ledarál

Közzétéve Szerző:

Azt mondja az olvasó, hogy ő hisz a házasságban.

Nekem mondja, merthogy én meg nem, arra mondja, hogy de ő akkor is.

Mert folyton azt állítom a blogon, hogy nem működik, maga az intézmény a problémás. Másról sem írok.

De ő hisz, és ez lehet jó is, és ő küzd.

Van kivétel, de csak kivétel van, a szabály, az meg szabály, mondom erre.

Felordítanék amúgy: ha ez tud működni, lényege szerint, és nem kivételként, ha ez eleven és gazdagító, akkor miért kell küzdeni? Türelmesen várni, szépen mondani, meg kevésbé szépen is, tépni a szádat, igazságos munkamegosztásról beszélni, párterapuetát keresni, kéréseket, igényeket megfogalmazni, önsegítő könyvet az asztalára tenni, randevút szervezni, szexualitást újraéleszteni, alkudozni: nem piszkállak, hogy miért van kupi, te viszont kedves vagy velem hetente kétszer…

Miért nem kívánják egymást, akik amúgy valamennyire szeretik egymást? Miért lesz nyomasztás a szex? Miért lesz “a férjem a legjobb barátom” a házasságokból?

Semmi sem megy magától, bele kell tenni az energiát. Dolgozni érte…

Hát én nem akarok küzdeni meg dolgozni meg várni meg reménykedni az otthonomban, az életem keretét jelentő viszonyomban. Az működjön szépen.

Ami jó, az jó. Ami működik, az működik.

Szóval küzdesz és haladsz, és a vége valami nagy jóság lesz?

Nem ez a helyzet. Hanem az, hogy nagy erőkkel ellentartasz, mondogatod, de igen, én igenis. Ellentartasz ennek az egésznek, ami szar. Lehúz, bedarál. És mások életét minősíted, hogy ők nem küzdenek, de kár, ők milyen könnyen feladják.

Csak te küzdesz, nem tűnt fel? Mindig nők írják ezt, mindig. Évekig ugyanazt mondják.

Én nem akarom, hogy igazam legyen. De én úgy látom, hogy ez definíció szerint nem működik. Amit jelent, amit kellene hogy jelentsen, az nem, pont az nem, az sehogysem.

Nem szokott működni. Nem kell ettől félni. Nem kell tabusítani ezt. Létezik boldogság, van tartós harmónia, összeillés, stabilitás, igen, valahol néha. És ha szétnézünk, mégis azt látjuk, emberek és helyzetek egész során, minden keserűség nélkül, hogy az intézmény, az elvárásaink, az akarásunk, a türelmünk nem és nem működik.

És látjuk a többieken is. Hogy küzdenek, és ledarálja őket.

Fárasztó és improduktív ez a küzdelem. Elrongyol.

Egyedül jobb volna — borzalmas kimondani, de nagyon sokan erre a következtetésre jutnak. Nehéz kilépni, ezért eljátsszuk, hogy nem akarnánk, de igazából nagyon szívesen megtennénk. Nem hiányzik ez a sok macera és küzdés és tűrés.

Ezeknek a sokaknak a szava sérti az intézmény védelmezőit és ideologikus lobbistáit, ezért ez tabu, és minden eszközzel tiltakoznak. A rossz hír hozójára próbálják ráverni ezt az egészet. Ő a keserű. Ő a hibás. Neki nem jött össze.

Némaság, neheztelés, feszkó, gyereken levezetett harag, kiégettség, én-ölés, pszichoszomatikus bajok, csalás, sunnyogás, kedvetlenség lesz belőle.

Emberi elromlás lesz a tartós, enyhe-langyos boldogtalanságból.

Ó, nem nekem. Nekem éppen nem, én nem tudom, nekem öt és fél év volt a házasságom. Nem tudom, milyen lett volna, ha tovább tart. Nem én téptem el és nem ő tépte el. (Ne ítélj hamar.)

És tőlem teljesen különböző lelkialkatú, hajlamú, igényű embereket is ledarál. Ők is küzdenek, ellentartanak. Szóval nem én vagyok a macerás, nem az van, hogy én várok valami teljesíthetetlent, én akarok ezer fokon égni, meg minden, ez az én sokat emlegetett intenzitásom, amit annyian szeretnek és ami annyiakat taszít..

Az lehet, hogy nem artikulálják. Szépen, csendben gyötrődnek. Fogy a vitalitásuk. Életközépi válság. Ilyen az élet. Másnak sem jobb a házassága…

Az miért van, hogy mi, akik hittünk és bíztunk és küzdöttünk, már harmincöt meg negyvenöt évesek leszünk, mire megértjük, mi hogy működik, mi mivel függ össze. Hogy mire kiheverjük traumáinkat, kitakarítunk és kész leszünk, élettel telik, értők és szépek, vendég fogadására alkalmasak, eltelik a fiatalságunk?

162 thoughts on “ledarál”

  1. Egy kiránduláson vagyok. Megyeszékhely gimnáziumának tantestületével. Az utitársak rasszista / szexista, hímnemű fele a látogatott szomszédos ország vezetőjét rigmusokban összegezve faszszopónak nevezi. Naponta ötször élveznek ezzel a produkcióval. Az öttagú kanbandából háromnak itt van a felesége / társa is. Nem szólnak semmit. Vajon ebben a világban ezekben a kapcsolatokban sosem volt orális szex, vagy a feleségek ilyen szintű, nyílvános lealázása normális mindennaposa házasságokban ? Ráadásul itt értelmiségiek jól működő házasságairól van szó. Vajon akkor milyen lehet a többi ? Miért kell ilyeneket nők tömegeinek szó nélkül eltűrni? Hogyan juthat eszébe férfiak tömegeinek ilyen módszer a másik lealacsonyítására ?

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

      • Szerintük és mások szerint jól működő. Ahol a nő berágna ezen, az már szerintük nem jól működne. Amúgy az én férjem is itt van, és távol áll tőle minden ilyesmi. Mégsem annyira érzékeny, hogy figyelmeztetésem nélkül felfigyelne arra, milyen szomorú ez a feleségekre nézve. Én amúgy szólok, most is szóltam. Megmondtam, hogy én is az vagyok, és nem szeretném, ha bárkivel emiatt egy kalap alá vennének. De ezen jót derültek csak. Ilyen világban élünk. 😦

        Kedvelés

      • Ennyire vagány vagy, hogy ezt így közölted velük? Hát minden elismerésem, én is pont azon gondolkoztam, hogy mit reagálnék, de ez nem jutott eszembe…

        Kedvelés

    • Folyamatosan agyalok, hogy melyik szomszédos országnak van női vezetője, hogy kijöjjön a rasszista-szexista poén. De most ti vagy nem Magyarországon éltek, vagy homofóbot akartál írni, mert itt a régióban az összes miniszterelnök faszi. Szerintem a feleség anyaországának vezetőjét faszszopózni nem rasszizmus és/vagy szexizmus, hanem szimplán vulgáris politizálás, ami feltételezem, hogy az országban található közállapotoknak szól, nem a nej állampolgárságának/nemzeti identitásának. Sok vezető tényleg faszszopó, nincs mit tenni, bár ezt persze meg lehetne fogalmazni az orális szex lealacsonyítása nélkül is, az tény. Ebben az esetben viszont faszik szidnak egy másik faszit ezzel a kifejezéssel, tehát ez inkább homofóbia, mint bármi más.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Nem a poénról mondtam, hogy rasszista és szexista, hanem azokról az emberekről, akik ezt itt előadták – egyéb megnyilatkozásaik alapján összegeztem ezt róluk. Amúgy jelenleg a szomszédos Horvátországnak van női miniszterelnöke (Kitarovic), de ezt nem nőről mondták. Érzésem szerint ez nem a nem szerint válogat, hanem magát a tevékenységet találja lealacsonyítónak, függetlenül a művelője nemétől. Ez mondjuk a pornóból is mindannyiszor messzire üvölt. És érdekes módon a nők nem szoktak a pinanyalás alapján lealázni sem nőt, sem férfit.

        Kedvelés

      • Nézem, már Horvátországban is Milanovics a min. elnök és ffi, de mint mondtam, itt messze nem ez volt a lényeg. Nem is miniszterelnök volt, hanem pártelnök, akiről a rigmus szólt. De mindez lényegtelen. Az én érzéseim szerint a faszszopózás magát a tevékenység űzőjét szégyeníti, nemétől totálisan függetlenül.

        Kedvelés

    • Ezt én is tapasztaltam cvd, általános a lealázás.
      Én nagyon sokat gondolkodom a saját családomon, hogy beleférek-e, elvileg igen, mert van az “odatartozás joga”, de ez Hellinger, szóval lehet, hogy nincs “odatartozás joga”.
      Majd kitalálom.
      Anyám jut eszembe, aki bármilyen is, de kitaposta azért a lányai előtt az utat, egyszer régen keveredett valahogy a háztartásunkba egy Nők Lapja, abban meg “Akárhány (nem tudom mennyi) mód, hogy kedveskedj a férjednek”, szóval olvastam, anyám a fürdőszobában volt, és a haját csinálta, mondom: “Anya, neked mi a véleményed arról, hogy “hogy kedveskedj a férjednek”?”, anyám megállt a fésűvel, és azt mondta: “Az, hogy kedveskedjen neki az anyja picsája.”
      Én ezen úgy felröhögtem.
      Ő már ötvenen túl van, a barátnői is, akik nem “anyja picsája” módon álltak a férjükhöz, ámde most válnak, kettő is, mert kiborult a bili.
      Szóval hogy meddig húzod, az egyéni, de egyszer kiborul a bili, mondjuk megműtenek, súlyos bajjal, és a férjed nincs sehol, melletted pláne nem.
      Nekem ez most sokkoló volt, elköltözött két nő is, kis lakásba, az egyik mondjuk megvárta, míg daganata lett, a másik megvárta, hogy a pszichiátriára kerüljön, de elmentek.
      Szóval a szép felszín alatt van itt forrongás bőven, nem elég a “Thaiföldön nyaralunk”, meg semmi.
      Az “anyja picsája” nem volt egy szép mondat anyámtól, de legalább tudom, hogy kitől örököltem a kocsis modoromat (jó, csak néha, de akkor nagyon, szégyellem is.)

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Mikor hasonlót hallottam a fitteremben döbbentem rendesen. Tapossuk a taposót mekdícsérem a mellettem edzőnek a márkás óráját. Mire Ő”-hát ma már mekcsaltak.. ez a minimum..” 😦 Nem értettem az összemosást. Nyilván fájdalom díjként kapta, ezáltal 1 órával mekvásárolták a női mivoltát? persze válnak h kérdeznéd.

        Kedvelés

      • Ó, hát omlanak össze körülöttem is a biztosnak hitt kapcsolatok.
        Nem a fiataloknál, mert ott még “ki tudja” van, hanem az ötven vége, hatvan körülieknél.
        Ez tök sokkoló különben, mert azért csak azt hiszed (vagyis én), hogy “ők végigcsináltak egy csomó mindent, ők már együtt maradnak”, vagyis nem is gondolsz még rá se, hogy ők elválhatnak.
        Merthogy olyan nincs, ők együtt egészek.
        Aztán nem is úgy van, vagyis az még hagyján, hogy “van”, hanem nem is volt úgy soha.
        Azért az, amikor valaki sose hívta máshogy a férjét, csak “…-kám”, tehát a férj neve és “kám”, szóval “…-kámné” is válik…
        Ez sokkoló azért.
        Négyet tudok most az elmúlt pár év alatt, akikről sose gondoltam volna.
        Nem is tudom, mi a tanulság!
        Talán az, hogy a felszín alatt nem mindig az van, ami a felszínen látszik.
        Vagy az, hogy a dolgok gyorsan változnak.
        Vagy valami ilyesmi.

        Kedvelés

      • Végigcsináltak egy csomó mindent együtt, belekoptak egymásba, kialakították remekül működő magánörömeiket vagy közös játékaikat, mással se lenne jobb, nem akadna senki, nekik már mindegy, új életet kezdeni 58 évesen, mi értelme lenne… szerintem ez is gyakori.

        Kedvelés

      • Gyakori.
        Csak az, amikor tényleg úgy néz ki kívülről, hogy minden szép, és igazából nagyon nem…!
        Én azért volt, akiről elhittem, hogy ők tényleg “ideálisak”.
        Megdöbbentő, hogy nem, és az is, hogy a forgatókönyv mindenhol nagyon hasonló.
        De elválni is kiváltság, mert valaki nem tud, ereje sincs, lehetősége sincs, az meg pláne, ha esetleg az élete is veszélyben van, úgyhogy ezt is meg kell becsülni.
        A választás lehetőségét mármint.
        Ez is olyan nehéz, mert vannak a külső tényezők, de az is, ami a belülről korlátoz, hogy melyik a nagyobb súly az emberen, azt nem tudom.
        Mindenképp nehéz, de jó, hogy vannak olyanok, akik tudnak dönteni.
        Jó lenne, ha többen lennének, akiknek egyáltalán lehetősége van választani, vagy akár csak végiggondolni a dolgait.
        Mostanában gondolkodtam ezen, de szerintem az emberek jó nagy százaléka nem választaná a saját életét, ha egyáltalán választhatna, csak el se gondolkodott még soha azon, hogy mit választana, mert olyan egyértelmű, hogy “ez van”, mint ahogy mozdulsz, vagy teszed a dolgod.
        Nem egészen ez a “Lét határozza meg a tudatot”, de valahol mégis igen.
        Szóval nehéz válni, de azért jobban sajnálom azt, aki érzi, hogy válna, de nem tud, ezért-azért-akármiért.
        Ezek csak megdöbbentőek, hogy “Uh, ők is!”, pedig “szépen éltek”.

        Kedvelés

  3. Hát fogalmam sincs, hogy hol van a tökéletesen boldog, ezerfokos házaspár. Én már annak örülnék, ha ismernék egy egymást tisztelő (házas)párt.
    Azt viszont megvallom itt és most, hogy a küzdelem nekem bejön (élvezem, na) mert nem is vele küzdök olyankor hanem magammal. Az meg szinte adottsága korunk emberének. Amit ebből megértek, az az enyém.
    És az jól látható, hogy a gyerekeim jobban vannak, ha ketten vagyunk. És amúgy meg egy kivételesen jófej a pasim, a maga hozott-szerzett démonaival.
    Vannak szomorú és magányos időszakaink, de vannak a tökéletességet súroló időszakaink is, amikor a szabadság és szerelem természetes harmóniája a valóságunk. Hát én ezt meg akarom tartani. Hátha sikerül nekünk…

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • Ezer fok? Lángolás…? Dehogy. Csak annyi, hogy közel van a másik. Nem kedélyes, ismerős pokol az élet. Ne csináljunk hamis dilemmát, mert az a vége, higy ha az ezer fok abszurd (szerintem ezer fokot a túlnyomó többség élete legintenzívebb kezdeti szerelmeiben sem élt meg, nemhogy tartós, keret-szerű kapcsolatban), akkor ez van, ami van, és akkor az jó lesz így.

      a lángolás elmúlik

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

    • És ő mit akar? Ő is küzd? Kivagyok ettől, hogy mindig a nők írják, hogy ők küzdenek, próbálkoznak, reménykednek, a férjüknek meg (aki valami hobbiban vagy melóban, neadjisten, viszonyban éli meg a teljességet), “jó így” (csak hagyják őket békén, ne kelljen folyton beszélgetni, “lelkizni”).

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • És van ideológia hozzá (pl. a hobbiholizmushoz, ami az alkoholizmus hobbis megfelelője), hogy “… kell az embernek valami, mert régen a férfiak háborúzni jártak, volt valami kihívás számukra. Manapság nincsenek háborúk, kell valamiben produkálni.”
        A másik meg abban küzd, hogy támogassa. De ez sem sokat számít. Szinte nulla az értéke. Mert a produkció egésze nyilván nem a támogatóé.

        Kedvelés

      • A férjeknek ezzel a magyarázattal szokott lenni 3-4 igen költséges hobbijuk. Anyunak általában nem.

        Kedvelés

      • Irónikus a kérdés, vagy komoly? Mert ez a jelenség amúgy az egyenlőtlenség egyik formája.
        De OK, írok sajátot. Pedig az ismerősöké sokkal izgibb.. Autó, nekem az volt sokáig. Mindig aránytalanul sok ment rá a kasszából. Aztán letudtam ezt a dolgot, eladtuk, energiatakarékos jött utána, eszközzé vált.

        Kedvelés

      • Szerintem, igen, küzd. Magával, a sémáival, az elvárásaimmal – mert magától lehet, hogy jól meglenne küzdés nélkül.
        De ehhez kellett sok évnyi magányos küzdés és valami homályos emléke annak a sok évvel ezelőtti hitnek, hogy ő AZ.

        Kedvelés

      • Szóval, te küzdesz a jó házasságért, ő meg a te elvárásaiddal? Hm.
        Úgy örülnék, ha férfiak is deklarálnák, hogy küzdenek, remélnek, a két ember boldogságáért. És nem csak azért, hogy ne legyen balhé meg feszkó meg ultimátum.

        Kedvelés

      • Én már azt is megbecsülöm, ha a feszkó és ultimátum miatt van magába nézés, magával való harc. Az indította be azt, hogy a házasságért is menjen valami energiabefektetés. Hozott anyagból dolgozunk, vagy sikerül, vagy nem.

        Kedvelés

      • Jó a kérdés, hiszen mihez képest energiatakarékos. :)Egy toyota prius II. 4,5 liter városban és beleférünk 5en kényelmesen. A BMW 12 liter volt.

        Kedvelés

      • Férfi vagyok. Évekig küzdöttem. Most külön élünk.
        A szabályt erősítem, hogy a házasság, mint intézmény nem működik. A “csak a nők küzdenek” szabályt gyengítem.

        evvan.

        Kedvelés

  4. Mondjuk, lehet, hogy egyetértek. Az én problémám inkább az, hogy mi van a másik oldalon. Mért gondolod azt, kedves blogíró, hogy a nem-párkapcsolatban-levés nélkülözi a küzdelmet, ill. hogy az a boldogság letéteményese. Párkapcsolaton kívül éppannyira meg kell küzdeni, szerintem, a harmóniáért, a jóllevésért. És lássuk be, az emberek többsége nem a romantikus szerelem, de még csak nem is a gyerekek kedvéért van együtt, hanem leginkább az anyagi és kényelmi előnyökért.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • Akkor lenne igazad, ha a szingliség nem lenne így stigmatizálva, hanem hasonlóképp erős érvek, lobbi, hiedelmek védenék, mint a Nagy Szent Házasságot. Akkor volna értelme összevetni, mivel mennyi meló van. Jelenleg elnyomott, megvetett, viccelődős státusz, miközben csendesen kínlódnak a külvilág által példásnak gondolt házasságaikban tízezrek, és, főleg a nők esetében, a szinglik egyszerűen jobban vannak, mérhető mutatók szerint jobb az életminőségük, még azoké is, akik gyereket nevelnek, mint a házasságban élőké.

      Megküzdöttem. Jól vagyok. Nem húz le senki. Nem volna kényelmes vagy előnyös olyasvalakivel, akivel nem egészen, robbanósan jó, még úgy sem, hogy létráról sem érem el azt az izzót, ami két hónapja égett ki. El tudom tartani a gyerekeimet, nem unatkozom, nem vagyok magányos. Magamról írok.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

    • Párkapcsolaton kívül talán az a könnyebbség, hogy nem kell megfelelni annak a ménkű sok idióta elvárásnak, amit fiatalon sokan benyaltunk a házassággal kapcsolatban.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

  5. A küzdelemről: meggyőződésem, hogy némi küzdelem és kompromisszum nélkül SEMMILYEN kapcsolat nem működik, barátság, szülő-gyerek, semmi. Ha már bedarál, akkor baj van, persze.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • Küzdelem? A szerelemben, az összetartozásban, az intimitásban? Miért, ki ellen? Pont ott, ahol le kéne tudni lazulni, frenetikusakat szexelni, egészen megbízni, gyarlóságunk megmutatni nem félni, napfelkeltékbe merengeni kávégőzben, pont ott…? A szerepekkel küzdünk, a saját szar énünkkel, az anyóssal, a traumáinkkal, a másik fölényes nemtörődömségével…? Nem hangzik jól. Nők azon gondolkodnak, hogy minden szép és oké, a férj gyengéd, kedves, szép, és hogyan, mire fogják azt, hogy mégsem, így sem kívánják a másikat. Jaaaaaaj…

      Én minden szerelmemben, és nekem csak az volt lényegében, erős, jó ember lettem, könnyen szerethető. Magamat, másikat is nagyon tudtam szeretni, és a másik által szerethetővé tett az, hogy szeret és szeretem. Na, értitek. Mégis küzdöttem, sokat. Amivel küzdöttem: közöny, értetlenség, életkori áthidalhatatlanság, alkoholizmus, eltérő szociokulturális háttér, saját túlzó elvárásom anyaságügyben, kialvatlanság, rosszakaratú család, sztereotípiák, kommunikációképtelenség, a másik unottsága, hatalmi manőverei.

      De a másikkal küzdeni? Vagy a jó kapcsolatért? Hiszen azért vagyunk együtt, mert JÓ. Ha nem jó, ne legyünk együtt. Ez a sok kétségbeesett ragaszkodás, miközben a másik titkon szabadulna… borzalmas.

      Olyan legyen a tartós kapcsolatom, mint a sportolásom. Nagyon akarom, nagyon jó, mennék folyton bele, mert semmihez nem hasonlítható, nélküle nem jó, és melós ugyan, de flow, vágyott meló, produktív, jószagú, gyönyörű mozdulatok sora. Ha filmre vennék edzésem vagy együtt-hajnalom, de szép volna mint műalkotás.

      Ha nem ilyen, akkor nemhogy kompromisszum meg fogcsikor, hanem ROMBOLÓ állapot.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Szerintem a valakivel való folyamatos együttlét az, ami olykor erős alkalmazkodást, megértést kíván, szóval ha úgy tetszik, lehet ez egyfajta belső küzdelem is, bár a szó valóban szerencsétlen, túl erős…
        Nem a másikkal küzd az ember, hanem egyrészt kicsit önmagával is meg a helyzettel. Én például elsősorban magammal, mert sok egyéb mellet egy példa, hajlamos vagyok a rossz kedvemet a hozzám legközelebb állón kitölteni. Robbanok. Nyafogok. ezek nekem küzdelmek, s ha úgy tetszik, a kapcsolatomért is.
        Neki is vannak ilyenek, de jó, hogy mindketten úgy érezzük, megéri.
        “Hiszen azért vagyunk együtt, mert JÓ. ”
        Abszolút. Ettől még, ha az ember nem tinédzserként kezd valakivel, már néha megrögzül a bogaraiban.
        Szóval a küzdés nem szerencsés szó, de én még a világon kapcsolatot nem láttam, ami mindig lobogó haj és flow, csak a regényekben. De ez így van jól, legalábbis szerintem. Ez még messze nem a hétköznapi pokol kategória.

        Kedvelés

      • És vajon mitől van ennyiszer rossz kedved, nyafogásod?

        Nem szeretem a sarkítást, nem lobogó hajról beszélek, de hogy szökőévben van flow, vagy neked mikor van? Teljességérzet, kiugrok a bőrömből, jólesik az érintése, őszontén megértem, átérzem, nem csak akarásból, falnám mindenét, örülök, hogy hazajött, róla fantáziálok, amikor nem jött haza, ilyenek? Ezek hiányában mitől éri meg?

        Ehelyett már az is hatalmas élmény lenne sokaknak, hogy ne idegesítse őket a másik, ne akarjanak inkább (békére vágyva) valami másik szobában lenni…

        Igenis: flow, öröm, egyértelmű igen. Kevesebbre hogy is lehet életet, tíz éveket, gyereket alapozni?

        Kedvelés

      • Ajjaj….a rossz kedv és a nyafogás sajnos baggage, meg a stílus is, nyilván itt sem én vagyok a kedvenc kommentelő, no. Pedig életemben soha nem ettem ctiromos zselés lime-ot vagy mit, azt sem tudom, mi az, de ezzel a stílussal esélytelen, hogy a blogger megajándékozzon vele.
        Na most gondolj bele ebbe 24/7 az emberemmel, nem egyszerű. Vele sem mindig. Ezer oka van. Szeretem, szeret, csiszolódunk.

        A többi megvan, persze. Szagszeretés, intenzív hiányérzet, ha nincs, effélék. Hogyne.
        Azt hiszem ugyanarról beszélünk, csak én nem így fejezem ki magam. Megvan az öröm, nagyon is, csak valamiképp blaci véleményét is helyénvalónak éreztem. Csak le akartam írni, hogy ez nem az a fogcsikorgatós muszáj-küzdelem, hanem olyasvalami, ami szerintem tényleg minden emberi kapcsolat elkerülhetetlen velejárója, ha valakivel együtt él valaki. Mint egy utazás, amikor reggeltől-estig együtt vagytok, heteken át, vonaton, buszon.

        Kedvelés

      • “nyilván itt sem én vagyok a kedvenc kommentelő” — érzelmi zsarolááááás. Én bírlak, néha rád is írok, mi van veled.

        A nincskedvemlefogyni bloggerthibáztatom vonalt nem kedvelem.

        Kedvelés

      • Húh, most nem tudom hova fog ez meglejenni, de a küzdelem témához szólnék.
        Én is hasonlóan a posztolóhoz. Nem hinném, hogy kevesebbel beérném valaha is, ebben jó lenni, bár volt olyan fickóm, akinek ez baromira nem jött be. Neki például túl sok volt, ő már 3 hónap után olyan volt mint egy kiégett férj, neki nem kellett a szerelem, VELEM akarta folyton megideologizálni, hogy egyátalán létezik, és VELEM siratta az elmúltakat. Meg ilyenek.
        De. És itt nagyon kiemelném a köznyelvi szóhasználat hülyeségét, én már láttam olyan párokat akik “megközdöttek a blodogságukért”.
        És itt most kifejezetten idősebb generációra gondolok, akiknek egyszerűen huszonév házasság után esett le, hogy másképp is lehet. Fiatalon kötött házasságokra, ahol a szülői mintázatot hozta mindkét fél, ahol úgymaradt a nő, és gyorsan össze kellett házasodni, és ahol aztán kölcsönösen fel tudtak szabadulni egymás nyomasztásából, és meglehetősen kellemetlen szembesülések(talán ezt lehet küzdésnek nevezni) árán végül ez az egész lecsengett, és élvezik egymás társaságát. végre. Ha mindkét fél úgy van vele, hogy végül külön menni nem akar, (mert fél, mert mit szólnak, mert nincs lóvé rá, mert 58 évesen kurvára nincs kedve előröl kezdeni mindent, és mert nem akar egyedül maradni öreg korára, vagy mert neki igen is ez a szegényes, kicsit savanyú, kicsit nem korrekt kapcsolat, az összes lelki mindene,A motiváció erkölcsi megítélése számomra lényegtelen, mert nem én éltem le egy ilyenben huszonévig. ) miért ne lehetne kihozni a legtöbbet abból ami van. Mert ez kicsit olyan mint a fogyókúra. Meglátod magad a tükörben egy szinguláris pillanatban, és MOST AZONNAL SOVÁNY AKARSZ LENNI. A párkapcsolatban meg van még eg ymásik fél is, aki lehet, hogy csak szimplán át akar fordulni a másik oldalára.

        Van ilyen, és tény, hogy általában nem elég egy szelfhelp könyv, de jobb mint a tévéújság. Tény, hogy aki huszonévig játszmázott, köcsögösködött, és hazudott, vagy tűrte ezeket, nagyon mélyről indul. De nem véletlenül olyan népszerű az Eric Berne. Nagyon sokaknak koppant le azért már, hogy mi a probléma.
        Egyszerűbb elválni.

        Kedvelés

      • “érzelmi zsarolááááás”
        Kizárt. Olyat csak férfiakkal szoktam csinálni, most, hogy elszállt az első ifjúságom, mát azt is csak eggyel és ritkán.

        Kedvelés

  6. Jó reggelt. Vasárnapra ez erős volt:) Lux Elvira egyik könyvébe pislogtam bele múltkor a könyvesboltban(megbántam), a fórumjáról vannak kiszedve témák szerint kérdések, mit kérdések! dilemma, szorongás és bűntudatözönök. Ami ledöbbentett, az egyrészt, hogy a nők (sok eset alól én sem vagyok kivétel) mennyire kétségbeesetten keresik a megoldást az olyan problémáikra, amit jellemzően a rendszer működése, ill. a párjuk viselkedésének következtében természetükből fakadólag, törvényszerűen élnek át.
    Magyarán nem a mi hibánk, de azt hisszük és még meg is akarjuk változtatni a természetes működésünk annak érdekében, hogy a férfival maradhassunk, majd ha nem sikerül megoldást találnunk, akkor meg magunkat okoljuk. Hát mit csinálunk mi? Újra-meg újraalkotjuk magunkat abban a hiszemben, hogy akkor majd 100%-ig megfelelhetünk és ezzel megtarthatjuk a kapcsolatot? Mintha csak mi félnénk az elvesztésüktől, de ők nem is? Szerintem amúgy tényleg kevésbé félnek. Valahogy nem lételemük a kapcsolat, nekünk meg igen? Tudják, hogy majd mi úgyis meghozzuk az áldozatot a fenntartás érdekében? Mert nekünk nagyobb szükségünk van rá?? Természetesen nem mindenkire igaz ez.
    Az, hogy valaki élvezi közben a saját egyedfejlődését, szerintem jó dolog, én is élvezem, sokat fejlődök, legalábbis van egy ilyen jó oldala is, de van, hogy csöpög közben a számba a keserű méz is. Nem baj, felnyalom azt is mert erős vagyok? Azért nem felejtem el számolni azokat a cseppeket sem. És lehet, hogy betelik majd egyszer a pohár. Ez is benne van a pakliban. És én nem, nem hiszek(mit jelent egyáltalán az hogy hinni benne?) a házasságban, úgy hiszem, hogy nem fogok megházasodni, és ezt már eldöntöttem 16 évesen.
    Azóta sem gondolom másképp, sőt! Abban hiszek, hogy van két ember, aki egy ideig, remélhetőleg sokáig, akár a halálig, megtalálja egymás mellett a helyét, és ameddig jó nekik, addig együtt vannak. Közben ha van kedv, lehet házasodni is. Tagadhatatlan, hogy valóban meghitt és szép esemény, és kívánom, hogy váljon be minden hozzá fűzött remény. Aztán van, hogy másfele, másképp fejlődünk és valami megbomlik. Akkor vége és kész. Nem szeretjük elveszíteni az illúziót, a sok belepakolt erőt, munkát, áldozatot, ezért ragaszkodunk végül magához a házassághoz??

    Nem tudom ám a választ egyikre sem, csak sorakoznak a kérdések a fejemben.

    /Másik ami ledöbbentett egyébként, az az, hogy Elvira mikkel tömködi a nők fejét. Csak kiragadva egy példát, szex-téma, nő nem akarja, nem élvezi-dilemma: hát vegyen erőt magán, mert a férfi különben majd másfele néz! na mentem, mert megint jól felhúztam magam rajta../

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

      • Őróla még nem hallottam, de majd utánaolvasok:)
        Azt nem értem még, hogy van akkor az, hogy “egymásnak adják a kilincset” az ügyfelei. Ha ezek ill. hasonlók a tanácsok, akkor el nem tudom képzelni, hogy utána ezeket megfogadva hogyan érezheti magát jobban egy(sok-sok-sok!) nő olyannyira, hogy még tovább is ajánlja, mint megoldást??
        Nem Elvirát akarom szidni, sosem voltam nála és biztos vagyok benne, hogy jót akar és vannak dolgok, amikben tök igaza is lehet. Meg az ember el is döntheti, hogy milyen tekintélyszemély jó tanácsát fogadja is meg végül, ha még maradt egy csöpp kis kritikai meg önérzete a padló közvetlen közelében és nem teljesen befolyásolható.
        Csak nekem egyáltalán nem tűnik megoldásnak, amiket ír/mond mi több szerintem romboló és ezek szerint mégis sokaknak üdvözítő?? Vagy ők csak azt hiszik, hogy az? Azért foglalkoztat ez, mert na, az viszont már komoly felelősség, hogy tömegesen esetleg haszontalan vagy romboló tanácsokat osztogat az ember és azt még segítség gyanánt tovább is adják egymásnak az érzelmileg éppen kiszolgáltatott állapotban lévők. Attól tartok, hogy ettől csak újra lesz kódolva ugyanaz a hozzáállás bennünk.

        Kedvelés

      • Az a nagy helyzet a nők gurui piacán, hogy vannak olyan kétségbeesettek és gyengék a magyar nők, hogy ha kívülről, hatásosan és kellő határozottsággal mondanak valamit nekik, de szinte bármit ám, az tuti üzleti siker.

        Kedvelés

      • Na most be kell valljam, hogy egyszer képes voltam (nem is annyira régen :)) még arra is, hogy jó pár ezresért online rendeljek egy hogyan szerezd vissza a párod kurzust 😀 Sokra mentem ám vele.. Viszont az álomnős-lábtörlős tényleg segített, ha nem is értek mindenben egyet azóta, de azért az akkor nekem olyan volt, mint sivatagban a víz. Gyorsan és fényévekre kerültem régi önmagamtól, kezdtem tényleg elhinni, hogy nem vagyok rossz és nincs OLYAN nagy baj velem, bár már vagy 8 éve minden lehetséges eszközzel azon voltam, hogy kimásszak a lelki szarból és szénné csiszoljam önmagam a társadalom és a magam jólfelfogott érdekében..
        Ezután keveredtem életem első szexuálpszichológusához (ffi, elismert, mellesleg Lux tanítványa), akinél már végre megláttam, hogy nem én vagyok görbe, nem lehetek mindig én! és majdnem elküldtem a p..ba úgy viselkedett velem. Mai agyammal teljes meggyőződéssel el is küldeném, és hozzá is tennék még ezt-azt grátisz. Sose felejtem el azt a megalázottságot, amit akkor éreztem, mikor végre azt éreztem, hogy változtatni bírok a problémámon és gyakorlatilag a földbe vagyok tiporva, kioktatva, sőt szerinte én menekülök a helyzetből, miközben ült ott a tépőzáras kis strandpapucsában, zokniban, a pohár tiszta ragacs, egyeztette közben a lányával a repülőgép leszállásának időpontját, majd fennhangon agresszorkodott mert mertem kikérni magamnak, hogy szolgáltatásban van részem vagy mi, mert fizetek és az én időm és ledolgozott munkám, verejtékem, meg pénzem meg ez oltári nagy figyelmetlenség a klienssel szemben és az empátia alapvető hiánya és a tetejébe még azóta is lóg egy ezressel és számlát sem kaptam..annyira élesen kijött a séma akkor és ott nekem, hogy már nem bírtam letagadni, vajon az összes nőt ugyanilyen hülyének nézi??? És vajon a többi is??? (megjegyzem, tisztelet a kivételeknek, a gyémánt-pasiknak).
        Azóta persze az is kiderült, hogy a páromnak (is) kellett változtatnia a saját beidegződésén (egyébként ő egy angyal, de tényleg) és velem minden oké volt leszámítva azt, hogy alapból teljesen a földbe gyalulom saját magam gyerekkorom óta. Kellő önbizalomhiány és gyerekként a béka segge alá tolt önérzet sokáig nem engedi láttatni az emberben önmagát, csak mások szűrőjén és szemüvegén keresztül határozzuk meg ekkor önmagunkat. Azt meg tudjuk mennyire sok a pozitív visszajelzés..És ezzel tömegesen így vagyunk, ahogy elnézem, és jó, hogy egyáltalán valahol ezt egymásnak be merjük ismerni és úgy néz ki, nem kell hozzá se pénz, se guru, mégis rettentő sokat segít. Hálás vagyok, köszönöm. Ma nagyon szép napom van:)

        Kedvelés

    • Lux Elvirát évtizede bojkottálom, mióta egyszer elolvastam egy fizikailag és verbálisan is bántalmazott nőnek szánt tanácsát, miszerint tűrjön a két közös gyerek miatt.
      Az a nő ártalmas.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Öööö… én nem tudom sajnos kontrollálni. Lehet, hogy ez fogja megásni a kapcsolatunk sírját? (Bár ez eddig még egy férfit sem frusztrált, legfeljebb néha irigykednek.)

        Kedvelés

  7. nem vagyok blog-fogyasztó…néha benézek ide a Valóságért, amit én Annak tartok, meg azokért a kimondásokért, amit minden sejtem átél, gondol, kiállt, és amiért mosolyog. ma ezért jöttem: “Hogy mire kiheverjük traumáinkat, kitakarítunk és kész leszünk, élettel telik, értők és szépek, vendég fogadására alkalmasak, eltelik a fiatalságunk?….” pipálva, megélve, enyém a “takarítás” (nem adták ingyen!) és most enyém a “kész”….s közben eltelt…köszönöm Éva, megint…

    Kedvelik 1 személy

    Hozzászólás ↓

  8. Nekem már eltelt a fiatalságom rég. Nem tehetek róla, így alakult, csak az állapotot tudom fenntartani…
    A házasság egy olyan betonfal, amit le fog dőlni magától is. Mondjuk ehhez a jogrendszer is szükséges.
    Esélytelen az egyenrangú társkapcsolat ragyogása ott, ahol nincsenek kiművelt, kimunkált emberfők és ténylegesen kipróbált minták ezerszámra a most még kicsinyek előtt…utópia talán ?

    Talán az elsőknek traumákra van szükségük, hogy a következők ne bandukoljanak a sötétben.

    A nevelési programot, a szocializációt felül kellene írni, mert tarthatatlanok és megnyomorítók a szerepek.

    Az írástudók felelőssége, hogy miféle gondolatmagvacskákat szórnak ki a nagyvilágba…

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • Jaj, én hiszek abban, hogy ha nem adjuk tovább a rossz mintákat, akkor a gyerekeim jobb esélyekkel indulhatnak! Szerintem nem a házassággal van baj, hanem az emberekkel. Most már több generáció felnőtt a háborúk és a diktatúra óta, de még mindig nem gyógyultunk meg, adjuk szépen tovább. Szerintem ennek is van köze a jelenhez. (Ha csak a saját családomban nézek körül, elképesztő mértékben látok hadifogoly-alkoholistákat, kommunizmus áldozatai alkoholistákat, gettóból megmenekült túlélőket, szocik által elnyomott művészt, válási árvákat, mindenféle, történelmi és társadalmi trauma áldozatát).

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

  9. Van úgy, hogy a küzdés megéri. Pár évvel ezelőtt én nagyon kész voltam, B-, C-, D-terveket szövögettem, és megnyomorodottnak éreztem magam. Válni akartam, vagy nem akartam, attól függően, jobb napok jöttek-e vagy rosszabbak.
    Aztán önállóbbá lettem, már nem kicsik a gyerekeim, lettek döntési helyzetek, ahol tényleg számított, mit mondok, és tényleg nekem kellett felelősnek lennem. És nem arról szólt, hogy túrós csusza vagy káposztás tészta legyen-e ebédre. Nekem ez segített. Hogy nem hagyom magam gyerekként kezelni. Előtte engedtem, ezt most már innen látom.

    Küzdés volt, de nem a házasságomért elsősorban, hanem önmagamért, hogy én legyek az, aki lehetnék. Nem háziasszony, nem otthonülő anya, magányosan sírdogáló, szomorú szemű, elszürkült ruhájú és bőrű. Amióta nem vagyok, sokkal jobb a házasságunk. Majdnem olyan, mint 20 évvel ezelőtt. Persze nem teljesen, mert akkor még nem voltak gyerekeink, közös vállalkozás, megszokás, napi rutin.

    A házasságról akkor azt gondoltam, leginkább szívás, minek is erőltetjük ezt még a XXI. században, miért nem ismerjük már fel, hogy van ennél jobb is… és ma is ezt gondolom nagyvonalakban. Mi a francnak összeházasodni, most sem tudnám megnyugtató érvekkel alátámasztani.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • “Esélytelen az egyenrangú társkapcsolat ragyogása ott, ahol nincsenek kiművelt, kimunkált emberfők” írja fentebb János, amivel nagyon egyet tudok érteni. Továbbmenve úgy gondolom, hogy a házasságnak is pont ezért van értelme. Egy, a társadalomtól, törvényektől és szerepfelfogásoktól függő, épp ezért elég kiszámíthatatlanul működő biztonsági öv, amire épp azért van szükség, mert olyanok a kapcsolatok, amilyenek.
      Tetszik vagy sem, pillanatnyilag csak ez van. Mert már úgy nevelnek, hogy azt hisszük. Akarjuk, mert úgy gondoljuk, anélkül nincs értelme. Amikor elfogy körülünk, akkor várjuk, hogy a mentőöv majd közbelép, és nem fulladunk mégse bele a házasságunk megromlásába. Persze aztán sokszor mégis.
      Egymás iránti kölcsönös tisztelet és szeretet, állítólag erre épül a házasság. A házasságokon végignézve, ezt kb. alig sikerül pároknak meglépni, akiknek meg igen a mikrokörnyezetben, azt az ajtón kilépve csapják agyon.
      Kellenek itt valakinek működő párkapcsolatok? Mert ha igen, akkor erősen az alapokig kellene visszamenni.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Működő párkapcsolat számomra nem egyenlő a házassággal. Nem kell ehhez házasodni, mégis komolyan lehet venni papír nélkül is, ez már csak a feleken múlik.

        Kedvelés

      • Ha a párok idealisztikusan izoláltan léteznének, akkor teljesen egyetértenék ezzel, de társadalomban élünk, törvényekkel és hitekkel körülöttünk, és ezeket akarjuk vagy sem, valamennyire mindig hatnak ránk.

        Amúgy meg igen, egy jól működő kapcsolatnak szerintem se lenne szüksége házasságra, mert a jól működő kapcsolat tagjai válni is tudnak, emberi módon.

        Kedvelés

  10. Én hiszek a házasságban. A sajátomé kurva jó. A többiekébe nem hiszek, mert a többiek teljesen máshogy vannak bekötve. Kifelé támadnak, kifelé pózolnak, kifelé szépek okosak jók, közel pedig letompulnak, megalkusznak, megijednek, és még azt is pózolva. Belemennek abba, ami eredendően nem jó, és már az elején tudják. És ujjal mutogatnak a buzikra, a nagy korkülönbségűekre, a mindenkimásra.
    Nekem senki lelkivilága nem olyan fontos mint a sajátomé. Ha engem zavar a fidesz, az igénytelenség, a kellemetlen hangvételű embertársam akkor jó házmester módjára megmondom azt. Persze meg kell kicsit öregedni, hogy ne kocsmaajtóberúgó legyen a lázadó hangnem, hanem lehetőleg okos.
    De. a házasságomban(aimban) sikerült megtalálnom azokat az embereket, akik mellett tökéletesen boldog tudok lenni küzdés, meg akarás nélkül is. Nem sok szarozás után hozzájuk is mentem. Többnyire gazdasági megfontolásból. Elsőtől elváltam, mikor küzdeni kellett volna, második a tuti, egyre jobban érzem én ezt, de jó hogy nem küzdöttem az elsővel. bah.
    Volt, és jelenlegi házastársaimra végetelenül büszke vagyok, lájtosan magamra is, mert többnek érzem magam ezektől a kapcsolatoktól. Mélyebbnek, őszintébbnek, lényegek tudójának, és védettebbnek.
    Amúgy exférjem és (aktuális barátnője) tudja a kapukódunkat, nekem kulcsom van hozzá. Tegnap is átjött bútort tologatni. Sokszor azt mondjuk az egyszerűség kedvéért, hogy testvérek vagyunk, annyira nagyok a falak.

    Kedvelik 1 személy

    Hozzászólás ↓

      • Aranyos vagy, most erre jártam benézek alapon nyomom, de itt mindig olyan jók a témák, így könnyű:)

        Kedvelés

    • A házasság egy intézmény, egy keret, amit nem a pár ír, de amit egy jól működő kapcsoltat kényelmesen testre-szabhat. De már megint a jól működő kapcsolat a kulcs. Ha valahol sántít a dolog, rögtön működésbe lendülnek a sablonok, és mivel a klasszikus házasság nem az egyenlőség intézménye, valaki szívni fog. Igazából mindenki, de nem mindenkinek fáj ugyanúgy. Én inkább egy jó kapcsolatban hinnék, amit házassággal akár megpecsételni, hitelesíteni is lehetne, de ami utóbbinak már nem sok lényege lenne, ha a kapcsolat jó.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Azt jelenti, hogy ha elválsz, akkor az elvárt viselkedés az, ha minimum utálod az exedet. Ha nem érzel zsigeri undort, az minimum gyanús, kapod, a mostani férjed hogy bírja, a soha egyszer se akartál utána semmit, se ő, meg a hű de fura, biztos még valamelyik fél szerelmes féle megjegyzéseket, még egészen deep emberektől is. Igen, van ilyen is, sőt, ha halmozni akarnám, elmondanám, hogy egyesével meg nem is csak kettesken éltünk annak idején.
        nem fogom kitenni magunkat a szomszéd pletykajanak, nem igazán érdekel, hogy ki mit gondol ilyen primitív szinten erről az egészről, ami nekem fontos.
        Én vegigpartizankodtam jópár evet, aztán meg úgy esett, hogy pelenkaznom is kellett a ferjemet. Volt minden. De tényleg minden. Visszajött a közvetlen halálból, és 50 kilósan forgattam az ágyába. Akkor váltam el, mikor megint 85 kiló színizom lett, és mar nem tudtuk fontos életcélokban megegyezni.Hadd ne kelljen elmagyaráznom most évekkel később, ha nagyritkán kórházba kell mennie, egy ügyeletes orvosnak, hogy ki vagyok, mit keresek ott. Testvér kártya. Leszarom tabletta.
        Ő se szívesen adja elő, hogy most mennem kell vigyázni az exfelesegem gyerekére, amíg ők a férjével vacsorázni mennek.
        A világ gyűlöli a fura kapcsolódási pontokat, de azért nem bírja ki, hogy popkornnal a kézben meg ne szakertse. Kell neki a biztos moziszék támlája, pedig azért kipróbálná ő is ha nem lenne semmi felelősség.
        Csak az meg van.
        Így maradnak a falak.

        Kedvelés

  11. Az elmúlt néhány évben rengeteg fiatal ismerős kötött házasságot a környezetemben. (Én is). Elképesztő, hogy ezeknek a házasságoknak a nagy részében már most működésbe léptek az elnyomást és egyenlőtlenségeket bebetonozó mechanizmusok. Néha olyan mondatokat lehet elcsípni, amiket már a nagyanyám is csak ironikus-reflektáltan mond. Nagyon gáz. Próbálom ezt a jelenséget valahogy megmagyarázni magamnak: szabadság, túl sok lehetőség, szerepzavarok blablabla, ezek szorongást okoznak, ami miatt visszatérnek egy álnosztalgikus, túlromantizált ‘hagyományhoz’. Én nem tudom, de ha már ezt az utat választottuk, miért nem forradalmasítjuk belülről az intézményt még az elején?

    Kedvelik 1 személy

    Hozzászólás ↓

    • Mert hol van az eleje? Szerintem nem az igen kimondásánál. Sokkal inkább születésünk első percétől, ahol meghatározott infókat kapunk arról, hogy mi a nő, mi a férfi, mi a párkapcsolat. A nagy közös tudás mindent átitat, észrevétlenül. Pedig nem is összeesküvés-elmélet. A bátrak a fiúk lesznek, a szépek a lányok. Észre sem vesszük, hogy szülőként is mi mindent teszünk ehhez hozzá, és akkor még mi csak a szülei vagyunk, az ajtón kívül más hat a gyermekre.
      Nehéz meglátni, hogy mi az, ami ellenünk van, ha egyszer azt akarjuk látni, hogy kellünk, hogy elvegyenek, hogy boldoggá tegyenek stb. Szép beszédesek már ezek a kifejezések is. Aztán elkelünk, és sok-sok szerepet végigcsinálunk, pont mert a legjobban akarjuk. Aztán kiderül, hogy talán mégsem a legjobb sült ki, mert ami ennyire leszív, jó nem lehet.
      Mi mind jót akarunk, mint a mesében, pont olyan jót, csak a valóságot hagyjuk ki sokszor a számításból. Aztán mire az meglesz, már sok minden tört és bonyolódott.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • “Szép beszédesek már ezek a kifejezések is. ”

        Ne is mondd! Én sem fogok (újat) mondani, inkább csak reflektálok: múltkor a sógornőm nézett valami házasodós valóságshow-t, abban volt ez a felkonferálás, hogy a lány “ég a vágytól”, hogy a fiú végre megkérje a kezét.
        Kiakadtam és szerettem volna véleményezni, de eszembe jutott, hogy épp a sógornőm házassága is válságban van (senki ne izguljon, állítólag “a gyerekek miatt együtt maradnak”, na meg nyolc általánossal, három gyerekkel, élettapasztalat nélkül hova is menne a nő), úgyhogy nem akartam okoskodni.
        Egyébként ezt nézte nagy szemekkel a tévé elé leültetett két éves kislány is; persze még nem értette, de tartok tőle, hogy tíz év múlva is ezt fogja nézni.

        Kedvelés

      • Egyetértek majdmegnovok.
        Teljesen elbaszódott dolgok között növünk fel, ezt látjuk, ezt adjuk tovább, a program hibás sorait csakis valami traumasorozat mentén lehet felfedezni. Mátrix ez az egész.

        Kedvelés

      • Tényleg. Simán játszhatná, hogy még mindig; elhallgathatná. Vergődhetne a nemjóban, tartva a látszatot. Hányan, de hányan csinálják, magyarul jobban tudók, elmélyültebbek, önreflektívebbek is. Volt egy pont, amikor leszedte a férjes, decukipárvagytok képeket, és ezt bejelentette.

        Relatív őszinteség, persze, a kezdet nagy hazugságát, szerepjátszását (“életcélom, hogy a hagyományos szerep jegyében friss étellel várjam és gondoskodjam, ettől még ízig-vérig modern nő vagyok”) nehéz, talán lehetetlen helyreütni.

        Kedvelés

      • “Az egymástól való elhidegülés, amihez elsődlegesen a kevés, és nem megfelelő kommunikáció vezetett”
        Na de hogyan lehetett nem megfelelő a kommunikáció ott ahol ezt főfőhivatásként űzi valaki, mindent beleadva?

        Kedvelés

      • Én sajnáltam Vájfot, mert belegondoltam, hogy micsoda identitásválság lehet ez neki. Aztán elbizonytalanodtam, mert nem tudom, hogy ő vajon foglalkozik-e a kérdéssel ilyen mélységben.

        Kedvelés

    • jááj, és most olvastam, hogy mily’ csúf általánosítás és buta kijelentés is az, hogy a ‘pecázás a csóróknak való’. gondoltam, de jó, hát nekimegy már a sznob sztereotípiának. erre meg vagyon magyarázva, hogy nem iiiiis, mert van akinek egymillába kerül a felszerelése 😀 😀 😀

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

    • Egyébként meg annyira tipikus. ” nagy erőkkel ellentartasz, mondogatod, de igen, én igenis. Ellentartasz ennek az egésznek, ami szar. Lehúz, bedarál. És mások életét minősíted, hogy ők nem küzdenek, de kár, ők milyen könnyen feladják.”
      Két generációnyi ismerős nő történetét hallgattam végig, anyuka, anyós, barátnők, vagyis inkább három, mert a nagymamámnak is voltak őszintébb pillanatai. Igen, visszatérő motívum a “ki kell bírni”, “bezzeg mások könnyen feladják”. És a nagyit leszámítva mindannyian elmondták, hogy a váláskor az összes barátnő őket hibáztatta, míg ki nem derült, hogy náluk is tarthatatlan a helyzet.
      Ja, a nagyi anyu anyósa volt. Emlékszem a “tudod kislányom, nálunk az úgy volt, hogy a férfi hordta a nadrágot”, “mi is hányszor elválhattunk volna” mondatokra. Évekkel később anyu ápolta. Most a harmincas barátnőméknél alakul hasonló helyzet. Hát, nem öröm ez.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Nekem most erről a Gardénia című színdarab jutott eszembe. Négy nő, négy generáció… Mindegyik faragott valamiféle tanulságot az előző generációk hibáiból de igazából egyiküknek sem sikerült (mondjuk nincs ez így kimondva). Azthiszem még a legfiatalabbnak sem, pedig neki még lenne rá esélye. Néha gondolkodom ezen, hogyan kellene de azthiszem nincs mindent elsöprő megoldás, recept a boldogságra.

        http://polinst.hu/node/7747

        Kedvelés

  13. Hat persze, hogy sok not ledaral. Es persze, hogy a ferfiak jelentos resze nem kuzd erte.
    Mar jo ideje figyelem, hogy a nok egyszeruen tonkremennek mentalisan. Nagyon szeretnem megerteni, hogy ez miert van. Idonkent arra gondolok, hogy azert, mert ok eredetileg nem azt varjak a hazassagtol, mint amit kapnak. Szeretetet, figyelmet es komoly erzelmi pluszt varnak es ez az esetek nagy reszeben nem jon be. Ekkor beindul a szocializacio. A nok azt erzik, hogy ok tehetnek rola. Erre jatszanak ra a szupi magazinok. “Add meg neki, amire vagyik az agyban, meg a szuperszexi fehernemu, legyel kedvesebb, manipulativabb, blablabla….”. Egy csomo no eveket eltolt azzal, hogy o hol nem tokeletes es min valtoztasson, amikor az urget mar reg nem erdekli a kapcsolat, szimplan haszonelvezoje az egesznek.
    Miert kuzd a no?
    -mert sose volt normalis apja, sose kapott ferfitol minosegi szeretetet es a kevessel is megelegszik a sajat szar kapcsolataban, fogalma sincs, milyen jo is lehetne.
    -mert nem keres annyit, hogy x gyerek utan elvaljon, nincs hova mennie, egyedul nem tudja megfeleloen finanszirozni a gyerekeket.
    -mert ha vege a kapcsolatnak, ugyis o lesz a hibas.
    Miert nem kuzd a ferfi?
    -mert a no ugyis kuzd.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

      • Ja, ertem.
        Meg egy dolog jutott eszembe: rengeteg non latom, hogy elete legnagyobb muvenek tartja, hogy neki szep csaladja, gondosan nevelt gyerekei legyenek. Ha ebben a muben (amirol o rengeteget almodozott es amibe rengeteg evet, munkat es energiat belefektetett) gond van a ferjjel, persze, hogy probal kuzdeni ill. a kapcsolaton javitgatni. Mint ahogy egy festo az eletmuven. Ha nem tokeletes, itt-ott belejavit, ujragondolja. Csak egy ferjjel ezt nem lehet, mert az egy masik ember, sajat akarata van.

        Kedvelés

      • ez olyan brutális általánosítás, hogy el kellett olvasnom háromszor. Még mindig csak lesek.
        Méghogy a nők ab ovo készséggel önkritikusak? Elhiszem, hogy az ismerőseitek igen, de ez általánosságban megint csak nem igaz. Mint ahogy a férfi nem küzd sem az. Elismerem persze, hogy van rengeteg férfiismerősöm, aki ilyen, de vannak kivételek is nagyon szép számmal.

        Kedvelés

      • Jó, hogy elmondod a kivételt. Mondjuk pszichológushoz is nők járnak, meg ők a házasságmentős köyvek célcsoportja is. Én tendenciákról írok.
        Üdv a blogon!

        Kedvelés

    • “Miert kuzd a no?
      -mert sose volt normalis apja, sose kapott ferfitol minosegi szeretetet es a kevessel is megelegszik a sajat szar kapcsolataban, fogalma sincs, milyen jo is lehetne.
      -mert nem keres annyit, hogy x gyerek utan elvaljon, nincs hova mennie, egyedul nem tudja megfeleloen finanszirozni a gyerekeket.
      -mert ha vege a kapcsolatnak, ugyis o lesz a hibas.”

      Ezt nagyon jól írod, pöttyöslabda!
      Ezért érdemes dolgozni, hogy ez ne legyen.
      Ami nem egyszerű, mert úgy tűnik egyre inkább árral szemben küzd, aki ezért küzd.
      Apáink már veszett fejsze (sokunknak, jó annak, akinek nem), a többin lehet dolgozni.
      Azon sem mindenkinek, mert vannak, akiknek egyszerűen nincs elég információjuk, be vannak szorítva az életükbe, stb.
      Gondolkodom régóta ezen a privilégium-témán, igen, sajnos privilégium ez is, az információ is, szóval nehéz.
      Mivel mindig azt keresem, hogy hol a megoldás, mindenben, (még mielőtt végigelemezném a folyamatokat, már azon gondolkodom, hogy hol a megoldás. És ez azért nem jó, mert elemezni is kell, hogy tudd, mi az, amiből ki akarsz jönni, különben visszaesel. De az se jó, ha csak elemzel, mert akkor lehet, hogy nem lépsz sehova. Szóval együtt kell ezeket. Illetve az az én taktikám, hogy ki kell menni a rombolóból, akárhogy is, aztán lehet elemezni, ha már kinn vagy. A rombolót meg érzed, és érdemes rá hallgatni, mármint arra, amit érzel. De ez is privilégium, hogy mondjuk én tudok elemezgetni, ha egyedül nem megy, akkor pszichológussal.)
      Na, zárójel bezárva, szóval itt a megoldás, hogy függetlenedni kell, akkor kevésbé fog ledarálni.
      Ez meg nagyon nehéz, és egyre nehezebb lesz, de ez a megoldás, úgy értem a ledarálásra.
      Az igazi kapcsolatokra, szerelemre nincs megoldás, az mindig egyéni.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

  14. “Hát én nem akarok küzdeni meg dolgozni meg várni meg reménykedni az otthonomban, az életem keretét jelentő viszonyomban. Az működjön szépen.”

    Igen, én sem akarok! Egyre jobban úgy érzem, hogy akkor inkább egyedül. Erre megkapom, hogy milyen hihetetlenül önző ember vagyok, aki csak magával törődik és soha senki mással. Ebben szépen burkoltan benne van, hogy tehát a saját gyerekével sem és milyen anya az ilyen?!

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  16. Én geci vagyok (egy újabb vitaindító melléknév), de számos puccos esküvőn éreztem már azt, hogy ezek úgyis el fognak válni, volt, hogy emiatt el se mentem a lagzira. Illetve, újabban én sem vagyok már olyan faltörögető, és pontosan látom, hogy egy csomó ismerősöm nem fog elválni, de én az ő helyükben elválnék, vagy már rég elváltam volna, de én ugye nem ők vagyok.

    Kedvelik 1 személy

    Hozzászólás ↓

    • Tapasztalatom szerint fordított arányosság van az esküvőre költött pénz és a frigy időtartama tekintetében, de én is geci vagyok. Nekünk annak idején kemény 600 forintba került az esküvő és lagzi ruhástul, termestül, bulistul, és végül is húsz évig kitartott. Most így másodszorra mereven ellenállok a késztetésnek, hogy házasodni kéne.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Nana, sokaknak ez kudarc ám, a “húsz évig működött” helyett ők azt gondolják, hogy “húsz év után elválni, nahát, minket összekovácsolt ( = halott, lehúzó kompromisszumbatörés, “ennyi az élet”, elevenség hiányának beletörődő megszokása)”.

        Kedvelés

      • Szerintem mi mindketten sikertörténetnek éljük meg, egyrészt azt, hogy húsz évig működött, ott a három jól sikerült kölyök, szép közös élmények stb., másrészt azt, hogy volt kurázsink dobbantani, mikor már végképp nem működött. Ez nagyobb siker, mintha még mindig együtt lennénk. (Szerintem már nem élnék.) Pláne így, hogy végre a másik fél is boldog.

        Kedvelés

      • És egymást sem ölitek, tényleg, mindenki példaértékűen felnőtt.

        Na de a házasságotok sikerét ha ez a jó magyar társadalom ítéli meg, akkor lehettek ti akárhogy, a megroskadt, életgyilkos, keserű Apjuk és Anyjuk a maguk házmesterkedő, kicsinyes, tüskés, pótcselekvő, ám el nem vált létezésükkel kenterbe vernek titeket. ti rontjátok a statisztikát, ők nem. legfeljebb a mentális betegekét.

        Kedvelés

      • Tényleg példaértékű, hogy ilyen normálisan, felnőtt emberhez méltó módon tudtátok intézni a dolgokat, főleg ennyi közös év után! Sok erőt és reményt ad, hogy így is lehet és főként, hogy érdemes!

        Kedvelés

      • Megjegyzem, szerintem két év házasság sem kudarc, ha az olyan, és ha nem engedik szétrohadni meg rombolóvá válni, helyette időben elválnak. Bár arra nem “éri meg” az esküvő, akkor még a baráti kör is ugyanaz, ciki…

        Kedvelés

    • A vitaindító melléknévhez: az általános iskolai tablón szerepelt a fűtő és a hivatalsegéd, Náci bácsi és Geci bácsi. Így ezzel a névvel. ( Ignác és Gergely).

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

    • Én azt szoktam mondani, minél nagyobb a csinnadratta, annál közelibb a válás. Szerintem nem az elején, hanem 10 év múlva kellene kezdeni ünnepelni, akkor már van mit. A házasságkötés pillanatában az még legtöbbször csak egy ötlet. A vőlegény mosolyából pedig pontosan lemérhető, hol tart a kapcsolat. De az ifjú asszony nem erre figyel, hanem a terítő és a szalvéták színharmóniájára.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Mi mindketten nagyon boldogok voltunk az esküvőnkön, őszinte volt a mosolyunk. Nem érdekelt a színharmónia, ültetőkártyát is aznap reggel gyártottam, kézzel. A tizedik évfordulón épp egyhónapos mosolyszünet volt, telefonba mondva küldtem el a k. anyjába.

        Kedvelés

      • Mikor néha a kedves pedzegeti ezt a témát, pont ezt szoktam neki mondani, hogy a tizedik évfordulón tartunk egy elköteleződési szertartást, óriási piknikkel valami hegy tetején. A mirtuszkoszorús fátylamat majd tartják az unokáim.
        Viccen kívül, még szerelmünk hajnalán e-mailben íródott le, hogy “veled szeretném leélni a hátralévő életemet, te hülye majom” valami teljesen triviális téma kapcsán, ezt tekintjük kiindulópontnak, mikor évfordulós megemlékezést tartunk 🙂

        Kedvelés

      • Nekünk holnap lesz a 8.
        Eldöntöttem, hogy idén biztosan semmivel sem készülök.
        Nagyon úgy állunk, hogy rég nincs már itt mit ünnepelni sajnos 😦

        Kíváncsi leszek rá, hogy mit alakít már csak a látszat kedvéért is.
        (Mert ugye nőnapra, meg anyák napjára meg a házassági évfordulóra jár a csokor virág/sütike, persze még véletlenül sem olyan, amit esetleg igazán szeretek is.)

        Kedvelés

    • Kezdve már a térden állós lánykéréstől. Dzsízösz. Aztán hogy a nagy napon minden a menyasszonyról szól, ő a főszereplő(???)! És persze lánykikérés az apától (mikor már együtt él a pár), a büszke bevonulás a fingunknincs-milyen-templomba-deszemétapap-mertkötelezővoltajegyesoktatás. És azok a rigmusok és gagyi lakodalmas zene! Ettől valahogy alig valaki tud elválni. De én úgy általában nem szeretem az esküvőket, szerintem csak a miénk volt klassz, hehe.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • És a férjem szerint autista vagyok, de nekem, mint hithű, gyakorló ateistának rossz véleményem van arról, ha valaki évszámra nem jár templomba, semmit nem követ a vallásból, aztán óriási egyházi esküvőt csap, mert az olyan szééép. Aztán nem fogja ő hitben nevelni a gyereket, meg magát sem. Istennek hazudni, nemár. Én ateistaként sem vetemednék ilyesmire. Most komolyan vesszük vagy nem???

        Ennek csúcsa egy nemrégi interjúból (nemmondommegkimondta)
        “Amúgy nekem nem lesz polgári esküvőm. Olyanom már volt. Csak egyházi.
        Olyat lehet?
        Nem érdekel. Bemegyek, kijövök…
        De kérik a polgári papírt, nem?
        Nem tudom. Terveink szerint mindenesetre csak egyházi lesz.
        Katolikus?
        Nem, mert volt már ugye egy polgári esküvőm, ami miatt egy hosszú egyházjogi procedúrára és némi pénzre lenne szükség. Átúsztunk tehát a reformátusokhoz.”

        Kedvelés

      • Nekem, mint hithű, gyakorló katolikusnak pont ugyanez a véleményem. Csak ezzel én, ugye, pökhendi, kirekesztő szemét vagyok. Én is olvastam egyébként az idézett interjút, első gondolatom az volt, hogy –nem, azt nem írom le, amúgy se kedvelem a csávót –, szóval elég bonyi a helyzet. Hivatalosan pont a reformátusok kérik előtte a polgári papírt, pont azért, mert ők “csak megáldják” a házasságot (ezt lelkész mondta így nekünk, a férjem ref.). A katolikust simán nem érdekli, hogy nincs polgári, mert a házasság számukra egy szentség (az egyház keretein belüli dolog), nem függ a polgárjogtól. KIVÉVE, ha az egyik fél NEM KATOLIKUS, és neki volt már előtte POLGÁRI HÁZASSÁGA egy MÁSIK nem katolikussal, mert akkor ezt ők úgy veszik, hogy mintha csak lett volna egyházi esküvőjük, és akkor van a hosszú procedúra. Ha engem kérdezel, ez utóbbi a legnagyobb állatság, amit valaha hallottam, teljesen értelmetlen és védhetetlen baromság, de ez a heppjük, durva.

        Kedvelés

      • Azt hiszem hallottam már ilyen procedúráról. Ez az, amikor az Érseki Bíróság a házasság színlelése vagy a gyermekáldás kizárása okból nem kicsit gusztustalan eljárást indít az exfeleség ellen, abból a célból, hogy az előző házasságot semmissé nyilvánítsa. Ha nincs gyerek úgy egyszerűbb, mert hát ugye a házasság értelme és célja a gyerek, de az sem megoldhatatlan ha van. Ilyenkor ugyanis addig csűrik csavarják, míg kihozzák, hogy a feleség tulajdonképpen nem is akart gyereket (tök mindegy mit mond a exfeleség, elég ha a férj visz egy-két tanút, akik szentül állítják, hallották, hogy Mari el akart menni abortuszra, meg aztán fogamzásgátlót is szedett).

        Kedvelés

  17. Én nem küzdök, soha többé. Ha valamit megtanultam az elmúlt 10 évben, az az, hogy a pasivalélés nem nekem való. Már csak két hét, és kész az új lakásom, amibe csak hárman (két fiammal) költözünk. Trallalla, mást nem mondatok, ha csak annyit nem, hogy ferbruár óra heti hét napból hatszor futok, napi 8km-nél tartok, köszönöm, hogy maghallgattatok.

    Kedvelik 1 személy

    Hozzászólás ↓

  18. “Az miért van, hogy mi, akik hittünk és bíztunk és küzdöttünk, már harmincöt meg negyvenöt évesek leszünk, mire megértjük, mi hogy működik, mi mivel függ össze. Hogy mire kiheverjük traumáinkat, kitakarítunk és kész leszünk, élettel telik, értők és szépek, vendég fogadására alkalmasak, eltelik a fiatalságunk?”

    Pont erről szól A Danaida Szabó Magdától, amit most fejeztem be.
    Én is elmúltam már 35, mire tudatosultak bennem az összefüggések, hogy miről, mit, miért, hogyan gondolok a szerepeim nélkül. Örülök, hogy már túl vagyok a tehetetlen dühön, a haragon, gyűlöleten, és a gyászfázisokon is. Már önmarcang nélkül is sikerül megélnem, hogy nem bűn hibáznom, újraterveznem. Már egyre inkább van türelmem kivárni a változások folyamatait, akkor is ha hosszúak a kilátások.
    Jó lett volna mindezt már fiatalon is látni. Erősebb, önállóbb, kompetensebb lehettem volna sok téren. De megélem, hogy most sem késő tenni mindezekért, és van gyümölcse.
    Bírom, hogy mindez férj-kompatibilis, azaz kapcsolaton belül is tudok magamba mélyedni, figyelni, változni és ezekről beszélgetni vele, ha úgy érzem jónak. Nyitott rá, ő is változik, alakul. Szeretem, hogy tudunk együtt menni a változásba, de nem vagyunk összenőve, ha úgy érezzük külön jobb megélni valamit, akkor úgy. Aztán valahol megint összeérünk. Persze vannak konfliktusok, nehézségek, de mennyivel jobb így megoldásokon gondolkodni, mint önigazolósan, mentegetőzve, egymást legyűrve szájkaratézni, játszmázósan megsértődni. Nem habos-babos, elszállós, rózsaszín életérzés ez, mint a filmekben, hanem olyan józan boldogságféle. A jó út tudata, nyugalma talán. Csak azok a mélybehúzós, rossz berögződések, hiedelmek ne volnának annyian. Akkor nem volna ennyi felesleges zsákutca.

    A srácaimnak amúgy azt szeretném leginkább átadni, hogy minden életkorban megtapasztalják, mi hogy működik, mi mivel függ össze a valóságban. Gyerekként, fiatalon, idősen, szóval egész életükben. Ne kelljen menekülniük, pótcselekedniük, pótszerekkel élniük, csak mert nem tudják feldolgozni a külső-belső világuk közti feszültséget. Ezt pedig csak úgy lehet, ha én/mi is ezt próbáljuk megélni, annak ellenére, hogy nem ez volt eddigi világunkban a természetes.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  19. Engem is bedarált. De akkor mi működik?
    Egyszer azt olvastam, hogy az a bajunk, hogy MINDENT a házastársunktól várunk el: legyen lelki társam, működjön a család mint gazdasági egység, legyen a szeretőm, a szülőtársam, és persze kiváló szabadidős partnerem. Ez mind így, együtt, egyszerre. És látok olyat, ahol ezek összejönnek. Mert eleve hasonló társadalmi környezetből, hasonló anyagi körülmények közül, hasonló tanultsággal mennek a felek a közös életbe. És még olyat is látok, hogy vagy megy a munkamegosztás, vagy elfogadják a felek a leosztott szerepeket, és nem halnak bele a nők, mert fizetik a bébiszittert és a takarítónőt, van pénz étteremre, játszóházra, nyaralásra. Csak, ugye, ez tényleg a kisebbség.
    Azt is látom már négy év masszív küzdelem után, hogy mennyi, de mennyi meg nem érdemelt nyomorunkat visszük a házasságba, és mennyivel egyszerűbb lenne, ha valaki szólna huszonkét éves korunk körül, hogy nézzünk már magunkba, mossuk ki a szennyest, és tisztán válasszunk párt, ne kényszerek mentén.
    Szerintem kell az elköteleződés, kell a biztonság, kellenek közös célok, és persze kell a folyamatos megújulás is. A házasság, ahogy most éljük, élhetetlen. Nem boldogságintézmény, hiába hisszük azt, hogy minden jó lesz, csak ott kell lenni benne. Tényleg kell dolgozni érte, de küzdeni már nem kéne. Én most a gyerekek miatt gondolom értéknek, és mentem, ami menthető. Ha már nekik is szenvedés lenne, hagynám a francba. Egyébként mindig azt hiszem, jövünk ki a nehezéből, de jönnek újabb és újabb nehézségek. Sose tudom, mi lesz belőle. Viszont olyan vagyok, hogy amíg nem teljesen szar mindenkinek, benne maradok. Addig nem vagyok képes kilépni, míg látok benne reményt. Fogalmam sincs, élhető lesz-e, élhetetlen, vagy marha jó. Mindegyik játszik.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • De akkor mi működik ?
      Keresztényi lóófasz, jézusi-minta, értelmetlen áldozathozatal. Csak élünk, éldegélünk, valaki másnak, valami másért. Nem magunkért !
      A reményhal meg utoljára.
      (ne haragudjatok, már tegnap is ki akart belőlem jönni. ez van.)

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • És akkor nincs is kegyelem? Hogy amikor a lelkünk roskadozva visszük, átölel az Isten? Tapasztalom néha, de jobb lenne napi áldozathozatal nélkül, nem csak éldegélni, bizony. Nem hülyeség másért élni, csak akkor nekem is egyben kéne lenni, hogy tudjak adni. Az meg most nincsen.

        Kedvelés

      • Jöhetnek majd hetek és hónapok, amikor csak azt látod majd, hogy egy szakadt ruhájú kislány rohan…szépen megállítod, megnyugtatod és átöleled magad.

        Kedvelés

      • Ha már jóisten: van egy zsidó mondás: ha magamért nem, ki tesz értem? De ha csak magamért, akkor mit ér az egész? Nem tudom pontosan, de ilyesmi.

        Kedvelik 1 személy

    • “Amíg nem teljesen szar mindenkinek.” Mindenkinek nem is lesz az, amíg te fenntartod és működteted. Csak neked. A megfogalmazás úgy lenne pontos, amíg nekem nem elviselhetetlenül szar. A többieknek akkor is valamennyire jó lesz és kényelmes, és meg fognak lepődni, hogy neked meg mi a bajod? Hogy miért nem jó semmi, hogy miért nem jó ez, amiben élsz. Én is, Fenntartom. Erőn felül, az edzés, az utazás, a zene, a jóllét és a mindenmás rovására. És elégedetlen vagyok a jelenlegi helyzettel, mert én beleteszek mindent, hogy élhető legyen a közös helyszín, mások meg csak használják. Egy kalandparkban élünk, és még darázsinvázió is! Már húsz éve is úgy éreztem, hogy sziszifusz vagyok. Most úgy gondolom, hogy a saját erőt pénzzel váltom meg, néhány munkát muszáj lesz kiszervezni, mert nem megy már kézzel-lábbal. Az érzelmi deficit, a kulturált együttélés ettől még nem oldódik meg, de legalább a kényelem, hosszú távon. Nem, nem várhatunk mindent a házastárstól, de akkor legalább ne legyen kolonc a nyakunkon, és ne is nézzen levegőnek. (Ugye, levegő nélkül nincs élet.)

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

    • Az én házasságom jó – 20 éves házassági évfordulónk volt egy hónapja.

      Szerintem miért működik? – kicsit rideg felsorolás lesz, de ez van:
      – 6 évig együtt éltünk házasság előtt, mindkettőnknek ez a második házassága
      – mélyen, nagyon mélyen szeretjük egymást, és tudjuk, hogy minden helyzetben számíthatunk egymásra
      – a lángolás elmúlt (?) – élvezzük egymás társaságát
      – jó a szex
      – vannak közös hobbijaink
      – vannak nem közös hobbijaink
      – van olyan téma, amiben nem értünk egyet, de elfogadjuk a másik véleményét
      – házimunka: kiegészítjük egymást, ő takarít és bevásárol, én főzök és vasalok
      – egyikünk sem gondolja, hogy fontosabb lenne a másiknál
      – ki tudjuk röhögni saját magunkat és egymást is, ha kell, sértődés nélkül.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Kösz a tippet! A második házasságom nekem is ilyen lesz! Az első is még részben vagy majdnem ilyen volt 20 év után. És oldalakat tudnék írni, hogy most milyen, de mindenkit megkímélek ettől.

        Kedvelés

    • Gyöngyi, nálunk a volt férjem akarta volna, hogy minden legyek neki, egyszerűen nem volt egyetlen más fontos emberi kapcsolata sem.Iszonyú megterhelő, és nem erre vállalkoztam.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

  20. Én egy ideje tudom, hogy végső soron házasságban akarok együtt élni valakivel, nekem tetszenek a keretek, amiket ad – családiadókedv… vagyis hogy olyan egyértelmű jogilag a viszony, tetszik, hogy “férjem/feleségem”, meg ugye menő híresember-neve lett az utódaimnak… -, de a lényeg egyáltalán nem ez, nem is tartom egyetlen üdvözítő útnak. Inkább az a valami számít nagyon, amit én életközösségnek nevezek. Láttam olyan párkapcsolatot is, ahol fizikailag együtt élnek, de nincs életközösség, most harmincon túl vergődnek, hogy hogyan lehet így bármit is tervezni a jövőre nézve (nem gyereket egyébként). Mások meg papír nélkül, boldogan megvalósítják maguknak ezt az eszményt.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  21. Egyszer kijelentettem, hogy nekem olyan társ kell, akivel adott esetben kerítést festeni vagy padlót felmosni (neeem, nem VELE, hanem közösen,a fóka használatával….hehe) is szórakoztató program lehet. Nagyjából ehhez tartottam magam, fehér ló, fehér fátyol és intézményes bohócelőadás nem járt hozzá, gyűrűnk az van, ettől még jópár intézményes csapdába belesétáltunk mi is gyönyörűen, és húsz év után is tudunk okozni (nem feltétlenül és mindig kellemes) meglepetést. Olyan a kapcsolatunk, amilyenek mi vagyunk – mivel kb. szembementünk anno mindennel, ami intézményesített cukormáz, egyetlen feltétel se volt adott, senki lukas garasban se fogadott ránk, ezért nem is nagyon akartunk ezeknek megfelelni, elvégre úgyse megy az alapok miatt. Ahhoz képest ma kívülről nyilván a legszokványosabb házaspárnak tűnhetünk, ha csak a mindennapi életvitelt nézzük, bár lassan a standard a fehér ló-nagy elvárások utána a fészes örömfotók, majd az országos hiszti és a másik kocsijának kromofággal történő leöntése lesz, megfejelve egy ötéves gyerekelhelyezési és gyerektartással kapcsolatos perrel. Ezt se produkáltuk eddig, tehát egyik standardba se illünk. Hogy meddig és hogyan, azt tudja a macska.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  23. Most állapodtunk meg szkájpon három mondatban egy húzós vagyonjogi kérdésben. Előtte jogász ismerősök fűtöttek, hogy majd mi lesz, olyan “sünike és vasaló” jelleggel, én meg mondtam mindegyiknek, hogy jaj, dehogy, ő nem ilyen, ha ilyen lenne, hozzá se mentem volna annak idején. Aztán tényleg. Mondjuk az az egy ciki, hogy megint előre kell szólnom, huszonöt éve minden alkalommal, hogy nem kérek szülinapra vágott virágot. Se csokit.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  24. Küzdelem: elsősorban a saját egónkkal. Azzal, hogy nincs olyan gyerek/szülő; pár (stb.), aki TÖKÉLETES lenne, aki sose idegesít, akit sose idegesítek. Pl. küzdelem azért, hogy ezt el tudjam fogadni.Szóval nem a másikkal, nyilván nem.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  25. Redpill, stb.:
    ne erőlködjetek.
    Lelopott, erőszakos, nőgyűlölő, angol nyelvű kilométeres, közzétevőiket láthatatlanságban hagyó, nem személyes kommentek nem lesznek a blogomon.
    Ez az én blogom, nem közterület, óvom a színvonalat.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  26. Visszajelzés: olvasd újra | csak az olvassa — én szóltam

  27. Visszajelzés: a majdnem, az majdnem semmi 3. | csak az olvassa — én szóltam

  28. Visszajelzés: egy dobásod van | csak az olvassa — én szóltam

csak okos-jóindulatú írhat ide

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .