nem mondom, csak gondolom

A píszíről elmélkedem mostanában.

Vannak olyan társadalmak és netes közösségek, ahol elterjedtek és általánossá váltak már olyan normák, amelyektől kevésbé lehangoló egy-egy beszélgetés. Miközben a szólásszabadság abszolút érték, érzékelhető a törekvés egy biztonságosabb, igazságosabb köztérre. Legalábbis szerkesztett szövegben, posztban (névvel vállalt, kiadóhivatal által fémjelzett tartalomban) nem bántanak akkora lendülettel másokat, inkább érvelni illik (critical thinking, 500 words composition tantárgyak és gyakorlatok készítenek fel erre). Ciki a bántás, nem mész sokra a homofóbiával, rasszizmussal, testszégyenítéssel, szólnak érte. A hirdetők is, mégpedig keményen. Nevezzük ezt a gyakorlatot az egyszerűség kedvéért píszínek. Az idehaza sokat gúnyolt píszi amúgy is valami ilyesmi, egy igazságosabb világ gúnymentes, elfogadó szóhasználata és illemkódexe.

Van azért vélemény ott is, hajaj: aki valamit állít, a maga lovát dicséri, a keresztény értékrendet, a házasságot, a sportos testet. Kiérezni azért ebből is, mit gondol a többiekről.

És hát térjünk ki arra is, hogy ezek az “amerikaiak” vajon olyan jó emberek, meg tudatosak, meg a társadalmi fejlettségnek ennyire magas fokán állnak hozzánk képest, hogy tényleg ciki a bántás? Részben igen: a jólét és a befogadó, sokszínű társadalom bizonyos mértékű elfogadást teremt, és az oktatásban is súlyt fektetnek az elfogadó, szabadságszerető üzenetekre. Lesz bántás, de a bántásra öntudatos ellenreakció is.

Másrészt meg “fortélyos félelem igazgat”: ha egy társadalom minden második tagja erősen túlsúlyos, akkor a média és a vele összefüggő kereskedelem (a miénknél sokkal kimunkáltabb és hatékonyabb piacgazdaság) aligha teheti meg, hogy sértegeti és megalázza őket, mert akkor elveszíti őket mint olvasót, vásárlót. Ezért is kell őket simogatni, érzékenységükre tekintettel lenni, elvárásaikat visszaigazolni, sőt, megteremteni a “curvy”-t mint identitást: édes jó gömbölyded fogyasztóm, látom én, hogy reng rajtad, hogy fújtatsz a baseballsapkádban, míg fölmész a napsütötte tíz lépcsőfokon, és látom, hogy a tízéves gyereked pont ilyen lesz, mint te, de kellesz nekem, te vagy az én leghasznosabb, legtöbbet költő jószágom, ezért nem szembesítelek azzal, hogy kinézeted és az egész életmódod ijesztően nem-anatómiai, nem-természetes, hanem megvigasztallak, hogy jó vagy te így is, meg hát legyártom és eladom neked a fagylaltot, az XXXL méretű tísörtöt, a koleszterincsökkentőt és a diétás italport is.

Az emberek szép és igazságos világokban sem okvetlenül belátásból olyanok, amilyenek, van, hogy kényszerek határozzák meg a mozgásterüket: beszólnál te egy szexistát szíved szerint, de akkor számíthatsz arra, hogy ellehetetlenülsz, ezért inkább befogod a szád.

De messzire száguldottak asszociációink lovai a píszítől. Akárhogy is, egy más minőségű beszédmód dívik ott, és igen élénk vita zajlik minden elképzelhető jelenségről. Mindennek neve lesz, minden csoport mozgalom, minden probléma ügy. Sok ilyesmit olvasok: angol nyelvű progresszív publicisztikákat, okos érvelést, tiszteletteljes és érdemi kommenteket. És azon filózom, vajon ha ez a norma, akkor e norma érvényesülése eléri-e azt, hogy az emberek ne csak ne merjenek kimondani bizonyos dolgokat, azaz: vigyázzanak a szavaikra, hanem ne is gondoljanak olyasmit.

Formálható-e így az emberek gondolkodása? Például, ha egy testes személy fotója alatt nem illik megjegyezni, hogy “túlsúlyos”, “le kéne fogynia”, “biztos azért mondja, mert kövér”, se kommentben, se baráti beszélgetésben, akkor vajon majd az emberek jobban fókuszálnak-e az illető emberi értékeire, vagy arra, amit mond, és vajon kevésbé akadnak fenn más túlsúlyosak túlsúlyán?

Biztos vagyok benne, hogy valamennyire igen. Az emberek ugyanis nem csak azt mondják, amit a szívük mélyén gondolnak, sőt: főleg nem azt mondják, hanem amit mondani szokás, ami elfogadható, netán elvárt, amit mások is mondanának ilyen helyzetben. Ahogy mások is felcsattannának, ahogy mások is meghatódnának, fejet csóválnának, azt. A hazai nagy bátor kommentek mögött ez van (és ez az, ami engem zavar, és ami helyett megpróbálom mindenkor azt írni, amit én, csak én gondolok): a kötelező gyakorlatok, az “így kell kiakadni a megcsaláson”, az “így szoktak mások szájat húzni, meghatódni vagy felcsattanni”, ez az, amivel nem lógsz ki, és ez, akármilyen eredeti vagy szemléletes is a megfogalmazás, még közel sem gondolkodás. Valóban önállóan gondolkodó ember elenyésző számú van, mármint olyan, aki csak valamilyen értékrend nevében, de egyébként nem panelekből, csak apró mozaikokból dolgozik, és általában nagyon meghökkennek rajtuk.

Mi van akkor, amikor az adott miliőben illik ugyan mondjuk a testek ügyében baromira elfogadónak lenni: a sokféleség szép, érezd jól magad, szeresd a tested, nehogy valami egészségtelen önsanyargatásba csússz, nem vagy te kövér, csak “big” vagy “curvy”, és a többi, tehát az üzenet megfelel az emberek elemi vigasztalódás-, elfogadottságélmény- és szeretetvágyának, viszont eközben a teljes médiagépezet sunyin abból él, hogy az emberek elégedetlenek a kinézetükkel, az életmódjukkal, és keresnek valamit, amire pénzt is hajlandóak költeni. És akkor egyrészt következetesen tökéletes és bámulatos testű embereket emel a média a magasba, és mindenféle eszközzel kiemelik és megmutatják a szépségüket, folyton ez a téma, másrészt, ennek mellékágán elénk tolják azokat a fotókat, amelyekből kiderül, hogy “Miley Cyrus is ember”, tehát látszólag megnyugtatóan, elfogadóan tárják elénk a hétköznapi kinézetet, ahogy flip-flopban és bő pólóban csoszog hétdecis kávéspohárral a kezében, vagy óvatlanul előnytelen mozdulattal hajol előre a tengerparton, bikiniben, szóval ilyen nagyon emberi, szinte olyan, mint mi, de valójában arra a reakciónkra számít a média, hogy úristen, de gázul néz ki, lám, neki sem tökéletes a melle, derékíve, ő is narancsbőrös, no lám.

Van aztán a szándékos, paparazzós szépséghiba- és öltözködésibaki-vadászat is, amely szintén kedvelt műfaj. Ilyenkor az van, hogy hát egy sztár, az nem halandó, annak kifogástalanul kell kinéznie, a testéből él, és sok ideje és pénze is van, tessék csak megfelelni az elvárásoknak. De ha valakit elkezdenek cikizni, fújolni a kinézete miatt (kommentben, ami a fenti értelemben nem szerkesztett szöveg), akkor a kommentelők tekintélyes mennyiségű tiltakozó, rajongó és jó érzésű, bántást elutasító válaszra számíthatnak.

Amerikában mainstream, vagyis általános társadalmi elfogadottságra apelláló szerkesztett szövegben gyakorlatilag nem lehet a kövéreket támadni, bírálni, annyira kímélik az érzékenységet, avagy: annyira erős a túlsúlyosak lobbija, mert annyian vannak, és be is írnak, és tiltakoznak, hogy még nevén sem nagyon nevezik a jelenséget, tehát nem állapítják meg tárgyilagosan sem, hogy ez bizony túlsúly, és ez nem valami pozitív dolog ám. Senki nem fog azzal szembesíteni, hogy de dagadt vagy. Még a fitneszoldalak is lábujjhegyen ólálkodnak a téma körül: mindenki a saját zsírszázalékáról ír, és nagyon finom szavakat használnak, meg őszintén gratulálnak Tess Holliday modellszerződéséhez, bizony. Ugyanakkor, természetesen, nem kerülhetjük el, hogy mások preferenciái érzékenyen érintsenek bennünket: ha egy túlsúlyos egy ilyen oldalra téved, és azt olvassa, hogy Jennifer nem nyugodott addig, amíg az alhasán is ki nem domborodtak az erek, szintén roppantul frusztrálódik, de legalább nem őt bántották személyében.

Jó, all in all, tegyük fel, hogy a média formálja is a tudatot, és ha tilos a bántás, akkor annak, aki utálkozni (nőgyűlölni, testszégyeníteni, rasszistáskodni) akarna, nem áll majd akkora készlet patron a rendelkezésére. Bizonyos mértékig tehát igenis másképp fog gondolkodni, más érvkészlete lesz, más lesz az érzékenysége, lesz egy csomó csúnya mondat, ami eszébe sem fog jutni, mert ebbe leginkább egymást hergeljük ám bele az örökös leszólással, véleményezéssel.

Szóval, nem bántunk másokat a norma szerint, sőt, vannak témák, amelyekről hallgatunk. És most azt kérdem: és ez jó?

Biztos, hogy ez jó? Úgy értem, össztársadalmilag mindig előnyös az érzékenységek ilyetén kímélete? Főleg ebben a “csak addig megyek, amíg mehetek, mert különben az orromra koppintanak” présben? A píszí bírálói gyakran mondják, hogy a kötelezővé tett “finomkodás” a szőnyeg alá söpör fontos problémákat.

Én ezen sokat gondolkodtam, és arra jutottam, hogy embereket identitásukban megbántani nem szabad, úgy értve, hogy immorális, és ezt nyugodtan tekinthetjük főszabálynak, és igen, ha ez a norma, az jó. Ne bántsunk és ne alázzunk meg senkit. Se egyénként, se csoportként. Nem gázolunk beléjük, nem használunk az identitásukra vagy állapotukra viccből sem lejárató, fölényes, pejoratív szavakat. Ez a szabály felülír mindent.

Vizsgáljuk meg a következő, igen primitív példákat:

Büdös cigány. (rasszista)

Ratyi a lelkem. (homofób)

De gusztustalan az a dagadék. (testszégyenítő)

Kilóg a kapanyél a szájából. (elitista-kirekesztő)

Ilyeneket nem mondunk és nem írunk, egyiket sem. Soha. Nem gúnyolódunk, nem pöffeszkedünk. Tiszteljük azokat az embereket, identitásostul.

Cigánynak, afrikai származásúnak vagy homoszexuálisnak lenni identitás, ez tiszta sor, és nem azért, mert “nem tehet róla szegény”, hanem mert önérték az állapota, az, hogy ő olyan. Jogaikért évtizedek óta polgárjogi mozgalmak harcolnak. De identitás-e az alacsony iskolázottság (már ha a “kapanyél” ezt jelenti) vagy a túlsúly? Identitás lehet-e együtt létezni egy olyan állapottal, amely állapot maga probléma?

Egyébként problémát jelentő állapot is lehet tiszteletre méltó identitás, mint amilyen a mozgássérült vagy végtaghiányos állapot.

Mégis, én lényegi különbséget érzek az első kettő és az utolsó kettő között. Mind a négy mondat borzalmas, lábbal tiporja a főszabályunkat. Ám ha ilyeneket nem (sem) mondunk, akkor is jogunk, dolgunk is egynémely közérdekű problémát szóvá tenni. A tények makacs dolgok. Nem kívánatos az, hogy egy társadalomban sok alacsony iskolázottságú, nehézkes észjárású vagy elhízott ember legyen (tesztkérdés: kívánnád-e ezt az állapotot a gyerekednek?).

Persze, mindkettő relatív (bármilyen társadalomban mindenkor lesznek alacsonyabb képzettségűek, szerényebb mentális képességűek, teltebbek), és persze, más baján élcelődni durvaság. De tény, hogy az iskolázottság és az egészséges, esztétikus test érték, senki sem bánja, ha az van neki.

Az, hogy valaki ne legyen cigány vagy afrikai, nem közérdek. Nem árt senkinek azzal, hogy ő az. Aki úgy gondolja, hogy az ilyen emberek identitása, vele született vagy felvállalt állapota önmagában gond, az igenis gyűlölködő. Ezek az emberek attól szenvednek, azért érik őket hátrányok, és a problémáik is abból származnak, hogy a társadalom ránézésre ítél, kirekeszt és ellehetetleníti az életüket. Egyébként nem lenne több gondjuk, mint egy többségi személynek.

Az viszont, hogy egy társadalom tagjai közül minél többen legyenek műveltek, értő olvasók, egy érintkezésben helyes regisztert választók (“nem-kapanyél”), vagy épp normális BMI-jűek, rendszeresen sportolók, az igenis össztársadalmi érdek. Nem kéne dédelgetni a problémák letagadását, az öncsalást, és nem bizonyos értékekre vaknak lenni, csak mert rövid távon — az említett kényszerek miatt is — az a kényelmesebb.

És bár sokan fogtak rám mindenfélét, én ezért sem érzem magam testszégyenítőnek, amikor arról írok, nekem miért volt megrendítő, életet átalakító élményem a korábbinál intenzívebb sport, és hogy formásnak, fittnek lenni jó és fontos, és sem az életkor, sem a szülések nyomai nem akkora akadály, mint hinni szokás, valamint hogy a média igenis dédelgeti a túlsúlyosakat, és simán átver minket. Sem akkor, ha rávilágítok, hogy az edzés nem szenvedés, és hogy a sokak által normálisnak tekintett, nem-fitt, nem “sanyargatott” testük egy elvadultan habzsoló, függő, evéssel visszaélős, ellustult, kényelmeskedő és betegítő életmód eredménye.

Utóirat és összefoglaló, ezt a részt 2018 novemberénben teszem hozzá. Vajon mennyivel vagyunk előrébb, ha olyanná fejlődik a kommentkultúra (vagy épp a moderáció), hogy a nem illő (mert sértő, árnyalatlan, kirekesztő) nézeteket az emberek nem hangoztatják többé a nyilvánosságban, csak privát beszélgetésekben, vagy nem is mondják, csak gondolják? Hogyan lehet elérni, hogy proivát se, magukban se ondoljnak ilyeneket? Baj-e, ha ítélünk, bajunk van másokkal, károisnak tartunk bizonyos embereket, jelenségeket? Hol a határ? Vajon ugyanígy irányítja az emberek tetteiket, választásaikat a gondolat, mint a vállalt, ki is mondott nézet? Vajon ítélkezni, megtalálni a mindenkori elítélhetőt, a változó célpontot nem a frusztráció levezetésének módja? Nem etsszük-e ezt mindannyian? Vajon nem jobb-e, ha pontosan meg tudjuk fogalmazni, legalább magunknak, amit igazán gondolunk, az oly erkölcsös szólamok helyett? Létezik-e “társadalmi őszinteség”, van-e annak előnye, ha emberek kimondják másoknak azt, amit amúgy csak gondolnak róluk, a negatívumot? “Károsnak tartalak.” “Nem szeretnék ilyen lenni, mint te.” “Sajnos, egyre több az ilyen ember.” “Gusztustalannak tartalak.” “Büdös vagy.” Vagy ez, ha hatalmi helyzetű a kimondó, nem más, mint elnyomás? Ha pedig nem mondják, mert sértő, akkor a többiek nem lesznek-e eltévedve atekintetben, hogy miért kezelik őket úgy, ahogy? És: a gondolkodás megváltoztatható-e? Az aktivisták, például a kövérügyi érvelők el tudják-e érni az érdekképviselettel a szemléletformálást, az ítélkezőket meg tudják-e győzni, vagy csak a saját táborukat tüzelik, nyugtatják, erősítik így? Az aktivizmus, az elnyomás hangoztatása nem csak a mi és ők logikát mélyíti el?Hiszen mindenki küzd a testével, nem csak a remlénytrelen fogyózók. Mindenkinek feladat így vagy úgy az egészsége, fittsége, amelyet elhanyagolhat vagy vállalhat – nem léteznek szerencsés vékonyak, negyven fölött már biztosan nincsenek. Van-e mit védeni olyan kváziidentitásokban, amelyek önpusztító, rossz életviteli döntések eredményei? A “jogom van, hogy tiszteljenek”, “én is érek annyit, mint bárki más”, “a telt nők is szépek”, a “társkeresőn mellőzni dundi potenciális partnert diszkrimináció'” – ezek a szövegek el tudják-e érni, hogy a kövér nőket bárki valóban szépnek lássa? (Ugyanez a kérdés a transzneműekkel is, akiknek nem fogadják el a helyreállított nemét.)

És a válságom a meritizmus és az egyenlőségpárti, balos nézeteim között: vajon jót tesz-e az, ha mindenkinek egyforma tisztelet jár, alanyi jogon? Vagy inkább értékeljük a teljesítményt, az erőfeszítést a nagy semmi, a kifogáskeresés, halogatás és nyavalygás helyett – és ne féljünk utóbbi stratégiákat annak nevezni, amik?

A píszíről korábban:

két írás a píszíről

147 thoughts on “nem mondom, csak gondolom

  1. Sokat gondolkodtam ezen. Most éppen több ezer emberrel teli nyaralóhelyen vagyok, sokan, sokfélék élünk, nyaralunk egymás mellett. Van tetovált idős ember, végtaghiányos kisgyerek, kismama tangában, zöld hajú fiúk.. Szerintem ezt a sokféleséget normális ember elfogadja. De bármit îr, mond a média, meg a szomszéd, sosem fogom elfogadni, mikor valaki rombolja a testét. Sosem fogok egyetérteni a drogos csontsoványságával, az elhanyagolt lábgombával, a fogorvos munkájának hiányával ès azzal a súlytöblettel, ami hanyagságból rakódott le.

    Kedvelés

    • Nehéz ügy ez. Nyilván az ember nem ért egyet a csontsoványsággal, ápolatlansággal, stb. De pl. a drogost/alkoholistát eközben elítéljük-e azért, mert BETEG? Hiszen a függés betegség. Igen, erős elhatározással, őszinteséggel, segítséget kérve ki lehet lépni belőle, de akkor is. A súlytöbblet, ha hanyagságból van is, nem hormonális problémák miatt (pl.), akkor is, hogyan állujnk hozzá? Mert ugye attól, hogy elítéljük, nem fog lefogyni, sőt, még eszik is rá egyet (az evészavar is a függés egy formája). Elítéljük-e egyáltalán azt, amivel nem értünk egyet? Másoknak ártani, azt nyilván, de amivel – lényegében – csak magának árt?
      Az, hogy megmondom: komám, a te dolgod, de bizony a túlsúly egészségtelen is, ahogy mondjuk a cigizés is, szerintem nem ítélet, az sem, ha a piásnak megmondod, hogy ha nem áll le, meghal.

      Kedvelés

      • Nem arról van szó, hogy elítéljük-e a kövéreket, és nem is dolgunk elemezni, ki miért az. Hanem hogy 1. nem bántjuk őket, 2. miközben nem bántjuk, nem is igazoljuk vissza, hogy kövérnek lenni rendben van, vagy akár kúlság. És látjuk a társadalmi problémát. Mert az. A tipikus lustaságok, függőségek, a tudatosság hiánya, a hárítás, a gúnyolódás és a sportosak megszólása. Ahogy bámulnak. Amióta más úton járok, megfigyelve a többi ember táplálkozását, életmódját, kifogásait és azt, ahogy rám reagálnak, egész biztos vagyok abban, de mintha hályog hullt volna le, hogy nagy gáz van. És nem jó nekik mert közben megy a sóhajtozás, eü és esztétikai állapoton is. meg a megnyomorodás, lerobbanás.

        Kedvelés

      • Persze, teljesen egyetértünk. Ezek az elvi alapok. A nehéz (nekem) az, hogy hol a határ, illetve mi a módja annak, hogy elmondjuk, gáz van – de közben ne bántsunk.

        Kedvelés

      • Nem îtéljük el, nem értünk vele egyet.
        Már sokszor mondtam, ha hormonoktól önmagukban hîzni lehet, szóljatok a NASA-nak, megoldódott az éhezès a világban.

        Kedvelés

      • Lehet hízni hormonoktól. És bármilyen frappáns poénnak tűnik is, az éhezésnek nem ellentéte a zsírrétegek (hormonális vagy bármilyen más okból történő) felhalmozása. Attól még nincs minőségi táplálék és egészséges anyagcsere, pedig az éhezésnek ez az ellentéte.

        Kedvelés

      • Pajzsmirigy-alulműködés, túl sok stresszhormon (kortizol), túl kevés tesztoszteron, meg még sok más is biztosan. Egy egyszerű kereséssel biztosan sok infót találsz a neten. Ezek csak azok, amiket családból, ismerősöktől tudok. Ha van itt egészségügyis, vagy ilyesmiben más okból jártas, talán segíthet. Hormonális okokból volt szokás a régi, durva fogamzásgátlóktól is elhízni, vagy akár menopauza után hirtelen, sokat.
        Persze ez nem jelenti azt, hogy (mindig) lehetetlen a fellépő hormonális problémák miatt normál súlyban maradni, de mindenképpen nagyságrendekkel több erőfeszítést igényel, mint egészséges emberektől.
        Nem védem az extrém túlsúlyt, én magam is normál súlyú vagyok. Csak szerintem azért ez a NASA-s megjegyzés csöppet túlzás, de leginkább amiatt zavar, ahogyan az éhezéssel került kapcsolatba.

        Kedvelés

      • A hormonok generálhatnak farkaséhséget, amit könnyű felismerni és èsszerű táplálkozásra áttérni. Ismerős mesélte, hogy ölni tudott volna a szalonnáért, ezért nagyon vigyázott rá, hogy csak joghurt legyen a hűtőben, aminek a hormongyógyszer miatt minden éjjel feltépte az ajtaját.

        Kedvelés

      • Nem csak a (valamennyire kontrollálható) éhségért lehetnek felelősek, hanem az addigi anyagcsere folyamataidat is teljesen felboríthatják. És akkor azt látod, hogy egyre kevesebbet és kevesebbet eszel (és “jó” kaját, nem rosszat), és mégis hízol. És mire felismered/felismerik, hogy mi a bajod, eltelik pár hónap és rajtad van 10-20 plusz kg.

        Kedvelés

      • “Persze ez nem jelenti azt, hogy (mindig) lehetetlen a fellépő hormonális problémák miatt normál súlyban maradni, de mindenképpen nagyságrendekkel több erőfeszítést igényel, mint egészséges emberektől.”

        Nem írtam ennek az ellentétét, de ugye nem azt állítod, hogy ez reális elvárás, és egyenlő teher azokhoz képest, akik bármikor bármit ehetnek? És ott van, amit Engem ír, a pajzsmirigyproblémák és az anyagcsere működésének összefüggései ugye megvannak?

        Mondom, nem az elhízás mellett kardoskodok, de olyan az érvelésed, mint amikor a halmozottan hátrányos helyzetűnek mondja a keményen privilegizált helyzetben élő, hogy igenis mindenki tud magas életszínvonalat teremteni magának, nyelveket tanulni, jól használható diplomát szerezni, ha akar.

        Kedvelés

      • Volt egy ismerősöm, kamaszkorában vékony volt, aztán férjhez ment, főzött sok finomat, jól el is hízott. Fogyózni kezdett mozgás nélkül, de nem vált be. Szült egy gyereket, majd úgy döntött, egészségesen fogja felnevelni. Megvizsgáltatta magát tetőtől talpig, és mikor rájött, hogy pajzsmirigy-alulműködése van, gyógyszereket szedett rá, nagyon figyelt, mit eszik, és azóta ismét karcsú. Nem tudom, hogy ez a hormonális probléma mitől alakul ki, lehet-e megelőzni, de már sokszor volt itt is szó róla, hogy nehéz figyelni rá, nagyon észnél kell lenni.

        Kedvelés

      • Mint ahogy fogyni is. Pl. pajzsmirigy-túlműködés. Nemtom, nálam mi van, de tény, hogy ha az ismerőseim kétharmada annyit enne, mint én, annyi mozgással, mint én, akkor cca kétszer akkora lenne a súlya, mint az enyém. Genetika, hormon IS. De semmiképp sem CSAK az.

        Kedvelés

      • Anna, ez meggondolatlan és tájékozatlan beszéd…a hormonális egyensúlytalanság gyakori velejárója a hízás. Ki ide, ki oda.

        Kedvelés

      • Tényleg azon fogunk vitázni, hogy hízni csak bevitt többletkalóriától lehet? Lassulhat az anyagcsere, a szervezet visszatartja a vizet, de annyit nem tart vissza, hogy az okozzon 30 kiló többletet. Ha annyi pajzsmirigybeteg van az országban, mint kóros túlsúlyát cipelő ember a vízparton, akkor igazatok van.

        Kedvelés

      • Anna, te azt állítottad, hogy nem lehet hormonális okokból hízni, mi pedig azt, hogy lehet. Egyszer sem mondtuk, hogy minden túlsúlyos ember pajzsmirigybeteg, tehát ez az utolsó mondatod elég súlyos csúsztatás.
        Ne kelts fölöslegesen feszültséget, ha pedig nem szándékosan magyarázod félre, amit mondunk, hanem félreérted, akkor olvass figyelmesebben, légy szíves.

        Kedvelés

      • Anna nem ezt állította. Hanem hogy a hormonokra fogni a teljes hízástémát, ami tényleg bontatlan konzervként köszön vissza a kövérségmagyarázó érvelésekben, nagyon gáz.

        Mindenki mindenkor azért hízik, mert több kalóriát visz be az elégnél. Bármennyi is az elég. A hormonok az “elég” szintjét határozzák meg, esetleg faláskényszert okoznak, vagy ingerültséget. A többi: rossz szokás, társadalmi átok. Makacs, nehéz legyőzni, meg minden, de egy civilizált, jóléti, elkényelmesedett rossz szokás, és iszonyú erkölcstelen. A sok nyami meg “anyukám így csinálja” meg “nálunk így szokás”, a rengeteg vendégség, zabálásürügy, a fagyizni beülés, a szarrá cukrozott kávék, az idegesség ellen bekapott hitvány ipari péksütemények, ez mind tévút és visszaélés.

        Az, ahogy emberek az akciókat lesik, ahogy az árral rángathatók, ahogy nem olvasnak összetételt, beltartalmat. Ahogy a szokásaikhoz ragaszkodnak. Ahogy rituálisan járnak bevásárolni, és rituálisan főznek, és ahogy ennek rég köze nincs a testük táplálásához, de még az élvezethez se nagyon, csak pótlék. Ahogy nem veszik meg, ami “drága” és “nem kiadós”, “nem gazdaságos”, pedig annyi pont elég lenne, de ők sokat akarnak, birtokolni akarnak, vigasztalódni akarnak. A jó minőségű étel szükséges volna, a gyenge minőségű, amit helyette vesznek, meg káros, kereskedelmileg pedig szemét lehúzás és nyerészkedés. Az átveréstől mindig oly ideges magyar ember furcsamód ezt nem veszi észre, erre rezisztens.

        Ahogy az olcsó ALDIban meg LIDLben háromszor annyit képesek vásárolni mennyiségben, mint egy nemolcsó boltban, és tényleg azt hiszik, hogy jól jártak. Enni meg kétszer annyit, mint az elég (a többi megy a kukába vagy a kutyának, jobb esetben), és azt is rossz tápanyagösszetételben, a fehérjét és a minőségi zsírt, rostot megspórolva, a szénhidrátot túltolva.

        Az életmódunk olyan, hogy nagy tudatosság és lelkierő kell az ellentartáshoz, mert folyamatos, kényszeres túlkajálásra, stresszevésre, vigaszevésre hajlamosít, és ez egy elfogadott viselkedés. Tudtuk valahol mélyen, hogy ha egy nap táplálékbőség lesz, abból nem művészi fogások és tökéletesen működő testek lesznek, remek fogazattal és hosszú élettel, hanem önsorsrontás, visszaélés, új kórságok, tohonyaság és tékozlás (mint ahogy azt is, hogy ha szólásszabadság lesz meg internet, az sem a szellem napvilágát hozza el…).

        Kedvelés

      • Azt állítottam, hogy a hormonok által generált éhségérzetet kielégítő többletkalória beviteltől lehet hízni.

        Kedvelés

      • Szerintem a homronzavar, például az inzulinrezisztencia vagy a zavarodottan működő leptin nem elsősorban éhséget okoz, de ez tényleg részletkérdés.

        A lényeg, hogy testesnek, panaszkodós-izomtalannak, inaktívnak (és egyébként ízléstelen műkörműnek, ápolatlan fogazatúnak, rosszul fodrászoltnak is) lenni nem ciki. Az elfogadásban, a közös sorsban felnőttek és gyerekek tízezrei nem szembesülnek konkrétan a testük állapotával. Nincs előttük a vérképük, nem tudják, milyen egy jól működő test, nincs élményük a szélfútta, energikus állapotról, nem veszik figyelembe azt, hogy kattog a térdük, betudják az öregedésnek a rossz tartást és a fájdalmakat, vigasznak, jutalomnak használják az evést és a lustálkodást. Mélyen hiszik, hogy ők már csak ilyenek, nekik nem lesz jobb, állapotuk állandó, “alkat”, ez van. Az elhízás szomorú és sokrétű okait nagyon visszás valamiféle “nem tehetünk róla” vállvonással elintézni. Ezen a tudatossági és életszínvonalbeli fokon, amelyen mi, itt beszélgetők állunk, minden nap, mindenki tehet róla, ellene, adottak az infók, a többi duma és hárítás. Ha nehéz kibogozni a lelki hurkokat, lehet találni a témában önsegítő irodalmat bőven. meg lehet csinálni. Negyven körül is, több szülés, elfoglalt életmód mellett is. Attól függ, milyen éveket, milyen közép- és öregkort szánsz magadnak. Aki képes megszervezni és befizetni, valamint le is bonyolítani egy horvátországi utazást, aki el tudott végezni egy főiskolát, aki hosszan és gondosan válogat az alapítványi iskolák közül, az nem igaz, hogy minimálisan ne tudna a teste állapotán, kinézetén és közérzetén javítani. Nem hiszem el. Duma.

        És a gyerekei egészségéért tenni, őket megóvni a szomorú állapotoktól és káros szokásoktól, legalábbis nem nyomorodottá nevelni elemi felelőssége mindenkinek.

        Kedvelés

      • Tehát a hízás oka végső soron hormonális. És azt mondtuk, hogy ilyenkor sokkal nagyobb tudatosságra, önuralomra, egyáltalán, az okok ismeretére van szüksége annak, aki ilyen feltételek mellett egészséges súlyban akar maradni.
        A mi állításunk pedig nem akkor lesz igaz, ha annyi pajzsmirigybeteg van az országban, amennyi kórosan túlsúlyos, hanem akkor, ha legalább egy van, nem is feltétlenül az országban. Ha már érvelgetünk.

        Kedvelés

      • Anna, hat de nem. Nem az ehsegerzet, ami folytan tobblet kaloriat visz be a hormonzavarral kuszkodo, legalabbis nem csak. Egy csomo minden mas is van meg. Amugy meg egyre tobb pajzsmirigy “beteg” van, (meg ha nem is minden elhizott az, ez nyilvanvalo, van aki szimplan csak tenyleg sokat eszik es keveset mozog) talan nem veletlen es nyilvan ez is osszefugg a modern taplalkozassal.

        Kedvelés

      • Én azért értem, amit te mondasz, mert a “miért jobb másoknak, mint nekem” témában, a kinézetet, egészségi állapotot, életmódbeli szokásokat, képzettséget, a karriert, az ép lelkűnek nevelt gyerekeket is beleértve döbbenetes mérvű, össznépi hárítás és kifogáskeresés megy.

        Kedvelés

      • Én sem az össznépi hárítást vitattam, csak azt az állítást, hogy lehetetlen hormonális okokból hízni.

        Kedvelés

      • OK, lehet, hogy én nem fogalmaztam pontosan. Természetesen nem gondolom, hogy a hormonok alakulnak zsírrá, vagy alakítanak valami már ott lévőt azzá csak úgy, tisztában vagyok azzal, hogy a hízás alapvetően az energiabevitel és -felhasználás rossz arányának következménye, ilyen értelemben valóban szerintem sem lehet csak a hormonoktól hízni.
        Ha viszont a hormonok megbillentik az egyensúlyt, akkor áttételesen és végsősoron szerintem a hormonok az ok, és azt nem mindig egyszerű felismerni, ráadásul amíg rá nem jönnek, miért van, hogy alig eszik, mégis hízik, még akár rá is tehet egy lapáttal, ha elkezd vigaszenni, szégyelli a testét és nem mer mozogni menni, stb. De ezt írtátok már.
        Annyit mondtam, vagy legalább is szerettem volna mondani, hogy összehasonlíthatatlanul nehezebb ilyen helyzetből normál súlyúvá válni, mint egészséges szervezettel, normális hormonháztartással. És lehet, hogy túlságosan felbosszantottam magam a NASA-dolgon, meg a diabéteszes-kövér-egyenlőségen.

        Kedvelés

      • Az egészség sem adottság mindenkinek, nagyon sokan kemény tudatossággal vagy a legkárosabb merényletek kihagyásával tesznek érte, és nem csak vállat rándítanak meg panaszkodnak meg azt mantrázzák, hogy másoknak könnyű. Mindig megdöbbenek, amikor nekem szegezik, tőlem várva reakciót vagy tanácsot vagy engem akarva meggyőzni, hogy de ők ezért nmeg azért nem tudnak, na, ehhez mit szólok. Meg kéne dicsérnem őket, vagy egyáltalán, mi közöm ehhez? Ha tudnák, min mentem végig az elmúlt évben… de csak rám tartozik, és amúgy is, mit nyavalyogjak azért, amit magamért tettem, és az eredményét is én élvezem?

        Kedvelés

      • Bevallom, nehezen tudok olyan helyzetet elképzelni, amikor szükséges és hasznos kimondani azt, hogy a túlsúlyos embernek rossz.

        Kinek kell ezt megmondani? Anélkül nem tudja? Nem érzi?

        Ha érzi, akkor is hiányzik neki valami a megvalósításhoz, különben megcsinálná. Nem szembesítésre, hanem alternatívákra, empátiára és támogatásra van szüksége.

        Például le kell győznie a meglevő pszichológiai gátakat: A kudarcrautaltság sémát (úgyse fog sikerülni), a csökkentértékűség sémát (úgyse érdemlem meg), vagy éppen az impulzuskontroll hiányát. Anélkül úgy sem megy, esetleg lehet túlkompenzálni, például elhízásból anorexiába fordulni. Ilyen is van.

        Illetve ha ezek vannak neki, akkor valószínűleg a túlsúlynál sokkal nagyobb gondokat is okoznak.

        Ha nem érzi, akkor a “neked márpedig most rossz” kommunikáció nem megy át, nem hasznos. Nem feltétlenül erkölcstelen vagy rossz… Csak nem hasznos. Az ember úgy van vezetékezve, hogy a neki rossz dolgokat tagadja.

        Ami működik ilyen helyzetben, az pont az, amit csinálsz (és ami nekem is rengeteget ad és adott): hogy alternatívát mutatsz. Élvezed, kiállsz, megmutatod… Ez vonzó.

        De nem tudok elképzelni bármilyen olyan helyzetet, ahol a “te kövér vagy és neked rossz” vagy az “ő kövér és neki rossz” jellegű állításoknak értelme lenne.

        Kedvelés

      • Ezzel 100%-ig egyetértek!

        Van olyan barátnőm, aki túlsúlyos, de soha nem jutna eszembe így kommunikálni vele. Ő is tudja, hogy van túlsúlya, és azt is tudja, miért alakult ki, milyen pszichológiai okai vannak, és tudja, hogy ennek milyen következményei lehetnek. Felnőtt ember, az ő harca, az ő döntése, hogy milyen irányba akar indulni, nekem nem dolgom őt bírálni, figyelmeztetni, előadást tartani neki – annyit teszek, hogy szeretem és elfogadom őt úgy ahogy van, és támogatom, ha arra van szüksége.

        Kedvelés

      • Igen, ez jó hozzáállás. Rajtam most 10 kg fölösleg van, és már ötnél éreztem, hogy elnehezültem, lassabban csinálok mindent, csak az agyam pörög, de délutánra elfáradok. Tudom, mi az oka, és rajta vagyok, hogy megszüntessem, de ez elég lassú folyamat. Ha valaki folyton mondogatná, egy idő után nem beszélnék vele.

        Kedvelés

      • Nem is az ő dolguk, hogy mondják. De te se vetted észre. Sokan vannak úgy, artep is írt erről, hogy “úristen, miért nem szóltatok”. Hogy becsukott szemmel élnek, nem akarnak fotókon szerepelni, nem vesznek bikinit, és nem néznek tükörbe. Te is írtál erről.

        Én sem néztem oda, nem azért, és nem tűrtem, hogy beszóljanak, elemezzenek, tanácsokat adjanak. Viszont nem is nagyon magyaráztam, hogy jól vagyok úgy, 90+ kilósan biztosan nem. És aztán kidolgoztam a saját utamat, és csináltam. Igyekeztem benne örömet lelni, pedig kemény volt, nem panaszkodtam. Ilyen értelemben nekem tényleg nem kellett a basztatás.

        De sokan pontosan tudják a problémát, nem csak közérzeti vagy esztétikai, hanem orvosi jelzéseket is kaptak már, hogy baj van, és mégis kényesen kerülgetik, ez a nagy tabu, a kivétel.

        Ma már azt hiszem, ha egy kicsit cikibb, vállalhatatlanabb lenne sorsukra hagyni a testeket, és úgy kinézni, mint a 25 és 60 közöttiek 90 százaléka itt a strandon, akkor sokkal, de sokkal jobb életminőségük lenne az embereknek. Japánban pl. ciki. Nagyon. A kényszerek néha egészségesek. Nem a basztatás az út, ne bántsunk senkit (milyen alapon? szinte mindenki osztozik a sorsban, cinkosan egymásra kacsintva falják a lángost, gofrit és isszák az ice teát), de ez a finomkodás szerintem nem jó, és, mint arra rámutattam, a nagyon píszí közegekben is leginkább érdek és számítás mozgatja a kímélő beszédmódot és “elfogadást”. Nem sértegetem, mert belőle élek, ezért megsimogatom a buksiját.

        Szerintem nagyon furcsa, ahogy az emberek a túlsúlyukhoz valamiféle identitásként, érzékenyen ragaszkodnak. Én egykori falcolóként, pedig az aztán érzékeny téma, és egyenesen következett lelki poklaimból, nem sértődöm meg, ha valaki arról beszél, hogy az önpusztító késztetések rendkívül károsak, a jelenség nagy probléma, falcolni hülyeség, a hegek pedig csúnyák. Igen, így van.

        A túlsúlyosak ellenben nem csak azon sértődnek meg és kezdenek magyarázkodásrohamba, ha valaki nekik, az ő étkezésükre, életmódjukra mondja, hogy az ott mind üres kalória és a semmittevés káros, de azon is, ha valaki más utat jár, és nem is hallgat erről szerényen és diszkréten, nem kezeli magánügyként, hanem büszke a melóra. Hajlamosak leszólni a teljesítményt, üresfejűnek és mániákusnak nevezni azt, aki sportol, magukat igazolandó.

        Kedvelés

      • Szerintem ez így pont jó. A figyelem felhívása, a probléma kimondása, a példamutatás, és az, hogy hasonló élethelyzetben is lehet kijönni a tespedtségből. Az lenne gáz, ha valaki (mondjuk a férjem vagy egy kollégám) rendszeresen megmondaná, mennyit és hogyan kéne fogynom. A belső motivációt semmi nem helyettesítheti. Nekem fontos, hogy itt, a blogon és a környezetemben is vannak olyan nők és férfiak, akik hasonló leterheltség mellett maratonokat futnak, és ez engem nagyon motivál. De amíg nem oldom meg az életem csomóit és nem tudom kigubancolni a mindenféle kusza szálakat, huszadrangú a mozgás. ezért járok pl. terápiába. Az fontos mondat volt, amit múltkor írtál, hogy neked ez a nagyon tudatos mozgás két évnyi otthonról dolgozás után jött. Munkahelyi stressz mellett tényleg sokkal nehezebb minden, de ha még otthoni is van, kikészülök. De már jövök ki belőle. Pont most voltunk családilag egy hétig a Szigetközben evezni, napi 6 óra hol kemény, hol enyhébb kenuzás, és elég jól bírtam. Volt viszont olyan anyuka, aki evezés után még lefutott egy 8-10 kilcsit. Na, erre nem vágyom, de látom, hogy nem lehetetlen.

        Kedvelés

      • Neked igen, más meg basztat, vagy rejtett módokat választ, mert azt elismerni, hogy zavarja, ciki volna.

        Most akkor, e poszt alatt megkérdem: és ha a férjed (pl.) nem mondja, de gondolja? Neki elemi köze van a testedhez.

        Nálad érdekesebb és láttatóbb ez a kérdés, mert te nem vagy extrém túlsúlyos.

        Sokaknak nagyon fájna, ha egyszer kimondódna minden, amit nem szabad, de ami ugynaúgy a partnereink fejében jár. nekem, három báty húgaként, nincsenek illúzióim, mit gondoljatnak a férjek.

        Akik persze egy szórt se szóljanak, hanem menejenek edzeni inkább…

        Nekem is van olyan ismerősöm, inkább barát, akit úgy megráznék, hogy te, figyelj, egy kicsit ezt meg ezt tennéd, rendes hajat vágatnál, egy kicsit komolyabban vennéd a sportot, tök jól néznél ki. De nyilván nem az én ízlésemnek kell megfelelni, jól tudom. Mindenesetre attól még ugyanezt gondolom. Az ember egyszerűen nem látja magát kívülről, és van, hogy már kedve sincs hozzá.

        Kedvelés

      • Az én férjem különleges madár. Néha mondja, finoman, hogy lehetnék karcsúbb, de neki sokkal-sokkal fontosabb, hogy kedves legyek. Ami nem vagyok. De ha mégis, azonnal letámad, akárhány hurka van rajtam. És pontosan tudja magáról, hogy ő sem szerepelne fitness-magazin címlapján, ezért ez náluk nem is téma. Más viszont nagyon is.

        Kedvelés

      • Jó hogy itt beszélünk erről. Rajtam 4 kiló felesleg van, most lement 2.
        Még 2 kg-ot szeretnék fogyni, de a fontosabb dolog az állóképességem fejlesztése és az izmosítás. Mert szeretnék feszesebb és izmosabb lenni, laposabb hasat. És senki nem mondja, egyszerűen rosszul éreztem magamat.
        Elindultam ezen az úton és azt érzem, h fokozatosan tudom ezt véghez vinni, úgy hogy közben magamat se basztatom, ha kimarad egy nap.

        Kedvelés

      • Ja, most értem. Igen, aki tisztában van vele, annak minek? De aki legyint, 100 kg és azt gondolja, hogy ez rendben van, vagy hogy nem lehet tenni ellene, de közben bizony a kóla és a csipsz figyel a táskájában, annak – feltéve, hogy beszélgetünk róla, tehát nem én erőltetem rá a témát – talán érdemes elmondani más szempontokat is. Kajáról, mozgásról, életminőségről. Meggyőződésem, tapasztalatom, hogy vannak emberek, akik az elhízással, édességgel, stb. épp úgy állnak, mint az (egyéb) függő a függésének tárgyával.

        Kedvelés

      • Számomra azzal az állítással szemben van értelme, hogy kövérnek lenni egyáltalán nem rossz, sőt kúl. Annak az állításnak, hogy ha alkesz módon piálsz, akkor meghalsz (alkoholisták ezt úgy mondják, hogy nem meghalsz, hanem megdöglesz), azzal az állítással szemben van értelme, hogy semmi baj veled, csak néha (naponta, de ezt nem emlegetjük) többet iszol a kelleténél.

        Kedvelés

      • Na igen. Az ítélkezés egy primkó hozzáállás, véleménye mindenkinek van, az nem ítélkezés, az valami más. Viszont “ítélet” (minősítgetés, megmondás) nélkül én is különbséget teszek a légynek nem ártó eltérések és az ön- és közveszélyesek között. Előbbi a lilahaj, az, hogy én 60 kiló vagyok, valaki más meg 80, és nincs semmi baja, a tetoválás (akár a nekem nem tetsző, otromba ~ is) meg egyéb hasonló okosságok. Utóbbiaknak is van története, kialakulása, kontextusa, de nem veregetjük vállon azt, aki például másokat bánt, ha valami baja van, nem tartja be az alap alapja szabályokat se, vagy magát teszi tönkre kezeletlen evészavarral, ész nélküli láncdohányzással, kritikátlan vedeléssel, droggal… Az utóbbi csoport nekem nem is biztos, hogy árt vele, nem kéne érdekeljen, de csak nem tudom vállrángatva elnézni, ahogy valaki szisztematikusan taccsra teszi magát.
        A túlsúly fogalmát csak így, hogy túlsúly, azért nem keverném okvetlenül ide, mert olyan könnyen dobálózunk ezzel. Ahogy az amcsiknál a curvy-t rámondják az elnehezült, csoszogó-szuszogó, nem jól működő emberre is pl marketing okokból, vagy mert nem akarnak a lelkébe gyalogolni, úgy osztogatják nálunk a túlsúlyos címkét. Se vállon veregetni nem kell egy kövér embert, hogy hajrá, meg se állj 200 kilóig, há mi vagy te, karácsonyfadísz?*, se úgy nézni már egy kicsit nagyobb darab emberre is, mint a véres ingre, hogy hogy néééz mááá ki**.
        Szóval az, amilyennek elképzelték a PC-t, tök jó. Ahogy megvalósul, az lehet finomkodás, amire adott esetben azt mondom, hogy ne politikailag legyél korrekt, hanem amúgy… Ne azért ne legyél normatív, ne csinálj sportot a mások minősítgetéséből, mert akkor az orrodra lesz koppintva, hanem mert rájöttél, hogy mekkora gáz ez. Ha ki is csúszik az oltás, legalább gondolkodj el, hogy oppá bocs, ez tényleg bunkó volt, na. Vagy mielőtt csúszna, fusson le a progi, hogy ezt akartam mondani, de miért is? És miért nem mondtam végül? És akkor már mindjárt ott van, hogy őszinte a majdnem kizuhant durvaság is, de az is, ahogy semlegesítettem.
        *itt üt nekem vissza kicsit a fatpride. Jó, nagydarab vagy, semmi baj, sehol nincs megírva, hogy mindenki tök egyforma – de ne gyúrj (jobb híján?) arra, hogy minél több háj rengjen rajtad, mert össze fogsz alatta csuklani, és tényleg beteg leszel.
        **mert a másik ember nem dísznek van. Ha valami érdekel egy kövér embernél, az az, hogy jól van-e (testileg, pszichésen, mitől lett egyáltalán ilyen formája?), nem pedig az, hogy hogy néz már ki a nagy hasa. Akkor se okvetlenül, ha jól (Tess Holliday), de akkor pláne nem, ha nem jól.

        Kedvelés

  2. A vakságvagy mozgássérültség nem identitás, az egy állapot, és miért lenne tiszteletre méltó önmagában?? A finomkodás meg úri finnyáskodás, fel§ét sem gondolja komolyan az, aki oda írja, csak azért nyilvánul meg úgy,mert abban a közösségben így szokás. Miért kell egyáltalán elvárásokat támasztani, hogy milyennek kell lenni? A diplomás nemszívesen megy wc-snéninek, vagy nem megy uccát söpörni. Mindenkinek megvan a maga funkciója. A gazda ember megtermeli, amit megeszünk, a takarító kitakarít,és nem baj, ha közben kilóg a szájából az a bizonyos kapanyél. Miért jelentene problémát, hogy olyan, neki ez az identitása.Szerintem egészben kell nézni az embert, az identitás összetett dolog. A sportolás és az egészséges táplálkozás az pedig igenis idő/pénzkérdés.

    Kedvelés

    • Miért baj, ha kilóg a kapnyél? Mert többek között épp a kevéssé kulturált emberek lehet nehülyíteni mindenféle – akár veszélyes – ideákkal. Nem a diplomáról van szó, hanem valamelyes kultúráról. Ami a gazdaembernek épp meglehet, régen is megvolt, a népi kultúra a maga területén elég komoly volt. Sokkal komolyabb, mint sok helyen ma, mivel ezt a népi kultúrát elveszítették, a városiból meg nem sokat szedtek fel. Pl. a szép népdalokat már nem éneklik, de az operát sem ismerik, marad Lagzi Lajcsi, ami – píszi ide-oda – a Ködelik a Mára-tetőnél azért gyatrább.
      Egyszóval: nem kell a diploma a takarításhoz, de sötétnek sem kell hozzá lenni. Nálunk volt egy sötét takarító – de a többség értelmes ember diploma nélkül is. Van egyébként nekem ismerősöm, aki éppen nyolc osztállyal több termézetes ésszel rendelkezett, mint pár volt évfolyamtársam, és ha talán még az általános műveltsége nem is volt meg (mert a szakmai ismeret végképp teljesen más kategória) annyira, a világ dolgaiban jobban eltájékozódott.
      Nem, a sportolás szemlélet kérdés. Elsősorban. Annyiban idő és pénzkérdés, hogy mire szánjuk az időnket és a pénzünket helyette. Ld. korábi bejegyzés. Most hagyjuk a mélyszegénységet, az itt kommentelők jellemzően nem élnek abban. Bár, volt itt kommenter, aki de – és mégis megtalálta a módját, hogy mozogjon.

      Kedvelés

      • A kapanyél kilógása a józan paraszti ész hiányát jelenti a te olvasatodban? Mert akkor igenis probléma. Ha a kommunikáció minőségét, akkor engem nem zavar annyira, mert aki képes józanul ám egyszerűen gondolkozni, nem hülyíthető.
        Másrészt szerintem nálunk nagy probléma az hogy az értelmiségi lét kimerül a verbalitásban, józan paraszti ész meg sehol. Elég hogy kellően iskolázottnak tűnünk a körmondatainktól, ez máris felsőbbrendűségi tudatot ad, miközben ostobaságokat beszélünk és tájékozatlanok vagyunk.

        Kedvelés

    • Nem annyira arra reagálsz, amit írtam, és nem is értem, mire írod ezeket.

      Szerintem a mozgássérült vagy fogyatékos állapotnak van méltósága, és tiszteletben tartandó.

      A “kilóg a kapanyél a szájából egy sértő, minősítő mondat. Nem az a gond, hogy vannak ilyen emberek, hanem az, ahogyan megszólják őket. Egyébként meg a társadalom rétegei nem ennyire merevek, létezik átjárás, mobilitás, tehát a takarító nem marad örökké és feltétlenül takarító. De én nem is az egyes ember problémájáról vagy érdekéről írtam: egy demokrácián alapuló társadalomnak igenis érdeke, hogy minél magasabban iskolázott, műveltebb és világlátottabb emberek éljenek benne.

      Az, hogy nem kajálunk túl, nem a tévé előtt töltjük a szabad időnket, és nem romboljuk a testünket, valamint rendszeresen sportolunk, és nem a legvacakabb élelmiszereket vesszük, szerintem egyáltalán nem pénzkérdés. Van, akiknek még ez is az, ők nem olvasnak ezen a blogon. Kövér emberek szájából mindenesetre nagyon visszás érv a pénzre hivatkozás. Annyian reagáltak ingerülten annak puszta hírére, hogy nekem három gyerek anyjaként, egyedül nevelő szülőként kockás hasam lett, hogy biztos vagyok benne, hogy hárítás, önigazolás és mélységes elégedetlenség áll az ilyen mondatok mögött.

      Kedvelés

      • Igazad van, bocsánat, félreértettem itt néhány dolgot.Én csak arra utaltam, hogy van, akiből soha nem lesz kultúrált ember ,mert nem úgy van szocializálva, és sosem fog sportolni, mert más dolgok neki a fontosabbak. Önigazoltam, és kövér vagyok 🙂 Még érettségim sincs, lehet most ki is világlott az első hozzászólásomból. Azért írtam azt, hogy a vakságban pl, nincs semmi tiszteletreméltó önmagában, és nem identitás, mert ha identitás,a akkor igen nagy a baj. Én érintett vagyok, és utálom, ha pl. úgy definiálnak, hogy: “az a vak nő, akinek két gyereke van”, na ebből a vakot simán kihagyhatnák. Ugyanígy idegesítő, ha valakit Féllábú Gézának neveznek, vagy Süket Gizinek.

        Kedvelés

      • “soha nem fog” Igen, és akkor úgy járt, és a társadalomnak ez nem jó.

        Lehet, hogy az identitás szó jelentésében nem értönk egyet, értem, hogy nem szeretnéd, ha téged így emlegetnének, de nem is erre gpndoltam. A vakság, ahogy én az identitást értem, igenis identitás, nem csak állapot, vagyis egy közösség méltóságtudatú, közös érdekű tagjává avat. Nem attól identitás, hogy valakit akként emlegetnek, vagy annak titulálnak. Sőt, politikai ügy is. Erre példa az, ahogyan kiküzdötték például azt, hogy lábbal is érzékelhető jelzések legyenek a járdákon, hogy át tudjanak kelni.

        Én hiszek abban, hogy a másség mint olyan önérték. Ugyanakkor a megmagyarázott gyengeségektől, a kifogásként használt állapotok felemlegetésétől a falra mászom. Ezt nem neked írom.

        Kedvelés

      • Arról, amit a vaksággal mint identitással kapcsolatban írsz, teljesen egyetértek.
        Eszembe jutott róla az a vak pár, aki azt szerette volna elérni, hogy a gyerekük génmanipuláció segítségével vaknak szülessen, mert szerintük az csodálatos. Egy többségi vak társadalomban nyilván lenne ennek a gondolatnak létjogosultsága, bár az semmiben sem különbözne attól, amit mi itt taglalunk sokszor, hogy azért, mert sokan állítják és teszik, még nem jó egy rakás dolog, csak megszokott.
        De nekem ez a jelenség (legyen a gyerek is vak) az egódühöngés csúcsa, az, ami épp az identitássá merevedésen alapszik és innen nézve káros és baljóslatú.

        Kedvelés

    • A vakság vagy mozgássérültség nem identitás, de az életet erősen meghatározó állapot, és általában önhibán kívüli, tehát a társadalomtól védelmet, empátiát igényelhetne jogosan.
      Számomra nem a sérültség a tiszteletreméltó önmagában, hanem az, amikor találkozok olyan emberekkel, akik a saját korlátaikat átlépve, a lehető legteljesebb életet élik, nem süllyedve bele abba a panaszkodásba.

      Kedvelés

  3. > De tény, hogy az iskolázottság és az egészséges, esztétikus test érték, senki sem bánja, ha az van neki.
    az iskolázottságot speciel nem tudom. nem igazán vagyok meggyőződve.
    az kilátástalanság és az agresszió nem feltétlenül ugyanaz, mint mondjuk stabil megélhetésű munkásosztálybelinek lenni. azzal biztosan nem lövünk mellé, ha az egyenlőtlenséget felszámoljuk, de pl. nem gondolom, hogy mindenkinek fontos lenne humán irányba kiművelődni, a tudományok részleteit ismerni, kortárs elitművészetből naprakész lenni.
    pl. a diplomásság a gyakorlatban egy csomószor menekülőútvonal abból a tényből, hogy a nemdiplomásnak esélye sincs a tisztességes munkalehetőségre/megélhetésre.

    szal nekem a stabil önértékelés, az önreflexió igen, a sokféle tapasztalat igen, a saját tudáshatárok ismerete igen, az iskolázottság nem igazán.

    Kedvelés

      • Szerintem a széles látókör egy út része, hogy nyitott vagyok világra és érdekel. Egy hozzáállás része, hogy nem hülye mindenki rajtam kívül. Amikor megérted azt, hogy a szólásszabadság következménye, hogy tőled eltérő véleményeket is hallasz és elgondolkozol.

        Kedvelés

      • IGen, lényegében egyetértünk. Azt gondolom, hogy teljesen elméleti tudás (valamiféle iskolázottság, ha nem is okvetlenül az intézményes tanulásra gondolok) nélkül azért erre nagyon nehéz szert tenni, és a világban eligazodni is. De a tanulás önmagában kevés hozzá.

        Kedvelik 1 személy

    • Nem fontos mindenkinek humán irányba kiművelődni, de egy fejlett, tudatos, nyugatias társadalomnak érdeke a minél több művelt, viselkedni tudó (“nem bunkó”) ember.

      Illetve értelmezzük a kapanyeles mondatot, mert te sem arra reagálsz, amit írtam. Akármit is jelent a kapanyél, érdeke-e a társadalomnak, a közösségnek, hogy minél kevesebb ember legyen olyan, amit ez a (bántó) mondat jelez? Szerintem igen, és ez nem elitizmus. Az iskolázottság korrelál az életminőséggel. Tesztkérdés: mit kívánnál a gyerekednek? Ja, és én nem diplomát írtam.

      Kedvelés

      • persze én értem, csak nem tudom, hogy ebben meddig tart az elitizmus (eleve az iskolázottság fogalmát használni nekem indikátor) és meddig az egészséges személyiségű emberek igénye. A kapanyéllel az a bajom nekem, hogy a „bunkóság” egy nagyon beágyazott fogalom. én nem tudom, hogy akarom-e, hogy az emberek viselkedjenek.

        az elhízás az egy kicsit könnyebb ügy, mert a sejtbiológia egy fokkal kiszámíthatóbb és könnyebb kutatni a hatásait:D

        szóval nem tudom, én a jelenlegi felállással és szokásos jelentéstartalommal aszondanám, hogy nem akarom, hogy a gyerekem „iskolázott” legyen, nem ez a szempont. a másik szempontból meg nem is nagyon tud nem tudatos lenni.

        nó mindegy, nehéz ügy.

        Kedvelés

  4. Nem, nem kívánom a gyerekemnek ezt az állapotot. Nem, valóban nem szenvedés az edzés. Bemelegítős zene hallatán mosolyra húzódó száj (mint Pavlov kutyája, ugye), félidőben kizáródó világ, koncentráció, feszülő izom. Meg jó érzés, hogy tettem ma is valamit magamért. 1 hónappal ezelőtt egy ismerősömnek (hímnemű) beszéltem arról, amibe fogtam. Erre ő vihogva megjegyezte, hogy neki ERRŐL nincs jó véleménye. Jött azzal, hogy az amerikai őrület, meg a tengerészgyalogosok, és egyébként bullshit. Rosszul esett, igen. Egy pillanatra el is gondolkodtam, hogy miért mondja ezt. Joga van a saját véleményhez, nyilván. Én pedig ráhagytam. Az alatt az 1 hónap alatt nagyon sokat adott nekem a kettlebell. Újra beleférek a színes-virágos esőkabátomba, a nadrágjaimba, úgy ruhát is vettem. Erősebb vagyok, kitartóbb, javul a tartásom (belülről is). Vesztettem is, persze. Néhány centit a hasamról, a derekamról. Ő pedig, aki beszólt azóta is cipeli a 60 kg túlsúlyát, nyírja a szervezetét, és a családját. Örülök, hogy nem hagytam magam elbizonytalanítani. Nekem így szebb az élet.

    Kedvelés

    • Olyan nagy elánnal állít néhány ember hátborzongató ostobaságokat. Ismerős ez a ráhagyás, bár én legutóbb egyszerűen közöltem a “vitapartnerrel” (nem vita volt, hanem a részéről monológ), hogy nekem teljesen más a véleményem, és otthagytam. Az internet káros hatásaitól jutott el saját maga oda, hogy a mai világban nagy érték az egészséges család, mert csak abból jönnek egészséges gyerekek, a többiek elfajzottak lesznek, és atomjaira hullik a társadalom. Csak lestem. Egyébként ez a férfi a második házasságában kiskamasz gyerekeket nevel, akikkel vannak tanulási és szocializációs problémák, de én azért elfajzottnak nem nevezném őket (keserű irónia).

      Kedvelés

  5. Az automatikus öncenzúra, tojásokon lépkedés jut eszembe. Valamit nem írok le, nem mondok ki, mert nem divat. Vagy mondhatok, de annak meglesz a következménye, tehát ha el akarom kerülni a konfliktust, de az elvárt dolgokat sem szeretném hangoztatni, akkor kussolok. És elhordom magam az olyan környezetből, ahogy így lehet létezni, tabutémákkal körbeszórva.
    Jó így? Nem, de nem tudom rá a megoldást.

    Ám van az a pont, amikor más érzékenységét pont leszarom, ha hajt a hitem valamiben, és csak azért nem fogok mondani valamit, mert attól Ő jobban érzi magát/nem kavarom fel (azaz meghagynám a kényelmes tespedésben), de én meg okádhatnék, és szétfeszít az egész.

    Bőrszín töprengés: ha valamilyen rasszúnak születek kutya kötelességem annak is éreznem magam (sőt, jól éreznem magam), mert azt kapom telibe másoktól, meg a szüleimtől? Azonosulnom kellene mindenkor pl. most az europid nagyrassz norikumi rassz identitással? Kérdésem oka, volt olyan barnább bőrű osztálytársam – más néven cigány – aki nem tartotta magát se romának, se cigánynak és el akart ettől az egésztől határolódni, sőt dühös volt, hogy a színe miatt elvártak vele szemben tőle cigány meg nem cigány emberek viselkedést, felfogást, cigányok felé húzást. Ő ember akart lenni, nem valamilyen, mert barnább bőrű.

    Kedvelés

    • Az baj, ha olyan érzékenységeket _kötelező_ tisztelni, amelyeket amúgy _egyáltalán_ nem tisztelsz.

      Miközben alapvetően nem dolgunk más embereket véleményezni. Ők se tegyék velünk. Legfeljebb társadalmi témákban foglalunk állást, akár magánbeszélgetésben, akár kocsmaasztalnál.

      Kedvelés

      • Hasonlóan gondolom. Világnézet: jártam már úgy hogy valaki a világnézetemet véleményezte, személyes felhang nélkül, mégis magamra vettem, mert azt hittem, azzal engem is minősít. Hiba volt, igyekszem tanulni belőle, hogy a kettőt külön tudjam választani. Úgy is, ha kapom, úgy is, ha adom.

        Kedvelés

  6. Sziasztok! Liza vagyok, rendszeresen olvasom a blogot, de még soha sem kommenteltem ide.

    Igen, attól függ, hogy mit értünk alacsony iskolázottság alatt. Számomra egy képzett szakmunkás vagy egy gazdálkodó, akinek a kezében van a kapa nyele, nem a szájában, nem számít iskolázatlannak. Iskolázatlan az, aki a szakmáját / egyetemi képzettségét ímmel-ámmal, éppenhogy, nem megfelelõ céllal (pl. presztízs, okosnak tūnés) szerzi meg. Az érdekünk nem az, hogy minél több “mūvelt”, úgynevezett magas iskolázottságú ember legyen a társadalomban, hanem minél több olyan, aki érti és szereti a munkáját és elég intelligenciával (nem feltétlenül azzal, amit az intelligenciateszt mér) és empátiával rendelkezik. A “helyes” regiszter megválasztása is inkább elitista konvenció, mint realitás.

    Amit a testszégyenítésrõl és Amerikáról írsz, az nagyon igaz. Én az életem nagy részét ott töltöm, és ezeket gyakran tapasztalom. A testmozgás fontosságáról beszélni meg arról, hogy a jelentõs túlsúlynak igenis vannak komoly következményei, abszolút tabu. Nem csak ott, az itthoni liberális értelmiségi körökben is, ahol mozogtam eddig. Az én életmódom is tabu meg túlakarás meg a patriarchális ideálnak való megfelelés (pedig nem a külsõért teszem, hanem magáért a mozgáért, a jó közérzetért meg egyáltalán a túlélésért, és nem is vagyok annyira tudatosan táplálkozó és látványosan izmos, mint Éva). Persze vannak kivételek, de azért ez egy tipikus hozzáállás.

    Én nem vagyok píszíellenes, sõt. De ahogyan a dohányzókat szinte kiutálják a világból, lehetne egy minimálsi tudatosság azzal szemben, hogy egy bizonyos mértékū túlsúly és bizonyos betegségek közötti korreláció nem véletlen és nem a testszégyenítõ kampány része. Persze senkit sem kellene kiutálni.

    Egyébként szerintem ez a túlzott óvatoskodás a testsúllyal kapcsolatban annak az eredménye, hogy korábban (amikor a soványság-mánia a fénykorát élte) ennek az ellentéte valósult meg. Ennek hatására az emberek testképe és az elhízásról alkotott képe teljesen összezavarodott. Már sokak számára nem világos, hogy mi a túlsúly, mi az elhízás, stb. Pl. sokak szerint akin öt kiló plusz van (nem az egészségeshez, hanem a csont és bõrhöz képest), az már nem is csak túlsúlyos, hanem elhízott. Például én rengeteget szenvedtem a testszégyenítés miatt régebben, pedig soha nem voltam még csak túlsúlyos se. Mivel nem egyértelmū, hogy mi micsoda, ezért sokan inkább nem is kockáztatják meg a határok átlépését, illetve összemossák a plus size-ot az elhízottal. Tess Holliday szerintem is szép, fõleg az arca miatt, de azért õ se nem “curvy”, se nem “big”, õ nagyon elhízott.

    Kedvelés

    • Üdv a blogon!

      Értem, amit írsz, de a “kilóg a kapanyél a szájából” egy idióma.

      Statisztikailag, társadalmi mutatóként mondjuk az érettségi hiánya az iskolázatlanság. Én nem képeznék alcsoportokat, nyilván vannak kivételek, de ez egy elég jól használható mutató tömegek esetén, pl. jövedelmi viszonyok vagy életminőség jellemzésére. Ami meg valóban javítja az életminőséget, az iskolázottságtól függetlenül, és szuverénné tesz: a kritikus gondolkodás és az önálló tájékozottság képessége és igénye.

      Regiszterválasztásként azt értem, hogy mondjuk egy kérvényben nem írsz le olyat, hogy “plusszba'” vagy “max”, vagy a volt tanárodnak nem köszönsz helóval, és nem akarsz puszit adni a frissen megismert szülőtársnak egy iskolai buli végén. Én értem, hogy ez a mindenkori konszenzus függvénye, és ezt valahogy divat szidni, de azok ismerete és betartása is egyfajta skill. Elitista vagy nem, van, akinek ez jobban megy, és az szerintem jobban is boldogul az életben. Egyébként például ezekben a konszenzusokban is meg tudnak nyilvánulni haladó értékek, ply nem feltétlenül tegezünk le mindenkit, aki fiatalabb, vagy nem nevezünk hölgynek valakit, nem csókolunk kezet (!), mert ezek antidemokratikus gesztusok.

      Na, én meg azt kapom meg, hogy “de hát te nem is vagy vékony”. Pedig én NEM akartam vékony lenni, én csak nem akartam tovább hízni, illetve (később) testet formálni akartam… aztán elkapott a gépszíj; a többi meg történt. Ezt élvezem, ez az (diéta, edzésmennyiség, -típus), amit hosszú távon bírok, és ennek eredménye a testem, ez az alkatom. Én nem a célra függesztem a tekintetemet, mindig teljes testre edzek.

      A sport, a tudatos táplálkozás mint blogtéma vagy nyomasztás (“feminista” kritika, a testüktől ezárkózók és azt sorsára hagyók végzetes csalódottsága és elfordulása) vagy pedig önkínzás, kiröhögni való erőlködés, kudarc a vékonyságmánia áldozataitól (“nem is vagy vékony, mit kínlódsz, úgyis visszahízod”), akik önértéknek tartanak valamit, mondjuk egy törékeny csontozatot vagy egy stabil testsúlyt, amiben nincsen meló, izom, fejlődés. Én meg az önismeretről és a létezés széléről beszélek, mindig. Srról, hogy nem akarjuk megúszni a szembenézést és a kemény melót, viszont nagyon-nagyon örülünk a etstünknek, az életnek, az egészségnek, a fejlődésnek. Arról, hogy fel lehet dolgozni lelki traumát, énhiányt, gyászt, csalódást, öregedést is így. Arról, hogy a szégyen és a komplexusok legyőzhetők. Már nem félek a rólam készült fotóktól.

      A soványságmánia, na, az a valódi elitizmus, és én nagyon nem erről beszélek.
      Igen, senkit nem kéne utálni,a magunk portáján kéne söprögetni (bár én szemöldökfelhúzva hallgatom a dohányosok önsajnáltató monológjait, és némán takarítom a szemetüket).

      Téged öt kiló plusz miatt hol és kik szégyenítettek meg? Miért, milyen érvekkel, milyen szituációban?

      Kedvelés

      • Persze, tudom, hogy a “kilóg a kapanyél a szájából” egy idióma és mint ilyen, nem szabadon tekerhetõ-csavarható, de szeretem megszegni az idiómákkal kapcsolatos szabályokat az anyanyelvemen, mert egyszerūen örömet okoz ez a fajta kreativitás. Azt hiszem, az anyukámtól tanultam még gyerekkoromban és azóta se hagytam abba.

        Igen, a fiatalabb korosztályban már tényleg szinte kötelezõ az érettségi (és a diploma is), de nem volt ez mindig így. A tágabb családban és ismeretségi körömben sok, érettségivel nem, viszont jó szakmával rendelkezõ ember van, akik normális középosztálybeli életet élnek, a gyerekeik jól tanulnak, zenélnek, sportolnak, mūvelõdnek. Az én szüleim klasszikus értelmiségi életet éltek, de nekik mindegy volt, hogy szakmát vagy diplomát szerzek. Az egyetlen feltétel az volt, hogy érdekeljen és jó legyek benne. Jobban örültek volna egy jeles szakmunkásvizsgának, mint egy épphogy kettes diplomának, ami persze nem azt jelenti, hogy a jegy a minden (egyáltalán nem az számított).

        A regiszterrõl hirtelen felindulásból hülyeségeket beszéltem. Pont téged oktatlak ki a regiszterrõl, amikor te is Nádasdy tanár úr tanítványa voltál (legalábbis úgy emlékszem, hogy azt írtad valahol). Nyilván jobban boldogul az, aki ezeket a szabályokat ismeri és alkalmazza. Csak nálam szakmai ártalom az ilyen konvenciók elleni lázadozás, és látom is, hogy mennyire kultúrafüggõek és önkényesek tudnak lenni. Ahonnan én jövök, ott a nõk “hölgy”-ként való emlegetése és a kézcsók is rendben van bizonyos szituációkban. Ami soha nincs rendben, az pl. ha valaki úgy ül le, hogy a talpa a másik ember felé mutat. Ezt viszont nem a családom munkásosztálybeli részébõl hoztam, hanem abból a felébõl, ami a társadalmi hierarchiában éppen a másik véglet és ugye a mai Magyarországon már letūnt korok maradványa, illetve már hivatalosan nem is létezik, mint társadalmi osztály.

        A “hölgy” szót viszont a feminista fórumokon okoskodó fütyizörejpárti trollok miatt keztdem megutálni. Azelõtt nem értettem, hogy mi vele a baj. Személy szerint az volt vele a bajom, hogy én a szót a “jól nevelt, jó modorú nõ” jelentéssel ismertem, de a hírekben pl. rendszeresen “hölgy”-nek neveztek randalírozó, bankrabló vagy gyilkos nõket. Ugyanaz volt a helyzet az úriemberrel. Nekem ezek a szavak mást jelentettek. Az ebédlõben késsel ámokfutó nõ nem hölgy, a baltával a feleségét fejbevágó férfi nem úriember.

        Na ja, a “te nem is vagy vékony” nekem is örök kedvencem. Mostanában inkább lesoványoznak, mert így harminc körül már sokan elpunnyadnak, hízásnak indulnak, de régebben rendszeresen kaptam meg ezt. Miért kellene mindenkinek azért sportolni, hogy vékony legyen? A sporttól egyébként sem kifejezetten vékony lesz az ember, inkább egészséges alakú.

        Általános iskolában rendszeresen “dagadt”-oztak, néha még az egyetem elején is. Különösen az általános iskolában volt durva a helyzet. Azért történhetett meg ez, mert az osztályban szinte mindenki csontsovány volt. Volt vagy öt normál alkatú gyerek. Kövérek nem voltak. A diákok minden nap elmondták nekünk, hogy “dagadtak” vagyunk. A tanárok se voltak sokkal jobbak. Emlékszem, hogy volt egy olyan feladat, hogy jellemezni kellett a külsõnket. Elkezdtem sorolni, hogy középtermetū, barna, hullámos hajú, normál testalkatú…Erre a tanárnõ közbevágott, hogy “nem normál testalkatú, hanem kövérkés”. Azelõtt meg se fordult a fejemben, hogy kövér vagyok. Mindig mozogtam, sportoltam – persze nem olyan intenzíven, mint most. És akkor következett egy osztálytársam, aki soha nem mozgott semmit, sportos testalkatúként jellemezte önmagát, ugyanaz a tanárnõ meg lelkesen bólogatott rá. Azt hiszem, hogy akkor döntöttem el, hogy lehet, hogy tanár leszek, de biztos, hogy nem ilyen.

        Kedvelés

      • Nekem is nagyon ismerős érzés, hogy normál testalkatúként lekövéreznek – az utóbbi időben, ahogy sokat gondolkodtam magamon, jöttem rá, hogy én sem az ujjamból szoptam, hogy kövér vagyok, hanem állandóan ezt hallottam. Olyan 13-14 éves koromig nem gondoltam, hogy bármi gond lenne a testalkatommal, aztán jöttek a beszólások. “Te sportolsz? Hiszen te kövér vagy? ” “Te olyan nagydarab típus vagy.” “Elhúznád a hármasekét.” “Ha fogynál jópár kilót, egész csinos lennél.” A 168 centimhez 54-55 kiló voltam akkor, és rendszeresen jártam tornázni, otthon pedig sok fizikai munkát végeztem…

        Kedvelés

      • Késõbb, amikor megnyúltam, akkor meg elkezdték azt, hogy “most meg túl sovány vagy” meg azt, hogy “ez nem nõies”. Utána voltam ducibb, vékonyabb, izmos is, de mindig normál testalkatú maradtam. De azt rendszeresen megkaptam, hogy nagydarab vagyok – nem annyira a testalkatom, hanem a jóval 170 cm fölötti magasságom miatt. Általában kétféle megjegyzést kaptam: “túl sovány vagy, nem kéne ennyit edzeni meg fogyókúrázni” (soha nem diétáztam) vagy “hát azért fogyhatnál egy kicsit, nem ártana elkezdeni sportolni”. Na most ezek után örülök, hogy lettem anorexiás vagy izomdiszmorfiás.

        Nem tudom, hogy a 168 centihez 54-55 kg az hogy lehet nagydarab. Persze a kiló meg a centi nem minden, de akkor is nehezen tudom elképzelni, hogy nagydarab lennél.

        Kedvelés

      • A kiló, az nagyon csalóka. Ott a csontozat, a test általános képe, arányai és az izom és zsír aránya, főleg.

        Én ezt nem értem, emberek tényleg ilyeneket mondanak? Miért nem kaptam ilyeneket soha, de soha? Rajtam átnéztek. Nálunk csak enyhe célzás ment, vagy alattomos feldicsérése annak, aki vékony. Még olyanra sem emlékszem, hogy “leöntötted magad, kölcsönadnék egy nadrágot, de nincs a méretedben”. Soha senki nem szólt be. Miért? Jó emberek között vagyok?

        Soha senkit annyit baszakodni nem láttam a kinézetével, aggályosan, kicsit büszkén, kicsit önkritikusan, mint a balatoni nyaralásokon a híresencsinosvékony sógornőmet. Ahogy a tükör előtt igazgatja aktuális fürdőruháját. Ahogy a tesóm kijelentette: jól van, (becenév), te vagy a legjobb csaj a parton. Ahogy nem általában becsüli a sportot, hanem csak egyes sportokat. Ahogy azt mondja, ő nem biciklizik, az nem nőies, ő majd fut mellettünk, van neki két lába, nem is akármilyen… Egyébként e tesóm szerint is túl vastag a fitneszmodellek lába.

        Most én igazgatom úgy a bikinit. És aggódom, mindenen. Jobb volt önfeledtnek lenni. Ugrókötelezem (ma reggel egy órát, nem vitt rá a lélek, hogy a kutyaséta után fussak is), kérdezik arra járók, hogy sportoló vagyok-e, erre kikérdezem őket, hogy milyennek látnak, miből gondolják. Elmondják. Még mindig testképzavarom van.

        Kedvelés

      • Igen, arra van a testzsírszázalék meg a tükör, de nálunk az iskolában nagyon csak a kilókkal foglalkoztak, még csak a BMI sem jött szóba, hogy legalább a magassághoz való viszonyítás meglegyen. Még a mai napig is hallom, hogy “60 kg fölött nem nõ a nõ” és “80 kg alatt nem férfi a férfi”. Ezen szoktunk röhögni a párommal, hogy akkor én szinte nem vagyok nõ, õ meg egyáltalán nem férfi.

        Szerencsés vagy, hogy nem kaptál ilyen megjegyzéseket. Lehet, hogy nagyon határozott egyéniségnek tūntél, ezért nem veled kötözködtek? 🙂

        Én mindig is szerettem volna “vastag” lábakat. Az enyém olyan, mintha soha nem is jártam volna rajta, pedig amúgy elég erõs. Apukám testépítõ volt, de neki se sikerült többet kihozni a saját vádlijából. Én tõle örököltem az enyémet.

        A sógornõd amúgy fitneszmodell (volt), sportol amúgy vagy csak simán “nagyoncsinosvékony” (skinnyfat-gyanús)? Biciklizni én sem szeretek, nem azért, mert nem tartom nõiesnek, hanem mert nyom…ott, és a fenekem sem érzi túl jól magát, miután felállok a nyeregbõl.

        A testképzavar ismerõs nekem is, ugyanolyannak látom magamat ducibban, vékonyabban, izmosabban stb.

        Kedvelés

      • Nekem inkább az a testképzavar, hogy hol ilyennek, hol olyannak látom magam, nincs stabil testképem, és mindig meglepnek a fotók is meg a visszajelzések is.

        Kedvelés

  7. Egy barátunk kint élt Angliában, és mesélte, hogy mindenki milyen PC és nagyon igyekeznek nem tenni megjegyzést a bevándorlókra, rá sem mondtak soha semmit, ennek ellenére érezte, hogy mit gondolnak róla, mint kelet-európai munkavállalóról. És az nem volt szép – igaz legalább nem mondták ki hangosan.

    A kövérségről való kommunikáción nagyon sokat gondolkodom. Az iskolában a tanulók közt sajnos vannak súlyosan elhízottak is, és túlsúlyosak is. A fizikai állapotuk, a kondíciójuk katasztrofális. A kollégákkal itt állunk a helyzet előtt, és azon agyalunk, hogy mi a bánatot csináljunk, mert ez akárhogy is nézzük, nem egészséges – aki 17 évesen 30 kiló pluszt cipel, azzal mi lesz 37 évesen? Mit csináljunk velük? Hogy mondjuk meg nekik, hogy ebből baj lehet, úgy hogy ne bántsuk őket, de mégis motiváljunk a fogyásra? Mert az tuti biztos, hogy aki kövér, annak hiába vágod ezt az arcába, annak nem lesz semmi értelme, hiszen tudja ő azt jól, és a többség szenved is tőle.

    A diákjaimnak van heti 5 tesi, de az úgy tűnik semmire sem elég – voltam bent hospitálni, veszik, ami tananyag, de ezeknek a gyerekeknek nem arra lenne szükségük, hogy távolugorjanak, vagy kislabdát hajítsanak, hanem arra, hogy azt az 5×45 percet tényleg végigmozogják, akár valami ducitorna, akár úszás, akár biciklizés, vagy bármi formájában, aki kíméli az ízületeket.

    Tanulnak nagyon sok dolgot az egészséges táplálkozásról, életmódról, az elhízás veszélyeiről, következményeiről – olyan szakmájuk lesz, amihez ez szükséges, filmeket néznek erről, kiselőadást tartanak, még versenyre is mennek – és közben ugyanúgy megisszák a kólát meg az ice teát, és megeszik hozzá a fornettit. Beszéltem már szülőkkel erről, de általában ők is túlsúlyosak, és azt mondják, nem tudnak mit tenni, a gyerek sokat eszik…

    Én sokszor nem tudom, hogy beszéljek erről. Néha már akkor megijedek, ha szóba jönnek például az éhínségek, a járványok, és azt mondom, hogy a korábbi századokban nem az elhízás volt a probléma, hanem az, hogy nem jutott mindenkinek elég étel – ha akkor mindjárt eszembe jut, hogy mi jut eszükbe a kövér diákoknak, nem érzik-e bántónak. Úgy tűnik, eddig nem, mert a múltkor pont azt mesélték nekem, hogy azért szeretnek ide járni, mert itt senki sem bántja őket a súlyuk miatt, befogadták-elfogadták őket, és barátokra találtak. Mert ők minden közösségbe félve lépnek be, tudván, hogy sokan megbélyegzik őket, és nagyon sok bántásban volt már részük emiatt. Kérdeztem, hogy nem próbálnak-e lefogyni, mire az egyik lány azt válaszolta, hogy ő azért szeretne kövér maradni, mert ettől érzi magát különlegesnek. Erre ilyenkor nehéz mit mondani…

    Kedvelés

    • Teljesen egyetértek. az értelmiség szemében, mondjuk én is egy selejt lehetek, bár szakmám és érettségim van, de 18 évesen az abortusz helyett az életet választottam, és 21 évesen jött a második gyerek is, így nem lett diplomám. Ezen múlt. Hogy tökéletesen beszélek németül, meg rajzolok, kiállitásom volt, meg írok, az ugye semmi… Aki nem diplomás, az már nem is értékes? Halló??

      Kedvelés

      • Semmiképp. Én értelmiség vagyok, de sose tartottam magam annak, mert ízig-vérig paraszt-proli családból származom, hiába végeztem két szakon egyetemet. Ma is megdöbbenek néha, hogy milyen művelt, nemesi családokból származó, okos emberekkel hoz össze a sors, és hogy én sem érek kevesebbet, mint ők. Több, diplomás tanárkollégám helyett sokkal szívesebben beszélgetek a szakoktatóinkkal, mert sokszor értelmesebbek, tájékozottabbak, világlátottak, és szeretik a szakmájukat. Rengeteg olyan anyuka ismerősöm van, aki sokdiplomás, és olyan férjet választott, akinek szakmája van (parképítő, burkoló, autószerelő, szakács, ilyenek), és nagyon jól élnek együtt.
        Én néha bedobom a kapanyél-szólást a diákjaimnak, és sose azt értem alatta, hogy olyat várnék el, ami meghaladja a képességeiket. Csak annyit, hogy tanulás útján sajátítsák el Európa országait, azok fővárosait, ezt magyarul és angol nyelven is, tanuljanak meg udvariasan köszönni magyarul és angol nyelven is, tudják átlépni számoláskor a százas számkört, illetve dobják ki maguk után a szemetet, ne tegyék a táskájukat a padra, és ne üljenek kabátban az épületen belül. És ne illessenek se engem, se egymást obszcén, rusnya szavakkal, egyik nyelven sem. Ennyi. Ha ezeket sikerül megugrani, már nem beszélek kapanyélről. Nálam inkább viselkedést jelent a bunkóság, a tudás pedig hatalom, akár iskolában, akár máshogy szerzi meg az ember.

        Kedvelés

    • Az nagy luxus ám: fiatalnak lenni, jól kinézni, szép testalkattal, és mégse veszélyben lenni, mégse molesztálási célpont lenni… A háj körülölel, megvéd. Szeretetpótlék is, ahogy az evés is. Én könnyen dolgozom az álomalakért, nem fognak bántani, illetve megvan az eszköztáram és a védettségem, hogy ne legyek áldozat.

      Ez jutott eszembe. Eredetileg azt akartam írni, hogy tök jó, hogy velük futsz, példát mutatsz, és beszélsz a tényekről, és hogy jó csinálod. De erről a szempontról meg szoktunk feledkezni. Hogy hányan. de hányan növesztenek lelki zavarból, védekezésképp, szeretethiányból vagy traumareakcióként védőréteget maguk és a világ közé, valamint használják az evést, a túlevést, az üreskalória-evést olcsó pótlékként valami helyett, aminek bírására esélyük sincs.

      Kedvelés

    • Jaj. Ugyanez. És az a baj, hogy lehet látni, hol kéne a változásokat kezdeni, de nem kezdődnek. Vendéglátó-ipari iskola, oda-vissza tanulják az élelmiszereket és élettani hatásukat. A büfét kollégák csinálják. Sajnos. Olyan élelmiszerek vannak a polcon, hogy nagyon éhesnek kell lennem, hogy onnan válasszak. Nincs megoldva az ebéd, mindenki azt ebédel, amit hozott, vagy amit főz. Pont nálunk kéne megmutatni, hogy lehet igényes, olcsó, tápláló ételekkel egy iskolai büfét megtölteni, és lehet egészséges, normális adagolású ebédet a diákok elé adni. És nem. A szemlélet miatt nem. Az igénytelenség miatt nem. A motiválatlanság miatt nem. Marad a szupermarketes péksüti, a fornetti, a jeges tea, a kóla meg a csoki. A legtöbb szülő csak odaadja reggel az uzsonnapénzt, nem csinál szendvicset, salátát, ebédet.

      Kedvelés

    • “..rá sem mondtak soha semmit, ennek ellenére érezte, hogy mit gondolnak róla, mint kelet-európai munkavállalóról”
      Igen, ismerem ezt az érzést, gyakran olyan apró kis félmondatokról van szó, amit észre sem vesznek. Volt már olyan, hogy kedvem lett volna azt mondani, ha “ilyen-olyan bőrszínű” lennék, nem mondanának ilyeneket, de persze nem tudom, hogy mit mondanának, mit éreznék, mert nem vagyok ilyen-olyan bőrszínű.

      Kedvelés

  8. Szóval, ha valakit megerőszakoltak,és egy ideig teljesen érthető okokból fél a férfiaktól,az ok. Ha neked nem tetszik a kövér ember és arról elmélkedsz,hogy csak az érdemel kaját aki keményen edz,az is rendben van. Ha valakit megtámadtak a cigányok, és fél tőlük utána, az rasszista. Értem én!
    Amúgy meg nem szeretnék egy olyan társadalomban élni, amely a társadalmi hasznosságom alapján dönt az értékemről. Lehet ,hogy az a csóró közszolga aki nem Megy Bele Szügyig Az Eleven Áramlásba, és lesz kosárfonó a Pilisben, is értékes ember,ha a tankönyvtámogatás elutalásáról van szó? Vagy ezek az értelmiség szemében “8-16” mentalitású biodroidok?

    Kedvelés

    • Te most a jó öreg indulatos sarkítás című mutatványt tolod, de ez nem rólam szól.

      Bántó, sértő gúnnyal teszed.

      Nem elmélkedtem erről, sehogy, nagyon durva torzításon alapul az, amit írsz.
      Leírtam valahol (nem találom, nem is tudom most kikeresni) azt, igen önironikusan, hogy milyen gáz, hogy az volt bennem, hogy csak az egyen, aki nem kövér, ellenben sportol.

      Három egymást követő élményem kapcsán írtam ezt. Mindhárom az én otthonomban történt. Vendég elkérte vagy kinézte a számból a kajámat, amikor én tudhatóan a legdurvább, speciális, kemény kalóriamegszorításban voltam. A speciális, diétás, grammra kiszámolt kajámat, mégpedig. Ettől indulatos voltam, és a saját reakciómat elemeztem. Nem hittem volna, hogy bárki így kiragadja és ellenem használja, eltorzítja majd ezt.

      Kedvelés

    • Sehol nincs szügyig belemenés és eleven áramlás ebben a szövegben, csak gondolkodás és mérlegelés, tisztán elméletileg, arról, hogy hogyan hat vissza a píszí a gondolkodásra. Nem foglaltam a kövérekről vagy a kövérségről sem állást, csak arról, hogy a mások tisztelete, nembántása szerintem nem jelentheti azt, hogy úgy teszünk, mint ha nem is létezne a probléma. Épp a kövér olvasók iszonytató frusztrációja, amellyel a test-témájú vagy “ne verjük át magunkat” vagy “ez a cikk mellébeszél, hogy kielégítse az öncsalás igényét” posztokra reagálnak, jelzi, hogy nagy gáz van itt.

      Visszakérdeznék: szerinted senki nem tehet a teste elhanyagolt állapotáról? Szerinted rendben van az, ha valaki elhízik, vagy haazt látjuk, hogy tömegek híznak el, szinte törvényszerűen? Szerinted a lángosozó felé haladás avagy a hét kilométer lefutása semmiféle hatással nincs az egyén eü paramétereire, a kinézetre és a közérzetre?

      A kövérség nem tetszik, a sajátom se tetszett. A kövér nem áldozat, ha igen, biztosan nem az enyém, hanem a káros, civilizált életmódé, átörökített szokásoké. Tudom, kemény ezzel szembesülni, de szerintem a bántó gúny nem építő reakció.

      Ha az én életemben csakugyan megjelenő eleven áramlás és szügyig belemenés bárkit sért, zavar, bárkiben viszonyítási kényszert vált ki, az megint csak nem az én bulim. Ezek egyébként egyéni alkatból-sorsból és durva veszteségekből fakadnak, épp ezért iszonyatosan érzéketlen bunkóság gúnyolódni rajtuk.

      Kedvelés

  9. Én mozgássérült vagyok (van igazolványom is) de nem ettől vagyok tiszteletreméltó. Ez csak egy sajnálatos állapot, így születtem. Napi egy órát sportolok, hosszú évek óta, de ez nálam ugye más, mint nálad, a gerincbetegségemből adódóan… 18 kilót fogytam, pedig a pajzsmirigy alulmüködés is évek óta befigyel. 26 éve nem eszem húst, most pedig már teljesen vegán vagyok, sok bio zöldség és gyümölcs, semmi édesség vagy rágcsa, nulla cukor, teljes kiőrlésü liszt és kenyér. Mégis kövér vagyok, még van miből fogyni. Lusta vagyok? Szerinted igen… Szerintem meg a gének, a betegség, és a stressz.

    Kedvelés

    • Honnan veszed, hogy én azt gondolom, hogy te lusta vagy? Miért projektálsz? Honnan tudhatnám én, hogy te miket éltél át, milyenek a paramétereid? Miért vádolsz ezzel? Nem írtam rólad semmit. Azt írtam, hogy aki hízik vagy kövér marad, az több kalóriát visz be, mint amennyit eléget. Lehet az elégséges kalória nagyon alacsony szint is.

      Most meg azt írom, de csak ha érdekel, és persze lehet, hogy ez sem segít, de én nem vagyok sem tanácsadó, sem lelkisegély, most meg már barátságos se nagyon, hogy az se mindegy, milyen a napi egy óra sport (ez lehet 200 kalóriát égető és 1200-as is), és vegánként menyi kalóriát viszel be. De ez sem vád.

      Kedvelés

  10. Bocsánat, hogy még egyszer “idepiszkítok”, de elfelejtettem leírni, hogy én minden nap főzök, 18 éve élek egy kimerítő házasságban, szültem és neveltem gyerekeket, a világ végén lakom egy faluban, és nem kapok munkát sem. Aki rámnéz, mégis csak azt látja mindebből, hogy itt jön egy 85 kilós nő! Pedig egyetlen napot sem hagyok ki, minden nap sportolok. A kilók nagyon lassan mozdulnak csak lefele. Sokat éhezek, mert gyümőlccsel és nyers zöldséggel meg mondjuk lecsóval, nem lehet jól lakni, főleg, ha az ember keveset eszik. SOHA nem iszom alkoholt, és kávét is csak napi egyet, kólát egyáltalán nem, csak vizet. Lassan már olyan puritán az étkezésem, mint valami szerzetesnek. És igen, még mindig kövér vagyok!

    Kedvelés

  11. No, a ló túlsó oldala című sorozat újabb epizódja! 🙂 Milyen gondosan figyelt rá Éva, hogy először definiálja a közepet, mielőtt a túlsó oldalt kritizálná, mégis mennyien magukra vették…
    Én arra szeretek gondolni (és most mondom is), hogy ha valamilyen irányba eltolódás van, akkor az egyensúly elérése előtt szinte kihagyhatatlan lépés átbillenni a túlsó végletbe is. Legalább egy ici-picit. Habár a kövérlobbi nyilvánvalóan üzleti érdekeket is szolgál, úgy gondolom, attól ilyen sikeres, mert sokak fájdalmára, megalázottságára, szóval valamilyen nyílt sebére balzsam. Én abban szeretek hinni, hogy ha valakit komoly lelki sérülések értek pl. kövérsége miatt, akkor a gyógyulásához vezető úton először meg kell erősödnie, önmaga helyeslésével helyre kell állítania meggyepált önbizalmát, és ha megerősödött, akkor lehet, hogy képes lesz később megtalálni a középutat, és talán fogyni is, vagy csak nem áltatni magát azzal, hogy a túlsúlya igazából rendben van.
    Ha valaki egész gyerekkorában azzal a bélyeggel élt, hogy kövér, és minden közösségben bántották emiatt, akkor el tudom képzelni, hogy számára egy fatpride felszabadító hatású. Először igent kell mondania a hurkáira, és elfogania önmagát ahhoz, hogy megerősödhessen lélekben, ahonnan aztán újabb lépést tehet saját fejlődése útján. A mérleg kileng, egyik, majd másik irányba, végül beáll az egyensúlyi állapot.
    Tudom, naiv hozzáállás, de mindig hiszek abban, hogy a sok vargabetű ellenére, vahalogy az emberiség összmozgásának eredője mégis jó irányba vezet. A kövérek simogatása, dícsérete is eltúlzott, mint ahogy a testszégyenítés is az, de jó esetben, gondolkodó ember mindkét végletet fölismeri előbb-utóbb. A nem gondolkodókról meg ne beszéjünk.
    Én nagyon bírom az ilyen írásokat, amik az éppen aktuálisan trendi písziséget kritizálják (persze, csak ha mindez valóban árnyaltan történik), mert figyelmeztet rá, hogy az egyensúlyt keressük, ne a végleteket.

    Kedvelés

    • Én ezt a kommentfolyamot öt részletben és nem is teljes egészében olvastam, a posztot meg valami bő egy hete írtam. Segíts, mit vettek magukra? Milyen állítás van szerintük a posztban? Megdöbbent a sok indulat, ami mostanában jött. Néha azt érzem, nem szabad nekem önfeledten napoznom, örülnöm a bikinimnek, meg ugróköteleznem, vagy legalábbis kussoljak sűrűn, mert az is zavar sokakat…

      Kedvelés

    • Asszem, ez egy olyan poszt, amelyhez komoly intellektuális hajlam kell. Különben semmi nem megy át.

      Még csak nem is bírálat annak megállapítása, hogy nem ám belátásból nem mondják, hogy “kövér vagy”, hanem üzleti érdekből vagy a tól-ig miatt, amelyet ha átlépsz, ellehetetlenülsz. Nem valami bonyolult gondolat.

      Csak attól releváns, mert mondjuk két éve még egy kicsit én is azt hittem, hogy az a jogom, hogy “ne szóljál be a testemre!”, implikálja azt, hogy tessék engem vonzónak látni avagy legalábbis nem észrevenni, hogy van rajtam cucc bőven… meg azt is, hogy nem is akkora baj a túlsúly, végül is… ellentétben a túlzott soványsággal. Hogy ha én nem nézem a testem hibáit, akkor más se fogja _látni_. Meg mondjuk a vérkép sem… meg a mérettáblázat. Így öncsal az ember.

      Kedvelés

      • Annyiszor emlegetted már a vérképet, csak egy kis problémám van ezzel kapcsolatban. Nekem azt mondta a háziorvosom (akiről amúgy elég jó – bár tény, hogy extrém kevés – tapasztalatom van), hogy nem szeretne csak úgy laborvizsgálatot felírni nekem, mert ha semmi baj a vérképemmel, akkor őt a rendszer bünteti a kvázi felesleges vizsgálat elvégeztetéséért. És hát ő nyilván úgy gondolja, hogy mivel rámnézésre semmi (vagy legalábbis nem sok) bajom, a vérkép se mutatna semmit (ami akár igaz is lehet). Csak így hogy a csudában legyek tisztában a mindenféle, általad annyira kihangsúlyozott értékeimmel? (Jó, persze tudom, hogy van magánlabor azt hiszem nem kevés pénzért, de itt azért bejön, hogy én is azt gondolom, mint az orvos, miért költsek el egy rahedli pénzt ilyesmire esetleg feleslegesen.) És mondjuk eltekintve tőlem, aki szükség (kellő motiváltság) esetén össze tudnám szedni a pénzt egy magánlaborra. de nyilván van, aki rosszabbul áll nálam, szóval honnan lennének úgy általában tisztában az emberek a vérkép-adataikkal? Nekem az utóbbi húsz évben csak akkor volt laborvizsgálatom, ha épp terhes voltam, ilyesmit már nem tervezek a jövőben, akkor mikor és milyen okból lesz legközelebb aktuális? Amúgy meg ismerek olyan orvosokat is, akik azt mondják, hogy évente egy laborvizsgálat “jár” mindenkinek, de fogalmam sincs, hogy ők hogy számolják el ezt a praxisukban. (Ja, és nem komoly gyakorlati választ várok a kérdésekre, csak annyiszor felmerült már bennem ez az egész téged olvastomban, hogy ki kellett most írni, illetve ha valaki tud valami valóban vonatkozó információt, az azért érdekelne.)

        Kedvelés

      • Nekem van egy fogadalmam, amióta láttam az állami eüben, amit láttam (szültem, és a többi), hogy én, ha eszméletemnél vagyok, és dönthetek róla, oda többet nem. Komoly okaim vannak, nem fogom dramatizálni, se részletezni. Igen, költök rá. Vannak olcsóbb laborok is. És nekem van egy alapbajom, amivel TSH mérésre és onnan azonnal T3, T4-re az állami eü is azonnal elküldene, csak az hosszas sorállás volna. A másik, hogy a korábbitól teljesen eltérő, sokkal intenzívebb sport, testösszetétel-változás, a diétám és speciális kiegészítők miatt felelősen el kell mennem ilyenekre, akkor is, ha sokba kerül. Nem tudom, negyedévente húszezer forint olyan rettentő sok-e, én így vagyok nyugodt, a ketogén nem vicces, sem a fehérjeszedés.

        A DEXA testösszetétel-mérés is olyan, hogy nyolcezer forint, de (átmenetileg) helyretette a testképzavaromat, és elég pontosan megmutatta, mekkorát változott a testem, hol mennyi izom van, és hogy fogyni már ne akarjak a 16,6-os zsírszázalékkal. Meg azt is, hogy nem tévedés, durván sűrű a csontom.

        Ha nincs panaszod, életmódbeli változásod, a vakvilágba én sem méretnék semmit, de sokaknak van panaszuk. Szerintem negyven körül nem butaság kétévente egy-egy menedzserszűrés-szerűség. Tele van az ország inzulinrezisztensekkel, látens cukrosokkal, stroke előtt állókkal, kezdődő rákosokkal.

        És van egy csomó önteszt is, patikában kapható pl. kilencféle bajt jelző (nem pontosan mérő) házi vizeletteszt.

        Kedvelés

      • Ja köszi, a te okaid viszonylag világosak voltak, mert azokat írtad régebben (és éppen olvastam is azokat). Mondjuk az árszínvonalról szóló adatokat is köszönöm, én azt hiszem drágább laborokba futottam bele, de igaz, hogy más okok alapján, nem keresgéltem utána. Amúgy pedig ejnye-bejnye, ilyenkor tessék már aludni! 🙂

        Kedvelik 1 személy

    • Szerintem nem annyira egyéni traumák okozzák a kövérséget, hanem az elvadult nyugati tétlen unatkozva túlevő jóléti életmód, és az ellen nincs orvosság, csak extrém mértékű, damaszkuszi jellegű megvilágosodás, tudatosság, önfegyelem, és makacsul, áramlással szemben kivitelezett “természetesség”.

      Azt én soha sehol nem állítottam, hogy magunkkal szembenézni és rendbe tenni a testünket sétagalopp. De nem mások vigasztalása, segítsége lesz ennek a forrása, valószínűleg. A jókor látott példa, a bevésődő “tényleg, ugrókötelezhetnék én is” (ma volt egy ilyen nő), az ritkás, esetleges, kegyelem. A fő kérdés, látod-e a nagy összefüggéseket, felismered-e a felelősséged a sok duma helyett, és milyen jövőt szánsz magadnak.

      Kedvelés

  12. Nekem a pc-ben az a félelmetes, hogy előbb-utóbb nem tudom, kivel állok szemben. Persze, értem, hogy bizonyos szintig kell, de mikor már -a comme il faut érdekében- csak képmutatást eredményez, akkor önkéntelenül is eszembe jut, jobb volna, ha az emberek a nevükön neveznék a dolgokat, legalább tudom, kivel állok szemben.
    Nekem például nagyon döbbenetes élmény volt, mikor találkoztam egy ismerőssel pár éve nyáron, akiről tudtam, hogy mindenféle kisebbségért és teljes mellszélességgel és nagy hangon, én nem buzi, hanem meleg és lmbtq és nem cigány, hanem roma, stb. Aztán mikor meglátott, kis szabódás után kinyögte, hogy nagyon ciki velem megjelennie (programunk volt), mert “ordítóan cigányos” a szoknyám. És azt hiszik, hogy…
    Ma már mindenki igyekszik olyan pc lenni, hogy komoly terepmunkát igényelne felmérni, ki vagy mi rejtőzik a pc álarca mögött, egy valóban elfogadó ember-e vagy csak egy opportunista kispolgár, aki ugyanúgy magára venni a náci trendet is, ha történetesen 1935-ben élne Berlinben.

    Kedvelés

    • hu,gombotz !
      Tetszik,ahogy gondolkozol.
      Mondjuk én most néztem utána mi is az a pc,de akármi lehet,a lényeg az,hogy az ember ne csak szajkózzon,hanem mélyen gondolkozzon.Sajnos kevesen gondolkoznak…

      Kedvelés

    • Az emberek zöme opportunista kispolgár, és általában úgy igyekszik gondolkodni, mint a környezete…

      Van egy olyan szoknyám, amire már többen mondták, értelmes, amúgy toleráns emberek, hogy ők aztán nem vennék fel, mert “túl cigányos”. Nekem meg ez az egyik kedvencem.

      Kedvelés

      • Haha, nekem is van egy olyan szoknyám. Volt már, hogy ujjal mutogatott rám valaki az utcán miatta. Mondtam neki, “te se vagy egy matyóhimzés, idesanyám”. 🙂

        Kedvelés

    • Hoppá. Ha meg olyan helyen élsz, ahol én, ott ki is röhögnek, ha cigány helyett romát mondasz. Nagyon sok cigány tanítványom van, és mindegyik más. És sokkal többet poénkodnak azon, hogy ők azok, mint ahogy az sejti, aki nagyon píszí és nagyon küzd értük, csak nagyon nem tudja, hogy kéne. Bocs mindenkitől, nem provokálni akartam.

      Kedvelés

      • A “cigány” szó használata nem mond ellent a píszínek. Nekem furcsa, egy kicsit lehnagoló is, hogy a píszít vagy legalábbis elemeit még az én olvasóim is az antiliberális sajtó legszarabb kliséi jegyében, valami tilalomlistaként, külsődleges kényszerként, nyelvükbe harapásként értelmezik, nem belső parancsként, jó érzésből, emberségnből vállalt attitűdként.

        Kedvelés

      • Semmiképp. A PC nagyon kell. Csak friss élményem egy ismerős, alapítványnál dolgozó apuka beszámolója azokról a projektekről, amik sikertelenek voltak, pedig nagyon akartak segíteni. Lehet ezt a témát túltolni, és én se vagyok olyan okos, hogy megoldásokat látnék, de valahogy ebben az egy témában picit szkeptikus vagyok. És közben rugdosom át az év végi vizsgákon azokat a gyerekeket, akik legalább szakmát tudnak szerezni, és halál mindegy, hogy tudnak-e angolul vagy sem.

        Kedvelés

      • “És közben rugdosom át az év végi vizsgákon azokat a gyerekeket, akik legalább szakmát tudnak szerezni, és halál mindegy, hogy tudnak-e angolul vagy sem.” – jajj, ez de ismerős, csak angol helyett német nyelvről van szó.

        Kedvelés

      • Ugye? Csak menjen dolgozni, tudjon pénzt keresni. Van, aki már 18 évesen eltartja az anyját meg a testvéreit. Most akkor mit buktassam meg angolból, lehet ő jó szakács attól még… jaj, ilyen sorsokat látni.

        Kedvelés

  13. Hangosan gondolkodom, nem tudom, nekem melyik az elfogadhatóbb: ha valaki nagyon píszí módon nyilatkozik meg, de közben a szöveg mögül hangosan kikiabál az elfogultság, rasszizmus stb., vagy ha abszolút toleráns a gondolkodása, de a megszövegezés nem mindig állja ki a píszí-próbát.
    Kedves mindig cigányokról beszél, nem mondja azt, hogy roma, egyszerűen azért, mert ahol ő felnőtt, a cigányok magukat sem nevezték romának. De ha bármilyen szempontból rasszista lenne, az három év alatt már csak kiderült volna, és már rég nem élnék vele.
    Egy jó barátom párszor tett testszégyenítő megjegyzéseket, öniróniába csomagolva (“Nézd, az a nő ott majdnem olyan kövér, mint én”), egyszer elmondtam neki, hogy ha valaki ránéz (a barátomra), csak azt látja, hogy ott egy kövér ember, és nem látja, hogy emellett mennyit mozog, és milyen keveset eszik. Hátha más sem attól ilyen, hogy kólát zabál tripla hamburgerrel a tévé előtt. (Mondjuk én a veszélyesen előzgető, városban kilencvennel döngető fekete hobbyterepjárósról is szoktam azt gondolni, hogy lehet, éppen szül a felesége, vagy a gyerekét viszi a sürgősségire. Nekem is jobb, ha ezt feltételezem, mintha legyintek, hogy bunkó köcsög.)

    Kedvelés

  14. Üdv, Éva!

    A címválasztásod Jean-Marie Le Pen-re utal? Ő mondta egyszer, hogy “én csak kimondom azt, amit ti csak gondoltok”.

    Bár alighanem világnézetileg elég messze állunk egymástól, de én most megpróbálok felvázolni valamit, amit vitatsz. Nevezetesen az etnikai-kulturális (legalább nagyjábóli) homogenitás önértékét. Igyekszem a lehető legPC-bben fogalmazni, aztán majd eldöntöd, hogy beengeded-e a kommentem, vagy sem.

    Nos, először is külön kell választani az egyéni síkot, meg a társadalmi nézőpontot. Egyéni síkon persze lehet azt mondani, hogy semmi gond nincs azzal, hogy valaki magyar vagy albán, fehér vagy fekete, roma vagy nem roma, és így tovább. Az emberi minőség lehet itt is, ott is különböző, lehet egy roma nagyon jó haverom, stb.

    Viszont van egy sík. Hasznos-e társadalmilag a multikulti? Erre a rövid válasz az, hogy attól függ. És leginkább attól függ, hogy mit is takar az a multikulti, meg hogy milyen mértékben. Például ha itt él Magyarországon néhány száz japán, kínai, török, arab, stb. akkor lehet mondani, hogy hasznos, mert cserébe nem kell külföldre utaznunk, ha ilyen embereket akarunk látni, meg legalább van japán, kínai, török stb. étterem. Na itt jön be az, amit a liberalizmus tévedésének látok, az a nézet, hogy “az idegen szép”. Tóta W. Árpádot idézem innen http://w.blog.hu/2006/11/13/title_1562

    “az ondolált nyálas liberalizmus, ami egész Európában leszálló ágban van, és ami már legfeljebb ráolvasással, értsd: intenzív nácizással tud olykor felülkerekedni. Amíg a multikultiból csak annyi látszott, hogy hurrá, gyros, addig minden rendben volt. Szegény elnyomott kisebbségek, karddal átszúrt ártatlan romagyerekek, soha többé fasizmust, a néger mindig drága. Akkor még az ment, hogy az idegen szép – mára kiderült, hogy az idegen lehet borzasztó randa is, és például a nyolcadik utason nincs mit integrálni. Elutasítjuk az erőszakot, odatartjuk a másik orcánkat, fegyver az fuj, minden ember színesbőrű, nincs is olyan, hogy Európa meg Nyugat, a világ üveggolyó egy férfiseggben.”

    Nos, erről a típusú multikultiról bebizonyosodott, hogy teljesen tarthatatlan káros az államalkotó csoportra, az államra, a társadalomra. Honnantól kezdődik ez? Onnantól, hogy nagy csoportokban teljesen idegen etnikumú-kulturájú csoport telepszik meg egy társadalmon belül, amely elégséges számmal és öntudattal rendelkezik ahhoz, hogy egy társadalmi zárványt hozzon létre.

    Mert nagy különbség van aközött, hogy egy 10 milliós országba idetelepszik egy arab család, akinek a legkésőbb dédunokái már simán magyarok lesznek, vagy ha idetelepszik kétszázezer, és elkezd épülni a saját kis külön világuk, épülnek a minaretek. Nem tudom elképzelni, akinek ettől nem kezdenek el kattogni a fogaskerekek az agyában, hogy na nemár.

    És persze, ezt nem lehet leverni az egyénen, aki nem tehet a maga etnikai-kulturális hovatartozásáról. De az idegenis tévedés, hogy a “bőrszíne miatt” néznek rá ferdén. Nem, ez nem esztétikai kérdés, a bőrszín az csak olyan regiszter, ami alapján első ránézésre tudom, hogy ő nem olyan, mint én, és ő is tudja magáról, hogy ő más. Ez ténykérdés.

    Szóval ha vigyázó szemeinket Párizsra vagy legalábbis az egész nyugatra vetjük, ahol már most milliós létszámú nemeurópai eredetű lakosság él, bizony nem árt nekünk is fejben tartani, hogy az etnikai-kulturális többé-kevésbé való homogenitás hatalmas érték, amit elveszteni nagyon könnyen el lehet visszaszerezni meg képtelenség, legalábbis emberi jogi keretek között.

    Ezt akkor is tartsuk szem előtt, ha nagyon nyílt szívűek is vagyunk.

    Kedvelés

    • Kihagyva a kommented mélyebb elemzését (mi az, amivel egyetértek és mivel nem), azt azért elmondanám, hogy a párizsi “fullasztó multikulti”, “haldokló Európa mintapéldánya” ugyanolyan felszínes közhely, mint a “fény városa”, “szerelem városa”, “párizsi divat” és egyéb turista sztereotípiák. Párizs valakinek vagy bejön, vagy nem. Ezt a várost már 100 éve is temették, és azóta is köszöni jól van (jobban, mint a kommün idején, az biztos, pedig akkor még egy mecsete sem volt). Én “szar” környéken élek (Párizson kívül), és még én is valószínűleg eltúlzom az érzéseim a tapasztalataim viszonyában. Arról se feledkezzünk meg, hogy azok, akik pár évtizede “megszállták” Párizst és már francia nagyvárosokat, azokat előtte évszázadokon át “franciásították” Afrikában.

      Kedvelik 1 személy

      • Azért neked, mert Áront nem akarom etetni.
        A minaretek nem zavarnak, a gettósodás azonban nagyon, és borzasztó problémának látom.

        ‘Párizsi divat’ viszont a trend alakítás értelemben létezik 🙂

        Kedvelés

      • Minaretek nincsenek Párizsban, vagy csak jelképesek, müezzinek nem énekelnek bennük (szerintem sehol Európában). Csak a harangok zúgnak a templomtornyokban.
        A gettósodás engem is nagyon zavar. Kérdés, hogy mennyire a muzulmánok tehetnek róla? (Nem csak ők laknak gettókörnyéken.) Vagy egyáltalán, az ott lakók tehetnek-e róla, vagy az össztársadalom? Az én válaszom vegyes, azt látom, az állam is nagyon kivonul ezekről a területekről, amennyire lehet, a felsőbb osztályok “inkább nem néznek oda”, de az ott lakók is beleragadnak a helyzetükbe. A mocsok, a húgyszag például nem lenne kötelező. Én sajnos eljutottam oda, hogy nem tudok mit tenni, amúgy próbáltam (munkámon keresztül, -meghallgatni, megérteni minden gyereket), de nem megy, lehet, hogy én nem vagyok elég bátor és erős most, de csak egy vágyam van már: költözni, amilyen hamar csak lehet. Ez is sturccpolitika, tudom. Ha nem látom, nincs? Van, de legalább nekem nem kell napi szinten ezzel foglalkoznom.

        Párizsi divat szerintem nincs, vagy nem tudom, lehet, hogy egy bizonyos anyagi helyzet felett van, olyan utcákban, ahol én biztos nem tudok vásárolni. A többi helyen olyan hálózatok boltjai vannak, amik mindenhol máshol, Pesten is, illetve kínai és arab “olcsóáru”. A lakosság egy fokkal ízlésesebb (kevesebb a lila haj, 100 piercing, béna tetkó, és konkrétan a kövér ember is), de sokan inkább feketében járnak, számomra semmi feltűnő. Aztán lehet, hogy ha kívülről jönnék, máshogy látnám 🙂

        Kedvelés

    • Csak jelzem, hogy ez ismét a kényszeresen (= figyelmeztetések, tiltások ellenére is újra és újra, valósnak tűnő kreált neveken) kommentelő arbitrarius/Tóth Lajos/férfihangos Suum Cuique IP címe, aki mansplainingben, antiliberalizmusban, nőgyűlöletben és a másokon, kéréseken, közösségi szempontokon való kíméletlen átgázolásban erős.

      Nagyon tanulságos, hogy én az idejét nem tudom, mikor olvastam férfihangot, ők viszont folyamatosan itt vannak, és kommentelnek is.

      Kedvelés

      • Én azon csodálkozom folyamatosan, hogy hogy lehetnek ennyire amatőrök, hogy nem másik IP-címről írnak ilyenkor? (Költői kérdés, nem várok választ.)

        Kedvelés

      • Azt mondják mindig, ezek nagy, forgalmas IP-k, darknet, más is lehet… az is egy embertípus, aki ilyenről netezik, valósnak tűnő családnév+keresztnév kombinációkkal és kamu e-maillel, vajh mi oka lehet rá…?

        Kedvelés

      • Ja értem, nekem az IP alapból otthoni vagy munkahelyi és erősen visszakövethető.
        (Mi oka lehet rá: bennem is megfogalmazódnak időnként olyan hozzászólások, amelyeket végül azért nem írok meg, mert nem szeretném, hogy visszakövethető legyen, hogy én mondtam, bár teljesen más okokból, mint a Tóth Lajos típusú hozzászólók)

        Kedvelés

    • “Szóval ha vigyázó szemeinket Párizsra vagy legalábbis az egész nyugatra vetjük, ahol már most milliós létszámú nemeurópai eredetű lakosság él, bizony nem árt nekünk is fejben tartani, hogy az etnikai-kulturális többé-kevésbé való homogenitás hatalmas érték, amit elveszteni nagyon könnyen el lehet visszaszerezni meg képtelenség, legalábbis emberi jogi keretek között.”
      Ööö…”Mert az egynyelvű és egyszokású ország gyenge és esendő” Ismerõs valahonnan?

      Van egy kis demagóg igazság abban amit írsz, Mészáros (Minden?) Áron, de azért ezt végigolvasva mégis úgy érzem, hogy “másabb” vagy hozzám és a hátteremhez képest, mint a sötétebb bõrū, nem európai kultúrához tartozó ismerõseim.

      Kedvelés

      • Utóirat: a Férfihangot szoktam olvasni, vicclap helyett, meg hogy lássam: jé, milyen emberek vannak!

        Kedvelés

  15. …de nem darázsfészek idején, humanitárius katasztrófa elől menekülők kapcsán idézem egy tízéves, durva erőszak, zavargások idején írott publicisztikáját.

    Sunyi vagy, mert láttad, hogy négyszer nem engedtem be azt a linket (nem a véleményem miatt, hanem mert felelősségem van), és csak ideerőszakoltad más néven. Innentől nem beszélünk.

    Kedvelés

  16. “A célom az volt, hogy elgondolkodtassam Évát…” Hű, te nem nagyon érted, mire való ez a blog.

    Soha engem még xenofób, kirekesztő kommentelő nem gondolkodtatott el semmiről, bármilyen “mérsékelten” is mondta el ugyanazt.

    Én nem érveltem a multikulti mellett, sem az iszlám mellett, és nem állítottam, hogy ami a bevándorlók ellen zajlik, az faji felsőbbrendűségből van, ezeket te magyarázod bele. Pontosan ismerem a tárgyilagos érveket a nagy létszámú iszlám vagy más kultúrájú betelepedőkkel kapcsolatban, és tizenéve igen aktív olvasója (dolgozója is) vagyok a hazai és az angol és (kisebb részben a) francia nyelvű, igényes politikai sajtónak. Visszautasítom a kioktatást.

    Én működő, szakértelmen alapuló, emberséges, progresszív bevándorláspolitikát szeretnék, és erről írnék, ha ez volna a területem, és megfelelő felkészültségem volna. Civilként, más témájú bloggerként azonban tehetek és teszek is a gyűlölet és az elhamarkodott, gőgös okoskodási kényszer csökkentéséért.

    Kedvelés

  17. Eszembe jut, mikor nem törődtem utoljára azzal, hány kiló feleslegem van: amikor megélhetési gondjaim voltak/depresszióval küzdöttem/nagyon lekötött a munkám/szüleimmel egészségügyi probléma volt. Amióta nincsenek megélhetési gondjaim, lelkileg is kiegyensúlyozattabb vagyok, nem ér nyakig a munka, és a szülei feje felől is elvonult a felleg, egyből a hasamat sasolom, karfiol seggem bírálom, hájas karomat méricskélem. Néha úgy gondolom, nagyon elkényelmesedett középosztálybeli értelmiséginek mondott nő vagyok aki fene jó dolgában magát vizslatja, közben mások menekültek és a szabad ég alatt hajtják álomra a fejüket egy idegen országban vagy lövik őket Ukrajna keleti részén. Ez vajon gáz? Vagy ne minősítsem, az a legjobb? Most felbasztam magamon az agyamat. Pedig valahol mindig zajlik valami…

    Kedvelés

    • Hát… rajtam még sose segített, ha arra gondoltam,hogy bezzeg nekem milyen jó dolgom van a világ több millió éhezőjéhez képest… Mire megyek vele? Ha tudok, segítek a magam köreiben, és ha még jobban tudok, távolabb is, de ha nem, akkor felesleges ezeken agyalni. Illetve agyalni lehet, csak nem fogod tudni megoldani a világ problémáit. Nekem a sajátjaim is soknak tűnnek. Szerintem az ember ott élje a saját, legjobb életét, ahol van.

      Kedvelés

    • Szerintem nem gáz. ki-ki ott éli meg és kezeli a gpndjait, ahol van. Ha azokra gondolok, akiknek a létszükségletük, életük van veszélyben, az engem arra ösztüönöz, hogy becsüljem meg a jó soromat, és ne éljek vissza a jóléttel tékozlóan, nyűgösen és rombolóan. Böjtöljek, minimális adagot egyek, fussak akár. De nem érzem magam rohadt szemétnek akkor sem, ha megkívánok egy új Adidas leggingset, sőt, akkor sem, ha más, fontosabb helyett veszem meg.

      Kedvelés

  18. Érdekes témára, érdekes kommentek. Nekem elkülönül az életemben a nagy társadalomban való részvétel, és egy kialakult, lassan társadalmi méreteket öltő közösségben történő.
    Úgy érzem, hogy sokan a „társadalmat” homogénebbnek szeretnék, ezt tarják talán élhetőbbnek. Én nagyon élvezem az életemnek azt a részét, ami csak érdeklődési körünket tekintve homogén valamelyest, minden másban hihetetlenül széles skálán mozog. Szuper jó, mikor valami közös cél érdekében formálódik a szakmunkás a csillagásszal, könyvelővel, a kicsi a nagy vállalkozóval. Minden alkalommal, mikor egy kupacba vagyunk, mert ott akarunk lenni (!), (nem azért, mert összezár a munkahely, vagy a buszon utazás) élvezetes, beszélgetéseket hallok munkákról, társadalmi jelenségekről, és rengeteg szeretettel megvitatva a túlsúly, függőségek kérdését is. Sokkal kevésbé számít az iskolázottság, mint a szándék a közlendő mögött. Nincs finomkodás, kerülgetés, piszí, mert az nem őszinte. Alapvető elvárás, ha rondán mondod, akkor is mondd, ne kerülgesd, mert csak arra lehet őszintén reagálni. Ha nem mondod inkább, mert csak „nem megfelelően”tudnád, te bajod, akkor eltávolodsz a lehetséges megoldásoktól. Az irónia nem sértés, itt a sértéshez elég sok kell, és érzékelhető rossz szándék. De mondjuk, hogy engem rendszeresen cikiznek a füleim miatt, abban semmi sincs, hiszen tényleg röhejesek. A barátnőm igencsak túlsúlyos a férjével együtt, senki nem is kerüli ki a témát, csak ne direkt bántás legyen. De nem fogják azt mondani kedvességből soha, hogy ettől még csinos, vagy stb. Nem, mert nem igaz. Azt fogják mondani, hogy még nagyobb motort már nem gyártanak…és jó lenne, ha nem halnál meg jövőre „fraktuszban”. A valódi „nagy” társadalomban a rengeteg értelmetlen korlát miatt megnémulok lassan. Nem értem, és már asszem’ nem is akarom ezt a sok viselkedési morált, a másokkal túlzott foglalkozást, akár a súly, a férfi-női kérdések állandó feszegetését. Azért olvasok itt, mert érdekel, de egyre inkább nem értem. Nem értem a munkatársaim állandó valamilyen témán való értelmetlen pörgését a problémák megoldása helyett, az egész napos fecsegést a valódi mondanivaló helyett. Iskolázottság és családi háttér tekintetében pedig ez a homogénebb közeg. Háááááááttt…. én nagyon várom mindig a pénteket…

    Kedvelés

    • “Azért olvasok itt, mert érdekel, de egyre inkább nem értem.” Egész pontosan mit bírálsz “itt”? Mit nem értesz? Tiszta érvelések vannak. Ha van erről mondandód, kérlek, fejtsd ki!

      Évek óta valami lappangó fintorgást és leszólást érzek a soraidban, amelyekben gyakran meneszted mennybe önmagadat, a kinézetedet és a csodálatos életedet. Én mindig úgy értem, hogy aki ide kattint, az azért van itt, mert érdekesnek találja, hosszabb távon is, amit írok, és amelyek felvetések, gondolatok, kérdések, kifejezetten és elsősorban intellektuális alkatú embereknek. Kifejezett kérésem, hogy ezért legyenek itt az olvasók.

      Kedvelés

      • pedig tényleg arról van szó, hogy kíváncsi vagyok, érdekel, műveltető. Amit nem értek, de érdekel, ezért a kommenteket is elolvasom, az amit fent leírtam, hogy hogy alakulnak ki ezek a nagyon érzékenységek, (azért nem túlérzékenynek írtam, mert abban nincs olyan, hogy “túl”). Tényleg tök más életem van, ami nekem jó, sőt asszem” burok, kevesebb társadalmi problémával feszüléssel. De ettől még érdekel ez is, és póbálom érteni. A te érzéseidet sem értem, mert nem tudok lappangóan sem fogalmazni, sem élni. Amikor “kikaptam” is tök nyiltan kitettem a rongyos bagyut. Sokáig azért nem kommenteltem, mert direkt félreérétseknek nem teszem ki magam, támadni nem akarok, és nincs is miért.
        Nem húználak ebbe bele, nem is tartom értelmes viselkedésnek. Sajnálom mindig, hogy ezt érzékeled. Valahol épp arra világítasz rá, amit nem értek. Elfogadom, hogy azért mert valahol a “kapanyél” kategória lehetek hozzátok képest. De hogy valakinek folyton bizonygatnia kelljen a jószándékat, az nekem fura. Erről – úgy gondolom- sokszor írsz a kapcsolatokról szóló írásokban is. Egész pontosan fogalmazva az állandó egymásra figyelős, másikra érzékenyen reagáló, nem kifordulós életet érzem kivitelezhetetlennek.

        Kedvelés

      • Te azt hiszed, hogy én a saját “társadalmi” problémáimról írok, hogy az érzékenységem valami egyéni ügy? :O

        Lehet, hogy nem érted, mire jó az, hogy az ember figyel? Hogy így létezik, hogy mindenről, a lábszőrtől, a vádli izmától kezdve a közoktatás struktúráin keresztül a magazincikkek elszólásaiig eszébe jut valami? Hát pedig én ezért lehetek blogger, mert ebben az üzemmódban létezem. Semmiképpen ne olvasd, ha zavar.

        Sokan nem értik ám, mire jó az újságírás, a nyilvános beszélgetés, kérdésfelvetés, a gondolat. A tipikus felismerése, a közjó akarása. Az értékrend, a világnézet, az, aminek jegyében választunk négyévente, összeszedjük a szemetet, döntünk, hogy anyánkkal szemben mi másképp takarékoskodunk, meg hogy lesz-e autónk, és mennyi időt töltünk mozgással, és miért. Nem értik a tudatosság jelentőségét. Nem formálnak véleményt. Nem intellektuálisak, nem merengenek el, hogy jé, se gondolaton, se nyelvi bravúron, csak okosak.

        Éljük a saját kis életünket, ne kelljen annyit reflektálni, valamint legyen jó a film vége, ilyesmi.

        Én olvasok, figyelek, újságíróagyam van, és több ezer történetet írtak meg nekem az évek alatt.

        Nem csak én érzékeltem, más blogger is jelezte, hogy feszkót keltesz, maniupulatívan fogalmazol (most például el kellene kezdenem bizonygatni, hogy nagyon is műveltnek tartalak, és hogy a kapanyél senkire nem vonatkozik, az csak egy nempíszí példamondat volt), és magadat tolod. Ahogy magadat megfogalmazod, abban van egy rejtett bírálat, és nem értem, mite akarsz kilyukadni. Ha az elemző, kritikus attitűd zavar, akkor szar lehet ezt a blogot olvasni. Nem, nem “túl”, hanem létezési mód.

        Nem tudsz kikapni, nincs hatalmam, csak annyi van, hogy ez az én blogom ( = nekem biztosan itt kell lennem, nem tudok máshova menni), és ha te döntesz úgy, hogy itt vagy, akkor az a te bulid, nem nekem kell viselkednem valahogy.

        Kedvelés

      • nem értjük most sem egymást, nos nem baj. A másik bloggert hagyjuk, ahogy viselkedett. Asszem jól tettem, hogy csak egy kis mértékig “csúsztam be alá”.
        Köszönöm a reakciót, mert számomra pont arra a nem értemre világítottál rá. Amikor írsz azt értem, szeretem, amikor válasz kommentelő vagy, akkor már van valami személyes feszülés. Erre egyetlen értelmes válasz van, hogy megint csak olvasgatok, ez bevált.
        Annyit szeretnék csak hozzáfűzni, hogy szerintem hol vannak a félreértések, és ezekre írtam le a gondolataimat. A magamra értelmezett kapanyél témában semmiféle igazolást, véleményt nem vártam. Leírtam, hogy szerintem van egy ilyen különbség. Dehogy várom, hogy bárki is magyarázkodjon. Belőlem soha nem lesz klasszikus értelemben vett értelmiségi, ez egy örök különbség marad. miért lenne egy puszta tény érzelmileg megvizsgálandó? Ez talán pont rávilágít arra amit mondani akartam fentebb. Ezeket nem szoktam érteni a mindennapokban sem. Ami tény, mint a kövérség, a sport jótékony hatása, az ápolatlanság, műveltség, műveletlenség, nekem téma, de nem érzés. Nem kapcsolok hozzá érzelmeket. Nem olvastam a blogodat úgy, hogy ezek mind személyes kérdések, vagy problémák. Értem, hogy megvizsgálandó jelenségek.
        De most én fejeze be a magyarázkodást, nem szorulsz te rá.

        Kedvelés

      • Azért vizsgálandó, mert tkp. azzal vádolsz, hogy az itt a probléma oka, hogy én/mi lenézünk téged mint kevésbé műveltet vagy okosat. Ez pedig durva vád, én csak az általad írtakból vagy a fogalmazásod/helyesírásodból tudok arra következtetni, ki vagy, és ezek alapján nem érzek ilyen különbséget. Amivel bajom van, azok a manipulatív megfogalmazásaid és a kicsit leplezett idegenkedésed, értetlenkedésed. Nem értem, mit akarsz, mivel vitázol, mit állítasz, és ha zavar ez a világlátás, attitűd, akkor mit szeretnél itt.

        Kedvelés

  19. Áron, pöttyet egysíkúan látod te a világot. Azt hiszed, hogy ha én három éve posztot szenteltem annak, hogy szeretem Tóta W. publicisztikáit, akkor nekem ővele mindenestül egyet kell értenem. Vagy az “antifasisztákkal”. A bármire használt bármelyik állításukkal.
    Nos, nem így van.
    Én nem táborozom le ideológiák tövében, hanem gondolkodom. Sok vitám van liberálisokkal, feministákkal, otthonszülőkkel is.

    Kedvelés

  20. Én nem pejoratívan, “buta korlát” értelemben használom a píszít, nem azt jelenti, hogy “nem őszinte”, “finomkodó”, még akkor sem, ha rámutatok arra, hogy sokan nem önként, hanem üzleti érdekből vagy az ellehetetlenüléstől tartva tartják be ezeket az illemszabályokat. Én hiszek a píszíben, és szerintem nem építő fintorogni és dohogni rajta, ez nem egy igazságosabb, belátóbb világhoz visz közel.

    A poszt arról szól, azt kérdezi egész pontosan, hogy ha az ember körül sokan beszélnek másképp (azaz: tisztelettel, nem ítélve, nem piszkálódva), akkor vajon az ember másképp fog-e ennek hatására gondolkodni, vagy csak annyi lesz, hogy nem mondja ki, amit gondol. Mennyire függ a gondolataink tartalma az attitűdtől és beszédmódtól, amelyet körülöttünk használnak.

    Attól, hogy nem piszkálunk máskat, még lehet akár a férfi-nő témában, akár a kinézet, önáltatás, a sport öröme, a lesújtó eü és ápoltsági állapotokról állást foglalni.

    Sőt, önkritikusan be lehet vallani, hogy nagyon is nézem az emberek kinézetét, testtartását. És hogy jó lenne önfeledtnek lenni, de nem tudok, most már mindig figyelni fogok, sok szám és jelzés lesz körülöttem, és kritikusan fogom nézni a rólam készült fotókat is, és sok időt és energiát fogok a testem renbdbentartására fordítani. Mégpedig nem tetszésvágyból, hanem leginkább azért, mert öregszem, és mert közelről láttam nagyon csúnya betegségeket, szétmenéseket, mélyen átélem a felelősségemet, és mindent meg akarok tenni, hogy legyenek örömeim, ne nehezítse elkerülhető betegség vagy testi-szellemi romlás azt, ami hátravan. Se a gyerekeim életét ne nehezítse ez.

    Kedvelés

  21. Elgondolkoztam ezen az “identitás” és “állapot” felosztáson.
    Az első egyértelmű. Vannak olyan témák, amik most nehezek nekem, mondanám, de az nem lenne píszí, és még akkor is, ha a saját frusztrációm által rápakolt réteget leszedem, marad még ott olyasmi, amit tényleg úgy gondolok. De olyan, mintha most már ellenvélemény nem lehetne, mindenki egyetért, közben meg tudom, hogy évszázadokig csak ellenvélemény volt (pl. bevándorlás, melegházasság), most akkor miért olyan fontos nekem ellenfeszíteni, miközben bennem is ott a kétely. Jó, hogy írtad, hogy “identitás”, ez lenne a válasz? Mások identitása zavar, mert nekem nincs, vagy nem jól van? De közben azért, amit mondanék (de mégsem), abban van logika. Jó, nem mondom, inkább beszéljünk másról, de így meg tojáshéjon lépkedés lesz, vagy kamuzás, illetve kétszínűnek érzem magam. És szégyenben maradok. Borderlinekodom megint?

    A másik, az “állapot”, igen, ez is megvan, erről meg (mily meglepő!) kedvenc monomániám jut eszembe: a pszichiátriai zavar. Ezt nem kéne identitássá emelni. De ha önhibán kívüli állapot, mit a vakság, akkor mi van? Mennyiben az? Valamennyire biztos, de közben az is nagyon igaz, hogy tökéletesen jó hárításra, önigazolásra, felmentésre, sőt, ami a legrosszabb, még mások bántásának igazolására is. Folyamatos feszültségforrás a környezetemmel is, “senki nem ért meg”, sőt érzéketlen, empátia nélkül elvár. De lehet, hogy pont azok akarnak nekem igazán segíteni, akik mostanában unpíszík velem? Akik azt mondják, hogy ez már elviselhetetlen, és valamilyen irányban el kéne lépnem erről a lépcsőfokról? Mert a többiek csak udvariaskodnak, aztán menekülnek, “ezen a héten biztos nem érnek rá”. Vagy faarccal meghallgatnak, századszor is.

    Kedvelés

    • Politikailag minden identitás, ami méltóság és közös érdek és ügy. Tehát van közös érdekük a vakoknak, a melegeknek, a húsipari dolgozóknak.

      Az identitásról, hogy téged másban mi zavar: az egész felvetés értelmetlen, mindenféle emberek vannak, mindenfélét gondolnak, nem kell nekünk az ő identitásukat taglalni, nézegetni, viszonyítani, csak simán tisztelni. Nincs dolgunk velük. Akiben erős az ítélet és leleplezés kényszere, aki viszonyít, az bajban van, magával.

      Kedvelés

    • Mindig, mindenkivel tojáshéjakon lépkedünk, mégpedig azért, mert szeretnénk, ha minket sem szednének ízekre. Mi is gyarlók vagyunk, mi is kérünk ráhagyást, elfogadást. A nagy okosság mások ellen használva, leleplezésre szánva romboló.

      Kedvelés

  22. Visszajelzés: franciák eleganciája | csak az olvassa — én szóltam

  23. Visszajelzés: amiről nem szoktam írni | csak az olvassa — én szóltam

  24. Visszajelzés: mert ők buta libák? a blogger válsága saját nézeteivel | csak az olvassa — én szóltam

  25. Visszajelzés: kedves naplóm! november végén (2.) | csak az olvassa. én szóltam

Hozzászólás a(z) Engem bejegyzéshez Kilépés a válaszból

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .