melléknevek sorozat 26.
Én nagyon remélem, ezt külön írjuk még. Igen, igen, megnéztem.
igei idiómából képzett folyamatos melléknévi igenév
Na szóval, van ez a kétségtelenül létező tendencia, antifeminista kollégáink vesszőparipája (na, vajon lehet-e ide jelzőt tenni? kedvelt vesszőparipája? remek vesszőparipája? vagy: egyik vesszőparipa? nem. a vesszőparipa nem bír el jelzőt. pőre paripa ő). Nehéz tömören megfogalmazni, de olyasmi, hogy a fiatal és csinos nőkkel úgy általában a világ, azon belül is a férfiak előzékenyen bánnak. Átengedik őket az úton, meg hazaviszik kocsival, szívességeket tesznek nekik, előreengedik őket az ajtóban — ez jár nekik, mert nők, pontosabban: mert szexcélpontnak alkalmas fiatal nők.
Mintegy jutalmazzák őket azért, hogy életerősek és szépek.
Természet: Bünteti a szenvedést és jutalmazza az örömet.
Az antifeminista kollégák ezt persze úgy értik, hogy ezt a nő tudatosan csinálja. Beveti, amije van, hogy lehúzza a világot, él a hatalmával és célra tör, megszerzi, amit akar, miközben a másik szereti őt, a szívét-lelkét kiteszi érte, vacsorát fizet, nem vár semmit cserébe, aztán mégse fekszik le vele az a dög, és a szegény becsapott férfi nem is érti, mi történik. Általában is mindig a nő akciózik, ő választ párt (fölé: gazdagot, vagy elfelé: egzotikusat, hogy jól kicsesszen a jóravaló, suzukis, európai férfiakkal). Koncepciója határozott, érdekalapú, szívtelenül tudatos, direkt őellenük, akik pedig milyen naivak és hogy szeretnek minket.
Eleve ők, a fiatal, független nők a legértékesebb jószág, a hirdetési célcsoport is, őelőttük ott az élet, bennük a potenciál, és akkor még az is, hogy a férfiak a közelükben akarnak lenni, készségesek velük, mert hátha. De hátha nélkül is kellemes.
A tendencia, tehát a fiatal és csinos nők előnyben részesítése kétségkívül létezik, és ez maga az anti-esélyegyenlőség, az igazságosság tagadása. Nem annyira értelmes azt taglalni, kinek a “hibája” ez: annak részéről is megtörténik, aki az előnyt biztosítja, és annak részéről is, aki elvárja, használja, él vele — ketten hozzák létre mindenkor, a jóváhagyó (vagy nem büntető) társadalmi közegben. Kiveri a szemünket az igazságtalanság, ha látjuk, hogy az előnytelen külsejű nő mennyivel nehezebben kap munkát, hogy valakivel csak azért bunkók, mert nem az a cicababa. Akihez viszont dörgölőznek, és aki nem is rest elfogadni ezeket az előnyöket. Láthatjuk, hogy aki idős, beteg, más, az mit kap. Elsősorban azt, hogy ő nem számít. Látjuk, hogy a rászorulót mennyire nem segítik, a bizonytalan nyugdíjas asszonyt például nem engedik át a zebrán.
Talán mert ő nem is számít rá. Megszokta, hogy neki nem jár. Nem is éber, nem gondolja, hogy ide nekem a világot, kisüt a nap is, ha én kilépek a házból. És hát könnyebb elengedni olyat, aki megy amúgy is.
Érdekes kérdés amúgy, hogy mi volna igazságos. Hogy az egyenlőség, az egalitárius elv igazságos-e. Az emberi jogok alapkérdéséhez, sőt, bármely gazdasági modell, a javak elosztásának alapkérdéséhez érkeztünk.
A konzervatívok (-vak?), mint azt a konferencián megtudtam, Russel Kirk, Roger Scruton meg se rebbennek ettől: természetesen nincs igazságosság, ezt ne is remélje senki. A világ nem igazságos, ez van, korcsokat nem támogatunk, tudd a helyed a nagy barokk égbolt alatt. Igazságosság mint egyenlő bánásmód a nagy Bíró széke előtt lesz majd, meg várható a földi, független bíróságnál. Minden más egyenlősdi társadalmi stagnáláshoz vezet. Mondja Kirk.
Azt kapod, amit érdemelsz. Érdemért jár a jó, az érdemeseknek, azoknak, akik megdolgoztak érte.
Piszkál valami gyomortájt, ugye? Ismerős az érv valahonnan? A dolgos, családos adófizetők…? Ha igen, ha valami gyanús ebben, jó blogot olvasol.
Vagy ha beleszülettél a jóba, ha mázlid volt, akkor is jár, akkor mondjuk a szüleid vagy a származásod jogán… Meg hát ilyen az élet, a természet is ilyen: az emberek nem egyenlőek, soha nem is voltak azok, ne is legyenek, majd jól visszaélnek a jogaikkal, az ilyen törekvések erőszakosak, finanszírozhatatlanok, és felborítják a tökéletlenül bár, de mégiscsak működő világot.
Valójában, és ez a baj vele: az erőt birtokló többségnek jár ama plusz, akik a maguk érdekeit védik a gyengébbektől, és éppen tőlük tartva, az ő megerősödésüktől rettegve, ellenük. A pluszt másoktól bitorolják, a közös erőforrásokból származó, elbitorolt plusz öntudatos birtoklása pedig maga az elnyomás, és még ki is oktatják az elnyomottakat, hogy miért nem igyekeznek jobban.
Na de ez elmélet. Tegyük fel, a kedvezményezett rálát arra, hogy mi történik, önreflektív, és nem tartja morálisan-emberi jogilag, vagy épp feministaként okésnak, hogy neki előnyök járnak. Tegyük fel azt is (mert erről most nem írok, és valódi luxus az, is, hogy nem élem át), hogy a szép-fiatalsága nem szexuális célponttá teszi, és nem kínos helyzetek sorát éli át, csakis az épeknek-szépeknek járó előnyöket. Mit tehet az az egyszerű fiatal nő?
Vagy én, akinek megrakja még egy kicsit a kimért áfonyát a zöldséges?
Mert képzeljétek, és erre utal a cím, amióta így megformásodtam és vidáman röppenek hétköznapjaimban, mert hogy ez a kedélyre, közérzetre, lelkierőre is kihat, annyira, hogy hovatovább nem tudnak már bántani, kiakasztani, szóval újabban belekerültem ebbe a kategóriába, amelyben korábban nem voltam benne. Egy ilyen alfaj vagyok, aki biciklin, narancssárga dzsekiben meg bakancsban nyomja:
, de benne vagyok, és meglep a változás mértéke. Ahogy látható lettem, ahogy hirtelen komolyan vesznek, és mindenki kedves, és ahogy ez visszahat az én önbizalmamra, viselkedésemre, világba vetett bizalmamra.
Ez, hogy csinos és fiatal, egy elég elnagyolt kategória amúgy, beleférek, akárcsak a Flex szaunához vezető folyosójára (vannak testépítők, akik ettől elesnek a válluk szélessége miatt). Van egy testséma, igen tág: két lábad van, egy fejed, és szélesebb a csípőd, mint a derekad, valamint ötven év alatt vagy. Esetleg még hosszú a hajad, szűk a nadrágod, ilyesmi, és akkor rajta vagy a skálán, ahol több-kevesebb, de biztosan valamennyi jó jut neked extraként. Több, mint a skálán rajta nem levő nem embertársaidnak.
Nem kell hozzá miniszoknya, tényleg.
Nem lehet dekontextualizálni ezt se, gyanítom. Szorítja, fogja, összenyomja egyik dolog a másikát. Mert mit csináljak? Emelt fővel markoljam vissza neki az öt deka áfonyát? Elmagyarázzam neki, hogy relatíve szemét most az utánam következővel, aki csak annyit kap, amennyit kifizet? Eleve, biztos lehetek abban, hogy ez annak szól?
Igen. Régen ez nem volt. Valahogy következetesen kiszúr a fotós is a rendezvényen. Narancssárga a ruhám, az is igaz.
Ne számítsak a segítségére, ne kérjek senkitől semmit, mert az visszaélés az előnyökkel? De mi van akkor, ha úgy számítok rá, mint rászoruló — mint egy gyalogos, mint egy anya két gyerekkel az esőben? Én egyszerre vagyok az is. Abszolút rászorulok. Ha így stoppolok, ami előfordul, kit vesznek akkor fel? (Nem lehet engem megnyugtatólag egyik dobozba se tenni, az itt a gond.) Annyira nehéz az élet.
Átéltem én az előnyben részesítést anyaként is, de az más jellegű, azt jobbára középkorú nők csinálják, és közben véleményeznek, terelgetnek, infantilizálnak is.
Gyerek nélkül is megkapom az előnyt, és azt csak újabban.
Valószínűleg része van a bánásmódban annak is, hogy mit üzenek a testemmel. Mennyire van önbizalmam, ha valahova belépek, mennyire vonulok, hogyan kommunikálok, mit várok el önkéntelenül a világtól. Mennyire tűnök becsaphatónak, pénztelennek, jogaiért ki nem állónak.
Bevallom, én elég fesztelen vagyok, nem csak derűs. Derűm transzparens a lehúzó, megszokott kismagyar mentalitás, a filléreskedés, a panaszkodás, problémázás ellen. Már jártam a szélén, és igen, ami nem öl meg, az megerősít. Ahogy belépek valahova, nem szorongok, nem tipródom, hogy mit kéne mondanom. De nem hajdobálós-csilingelős, hódolatvárós ez a viselkedés (fú, ahogy cé kategóriás would-be dívák két tenyerükbe fogják a teáscsészét, élesen kiáltanak és kecsesen trágárkodnak, ajjaj), hanem úgy, mint aki Skandináviában él, egyenes a háta, vannak jogai, nem számít arra, hogy meg fogják alázni, és jól tudja: nem ő lesz kevesebb, ha mégis bántják, ő külön van, ő nem függ mások tekintetétől. Az olvasókétól sem. És úgy, mint akinek három bátyja van, provokatív és könnyen félreérthető poénokkal.
Az oktatási intézményekben kevésbé élem át ezt a fesztelenséget, ott, ha belépek, bekapcsol Poroszország, de ott is van, akiről tudom, hogy nem a rajtakapós, anyuka-a-kilenc-óra-az-kilenc-óra típus, hanem ért minket, a nem átlagos helyzetünket, és a gyerekemet szereti, és vele nem fortélyos félelem igazgat, tudok természetes és felszabadult lenni.
És gyakran hátralépek egy lépést, és megvizsgálom, mi zajlik a konkrét helyzetben.
Élvezem a testem, hogy erős és formás, szeretem megmutatni például a vállam, és szeretem, ha nézik.
Szeretem az elismerést, szeretem, ha visszajelzik mindezt.
Nem akarok cicababa lenni. Nem is megy, nem áll jól, én egyvalakinek voltam cica, teljes érzelmi biztonságban és imádatban — a világnak nem bírok. Nem számítok kényeztetésre, ne vegyék ki a kezemből a fűrészemet. Nem pillogok, ki is hullott a dúsított szempillám, és nem szeretem magam, amiért most más nőket úgy sztereotipizálok, hogy ők pillognak.
Irtózom a manipulációtól, attól, hogy az előnyeimet módszeresen használjam, belemenjek ebbe a játékba.
Rálátok arra, mekkora előny egészségesnek, még nem idősnek, könnyen mozgónak, jól öltözöttnek, hibátlan fogúnak lenni, és mindezt a hegyvidéken, ahol kint hagyhatom a bolt előtt a biciklim.
Arra is, hogy mi ebből a döntés, és hogy mi a döntések ára, és milyen ezekért keményen küzdeni, és jól használni azt, ami adatott. Tehetséget, fogakat, csigolyák épségét megőrizni és fejleszteni, az nem előny, hanem erény is, személyes fejlődés eredménye.
Feminista vagyok, hiszek az emberi jogokban, sikít az igazságérzetem folyton, magam ellen is. Nem félek magamat szembesíteni, zavarba hozni.
Látom a másik felelősségét is, aki olyannyira készséges velem: mi vezérli, mit vár, tud-e arról, mit tesz?
Beszólok Berki Krisztiánnak. De nem tudtam, hogy ő Berki Krisztián.
Röhejesnek tartom az antifeminista önsajnáltatást, akik mohón maguk vadásszák azt (nyári miniruhán átderengő bugyivonal!), amitől aztán áldozatnak érezhetik magukat, és jólesően nőhibáztathatnak.
Nem tudom, mi van, miért vesznek fel, ha stoppolok — az van, hogy sietek, esik az eső, és én is felvennék másokat ezen a hosszú hegyi utcán, és legyen ilyen bizodalmas és közösségi hely a világ, és nagyvonalú, és persze jó érzés az is, hogy nekem megállnak, mert én ugye varázslatos vagyok… ó, jaj. (A dél-koreai nagykövet amúgy. Nő. Az utca legelején lakik, de hazáig szállít.)
Kínban vagyok, amikor a nem épp cizellált edzéstárs a szaunánál egyszerre aláz meg engem és egy idősebb és testesebb nőt azzal, hogy neki magyarázza, hogy hát egy ilyen formás nőnek, mint én, ő akármit szívesen… és a helyzet cikis voltát jelzem is (“szerintem most udvariatlan vagy”, ez béna, de ennyi sikerült).
És mégis, jó bizseregni, jó, ha kedvesek, és mégismégis (a mégis mégise), gyakran kilépek a koreográfiából, agyonütöm a férfi-nő játékot egy meglepő megjegyzéssel, “fiús” poénnal. Mert velem ezt ne, ez egy paródia, ez messziről szaglik, és nekem ez az előnyt váró-kapó nősködés nem megy. És mert az nem lehet, hogy én is olyan vagyok, mint akiket ferde szemmel néztem én is, mert nekik könnyű, és még rá is játszanak.
És mindenekelőtt érdekesnek tartom ezt: a magam életében felismerni a nagy jelenségeket, ezt az egész folyamatos gondolkodást, önreflexiót, ahogy megtanultam elviselni a kognitív disszonanciát. Meg is írom. (Halál idegesítő különben másoknak: magukra veszik, úgy élik meg, őket bírálom ezzel, és énbezzeg.)
csak az olvassa. én szóltam 
Nagyon érdekes ez a jelenség, én hasonlót élek át jelenleg, pedig nálam a külső változások már nem most történtek, de belül valami nagyon lényegesig csak mostanra jutottam el. Én viszont csak kapkodom a fejem, teljesen ismeretlen, az énképemtől idegen ez, hogy most pont az a nagyon jó és népszerű és kúl és kívánatos, ami miatt zsigerileg szorongtam, amióta az eszemet tudom. (Mert én én vagyok, és voltam mindig is.) És én sem szeretem a kizárólag ennek szóló figyelmet, hiszen ez csak körülmény, meg persze nem is, mert aki amúgy is megy… Mindenesetre látszódni fontos, nem azért, mert kizárólag ez határoz meg, hanem mert azt jelenti, hogy végre egész vagyok, és szerintem önmagában a tény, hogy önazonossá válik a soha korábban el nem képzelhető, az valami hatalmas élmény.
KedvelésKedvelés
Szerintem a körülményedet is Te teremtetted.
KedvelésKedvelés
Újabban járok uszodába, és meglep, hogy szinte minden alkalommal megszólít a medencében egy többnyire idősebb pasi, hogy pl. “jó friss a víz” meg ilyenek. Aztán úszunk tovább szépen. Az egyik egyszer elkezdte magyarázni hogy mit csinálok rosszul a lábtempónál (ezt nézegette a víz alatt??). Ez engem meglep, de lehet, hogy az uszoda eleve egy ilyen barátkozós sporttársi közeg nemtől-kortól függetlenül.
KedvelésKedvelés
Ez a halálom! Milyen gyorsan, ügyesen úszok (nem is, csak háton), látszik, hogy jó erőben vagyok (nevetséges). A legrosszabb viszont az volt, amikor egy haverommal jártunk rendszeresen hétköznap délutánonként ugyanoda, meg volt beszélve, hogy ki-ki leússza, leszaunázza a magáét, aztán a gyógyvizesben találkozunk hatkor. Rendszerint én értem oda előbb, várakozás/pihenés közben pedig _mindig_ odajött egy vén f.sz kellemetlenkedni, és soha nem értettek a szép szóból. De utálom ezt!
KedvelésKedvelés
“…de lehet, hogy az uszoda eleve egy ilyen barátkozós sporttársi közeg nemtől-kortól függetlenül.”
Sajnálattal közlöm, hogy nem. Ez ugyanaz a jelenség.
KedvelésKedvelés
De sportra hivatkozni mégis más. Én is így vegyülök naponta hússzor. Tökre élvezem, ez nem előny amúgy, csak kapcsolódás. Nyilván azért szólít meg vagy mosolyog rám, mert, mégis jó érzés, nem érzem, hogy mástól veszi el, senki sem kevesebb tőle. Nekem nagyon kell az elismerés, én egész télen-tavaszban tejfehér ködben úsztam, hogy akkor lehet ez, hogy én mégis huszonéves leszek és formás…? Meg tudom csinálni, van bennem adottság?
És SOHA nem molesztáltak direktben (talán kétszer, na: “lennék a fekvenyomópadod” és a balettos-súlyemelős fotómra: “kár, hogy nem comfixben-babydollban fotóztak” — mindig úgy voltam vele, hogy szegény, ez egy társadalmi hátrány, az övé, hogy nem érzi gáznak, ilyet nem mondanak eliték).
KedvelésKedvelés
Örülök, hogy így van körülötted! Ennek ellenére azért tartom fent amit mondtam, mert én a fiú öltözőből jövök be oda, hallom amit, és tudom amit. Ismerem a motivációs alapprogramot. A többi sajnos illúzió, az esetek 99,9%-ában biztosan az.
KedvelésKedvelés
Én a lány öltözőből indulok, de ez bizony így van. Lehet tagadni, meg magyarázni jobbról, balról, de a végeredmény mindig az, hogy a benzinkutas kiveszi a kezemből a csövet. És nem is emlékszem bántó akcióra. Szélesebbek a mosolyok, nagyobbra nyílnak az ajtók. Azt hittem, ha betöltök egy bizonyos kort, ez majd hirtelen eltűnik, de meglepve látom, hogy a reakciók inkább a kedves mosolynak és derűnek szólnak. Ahogy Éva írja, kisugárzik a belső béke. Nem a fenekem kereksége, nem a derékvonal, hanem a kedvesség az, ami ( először)feltűnik. A múltkor a fiatal pénztáros férfi -váltottunk pár mondatot- odarakott egy csokit a dolgaim mellé fizetés után. Mondtam meglepve, én nem vettem ilyet. Mosolyogva azt mondta, végre egy nővel beszélgethetett. Én ebben semmi szexista állatot nem látok, pedig nagybetűvel mondta a nőt.
KedvelésKedvelés
Aki szexista, nem okvetlen állat… ez is egy skála, és ugyanazon a skálán van ez is, mint a tiúukmálás, kontrollálás, véelményezés-terelgetés és a még erőszakosabb formák. (Mitől akkora elmény egy nő?)
KedvelésKedvelés
A szexista állat időzőjelben volt. Mitől élmény egy nő? Ha körülnézünk, rengeteg megkeseredett, csalódott, megfáradt embert látunk. A férfi is nagy élmény.
KedvelésKedvelés
Ez meg heteronormatív, erősen. Azt hiszem.
KedvelésKedvelés
Nem mondtam, hogy bántóan vagy zaklatólag lépnének fel. Szexista állatokról meg pláne nem tettem említést, ezek más kategóriába tartoznak.
KedvelésKedvelés
Csak… onnan néznek mindent. Abból a merev, hatalmi alapú struktúrából. Nem lépnek ki a dobozból.
Én elviselem, nem basztatok vele senkit, nem magyarázok, kicsit ciki, de előnyeit élvezem (mit csináljak?), de nem dicsérem, nem tolom, alapját vitatom és mindenekelőtt: rálátok, hogy ez is ugyanaz.
KedvelésKedvelés
Ez tényleg jó lehet. Szívesen beszélgetek értelmes emberekkel a közös érdeklődésünkről. Az én vén kecskéim a gyógyban persze sohasem a sportról akartak dumálni, csak dörgölőztek.
KedvelésKedvelés
Mi poénkodunk.
Itt van pl. “Kiss the trainer”.
Mondom neki, leteszem épp a kávéscsészét: ez most tricepsz, ugye?
És ha felveszed, akkor bicepsz, bólogat.
Tizenöt dekával, mondom büszkén (hosszú kávé). Mindez abszolút kifingva, hatszor nyolcszáz guggolás hetven kilóval, négy kör szauna stb.
El se mosolyodunk.
Ilyenek.
Vagy az Ádi megmutatja a Lincoln Navigator belsejét: ott ült Arnold! Ő a tulaj.
Mármint az Ádi. Arnold meg a Sch.
Vagy megkérdem a másik edzőt, miért nincs senkinek vádlija, ez egy szakkérdés (mindkettőnknek van, nekem túlfejlett is), és tök érdekeseket mond.
Ugyanez a versenyző lányokkal, mit esznek pl., mi a cél, lemaradt testrész, érdekeseket tudtam meg nagyon.
Vagy csak úgy egyforma a cipőm valakivel.
Vagy megkérdi, mi ez a másik (a jógacipő).
Vagy szalonnát eszem lent, arról diskurálunk, hogy miért.
Vagy elkéri az ugrókötelemet (nagyon invenciózusan edzek, nagyon dinamikusan, jókedvűen), rákérdeznek az ilyenekre, kölcsönadom, persze.
Vagy megmutatom, hogy basszameg, a kutya szétrágta a kesztyűm…
Nagyon szeretem ezt a fílinget, sokat vagyok egyedül meg kiskorúak között, és gyönyörködtet, hogy annyiféle ember van. Ha az ember közlékeny, nyitott, lelkes, könnyen elegyedik, és nincs körülötte az a primer szexi légkör (én egyrészt túl idős, másrészt túl vagány, harmadrészt, de talán főleg, túl intellektuáliskodó vagyok ehhez), akkor állat jól lehet a fickókkal is csevegni.
Mindig van sztorim, spontán poénom, meg konzervem is.
Meg hát látják, hogy nem lötyögök, na.
Figyelem őket, a helyzeteket, olyan lazultan, csak úgy, mintha buliban volnék.
Nem zavar, ha nem veszi valaki a lapot, nem jövök már zavarba.
Nagyon szeretek itt lenni.
És mindig kiderül, hogy ezek a fiúk nagyon is gátlásosak tkp.
És hogy tulajdonképpen jó nőnek számítok, meg le is tudom ezt szarni, olyan mértékben nem párt keresek. És én is sportolói szemmel nézem a testeket. Beszélgetünk, beszélgetni jó.
KedvelésKedvelés
Az én barátaim ugyan nem sportolók (profi hegymászók vannak köztük, de igazából ez lényegtelen), de örvendek, mert én is körülbelül úgy vagyok a körülöttem lévő férfiakkal, ahogy azt leírtad. Amikor elkezdtem kommentelni, még az elején, valamelyik törzskommentelő (már nem látom a nevét itt) meg is jegyezte, hogy neki nincsenek férfibarátai és nem is akar, valami ilyesmit, elég érdesen, de sokkal cizelláltabban, mint ahogy én azt most, vagy másfél év után visszaadom. Jó, hogy ez a hang is itt van már a blogon.
Nem kell a “zárt női tér”, nagyon sok férfi van, aki, ahogy írod te is, nem “méregetve viszonyul”, nem a nőt látja az emberben vagy ha mégis, abszolút nem sértőn, van, hogy egy bók nem szexista, nem megalázó, stb.
Persze az is igaz, ez hozzáállás kérdése is, én is valahogy így szoktam, és igenis le szokták venni, hogy akkor én most nem mint potenciális “kereső” vagyok jelen a társaságban, csak mint jóbarát. És nagyon felszabadító; nekem egyébként a férfibarátságaim tartósabbak, mint a női barátságok, de ez már messzire vinné a témát, nem is igazán kapcsolódik ide.
KedvelésKedvelik 1 személy
Jaj, hát annyira így van ez, hogy amikor Verivel biciklizünk és odaérünk a zebrához, én mindig lemaradok egy kicsit. Ha látszólag egyedül van, megállnak az autósok. Ha szoknyában van, akkor még inkább, ha rövid szoknyában akkor garantáltan, akár satufékkel is. Aztán szépen együtt átmegyünk.
A nők átengedése a zebrán szerintem inkább azért van, hogy jól végig lehessen nézni őket, elvégre a testük köztulajdon…
Mogácsnak volt egy jó standup-ja a teherautóból csinos fiatal lányoknak beszólogató általában lepukkant férfiakról. “Van a világon olyan teherautósofőr, akinek ez bejött?”
KedvelésKedvelés
A hosszú dús haj igazi fegyvertény, főleg vékony nőn. Ütős, satufékkel megáll még a kamionos is a körforgalomnál. Amúgy nevetséges, mert nem is látnak igazán, plusz hol van itt az ember. Nem szeretem ezt, zavarba hoz. A teremben – mint megtudtam – szintén jobban tenném, ha kiereszteném a hajam. Én vagyok Sámson? A poén, mikor a lábtolónál veszem le vagy rakom fel a 15 vagy 25 kg -os tárcsát, és fut oda egy férfi, hogy elvehesse. Most komolyan. Még jó, hogy a súlyzót nem veszi ki a kezemből. Amúgy egyszer szóltam, egy fiatalabbnak. Az idősnek nem, így szocializálódott, nem akar rosszat, tudom. A fiatal viszont szokjon le róla, más világ van, (Nincsenek illúzióim, nem tőlem fog leszokni.) Amúgy én azt vettem észre, hogy itt segítenek a molett negyvenes-ötvenes nőnek is, ha rosszul csinálja a gyakorlatot. És nem okoskodva, hanem tényleg azért, mert jót akarnak.
KedvelésKedvelés
A nagynéném 64, de még a “60 alatti’ skatulyában van. 🙂
Én az idén rengeteg embernek magyaráztam rengeteg alkalommal, hogy ne ugorjon kinyitni nekem az ajtót, ki tudom nyitni magam is, de a kíváncsibbjának is hiába magyarázom hosszasabban is, hogy miért ne, nem akarják megérteni. És pont az ajtónyitáson még az öregedés sem fog “segíteni”.
Egyik kedvenc történetem, ha meséltem már itt, akkor elnézést, amikor évekkel ezelőtt egyszer defektet kaptam egy nagy forgalmú, de szűkösebb budapesti utcán. Félreálltam az úttest szélére, és mondtam az akkor kistinédzser fiamnak, hogy figyelj, most megmutatom, hogyan kell kereket cserélni. Kivettem a helyéről az emelőt, a pótkereket és a csavarkulcsot, betettem az emelőt a jó helyre, felemeltem az autót, és elkezdtem kicsavarni az első kereket. Ez eddig kevesebb idő volt, mint ahogy leírtam, de eddigre megállt mögöttünk egy autó, kipattant két pasi, és majdhogynem szó nélkül kikapták a szerszámot a kezemből és pikk-pakk kicserélték a kereket. Az mondjuk tény, hogy lényegesen gyorsabbak voltak, mint én, például mivel nem kellett testsúlyt bevetni a csavar kitekeréséhez (meg a betekeréséhez sem). A végén a jó humorú fiam megjegyezte, hogy hiába figyelt, neki ez így nem fog menni.
(Az egészben azért benne volt az is, hogy az összes többi autóson is segítettek, mert erősen akadályoztam a forgalmat a megállással.)
És tegnap a másik fiam, a kicsi, benyomta a hátizsákját a gyerekülés és a kerék közé, a hátsó kerekem fél mp alatt teljesen blokkolódott (még jó, hogy épp egy mp-cel előtte mentünk fel az úttestről a kerékpárút/járdára), és megálltam, hogy kivarázsoljam a beszorult táskát, ami nem volt könnyű, de azért szerintem egy perc alatt végeztem vele, közben két kerékpáros is megállt, hogy segítsenek-e. De tapasztalat szerint a kerékpárosok nem csak a nőknek állnak meg, hanem a férfiak is egymásnak, és ez olyan jó érzés, hogy nem vagyok egyedül a problémával sosem.
KedvelésKedvelés
Én azért szeretem kinyitni a kocsi ajtaját, ha egy hölgy utazik velem, ugye nem baj? (tény, hogy ez be és nem kiszálláskor történik)
Ave, Saabi.
KedvelésKedvelés
Hööööőőőőlgy…?! :)))
Új vagy te még itt.
KedvelésKedvelés
A hölgy egy borzalmas szó, bár udvariasnak és finomnak tünik, de mégis annyira lekezelö.
KedvelésKedvelés
Nekem a “hölgy”-ről mindig egy tökéletesen megtervezett viselkedésű idős angol úri lady ugrik be, akiben réges rég kihunyt a szokások elleni szembeszegülés utolsó szikrája is. 🙂 Jó lenne nekünk is egy olyan megszólítás, mint a japánoknál a “san”, azokra a helyzetekre, amikor a hölgyem/uram nehezen megkerülhető.
KedvelésKedvelés
Pontosan. Annyira borzalmas, hogy nekem azonnal a gépjárművezetést oktató faszfej jut róla eszembe. Meg a rendőr. Van ez a tipikus hangsúlyú “Hölgyem, …” kezdetű hozzádszólás. Blöe.
KedvelésKedvelés
Miért, mit gondolsz, neki nem menne? 🙂
KedvelésKedvelés
Ez a kövér férfiakra teljesen tökéletesen pontosan ugyanígy igaz, hogy kevésbé előzékenyek vele az ellentétes neműek. Az oka meg az emberi természet, hogy aki tetszik nekünk, azzal kedvesebbek vagyunk, szeretünk a közelében lenni, stb.
KedvelésKedvelés
Nem, nem tökéletesen és teljesen, értem én, hogy mindenki a saját problémáját látja elsősorban, de a bejegyzés tökre nem erről szól.
Én tudok emberbarátian, kinézetfüggetélenül, inkább rászorultsági alapon jó fej lenni bárkivel, és nem is ún. női gondoskodásból, hanem emberiességi alapon. A férfiak egy jelentős része erre képtelen, csak azt nézi, van-e jó falat. Nem is érti ezt az egészet, ha nem érdeke a kapcsolat azzal az emberrel, vagy nem jó a nő, akkor közönyös vagy bunkó.
Mi nők egyébként nem szoktunk a férfiakkal különösebben előzékenyek lenni, mert félreértik, nekünk vigyázni kell, finomnak lenni, nem akarunk kibeszélve lenni, olyannak találtatni. Én mondjuk tök szívesen lefeküdnék valakivel, csak tudom, hogy ő ezt nem szépen, emberien, kettőnkre tartozóan intézné, és ezért nem, meg sem fogja tudni soha, hogy tetszik, őt kerülöm is, csak azokkal poénkodom, akik nem mozdítanak így meg semmit.
És szerintem a férfiak sem kinézet-alapon szoktak egymással viselkedni, különbséget tenni, inkább haveri alapon. És egyébként negyven fölött háromból két férfi kövér, nincs mit egymás szemére hányniuk.
Az létező jelenség, hogy ha valaki gátlásos, szociálisan ügyetlen, akkor kevésbé boldogul, nem is olyan a fellépése látszanak rajta a kudarcok, a sikeres emberekre meg valahogy ragadnak a többiek, az erejükben sütkéreznek, hízelegnek nekik, és ők is magabiztosak. Ez nemfüggetlen.
De a “jó nők” kényeztetése teljesen más, szexista jelenség, és nagyon sokszor nem ilyen vidám és erős ám, mint ahogy én írom. Molesztálás, például, behajtása a sok kedvességnek, ilyesmi is van.
A kövérségért, akárhogy is, mindenki maga felelős, egy ponton túl nem lehet már mutogatni, hogy de hát anyukám mindig túrós csuszát főz, meg hogy csak pizzát lehet kapni a sarkon.
KedvelésKedvelés
Hol van a forrás ? Hol van a patak ? Hol van a folyó és a folyam ?
Mindig tiszta forrásból.
KedvelésKedvelés
Tudom, hogy nem ez volt a bejegyzés lényege, de azt hiszem én is nekiállok még komolyabban edzeni 🙂 Ahogy olvastalak, kedvet kaptam hozzá.
Annyira tetszik a világhoz, magyar mentalistáshoz, női-férfi viszonyhoz (vagy férfi-női viszonyhoz? :D) való hozzáállásod. A fenti írásodban mindegyik beköszönt kicsit és ez nagyon tetszett. Hasonlóan gondolkozom én is, úgyhogy csemegének tartom az írásaid.
KedvelésKedvelés
“Egyenes a háta”gyorsan kihúztam magam 🙂 “nem ő lesz kevesebb,ha mégis bántják” de jó! Nem szoktak bántani,de a nyálcsorgatós beszólásoktól valósággal bemocskolva érzem magam. Mondjuk a korom is ott van,hogy ha egy huszonéves pajtáskodva lehellóz az nem tetszik. Az nem baj,ha tegeznek,a cinkoskosó hangnem zavar.
KedvelésKedvelés
Teremduma:buxaszájú, pumált mellű edjébként jó fej, 40-es csaj, szép testtel vonul el előttünk mire moccanok: “olyan mint 1 modell”. edzője aki viccesen szívatja:”jah kifutó modell..” Nevettünk.
KedvelésKedvelés
Jaj, én annyira nem bírom az dzéstársak leszólását… valahonnan nézve mindenki nevetséges.
KedvelésKedvelés
Rajtunk is nevetnek, de nem baj. Mi termen kívül is összejárunk, ami azért lehetővé teszi ezt az oldott han@nemet, akár ilyen formán is. Nincs sértődés. Persze a határok is el vannak tolódva. Ez a re@@eli csapat, összeszoktunk 3 éve, kicsi terem Óbudán.
KedvelésKedvelés
az eszembe hogy nem kell messzire menni az egész jelenséghez, én (és szerintem nem vagyok ezzel egyedül) ezt saját magam, egyedül is megcsinálom: amikor kövér vagyok, akkor elhagyom magam, és nem foglalkozom se a testemmel, se a ruháimmal, se semmivel igazán… Most hogy fogyok, minél vékonyabb vagyok, minél jobban tetszem saját magamnak, annál jobban foglalkozom magammal: veszek samponon kívül hajvégpakolást, argánolajas tápláló-olajsprét, kéz, meg lábkrémeket, meg körperbuttert, meg kenem a sarkam, meg reszelem, meg szedem minden este a szemöldököm, meg fehérítem a fogam, stb.. meg kapok szép ruhákat. magamtól. szóval ez a szelekció, hogy a jó nők kedvező bánásmódot kapnak, ez már egy testen belül is megvan… és ezért én sem utálom magam
KedvelésKedvelés
“cé kategóriás would-be dívák”
Szerintem ez félreérthető. Felénk a “cé ketegóriás” tipikusan szélsőjobbos kifejezés, a cigány szinonimája, és elég durva sértés.
KedvelésKedvelés
Hát akkor a nyelv sokrétűségét, több jelentésű hajlamait kell elfogadnunk itt, alázattal.
KedvelésKedvelés
Értem én. Nem is azért mondtam, hogy átírd vagy ilyesmi, csak szóltam, hogy van ilyen jelentése is. Nekem például kapásból ez jutott eszembe róla, és ha nem ezen a blogon vagyok, valószínűleg meg is maradtam volna ennél az értelmezésnél.
KedvelésKedvelés
Én komolyan elgondolkodtam rajta, hogy cigányt takar a rövidítés, de legalábbis hogy azért van így fogalmazva, hogy mindenki beleláthassa, ami a gondolkodásához illik.
Egyébként nemrég szembesültem vele, hogy sokszor sikerült spontán összehoznom a náci karlendítést, miközben vannak, akik erre nagyon érzékenyek. Ahogy figyelem, a legtöbbeknél, ha a karuk ki is van nyújtva, a tenyerük nincs nyitva. Bennem ilyen gátlások nem alakultak ki, buliban, koncerten, vagy csak nyilvános örömkifejezésnél azóta elég óvatos vagyok…
KedvelésKedvelés
Nem, ez az a, b, c, zs felosztás. Sosem cigányoznék, semmilyen formában, szerintem ezt mindenki tudja rólam, nem is kell magyarázkodnom.
KedvelésKedvelés
Nekem eszembe sem jutna ez a c-kategóriáról, még nem hallottam, errefelé nem mondják, de úgy képzelném, hogy a b-kategória egy fokozása, “a legalja legalja”, “ciki”, stb.
A zs-kategóriát én is használom például, de láttam interneten is, ott nagyon rossz filmeket jelöltek vele.
Szomorú lenne, ha egy csomó, tulajdonképpen nem nagy szám, de mégis használt, megszokott “szleng” tilossá válna. Ebbe már én is belefutottam itt a blogon, mikor említettem, hogy a családban nálunk sajnos van olyan, aki konkrétan a famaffiában utazik, mire valaki megjegyezte, hogy ez cigányozás, pedig részemről nem. Ördög tudja, ott éppen mi mit jelent. De nálunk például elég gyakori a “hej”, még köszönési formában is; na és akkor?
Én legszívesebben mozgalmat indítanék azzal a névvel, hogy szerezzük vissza a szavainkat vagy mozdulatainkat vagy ilyesmi…. Hogy ne legyen ez a kínos lábujjhegyenjárás állandóan. Hiszen a szélsőségek éppen azért tudják magukévá tenni a szavakat, mozdulatokat, mert mi rögvest “elhatárolódunk”. Ha nem lenne ez a hisztérikus szólesés, egyből leszokna róla a másik oldal is.
KedvelésKedvelés
Gombotznak
Egyetértek. Trier mondja a Nimfomániásban Gainsbourg karakterén keresztül, hogy az a nemzet ami betilt szavakat, az hazudik, az elkezd nem igazat mondani, és pont az ellenkezőjét éri el annak amit szeretett volna. Vagy valami hasonló.
Nem idéztem pontosan, meg is nézem megint azt a filmet, mert tetszik az a monológ és emlékszem hogy nagyon megfogott hogy végre valaki megfogalmazza amit gondolok erről. Trier amúgy is polgárpukkaszt meg félig őrült is lassan, de az akinek nincs őrületnek tűnő dolgai vagy betegségtudata, na az a legbetegebb, enyhén (muhahah) konformista rab.
Vagy szerencsés és ügyes, mert úgy él ahogy szeretne. 😉
Az ő esetében a kritikusság kötelesség, hisz alkotó.
Szerintem nonszensz az hogy nem lehet dolgokat mondani. És nem, nem a nagy szólásszabadság miatt hanem épp azért mert ez is segít megtölteni negatív tartalommal szavakat. Tabusít. Semmi sem bélyegez meg ami igaz, én azt mondom.
Én egyszer kipróbáltam, hogy tabunak tartott kifejezést mondogattam magamban, aztán hangosabban, aztán kiabálva. Az első alkalommal még a gyomrom is összeugrott attól hogy kimondtam, a végén meg súlytalanná vált és nem volt többé félelmetes.
KedvelésKedvelik 1 személy
“az akinek nincs őrületnek tűnő dolgai vagy betegségtudata, na az a legbetegebb, enyhén (muhahah) konformista rab.
Vagy szerencsés és ügyes, mert úgy él ahogy szeretne. ;-)”
Hűha.
KedvelésKedvelés
Jójó, tudom én hogy most egy kicsit túllőttem a célon, meg ítélkezően fogalmaztam.
KedvelésKedvelés
Nem, abszolút egyetértek, nagyon találó. És nem csak a lázadó művészeknek van “hivatalból” bajuk a világgal, hanem minden gondolkodó, erő mellett le nem cövekelő, valamelyes igazságérzettel is megáldott embernek.
KedvelésKedvelés
És akkor a “csak kétezres van nálam”, a zűrös vásárló a boltban, aki csak ötven forintos pontossággal tud fejben összeadni, és a mögötte álló férfi persze kisegíti szó nélkül… több helyet igénylek a világból, mint amennyi járna, mert otthon a beteg gyerek, mert rohanok, mert én vagyok én… vágja is a pofát a pénztáros.
KedvelésKedvelés
jaj mennyire éreztem ezt Magyarországon. Fiatal és csinos nők között dolgoztam, call centerben, férfi szupervizorokkal. Ajjajajjajajj. Akkoriban jó alakom volt, de rövid hajam és nem öltöztem szexisen. Most Angliában élek (beilleszkedtem –elhiztam, stresszevés) de itt engem is emberszámba vesznek. Az egy másik dolog, hogy keletüeurópai vagyok, ami szitokszó, sokak számára, ezért mindig elmondom, hogy magyar vagyok, miheztartás végett, szidjanak a hátam mögött.
KedvelésKedvelés