az egyenlőtlenség formái 27.: nem hisz nekem

Közzétéve Szerző:

A ma kivesézendő egyenlőtlenségünk kommunikációs és érzelmi természetű, és megfigyelésem szerint nagyon gyakori.

Hányan vagyunk, akik azért esünk kétségbe időről időre, mert általában jó fej, együttműködő, érzelemgazdag ugyan a partnerünk, mélyen és elemien érezzük, hogy mennyivel jobb nekünk, mint sok nőnek, viszont ez a partner időnként egyszerűen nem hallja meg és nem hiszi el, amit mondunk.

És szinte csak ez a baj vele.

Mintha ilyenkor bizonyítaná, hogy ő azért külön valaki, nem azonos velünk, van neki saját véleménye.

Ami néha már vitatkozási-szembenállási kényszer, és teljesen reflektálatlan viselkedés, vagyis nem lát rá arra, mit csinál, és az miért esik rosszul a feleségének.

Azt mondom például:

Hú, de kiborított ma az a pénztárosnő.

És az emberem nem tudja azt mondani figyelmesen, hogy ühüm, értem. pedig ennyi elég volna. Hanem muszáj valami ítéletet, elutasítást, szembenállást megfogalmaznia (mint a kommentelők néha: valamit mondani kell, legyen ellenkezés, vita!). Azt mondja:

Biztos te is ingerült voltál.

Te se vagy ám könnyű eset.

Már megint kiborulsz egy ilyen apróságon.

Most ezen miért húzod fel magad?

Téged minden fiatalabb és csinosabb nő zavar?

Vagyis: minősít, vitázik, vállalhatatlannak titulálja azt, amit a nő közöl. Visszanyomja.

Van, aki racionalizál.

— Rosszul esett, hogy XY letiltott.

— Nem mindegy? Végül is már nem vagytok kapcsolatban, tök mindegy, mit csinál.

Lehet, hogy azt hiszi, ez segít? Nem segít.

Az a helyzet, kedves férjek, hogy érzésekkel, megélésekkel, múló hangulatokkal nem lehet és nem is kell vitatkozni. Nem is kell félni tőlük. A haragtól sem. Az ember néha kiborul, de az érzések jönnek-mennek, mint a felhők, engedni kell a másikat, hogy kiadhassa a csapadékot, aztán vége is van.

Ehelyett racionális érveket és hiteltelenítő, a másik valóságát lebecsülő mondatokat szegeznek sokan a partnernek.

És nem csak akkor, ha épp az ő viselkedésüket illeti a kitörés. Olyankor persze meccs van, és valamennyire érthető, bár nem valami konstruktív, ha visszavágnak (“de a múltkor meg te…”, “szerintem ez nem akkora probléma…”, “milyen érzékeny vagy”), de a partnerüknek a tőlük független helyzetekkel kapcsolatos érzéseit ugyan miért kell megszakérteni?

Baráti kapcsolatokban is megy ez. Olyankor is, ha nincs is érzelem, csak egy teljesen ártalmatlan információ:

— Vettem végre Créme 21 testápolót.

— Én a NIVEA-t jobban szeretem…

(créme21tulajdonos hülyének érzi magát a márkahűségével + azt is, hogy nem figyelnek rá)

Mindeközben én megértem, hogy egy folyton pampogó, ideges, hosszú és terhes történeteket előadó, mosolytalan nővel nem jó együtt élni, és a sóhaj és felülbírálat ennek szól. Csakhogy az a nő — sok más stressz mellett — épp attól lett ilyen, hogy akárhova megy, akárkivel beszél, kollégával, anyjával, baráttal, nem talál egy négyzetdecimétert, ahol érvényes lehet a valósága.

Ahol azt mondják:

Értem. Szerintem is egy rém az a pénztáros…

Ilyen egyszerű volna. Vagy csak a szemébe nézni. Megölelni.

Éles helyzetben, de ne merészkedjünk az álmok távoli vizeire, pedig kiállni a partner mellett, hogy ne egyedül vívja meg például a gyereke szemétkedő tanárával a harcot.

Az egyébként lélektanilag nyereséges egy szerep: otthagyni a konfliktusokban egyedül a nőt, aki a közös gyerek érdekeit képviseli, óvatoskodni, különállni, okoskodni, minősíteni. Ne szólj, szám…

Van olyan férj is, aki nem szól semmit, csak szemet forgat, pofákat vág. Nincs kedve jelen lenni, figyelni. Feladat neki végighallgatni a feleségét. Nyugalmat akar.

Azt szeretnénk, ha az, akivel élünk, nem kezelné semmiségnek azt, ami minket zavar, nem is gyanakodna, hogy túlzunk, amikor éppen örülünk valaminek. Nem kellene magunkat butának, hisztisnek éreznünk. Nem lenne mindig okosabb, nem korrigálna, véleményzne, minősítene, és nem mondaná azt, hogy egy gyerekkel kiborulsz, bezzeg a Szent Erzsébetnek négy is van, aztán milyen türelmes velük.

Ellenben elismerne, átölelne, és bízna bennünk, és akkor mi is megélnénk, hogy nem hülyeség az, amit mondunk, számítunk, érvényes.

Különösen hogy mi meg olyan együttérzően tudjuk hallgatni (ugye?), ha stressz van a munkahelyén, és arról mesél.

(újak kedvéért: vannak hasonló élményeim, de jelenleg nem élek párkapcsolatban)

 

81 thoughts on “az egyenlőtlenség formái 27.: nem hisz nekem”

  1. A kedvessel a kapcsolatunk elején úgy beszélgettünk, hogy ha kellett, szóltam az elején, hogy most lehetőleg nem kérek tanácsot, csak ventillálni szeretnék. Most már felismeri magától is 🙂
    Exférj iszonyú nehezen viselte, ha vitatkoztunk valamin, nagyon rosszul tűrte, hogy valamiről van véleményem, és az nem ugyanaz, mint az övé. Aztán egy idő után a békesség kedvéért már nem is volt véleményem semmiről.

    Kedvelik 1 személy

    Hozzászólás ↓

      • Érteni vélem, mi a bosszantó, sőt egy idő után idegrendszer-evő ebben a fajta kommunikációs zavarban. Mondok valamit a másiknak (nekem inkább Anyukám ez a krízisstábozós típus, aki azonnal – tök jó szándékkal, de nekifutásból – szétkérdezi a fejemet, és megoldja helyettem az életet), mire ő készséggel ugrik az Okos Nagy Fehér Ember szerepébe, és Segít. Ehh. És akkor magyarázzam el, hogy bocs, én hangosan gondolkodtam, és neked max annyi érdemi dolgod lett volna, hogy a) meghallgasd b) teljesen békésen hozzáfűzz valami laza szállal idekötődő sztorit, mindenfajta gázadás nélkül. És akkor lement volna a feszültség. Így viszont még jobban zizegek, mint annak előtte, köszi.
        A niveás párbeszéd: csak rátromfol, pedig hát mire is.
        A “biztos te is ingerült voltál” típusú még bosszantóbb, mert ebben nincs is érdemi probléma, tényleg csak elmeséltem, hogy mi történt, piszlicsár bosszúság, maximum öt perces téma – a másiknak meg erre csak lesz _hozzám_ egy helyesbítő szava, mint atyának a hülye gyermekéhez. Ez is inkább anyai szokás, Emberéknél is az volt, ezért ő már rájött, hogy mi bosszantja és ő nem játszik ilyet.

        Kedvelés

    • De érdekes! Nekem is okés a ventillálás, ha nem mások szidását jelenti ilyen nyomasztó rétestészta-módon, mert akkor feltör bennem, a nagy elemezgetés közepette: én ebben nem tudok veled tartani, és nem akarlak átverni, hogy igen.

      És: ne viccelj már, az ő szemében meg pont te vagy ilyen!

      Én tegnap jeleztem, hogy zavar a ventillálás, nincs közöm a sztorihoz, nem szeretem őt olyannak látni, hogy láthatólag élvezi, ahogy nagy okosan kielemzi, hogy a másik milyen, mit miért csinál, erős szavakkal diagnosztizál, ítél, és nem arról beszél, hogy neki miért rossz, mit érez, hogyan oldja meg.

      Úgy általában a krónikus, megoldhatatlan nagy problémák, amikor semmi se jó, jaj, nincs mit tenni, irritálnak. Amikor szidja, de még húsz évig benne marad a relációban. Az tök nagy árulás a másikkal szemben. Ne szidd, szeresd, vagy szidd és tépd ki magad, ez a korrekt. Az a reflexem: tebazmeg, ezt élvezed? A saját erős szavaidat, a drámát? Az, hogy ő, csak ő (és nem te) milyen hülye?

      Még nem elég rossz neked, még ragaszkodsz a kis játékaidhoz, tapicskolsz a sztorijaidban. És ez lehet nembíroklefogyni, kihasználagyerekem, utálomamunkahelyem, bántapasim. Majd ha elég rossz lesz, és tényleg a túlélésed a fontos, lépni fogsz… és akkor már nem emlegeted ezt folyton, örülsz, ha nem téma végre, legfeljebb a pszichológusodnál…

      De biztos igazságtalan vagyok.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • A nem elég rosszhoz: azért van csapdahelyzet is, valódi kilátástalanság. Tudom, nagyon sokszor nem erről van szó (eleve csak a munkahely és a bántapasim részre írtam), de ebben a két esetben sajnos gyakran igen. Van még belenevelt tehetetlenség is, azzal sem nagyon lehet mit kezdeni.

        Kedvelés

      • Ha lelkileg felnő valaki, de igazán (sajnos, én ezt már elvárom), és ilyen krízisben van, akkor az az éles helyzet, vagy kitépi magát, vagy belepusztul, pusztulattá erodálódik. Van, hogy a megoldás része annak elfogadása, nagy szomorúsággal és erővel, hogy akkor ennyi sikerült, nem lesz jobb (pl. én és a szüleim). És ezt elviselni, ehhez elég erősnek lenni. Senki nem ígérte, hogy szuper lesz és harmonikus.

        Régen jobban bírtam a panaszáradatot, ma már az énkép-féltést, önfelmentést, a boldogan vállalt tehetelenkedést hallom benne, a személyes tragédia jó sztorivá válik, és tudom, hogy holnapután megint mást mond, esze ágában sincs radikálisat tenni. Rajtam a nagy hangon siránkozó, sehova nem lépő, romboló húzásaikhoz ragaszkodó, feszkót itt levezető emberek közele sokat rontott. Igazi energiavámpírok tudnak lenni, és nem vállalják a felelősséget. Alapélményem, hogy éppen valami életvidám, vicces témába kezdenék, menjünk a Kopaszi-gátra, nézd, az ezüst bikinim, láttad Tilda Swinton új filmjét?, és akkor pofán öntenek egy nagy adag sehova nem vezető sirámmal.

        Kedvelés

      • Értem, amit mondasz, de mondjuk azért van egyrészt olyan, akinek nincs mit tennie, hacsak nem akarja, hogy (akár szó szerint) agyon verjék, vagy a gyerekét dobja ki az ablakon az “apuka”. Másrészt, hogy ki miért van a rossz életében, mennyire tudna rajta változtatni, azt megint nem szeretném nála jobban tudni, mert azt már bizony ítélkezésnek tartom, látom. Én, a magam részéről. Azt sem akarom jobban tudni pl. hogy azért iszik valaki, mert akaratgyenge, vagy miért – miért nem hagyja abba, ha már tudja, hogy rossz neki. Pedig elég jól tudom, hogy abba lehet hagyni, és azt is, hogy mekkora a különbség.

        Kedvelés

      • Azt hiszem, elég jól tudom, “miért marad”. Az az érdekes, hogy a hozzám befutó történetek között pont ilyenek nem voltak. Csak hétköznapibb poklok. És nagyon mondták, milyen szar, miközben élvezték az előnyeit. Aztán, ahogy az évek teltek, vagy kiléptek mégis, vagy elkezdték megmagyarázni, hogy á, nem is rossz, mindenki így él.

        Kedvelés

      • Persze, általában én is tudom. Tudom, mi a jellemző. De a konkrét esetet sosem ismerem annyira, hogy biztos lehessek abban, hogy ráhúzható a kaptafára.

        Kedvelés

      • Én nem húzok semmit kaptafára, nem osztályozok, nincs elméletem. Hanem védekezem, mert ők nekem mondanák a kis önigazoló narratíváikat. Nekem az a gyanúm, hogy szeretik ők ezt, hogy ők milyen jók, a másik milyen szar, és a blog teljességéből (néven nevezés, meg nem alkuvás, világos elvek és értékek, szembenézés önmagunkkal, felelősségvállalás) az utolsó kettő hiányzik, és csak mondják, mondják, sérelemgyűjtőként, ami tanult tehetetlenség is, meg trauma-következmény, de érdekesképp erőforrásokban bővelkedő, mindenről véleménnyel levő, nőket is simán leszóló nők csinálják, és rohadt fárasztó. Mire én: ebben én nem tudok veled lenni, ne várd, hogy együttérzően bólogassak. Aki mellett élek, akitől bármit, jó szót, társaságot, érzelmet, szexet, pénzt elfogadok, arról nem mondok ilyeneket (feszkólevezetve, majd benne maradva), mert az árulás és pokolfokozás, és ne legyen a blog gyenge emberek poklainak elmélyítője, konfliktusforrás, hanem nőjél fel, barátkozz meg kapcsolatod, gyereknevelésed , anyádhoz való viszonyod kudarcával, meg a tükörképeddel, és fájdalmak közepette és énképsérülés árán kezdj a helyzettel valamit. Ezt érdemes innen megtanulni.

        Akiről meg ilyeneket mondanék, azzal megszakítom a kapcsolatot, kilépek a játszmából. A meddő panaszkodás nem vezet sehova.

        De nekem könnyű, én szabad vagyok.

        Kedvelés

      • Igen, értem, a te szempontjaid mások a blog miatt, nem arról van szó, hogy havonta egy panaszba futsz bele, hanem sejtem, hogy nagyságrendekkel többe. Következésképpen nekem olyankor van időm tisztázni, hogy mi a panaszból a realitás és mi az önsajnálat, kérdéseket feltenni, a válaszokból kiderül, hogy vámpírkodik vagy segítséget vár a megoldásban. Ja és szintén nem mindegy, hogy én azért ismerősökkel beszélgetek olyankor, nem nickek mögött létező vadidegenekkel.

        Kedvelés

  3. Heh, ez en vagyok. Marmint az elkoveto.
    Abszolut nem ismerem fel, ha valami csak erzelmi patron es nem kell szo szerint venni. Ugyhogy ha valaki ilyeneket durrogtat nekem akkor megoldando problemakent kezelem, ami erzelmi kozonykent jon le. Kis kaliberu ugyeknel ez van, nagyobbaknal leallok vitazni. Remesen kenyelmetlen, ha valaki ezt csinalja, olyan mintha lehanynanak erzelmekkel. Nem jo, szeretnem megoldani hogy elmuljon. Ugyhogy elmagyarazom hol ki volt a hibas es a vegen mindenki boldogtalanabb egy kicsit.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • Én is pont így, mint te Ze.
      Plusz még: voltam már olyan helyzetben, amikor nagyon jól esett, amikor a barátom kritikátlanul adott nekem igazat, bármit mondtam is, de én ilyet nem tudok: bólogatni, amikor másokat ekéznek a távollétükben. Bennem mindig ott van, hogy “de biztos csak (szar napja volt, reggel majdnem karambolozott stb. stb.)”.
      Aki meg így hányja rám a benne felgyűlt feszkót (nem egyszer-egyszer, hanem rendszeresen), az nem a barátom, attól menekülni kell, ha lehet. Van, hogy nem lehet, ilyen az öcsém is.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

    • Nem olyan rég, kb. két éve kaptam egy havi rendszerességgel nálunk időző fiamlehetne barátot a kedves révén. (Most is éppen neki sütöm a pizzát, nemsokára beesik.) A kockánál is kockább, nekem nagyon asperger-gyanús huszonéves fiú. Na, rajta tanultam meg, hogy ha valamit nem értünk, vagy nincs rendben szerintünk a másik reakciója, akkor szólni kell. Magától sose fog rájönni, hogy ha eljön három napra vendégségbe enni-inni-aludni, akkor hozzon magával valamit, amivel beszáll a partiba, de mikor rájöttem, hogy nem bunkó, csak simán senki se mondta még neki soha, hogy ezt így kell, azóta minden ilyen alkalom előtt felhív, hogy küldjek neki listát e-mailben, mit hozzon. És mennyivel egyszerűbb így, mint az én végletem, aki eltöltöttem egy életet azzal, hogy másokat figyeltem, mit is kéne csinálni. Sose fog beállítani egy meglepi csokitortával, mint a másik kispajtás, amit persze senki se evett ilyen-olyan okokból, de négy nap alatt nyolcszor kellett elmondani, hogy milyen finom, és milyen cuki volt tőle.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Igen, en is majdnem odairtam zarojelben hogy ki kellene mar sirnom a haziorvostol az Asperger-szurest. (Csak hat minek? Ugyanugy egy gyufasdoboz erzelmi nuanszaival fogok rendelkezni utana is.)

        Megertem az igenyt a panaszkodasra, nem egeszseges mindent lenyelni es a megerto bologatas egy elvarhato dolog. Csak nagyon szeretnem, ha en meg azt varhatnam el neha, hogy masok erot vegyenek magukon es ne engem hasznaljanak erzelmi villamharitonak. (Most nagyon ket kulonbozo dolgot probalok eremketoldalava tenni? Remelem nem.)

        Kedvelés

      • Nem. Van, aki ki van használva. Én a párkapcsolati kommunikációról írok, és ezt a fajta “megoldom helyetted, nem is úgy van, hisztis vagy” kommunikációt hatalmi manővernek tartom.

        Mondjuk nem tudom, férfi vagy-e.

        Kedvelés

      • Masok valosagat megkerdojelezni az egyik legrosszabb dolog, amit valakivel csinalhatunk, meg ha olyen kis lepteku dologrol is van szo mint a mindennapi agyfasz. Es igen el tudom kepzelni, hogy ez hatalmi manover legyen ha napi szinten fordul elo. Kicsit gaslighting, nem?

        (No vagyok, parkapcsolatban elek. 22 eve vagyok problemamegoldas-fuggo.)

        Kedvelés

      • Igen, itt a posztban szerintem se okvetlenül arról van szó, amikor a partner _tényleg_ nem vágja le, hogy most mit kell reagálni, és ettől félremegy a kommunikáció. Hanem, amikor direkt játssza, hogy nem érti (vagy hát dehhhhogynem, jobban tudja, mi bajom, mint én magam), és okoskodik, meg játssza, hogy ő a Nagy Fehér Ember.

        Kedvelés

      • ez annyira jó, hogy bátor voltál, szóltál és ő megtette és most nem az aspikat szidod hanem elvagy a sráccal.

        köszi 😀

        Kedvelés

    • De hiszen az ő problémáját (rossz hangulat, bosszúság) nem neked kell megoldani. A kimondás maga a megoldás. Meg nem is probléma, ez van, rengeteg apró bosszúság, ilyen az élet. Érzésekkel vitatkozni eleve hülyeség. Aki folyton problémának látja az ilyen helyzeteket, és megoldási kísérlet közben minősít, rossz érzéseket kelt, az valójában kontrollt akar. Nem igaz, hogy nem lehet néha értőn, figyelmesen csak meghallgatni, elfogadni a másikat a bosszúságával, bánatával együtt. Vagy ez harmóniaigény? Legyen minden rendben, ne létezzenek nyavalygások? Ezek az emberek túl sokat panaszkodnak, az a gond?

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Vak vagyok a “szemet volt velem a penztaros” es az “elfogyott a kenyer itthon” kozti kulonbsegre. Tudom hogy kellene lennie egy ilyen erzekszervnek, ami megmondja mit kellene csinalnom, de nekem nincs olyanom. Epp a kizarolagosan fejbol letezes miatt nem szeretem a nyavalygokat; a sajat erzelmi sikommal se tudok mit kezdeni, nem hogy maseval. Nyilvan en is puffogok neha, amikor valaki nagyon felmergel, szoval nem allitom hogy kivul allok a letezes ezen dimenziojan, csak azt mondom hogy a nyavalygas tud invaziv elmeny lenni.

        Az meg nemtom hova sorolhato, de azt sajnos keptelen vagyok szo nelkul hagyni amikor valaki a sajat mulasztasat probalja rakenni valami kulso tenyezore: “kikapcsolta az aramot a rohadt elmu!” mer basztal elmenni ugyintezni, azer’. Ez aldozathibaztatas?

        Kedvelés

      • Nem, ez nem az. De nem kell igazságot tenned. “Most biztos nagyon sötét lehet nálatok.” “A legszívesebben megfojtanád azt az ügyintézőt. Adjak kötelet?” ( 😀 )

        Kedvelés

      • Van ismerősöm, aki olyannyira agyból tolja, hogy neki minden csak egy megoldandó probléma. Remek ember, nagyon szeretem, de egyszerűen rémes, amikor mindenhez racionálisan áll és logikusan közelít. Érzelmi támogatást tőle nem lehet remélni, olyan mintha érvénytelenítené az érzéseimet.

        Kedvelés

    • Nemidevaló komment részlete:
      ”
      Éva, nem erről van szó, hogy a férfi nem “hisz”, hogy nem arra van bekötve az agya, hogy a panaszokra bólogasson és megértést sugalljon, hanem, hogy megoldja a dolgokat. Ki is haltunk volna, ha a férfi is így működne.”

      (Barátaim, akkor 3567-edszer: ellenséges, nőlenyomó, direkt értetlen, ideologikus és angol nyelvű, lelopott, hosszú szövegű kommenteket TÉNYLEG nem engedek be.)

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Jaj de okos, ha ő “nem úgy van bekötve” (vagy pláne csak lusta kilátni a fejéből, ha már így magyarázkodik, akkor inkább ez a sanszos), akkor az azért van, mert “a férfi” (a Mars bolygóról, nyilván) nincs így bekötve. Mind. “Ez egy ilyen világ”.

        Kedvelés

      • És még az a feltűnő, hogy a kommentelőnek ez rögtön “panasz”. Márpedig akkor is beleokoskodnak, ha a másik épp örül valaminek, tetszik neki valami, és arról mesél. Azt is kontrollálja a partner, akkor aggódik, lehúzza, parázik, jobban tudja, mi éri meg és mi átverés. Csak ne lehessen úgy, ahogy a másik valóságában van, csak ne lehessen joga a nőnek a saját verziójához. A cél a hatalom fenntartása, megerősítése, deklarálása, okosnak tűnés.

        Nem akarnak ezek semmit megoldani, ezek csak szavak. Lenyomó szavak. Ha a csapteleppel van gond, vagy egy zárlatos hűtővel, akkor hirtelen nem érnek rá problémamegoldani.

        Kedvelés

      • Igen. Nem kezeli helyén a dolgokat, az egy dolog. De amikor ez a nem helyén kezelés nyilvánvalóan arra megy ki, hogy ő legyen az okos, te meg a buta, akkor teljes joggal mondod rá azt, hogy ez egyenlőtlen játszma, kavarás és nevetséges. Vagy, ha a lenyomott fél nincs humoránál/ez már a kétszázhetvenedik csak a mai napon, akkor kifejezetten kártékony. És igen, az meg a másik, ha az ilyen nagyokos az érdemi problémákra meg lapít, mint tehénlepény a fűben.

        Kedvelés

      • Annyira unalmas már ez a “férfi-női” gondolkozásmód. Hogy minden faszi ezzel hárít. Elsősorban EMBEREK vagyunk, azon belül férfiak és nők.
        Empatizálni, megsimogatni a másik lelkét, vagy ha nagyon nem megy, akkor legalább semlegesnek maradni intelligencia kérdése, és baromira nem a nemiségé.
        “Ki is haltunk volna.” Egyem az emberiségmegmentő szívét.

        Kedvelés

    • Miért nem bízunk abban, hogy a másik meg tudja oldani a saját problémáját, és nem kell a másik, a nagy, okos ehhez? Miért tételezzük fel, hogy azért mondja el, hogy mi megoldjuk?

      Egyébként nem állítom, hogy minden érzelemkifejezés, panasz ventillálás, van, amikor tényleg akciót kér, vár a másik, de kontrollt, cáfolatot, lenyomást (“ilyet nem érezhetsz, ez hülyeség”) akkor sem.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Hopp, a különbség a problémamegoldós meg a bunkó partner között. Az előbbi megoldására akár még lehet is szükség – bár nem mindig van. Ekkor van az, hogy elmondom a bosszúságomat, és nem együtt szentségelünk öt percet, hanem haptákba vágja magát, jól megoldja az életemet és lukat beszél a hasamba, És persze ez is árnyalódik, hogy ezt ő milyen szándékkal teszi, mert lehet, hogy tényleg segíteni akar, de az is lehet, hogy ő akar lenni a Nagy Fehér Száhib. Utóbbi viszont mindenképp problémás, mert ő az, aki csak odaböfög valami minősítést, igazságosztást (az én káromra, naná), mitnyavalyogsz-ot – azaz nem elég, hogy nem használ, de még árt is.

        Kedvelés

  7. Nekem ez nem párkapcsolati specifikum, sőt, pont a férjem nagyon jól tud együttérzően nézni. Inkább a felmenőkre (anyám, anyósom) jellemző ez a fajta nemúgyvanság. Ha próbálok nekik panaszkodni, akkor valamelyik ezekből bejön:
    – ne húzd fel magad, ne keseredj el, ne izgasd magad stb. (előírja, hogy mit érezzek)
    – máskor majd… (tanácsadás)
    – te tehetsz róla, te akartad (ezt az állást/gyereket/lakást/akármit)
    – én megmondtam, hogy… (és akkor nem lett volna baj)
    – nekem is volt egy kollégám 1967-ben, aki mindig (hosszú sztori).

    Én mindig mondom nekik, hogy jobban járnának együttérző hümmögéssel.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • Na, én pont ezért nem panaszkodom már anyámnak jó ideje, mert mindig kb ugyanazokat a válaszokat kapom, amelyeket te is felsoroltál. Sőt, már gyakorlatilag beszélgetni sem tudok vele semmiről, hagyom, hogy mondja a magáét, én meg várom, mikor szabadulok…. 😦

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

  8. De ismerős!
    Sőt(! 🙂 ), van az a fajta, aki licitál.
    Amikor elsóhajtod magad, hogy a 12 éves gyerekednek 35 órája van egy héten, akkor az a válasz, hogy nekünk bezzeg 50 volt; ha kimaradt nálad az áram egy órára, akkor nála bezzeg tavaly télen egy napra; ha van egy szép új sálad, akkor neki sokkal szebb van (otthon, vagy csak volt), és kettő.
    Volt alkalmam együtt élni egy mintapéldánnyal 10 évig, igazi önbizalom-leépítő tréning. Most meg az egyik közvetlen kollégám ilyen.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  9. Mentségemre mondom: én csak mostanában értettem meg Éva egyik szövege alapján, hogy milyen üdvös dolog a hümmögés. Én is megoldó típus vagyok, azonnal, és most döbbentem látom, hogy más tipusú embernek nem feltétlenül megoldás kell, ha felvet valamit. Kegyelem 🙂

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • Vagy a saját megoldása kell. Szerintem tök sértő a másikat inkompetensnek nézni. Mindenki szeret erős lenni.

      Főleg akkor rossz megszakérteni a másikat, ha nem megoldást vár, hanem csak azt, hogy érezze, igaza van, és elfogadják.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

    • Mondjuk nyilván van olyan szint, amit már senki nem bír. Én nem állítom, hogy nem lépem át ezt a szintet időnként, de nagyon rossz, amikor mindenhol zárt ajtókat találok. És tudom, hogy vannak olyan mondatok, amik jogosak, de ha ezt hallom, mindig, töményen, az nem emeli az önbizalmamat és nem visz előre. Viszont belelök a kétségbeesésbe és a teljes magányba. Szégyellek már bármit is mondani:

      “Nem szeretem ezt a környéket, koszos, szakadt, mozdíthatatlan, tőlem idegen életformájú emberekkel van tele.” – “Nem is néztél körül, lehet, hogy vannak itt érdekes dolgok, sznob vagy, bezárkózó, lenézel mindenkit. Most nem tudunk elköltözni, nagyon jól tudod. Próbáld meg elfoglalni magad.”
      “Nem szeretek a parkba járni a gyerekkel, a többi anyuka nem az én világom, a gyerekek agresszívak, nem igazán játszanak a fiammal, mindenkinek ott vannak a testvérei, unokatestvérei, nem érdeklődnek más gyerek iránt.” – “Érdekes, amikor én megyek a parkba, akkor mindig jókat játszik a gyerek a többiekkel, szerintem te vagy ilyen negatív, az arcodra van írva, hogy utálsz mindenkit.”
      “Az óvónő szerintem leszarja a gyerekek lelkivilágát és szocializációját, azzal van inkább elfoglalva, hogy a napi pedagógiai programot teljesítse” (az idei már jobbnak tűnik szerencsére) – “Az óvónőnek ez a feladata, a gyerek szerintem jól érzi magát az oviban, nekem sosem panaszkodik, te reagálod túl ezt az egészet. Minden gyerek így nő fel, így fog szocializálódni, majd megvivja a maga csatáit”
      “Reggelente nagyon nehéz a gyerekkel elindulni, nem hallgat rám, nem öltözik fel, folyton csatázni kell, elkésünk”. – “Rám hallgat. Szerintem te mindent megengedsz neki, elkényeztetted, ezért tartotok most itt. Meg ha időben megfüretnéd este, megcsinálnád a vacsorát és lefektetnéd, akkor jobban kialudná magát, nem lenne olyan fáradt reggel. Ennek a megoldását is tőlem várod, pedig én 12 órát dolgozom. A családért.”
      “Az ügyintézők némelyike nagyon bunkón bánik velem, érezteti, hogy nem vagyok francia, dühíti, amikor nehezen tudom kifejezni magam, látszik az arcán, hogy visszaküldene oda, ahonnan jöttem” – “Vannak bunkó ügyintézők igen, nem csak az idegenekkel bunkók. Nincs önbizalmad, ezért ráfogsz mindent a nyelvtudásodra, pedig egész jó, bár azért rajtad is múlik, hogy nem dolgozol vele, nem fejleszted a nyelvhasználatot. Évek óta nem tanultál tudatosan nyelvet. Nem az ország tehet róla, hogy lusta vagy és nem hiszel magadban.”
      “Tisztességtelen volt velem az önkormányzat, hónapokig dolgoztam konkrét visszajelzés és professzionális információk nélkül, a mélyvízbe bedobva, szinte improvizálva, aztán egyszercsak elkezdtek megsemmisítően kritizálni, elvették a munkám nagy részét” – “Miért nem kérdeztél, miért nem szeretél több információt? Ne haragudj, de én azt láttam, hogy nem készülsz fel igazán a munkára, a programokat az utolsó pillanatban dolgozod ki, és sokszor voltál ingerült reggel. Nem csoda, ha látták rajtad, hogy gondjaid vannak, és ha ezt a gyerekek is látják, nem lesz tekintélyed.”
      “Heteken keresztül nem nézel meg egy-egy hivatalos levelet, amit én nem értek, nem tudom, mi bajuk van, már háromszor elküldtem ezeket a papírokat” – “Miért nem tudsz önálló lenni egy kicsit? Én is utálom a hivatalos leveleket, fáradt vagyok, többet dolgozok, mint te, te jobban ráérsz napközben, miért nem telefonálsz?” (Mert mondjuk a telefonba elhadarják franciául, amikor meg visszakérdezek, akkor még egyszer elhadarják, ordítva.)
      “Magányos vagyok, nem tudok találkozni a barátaimmal.” – “Ez rajtad múlik, miért nem hívod fel őket? Mondjuk ez és ez és ez a este nem jó, biztos, hogy nem tudok a gyerekért elmenni, sokáig dolgozom, tudod, meg már megígértem, hogy elmegyek az x-hez pénteken, stb…”
      “Nem érzem jól magam a családoddal töltött programokon, valahogy mesterkélt az egész, amúgy meg nem tudom követni a beszélgetést, nem figyeltek rám, gyorsan beszéltek, nem kérdeztek engem, és ha mégis mondanék valamit, kettévágjátok a mondatomat, mert fárasztó kivárni, amíg megfogalmazom, amit akarok.” – “Ezt bebeszéled magadnak, valami indokot akarsz találni, hogy ne érezd jól magad velük. Rajtad múlik, mennyire tanulsz meg franciául”.
      “Nehéz a munka, stresszes, fel-le kell a lépcsőn mászkálnom, még van két hónap a szülési szabadságig. Ha leállok most, nem fogok szinte semmi pénzt kapni.” – “Az egészséged és a gyerek egészsége fontosabb. Miért akarsz mindenáron pénzt keresni?” – “Te adsz nekem pénzt?” – “Mire kell neked pénz? Megnézted a számlákat? Nem tudok neked havi xszáz eurot utalgatni, csak hogy legyen pénz a számládon”. (Mert egyébként nercbundákat vásárolok magamnak, nem is a családnak élelmiszert, néhány ruhát.)
      “Feszült a helyzet itt, meg az egész világon, szerintem a kultúrális különbségek egyre áthidalhatatlanok. Félek a terrorizmustól”. – “Folyton ezen agyalsz, paranoiás vagy, egész nap a neten frusztálod magad. Miért nem foglalkozol valami értelmes dologgal?”
      “Boldogtalan vagyok” – “És teszel valamit a boldogságodért? Gyógyszert nem akarsz szedni, más gyógyítási lehetőséget meg nem keresel, nem foglalkozol értelmes dolgokkal, nem próbálsz valamit tenni magadért. Én nem vagyok pszichológus, évek óta hallgatom ezt, nem tudok mit kezdeni már ezzel”.
      ” Nem akarok már vele élni. Az országban sem akarok élni, haza szeretnék jönni” – (ez már anyám, vagy más családtag válasza) “Olyan rendes ember pedig, szeret téged, kitart melletted, pedig…(felsorolás, hogy miért nem vagyok jó társ). Folyton csak azt nézed, hogy mi az, ami nem jó, már utálod országot, ahol éltek, rájuk kensz mindent, de te sem teszel semmit magadért, de a családi békéért sem, nem érted meg őt, nem figyelsz rá, nem könnyíted meg az életét. És hogyan gondolod, hogy eljössz a gyerekekkel? Hova mennél? Miből élnél ? A gyereket ennyire elszakítanád az apjától ? Jogilag ez megoldható ? És ha nem, eljössz gyerek nélkül ? Ehhez aztán nagyon kellett még egy gyerek, minek eröltetted a teherbe esést? (nyilván megerőszakoltam) Mit vársz tőlünk, döntsünk helyetted?”

      Köszönöm, hogy meghallgattatok.
      Ismét és megint.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Ó, Borderline, de szomorú!
        Ha megnyugtat, én se bírnám ezt a helyedben.
        Bár nyilván nem nyugtat meg, azt azért remélem, hogy nem is idegesít fel.
        Nem nagyon segít neked senki, úgy látom.

        Kedvelés

      • Beleragadtam egy szituációba, amiből vagy ki tudok jönni magam, vagy nem..
        Egyenlőre döntésképtelen vagyok.

        Kedvelés

      • Remélem, hogy ki tudsz jönni!
        Sok mindent csináltál már végig, úgyhogy szerintem megvan benned az erő, csak most nem mutatkozik.
        A döntést szerintem nem lehet elhatározni, az megérik bennünk.
        Úgy értem, érlelődik ebből-abból, észrevétlenül, aztán egy nap megvan, és tudod, hogy “Na ez is megoldódott!”.
        Én legalább is így tapasztaltam.
        Van, amikor tudod, hogy lépni kell, mert olyan a helyzet, van ez a “nem tudom, mit lépjek”, nekem is volt, de megoldódik ez is, keresi az agyunk a megoldást, meg is találja előbb vagy utóbb.
        Ez ilyen belső munka, vagy hogy mondjam, hát csak magaddal vívódsz valahogy, ilyenkor más okoskodása idegtépő, pláne a vádaskodása, úgyhogy megértelek.

        Kedvelés

      • Ójajjj. Amikor olvasom a hozzászólàsaidat, mindig egy csillogóan intelligens, tájékozott, finom lelkű nőt látok . Te ismered őt ?

        Kedvelés

      • Én is. Árnyaltat, érzékenyet, szépre-jóra hivatottat. És ez zavar. Szeretném a lelkem mélyén, hogy ha az, akinek ennyire komplexen rossz, legalább legyen tompa, butus, alázatos. Hogy azzal tudjam magyarázni a baját. És hogy ne kelljen attól félnem, hogy ha segítem, támogatom, engem is megítél, nálam is okosabb. Legyen lent, hiszen neki rossz. Zavarba ejtő ez, és magammal is szembesít: nagyon erősen hiszek az érdemekben, hogy ha jó vagyok, érzékeny, érzelmes, okos, türelmes, kitartó, teljesítményt nyújtó, ha “szépen élek”, akkor majd szeretni fognak. És hogy miért nem kedvelnek, ellenben ítélnek meg azok, akiknek sokkal könnyebb, és mégis állandóan valami bajuk van.

        Kedvelés

      • Éva: az emberben nagyon mélyen benne van az igazságos világba vetett hit. Én például biztos vagyok benne, hogy Life is not fair – az eszemmel. És mégis megdöbbenek, és rosszul érzem magam, ha ezzel keményen szembesülök, mint pl. borderline írásaiból (menekültek által, stb.) (Nekem) más az eszemmel tudni, és más valóban elfogadni.

        Kedvelés

      • Ismerem, igen, csak nehéz most elhinni az értékeit.
        Bukottnak érzem magam, mint nő, mint anya, mint feleség, és mint “jóember” is. Ez utóbbi nyomaszt leginkább. Néha rácsodálkozok magamra, hogy minden nyomoromat ráfogom a “rossz környékre”, ahol élek, meg a “nemzetközi felfokozott helyzetre”, sőt a páromra is (ma elsoroltam neki, milyen “teljesíthetelen” vágyaim vannak, munka, művészet szempontjából, sőt, -a blogból ihletve,- sport témában is, azt mondta ezek nem teljesíthetelenek, csak el kéne indulnom. De hogyan, mikor nemsokára szülök, azaz megint min. 2 év “tömény agybaj”? Tudom, én akartam.) Pedig lehet, hogy tényleg csak annyiról van szó, hogy lusta vagyok és gyáva? De ez a felismés sem segít, megint csak a lelkifurdalást növeli, meg az öngyűlöletet. Kicsit ördögi kör ez. De elismerem, kívülről fárasztó lehet (belülről is).

        Kedvelés

      • Köszönöm a támogatást mindenkitől. (A kritikákat is, jogosak.)
        Nem vagyok a “Isten által megverve”, legalábbis egyenlőre még nem kaptam semmi “súlyos feladatot”, az életkörülményeim alapján lehetnék boldogabb, vagy legalábbis motiváltabb a saját életem megjavítására. A fagyottság az, amit nem bírok feloldani. Miért? Kényelemből? Vagy mert olyan régóta le vagyok fagyva, hogy el sem hiszem, hogy feloldódhatok? Vagy mert nem szeretnek eléggé? Vagy mert nem szeretem magam?
        A szégyen, az nagyon erős…

        Kedvelés

      • Mindenkit lehúz a nem működő párkapcsolat. A legnehezebb teher, mert mindenki szerint rendben van, nem hagy el, de jó, így kell élni. Tudom, özvegyként nagyon visszás ezt mondani, és én nem csak Jánossal voltam érett, tudatosan alakított és boldogító kapcsolatban (minden apró játszma és zűr mellett), hanem egyébként is nagyon is tudok kötődni, kapcsolódni, összebújni, de hogy az egyedüllét (másért, más tekintetben) milyen felszabadító és megerősítő tud lenni, azon teljesen meg vagyok döbbenve. Felelősség, felnőttség, megértés, nagyon komoly leckék azon az áron is, hogy hónapok óta sehol senki. Olyan, mint ha a párkapcsolat, főleg a nem-ölelő, nem ragyogó folyamatosan legyalulna rólunk valamit. Mintha felfalna a szerep.

        A gyerekkorod, az anyaság terhei és a kintlét is lehúzhat, de szerintem a fő ok a masszív, kompromisszumos párkapcsolati boldogtalanság és társfüggés.

        Kedvelés

  11. Én is ez a megoldós vagyok. Abból indulok ki, hogyha elmondja nekem, akkor vár valamilyen reakciót, olyan sutának érzem magam ha nem tudok rá mit reagálni, plusz a panaszkodás vámpirizál és ha nekem is rossz napom van, nem tolerálom. Az értô hallgatásról most a kapcsolódó nevelés elméleténél találkoztam, eddig számomra üres fogalom volt.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  12. Ezt csinálják nők is. Szerintem főleg olyan nők, akiknek egyedül kell helytállni, és megszokták, hogy nekik kell megoldani a helyzeteket. És megoldandó helyzetként értékelik a másik fél érzelmi megnyilvánulását. És sokszor kapom rajta magam, hogy ezt csinálom a lányommal. Sajnos, egyelőre még utólag kapcsolok. Az nyugtat meg, hogy azért sikerül a másik fele is: ha el van kenődve, egyszerűen megölelni és kész. Sokszor én is mondom a magamét, megosztanám a megéléseim, súlyosakat és pillanatnyiakat, és arra jövök rá, hogy ez annyira nem része a megszokott kommunikációnknak, hogy csak különösen közeli és intim kapcsolatban tartom elképzelhetőnek, vagy írva. És igen, talán emiatt is, vagy tanult rossz szokások miatt, sokszor mondom úgy, hogy a megoldásorientált hallgatóságomnak nem teszem kellően egyértelművé: nem tanácsra, hanem figyelemre és megértésre van szükségem. Ilyenkor jönnek azok a játszmák, hogy én mondok valamit, ő mond egy tanácsot, én elmondom, hogy miért nem jó nekem, mond egy másikat, az se jó nekem, és akkor le vagyok teremtve, hogy nekem nem lehet segíteni, én mindent csak elutasítok, kifogást keresek, magyarázkodok. Pedig, amiket mondanak, annak egy részén túl vagyok, nem működött. Vagy egyáltalán nem érzem, látom a mi megoldásunknak. És hát, a valódi gond az, hogy egyszerűen el szeretném mondani valakinek, aki figyel, szeret, megért. És újra és újra csak azzal szembesülök, és mélyül bennem a csalódás: alig van ilyen, fájdalmasan ritka élmény.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  15. Nem látunk annyira egymásba amennyire szeretnénk. Én is néha kitakarva érzem magam, de végül azt gondolom, szubjektiv vagyok.

    Szépek ezek a mondatok :
    “érzésekkel, megélésekkel, múló hangulatokkal nem lehet és nem is kell vitatkozni. Nem is kell félni tőlük. A haragtól sem. Az ember néha kiborul, de az érzések jönnek-mennek, mint a felhők, engedni kell a másikat, hogy kiadhassa a csapadékot, aztán vége is van.
    “

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  16. “Van olyan férj is, aki nem szól semmit, csak szemet forgat, pofákat vág. Nincs kedve jelen lenni, figyelni. Feladat neki végighallgatni a feleségét”

    Jé, azt hittem, ilyenem csak nekem van…. 🙂
    Tulajdonképpen mi már alig kommunikálunk, pont a közöny miatt. Hogy örömmel meséltem, de abszolút érdektelenség volt a reakció – így ma már minek is mondjak bármit? (bezzeg szexuális közeledéskor az elutasításom fáj! Nocsak!

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

csak okos-jóindulatú írhat ide

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .