami itt kialakult, az én befeketítésemmel. Sunyin célzol valamire, ami ellenőrizhetetlen. Mit tettem én tavaly? Nem azt írtam, amit gondolsz? Nem voltam elég együttérző, mert a saját életemet éltem? Pénzzel tartoztam volna? Sokkal? Tudod, hogy eredetileg 150-et akartam neked adni? De jól tettem, hogy nem. Jaj, de zavarnak téged a tények. (Végül februárra visszaadtad, ez hozzátartozik az igazsághoz.)

Én nem akarom, hogy itt kommenteljen olyan, aki nem akar. Azt meg még kevésbé, hogy zörgős, önigazolós asztalverés legyen a kommentekben.

Viszont vedd figyelembe, hogy én tényleg nem tudom, mitől hallgattatok el és tűntetek el. Olyan nagyon nem is figyeltem ezt.

Akkor nekem volt egy mély válságom, de nem egyes emberekkel, hanem főleg a szerelmemmel, kisebb részben a saját blogommal, egyes itteni tendenciákkal, és akkor engem nagyon komolyan szarban hagytak az olvasóim. Kielemeztek, elfordultak olyanok, akik nagyon barátkoztak korábban és sokat kaptak tőlem, sőt, nem voltak restek kihasználni a gyenge állapotomat, és remélni, hogy akkor a csakazolvassa ennyi volt. Tipikus csoportdinamika, sosem vettem részt ilyenben, sőt, minden konfliktusom abból ered, hogy a közhangulat ellenében képes vagyok különállni.

És a lekötelezettek bosszúja. Akinek szar, az az erőhöz húz. Hízeleg, elfogadja a segítséget, feltárja a lelkét, elvárja a megértést, aztán megerősödve bosszút áll, amiért gyengébb. Akkor jön, hogy testépítő vagy, meg pénzmegnemadás, és én írom, hogy légyszi, add meg, tényleg vicces, ahogy hárman, a bérlőnk, az ide befogadott kismama meg te is ugyanezt csináltátok. Ezt se ma fedezte fel a lélektan.

Engem az háborít fel utólag, hogy milyen mértékben akartatok itt is önmegvalósítani (ki-ki a maga módján: az igazi feminista, az örök ellenzéki, a főideológus, a jópofa, a pszichoidrámárav toborzó, a lelkek masszőre, a díva), és hittétek azt, hogy ez a ti blogotok, ti magatok vagytok a blog, és ha elmentek, akkor majd jól nem lesz. Én meg csak írtam. És a blog megmaradt. Most kommentelő és komment van kevesebb, és ők nem írják elő, milyen legyek mint jó feminista, mi a dolgom, hogy nekik jobb legyen, és hogyan éljem az életemet; nem bánják azt se, ha nincs fejsimogatás és feltétlen megértés, közös erő megélése és ügyekbe hergelődés, duhaj jópofaság, mémek és férfiellenes gonoszkodás, ellenben kognitív disszonancia van, szembesülés, -ítés és intellektuális tartalom, és életminőség-javító motiváció.

Én nem változtam, én mindig ilyen blogger voltam, akartam lenni.

És régesrég nem a grafikonok és a lájkok és örömujjongás alapján határozom meg magam, mert abból láttuk, mi lett, hogyan fordul elidegenedésbe, irigyésgbe, gyűlölködésbe. A legtöbb kattintás egyébként 2014 januárjában jött, nem kis részben az abszolút rekord normálisék című írásra, meg persze Kozmáékra, és nem engem minősít az sem, ha a botrányra kíváncsiak ennyien.

A második legtöbb kattintás evör meg most jött, a novemberi edzésfotókra, egyesével, ez is érdekes, hogy ilyen érdekes.

Tudom egy-egy olvasóról, mi baja volt velem. Például az, hogy én nem úgy akartam barinő lenni, hozzá elmenni, életemet vele átbeszélni, ahogy ő hozzám-velem. Az ilyen poszt a baja, de ez a pasijával volt a baja: rohan felém. Vagy hogy felrója a segítséget, amit maga ajánlott és szervezett, de az már nem érvényes, mert… nem tudom, miért. A többiek nem értettek egyet valamivel, amit kommentben írtam. Kérdeztem nagy, szeretetteli találkozások után több e-mailben egyikőtöket, miért némult el, miért nem válaszol, akkor azt mondta, én nem szépen válaszoltam a kommentjeire. Én meg itt sírtam, hogy hagyjatok már, ne zsizsegjetek, ne elemezzetek ki, ne préseljetek.

Rossz néven vették, hogy nem ők a blog. Hogy nem az övék, bármilyen erős és kedvező énképet sikerült is itt kialakítani. És hát nem.

Rútul visszaéltetek a bizalommal is, abból kovácsoltatok aztán gyűlöletet, kispolgári ítélkezést, amiket magam mondtam el a nagyon nehéz törénetemről, kínlódva, ám tanácsot nem kérve.

A nagy kussolás oka meg az volt, hogy ti akkor, másik nyárestéken, máshol szépen leszerveztétek, hogy lesz egy új hely, ahol majd igazán, ahol majd nem lesz ott ez a leszerepelt és nem elég radikális, csak magával foglalkozó Gerle Éva, a szerelmes, a nem hergelődő, és ez lett a Gumiszoba. Nagy-nagy irigységből is. És az állítólag a nők üdvével foglalkozó Főgumi pörgeti csak igazán a maga sérelmeit, önmegvalósítását, üldözöttségét, pedagóguszsenialitását és kultuszát, magyarázza a gázos magánéleti sztorijait, hibáztat mindenért másokat, ennek eszközéül használva a tapsikolókat. “Mindenki Gumit olvas”, még ezt is innen loptad. Ez egy rohadt nagy átverés, és kritikátlannak és butának tartom azokat, akik itt is hosszan olvastak, lelkesedtek, látták, csak nem fogták fel, milyen az árnyalt tartalom százféle témában, mégis van kedvük a sima önigazoló uszulás mellé felsorakozni.

Én ennyit tudok, látok, a többi nekem valóságos rejtély, tökre nem veletek foglalkoztam 2014 májusa és novembere között. Akkor döbbentett rá a Huffnágel-ügy és az, hogy Főgumi megkért, ne szóljak bele, ne kommenteljek ott, hogy mi a motiváció. Hogy nektek kell a balhé, tietek a Huffnágel, tetszik a mártírság, még a megtámadottságot és a konfliktusokat is elkívántátok, csak jelentősnek érezhessétek magatokat. Így néz ki egy feminista.

És sunyiság is van ebben, az a hallgatás oka. Nem mondjuk ki, mi történt, elhallgatjuk a múltat, gyorsan csináljunk egy saját helyet, Csakazolvassa pedig sosem létezett, ha mégis, akkor nagyon csúnyán viselkedett, irigy és a nők ügyét is elrontja, csak igaza lehessen, bosszúból. Most is ez zajlik, a feminizmus és — főleg — a saját múltatok nagyobb dicsőségére.

A hallgatást, egyéves hallgatást ti hangsúlyozzátok örökké mint nagyon elegáns és korrekt gesztust. A valóság ezzel szemben az, hogy célozgatva (fitneszmánia, szeretőlét, privilegizált nők, kápó, filmkritika…) folyton rajtam pörögtök, kihasználva a sunyi és gerjesztett közhangulatot, szüntelenül téma vagyok nyilvánosan, ezzel a Gerslivel is, aki a legmegdöbbentőbb áskálódó a teljes blogtörténetben, és magatok között meg aztán végképp. És tökre tartotok tőlem, mert én ismerlek titeket. Most éppen nagy a rémület, egy oldal tetejére tűzött facebookposztban hosszan írjátok, hogy nem vitáztok velem, de azért egyre csak nekem válaszolgattok. Pedig hát az volt, hogy nem foglalkoztok velem. Nem értem.

Nem értem azt sem, hogy lett ebből (maradhatott volna csöndben is) bántalmazói gesztus. Mindenhol bántalmazás lapul, és mind a te személyed ellen, és senki másnak a gesztusai és előzményei nem érthetőek?

Azt mondjátok, hallgattok, de nem hallgattok, nem bírjátok ki, piszkál titeket is a dolog. Ha tényleg az a célod, hogy ne tudják, ki vagy, vagy kínos neked az itteni nicked, a tavalyi éned, a nyáresték és az adósság, megtehetted volna, hogy nem teszed ki a lefotózott kommentemet, nem erősködsz tovább, és nem kezdesz el visszavágásként befeketíteni. Én annyiban hagytam volna, efelől biztos lehetsz, te kezdtél ugrálni meg siratni a húsz lájkodat mint a magyar nők üdvének letéteményese.

19. Miért vannak mostanában jelszavas bejegyzések? Ki kaphat jelszót?

Több bejegyzést is jelszavasnak terveztem az elmúlt hónapokban, és akként is kellett volna kitennem, csak elképzeltem, ahogy jönnek sorban a jelszókérelmek, és letettem róla, mert nem vagyok erős adminisztrációban. Sokat változott az olvasók közössége az utolsó jelszavasok óta. Most sokan kértek és kaptak jelszót, szépen lassan, napok alatt, nem dráma, de azért sóhajtottam egyet, hogy akkor ezzel megvolnánk. (Türelmet kérek attól, aki még várja.)

Változatos okokból lesznek a posztok jelszavasak: egyes emberek érzékenységét védem, akik ugyan felismerhetetlenek, de magukra ráismernének, vagy az ismerőseiket érintené rosszul. Vagy épp a gyerekem érdekeit. Nincs köze egyik zárt posztnak sem trollokhoz, blogkonfliktushoz, és nem is magánéletem legtitkaiba avatják be az olvasót. Nem cél az elitklub, a beavatottak körének kialakítása, a közös kiáltozás a barikádok mögül.

Az kap jelszót, aki ír nekem, tehát egy kis energiát fektet ebbe, magával is szembesül ilyenkor, amikor kimondja, hogy őt érdeklik ezek az írások is. Ez egy gesztus, és ennyi elég. Valahogy ennek jobban van tétje, mint csak unottan kattintgatni.

Nem tételezek fel rosszindulatot, nem vagyok olyan, de nincsenek illúzióim sem, nem gondolom, hogy a jelszó megvéd bármitől. Az véd meg bármitől, hogy tudom, mit akarok, abból nem engedek, minden nap írok, igyekszem egyre jobban írni, és a saját céljaimmal foglalkozom.

Jó olvasni, ha bemutatkozik a kérelmező, személyesebbé válik a dolog, de ez sem feltétel. Ha visszaél a jelszóval, éljen, nem én leszek rosszabb általa. Semmitől, amit nem én teszek, nem leszek rosszabb. Van, aki rettentő dörzsöltnek hiszi magát attól, hogy kijátszik. A látszattal ellentétben én nagyon is meggondolom, mit teszek ki az internetre, a jelszavasokat, a fotókat is, tudatos vagyok, csak erről másképp gondolkodom, mint a bírálók, másfajta a tudatosságom. Móricka mindig azt hiszi, hogy ő milyen okos és körültekintő volna, ha ő lenne a borzasztóérdekes blogger. 🙂 De hát nem ő az. És a borzasztóérdekesség pont abból fakad, hogy nem félek, és nem úgy akarom csinálni ezt sem, ahogy szokás vagy kiszámítható.

18. De Éva, tényleg sok körülötted a konfliktus…

Én kint vagyok: nagyon sok akarás, interakció, zavaros megnyilvánulás jön felém. Nem létezik olvasott, ám békés blogger, annyi van, hogy más ezeket jobban eltünteti, vagy teljesen leszarja az áskálódást.

Akár konfliktus, akár nem (főleg nem), én csak azzal foglalkozom, ami engem személyesen érint. Hát te?

17. …ha valaki kifejezetten kéri, hogy töröljünk valamit, mert személyes információkat tartalmaz egy-egy hozzászólás, akkor kénytelenek vagyunk így eljárni. Ezért Gumiszoba nevű olvasónk kérésére egyik saját hozzászólását, és az azt követő polémiát elrejtettük az oldalról. Köszfigy, további jó olvasást! WMN admin.

Akinek titkolnivalója van, aki alakoskodik, aki több vonallal lejjebb van, de fölényeskedik, mindig rábaszik.

Én ezt nem bírom. Ő is törölhette volna, thread volt. És öt lájkot látunk. Számolja, hihhhetetlen! Gumi for president!

A törlést egy teljesen más, “anyád a sarkon áll” kommentre kértem (egy másik kommentelőnek írta a férfiú). Nem nagyon figyelik a Wmn-ék kommenteket, ez az igazság. Olyanok is.

Ez a vége:

Nagyon gyorsan törlést kért.

Nemolvassa.hu, írta nekem durcásan. Aztán mégis. Olvasta Máltán is, naponta, látom a kattintásokat.

Ma már poszt is van, benne a monogramom. Pedig ha nem akar lavinát görgetni, hallgathatna is. De ő most mártír lesz.

Címkék:

Kápó. Erőszak. Troll. Hazudsz.

Ez az érv azzal szemben, akitől Gumiék (a Csapat) feminizmusa, blogja ered, és mindenkivel szemben, aki fel meri vetni, hogy ez agresszió, ez koppintás.

Aki nem érti, mi ez az egész, keressen vissza régi, 2013-2014-es posztokat, és legyen benne biztos, hogy az ott lelkesen kommentelő, napi 30-40-et is író egyetértők, csakazolvassa-identitásúak, a blogtalálkozókon összeismerkedettek azok, akik most a Gumi “Csapata”, és akik szerint én hizeltelen vagyok (mert testépítek? nem egészen értem, de csak kibújt a kicsinyes szög a zsákból).

Ó, Gumi, nincs nálad Ügy (még ezt a szót is innen vetted, meg a Rendszert), és nincs forradalom sem. Húsz lájk mint a nők egyetértése…? Ami öt. Nem a nőket képviseled te, csak magadat tetted meg vezérnek, téves énképpel. Nem vagy társadalmi jelentőségű, és leszarod te DTK-t is richterestül. Harsány sikervágy van, miután pedikűrösként nem sikerült elhelyezkedni, ez nagy helyzet. Elirigyelted a vezérszerepet, a jópofa, körülrajongott, halál laza bloggerséget, és egy arrogáns, jópofáskodó, kirekesztő, féltehetségű, teljes félreértésen alapuló, egyre súlyosbodó, paranoid borzalommal rontod le azt, amit én építettem, de az egész nőügyet is. Tudod, hányan gratuláltak nekem “az új blogomhoz”, akiknek nem tűnt fel, hogy ez másoderesztés, és akik nem tudják azt sem, kiket takarnak az ottani nickek? Nem csak azok viszolyognak, akik tudják, kik voltatok ti itt, mennyit nyaliztatok, barátkoztatok, mielőtt “mi is megcsináljuk, külön!” indíttatással ellenem fordultatok.

Ha rajtatok múlik, érvényre jutnak az antifeministák hazugságai. Buták vagytok, fecsegők, irigyek, nem tudjátok, mi a szerelem, nektek a szex = (nem) adunk puncit. Mások pénzéből éltek, akiket harsányan szidtok, eléldegéltek velülk még húsz évig, és súlyosan elakadtatok érzelmileg, karrierben, önmegvalósításban.

Ti a feminizmust is ugatjátok, meg a liberalizmust, de a szövegalkotást végképp.

Ott ül ez a sok nő a laptop előtt, lesi, mi hír, mi a botrány megint, növeszti a seggét, és arra haragszik, aki leszarta, ki mit gondol, és le bírt menni a szembenézésig és verejtékig. Csak kibukott belőled a testépítő vád. Ez zavar, ezt lehet rám fogni: a fitnesz. Improduktív függést fejlesztesz ki az olvasóidban, nem javul a Gumitól az életük, kritikátlanná válnak, elbarikádozzák magukat egy valóságba, amely nem létezik. Eleve manipulált médiatartalmakon dühöngsz minden egyes posztodban, vagy előadod a bátor liberális pedagógust, cizellált zenekedvelőt, szervezőt és laza életművészt — egyik se vagy. Ezért haragszom én: kvalitás híján rosszízű, intoleráns, antisisterhoodos zsizsegés lett abból, amit itt tanultatok, és ami lehetne szemfelnyitás és napi intellektuális betevő is.

Én nem változtam meg. Ti, a bloggomat rommá kommentelők akartatok engem valamilyennek, belém szólni, terelni, használni, itt népszerűséget szerezni, és amikor ez nem sikerült, mert nem toltam más ügyét, és nem szeretem, ha valaki előadja a művésznőt, Kovács Katit szólja le, miközben simán hamis, akkor sunyin ellenem fordultatok. A hallgatásod nem elegancia volt, hanem rémület, mert sok titkolnivaló van itt. Titeket zavart szerelem, blogjövedelem és sport — világos, miért. Titeket zavart, hogy nincs “női tér”, hanem a blogszületésnapon vannak férfiak is.

Mire tartod az olvasóidat?, kérdezed, mert megpiszkáltam az érzékeny témát, hogy sajnos, nem éppen a legműveltebbek és nem is önálló gondolkodásúak azok, akik innen átmentek, és az agressziót bekajálják.

Mire tartod azokat, akiktől annyit kaptál? Ez pedig az én kérdésem. A Richtert, amelynek a promóeszköze lettél mint különdíjas, és az persze kellett tőlük? És mire tartod azt, akinek a sikerét elkívántad, elveit és levitted butába, majd elterjesztetted róla, de csak úgy a sorok között, hogy ő hiteltelen? Mert testépít? És abban is eredményes? És mert neki könnyű?

Ezt a kápózást jó lenne már abbahagyni.

Elég volt abból, aki mindent, celebpletykát, nőjogi fordulatot, humanitárius katasztrófát arra használ, hogy engem koppintva álvagány feminista szuperhíró legyen, és BÖGRÉT sorsol ki a lájkolók között.

Elkívántátok ti (nem csak a Gumi) az erős, fittyet hányó, nehéz helyzetű, ám délelőtt kávézókban blogoló, ebből megélő, belvárosi zenés mulatságot szervező bloggerszerepet. Ha ez ilyen egyszerű, ha csak nyomni kell, akkor majd ti is! Csakhogy ahhoz kell valami több, mondjuk mondatokhoz érteni, magyarul tudni, elvekkel tisztában lenni. Meg hát saját lényeg, eredetiség. Újszerűt kellene mondani. És nem áskálódni.

Persze, hogy nem hallgatok erről, mit vártatok?

16.

14. Hát, pedig te egy nem szép nő vagy. Érdekes, hogy ezt mennyire nem tudod elfogadni.

Csak a mosolyom szép, nézd:

🙂

Én sokkal több hibáját nézem és látom ám a testemnek, mint te. Csak nem vagyok nyavalygós, és elemi öröm a testem. Az egész testemet szeretem, az egészre vagyok büszke. Van valami problémád ezzel?

Én szakítottam azokkal a sémákkal, amelyek közül te ítélsz.

Ha itt a sarokba (x) kattintasz, és felmész az Instagramra, ott nagyon szép nők vannak.

Sok mindent lehet nézni egy fotón, ha nem vagy kétbites. Aki egy női testet ábrázoló fotón azt lesi, hogy “szép-e”, melle, segge, lába, azt én médiazombinak tartom. A képeim nem azt állítják, amit a facebookos domborítás-csücsörítések, hogy “ide nézzetek, ilyen szép vagyok”, hanem azt: ez vagyok, ilyen vagyok. Ennek felfogásához el kell távolodni a nullától. Miért is kellene tökéletesnek lennem, ha egyszer jó vagyok?

A 4. kérdés pontokba szedett felsorolását neked is ajánlom.

*

13. Alimento leszedte a mocskolódást.

Itt olvashatók az előzmények, döbbenet, főleg, hogy én tudom az egyik nick kilétét.

(Ez egy pdf.)

Agymenés rovat – A laikus beleszól – Alimento

De azért annyira nem nemes lélek, azt homályban hagyja, ki a hunyó, ki esett neki kinek:

“Kedves mindenki!

Sajnos a cikkel kapcsolatban született egy újabb írás a “csak az olvassa” blogon. Az ott megfogalmazottak miatt minden eddig hozzászólást leszedtem és kérek mindenkit, ne írjon ehhez a cikkhez újabb kommentet. Csak javasolni tudom, hogy a másik blogon se írjatok hozzászólást.

Nem szeretnék személyeskedésnek teret adni sem ezen, sem a másik oldalon.

Köszönöm megértésetek.”

Köszönöm én is.

Végül is teret engedsz a szabad véleménynyilvánításnak

Nem, nem enged teret. Én ezt írtam, oda:

Köszönöm én is.

Leszedte.

Meg ezt:

Ne haragudjatok, igazán. De ha már tényleg szakmai a beszélgetés, és valaki _hallani akar_ a ketogénről (azokhoz képest, akik hallani sem), akkor szeretném megosztani veletek, hogy a ketogénnek nincsenek olyan mellékhatásai, amire céloztok, és nem okoz hiánybetegségeket. Nekem ezért kell a vérkép. A kevés szénhidrát nem okoz semmilyen hiányt, remekül elvan a szervezet a glükoneogenezissel, és nem teszi egyhangúvá sem az étkezést. Éppen élelmiszereink többsége van brutálisan és iparilag túlszénhidrátozva.

A ketózisom biztonságos (nem esek ki könnyen), életemben nem ettem ennyi és ennyiféle zöldséget, a szénhidrát nagyrészt abból származik, meg egy kevés olajos mag, bogyós gyümölcs, tejtermék, ami újabban kecske-. A hal, hús, tojás viszonylag kevés, ellenben sokféle (szarvast, makrélát, disznót, lazacot, kacsát, csirkét, rákot, marhát ettem az elmúlt napokban), tele van vitaminnal és ásványi anyaggal. Mindenféle kiegészítés nélkül lehetne teljes az étrendem, ha nem lenne a heti 3 edzőterem (így protein, BCAA, esetleg kreatin kell mellé).

Paleó-ketogén: ez Tóth Csaba lesz, ő és az iránya nagyon zavarosnak tűnik, és emberileg is vannak aggályok vele kapcsolatban.

Szuperstarch-csal élnek még ketogén sportolók, és vérből mért ketonjaik szerint nem esnek ki a ketózisból (mert az inzulinválasza más).

A ketogént mindenféle autoimmun betegségre, diabéteszre, Parkinsonra és Alzheimerre is alkalmazzák, mégpedig a klinikumban, rutinszerűen, például Svédországban. Nem tudom pontosan, milyen eredményekre alapozzák.

Letiltott eddigre.

Egyébként két hete semmit nem írtam, én aztán nem feszkóztam. Nem értelek, Sándor, veszélyes vagyok, vagy mi bántott meg ennyire? Nem én voltam a troll.

Lám, ott is van policy. Törlésként. Ha nem komolyan vett kérésként van policy, akkor abból mocskolódás lesz, szennytenger, bármily komoly és szakmai is a blog. És akkor kell a törlés, mert a sok jóakaratú diétázó és igazságkereső kissé elgaloppírozta magát.

Nem szeretnék személyeskedésnek teret adni sem ezen, sem a másik oldalon.

Én nem személyeskedtem, és az olvasóim sem. A csakazolvassán viszont én adok teret annak, aminek adok, és nem is rád izgultak ennyire. Gerle Éva itt  botrány, aki keto- és fotogén. Amellett nem lehet elmenni…

“ideje lesz lassan értelmes dolgokkal foglalkozni, nem egy ember személyes dolgaival” Szép szakma is a dietetikusé, ha egy ember személyes dolga (táplálkozása, sportja, vagy épp az a mocskolódás, amit épp te szabadítottál rá) nem értelmes, mert hát a te szakmai előadásod az érdekes. A Lurdy házban. Azon a rendezvényen, ahol a cukrosokat megerősítik a cukros identitásukban, “segítenek nekik”, és ebből nagyon sokan meg is élnek. Néztem a programot. Borzalmas, amit diabéteszkezelésként ebben az országban toltok.

Nem a cikkel kapcsolatban született újabb írás “sajnos” (ez egy rovat, amúgy), hanem a kommentek hatására, amelyeket a te személyeskedésed generált. És nekem igazam van, ilyen egyszerű. Korrektül érveltem és nem bántottam senkit, magamról írtam, nem mások sportját, étrendjét taglaltam, továbbá a saját nevemen tettem, továbbá elég komoly, amit a testemmel elértem mindenféle szakember nélkül. Téged viszont elvakított a saját hiúságod és jelentőségtudatod.

Te Sándor, ha hagyjuk a személyeskedést, és szakmailag tekintesz az itteni ilyen volt-ilyen lett fotókra (gobdolom, alaposan megnézted őket), edzésteljesítményre, és tudod rólam, hogy az elmúlt egy évben a táplálkozáson és a sporton változtattam, mit gondolsz? Működhet a ketogén? Megtalálhatják az útjukat a laikusok is internetes tájékozódással és némi kitartással, befelé figyelve? Mindezt elnyomott pajzsmiriggyel (Methotyrin) és komoly sportmúlt nélkül, átlagemberként?

Hogy lett nekem hármas percentilisem a zsírszázalékban, éhezés nélkül és néhány hónap alatt?* Sok fogyni vágyó keres információt a blogodon.

a friss dexa mérés részlete, szabad zsír = fat free mass 🙂

* Sok-sok korombeli nő adataihoz képest százból kilencvenhétnek több százalék zsírja van (és ebben a végstádiumosok és dohányosok is benne vannak).

*

Azt hiszed, hogy…?

Két ilyen kérdés is volt most. A második:

12. Azt hiszed, hogy jól nézel ki?

Azt. 🙂

HATTTALMAS érdeklődés volt a fotók iránt. A tesóm mondaná így, sok tével.

A fotósorozat koncepciója a művészhajlamú, nagyon érzékeny Anitával, a fények barátjával az volt, hogy túllépünk a barnított, bikinis, pózolós fitnesznő-ábrázolásokon, megmutatjuk a terem hangulatát, piros, napfényes, gettós karakterét, és elkapjuk a mozdulatokat, az edzéseim jellegét.

A tornászt, a súlyemelőt. Az amatőrt, aki fél a korláton.

A beszélgetőt, a pihenésképp blogírót. A teremlátogatót, aki nem bír nyugton lenni, mindig interakcióban van, l’ art pour l’art mozdulatokat csinál, épp ott volt egy húzódzkodórúd, szia, Robi.

A testet is megmutatjuk a maga valójában, a nem egészen fiatal testet, és nincs alapozó, nincs belőtt haj, nincs retus.

Valaki, aki ismerősömnek mondja magát, egy új kamuprofilról értesít arról, hogy rajtam gúnyolódnak, de ezt én váltom ki valamiképp.

Jézusom, ne védjél meg… hányok.

De igen, bekussoltak: ők is látják, amit látnak. Azért ilyen erőszakoltan kötnek már csak bele a bármibe — ennyi maradt.

Nem, nem olvasom “a” kommenteket. Hol, mit? Nem is tudom, miről beszélsz.

Szerintem mindenkinek a maga felelőssége, hogy miket írogat és mivel tölti az idejét. A basztatás oka pedig az, hogy basztatni akarnak, erre rá is érnek, nem pedig az én kinézetem vagy kommunikációm. Jellemző, hogy bennem keresed az okot. Elég régóta megy ez, és mindig lengetik előttem, nyomasztanának vele. Belehergelték magukat, hiénává változtak, de ezzel nekem nincs dolgom.

Ez nem valóságshow, kedves “Gigi”. Engem nem lehet kiszavazni a saját életemből. Én csak egy blogger vagyok, nem az életed szereplője, te jössz ide nézegetni. Nem is kéne, hogy közünk legyen egymáshoz, nem kéne koslatni, belepofázni. Az ellenszenved két mondattal elintézhető volna, ha épp okoskodni van kedved. De te évek óta csinálod ezt, erőlteted, csakazértis, és minden csatát elveszítesz, mindig leleplezlek, nem tudsz ártani, és ebbe nem tudsz belenyugodni.

Ebből ismerlek fel mindig, ahogy minden irigynek és sunyi mocskolódónak igazat adsz.  Velük SEMMI bajod, engem meg kioktatsz, aki leszarom őket. Odanyomod az orrom alá, mert hát nem és nem akarom megkeresni a mocskolódást a neten. És én változzak, ha nekik gyűlölködni van kedvük.

Aki egy női testet ábrázoló fotón azt látja, hogy “szép-e”, melle, segge, lába, azt én mondjuk médiazombinak tartom. A képeim nem azt állítják, amit a facebookos domborítás-csücsörítések, hogy “ide nézzetek, ilyen szép vagyok”, hanem azt: ez vagyok, ilyen vagyok. Ennek felfogásához el kell távolodni a nullától. Miért is kellene tökéletesnek lennem, ha egyszer jó vagyok?

Abban is biztos vagyok, hogy a fanyalgókról nehéz volna motiváló fotókat készíteni, neked is egy elég problémás, zömök alkatod van.

Elkámpicsorodottan olvassák a reakciókat, hogy “Éva, mozgásra inspirálsz” és “bomba alakod van”, és nem bírják ki, muszáj valahogy belekötni, elrontani, és kurva sok idejük van.

Egyébként pont a mellem nagy para volt, hogy majd löttyed, lóg — nem véletlen, hogy mindenki megműti, aki komolyabban izmozik. De megúsztam. Ennek ellenére nem vagyok rá különösebben büszke, csak ugye nem tudtuk lehagyni a fotókról. Viszont nem is látszik, sportmelltartóban van.

Egy kicsit hasonlít ez a “huszonöt olvasója maradt” állításra, mert tökre nem tudhatod, és természetesen nem fogom megmutatni se a cicim, se a statisztikám.

Nekem az a gyanúm, hogy ez mind egyetlen személy, az is, aki “megvéd”,  alakoskodik keményen, próbálgatja, mitől kezdek sírni. Esetleg az unatkozó, fikázó kommentelgetéshez talált egy-két társat. Annak jellege kísértetiesen emlékeztet a petíciózásra. Ő is ott volt a petíción, ott romlott ilyenné. (Köszönjük, Hajnalkám — ti remekül szórakoztatok, tízesével toboroztad a brahiból csúfolódókat.)

Én ezt a helyet, e kommenteket, amelyekben rajtam röhögnek, nem láttam soha, az ide benyomottakat, az e-mailes szemétkedéseket meg nem olvasom el.

Aki szereti törni a fejét, annak írom, hogy a végképp B-s mellemre ilyen melltartót hordok:

nubra.com

Gyengébb változatait megvásárolhatod az intimissimiben vagy a Woman’s Secretben, és megnézheted, leesik-e a cicidről.

Az biztos, hogy nem fogjátok elrontani, és nem fogok megváltozni.

És ennyi.

Neked se maradna érintetlenül az énképed, ha ennyien mondanák, hogy hűbazz.

És persze akármit írok, teszek ki, őrülten kattintgat itt mindenki… :DDD ti toljátok a blogot, attól megy ennyire a keresőben. És tök mindegy, mi van a képen, hogyan érvelek, mennyire vagyok szerény, mert ti mindenképpen patkánykodni fogtok.

(Az eredeti combos kommentek:

én:

Most majd ezt a combot egy kicsit leépítjük, mert túltoltam. Majd antilábtolózunk az edzővel, mondjuk ülünk a fémasztaloknál, kávézunk és sakkozunk. 😀

olvasó:

…az a kérdésem, hogy a sakkozáson kívül milyen módszerekkel tervezel leépíteni a combodból? Kisebb súlyokkal edzés lábra, vagy összességében kevesebb lábedzés, kevesebb kalória bevitele, a fehérjebeviteled megcsappantása, vagy mindezek együtt?

én:

A legfontosabb:
nem vitázom az alkatommal.

Olyan alkat vagyok, akinek a belső combjára egy elkülönülő, félökölnyi zsírdudor rakódik, most is ott van, csak kisebb, meg pl. komoly edzés nélkül is markáns vádlija van. A felsőtestemen 9,2 a zsír, az alsón 25,8, ez aránytalan, pirossal ki is emelték. Nagyon nehéz az idővel is szembemenni, egyre lejjebb vannak a makacs zsírpárnák az öregedéssel.

A legmakacsabb a bőr alatti zsír, azzal küzdök régóta. Addig, amíg az ott van, nem húzódik vissza a bőr.

Olyan az életmódom, hogy hegynek föl bringázom, fát fűrészelek a hegyoldalban, cipekedek, 30 százalékos lépcsőn szaladok föl, síró gyerek ül rám, ha leguggolok. Nekem kellenek ezek az izmok, én nem csak a teremben lettem ilyen, és nem csak ott használom. Nem véletlenül lett ilyen a testem.

A súlyemelést élvezem, kompetenssé tesz, állat jó hátat, vállat, hasat csinál, és tény, hogy nem légiesek leszünk tőle.

Mit akarjak ezek ellenében? Ez az én testem, alkatom, életmódom, szeretett mozgásaim.

Így ez az izomleépítés és sakk vaskos önirónia volt.

megint én:

Dehogy tervezem én leépíteni ezt a gyönyörű combomat, hát végigmegyek a termen és leesnek a fekvepadról a legények. 😀

Jókedvű, önironikus önbizalom, nem árt az senkinek, ellenben eltanulható (persze akkor van értelme, ha sokat edzetted a combodat, anélkül nem működik). Természetesen ha az a célod, vagy ha buta vagy, félremagyarázhatod.

hát ilyen, mi tagadás

A szövegértés lesz itt a gond, meg persze a rosszindulat. Nehogy már jól érezzem magam, büszke legyek, és azzal foglalkozzam, ami nekem tetszik.

*

11. Azt hiszed, hogy értékesebb ember vagy attól, hogy sportolsz? vö. “legyen neked is szar, ha én szétfolytam”

Azt írja az illető (elég hosszan), hogy a test, a sportolás, bár üdvös meg okés, magánügy. Nem kéne így mások “elé tolni”, sem a speciális diétámat, sem a kinézetemet, túl nagy ezen a hangsúly, nem leszek ettől jobb náluk, illetve szerinte nagyon megváltoztam.

Korábbi önmagamnál biztosan jobb vagyok. Jobb ember, erősebb, lenyugodottabb, céltudatosabb, nem kétségbeesett. Már a bloggal is: úgy érzem, erre valók a készségeim, az agyam, a szenvedélyem, ez az, ami teljesen nekem való, és nagyon hiányzott ez az élmény korábban. Hogy nem hobbi, az meg a tejszínhab a tetején. Egyedülálló szülő létemre nem kilincselek munkáért, sem segélyért, nem buszozom Hidegkútra, nem forgácsolódom irodában, itthon lehetek, van időm a személyes dolgaimra, edzeni, a hozzátartozóimra, szabadságélményem van, és én ezt meg tudom becsülni annyi év szorongás és robot után.

A sport (ez a fajta sport: erő, hajlékonyság, spontaneitás, ráérős, meditatív edzések) és a ketogén étkezés is olyasmi, ami telibe talált, teljesen kitölt, pont jó, önmagát viszi, nem kell akarni.

A szégyenlős kezdetek után (én, bölcsészként? én, feministaként? én, ennyi idősen?) fontos lett az, hogy meg is mutassam, írjak róla, fotókat tegyek ki. Amióta megtapasztaltam, hogyan hat másokra, azóta ez ambícióm lett. Mert azt látom (megírják), hogy aki nem ünneprontónak jön, annak javul tőle az élete, kedvet csinál önálló döntésekhez, célok kitűzéséhez és eléréséhez.

Hogy másoknál jobb vagyok-e? Senkivel nem vagyok versenyben, rég nem így nézem a világot. De azt gondolom, jobb élet és jobb élmény nem tunyulni, a testünkkel tudatosan bánni, nem panaszkodni, nem másokon lógni. Sok ilyen embertől jön reakció, akik meg de, és őket, ha ellenem acsarkodnak vagy manipulálni próbálnak, megvetem. Nem tudom kritikának felfogni azt, ahogy reagálnak, és aminek szélsőséges formái is vannak.

Szerintem jobb lettem attól, amiben változtam, a blogom is jobb lett. Tizenhat éves kori önmagam bólintana. De persze ugyanúgy ki tudok akadni, ha hisztis a gyerek, néha reménytelennek érzem a szülői értekezletet, maradtam kaotikus, halogató, néha nassoló stb. Csak nagyon sok örömöm, intenzív élményem lett, tökéletesen nem érdekel az, ami nem tartozik rám, nem nézegetek másokat, és erősnek érzem magam lelkileg is.

A másik “azt hiszed, hogy…?” holnap jön.

*

10. Micsoda ribillió az alimentón!

Nem is kellek ehhez én.

(Közben Sándor rájött, mihez asszisztál, törölte a kommenteket, itt még megtekinthető, mire reagálok:)

http://webcache.googleusercontent.com/search?q=cache:dzrRU95JGMQJ:alimento.blog.hu/2015/11/08/agymenes_rovat_a_laikus_beleszol+&cd=1&hl=hu&ct=clnk&gl=hu&client=safari

(És örülök, hogy olvasta Sándor az ittenieket. Nem kell nekem odalinkelnem magam. Egy kicsit pökhendi, hogy itt válaszolok, és biztos vagyok benne, hogy ki fogják keresni, de erre bízvást számíthatok. Hiába, a csakazolvassa az csakazolvassa, foglalkoztatja az embereket. 🙂 )

Figyelem magam: nem fáradtam én ebbe bele? Mindig megnézegetve, félremagyarázva, idegenkedők között? Olyanoknak írni le újra, még pontosabban, mi van (az én igazságomat), akik nem értik az árnyalatokat, szövegek logikáját, és nem is akarják érteni, mert előre eldöntötték, hogy én nem? És nem azért utálnak, amit írok, szó nincs itt a tartalomról, hanem másért.

Nem tudok abba belefáradni, ami nyilvánvaló. De nem megyek oda.

Lássuk sorban:

@asszem

Itt előbb olvastál, még 2012-ben, aztán feszültél, trollkodtál, megsértődtél, évekkel később lelkesen állsz be az engem mószerolók közé. Elegáns.

@Munyi cica

Te jó ég, mennyi ideje van ennek a bloggernak magára, van gyereke, családja? Vagy nincs senkije, akire a drága idejét pazarolhatná, csak saját maga meg a sleppje?
El se bírom olvasni, annyi szómenés, és még válaszolgat is, rámegy a fél nap, a másik fele meg a kajakészítgetés, méricskélés, számolgatás, tornázgatás.
Szép időtöltés, na én ebből nem kérnék. Ennél hasznosabban is lehet tölteni az időnket, ami véges. Még a cicám simogatása is jobb ennél :).

Nagyon mellélőttél. Nekem a blog a munkám, minden jövedelmem szövegekből van (nagyobbrészt írásból). Három gyereket nevelek egyedül, özvegy vagyok. Segítség nélkül, autó nélkül, de még a tüzelőt is magam aprítom és biciklin viszem haza.

Nem mérek semmit, és nem bonyolult az étkezésem.

A “tornázgatás” érdekes szó arra, amit csinálok. 🙂 Emiatt tudok sporttémájú cikkeket írni és motiváló fotókat publikálni. Ez is a munkám.

Sokan nem szeretnek olvasni, nincs türelmük, de minősítgetni úgy minek…?

Olyan életet teremtettem magamnak, hogy legyen időm arra, amit fontosnak érzek.

Slepp? Olvasók. Te is olvasó vagy, Sándoré, és hűséges, mindenre válaszoló kommentelő.

Magyarországon elég ritka a fő tevékenységként űzött blogolás. Olvasott blogot működtetni is ritkaság (tízezres nagyságrendről beszélek). Napi frissítésű, önálló tartalmat kínáló, médiacégtől és szponzortól független, reklámmentes és számottevő jövedelmet hozó blogra meg én kettő példát tudok. Büszke vagyok a sportolásomra, az önállóságomra, és büszke vagyok a blogomra, teljesen egyedül hoztam létre és tettem ilyenné, és meg is élek belőle.

Milyen életem lehet? Láthattad a fotótárban. A foglalkozásom az, hogy blogger vagyok, megmutatom az életemet.

Sajnos, te is ráharaptál a trollra, pedig nem vagy rosszindulatú. Éppen a sikerek miatt ilyen agresszív az új meg új neveken regisztráló, makacsul hazudozó, ugyanazzal az öt állítással dobálózó

@Rohde @gamma sugarak @silje nergard @kaffee82, aki egy menthetetlen és elfajzott, durván manipulatív troll, és a lejáratásom a célja, évek óta, különböző fórmokon.

Te hol nem próbálsz inszinuálni, hazudozni, neveket hamisítani?

Azt írja csak az olvassa nov. 8-án az alimento bloggerére utalva:

“Mert nektek, azoknak, akikkel te közösséget vállalsz, nem tiszták a szándékaitok. Önigazolás, a mundér becsülete, joviális fölény és kemény anyagiak.”

Mi az, hogy kemény anyagiak? Miről beszél? Ha valaki dietetikus foglalkozású, ezen a képzésen vett részt, akkor ebből van a jövedelme is, nem?

Ehhez képest teljes nyíltsággal kéri a pénzbeli támogatást a saját blogján:

“Támogatni viszont lehet a blogot, mert nekem ez a fő bevételem. A főoldalon van a Hívj meg kávéra! paypalos funkció. A legjobban a rendszeresre állított, kisebb összegnek örülök.”

(csak az olvassa, 2015. október 12.)

Ez meg milyen? Ezek nem anyagiak?

De, csak én nem torzítom a valóságot, a valóságomat a bevétel érdekében. Nem állok be az erős szakma monstruma mellé, általa levédve, rá hivatkozva, mint a dietetikus. De nem csak rá, a teljes egészségügyi szakmára és működésmódra értem ezt (“akikkel te közösséget vállalsz”: orvosok is, gyógyszergyári érdekek stb.).

És azt képzeld el, hogy ha elég jól írsz, érdekes témákkal foiglalkozol, és következetesen, kitartóan blogolsz, akkor ebből meg lehet élni. El tudsz tartani egyedül három gyereket, úgy, hogy nulla reklám és érdek és promóció és áru van a blogon, csak a saját meggyőződésemet követem.

Pont ettől pukkadozol te, ezért mószerolsz, jó magyar módra.

adok-kapok

Hogy ti milyen habot vertek körém irigyen, névtelen, kaján kárörömmel, az nem enegm jellemez, és nem is rajtam ront. Az a ti nagyon szomorú történetetek. Teleírtátok velem a netet, nem bírtok elviselni.

Akármit állítasz, minden értelmes ember első kérdése az lesz: miért is foglalkozol velem ilyen szenvedélyesen? Mondhatsz bármit innentől.

A ti érdeketek volna egyedül, hogy én hallgassak, némán tűrjem ezt. De én nem vagyok olyan.

Két elmebeteg támadott rám: Kozma Szilárd+co., és a Huffnágel nevű blogger. Ez mondjuk nem részletkérdés. Aki egy bloggert, újságírót, akárki nyilvános megszólalót nem bír elviselni, az buta és/vagy irigy, ők pedig súlyosan torz személyiségek és gyűlölködők is, élvezik és keltik a feszkót. Nekik nincs igazságuk, én mindig a magaméért álltam ki. És te ezt végignézted, pedig semmi közöd hozzá. Azt szeretted volna, hogy én ne szóljak, hogy e tudjanak tiporni, lejáratni, ne legyenek eszközeim. Voltak, mégpedig vállalhatóak Ha megerőszakolod a történteket, és a háromnegyed ténymennyiséget elhallgatod, és ezzel turnézol mindenhol, akkor persze tűnhetek én gonosznak.

közéleti szereplő

Egy saját lányát súlyosan abuzáló, pedofil, zavaros, korrumpálódott személyt veszel a védelmedbe.

Ti gerjesztettétek az adok-kapokot, te is, petícióztál, katasztrófaturistaként, és ugyanezeket írtad. Én soha nem gyalázkodtam, soha nem mentem le kutyába.

Meg a nem éppen egészséges személyiségű akkori rajongók. A blogomnak 2013-2014-ben önmagukból kifordult, hízelkedő fanatikusai voltak, akik egész napjukat a csakazolvassán és az ott megismert emberekkel csetelve töltötték. Ezt te pontosan tudod. Te is egy egykori lelkes olvasó vagy, aki képtelen elszakadni.

És az a fő trükköd, hogy ártatlannak állítasz be mindenkit, aki nekem jött, aki haragszik rám, aki kikezd. Pedig válogatott személyiségtorzult immorális aljaskodók. És én eredetileg nem foglalkoztam velük. Kivéve a közszereplőt — azt meg úgy nevezzük, tényfeltáró újságírás.

policy

Bizony, itt van policy, tudatos, évek tapasztalata formálta, és megemelte a színvonalat. Következetesen tartatom be, és hát én elég pontosan tudom, mit akarok. Nagyon hatásos, nem tudják bitorolni a bloggeri pozíciót, befolyásolni a döntésemet. Az igazságos, tudományos, policymentes blogon viszont a legalja személyeskedés és önigazolás megy. Itt nálam nem esett neki senki Sándornak, és nem is sorakoztak fel mellém hisztérikusan.

Érthetetlenül intenzív reakciók jönnek arra, mégpedig tömegesen, hogy valahol az interneten van egy csakazolvassa blog (a tiéd is érthetetlen: ha ellenszenves vagyok, akkor erre egy-két mondat is elég, ha nem szállsz le rólam, akkor patkánynak fognak tartani). A többi blogger sem szereti az ilyesmit (az ellenvéleménynek titulált, unatkozó, ingerkereső kötözködést), csak nekik jóval kevesebb jön, meg úgy vannak vele, hogy az olvasó kincs, el kell viselni. Én nem vagyok kénytelen elviselni, nem vagyok kiszolgáltatva az olvasószámnak, nem hajtom, én minőségi, okos, jóindulató olvasótábort szeretnék, nem a netes szemetet. Nekem nem kell alázatoskodnom és nyelnem. Két és fél éve nem volt a blogom ama kattintásszám alatt, amelyet én lélektani határnak érzékelek. Engem a blogomon nagyképűen, lényembe túrva, félremagyarázva, nicknév mögül senki nem fog kielemezni, ez biztos. Dolgozza fel a frusztrációját máshol. Ez a policy.

Ha pedig valaki törleszkedik, aztán agresszívan nekem jön, mint például lorax, akkor igenis az orra alá fogom tolni a hízelkedését és a nyomorát, amiért támad, és eközben remekül szórakozom. Mindkettőtől borzadok, ugyanannak a gyenge jellemnek a két arca ez.

az a hír járja, hogy nagyon beteg

Te terjeszted ezt egyedül, megszállottan, igaz, te számos néven, ami roppant egészséges.

nagyot mondás, vetítés

Ezzel azért jössz mindig, mert nem nem tudod, akarod elhinni, hogy amit én élek, létezik. Tényekre mondod, hogy hazugság. Azt is mondod, hogy belelátsz a gépembe a távolból, és hogy hamisítom a fotókat. Zaklató, tízesével írt e-mailjeidben a következők szoktak zavarni: olvasószámom, bevételem, örömteli mozgásokról, kockás hasról készült fotók, olvasóim lojalitása és támogatása. Ez ügyekben nyíltan hazudozol.

Ezen kívül zavar az én egyéni döntésem: kommentpolicy, engem megtámadók és lejáratók jogi felelősségre vonása, saját önmegélésem, érzéseimről, életmódomról írottak. Mégpedig azért, mert kispolgár vagy, és el se tudod képzelni, milyen a szabadság és a teljesítmény.

Tévedsz egyébként, nem az történt jogilag sem.

Egy sunyi kis szar alak vagy, irigységtől sárga, nem bonyolult ez. Bő egy éve ugyanazt az öt mószeroló mondatot ismételgeted különböző helyeken, több személynek akarsz tűnni, próbálsz nyomasztani, fenyegetsz, magánéletemben kutakodsz, és rámtapadva létezel, a blogomat olvasva és máshol is engem taglalva, évek óta.

Semmi nem jött be, amit jósoltál nagy kárörvendően: nem “hagytak el az olvasók” (és nem bánom, ha elhagynak, én akkor is azt írom, amit gondolok), nem omlottam össze, nem vagyok szarul. Látod te ezt, azért van most az új roham. Te élvezed csak a csatározást, és csak úgy, hogy névtelen vagy, és nincs következménye. Te is tudod, hogy iszonyatosan ciki, amit csinálsz, azért sunyulsz névtelenül és magadat csoportnak kiadva.

Magyarország kicsinyes, gyűlölködő, másokat leső, acsarkodó ország.
Melynek te egy jeles polgára vagy.

@ezisgyógyítsa

Te rámutattál, hogy ez ugyanaz a kommentelő. A három reget november 10-én, 11-én és 12-én létesítette, és csak az alimentón és abban a threadben van kommentje. Kösz. Ha van törekvés az igazságosságra, és nem csak nekem esés van, az azért biztató.

szíved joga utálni a csakazolvassát

Nem, ez nem egy vélemény. Ez egy elmebeteg, és ártani akar. De én nem várom, hogy szeressetek, csak azt, hogy arra reagáljatok, amit mondok. Ne arra, hogy milyen sokat írok. Hogy megértsétek, amit mondok, ha már velem foglalkoztok. Ez volna igazságos, tudományos, nyugis — a többi személyes ügy.

elpusztíthatatlan, szteroid, testépítő, panaszmentes (vagy azt mondja)

Szerintem nem jó a példád. Mindhárom történeted lényege a dokumentáltan veszélyes szteroidok tartós alkalmazása egy megszállott cél érdekében, és mindhárom testépítő ettől fog károsodni, ha fog, annak ellenére, hogy most azt mondják, jól vannak.

Én nem élek semmilyen veszélyes vagy tilos szerrel.

Amikor nem vagyok jól, nem állítom, hogy jól vagyok. Nagyon figyelek.

Az én csodafegyverem a ketózis, ami egy természetes, dokumentáltan jótékony hatású anyagcsereállapot, nem egysíkú táplálkozás, nem veszélyes.

Nincs semmilyen megszállott célom, egészségmegőrzök és élvezem a mozgást. (Aki nem tudta élvezni soha, az nem érti ezt, az rajtam rugózik.)

A sok péksüteménybe fáradt, kedvetlen, puffadó, letargikus ember országában élünk. Ugye nem az van, hogy reméled, kívánod, hogy nekem se jöjjön össze? Bennem sok alázat van, én láttam a halált, és nagy a tét: én vagyok a gyerekeimnek egyedül.

De valami azt súgja, nekem összejön. Velem csodaféle történt, ha megnézted a fotókat, láthatod. Ezt János intézi valahogy nekem (blogot, sportot, örömöt, izmos testet). Sors inkább ez, jelenlét, nem annyira táplálkozás.

@fordulo_bogyo

Gerle Eva igy gondolkozik, hogy ki kell probalni, csak akkor hiteles…

Nem állítottam ilyet, csak megkérdeztem, Sándor próbálta-e. Peter Attia szakemberként ír a ketózisról, én meg laikusként. Kipróbáltuk, hogy megértsük. Nem véletlen, hogy Sándor lisztet, cukrot eszik, és azt állítja, ártalmatlanok. Nem véletlen, hogy csak a szakirodalomból dolgozik, nem próbálta a ketózist, ami eléggé egyedülálló élmény és tapasztalás. A kis pocak sem véletlen.

A szintén laikusoknak írt cikkeimet itt találod:

http://shop.builder.hu/az-en-ketogen-dietam-1-a3226

http://shop.builder.hu/az-en-ketogen-dietam-2-a3227

http://shop.builder.hu/nem-enni-egy-napig-a3400

http://shop.builder.hu/a-nagy-mumus-a-szenhidrat-a3330

Roppant árnyalt vagyok mindegyikben, nagyon igazságtalan, amiket nekem tulajdonítasz.

A palacsinta feher (es fekete meg sarga) medrgeket tartalmaz, tejet, cukrot, lisztet, tojast, makot… [legalabb is Gerle jobbantudja a laikus Eva szerint].

Sehol nem írtam ilyet, a tojást éppenséggel szupertápláléknak tartom és tízesével fogyasztom, ne kavarj.

Az alter-táplálkozós szakirodalom nevezi “három fehér halálnak” a problémás, iparias élelmiszercsoportokat (allergéneket): a fehér búzalisztet, pékárut, a cukrot és a tejet (és tejterméket). Én pedig erre utalva, idézőjelben (metaforikusan, érted?) említettem, hogy “három fehér halál”. Te azért ugrottál erre, mert ilyeneket eszel, és mert láttad, hogy sportolok, erről kérdezgettél is, többször, provokatívan, és szeretted volna, ha nekem rosszabbul megy a sport, bizonygattad, hogy te milyen remekül vagy.

Nem értesz árnyalatokat, sajnos (nem volt jó magyartanárod?). Aki ír, olvas, kommentel, reagál, annak elengedhetetlen, hogy értse a nyelvi árnyalatokat, hogy mit állít a másik, különben rosszindulatúnak fog tűnni.

Itt hagyom abba: “Mindent örömből csinálok, jólesően, nincs terv.” Nem igaz.
Ezt en teszem. Eszem, orombol, amit megkivanok. Te megtervezed az onsanyargatast. Mered a vercukorszintedet meg egyeb laporbadataidat… nekem evente egyszer a szokasos felulvizsgalatnal mereti meg az orvos.

El tudod képzelni, hogy nem vagy-vagy, hanem lehetek én is örömelvű, meg te is? Hogy ez nem zéró összegű játszma?

Én nem kifogásoltam a sportolásodat, életmódodat, nem is érdekel. Általában írtam a “három fehér halált”, te meg magadra vetted és megsértődtél, írtad is.

Nekem a ketózis a cél, így érzem jól magam, így egyszerű elérnem, hogy ne hízzak. Ahhoz kellenek az eszközök és bizonyos tudatosság. De aki azt hiszi, ez számolgatás és önsanyargatás, az téved, vagy hiedelmei között reked, illetve rosszat kíván Gerle Évának, mégpedig azért, mert az állításaim összezavarják, és nem tud velük mit kezdeni, és akkor harap. Sokszor átéltem ezt a blogomon.

Miért ne mérném a vércukromat? Ha segít, ha érdekes, ha tapasztalat? Előítélet ez is. Ha szabad vagy, bármit csinálhatsz, ami jó neked, szokatlant is. Kispolgári az érvelésed. Vagy az a kérdés, mire jó? A ketózisomra következtetek belőle, mert az összefügg az inzulinnal. A stabil vércukor jelzi, hogy minden oké. A laborokat eredetileg az endokrinológus kérte, de most már magamnak is csinálom, önköltségen. Az is érdekes, és kíváncsiság hajt, hogy a futás nem megeszi a cukrot, hanem felvitte. Érteni szeretném, érdekel a glükoneogenezis. Még zsírból is állít elő cukrot a szervezet. Ilyen témákról is írok.

Vicces, ahogy újra és újra a nevemen említesz, napokkal az után, hogy elköszöntem. Ennyire zavarlak? Lehet, hogy te megúszod a komolyabb betegségeket, de a liszt, cukor ilyen dömpingszerű fogyasztása, ahogy társadalmunkban szokás, biztosan nem javít a te egészségeden sem. Mások meg krónikus betegségeket szereznek, eltunyulnak, és a rossz életminőség évei után belehalnak. Próbáld feldolgozni agresszió és gúnyolódás nélkül ezt a kognitív disszonanciát.

A ketózisról, szakirodalmastul, tévhitestül és élményként, működésként is biztosan többet (és főleg: mást, más érzékenységgel) tudok, mint Sándor. A többiről nem tettem állításokat. Nem szeretem, ha prekoncepció formál tudományosnak mondott állításokat (“minden gyanús, ami divatos, alter”. Mi vagyunk a tudomány, mindenki más buta).

vércukormérő, szemezget a tudományból

Érted azt, mi a különbség tudomány és Tudomány között? Ismét egy árnyalat. Segítek: utóbbi a bad science. Például a Kína-tanulmány, vagy a Keys-féle metaanalízis. Lassan ekismeri a nehezen mozduló mainstream is ezeket a tévedéseit, de például a glutén ártalmasságáét el fogják húzni, mert népélelmezési válságot okozna, ha hivatalossá emelkedne, hogy pékárun, gabonán élni több szempontból problémás. Szerintem Sándor sokszor használja a bad science-t, hivatkozik rá, biztonságosnak és ártalmatlannak tartja az “élelmiszerkészletet”. Nem az: a gluténérzékenység, klaktózintolerancia, tejfehérje-allergia, inzulinrezisztencia és a cukorfüggés, elhízás, meg még a cukorbetegség és a metabolikus szindróma mind népbetegség, utóbbiak vezető halálokok és táplálkozási, életmódbeli eredetük van.

Olvasd el a linkelt írásokat a zsíranyagcserés posztból (angol nyelvűek), minőségileg más az érvelés, a kérdések, a horizont.

Kötözködés van, személyeskedés, értetlenség az elfogulatlan tudományosság és érvelés blogján. Ha van okés vérképem, akkor az nem számít; ha nem lenne, vagy nem lenne okés, akkor számítana. Nem, nem élvezem a sportot, étkezést, önsanyargatás, ortorexia! Ha olyan testem lett pár hónap alatt, sima bölcsészként, anyukaként, mint az élsportolóké, akkor az szélsőséges és hogy van erre időm. Ha válaszolok, akkor miért írok ennyit — tartalmi érv nincs.

Egy se bírta mondani: tényleg látványos az átalakulásod és az egészséged, és nekem, aki péksüteményt eszem, nem ilyen, nem is tudok lefogyni és mindenféle bajaim vannak. Nem is várnék ilyet, persze. Csak épp más kommentjeikből kiderül, hogy ez a helyzet.

*

9. (ez erre:

http://shop.builder.hu/nem-enni-egy-napig-a3400 )

Azért engedd meg, hogy az okinawai diétával kapcsolatban némi helyreigazást tegyek: ők pont, hogy elég alacsony zsír mennyiséget (abból is főleg a halból nyert omega 3-t), kevés fehérjét, viszont relatív magas szénhidrát mennyiséget esznek. Százalékosan így néz ki: 58% szénhidrát, 15% fehérje, 27% zsiradék. Ennél is tovább élnek azonban Kitaván, ahol így néznek ki a makrók: 21 % zsiradék, 10% fehérje, 69% szénhidrát. Szóval a ketogén diéta erősen átgondolásra szorul.

Meglep mindig, hogy ha leírom, hogy az én utam a ketogén, akkor az olvasó azt úgy értelmezi, hogy azt állítom: csak a ketogén a jó, minden más tévút, lelkesedem és győzködök, megszállott vagyok, és én nyomom őt, rá akarom beszélni. De ez az ő fejében van, illetve a netes “vitakultúra”, a megszokott komunikációs sémák szegényítették ilyenné az értelmezésünket. És akkor persze, hogy vitakényszere lesz és védekezik. Pedig én mást mondok. Sokat írok másról is, látok más utat is, és bár tudok érvelni az előnyei mellett, nem, nem ajánlom a ketogént, csak nagyon óvatosan, okosan, annak, aki érzi (és nem miattam), hogy ez jó lehet neki. És neki is türelmesen. Mindenki csodára vár, az erőfeszítést nem kedveljük. Sokak figyelmét keltették fel ezek az írások. A helyzet csapdája, hogy az én megmutatott, színes-szagos sporttörténetem hatására nagy elvárásokkal kezdenek bele, aztán szükségképpen csalódnak. Én elvárások nélkül, óvatos, reménykedő kísérletként kezdtem bele, pont mint a blogba, és néha úgy érzem, ennek “jutalma” az, hogy ennyire bejött.

Nem állítottam, hogy ne volna szénhidráttúlsúlyú az okinawaiak étrendje. Az írás az étkezési gyakoriságról szól, nem a ketogénről. Az összefüggésre a kalóriadeficit és az élethossz-életminőség között rámutattak az általam olvasott cikkek: az okinawaiak az átlagos japán étrendre jellemzőnél is valami 300 kalóriával kevesebbet fogyasztanak átlagosan. Nem a makrók aránya az írások témája, hanem az étkezési gyakoriság, másrészt az ezzel összefüggő kalóriadeficit, így jöttek képbe az okinawaiak.

Gondolom, az összinzulin is alacsonyabb így (ritkább étkezés, összetett szénhidrát, kevés kalória), ami szintén előny.

“Átgondolásra szorul” — de finoman írod (nekem mostanában, bár nincs problémám, mindenki ilyen burkoltan, “nem akarok beleszólni, de…” módra nyomatja a tanácsokat, és tényleg úgy élik meg, hogy ők aggódva figyelmeztetnek, hogy ne legyen bajom. Csakhogy ezzel a kompetenciát, a saját életemmel kapcsolatos saját döntéseimet kérdőjelezik meg, én meg nem vagyok egy kívülről irányított valaki). Nos, azt hiszem, elég alaposan átgondoltam ezt a _saját_ életemben, és nem is két hét után lelkesedem, továbbá már két megnyugtató vérképem is van, mert voltak nekem is aggályaim. Kockázat és siker, nekem ez a ketogén. Amúgy sem az vagyok, akit kiütne egy kis szélsőséges testi élmény, a jégszaunától a mezítláb csúcsfutáson át a böjtig. És nem véletlenül az a címe a ketogén két írásnak, hogy “Az én ketogén diétám“. (A második része.)

A jónak, az igaznak több verziója van. A ketogén egy verzió csak, nem való mindenkinek anyagcsereokokból sem, és nem is bírják, kell hozzá egy bizonyos spártaiság, emellett még geek utánajárás, vércukor- és ketonmérés, a szokásokból való felszabadulás, “tálcalesöprés”. Én úgy látom, a legtöbb embert az életmódja, a környezete, időbeosztása, vásárlási szokásai, lelki nyavalyái, önigazolási kényszere köti, és ezért nem lesz igazán atletikus, izmos, egészséges teste soha.

Ha az ember lesöpri a tálcát, onnantól (pontosabban a ketoadaptációtól) az étkezési gyakoriságot és a szénhidrátok minimalizálását nem “betartani” kell, hanem magától megtörténik.

Az okinawai adatok a döntésemben nekem nem játszottak szerepet, van a longevity felé más út is (vannak, akik szerint a protein minimalizálása és a zsír maximalizálása az út, de isten őrizz, hogy én rontsam a bizniszt — én 105-120 gramm fehérjével, glutaminnal-kreatinnal-BCAA-val építek izmot, nőként).

Tudom, hogy sokan próbálnak érveket keresni, hogy miért _nem lehet_ jó_senkinek_ a ketogén, mitől veszélyes, miért nem kell megfontolni sem, mert hát olyan szélsőségesnek tűnik, meg bezavar a megszokott világképünkbe. Tényleg egy másik dimenzió, és én se hittem volna, hogy ilyen lehet, csak valamiért (belső sugallat?) nagyon akartam ezt. Néha visszadöbbenek a szénhidrátba (nem emlék, hanem mondjuk eszem), hát, nagyon nagy különbség, már megszoktam a felszabadult, célratörő, egyszerű, napsugaras, dinamikus, agyilag is penge-éber létezést, amit nálam a ketogén okozott az első hónapok után, és akkor visszatérnek a nyűgök. Ketózisban lenni élmény.

Mindenesetre elfogulatlanul sokkal jobb eredményekre juthatunk. Nem tudományosan, hanem a magunk életében.

8. Mi a különbség a paleó és a ketogén között?

A ketózis a különbség. A paleóval szénhidrátalapú marad az anyagcsere, csak sokkal minőségibbek, kevésbé feldolgozottak és emiatt inzulinszempontból kíméletesebbek a szénhidrátforrások. A ketogén zsíralapú anyagcsere — ehhez kell az alacsony szénhidrát, és nem azért, mert “a szénhidrát rossz”.

A közös minimum: önmérséklet a szénhidrátban/alacsony szénhidrát.

A nagy vita: mit csökkentsünk az étrendünkben, a szénhidrátot vagy a zsírt. Ez mondjuk úgy merül fel, hogy ha nem akarunk hízni/fogyni akarunk, akkor féljünk-e a zsírtól, vagy inkább a szénhidráttól féljünk. Az amerikaiak egyértelműen a zsírszegény étrend mellett állnak, tradicionális és politikai (lobbi-) okokból is, ennek tudományos alapja az Ancel Keys-féle, vitatható metaanalízis, amely a szírt tette meg bűnösnek egy sor civilizációs betegségben, és nem a szénhidrátot.

Szerintem ne féljünk úgy általában, és bár az elhízás népbetegség, ne folyton a fogyás legyen a cél, viszont amennyi szénhidrátot eszünk, az legyen jó fajta: összetett, lassan felszívódó, vagyis főleg nem fehérliszt, cukor, gyümölcs, krumpli. És lehetőleg áramoltassuk a vérünket, építsünk izmot.

A vegán és a vegetáriánus étkezés például szénhidráttúlsúlyú, és azt is lehet jó minőségben, akár gluténmentesen is folytatni (a glutén sokanál okoz változatos panaszokat, azoknál is, akik allergiateszten negatívnak bizonyulnak).

A harmadik makrót, a fehérjét inkább a testépítők macerálják (értsd: állítgatják a mennyiségét céljaiknak megfelelően, és fogyasztják nagy mennyiségben). Ők emellett tömegeléskor (izomépítéskor, szezonon kívül) elég sok szénhidrátot és kevés zsírt fogyasztanak, kalóriatöbblettel, diétában (zsírtalanításkor, versenyidőszakban) pedig kevesebb szénhidrátot, kalóriadeficittel, tehát az étrendjük ciklikus.

A paleó a legismertebb low carb irányzat: alacsony szénhidrát, eleinknek a földművelés kor előtti élelmiszerkészlete az alapja, sok állati eredetű alapanyag, bizonyos ételek kiiktatása azok gyulladást okozó összetevői, például a glutén vagy a lektin miatt.

A ketogén nem az élelmiszerkészletet variálja, hanem a makrókat (zsír a bevitt kalóriák 70-80 százalékában, fehérje: 10-20 százalék, szénhidrát: 5-10). Gyakorlatilag azonban, állapottól, meglévő problémától függően ketogénben sem ehetünk akármit, mert ha az alapanyag gyulladást tart fenn, a kortizol kilökdös majd a ketózisból, példa erre a tejtermék.

Ha a szénhidrát mennyisége a választóvonal, akkor a paleó is, a ketogén is low carb étrend, azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy a ketogén értelme és célja a ketózis (a zsírból, pontosabban a zsíranyagcsere melléktermékeiből, a ketontestekból való energiagazdálkodás a glükózalapú helyett). A paleóban nem cél a ketózis, ott csak esetileg van, lehet ketózis.

A másik különbség, hogy a ketogén alig eliminál valamit, és másért teszi: csak azt a táplálékot, amely a szénhidráttartalma vagy inzulinogén hatása miatt problémás, mivel akkor nincsen ketózis. Nincs “ősemberszempontja” eredetileg. Alapvetően terápiás étrend, idegrendszeri betegségekre, epilepsziára, különösen gyerekeket tesz kb. 90 százalékban rohammentessé. Újabban Alzheimerre, Parkinsonra és egyes tumorfajtáknál, végstádiumban is alkalmazzák, és intenzíven kutatják a boldogabb országokban. Hatékony sporttáplálkozás és élethosszabbító étrend is, én ezek miatt vagyok ketogén.

A low carb definíciója: kevesebb szénhidrát bevitele, mint amennyi a szervezetnek szükséges. Kb. 600-700 kalóriányi szükséges naponta, ez a 160 grammos szénhidrátajánlás alapja is. A be nem vitt szénhidrátmennyiséget így a szervezet maga, endogén módon biztosítja (például az agy, a szívizom és — igen — egyes degeneratív képződmények számára, ezek csak szénhidráttal üzelmelnek). Vagyis, más anyagokból állítja elő.

A very low carb az 50-100-as napi szénhidrátbeviteli sáv körülbelül, a ketogén 10-50 g.

Tehát a ketogén és a paleó rokonok, ha a felosztási szempont a szénhidrát mennyisége.

De tekinthetjük teljesen másképp az egyes diétákat, mondjuk hogy mi a helyzet a tejtermékekkel. Vagy megnézhetjük az irányzatokat aszerint, mit tartanak az állati fehérjékről. Felosztási szempont az is, hogy nyers, nem nyers. Étkezési gyakoriság: így a napi egy tányér rizst evő tradicionális tibeti és a szakaszosan koplaló ketogén szalonnaevő lesz egy platformon, a 6-7-szer étkező testépítő meg a másik véglet.

A real food vagy clean eating megkerülhetetlen, és ezt mindenkinek ajánlom. Egyszerre jelent egészségvédő és fogyasztói tudatosságot. Ökoszempont, egészség és helyi gazdaság összeér, amikor tudod, mi van a tányérodon: minél inkább feldolgozatlan, tiszta, helyi és szezonális alapanyagok. Télen savanyúság és eltárolható zöldségek, nem gyümölcs.

Az én utam a 30-40 grammos szénhidrátbevitel (de nem számolgatós, csak ránézésre, kalóriát se számolok), és ezek eredményeképp a tartós ketózis, mindez pedig real food alapokon, némi extra kiegészítéssel (elektrolit, protein, aminosavak). Mindez már ketoadaptálódva (addig nehéz), kemény, rendszeres anaerob edzésekkel, és emellett is aktív élettel. Már nincs mit meggyógyítanom, egészségmegőrzök. Izmos, izmot nem veszítő, minél zsírtalanabb test a célom, nem a fogyás és nem a vékonyság, és nincs semmilyen kimutatható allergiám, intoleranciám. Nem vagyok mindig ketózisban, rendszeresen kijövök belőle, ilyen az élet, és nem is a folyamatos ketózis a cél. De jobban érzem magam ketózisban, csak vannak más szempontok is.

Problémás pajzsmiriggyel, cukorbetegen, inzulinrezisztensen ne vágjatok ketogénba, kérjétek ki tájékozott szakember, például a taplalkozasbeallitas.hu csapatának tanácsát. Svédországban klinikai gyakorlat ketogénnel kezeli az inzulinrezisztenciát, nálunk a 160 grammos ajánlás az uralkodó, ha szempont, hogy mit szól az orvosod — az olyan, aki tájékozott az inzulinrezisztenciában, mert ez esme alapértelmezett ám.

Próbáltam pontosan fogalmazni, jóhiszemű korrekciót szívesen fogadok — nekem itt vannak a hangsúlyok.

7. Miért nem működik a jelszó a sportrovathoz?

Külön jelszava van. Kérhetsz, de akkor kapcsolódj is, legyen ügyed az életmódváltás, ne csak olvass. A sportrovat nem kíváncsiskodóknak, nem fanyalgóknak és viszonyítgatóknak van, és nem is (csak) rólam szól.

Egészen más téma, felület, hangulat, mint a többi jelszavas.

A többi jelszavasban a saját legellentmondásosabb történeteimről írok, vagy felismerhetőek a szereplők, és őket nem akarom annak a mérhetetlen, sunyi rosszindulatnak kitenni, ami a blogra árad (és amivel én elbírok).

Vagy egy találkozót szervezünk a jelszavasban, kisebb (de nyitott) körben, olyanokkal, akik vállalják a nevüket. Ott a helyszín, az időpont, vagy a blogtalálkozók fotói, szóval így biztonságos. Ezekhez a tartalmakhoz jelszót csak a résztvevők kapnak, ez több éve így van.

És van a sportrovat, az életmódváltók vagy azt tervezgetők sokszólamú naplója és beszélgetése. Így nincs annyira szem előtt ez mint napi téma, ugyanakkor rendszeresen vannak nyilvános posztok is a sportról és táplálkozásról, ha valaki épp nyomasztódni avgy inspirálódni akarna jelszó és kapcsolódás nélkül is.

Amikor írni kezdtem a saját, boldogságos, nehezen feldolgozható vagy épp megdöbbentő “nem úgy van az” testi tapasztalataimról, akkor “csalódott olvasók” annyit maceráltak amiatt, hogy miért ez a téma egy feminista blogon, annyira nem értették, mitől más ez, mint a mainstream életmód- és fitnesztartalmak, és annyian írták, hogy őket, akik nem akarnak változtatni, nyomasztja a sporttéma (vagy: “kit érdekelnek az edzéseid?” — ezt épp a legmohóbb olvasgatók, fotótanulmányozók…), hogy inkább leválasztottam a blogról ezt a részt.

A sportrovatban az életmódváltó mesél, kérdez, kapcsolódik. Még a kérdésk is izgalmasabbak, mint máshol a válaszok, mert új szempontjaink lettek, alapélményünk, hogy “nem úgy van az”. Egy interaktív felület, fórum voltaképpen, és rengeteg különleges, máshonnan be nem szerezhető, progresszív információt hoz folyamatosan néhány tag. Ott nincs feszkó, nem piszkálgatni, kukkolni jár oda senki. Már kell egy biztonságos belső rész a blogon, pedig azt hittem, a blog lesz a menedék, és az fogja olvasni, aki tud jóindulatúan kapcsolódni, a többiek nem maradnak itt, de ez naivitás volt.

Kérem, hogy aki jelszót kér és kap, az komolyan érdeklődjön, és legyen aktív hozzászóló, mert nagyon kényelmes a “megvan a véleményem, de nem mondom, nem látszom” pozíció, és nem korrekt a többiekkel szemben.

6. Miért nem jelennek meg a hozzászólásaim?

Azért, mert

a) le vagy tiltva,

b) nem vagy letiltva, de automatikusan a “lomtárba” kerültél. Ez egy hibaszázalék.

Amikor jön a troll, néha beengedem, megválaszolom a kis kérdését. Ő ugyanis figyelmet akar, azért szurkál, én megadom neki, aztán azonnal letiltom. Vagyis, megakadályozom, hogy itt nyomuljon tovább, és olvasnom kelljen a kommentjét (a moderációra várókat olvasom, illetve rájuk nézek, a spamtömeget nem).

Ilyenkor a nevét, például hogy töltött káposzta, vagy a jellegzetes szófordulatát (hogy más néven se nyomuljon) tiltólistára teszem, és akkor a blogszerkesztő automatizmusa a spamtárolóba teszi a további kommentjeit. Ha te is leírod azt a szót, akkor téged is tiltottként kezel, mert ez a szűrő egyes szavakra tud szűrni.

Ez a sokat emlegetett lomtár, valójában spamtároló, ami kéthetente automatikusan ürül. A bőrcipős-karórás Tibi is ott kommentel, vitatkozik rendületlenül, két évvel a kitiltása után, szóval vannak ilyen hű olvasók.

Rendszeresen átnézem a spamtárolót, és manuálisan kiszabadítom az arra érdemeseket.

5. Miért gondolod, hogy irigyek rád?

Én nem gondolom, hogy mindenki irigy rám, de elég biztosan szoktam érezni, ki az, aki ebből a fogantatásból ír, mert ez egy tipikus viselkedés, és a blog nagyon sok reakciót kapott az évek alatt, volt alkalmam ezt észrevenni.

És ők pont úgy viselkednek.

Azt se gondolom, hogy mondjuk az életmódomra vagy a testemre irigy, nem vagyok én olyan életművész, sem olyan szép, profi sem lettem, csak épp vállalom, hogy ennyi az annyi, olyan volt, ilyen lett. Leginkább arra szoktak irigykedni, hogy valamit erősen, előrefele haladva csinálok, és élvezem, hétköznapi emberként, se nem gazdag, se nem híres ember rokona, a média se tol, semmi. Hogy én “ezt meg merem csinálni”, amit ő nem merne, hogy tudom, mit akarok, merek szembemenni, a magam feje után. Ő nem ért egyet. Ahogy megmutatom magam, a bloggerként elért beszélői pozíciómra, magabiztosságra, arra, hogy a netes, okos feminizmust én tettem trendivé, és azzal a tudattal írhatok bő három éve, hogy azt sokan várják és komolyan veszik. Erre bízvást számíthatni nem annyira gyakori a magyar blogvilágban. A felszínen ürügyekkel: a sporttal, a külsőmmel szoktak piszkálni, a “rossz híremmel” és azzal, hogy milyen agresszív vagyok az olvasókkal (velük és a manipulátorokkal), meg hogy nincsenek is olvasóim, én írom a kommenteket. Igazából ezt a blogos önkifejezést, ennek a flowját irigylik.

Mindig olyasmivel kapcsolatban piszkálnak, ami nekem öröm, és/vagy amiben teljesen biztos vagyok, mert komplexen, sok szempontot mérlegelve, a saját logikámmal, tapasztalatok birtokában hoztam meg, és amúgy rám tartozik, az én felelősségem, személyes dolgom. De ők bőszen véleményezik, új meg új rohamokkal. Ilyenkor megy, hogy minek örülsz annyira, ez nem is olyan nagy dolog, vagy a furcsálkodás, hogy miért nem úgy csinálom, ahogy ő várná, ahogy “kell”, ahogy szokás (például a moderációt vagy a trollok kezelését), fú, de gáz. A kétségbe vonósdi célja, hogy lerontsa az örömöt, aláaknázza a biztonságot, kétségbe vonja a teljesítményt objektíven és az én megélésemet szubjektíven, egyben ki is védi az irigység vádját, hát hiszen ez nem is nagy dolog, se a blog, se a testátformálás, minek is neki az, ő jobb mindenben, éppen hogy ő sajnál engem.

Hogy honnan tudom biztosan, hogy irigy? Érdekes, ezt hatodikban még pontosan tudtuk.

Abból tudom, hogy itt van örökké, magát (a nulla olvasottságú blogját, a sportsikerét, életmódját) az enyém mellé teszi, megteremti, hogy ő is, én is. Vagy hízeleg, vagy kritizál, esetleg mindkettő, kérdezget, elemez. Nem bír a blog mellett vállvonva elmenni, kellek neki. Tudomásul venni sem képes, neki vitatkoznia kell, tanácsokat ad, terelget. Hónapokig, évekig kattintgat, keresgél itt, nézi a fényképeket, megfigyel. Nem tetszik neki ez az egész, kötözködik (“ellenvélemény”), vagy ambivalensen viszonyul: dicsér és bírál, de mindenképpen jobban tud engem. Megpróbálja elrontani a blogélményemet, a sportolásomat, kételyeket ébreszteni, zavart kelteni.

Én már átgondoltam a saját valóságomat — ez maga a szövegírás. Nekem aztán vannak kételyeim, nem kell az én szövegeimbe, megéléseimbe beleírnia egy ismeretlennek. Legyen neked saját, és az önmagadról legyen.

Nem bírja elviselni, ebből tudom. Finnyog, mindent félremagyaráz, okoskodó magyarázatokat körít a meg sem értett szövegekhez. Szilánk van a szemében.

4. Miért bánsz így az olvasókkal?

Ez nagyjából az előző kérdés. De volt azóta egy trollroham, igen, és én belementem a “vitába”, vagyis nem hagytam figyelmen kívül, amit művel, és nem is tiltottam le őt, nehogy már mártírnak érezze magát.

Nos, a sokat emlegetett függetlenségből következik, vagyis inkább annak a lényege, hogy én döntöm el, mit szeretnék a blogon látni, milyen irányt, hangnemet tartok jónak, inspirálónak és biztonságosnak. A kicsinyesség, butaság, akadékoskodás elnémítja az igényes kommentelőket, és önmagát gerjeszti. Ez nem a közélet és a vita helye, ez egy privát gondolati és énélmény-blog, és én nem akarok ennyi stresszt, pofátlanul és szándékosan gerjesztett feszkót. Nem biztos, hogy tetszik neked, ahogy reagálok, de nem kell nekem elmagyaráznom a szempontjaimat, azt, ahogyan a blogot szerkesztem, főleg ha nem ismered az előzményeket. Ne ítélj. Szerintem igazam van, szerintem nem megyek le a szintjükre, és én így tudok reagálni: kiírom, megírom. tudom, hogy gondolkodnak azon, amit írok, ők is arra cuppantak rá, hogy érdekes gondolatokat meg tudok fogalmazni.

És nem hányom gyorsan a konyhaszekrénybe a lomokat, ott van a pulton minden. Nincs is nekem konyhaszekrényem. Erre a blogra gyere, ne rendelj tőlem másikat. A kész blogra, ami ilyen, és amelynek az írója ilyen.

Amúgy igenis öröm látnom a sokféleséget, a különbözőség nem zavar. És bár elsősorban jó hangulatban, szeretve, de legalábbis nem basztatva szeretek itt lenni, sok piszkálgatást nem veszek fel. Amire élesen reagálok:

• amikor “a magát hiperszofisztikáltnak képzelő intellektus csak fájni jár ide épülés helyett” (köszönet a kommentelőnek a megfogalmazásért)
• krónikus manipuláció: terelések, sejtetések, sunnyogás, célozgatás, mindenféle múltbeli apróság felemlegetése, pletykák emlegetése
• a bíráló szerep: ő objektív, ő átlát rajtam, sajnál, hallgatnom kéne rá — fölém pozicionálja magát, belém szólna
• mindig az zavarja, ha nekem jól megy valami, vagy örülök: mindent kétségbe von, relativizál, az csak a látszat, vagy oké, hogy sportolok, de minek írok róla (mert blogger vagyok, b+)
• a személyem szándékos betámadása, hiteltelenítési kísérlet, félremagyarázás, a saját irigysége átnyomása rám: én dicsekszem
• mindez szar érveléssel, csapkodással, leállíthatatlanul, semmibe véve, amit mondok, a kommentelési szabályokat és a kéréseimet is
• álneves machináció (több név, váltogatott IP)
• annak éreztetése, hogy ez itt a népítélet, a veszélyes és őrült bloggert meg kell már állítani, ez így nem mehet tovább — ez kell ugyanis a sunyi IP trükközés megmagyarázásához: különben ő nincs biztonságban, feljelenteném (a valóság: tudja, hogy amit csinál, rég BTK, mocsokság, mindenki elítélné érte, és csak svábbogárként meri)
• nyílt agresszió, testszégyenítés, gyalázkodás.

Az egyik ilyen kommentelő több mint egy éve zaklat, próbál nyomasztani kommentekben és e-mailben. A lényeg, hogy ő tömeg, mindig más néven jelentkezik, fontoljam már meg a “kritikát”, hogy velem baj van, hát látom, milyen sokan van, és így minden olvasóm el fog hagyni. Minden alkalommal az orrom alá tolja, hogy ez a “csoport” folyamatosan figyel és taglal engem valahol a neten, és rajtam röhög (a Kozma-petícióból ered ez: a lábkörmömtől a konyhapadlómig mindent kielemeztek).

Mindig, mindig elbassza az IP-t, azonnal előugranak a régebbi, “én egy másik ember vagyok” kommentjei, és ezt is megmagyarázza. Szürreális módon hazudozik (lestem a barátnőjét az öltözőben, mert irigy vagyok és csúnya).

Az ő legújabb kommentjét (Eper néven) most átírtam, itt tartunk (és már ez is megy: úgy vágom ki, teszem el a többi közé, és írok mást, hogy nem olvasom el. Ne erőlködj. Semmit). Majd megköszöntem a nagy figyelmet.

Az ilyen kommentelő ne legyen itt, érezze szarul magát — nem düh, hanem igazságérzet van bennem. Rágódjon csak, én nagyon gyorsan írok. Hogy én elegáns legyek és ignoráljam? Ezt azért akarja, hogy vagy mint kitiltott lehessen mártír, vérbe fojtott kritikus, vagy pedig zavartalanul basztathasson itt. Persze hogy ez az érdeke.

De a dolog egyszerű: menj máshova, ha itt nem jó neked.

Én nem akarom se azt a látszatot kelteni, hogy nincsenek a blog körül ilyenek, se azt, hogy én milyen elegáns vagyok, egy valóságos Jézus. Nem vagyok az, talán “igazán boldog és megérkezett” sem vagyok, de én én vagyok, nem más fogja megmondani, hogyan reagáljak.

Természetesen aki nekem jött, engem fog agresszornak titulálni: lám, hogy bánik Gerle Éva “az olvasókkal”. Pedig csak annyi van, hogy nem kell belekötni a neten ismeretlenekbe, nem a te ügyed, nem a te világod. Máshol bármit lehet, a te tereidben, biztatnálak is erre. Mondjuk ha ott is rajtam rejszolsz, az elég vicces.

3. Miért nem bírod az ellenvéleményt?

Itt a legelején mondjuk ki: senki nem szereti az ellenvéleményt, nem csak a középre kitett, céltáblának kezelt, sűrűn zaklatott blogger.

Senki nem szeret terelgetve, figyeleztetve, korrigálva lenni. Nem egy jóleső helyzet, ha a hibái után kotorásznak idegenek, ez feszélyező. Az a játék, hogy “jó, de…” nem intellektuális, nem izgalmas, hanem nívótlan, és teljesen másról szól, mint amit magáról állít.

Hogy őszinte legyek, nem azért írom a blogot, mert annyira szeretném, ha hozzászólnának, ha véleményeznének, vitáznának velem. Hogy én általánosítok, boldogtalan vagyok, keserű, meg minden. Nem szeretem, ha vigyázni kell folyton írás közben, hogy ebbe se, abba se kössenek majd bele.

Nem is ellenvélemény az legtöbbször, hanem kötözködés. Betámadása annak, ami nekem fontos. A személyes dolgaimnak, meggyőződéseimnek, a blogomnak mint teljesítménynek. A kommentelő, akinek tökmindegy a blogom és a személyem, kotnyeles, kíváncsi, okosnak képzeli magát, és egyszerűen nem bírja kihagyni a ziccert. Megtesz a modatok alanyává, pedig ha viszonozná, ami itt van, akkor magáról beszélne. Eközben félreolvas, nem érti az iróniát. Nem tud érvelni: szalmabábot, hamis dilemmát használ, tekintélyre hivatkozik vagy személyeskedik.

Elvárja, hogy én felületet biztosítsak neki, rámnyomhassa a feszkót, és még jó fej is legyek, hát hiszen ő az Olvasó, nekem megtiszteltetés a jelenléte. Az olvasó ügyfél, ezt is megtudtuk. (Miért is? Muti a szerződést, mit ígértem, okostojás?)

Nem haragszotok, ha én nem esem attól hasra, hogy ő olvasó? Legyen jó fej, és ne másszon belém. Az is jó, ha nem olvas. Én nem akarok olvasókat, én értő és jóindulatú résztvevőket akarok.

Van a mítosz, hogy létezik egy kiegyensúlyozoztt igazság valahol, én megírtam az egyik pólust, ő odateszi a másikat, aztán rendben vagyunk. Pedig én a magam kiegyensúlyozott igazát írtam le.

A másoik tévedés, hogy a netes vita, az valami demokratikus hanghallatás, platóni lakomák, közjó és nívó. Nem az, hanem névtelen piszkálódás, frusztrációkiélés, gyűlöletgenerátor. Néha a legsunyibb személyeskedés és netes erőszak.

Az én igazam annyi ezen a blogon, minden állításom ilyen: én azt gondolom, hogy… Ezzel vitatkozol? Azt mondod, nem gondolom, nem gondolhatom azt?

A kommentelő sokszor nem túl okos, nem beszélgetnék vele élőben, csak épp erre járt, beszól, mert unatkozik.

A másik fajta ráragad a blogra, hónapokig gyűjt adatot, majd lecsap. Kielemzi midnen részletét. Valaki, aki engem egy csöppet sem érdekel, abból a gőgből, hogy de hát ő az olvasó. Gyanús ez a nagy buzgalom mindig. Törzsolvasó, miközben ellenzi, ami itt megy — ez elég érdekes, kórképnek mondanám.

Egyébként a piszkálódásmentes ellenvélemény sem nagyon érdekel, a lendületes kommentelők nagyon eredetinek képzelik magukat, de ez már mind volt, ezeket haladtam én meg, és akkor húznának vissza oda. Intellektuálisan igényesnek tartom magam, sok melóval és körültekintően formálom meg a véleményemet, a véleményem nem is statikus, és kontextusban értelmezendő.

Amúgy a lelkes egyetértőket, hízelkedőket, mindig méltatókat se annyira komálom, szeretek valahogy külön lenni, békén hagyva, tudomásul véve.

2. Szerinted mindenkinek kellene sportolni?

Igen, szerintem igen. Harminc fölött, szülés után biztosan. Nem olyan bonyolult ez, túl sokat agyalunk rajta, védekezünk, magyarázzuk, hogy így, úgy. Erre megy az energia…

Én — ezekkel az erős élményekkel — nem tudok olyat elképzelni, hogy valakinek a vére áramlása, az oxigén, az izmok összehúzódása, az ügyessége és az ügyesedése élménye, a magában újrafelfedezett, ugribugri gyerek ne lenne öröm.

Erre nem tud mit mondani, és akkor úgy éli meg, rányomtam a sportolásomat.

Elrontották nekünk jó régen, ez is igaz. A tornaórák, a sok öngyötrés, a “vékonynak kell lenni” stresszelés és a saját elformátlanodásunk-elizomtalanodásunk, igen.

Egy boldog életben mindenki mozgékony és formás volna. A tunyulás nem boldog állapot. Az öregedés (amit annak nevezünk), a megfakulás és a kórságok nem szükségszerűek.

Nem kell vékonynak lenni, csak a fölösleget leadni (vagyis: izmosnak lenni).

Különböző formákban, intenzitással lehet sportolni, és nem mindenkinek lesz fő projekt, de nem tud rossz lenni az, ha használnod a tested.

Sokféle testi-lelki nehézséget megold, enyhít önmagában is, és: független program, ami úgy kell a megfáradt anyáknak, mint egy falat kenyér. Örömélmény, kiszakadás, siker, kompetencia, közérzetjavulás, kitartás-tréning, proaktivitás-tréning, önállóság.

De én aztán nem írom elő senkinek.

Az ellenállás mértéke, az időnként dühös olvasói reakció jelzi, hogy sok furcsaság lapul itt, és nem rám haragszanak ezek az emberek. Végül is, kinek árt az én súlyemelésem vagy blogom? És ki gondolja azt, hogy aki feminista vagy aki a “fontos” ügyek szószólója, az ne örvendezhetne az akrobatikának, a súlyemelésnek vagy akár a kókuszzsírnak, ne mutathatná meg öntudatosan, hogy bevette a férfiak fellegvárát, a gymet?

És ne feledjük, hogy miből kellett nekem talpraállni. Nagyon egyedül lettem, mindenféle érdekek miatt a férjem ismerősi-családi köre hallgat és ártani is próbál. Nekem ugye nem sikerül ez a hagyományos, gondos, lelkiismeretes anyaság és családi-ismerősi létezés, velem mindig baj van, én már kezdtem ettől nagyon szomorú lenni. Na de ha úgy nem, akkor másképp — nekem a sport azt is adja, hogy a sok mulasztás meg szaranyaság meg elcsúszott befizetés közben mégiscsak azt mondják: ő is egy harmincas anyuka, egyedül tolja az életét, és milyen vidám, nem panaszkodik. Ami nagyon bizakodó, életpárti és szexi érzés, és példa a gyerekeimnek is.

Ezt gondolja a blogger. És akkor most mi van? Semmi nincs, nem kell, ha nem akarsz.

1. Miért nyomatod ennyire az illyt?

Mert szeretem a kávémat.

Kérlelhetetlenül írok arról, ami felháborít, másfelől viszont, örömalapú lényként, szenvedéllyel arról, amit élvezek. A spektrum széles: a mindenkinek ismerős örömöktől (aranyló fák, hangulatos kis vegyesbolt — ezeket nem vitatja senki) a lemondós-macerás, olcsó dolgokon (mezítláb futás, hideg zuhany, favágás-fával fűtés — köszönik, nem kérik) keresztül a kifejezett luxustárgyakig (illygép). Ezekből kis metaforák, szimbólumok lesznek, ami fontos írói eszköz. A minőség lenyűgöz, olyankor én csak örvendezem, és nincs kedvem izélni az ellenérvekkel: de így, de úgy, talán van jobb, ez így környezetszennyező, meg drága — ez csak elrontaná.

Ezzel a technológiával és kapszulával (Francis Francis Y1 – iperEspresso, Monoarabica) tudom életem legjobb kávéit előállítani itthon, ráadásul egyszerűen, és ilyen kávét iszom blogírás és kommentolvasás közben. Ezt csak azért pontosítom, mert bár az illy kávézókból ismert szemes vagy darált keverékei is prémium kategória, a Monoarabica teljesen más.

Nem hiszem, hogy ez morális kérdés lenne, és hogy az én személyes blogomon számon kérhetőek lennének egy segítő civilszervezettel avagy egy társadalmi fókuszú, esélyegyenlőségi platformmal kapcsolatos elvárások. Ezek különböző beszédmódok. Nem, én mégsem vagyok az ügyek embere, mozgalmár, egyenlőségért küzdő valaki — író vagyok, és a személyes életem a kiindulópont, a cél pedig: lépjünk ki a keretekből, örüljünk, nézzünk másképp a dolgokra, legyenek önálló válaszaink. Miért ne írhatnék éppen arról, hogy mindig is borzasztó puritán voltam, és kevés keresetemet sok kényszer közepette költöttem el, és milyen élmény életemben először több pénzzel szabadabban dönteni, hökkenten megvenni az első igazán drága napszemüveget, és nem szakad le az ég, ellenben másfél éve tökéletes állapotú és állat jól néz ki. Mi vagyok én, hogy ne legyenek ilyen dolgaim?

Van, akinek a márkanév vagy a dolgok ára tabu, hivalkodónak gondolja az ilyesmi emlegetését, neki azt mondom: a saját blogján semmiképpen ne árulja el, ha van valami értékesebb tárgya, írjon az emberiség üdvéért, kívánok sok sikert. Itt viszont nincs kívánságműsor és panaszfélóra, az én szabályaim és attitűdöm a keret. Próbálja megérteni az olvasó, hogy én nem tartom tabunak ezeket, szerintem nem dicsekvés, hanem egy változat az örömre. Jogom van a saját értelmezéseimet használni, a számomra elfogadható vagy örömteli dolgokról írni félelem és lavírozás nélkül, és ebben nem igazodni. Sőt, illy csészéim is vannak — na, ha valaminek tényleg semmi értelme, viszont nagyon drága, azok a műtárgyszámba menő csészék.

Akkor lenne kínos, ferde a dolog, ha érdekem volna a promóció. De nem, nem támogat az illy, poén volt. Sosem használnám a blogot semmi ilyesmire, itt nincs érdek, csak önkifejezés.