tavalyi
Hát ezen pörögtünk mi itt, anyák, az elsős lányainkkal. Délutánra van a napközi, egy kis tanulás, játék az udvaron, kreatívkodás, és van a különóra-kínálat: nívós, sokféle, és igen drága.
Én mindenkit önmérsékletre intettem, akivel ez szóba került, mindenekelőtt a lányomat. Elegendő stressz és idő az iskola is, a különóra meg a késő délutánba nyúlik. Nemsokára az ember azt se tudja, kinek süssön majd mézeskalácsot, kit tegez, kit magáz, meg hogy hánykor ér véget. Ez a túl sok új inger sem optimális egy elsősnek, aki fél nyolckor ágyba zuhan, és fél hétig alszik.
Szeptemberben minden színes-szagos még, aztán feladat lesz az is.
Na de mégis.
Zene, valami kreatív, fejlesztés, ha az kell, sport…? Nyelv?
A gyerekkoromra gondolok.
Engem igencsak megáldott a jóisten, nincsen például botfülem, van kézügyességem, hajlékony is voltam, elég jól ment a matek is, meg az anyanyelvem.
Még az idegen nyelv a legkevésbé.
Szüleim ellenben nem annyira Polgár apukák voltak — érdekes belegondolni, akkor milyen lennék, mit csinálnék most.
De persze voltak különórák, és most azt mérlegelem, én azokból mit profitáltam, és akkor, ott milyen élmény volt egyik és másik.
Zene.
Jártam szolfézsra, később furulyára, két évet, majd hetedikben fellázadtam, hogy többet én nem, emlékszem, a kertben rendeztem kamaszos jelenetet anyámnak. Mentségemre szóljon, hogy Budaörsre kellett buszoznom egy-egy félórás foglalkozásért, hetente kétszer. Ott nagyon komoly hallásfejlesztés ment, és elég jól. Szerettem a (férfi) tanárt, mindkettőt, a második hitt bennem. Nem abszolút a hallásom, de igen jó. Rutin kellett volna még hangszerhez, zenehalláshoz is. Írtam már, hogy szolmizálva hallom Bartókot is, ez sokáig zavart, ma már azt érzem, a zenei neveltetés, hallásfejlesztés és később, huszonévesen a kórusévek tettek zeneélvezővé, és ez nagyon komoly örömforrás az életemben.
Habár, soha nem dugom be a fülem, az edzőteremben sem. Nem voltam különösebben walkmanes kamasz, itthon sem szól folyton. Mint egynémely zeneértők, a legjobban a csöndet szeretem, és a koncerteket, vagyis: rádiózás, háttérzene, “ne legyen csönd” zenehallgatás nincsen. (Jé, a szerelemmel vagyok még így, e párhuzamban a rádió volna a társkereső, és a sláger a felületes randi.) A hallásom kiélesedett, amióta itt lakunk. Időszakonként sok és nagyon különböző zenét hallgatok. A cédégyűjteményemet eladtam.
pedig ilyen szép rádióm van
Sok mindent tudok élvezni a zenében. Ám nagyon szenvedek attól, ami csak majdnem. A féltehetségtől.
Sport.
Másodikos koromtól Kinga barátnőmmel együtt Ivánka Máriához (a névre is csak ő emlékszik) jártunk szertornára, keménység volt, arra emlékszem, meg a chest rollra, hogy majdnem eltört a nyakam, de elégedett volt velem a tanárnő derékban. Spárgázni sem ott, sem azóta (de majd most!).
Később egy közeli iskolában még három év, az már rsg. Nagyon szerettem ezt az edzőt, nevére nem emlékszem. Hátizmom, tartásom, mozgáskoordinációm és izomzatom alapjai itt fejlődtek ki, ez nagyon jó befektetés volt, máig élek az áldásaiból.
a vakond szürkés, rendkívül ügyes állat 🙂
Egyébként nagyon kemény volt: csak heti kettő, de egy időben négyre mentem, fél tízre értem haza, mert lelkes amatőrként maradtam a versenyzőkkel is erősíteni. Ott minden volt, állóspárga, két zsámoly között spárga (talaj punciérintéssel), nejlonzacskóban ugrókötelezés versenysúly elérése érdekében. Mármint ezek a versenyzők voltak, nekem csak szordínós nyújtás, a szerek közül meg karika, labda, kötél, tehát az alapszerek, és egy kevés szalag volt; buzogány nem. Egyébként nem csak későn kerültem oda, hanem alkatilag is alkalmatlan voltam erre a sportra. De nem tudom, miért hagytam abba, valahogy elmaradt, vagy a kamaszkor, vagy, ja, a gimnázium?
Eközben “jazzbalett” a saját sulimban hetedik-nyolcadikban, komikus módon nem ment, aztán hirtelen nagyot fejlődtem, meg is dicsértek.
Gimnáziumban néptánc is volt, egy keveset jártam táncházba. Fél vagy egy év röpi, semmi komoly, de azt szeretem. A testnevelők ott megaláztak, meghíztam tizenöt évesen. Lefogytam tizenhat évesen. Meghíztam tizenhét évesen. Sötét évek voltak.
Síelés, 12 éves koromtól minden télen egy hét, amúgy két és fél éves koromban kezdtem a Normafánál, vasárnaponként, anyai örökség, mert ők régen, még a háború alatt a Csillagvizsgálóban laktak, nekik közlekedési eszköz volt. Mi is szoktunk itt. Arról fantáziálok, hogy egyedül, esetleg Lőrincel síelek három napokat Ausztriában, hm.
Húszévesen fociztam egy fél évet, lányok között, a Pepita Sárkány FC-ben, a Kelen pályán. Futni kellett sokat. Valami vizsgaidőszak miatt aztán többet nem.
Futni 2003-ban kezdtem, már akkor is számoltam a lépéseimet, és először 541, aztán 1848 lépést… de még ott, Kelenföldön, a töltés mellett volt egy tízezer fölötti is. És azóta is, ez tartós, bár mostanában keveset futok, inkább sprintelek.
Intellektuell.
Említésre méltó még a gimnáziumi évekből a filmklub, az, meg a nomád táborozások táborépítéssel, felelősségvállalással összesen felértek minden mással, ami akkoriban ragadt rám. Lett szemem a filmekre, A nagy zabálás, Eper és vér, Zabriskie point, Rózsaszín flamingók, és még mennyi minden.
Itt viszont lemaradtam életem nagy lehetőségéről, az alternatív suli egyik legnagyobb dobásáról: a média specializációról, amit egy filmrendező páros tartott havi blokkokban. Ha én azt nem hagyom ki, más lenne most a szakmám.
Nyelv.
Több osztálytársam ment ebbe a filmes irányba, vagy él meg a másik nagy gimis flessből, a japán nyelvből. Én ebben is tehetségtelen voltam (lusta).
Kilenc évesen egyébként volt magántanárral gyomorgörcsös német, ilyen Gizi néni volt, és minek, később angol, sok, tanfolyamon, az első menő (vagyis, már egynyelvű, normális módszertanú) könyvekből, 11 éves koromtól. Az is lassan ragadt rám, még egyetemen se tudtam rendesen, a huszonnégy évesen kezdett angol szakon, sőt, azóta se.
Mostanában meg két félévet jártam a Francia Intézetbe, és ekkor megtanultam squasholni is, ezeket János betegsége idején hagytam abba.
Természetismeret.
Rövid fejezet. Jártam még madárbarát szakkörbe az unokatesómmal, meg is van a Peterson, de nem volt sok látszatja. Az unokatesóm viszont komoly kutató biológus és filmes lett.
Később túrák, nomád táborok a gimnáziumban, elég komoly távok.
Erkölcstan.
És jártunk szintén az unokatestvéremmel református bibliaórára, a progresszív gyülekezetbe, teásan-sütisen-diafilmesen, én ezen felül más felekezethez is, apámmal templomba, ajjaj, a hozzá tartozó rengeteg olvasmánnyal (katolikus is volt köztük, apám eredetileg az). Tagadhatatlan, hogy jelentős műveltséget és bizonyos fajta emberi tartást össze lehetett szedni ott, csak azért elég sötét árnyék is ült az egészen, megírtam már:
Kézügyes.
Kreatívra nem jártam sose, azt magam bíbeltem, egész kiskoromtól, ceruzák, színek és textúrák szerelmeseként. Kevésbé rajz, inkább kalligráfia, színes papír. Kifejezett belső indíttatás, és persze a focista nagyapám, akinek a polgári foglalkozása festő-iparművész.
az álló sorban az a legmagasabb dalia
Ő tervezte amúgy a Fradi első plakátját:
1911
Tanárként vettem hasznát, hogy előrajzolás nélkül bármilyen formát ki tudok vágni papírból, és (ez hasonló) egy vonallal rajzolok arányos, akármilyen állatot (na jó, a szemét később). Néha rajzolok a gyerekekkel, -nek, komolyan nem tudok, gyerekesen akármit.
ezt az esküvői meghívónkra
Felnőttként kezdtem kiállításra járni, lényegében Jánossal, nagyon későn lett szemem az épületekre.
Jaj, volt még matek szakkör harmadikban, Jutka néni, szintén néni, állat jó volt! Azt nagyon komolyan szerettem, és a matekot mindig értettem, mélyen műszaki-reál család tagjaként (orvos–mérnök, anyai nagyszülőK: csillagász, matematikatanár), de valahogy nem hitték el nekem, rosszabb csoportba tettek gimiben, és négyes lett az érettségim (szorgalmasabbnak kellett volna lenni). Amikor OKTV-ztem, harmadikban és negyedikben, elég komolyan foglalkoztak velem külön nyelvtanból, és ez jó projekt volt, egyetemre is így jutottam be. Helyesírási versenyeken arattam már általánosban is.
*
Hogyan döntsünk? Vannak a helyi adottságok oviban, iskolában. Van a mi teherbírásunk: visszük-e messzire, hétvégén is a gyereket. És van a gyerek személyisége, hajlama, érdeklődése.
Nagy kérdés, hogy fejlesszük-e benne azt, ami nem megy, és így egyensúlyozzuk ki a személyiségét, lelkét — például egy amúgy is folyton ugrabugráló gyereknek valami elmélyülős-molyolós tesz jót, vagy pont a mozgásigényét kövessük, tehát az erősségeihez passzítsuk a különórát?
Én hajlok a kiegyensúlyozás felé amúgy, már így elméletben, csak izgalmas, vonzó legyen az a tevékenység. Talán lemarad sok mindenről az, aki mindig csak azt csinálja, amiben úgyis jó, és amit spontánul is folyton csinál. Azt hiszem, Julinak jót tesz a labdás sportág, mert ebben nem volt annyira ügyes.
A lányom most, kis fejtörés után (akrobatikus rocky! dzsúdó! szolfézs!), kerámiára jár hetente egyszer, és focizni kétszer, mert nekem megtetszett a Péter bácsi, mint említettem, jeles futballista sarja vagyok, és focis a család is erőst. És van harmadik éve a szombati tornája, ami inkább mozgáspedagógia, a varázslatos személyiségű Rita nénivel és nyári táborral. És ennyi, minden más nem, nem, nem, hát olyan lenne a hete, mint egy vezérigazgatónak.
Babadávid intenzív úszásra jár az ovival (ez ősszel és év végén két-két hét, akkor naponta), és talán lesz valami torna is a jövő héttől, oviidőben. Január-február-márciusban vízhez szoktatási céllal a két kicsit vittem ahhoz az úszóedzőhöz, akitől Lőrinc (14) olyan jól megtanult úszni, egyébként marha drága volt.
Lőrinc igen aktív szabadidő-eltöltő. A kudarcos kétéves tájfutás óta alkalmanként velem fut, egyébként pingpongozik, hetente egyszer. Spontánul bűvészkedik, ez nagyon komoly hobbi, volt nyári tábor is. Filmeket néz hihetetlen mennyiségben, angolul is, klasszikusokat, és filmháttereket kutat lankadatlanul, logikai társasjátékokban és kémiai témákban mélyed el autodidaktaként, meg izgalmas a blogja is.
Ha egyvalamit kell választani, akkor szerintem a zene ráér, a tehetségfejlesztés, matekozás is, a nyelv pláne. Alkosson vagy sportoljon a gyerek, leginkább. Szent Erzsébet lánya zene-mese-rajzra jár, ahol klasszikus zene szól, közben a foglalkozás vezetője valamilyen hagyományos mesét olvas, és a gyerekek szabadon rajzolnak — abszolút rekreáció.
A hangszertől engem az otthoni gyakorlás riaszt el, és az a sok nyüstölés, amelynek az ilyen családokban tanúja voltam, meg az igazat megvallva, eleinte nem nagy élmény hallgatni sem. Rendkívül sok egyáltalán nem muzikális gyereket hurcolnak hegedülni meg fuvolára, mert úgy tudják, hogy a zene fontos. És nagyon sok gyerek csak kínlódik ezzel, mert teljesíteni kell, gyakorolni kell, és nem nagyon kapcsolja ki a gyereket a dolog.
A sportág szinte mindegy, nem ezen múlik a jövője. Az egész nyomi típusokat (csillogós ruhában űzött hibridsportágak, egyes táncok, ahol a gyereket a nagylányok külseje ragadja meg, nem a mozgás szeretete), az életkorilag alkalmatlanokat (vívás) felejtsük el, illetve ne becsüljük le azt, hogy az extra, nagy helyigényű stb. vagy versenycélú ágak (lovaglás, hoki, vízilabda) ugye életformát is jelentenek. Feltűnt újabban a sok kis lórajongó lány, a vonatkozó matricák és tolltartók, meg az apuka, aki minden szófogadási helyzetben ezzel zsarolja az ovis lányát (“jó, akkor nem kapsz tízévesen lovat”), itt valami nagyon nem stimmel szerintem. Valami egyszerűt, klasszikusat, életkorhoz adaptáltat és hosszú távon is élhetőt válasszunk. A legfontosabb, hogy az edző, tanár szuggesztív és igazán gyerekbarát, az életkorhoz értő legyen.
Okosan válasszunk, keveset, majd legyünk hűségesek és következetesek. Igen, néha rá kell beszélni a gyereket. Nem, a különóra nem attól válik a javára, hogy mindig rohanna oda. Az ekkorka gyerek impulzív, rövid távon gondolkodik, és nagyon hat rá, amit mások mondanak. A felelősség a miénk. Ne, ne engedjük, hogy a gyerek mindenfélét “kipróbáljon, hátha tetszik neki” — a gyerek mindent akar, ami csillog, vagy ahova a menő osztálytársak járnak, és ebből van a sok kéthónapos, semmiértelme, méregdrága, “megvettük a fellépőruhát”, “három hétig beteg volt, lemaradtunk” fajta hamvába halás, ami a gyereknek is csalódás. Persze hagyjuk, ha komolyan utálja a foglalkozást vagy a tanárt, ha túl sok neki, ha színtiszta kudarcélmény — a versenyjellegű, tehetségek kiválogatására szolgáló különórák ezért se jók. És akkor meg azonnali intervenció kell, ha gyanús az edző (ez sokkal gyakoribb, mint amennyiről tudni szeretünk), ha mi érzünk valami rosszat, vagy a gyerek mond valami furát. Nem, nem félreértés, minden ilyen jelzés jelent valamit. De folyton lecserélni a harmadik, negyedik különóráját, Renáta néniktől Orsikon át Brigikig hurcolni a szerencsétlent évekig, az nem valami bölcs, és elinflálja a különóra mint olyan értékét.
Szerintem fontos az is, hogy a délután, az délután: eredménycentikusság, elvárás, konkrét nyomás ne legyen a különórához kapcsolódóan. Az ott legyen megnyugvás, érdekesség, kiteljesedés. És bízzunk a gyerek önállóságában, eredendő megismerni vágyásában, és bízzunk magunkban, a saját attitűdjeinkben, nyelvi mintákban, szabadidőeltöltési példamutatásunkban. Bízzunk a család erejében, a direkt nevelés, fejlesztés, különóra, hajsza és elit suli helyett az otthoni nyugis, ám termékeny, minőségi ingereket biztosító környezetben, az együtt értelmesen töltött időben, közös programokban. Ez gyermeklélekvédelem, lényeglátás, örömelv, amit én nagyon vallok, és amiről a szorongó, rivalizálásban gondolkodó (“lemarad a gyerek” ) és a különóraipar által sokszor lehúzott szülők mintha szem elől tévesztenének.
csak az olvassa. én szóltam 
Ahány gyerekem, annyi féle. A legnagyobb erősen kamaszodik, amit csak lehet, minden iskolán kívüli tevékenységet leredukál. Még azt is, amit ő választott magának és szereti is csinálni, amikor csak lehet, ellógja (betudom az életkori lustaságnak).
A középső egy rakás dologban tehetséges: kézügyes, jó sportoló, komplett zenedarabokat játszik el kotta nélkül, ami miatt már a felnőtt zenekarban zenél, de most mindenekfelett a lovaglás áll. Ahogy írod, életmód. De nagyon tudom ajánlani mint sportot is, iszonyatosan jó tartást, erős izomzatot ad a lányoknak. Nem mellesleg igen, szeretne saját lovat. A legkisebb meg kecskét. Majd.
Ja igen, a kicsi. Semmiben sem tehetséges kimagaslóan, de lelkes. Még. Legszívesebben mindenre menne, és megy is arra, ami belefér: zene, úszás, tánc, lovaglás, kézműves -nagyon be van táblázva, de egyiket sem mi erőltettük, mindet magának választotta és egyelőre még bírja.
Én nagyon sajnálom, hogy a szüleim nem viselték a szívükön a szabadidős tevékenységeimet (sem). Nagyon hajlékony kislány voltam (én spárgáztam 😉 ), és a tornaszakkör tanárnője hívott is, és már nem emlékszem, végül miért nem jártam. Franciából egy éven át olyan tanárnőnk volt fakultáción (Országjáró Magdolna), hogy beszéltünk franciául. Őrülten sajnálom, hogy alig emlékszem belőle valamire. A zene is könnyen ment, helyem lett volna a zeneiskolában, tanulhattam volna hangszeren.
Középiskolában meg már nem volt semmilyen lehetőségem, erre most ébredtem rá: ott tényleg nem volt szabadidő hasznos eltöltése. Csak szilencium.
Irigylem a gyerekeimet a sok lehetőségért, meg hogy a szüleik figyelnek rájuk.
KedvelésKedvelés
most nem sorolom fel, hogy a három gyerekem hány helyre jár és az ezek összeegyeztetése (térben és időben) miatti nyűgös stresszezésemet sem a du. fél 4-től fél 7-ig tartó időszakban. de ha visszagondolok messzeringó gyermekkorom világába, akkor az jut eszembe, hogy SZAKKÖR. helyben az iskolában, ingyen, délután. persze nem gondolom én ingyér, de adott az iskola, a gyerek, a pedagógus, akinek én igen szívesen fizetnék a különóráért és ehhez képest öt helyre hurcolom a gyerekeket. én rajzszakkörre, bábszakkörre és énekkarra jártam alsósként a suliban. a fiam iskolájában sakkozni lehet, kosarazni/focizni/rsg-zni és ennyi. tantárgyakhoz köthető szakkörök (programozás, fizikaszakkör, kézműveskedés, rajzkör) kimentek a divatból, vagy csak náluk nincsenek?
KedvelésKedvelés
Jogos. Isteni szerencse, hogy nálunk a művház, zeneiskola, sportcsarnok és uszoda, mint a délutáni foglalkozások fő színtere, kb 100 méteren belül van. És igen, miért nem az iskolában? (Na jó, némelyik ott és ingyen.) Régen hogy volt ez vajon, járt a szakkörökért a tanároknak külön juttatás?
KedvelésKedvelés
Szerintem régen még járt, aztán meg már nem igazán. Mostanában sem jár, sok helyen beépítik a kötelező óraszámba, sokszor azért, hogy meglegyen a teljes állása az illetőnek, de olyat is tudok, ahol az igazgató megmondja, hogy kedves pedagógus, te ezt a szakkört tartod hetente kétszer – ha nem tetszik, akkor holnaptól nincs állásod.
KedvelésKedvelés
Meg amikor mi voltunk gyerekek, még nem heti 26 órát tartott egy pedagógus, plusz a többi mindenek, hanem 18-at. Amellé azért kicsit több extra fér, puszta lelkesedésből is. Én is csupa ilyenekre jártam annak idején, önszántamból.
KedvelésKedvelés
És a mai gyereknek sem annyi órája van, mint nekünk volt: a nyolcadikos gyerekemnek minden nap 7 órája van, pluszban 2x még 0. óra is. Nem csoda, ha nincs kedve délután már semmi pluszhoz.
KedvelésKedvelés
Igen, ez is fontos, arra határozottan emlékszem, hogy max 6 óránk volt nyolcadikban is, és heti minimum 1, de talán inkább 2 nap csak 5. Nulladik csak gimitől, na az is egy emberiség elleni bűntett… csak olyan emlékeim vannak róla, hogy sötét van és hideg, és nyitott szemmel alszom, és semmi értelme az egésznek, és ezekhez az élményekhez kötve tanultam meg az angol “feel miserable” jelentését.
És volt olyan gimis csoportom, akik maguk kérték, hogy 8. óra helyett tegyük 0. órába az egyik közös óránkat, mert különben nem érnek oda időben a különóráikra. Szegények reggel héttől estig nyomták, aztán meg még tanultak otthon, és ekkor voltak asszem 15 évesek. Ennyi munka egy felnőttet is kikészít.
KedvelésKedvelés
A suliban, ahol most tanítok, sem jellemző a különórára járás. Ennek anyag oka is van, hiszen főleg szegényebb néposztályokból való gyerekekről van szó, akiknek a szülei nem tudnának havi több ezer forintot kifizetni. Egyszerűbb emberek amúgy sem ragaszkodnak annyira ahhoz, hogy a gyerek zenéljen, meg sportoljon meg egyéb – örülnek, ha leérettségizik és lesz egy szakmája.
Emellett, még aki szeretne, annak sincs sok lehetősége, mivel a zöm vidékről jár be – van olyan diákom, aki napi 2 órát utazik. Hajnalban kelnek és az utolsó óra után rohannak a buszra, vonatra, mert ha csak a későbbit érik el, akkor este hétre-nyolcra érnek haza. És akkor még készülni is kéne másnapra… Nagyon nehéz nekik bármilyen suli utáni programot szervezni, mert ha vége az óráknak, csak az van a fejükben, hogy húzzunk már haza – abszolút meg tudom érteni őket.
KedvelésKedvelés
Úgy reméltem, hogy tanárokkal lehet gazdagon beszélni erről, értékalapúan, intellektuálisan, és ezúttal kimarad (vagy legalábbis nem lesz egyetlen megemlítendő) a jajsajnosminálunknehézazélet-ciberétettemgyerekként issú… annyira sokrétű a poszt, annyi minden eszedbe juthatna, miért kell mindig beállni a panaszkultúrába? (Írjak a bojlerről?)
KedvelésKedvelés
Nem tudom, a “nálunknehézazélet”-et a honi óraszámok fölötti sajnálkozásra (is) értetted-e, sajnálom, ha ilyennek tűnik az irány, nem panasznak szántam, nekem az eltűnt szakkörök kapcsolódni látszottak a témához, szerintem emiatt nem éreztük a különórák hiányát sokan. Szakkör nélkül nem maradt le senki semmiről nagyon, számokban kifejezhető teljesítményét, továbbtanulási esélyeit tekintve legalább is, maximum egy jó kis közösségépítő programról (erről viszont nagyon is lemarad a minden nap magánórákra futkosó, versenybe hajszolt gyerek), meg olyan fajta fejlődésről, hasznos időtöltésről, aminek akkor nem sokan voltunk tudatában, de tagadhatatlan.
Eddig nem sokat gondolkodtam ezen, de itt látszik, hogy a tanárok és diákok leterheltsége nyomós oka lehet a jelenségnek. Nagyon érdekes, miért lesz erre még nagyobb fokú leterheltség a válasz, amibe már a szülők is beszállnak.
KedvelésKedvelés
Nem, ezt nem arra értettem. Kolléga volnék, igaz, egyetem mellett tanítottam, félállásban (és soha nem panaszkodtam). De a keserves gyerekkorról, “én sajnos nem tudok”-ról már sokat olvastunk. És azért mondom ezt, mert ez a személet nem segít, ebbe bele lehet ragadni, és racionálisan nagyon sokszor nem úgy van, vagy nem annyira, vagy nem az az igazi ok. Mindenkinek nehéz.
Baromi sok a különóra ott, ahol van fizetőképes kereslet és szülői erőforrás a szállításra, és én azt állítom éppen, hogy nem is arányos az eredmény, a boldogulás és beválás mértéke. Az egész inkább hajsza és túlterhelés, konfliktus, macera és erőltetés megy, meg státusszimbólum. Szerintem “a grundon” boldogabbak a gyerekek.
Ezért is a nyugis kisiskolát választottam, itt még 300 diák sincs, és a poszt arról szól, hogy ne legyen sok különóra. Nem hajszolunk semmit, bízunk, szeretünk, békén hagyunk. Nagyon paráznak a szülők, hogy lemarad a gyerek, miközben ők nem nevelik önállóvá, ők mutatnak igénytelen példákat művelődésre, szabadidőeltöltésre, ők vesznek szar játékokat (abból túl sokat), nevelik dologiassá a gyereket szellemi és kreatív helyett, ők féltik agyon a gyereket és vannak a sarkában állandan, basztatva, kontrollálva, ők ltának mindenben problémát, ahelyett, hogy azt sugallnák: jó vagy, és minden rendben van, és ők nem figyelnek oda egy csomó mindenre, ami viszont igenis rontja az esélyeiket (pl. hogy mit eszik a gyerek, hogy bármilyen szabad játék, rohangálás, spontán barátkozás jobb kiskorban, mint a kütyü és magányos nyomkodása, vagy hogy a tévé nem való a kicsiknek, figyelemzavaros, túlingerelt, zizi gyereket nevel, háttérzajnak meg főleg nem).
KedvelésKedvelés
Hát sajnos ez a realitás, erről tudok írni – kisvárosban, vidéken nagyon kevés a lehetőség a szakkörökre, különórákra.
Abban teljesen egyetértek veled, hogy a túl sok szakkör abszolút felesleges, és azt hiszem, nekem is jobb volt gyerekként, hogy inkább szabadon rohangáltam délután kisiskolásként, mint ha nemszeretem különórákon ültem volna. Sajnálom azokat a gyerekeket, akiknek a hét minden napján valamilyen különórájuk van.
Ugyanakkor azt gondolom, hogy nagyon sok gyerek nő fel ingerszegény környezetben, nekik jót tennének az értelmes közösségi, művészeti egyéb programok – szélesedne tőle a látókörük, új élményeket szerezhetnének, rájöhetnének, hogy mennyi jó és érdekes dolog létezik és milyen sok értelmes és építő jellegű tevékenységet lehet a szabadidejükben végezni – mert ők otthon nem látnak ilyet. De kevés erre az idő és a pénz – a tananyag annyira sok, és annyira rengeteg órájuk van a gyerekeknek, hogy utána már irgalmatlan nehéz megmozgatni őket. Sokszor próbálkozunk nekik szervezni mindenfélét, filmklubot, túrát, egyebet, főleg olyan programokat, amiket ők maguk választanak, hogy jajj, de jó lenne, de csak nagyon kevés diák jön el rájuk, mert ha arról van szó, hogy órák után lenne, akkor már hű nem, mert akkor már elegem van és megy a buszom. A hétvégi programokkal ugyanez a helyzet – ja, ja, jó lenne tanárnő, de hogy én szombaton fel nem kelek, az tuti. Aki mégis eljön, az rettentően élvezi és az az érzésem, többet tanulnak egy-egy tartalmas különprogramból, mint órákon. Hihetetlen izgalmas például látni, hogy azok is, akik órákon passzívak, mennyire be tudnak vonódni mondjuk egy filmnézésbe, s aztán a film megbeszélésébe – hogy milyen jó gondolataik vannak, mennyire érdeklődnek és hogy élvezik az egészet.
Sokszor gondolom azt, hogy jó lenne sokkal kevesebb tanagyag, és sokkal több izgalmas különóra-szerűség….
KedvelésKedvelés
“kisvárosban, vidéken nagyon kevés a lehetőség a szakkörökre, különórákra.” csak nem ez volt a téma, és ez tökre élez megint, fölöslegesen, meg jómagyar passzív panaszkodósba süllyedsz, Arita, neked se jó, én is unom
bocs
KedvelésKedvelés
Köszi, Éva, most már világos a komment, csak picit megakadtam, írtam-e olyat, és ha igen, mit, amit nem kellett volna.
KedvelésKedvelés
az óraszám stimmel, tényleg nem volt ennyi, de mivel napközis voltam, a sulin belüli szakkörökre csak át kellett sétálni egyik teremből a másikba. most pedig fél négy után viszem őket különórákra, amiket ők választottak lelkesedésből, és amelyekről fél hat-hat körül kerül haza a nagycsoportos és a 3-os.
KedvelésKedvelés
Jaja, mindig elképedek a szülőkön (többnyire anyukákon), akik képesek a délutáni csúcsban főállás mellett három gyerekkel zsonglőrködni minden áldott délután… szerintem ők ismernek valami fizikai törvényt, ami egyszerű földi halandók előtt rejtve marad, másképp elképzelhetetlen, hogy ezt lehet.
KedvelésKedvelés
És minek…?
KedvelésKedvelés
Egy ideig megkérdeztem néha, mindig az volt a válasz, ami a gyerekkel otthon tanulás kérdésére is: minden más szülő csinálja, ha én nem, az enyém lemarad. Én ettől olyan szomorú leszek mindig. Alig láttam köztük olyan gyereket, aki örömmel, érdeklődéssel, jól csinálta azt a nem túl sokfélét, amit csinált.
De az meg olyan öröm, meg kicsit vicces is, amikor a zenei őstehetség tanítványommal összefutok a zeneiskolában egy este, és beszélgetünk arról, hogy többet foglalkozik a hangszerével, mint az egész iskolával együttvéve, de az én tárgyamnak – világnyelv – kicsit azért látja értelmét, mert mi lesz, ha világhírű lesz, és külföldre jár majd koncertezni… 🙂 Szerintem ő tud valamit, amit sokan nem.
KedvelésKedvelés
Én nem jártam semmire. Részben azért, mert nem volt rá lehetőség: a nyolcvanas évek közepén mi voltunk az a generáció, akiknek semmi programot nem szervezett senki a faluban. Előtte a szüleinknek még volt néptánc, meg hasonlók, és pár évvel később tesóméknak elsősegélynyújtó szakkör, de nálunk semmi. Ha el is kezdett egy-egy tanár egy szakkörfélét, két-három alkalom után abbamaradt az egész, mert se a gyerekeket, se a tanárt nem érdekelte igazán. A suliban egyedül az énekkar működött, amire anyu erőltette, hogy járjak, de onnan két óra után elküldtek, mert annyira hamis voltam. Baromira örültem neki, hogy nem kell mennem többet, utáltam az egészet, és a megfelelő hatás érdekében még rá is játszottam a hamisságra.
Igazságtalanságnak éreztem, hogy mások már végeztek az óráikkal, és mehetnek ebédelni, játszani, nekem meg a hülye énekkaron kell kornyikálni. Fura gyerek voltam én, mélységes ellenszenvvel és gyűlölettel mindenfajta különóra iránt – ha csak felmerült, hogy esetleg anyu elvinne ide vagy oda zongorázni vagy akármit tanulni, a végsőkig ellenálltam. Úgy voltam vele, hogy eljárok az iskolába, tanulok rendesen, de ezen kívül ne akarjanak tőlem semmit – ha vége az óráknak hadd menjek a placcra játszani meg rohangálni a többi idiótával, utána meg úgyis kezdődik a napközi, ahol majd megírom a leckét, oszt viszlát.
Ugyanez volt gimiben is – öt órakor keltem amúgy is, örültem, hogy túléltem a hat meg a hét tanórát, és utána már futhattam is a buszra, hogy hazaérjek, ahol várt a munka, illetve öttől nyolcig a tanulás másnapra. Ha valaki azzal jött volna, hogy különóra meg szakkör, isten bizony pofánvágom. De nem is erőltetett nálunk a gimiben sem senki ilyesmit – énekkar volt, meg a sportolóknak edzés, de azon túl semmi más, az osztálytársaim sem jártak semmi plusz órára, kivéve azt a barátnőmet, aki zeneiskolás volt.
Egyetlen kivétel volt az aerobic, ami olyan 12-13 éves koromtól indult a faluban. Azért kezdtem el járni, mert anyu azt mondta, hogy csak úgy írja alá a tesi felmentéses papíromat a gimiben, ha külön vele eljárok sportolni. Bármit megtettem volna, hogy a tesióra rémét, és ezzel együtt az osztálytársaim előtt elszenvedett folyamatos megaláztatásokat elkerüljem, így aztán heti kétszer aerobicra jártam. Szeretni először nem szerettem, mert nulla ritmusérzékkel képtelenül béna voltam hozzá, de aztán megszoktam, és onnantól kezdve mindig jártam valamilyen edzésre.
KedvelésKedvelés
Énekkart ugyan így utáltam 🙂 De az általánosban kötelező volt annak, akit kiválasztott az énektanár (kicsit megszállott volt).
KedvelésKedvelés
Mi ugyanoda jártunk? 🙂 Vagy nem csak az én énektanárom volt ilyen? Bár őt szerintem nem a megszállottság vezérelte, hanem csak nagyon ciki lett volna, hogy önszántából nem jártak volna annyian, hogy legyen az iskolának kórusa. Nem volt túl népszerű szegény, mit szépítsük… Azt mondjuk mai napig nem értem, hogy tehette kötelezővé.
KedvelésKedvelés
Nagyon jó téma!
Épp tegnap láttam a Rusmore (Okostojás) c. filmet, a kedvenc Wes Anderson-filmem lett, rövid előzetes:
“A film Max Fisher, a Rushmore Gimnázium végzős diákjának történetét meséli el, aki meglehetősen fontos szerepet tölt be a patinás oktatási intézmény életében. Jelenleg ő az iskolaújság- és évkönyv szerkesztője: a Francia Klub, a Német Klub, a Sakk Klub és a Csillagvizsgáló Klub elnöke: a vívócsapat kapitánya és a retorikai önképzőkör elnöke: valamint a Max Fisher Színjátszókör igazgatója és producere, amely számára darabokat ír a rendőrségi korrupcióról, a nagyvárosi bűnözésről, a háborúról és az élet egyéb örömeiről. Max szeretne korengedménnyel bekerülni az Oxfordi Egyetemre. (Ha oda nem megy, hát akkor a Harvardra.) Csak az a bökkenő, hogy Max az iskola egyik legrosszabb tanulója, akit éppen próbaidőre bocsátottak: még egy karó, és repül.”
Nekem a szüleim két különórához ragaszkodtak, elég konzekvensen, tiltakozásaim dacára is, az egyik egy nyelv, a másik egy sport volt. Évekig kellett járnom. Utáltam. Nulladik órában, hetedik-nyolcadik órában vagy épp este 7-kor vagy szombat délelőtt voltak az órák – egyiket se szíveltem. Nem éreztem jól magam, és ennek megfelelően szabotáltam, lazsáltam, lógtam, nem tanultam otthon. Ma mindkét dolog javamra válik az életben, egész jól mennek, hasznosak is, de sokat gondolkodom, megérte-e a sokévi kellemetlenség. Sokkal többet haladtam később azon diszciplinákban, amelyeket már önként és lelkesedéssel űztem.
Az is jó kérdés, hogy a gyerek gyenge oldalait erősítsük (a “fejlesztés” is valami ilyesmi), vagy az erősekben engedjük kibontakozni. Meg mi a helyzet azokkal a tevékenységekkel, amik csak többévi energiebetét után élvezhetőek, lásd zenetanulás. Meg az olyan gyerekekkel, akik mindenre akarnak járni.
KedvelésKedvelés
Éva, az a kézenállás nagyon brutális…!
KedvelésKedvelés
Egy elkapott pillanat, újabban pár másodpercig meg tudom tartani.
(S nyakamon érzem, hogy…)
KedvelésKedvelés
Szinte szó szerint egyetértek. Nálunk van a suliban elérhető sport (judo), így az inkább ülős, olvasós fiam oda jár. A zenesuli meg szemben van átjönnek értük, így a lányom furulyázni kezdett, mert érdekelte. Ha megunja, nem fogom erőltetni, de tehetséges (tőlem örökölte, de én sosem jártam). Barkács szakkör is van neki, a napköziben, így vinni nem kell őket sehova. Vidékről járunk be, meg sem tudnám oldani másképp. Ha majd önállóan el tudnak járni, akkor mehetnek ahová, amire akarnak, amíg nekem kell vinnem, addig marad, ami helyben elérhető, azért van választék így is.
KedvelésKedvelés
A lovaglás miért jelent életformát? Hát nem én tartom, ha nem kell messze menni, akkor annyi, mint a torna akár.
KedvelésKedvelés
Mert általában messzire kell menni, ezért autóval, baromi veszélyes, külön cucc kell, sok mosás, időjárásfüggő és eszement drága is. Amúgy meg gerjesztett mánia lett belőle, státusszimbólum. Szerintem. És bocs attól, aki éli, szervesen, és akinek egyszerűbb, mindezt tanárként tapasztaltam, nyafogó hangsúllyal előadva.
KedvelésKedvelés
biztos van ilyen… én szerencsére nem ezt élem át. a lányok lemennek a lovardába (helyben van, egyébként), etetik a lovakat, csutakolják, szeretgetik, kantározzák meg minden olyasmit megtesznek, ami a lovaglást megelőzi és befejezi. előbb-utóbb én is ki fogom próbálni, bár félek a lovaktól úgy általában, de van egy-két kedves ló, akikkel magam is barátkozom.
KedvelésKedvelés
Ez meg a főváros…
KedvelésKedvelés
ez meg vidék. itt pl. edzőterem nincs.
KedvelésKedvelés
A nap az égen van. (???)
A blogot egy fővárosi, edzőterembe is járó bloger írja (mindjárt indul), akinek a különórákról és a lómániáról úgy általában ez a véleménye.
Én nem értem, miért viszonyít mindenki, nem várom el senkitől, hogy ne szeresse a lovakat, bringázzon vagy terembe járjon.
KedvelésKedvelés
Ez nekem olyan paradoxon. Imádom a lovakat, lovagolok (na, jó -tam, most épp szünet) is, de szögezzük le: a ló trappbanszarik, fingik, nyálas, és terep után tetőtől-talpig saras és büdös leszel. Hogy ezt a cuki aligtinilányok hogyan hozzák össze a tündibündi cukimuki rózsaszín nyerges műanyag barbilovacskákkal? Még azok is, akik egyébként tényleg járnak lovagolni, a legszakadtabb mackónadrágjukban, gumicsizmában? Valamint fent említett cukik nyafogó hangsúllyal hogyan győzik meg azt a mázsás, önfejű dögöt, hogy ők a főnökök?
KedvelésKedvelés
“Amúgy meg gerjesztett mánia lett belőle, státusszimbólum” Mondjuk ez vsz. igaz. És persze tény, hogy szerencse, ha közel van.
KedvelésKedvelés
Saját paripával és paripákkal a lótartás tényleg életforma. Még akkor is, ha nem hátas, hanem hámos. Főleg, ha hámos! Országomat egy pár, suttogós erdészeti lóért, hejj, de eladnám.
KedvelésKedvelés
Igen, biztos. Annak, aki olyan. Mondjuk nem akar utazni, nem rohangál álló nap. Szóval tartózkodnék attól, hogy azt sugallja bárki, hogy “az az igazi élet”, mert nem így van.
Itt járnak amúgy lovas rendőrök, néha látom őket, meg a lókakiból tudom.
Van ez a lovaglós képem, 2011 nyarán, a fehér éjszakák idején Turku külvárosi részén készült:
Ott voltam velük egy ideig, ez egy nagyon spirituális hippi lány, gazdag szülőkkel, meg a barátja, és lehetett nekik ez a hobbijuk. Vendégeket fogadtak, táborokat szerveztek, áldást kértünk az ételre kézen fogva, sérült gyerekeket lovagoltattak pro bono. Nagyon tetszett, jó volt ott.
Engem nagyon más érdekel a világból, jó volt látni a lovakat (ez épp egy magyar, egyébként), de már ott is örültem, hogy ezt nem én csinálom. Városinak születtem, nekem a kutya a maximum (és ő is sok).
KedvelésKedvelés
De a saját ló csak opció, nem kötelező a lovagláshoz.
KedvelésKedvelés
Kodály alapította zenetagozatra jártam, úgyhogy heti két kóruspróba, (verseny előtt heti 3+ szombat délelőtt, plusz hajnali szólampróba) volt az alapállás, ezen kívül zeneiskolában hangszer tanulás. 10 évig tanultam hangszeren, sosem voltam különösebben tehetséges, de az önfegyelmemet és a fellépésemet ezeknek köszönhetek. Különösebb lámpaláz nélkül tudok sok ember elé kiállni most is (na nem énekelni), ha nem is szeretem, de sosem jövök zavarba. Képes vagyok a favágó munkára, ezt kizárólag a hangszertanulásnak köszönhetem. Órák, mire az az egy ütem úgy sikerül, évek, mire élvezhetően tud az ember zenélni. No, de ez csak a hozadék, a legnagyobb ajándék, hogy vájt füllel hallgatok zenét, könnyűt és komolyat, könnyűből csak jót, igazán jót.
Azt sajnálom, hogy a sport szeretete kimaradt, a családom erősen az intellektuális vonalra gyúrt, így némi tartásjavító alsós művészi torna, és balett után csak az iskolában kötelező néptánc maradt, középiskolás koromban jött az aerobic, ezt komolyan nyomtam, érettségink évében tanárhiány miatt én tartottam a tesiórák keretében.
Sajnos a nyelvtanulásra nem igazán figyeltek a szüleim, mivel édesanyám nyelvtanár, így azt hitték ragad. Nem ragadt, bár korán német nyelvvizsgáztam, angolul értelmesen beszélni a mai napig nem tudok, hiába olvasok és írok. Még nem adtam. fel.
KedvelésKedvelés
basszus, azt hittem, csak mi röhögtünk ezen a jelenségen a barátnőmmel a suliban, hogy vannak ezek a csillogó tolltartós, nyiffnyaff kiscsajok, akiknek kedvenc állata a ló meg a DELFIN. ez egy típus. bocs, csúnya, tudom, biztos tök normális felnőttek lettek belőlük azóta, csak hát akkor is megfigyeltük 🙂
én csak alsóban az iskolai különtornára jártam lajos bácsihoz, az nem volt komoly, meg negyedikben jazzbalettre, a szomszéd utcába, az se volt rossz, de nem voltam jó benne, ott volt bógni, hát nekem az már akkor is esélytelen volt. most a fegyencedzésben láttam ezt a kézenállásban fekvőtámaszt, gondoltam, kipróbálom az irodában a szekrénynek támaszkodva, hát kettő sikerült is, de aztán úgy a fejembe ment a vér, hogy tisztára rosszul lettem, öt percig ültem utána, szóval asszem ez továbbra se az én világom 🙂
viszont komolyan csak nyelvre jártam, alsóban különangolra, ötödiktől meg, mikor már rendes angol volt a suliban, akkor németre, a szüleimnek ez volt az egyetlen nagyon komolyan vett dolga, hogy ha ötödikes leszek, választanom kell egy nyelvet. én meg imádtam a nagymamámat, őrülten felnéztem rá, és neki osztrák ügyfelei voltak a munkahelyén, és németül beszélt, úgyhogy én már kiskoromtól németül akartam tudni, hát egyértelmű volt. be is írattak, hogy ne kelljen hurcolászni, a suliban az egyik némettanárhoz órák után, egyébként ez kifejezetten szülőkímélő és bölcs döntés volt, később meg, nyolcadiktól a goethe intézetbe, amikor már oda egyedül tudtam villamosozni. oda jártam aztán érettségiig, kurvára meg is tanultam németül, míg a többiek kilencedikben kezdték a második nyelvet, én velük együtt már a harmadikat, de azt sose tanultam meg rendesen, mint ahogy ők se a másodikat, kilencediktől érettségiig heti három csoportos óra egyszerűen nem volt elég. én ebből a tőkéből a mai napig élek, hogy két nyelvet tudok tisztességesen (nem tökéletesen, de azért egész jól), az összes munkahelyemhez felvételkor elég nagy előny volt, még ha nem is kell mindennap a német.
a húgommal ugyanez volt, csak ő franciát választott ötödikben, és szerintem a szüleimnek ez egy kurva jó döntése volt.
intellektuálisan és kulturálisan nagyon sznob a családom, de speciel nagy nyomasztás a különórákkal nem volt, és soha nem is hurcoltak délután egyikünket se, a különóráink vagy a suliban voltak, vagy a házunktól egy utcára, vagy már csak akkor jártunk, mikor tudtunk egyedül járni.
ja ki ne hagyja, jártam még tizedikben kémiakorrepetálásra a nagyapám chinoinból szerzett régi kollégájához az újpesti lakótelepre, de az nem kifejezetten szenvedély volt, hanem annál inkább kényszer, hogy ne bukjak meg. egyébként vicces módon ott aztán annyit tanultam a gyűlölt és rettegett kémiát, hogy amikor a mostani munkahelyemen a veszélyesáru-képzésre jártam, annyi mindenre emlékeztem (de csak ilyen vezényszavakra, hogy kovalens kötés meg ilyenek) mindenki el volt ájulva, és azt kérdezgették, hogy ugye kémia tagozatos voltam, hát nagyon kellett röhögnöm, nem is árultam el aztán, hogy végig a bukás szélén egyensúlyoztam.
KedvelésKedvelik 1 személy
Ez ismerős, gimiben másodikban megbuktam matekból meg kémiából, nyáron három héten át jártam korrepetálásra egy zseniális nőhöz, azóta is tudom a szerves kémiát, a másodfokú egyenletet meg a trigonometriát 🙂 (és semmi mást.)
KedvelésKedvelés
Ez nagy előnye a waldinak, hogy amúgy is van két nyelv, meg furulya, meg dráma, meg sok mozgás, alsó tagozatban nem is nagyon javasolják a különórákat.
A lányok jártak gitárra, a középső sokáig, meg is tanult, az abszolút hallású legnagyobb két év után megunta, aztán két évig fuvolázott, azt is megunta, de most már sok éve kórusban énekel, élvezi, fellépnek klassz helyeken.
Úszni könyörtelenül elkergettük őket, de tudták, hogy csak addig kell járni, míg meg nem tanulnak, erős volt a motiváció 🙂
KedvelésKedvelés
Valaki írta itt följebb, csak most nem találom, hogy valami zene (szerintem nem feltétlen hangszer) és valami sport legyen: én is ezeket tartom nagyon fontosnak, a többire ott az iskola, meg az önállóan felhasznált szabadidő, ne legyen az is nyűg, kötöttség. (Ezekre is ott lehetne az iskola, persze, de most ne reformáljunk oktatást.)
A zene is lehet sokféle formában: szerintem még az is járható, ha valami zene-sport-ötvözet lesz belőle, akrobatikus rakkendroll vagy hip-hop, vagy ilyesmi, a lényeg a kikapcsolódás, az öröm, a zene, a mozgás, a feltöltődés, a közösség, a ritmusérzék, mozgáskoordináció, tartás, állóképesség nem görcsös, csak mintegy mellékhatásként való fejlesztése, másféle koncentráció, kitartás, mindezek jótékony hatása a mentális funkciókra. Aztán ha a gyerek még más dolgokat is akar, csinálja, de a lehető legönállóbban, a szülőktől legkevésbé függve, de itt már képbe kerül az a téma, amit egy másik poszt alatt már kitárgyaltunk, csak a címére nem emlékszem, hogy mennyire önálló a gyerek, el tud-e menni a-ból b-be egyedül, vagy ez is a szülőknek lesz feladat, nagyobb családokban gyerekszámmal megszorozva, és az anyagi rész még szóba se került.
Én nagyon szerencsés voltam, egyedül a sport hiányzott, de azt megoldottuk sok kinti játékkal, volt viszont kötelező énekkar, érdeklődésből zeneiskola, németszakkör, matekszakkör, színjátszó szakkör, honismereti, természetismereti, rajz és kézműves, stb, mint a suliban, ebédre haza, aztán vissza, minden délután, mind ingyen, örömmel, önként (kivéve az énekkart, de titokban nem bántam, hogy kötelező, önként ciki lett volna, de annyira szerettem énekelni, hogy még így is jobb volt, mint a semmi), sulis tanárokkal, lelkesedésből, egyedül, sokszor azt sem tudták a szülők, hol vagyok, csak annyit, hogy valami szakkörön a suliban. Ami megmaradt belőlük: mindaz, amit följebb felsoroltam, és a bónusz, hogy ez a sok csodás pozitív élmény a tanáraimmal ért, megélhettem velük az igazi örömtanítást-tanulást, ami órai keretek között néha kissé háttérbe kényszerült. Szerintem ők is ezért (is) csinálták. Nagyon hálás vagyok nekik a lehetőségekért.
Ha a gyerekemnek lehetne ilyen, nagyon boldog lennék. De ez a zene-mese-rajz is remekül hangzik. 🙂
KedvelésKedvelés
Szakkörök. Első osztályban nem jártam se én, se a gyerekeim semmire, az úszást kivéve. Később természetesen rajz-szakkör végig minden szinten. Énekkar, furulya, kamarazene, én szerettem a szoci karéneket is, ahol munkásmozgalmi dalokat és Kodály kórusműveket énekeltünk, valamint a gimiben az ambíciózus, és jóindulatú énektanár saját műveit. Áltisiben az énektanár nem volt jóindulatú, de Lajos bácsinál (karének, furulya) élvezkedhettünk. Mindig voltak fellépések is, természetesen, mert ének-zene tagozat voltunk. A zene és rajz után angol nyelvi szakkörre is jártam, az általánosban, mert ott angolt nem, csak oroszt tanultunk. A gimnáziumban TIT tanfolyamokra jártam: angol, filozófiatörténet. természettudományok, és az intézményen kívüli délutáni J.A. verselemzések (Fábri Péter!), és volt még pedagógia-pszichológia szakkör a rajongott magyartanárommal. Sport: úszás a TF-en, Pista bácsival, a hivatalos brutális tesitanárnő ellensúlyozására. Gimnáziumban no sport, – tesitanárnő maitt, szintén – kivéve ping-pong, bárhol, ahol csak lehet, csak a szellem fejlesztése, a kultúra habzsolása, ellenben hatalmas séták az őszi-téli Budapesten, az akkori lovagommal, hosszú művészettörténeti beszélgetések közben. Nyáron hivatásos kiránduló, gyümölcsszedő, szüretelő vagyok. Síelni én húsz évesen kezdtem, a szüleim nem síeltek, anyukám még biciklizni sem tudott. Nem árulhatom el, hogy szerteágazó, de meglehetősen egyirányú érdeklődésemhez képest jelenleg milyen munkakörben ügyködök.
KedvelésKedvelés
ovi mellett muzsika, torna berczik saranal, marczibanyi teri szabadido kozp. hetvegi bab/tanc/kezmuves, muzeumi magyarazatos tarlatvezetesek es kezmuveskedesek (persze ezek kesobb is).
altiskola mellett tenisz, klasszikus balett, angol, szolfezs es hegedu.
gimnazium mellett jazz-balett, desi huber rajzkor (csendelet portre akt), filmklub, szinhaz es opera berlet, matek-fizika kulonora, pszichologia es szombati szabadegyetem.
a hegedut hat ev utan kihisztiztem, hogy ne kelljen (foldon fekve, orditva).
felnottkent (huszas evek) leb@sztam anyamat szinten orditva, hogy hagyta, h abbahagyjam.
(most tesztelem, hogy anyam olvassa-e a blogot szisztematikusan :-)).
parom egesz eleteben csak biciklizett az utcai haverjaival.
most allunk a harom eves gyerekunk felett aki a holland suli mellett mar jar tornara, magyar mesevarosba es uszni. mindketten azt latjuk, hogy jo ez igy, ellenkezo a hatterunk es megis ide jutottunk mindketten, hogy igy csinaljuk. en szerettem a sokfelet, o is szerette a teljes szabadsagot. megis e mellett dontottunk. remelem eszrevennenk ha nem jo, ha sok.
fontosnak tartjuk az otthon toltott idot, de ezekben az orakban nem tudna otthon lenni vagy nem velunk. viszont hetvegen ha otthon akar lenni akkor probaljuk ugy alakitani, nem kotelezo a “jatszoter”. a sok ember, sok impulzus mellett vagyunk harmasban is.
de azt gondolom, hogy az is jo, ha a gyerek otthon van iskola utan es szabad. hogy nem biztos, hogy ettol fugg barmi. lehet igenye sokmindenre igy is vagy ennek ellenere.
KedvelésKedvelés
Nagyon érdekes az életetek. Mit csinálnak ebben az iskolában?
És hát ez, amit a múltról írtál, klasszikus úrilány-neveltetés ám.
Egy szem gyereknek a különbármi gyerektársaság is, otthon lenni nem annyira a szülőkkel élmény, inkább (korabeli, több) gyerekkel. Nagyon szerencsések vagyunk, nálunk ez most extrán van.
KedvelésKedvelés
Urilany. Haha. Mar-mar Beuvoir johazbol valoja. Na nem. Urilany az nem volt. Se ezust porcelan, se lexikon a honunk alatt. A polcon annal inkabb. Es sokfele. Es keresd meg benne eloszor es utana kerdezd. De kerdezz is es mi felelunk. Adunk hozza megegy konyvet. Abban se vagyok biztos, hogy lanynak neveltek, nemhogy urinak. Viszont gondolkodni azt kellett folyton. Es velemenyemnek lenni. Meg demokracia is volt zero eves kortol es liberalizmus. Nagy felelosseg, hogy hogyan hasznalod a szabadsagod.
Nade Belgium es az iskola. Az iskola es a kulonora. Rengeteg fele gyerek rengeteg nyelven beszel, nem beszelve a hozott kulturajukrol. Az en fiam meg egesz belga azzal, hogy fel. Az apja flamand, igy a holland nyelvu verzio mellett dontottunk, harom nyelven no fol (hollandmagyarangol) es most bejott melle a francia a gyerekektol az iskolaban es a varosban. Jo itt, szeretnek a gyerekem lenni. De igy csak olvasom a szakirodalmat, hogy hogyan legyen ketnyelvu (ertsd ket anyanyelvu) a gyerekunk. Kulonorailag is ugye meghatarozza, hogyha magyarul is akarunk majd verset olvasni, akkor magyarul is ugyanannyira kell tudni. Es hat foleg magyarul akarunk verset olvasni, nem pedig belgaul, no offense. Igy van magyar meseorszag delutan, van magyar csaladi barat delutan es van magyarul uszas es szitter. Ja, meg magyar anya vagyok. Az iskolaban meg minden van: szeduletes. Minden heten uj tema, a kore felepitve, annak jegyeben minden, meg a torna ora is. Sok mozgas van, sokszor szabadban (belgak ugye egesz telen rovidnadragban a szabad eg alatt, eso meg se kottyan), kell uszas es bicikli vizsgat tenni mindenkinek, meg is tanitjak, hogy lehessen menni egyutt kirandulni. Aztan rengeteg kulonora a campuson belul (2,5 evestol 18 evesig jarnak egy helyre a gyerekek, tobb epulet egy hatalmas elkeritett reszen a kulonbozo korcsoportoknak, megis az udvaron/kertben talalkozasi lehetoseggel). Vannak fizetosen valaszthatok, ezt a szulok valasztjak (zene, sport, sakk (jo, az is sport), nyelv, kezmuves, mit nem irtam? az is van) es vannak ingyenesen valaszthatok minden szerda delutan (amikor csak 12-ig van tanitas) ahova a gyerekek maguk iratkozhatnak fel, valaszthatnak mindenfele kozul. Eleve van egy eleg jo allamilag szabalyozott tananyag, de pl ilyeneket mondtak melle a suliban, hogy hat ugyis minden gyerek a szamitogepet nyomogatja ezert ok beepitettek a tananyagba mar altalanosban a programozast sok tanarral egyszerre workshop szeruen, hogy ertelmesen nyomogassak…ilyenek.
Pelda a temahetre: gyumolcs. Hetfon mindenki hozza be a kedvencet, ezeket sorakoztatjak meret, szin, szag stb szerint kedden. Szerdan ultetnek a kertben, jovore megeszik. Csutortokon boltba mennek (es elviszik az 53 darab harom eves gyereket egyszerre, batorsag!) es vesznek banant meg tejet. Penteken egyutt csinalnak belole turmixot. Azt most mibol gondoljatok, hogy lelkes vagyok? Azt is mondjak, hogy az ereny. Viszont meg kicsit dolgozom aztan alszom, mert idore be kell erni, diszciplinaltan elunk mi flamandok, na, az urilanyeknal nem volt.
KedvelésKedvelés
Az úrilány fogalom újabban korszerűsödött, vagyis jelentősen elcsúszott az ezüst étkészlet stb. világából a primer változókig: 1. Budán laksz, 2. nem nyomorogsz, 3. értelmiségiek a szüleid. Amit a különórákról írsz, abban még köztünk is szakadék van, nekem nem volt ilyen gondosan intellektuális a nevelésem. De azért viccesen is, komolyan is meg szoktam kapni, hogy úrilány vagyok. Én meg hökkenek, hogy a nem értelmiségi szülők gyerekeinek és a nem fővárosiaknak mekkora para tud ez lenni, hogy más meg igen. Mintha beleültünk volna valami jóba, érdemtelenül, őellenük. Nekem pasiválasztáskor sose volt szempont, hogy “elég okos” és értelmiségi legyen (csak sok volt a közelemben, és velük értettem meg magamat).
KedvelésKedvelés
Alig várom már, hogy négy éves legyen a kölköm, olyan jó foglalkozások vannak. A legfontosabb: úszás. Egy sokk, hogy itt mennyi nő nem tud úszni, és nem is tartja fontosnak, hogy a lánya megtanuljon. Nekem egy rémálom volt az úszásoktatás – kétségbeesett küzdelem, hogy utolérjem a nádpálcát, ami sose sikerül – de miután rádöbbentem, hogy tudok úszni, már jó volt, imádok úszni. Életem egyetlen szakkötös/tanfolyamos sikerélménye.
Volt még zongora, egy év se. Biztosan köze van a kudarchoz, hogy későn kezdtem, és hogy rossz hangszert választottam, mert csak az iskolában találkoztam zongorával, otthoni gyakorlás így kilőve. De lehet, ha évekig szorgalmasan gyakorolok se lett volna siker, nincs semmi hallásom. Szolfézson mintha zajban ültem volna, semmit nem értettem. Amikor a tanárnő két hangot leütött, és mindenki kiabálta be, ez milyen hangköz, én abban se voltam biztos, hogy ez két hang volt. Rajtam kívül mindenkinek van hallása és jó hangja is a családomban.
És volt még a hőn áhított dzsezzbalett A Városban. Minden kislány oda járt, de hát mi nem pazaroljuk a benzint ilyenre, nálunk egy szent és rettegett dolog volt az autó, állt a fizetett garázsban, de sohasem használtuk, ebből bohózatot lehetne írni. Viszont a hátsó kertszomszédnak lovardája volt, ilyen kilencvenes évek stílusban, de akkor is, úgyhogy jártam lovagolni, nem szerettem. Egy hajszál választotta el anyámékat, hogy megvegyék a vajszínűt, mert nekünk megvolt minden a tartásához, de az utolsó előtti pillanatban kiborultam a család előtt, hogy egyszerűen nem és nem. Igazából ez a szüleim vágya volt, mert ez valami státusz, hogy ló is van az udvarban, és niylván minden kislány erre vágyik, ezert ment folyton a zsarolás, hogyha nem gondozod majd a lovadat, nagyon mérgesek leszünk, meg majd lapátolhatod a lószart jellegű viccek, de én soha nem mondtam, hogy akarom azt a szerencsétlen állatot. Nekem a lovaglás arról szólt, hogy ültem fent a széles kancán, az hugyozott alattam, aztán elment leenni a szomszéd almáját, én meg kétségbeesetten ütöttem őt, hogy rohadt gyorsan hagyja abba, mert én fogok kikapni. És utána pucolni, kefélni, fölényes beszólogatások. Irtózom ettől a falusi gyerekneveléstől.
KedvelésKedvelés
Tetszik a kiegyensúlyozás elve. Majd észben tartom! Nálunk mindkét ágról durván a zenei beállítottság jön, cserébe mindig röhögtünk a férjemmel, hogy ha a gyerek a szülei tesiórai skilljeit örökölte, sosem fog megtanulni járni. De nagysokára megtanult, úgyhogy most nem akarom elszúrni nála a mozgás szeretetét.
KedvelésKedvelés
Visszajelzés: olvasd újra | csak az olvassa — én szóltam
Visszajelzés: erőltesd vagy engedd? | csak az olvassa — én szóltam
Visszajelzés: mit beszéltek? 1. | csak az olvassa — én szóltam
Visszajelzés: elváltatok? | csak az olvassa. én szóltam.