Én ezt megúsztam.
Azt hiszem.
Mit is? A rossz fej pengeszájúságot, amilyenné jelen házasságfelfogásban a nők lesznek, azt én megúsztam. Vagy nem akartam, felismertem hamar, és ezért minden erőmmel elkerültem? Vagy nem úsztam meg és el se kerültem, én is ilyen lettem, és még az is fokozta a kínjaimat, hogy tudtam, hogy rossz fej vagyok, és nem akartam rossz fej lenni, és tudtam azt is, hogy a rosszfejség a kapcsolatot is rontja?
Mert az ilyen nőknek szar.
Van két ember, fiatalok, szépek, igazán egymás szemébe néznek, és az egyik — a nő — mégis azt érzi, nem elég ennyi. Ahogy az évek telnek, a gyerekek nőnek, sok a feladat, egy kicsit erodálódik az ígéret, az összetartozás, a biztonság. Mások példájából is okulva azt gondolja a nő: ő nem akarja úgy végezni, nem akar gyanútlan lenni. Észre akarja venni a jeleket. A kifelé nézés, kifelé menés jeleit.
Szereti a férjét és a férje is szereti őt. Szeresse csak! Erős, igaz kapcsolatot akar, deklaráltat. Tartsanak ki, legyen neki ő elég.
Azt látja, hogy másoknak nem elég a partnerük. Hogy másfelé néz a többi férj.
És a félelemben, hogy az övé ne nézzen máshová, hogy már az első jeleket is észrevegye, vagy épp egy nehéz tapasztalat után, rossz fej lesz.
Többféle stratégia van, hogy az ember lánya ne legyen megalázott. Van, aki nem néz oda, jóhiszemű, és ezt a vakságát óvja, és elvan ebben. Akinek, mint például nekem, három bátyja van, az a sejtjeiben érzi, mi mit jelent, és nőkről mi mindent szokás mondani. Mi odanézünk, tudjuk, azt is tudjuk, hogy amikor tudjuk és szóvá tesszük, milyennek hathatunk: ne féltékenykedj, drágám. Van a laza, a vállvonó, maga is harsányan poénkodik azon, ki tetszik épp a férjének, “hosszú pórázra engedi”, mert jobban jár így, mint ha hazudnának neki, és az is lehet, hogy belekalkulálja a harmadikat, és tényleg nem bánja, meg az is lehet, hogy a játék nem háromszemélyes, van ott egy negyedik is, egy férfi, és nem csak nézés, hanem szeretés, még az is elképzelhető, hogy mindenki jól van ebben a helyzetben (csak abban van valami gyomorforgató, ahogy némely ilyen nő gusztálgatja a nála fiatalabb nőt, netán tanácsokkal is ellátja, “ne feledd, Endre szex után mindig rágyújt”).
A bajmegelőző típusú, férjét őszintén szerető nő, aki a bejegyzés témája, ki akarja cselezni a csapdákat. És ettől lesz rossz fej. Éber, gyanakvó, kicsit mindig piszkálja ez a dolog. És komolyan kínlódik. A neki rosszat nem akaró, sőt, róla tudomással sem bíró nőkkel, akik esetleg a férj által nézhetők, ellenséges. És egy kicsit nevetséges is, mert annyira nyilvánvaló, hogy miért csinálja. Megjegyzéseket tesz más nőkre. Legyen neked elég, aki én vagyok, azt sulykolja. Nekem elég, mondja a férfi, nem is érti, mi a gond, ő nem is néz sehová, nem akar ezen veszekedni. Vagy épp érti, mert néz, de hát nincs abban semmi, vagy van abban valami, sőt, egészen cinikusan, hazudozva csinálja, “hisztizik az asszony”, “féltékenykedik”, de hagyják már őt békén, hadd nézzen vagy járjon vagy bármi. Arra ez a férfi nyilván nem fog akarni rálátni, hogy a kellemes nézelődés jogában, a félflört jogában, a megcsalás jogában, a “sima szex” jogában, ami “nem számít”, de ami nélkül, sőt, aminek a sorozatos megszerzése nélkül mégsem élet az élet, abban, hogy “a férfiember már csak ilyen”, mekkora szerepe van a hatalomnak: ő mint férfi megteheti, részéről nem csalárdság. Csak hát ügyesen kell…
Meg még annak is van szerepe, hogy ez az egész tartós, monogám, előre megígért, “oda se nézhetek, mással nem is beszélgethetek” fajta “hűség”, a birtokviszonyként és nem szerződésként felfogott elköteleződés, amit nem az tart össze, hogy a másikkal jó, hanem hogy együtt kell maradni, meg esetleg az, hogy ennek a kapcsolatnak jónak kell lenni, és akkor erőlködésszag van, és szinte mindig a nő akarja jobban, ez az egész koncepció, a trükközés, elfojtás, elhallgatás, az olykor a szenvedő által sem felismert szenvedés, a bizonygatott “mi aztán olyan szépen élünk” és egy igaz pillanatban, a megfelelő embernek elsírása annak, hogy mennyire nem, hogy ez csak a látszat, hogy évek óta nem, semmi sem, hogy haza sem akar menni, mindig “dolga van”… ez az egész, amint annak ezeregy jelét látjuk ismerőseink körében, zsákutca, tévedés, irreális, csupa akna terep, sürgősen felülvizsgálandó, kitakarítandó.
Volt nekem egy kollégám, épp csak látásból-kolléga. Később, évekkel a közös munkahely után úgy kerültem vele újra kapcsolatba, hogy netes hirdetés révén vettem valamit, és kiderült, ő az eladó. A terméket házhoz is szállította, és behozta, és én nyomtam neki egy kávét, és még beszélgettünk. Jól beszélgettünk, szimpátia volt, jé, milyen rég…, és hogy ez valami tilos terület, azt abból tudtam meg, hogy megszólalt a telefon, a kocsiban kint ülő feleség megelégelte a dolgot — én innen tudtam meg, hogy ő is jött, és így ismertem meg végül, kimentem, kezet nyújtottam, de addigra az egész el volt rontva, szemrehányásszag volt. Utólag azt gondoltam, szerencsésebb lett volna, ha együtt jönnek be és hármasban kávézunk, csak hát a gyerek is velük volt, és aludt. Éreztem, hogy nekem bűntudatomnak kéne lenni, hogy itt az ő férjével kvaterkázom, de nem volt, általában átlátok a játszmákon, és kifejezetten megörültem, hogy a termék eladója, akinek fizetek, és akiben megbízom, érezhetően jó ember. És azóta se találkoztunk.
Később a férfival facebookismerősök lettünk, még később pedig, eléggé meglepett, a feleség is bejelölt. Még később néha cseteltünk a férfival. Innen tudtam meg, hogy enyhe válságtéma vagyok. Az a bloggercsaj, sistergett a feleség, ezt megemlítette nekem egyszer a férfi, nekem tágult a pupillám, mit ártottam én neki, mit képzel belém?
Átéltem, hogy én nem is kellek ahhoz, hogy veszélyes nő legyek. Egyébként meg irtó kedves tőlem, hogy így idealizálom a házasságukat, ahogy a fenti bevezetőben…
És még később valaki, egy nő, egy facebookon kifejtett véleményemre ellenséges indulattal kommentelt, és volt egy jelentős tábor, nagyrészt ismeretlenek, de ismerősök is, akik nem érveltek és nem is nagyon akarták érteni, én mit mondok, viszont nem voltak restek, és szarrá lájkolták a népszerűen hangzó, ám engem betámadó és rosszhiszemű válaszkommentet. És a feleség, akire én nem gondolok, aki semmimhez soha hozzá nem szólt, soha velem nem örült, hanem — láthatólag — megfigyelési céllal jelölt, és aki nincs jelen a tudatomban, és akitől én nem akarok és nem is akartam soha semmit elvenni, a lájkolók között volt. Minek is vannak nekem ilyen ismerőseim, gondolta Éva, de aztán hagyta az egészet.
Jó, hát nézzük meg ezt máshonnan. A nekem fontosakra, szerelmeimre és jelöltjeimre az én közeli barátnőim a jelenlétemben is igen mohón, az említett esetnél sokkal mohóbban voltak képesek rávetni magukat, több esetben azonnal irány az ágy. És fájt és levontam a konzekvenciát: inkább arra haragudtam, aki nem érzékelte, hogy mire megy ki a játék, de persze a nőre is haragudtam, és általában úgy reagáltam, hogy megszakítottam vele a kapcsolatot. De hogy én ebben dagonyázzak, hogy én mindenféle narratívákat szőjek, hogy mindenki lesben áll és az én partneremet akarja, na, nem.
Nincs kedvem már a férfiakat taglalni. Bár a tisztes feleségek borzalmas képmutatásáról többször írtam már, sajnos, itt bicsaklik ki a feminista szolidaritásom is, hiszen ők egy mindenestül patriarchális érdeket védenek előlem (a házasság épségét, aki pont azt nem is akarom és egyébként, mivel nem hiszek benne, ls a képmutatás melegágyának tartom, különösebben nem is tisztelem. De régebben kielemeztem a férfiakat, hogy ők a gázok. Ma már nem várom, hogy ha én jól érvelek, akkor ők majd, pláne hirtelen, jól elszégyellik magukat és nmegváltoznak. Sokkal inkább azt nézem, merre van útvonal, ahol még haladni lehet, hogy ne fájjon, hogy méltón létezhessek, játszmák nélkül.
Akkor már inkább elköteleződős partnerem se legyen, hacsak csoda nem történik. A másféle csalódás könnyebben túl is élhető. Mert én is ilyen lennék, én se lennék nemesebb. Engem is elgyengítene és rossz fejjé tenne az a helyzet, hogy én döntöttem és én alkatilag nem vagyok poligám és nem nézek másfele, mert elemien tisztességtelennek találnám, ő meg nem döntött, és nézeget, őneki szabad úgy is mindent elfogadni tőlem és el is várni akár, van képe, úgy is, hogy nem döntött igazán mellettem, illetve — a feleségek szörnyű bizonytalansága –: sose tudhatom, hogy ami történik, micsoda, történik-e valami, és ami történik, az erodálása vagy felrúgása-e a közösnek… vagy annak, amit én kettőnk konszenzusának gondolok, vagy amit az ő döntésének gondolok, vagy esetleg meg is változott az ő eredeti döntése. És ahogy az évek telnek, nekem is egyre fájóbbak volnának a Verhetetlen Fiatalabb Nők, ugye (mintha ez önmagában jelentene bármit), hogy a mi történetünk, a nagy, az igazi egy felvillanyozó pillanatért, óráért, hónapért így megrongálható. És én nem akarok bűntudatalapú kapcsolatot sem, nem akarok “nem rúgom fel” kapcsolatot (ami nem jó, az nem védendő érték), rám nézzenek szomjasan, és ha nem néznek, akkor ne legyen nézés és kapcsolat. Nem akarok kiszolgáltatottságot, aggodalmakat, bujkáló rossz érzésekből terebélyessé sarjadó rosszfejséget, nem akarok egyfoma mondatokat, ismétlődő helyzeteket, te is, fiam, Brutus.
Többek között ezért nem hiszek a házasságban vagy a nagy ígéretekben. Ez mint intézmény egy komplett nagy tévedés, pedig sokat dolgoztak rajta, biztosan összeütöttnek hiszik, vastag a bevonat, és mégis sok a repedés, omlik összefele és a talajvíz is jön fel, és én nem szeretem, nem hiszek benne. Majdnem mindenkin, az igazán jó fejeken is ront az, ha többéves kapcsolatban “megállapodik” (embervoltunk lényege a mozgás), az meg biztosan, ha garanciákban hisz, ha sikernek éli meg, hogy ő házasságban él, és ha mások fölött a -névoltból adódóan morálisan fölényt érez.
…bezárja életét is, mint a boltot,
mert benne van a csillogó bazárés félti kincsét, a sok cifra foltot,
a lelke szűk, kucorgó és sivár,
rablót neszel, mihelyt gyerek sikoltott,
örökre reszket és örökre vár.
A házasság mint intézmény nem kalkulál a mindenfélével, a változásokkal, azzal, ahogy a legjobb élni: mindenféle változó emberekkel folyamatos, eleven interakcióban, kávézókban ottfelejtődve és — igen — egyes esetekben érzékileg is megérintve és megjegyződve, és néha kapcsolatba is keveredve. A legjobb, legtisztább ember is gyanakvóvá, játszmázóvá tud zülleni benne, és a legforróbb, legtudatosabb legemberpárszerűbb kapcsolat is megsínyli ezt. Éltem házasságban, és hittem benne, mégpedig nagyon komolyan, és nem az én döntésem volt, hogy vége lett, és nem is az övé, és itt és most, nagyon sajnálom, de nem mondhatok mást mégsem.
*
Már megint ellenszenves vagyok: én vagyok az, akivel szívesen kávéznak és nem az vagyok, aki a kocsiban és a hőségben a gyerekkel szív, és én érzem magam elegánsabbnak őnáluk, pedig én csak nem akarok ilyenné válni, és nem kérem és nem várom el annak a helyzetnek az előnyeit sem.
És most jön két bekezdés, amit igen kevesen fognak érteni, de nem baj az sem. Többen kérték, hogy írjak arról, hogy érdemes-e nős emberrel kezdeni, mik a buktatók, mik a tanulságok, van-e egyáltalán jó kimenetele egy ilyen történetnek. Egy szerető, aki megbánta, küldött is egy vendégposztot, amelyben magáról őszintén vall, hibáit és illúzióigényét kíméletlenül elemzi, ugyanakkor más nők fejét, akik netán szeretőnek állnának, megmossa. Én viszont rendkívül ízléstelennek érezném ezt taglalni és mások helyett jobban tudni. Ez az a téma, amiről nem lehet általános érvényűt mondani, nem “siker” az, ha a férfi végül “minket választ”, én egyáltalán nem így tekintettem erre sosem. Ez az a téma, amiben csak nagyon kószán és távolról vannak törvényszerűségek, és hiába erőltetjük, hogy akként fogjuk fel, nem morális kérdés, hanem — leginkább — sors. Ne legyenek táborok, egymásnak szegeződő érdekek ebben sem, kalkuláljon mindenki azzal, mi minden létezik és mi minden lehető a házasságban és emberi találkozásokban, ne hibáztassunk, ne törjünk pálcát. Én a vonatkozó történeteimből ezt értettem meg, és képessé váltam nem játszmázni, nem firtatni, nem kíváncsinak lenni, nagyon világosan látni helyzeteket és önmagamat, és megtanulni azt, hogy nem minden azon múlik, hogy mit akarunk, mit határoztunk el, illetve az borulhat. És főleg azon nem múlnak fontos dolgok, hogy mi volna előnyös és hasznos és tanácsos, és nem is nagyon érdemes ezt magyarázni, hanem — már írtam — sors van, olykor döbbenetes fordulatokkal.
Van az a pillanat, az a szerelem, ami megéri, mindenen át, egyszerűen azért, mert ők az emberpár, és ez biztos. És van, ami olyannak tűnik, biztosan, és mégsem éri meg. És ebbe nem szólhat bele senki, de senki, itt hiába a morál(nak álcázott érdek). Ha olyan, ha te vagy az és neked ő az, akkor úgysem lesz kérdésed, nem más érdekét vagy a morálisan helyset fogod latolgatni, és nem lesz fennhatóság, bloggeri szó, akkor belemész, és akkor meg fogja érni, és nincs ellene apelláta. Egótréningből, unalomból, kicsike magányocskából vagy élvvágyból meg vagy nem fogsz belemenni — okosnak és méltónak képzellek téged –, vagy mégis belemész, illúzióid lesznek, és aztán úgyis keservesen megbánod, és attól sem menthet meg senki, de senki. A moralizáló tanácsadás, a mit érdemes, mit nem latolgatása, a más bevonása a legsajátabb ügyeinkbe értelmetlen és kisszerű is. Tudja az ember, amit tud, és az nem tartozik másra.
*
Na jó, nem egészen úsztam meg. Az én férjem egész életében szomjasan, nyughatatlanul kereste a szerelmet, az igazit, és ő maga úgy értelmezte, hogy megtalálta. Így lettünk mi egymásnak. Ami előtte történt, attól nem lett nőgyűlölő, viszont begyűjtött néhány “lehetett volna” élményt, nőt. Volt egy nő, egy régi vágytárgy, akinek időnként írt, és én nem értettem, hogy ha megvan a szerelem, akkor miért…? A halála előtt még kiment az onkológiáról, találkozott vele, utoljára, és utána elmondta ezt nekem, nagyon tárgyilagosan. Én csak nem értettem. Ma már, erősebb énnel, amely nem az ő kizárólagosságának függvénye, értem. És nem sajnálnám tőle, ezt se, semmit se.
csak az olvassa. én szóltam 
“Van az a pillanat, az a szerelem, ami megéri, mindenen át, egyszerűen azért, mert ők az emberpár, és ez biztos. … Tudja az ember, amit tud, és az nem tartozik másra.”
Gyönyörű, gyönyörű.
Szeretem, ahogyan elgondolkodsz ezeken a dolgokon, lecsupaszítod őket és megírod, milyen egyszerűek. Háááát …. köszi.
KedvelésKedvelés
Nagyon megérintett ez az írás. Én többször voltam életemben a “harmadik”, a szerető. Számomra a szeretői lét kivétel nélkül kétségbeesett levegőért kapkodás, figyelemért küzdés, végtelen szeretetéhségem megnyilvánulása volt. Be kell valljam, soha nem gondoltam azokra a nőkre, akiknek a pasijával éppen voltam. Egyszerűen nem érdekeltek, úgy éreztem, az én hatásköröm rájuk nem terjed ki, nincs közöm hozzájuk. Azt sem akartam soha, hogy ezek a férfiak engem válasszanak. Csak kapcsolat darabokra vágytam, kapcsolatra, igazira nem. Így nem volt mit elveszíteni, hiszen semmi nem volt már eleve sem az enyém.
A jelenlegi kapcsolatom is így kezdődött. Aztán valahogy megváltozott minden, körülbelül a harmadik perctől egyértelmű volt számomra, hogy összetartozunk. Mi, ketten. Ezen nem változtat semmi, sem feleség, sem egyéb más élethelyzet. Nem szerelemnek nevezném, inkább valami öröktől való meggyőződésnek abban, hogy mi egymásnak, ez biztos. Aztán telt az idő, változtak a dolgok összeköltöztünk és évek óta együtt vagyunk. A meggyőződés azóta sem változott, azonban életem legnagyobb mentális és pszichés feladata az, hogy teljességében képes legyek megélni az együttlétünket. Feloldódni benne. Szeretőnek lenni könnyű volt, nekem, magától értetődő szerep. Egy szerelmes párkapcsolat nőtagjának lenni feladat számomra, van, amikor vértizzadós, van amikor könnyebb, de nem természetes létforma-számomra, tanulnom kell folyamatosan.
Az a biztos, hogy mellé vágyok mióta ismerem, bármiként. Szeretőként vagy szerelemként, társként vagy mikroszkopikus porszemként a levegőben, amit beszív. Ő egy olyan pasi, aki nézegeti a nőket, sőt…Én egy olyan nő vagyok, akinek a nézegetés lehetősége kell.
Őszinték is vagyunk egymáshoz, ami nagyon sokszor állati fájdalmas.
Hú, én meg el is sírtam magam a a végére. Köszönöm, hogy ezt megírtad és a végét különösen.
KedvelésKedvelés
Szerintem ha már így történik (azt hiszem, tudatosan nem hajt senki nős pasikra, bár sokszor korrektebbek és komolyabban szomjazók és kétségbeesettek az elröntött életük és börtönszerű házasságuk miatt, mint a függetlenek, és ebben tud lenni valami megindító), akkor nagyon érett volt, ha nem gondoltál a feleségekre, mert van, aki tudni akar, állandó frusztrációban firtat ám és hasonlítgat, még szexben is, na, az a hányinger. Egyébként miért is kellene a nőknek más, idegen nőkkel okvetlen szolidaritaniuk? A feleségek vajon gondoltak-e az én érdekeimre, aggódnak-e a gyerekem sorsáért, a depressziómért? Mit is kellene itt tisztelni, a házasságot mint társadalmi intézményt, vagy az ő házasságukat, amit a férfi sem tisztel, az ő nyilván gyönyörű és jól működő családjukat? Én csak a jól működést tudom tisztelni, de olyan férfi engem nem is akar. Az ő házasságukat, amiből a férj ekkora lendülettel robbanna ki, avagy épp könnyedén kisétál, azt kéne tisztelnünk? Hogy mi vagyunk a csábítás meg a könnyű kis nő? Naaa.
Szerintem az is tévút, hogy egészen akarjuk a másikat, el akarunk köteleződni mindenképp, szerezni. Tőlem mindenki ezt kérdezgette, alapértelmezettnek vette, hogy “meg akarom szerezni”, pedig én nem akarom megszerezni és nem is minden konfliktust vállalnék még akkor sem, ha életem szerelméről volna szó. Mert azt jánossal megtanultam, hogy mindenki más anyagias, pletykás, aljas, vádaskodó rám tolja a felelősséget, és nekem lesz stigma a homlokomon, sokkal inkább, mint a kulcsszereplőnek, a férfinak. És mohón fog mindenki kérdezgetni és megjegyzéseket tenni és szart keverni és a terhességemet minősíteni, mert ilyenek, kicsinyesek és hazugok, és csak a nagybetűs intézményekben hiszenk, amelyek rég üresek, halottak, játszmaalapúak, de őket ezek tarztják egybe, meg hogy az őp gyerekeiknek, na, azoknak minden jár ha így lehet bosszút állni, ha így. Hány ex rángatja, lehetetleníti el a gyerek ürügyén a távozó partnert anyagilag, jelenlétban… miközebn csak felhasználja a gyerekeket a saját játszmájához.
Úgyis darab jut, mindig, mindenkiből, úgyis csak egy ideig igazán jó, és mi is csak darabot adunk, mi is ki fogunk szeretni vagy szeretetté hűlni. Nem baj az, csak korrekt legyen. Én nem vagyok kiábrándult, csak nagyon-nagyon nem akarok hazudni, semmiben, a kapcsolat azért legyen, mert jó, és aktívan tartsuk meg jónak, és ha nem jó, akkor ne legyen. Mindig meghökkent, hogy igen árnyalt, igaz szívű, sokat élt ismerőseim is hogyan beszélnek a témáról, mennyi előítélet és berögződött hiedelem bujkál a szavaik között, hogy megvetik a szeretőket.
Örülök, ha, gyanítottam ám, mi a helyzet, és bennem rég nincs ítélet.
KedvelésKedvelés
” Egyébként miért is kellene a nőknek más, idegen nőkkel okvetlen szolidaritaniuk? ”
Szerintem nem feltétlenül kéne, dehát engem már a sisterhood szóra kiver a víz, megint valami külföldi átvétel, tudom, régimódi antifeminista vagyok.
Az emberrel viszont érdemes szolidarítani, úgy nemtől függetlenül. És igyekezni nem bántani, nem belemászni az életébe, én így gondolom. Úgyis mindenképp bánt mindenki mindenkit, mert egy ennyire egymáshoz préselődött társadalomban, ahol ennyimilliárdan élünk ilyen borzasztóan közel egymáshoz, ez képtelenség, a szenteknek is könnyebb volt régen, mikor nem utaztak metrón, nem voltak irodák, iskolák, stb.
De a szolidaritás így általánosan egyike azon kevés dolgoknak, amikkel valahogy embernek lehet maradni még ebben a tömegben is, szerintem, szóval -hacsak tényleg nincs valami mindent elsöprő, kirobbanó- érdemes.
KedvelésKedvelés
Na de egy ismeretlen feleséggel? Nem barátnőm. nem könnyes szemű védtelen, nem én bántom. Csak mert ő elvárná, hogy neki könnyebb legyen, én legyek tekintettel a Házasságra? Amire a férje se volt, és talán évekig, muéasztásosan ő se? Nem viccből szoktak félrenézni, -menni emberek, hanem sokan a teljes kikészülés határán, menekülésből. Mert a házasság bonthatatlan, és mert a gyerek az úr. Meg az érdek, meg a mitszólaszomszéd, meg anyuapu…
KedvelésKedvelés
“Na de egy ismeretlen feleséggel?”
Nekem viszont paradox módon pont ez a blog is, a posztok, a kommentek segítettek jobban megérteni “egy ismeretlen” helyzetét, a viselkedésének okait; ez sem orákulum, de azért segít több szempontból látni.
Azelőtt csak a hajszát és a menekülést láttam, ma elgondolkodom, mik történhettek, hogy így alakultak a dolgok.
Egyébként milyen szép világ lenne, ha mindannyian őrizői lennénk azoknak a testvéreknek! Nem szenteskedek, én sem vagyok az, nincs meg bennem a szükséges irgalom és megértés. De azért jó lenne.
KedvelésKedvelés
Én is egyre jobban szeretem és méltányolom az embereket általában is. De azt már felismerem, amikor a feleség-ség csak oda van tolva pajzsként, és átsüt az ítélkezés, önsajnálat, hiúság, birtoklás. Nem dolgom, nem nekem dolgom. Olyanokkal dolgom, akik engem nem kezelnek páriának, és nem kaparnák ki a szemem, leginkább olyanokkal, akikkel kölcsönösen és egyformán tiszteljük egymást.
KedvelésKedvelés
Igen.
KedvelésKedvelés
Uhh. Szintén, dettó. De jól írtad. MInden mondatát. És alik érti valaki…bárki akárki.
KedvelésKedvelés
A lények, hoty téked elkondolkodtat! 🙂
KedvelésKedvelés
“Ma már értem… és nem sajnálnám tőle.” Ó, bárcsak ez lehetne a hétköznapi viseletünk…
KedvelésKedvelés
Tényleg jó volt ezt olvasni, meg szomorú is. Pontosan így vagyok a házassággal én is. És a saját házasságomba kicsit belepusztultam, de az nem volt mély, csak nagyon vágytam a jóra és azt hittem, hogy az. Az elején. Pengeszájú nem lettem, nem tartott olyan sokáig, a bántalmazás felismerése miatt 5 év együttlét után kiléptem. De az biztos, hogy már felismerem a játszmát… Jött is egy hasonló, aki elsőre nem volt megkapó, de addig kedveskedett, amíg csak bedőltem. Nem bánom végül is, mert erősítő tapasztalat volt. Érdekes volt megélni, hogy újra ugyanazt a párbeszédet folytatom, csak a szereplő más…. Volt egy felszedős/humoros/kedves arca, és amikor megérezte, hogy engem nem ver át, és nem tud belehúzni játszmába, a fentinek tökéletesen az ellentéte lett. És alig akartam elhinni (na itt rontottam volna el, ha megint a remény visz), de aztán sikerült pár nap eltelte, emésztgetés után.
KedvelésKedvelés
És a másik. Én is voltam szerető többször, régebben. És nekem sajna mindig ott volt a fejemben, hogy ott a másik, és ez mi. És nem kellene, de van. A három közül talán csak egy volt szerelem, de ott is annyira hamar rá kellett ébrednem, hogy a férfiak nagy része a kényelemre hajt. Feleségként folyton az volt a fejemben, hogy egy a férjem (akkor) már az előző házassága közben is félrelépett (elmesélte), illetve, hogy én megtapasztaltam, hogy mennyire könnyű felszedni egy nős pasit. Az én volt férjemet meg extra könnyű felszedni ráadásul, hiába beszélt más, jól hangzó szavakat. Ma már ebbe nem megyek bele. Vagyis most ez van, ki tudja, hogyan gondolom később… Őszinteséget, egyenességet szeretnék. Inkább legyen rövidebb a tartam, de az legyen tiszta.
KedvelésKedvelés
“mennyire könnyű felszedni egy nős pasit”
Szerintem nincs “egy nős pasi”. Nem ez a kategória. Vannak komoly emberek meg komolytalanok, van, aki házasság előtt, házasságon kívül, belül, mellett is csak a szexre hajt, és csak beetetés a kis romantika, és még ez is változhat embertől függően (bár aki sok lélektelen, hiúsági alapon összeszedett nőben koptatta el magát, és sport neki a nőzés, annak a hirtelen nagy szerelmében én nem nagyon hiszek), és van, szintén házasságtól függetlenül is, aki élete kínzó kérdésére keresi a kapcsolatában a választ, és képes a teljességre.
És akkor még a sztereotipikus és pejoratív beszédmód, felszedni, a hódít, a viszony, a csajozás, a trófea, a megcsal, a laza kapcsolat, a hetyeg, a rajtakap, “az a nő”, a macád… én eléggé iszonyodom ezektől a szavaktól is. Borzalmasan ízléstelenek, és kilóg az érdek, amikor kiejtik őket az ítélkezők. (Én nem beszélek dagadékokról és gebékről és szemét pasikról és kanokról sem, nagyon figyelek, hogy ne hassa át értékítélet és gyűlöket a főneveimet, hanem tényleíróak legyenek.)
Amúgy szerintem rengeteg nőt, akinek nős emberrel van kapcsolata, igaztalanul ér a vád, hogy ő hajt a fickóra. Könnyebb elvitetni vele a balhét. Ennek az az alapja, hogy a feleség egy testként értelmezi magát a férfival, mintha mindig jelen lenne, miközben nem egy test, nincs jelen, nem őellene van ez az egész, és egy másik ember nem tulajdon, és ilyen módon nem is tartozik senki senkinek “hűséggel”, hogy mindenen túl, minden körülmények között. A szeretőnek nincs köze a feleséghez, az ő sztorijukhoz, és a férjnek sincs a feleség esetleges szerelméhez, meg a feleségnek se a férje mással való történetének mélységeihez, mert az két ember legsajátabb ügye. Aki faggatózik, hogy milyen az a nő, azon mindig látszik, hogy viszonyít, hogy az ő sértett hiúságáról, ún. női önbecsüléséről van szó, és nem arról, hogy a kapcsolatot mentené vagy szereti a partnerét.
KedvelésKedvelés
Ez a “női önbecsülés” nem tudom, honnan, hogyan jött, miért lett érték, erény. Egyáltalán az, hogy “női” – már ez olyan hamis. És miért nem az adja az önbecsülésem, (ha már kell, ha már viszonyítanom kell, és mindenképp elképzelnem magam valaki mellet, mint az ilyen vagy olyan NŐ), hogy úgymond képben vagyok tartva, nem vagyok átverve, tapintatosak vagyunk oda-vissza, nem simítunk, nem lapulunk, hanem ott vagyunk, figyelünk. Ugyanakkor ne féljek bömbölve nyakába borulni, ha valami már elviselhetetlenül kínoz. Nekem ez volt a legnehezebb, segítséget kérni, hozzá fordulni egy óriássá duzzadt szorongással. Úgy szégyelltem. És na itt csorbult a legtöbbet ez a bizonyos önbecsülés. Amikor vagány akartam lenni, amolyan “laza”, és meg akartam felelni a saját elméleteimnek, hogy szabadok vagyunk. Nem kicsinyesek, nem keserűek, hanem figyelmes, mély érzésű csodák! Én pedig egy istennő vagyok, aki az ilyen holmi földi dolgok fölött fénylően lebeg. Valamiért azt hittem, hogy ez kell nekem, ilyennek kell lennem, hogy kívül maradjak az összes ilyen hóbelevancon, ami a hivatalos velejárója a valakit szeretésnek.
Egyszóval, úgy érzem én is, hogy ehhez nincs közöm, és ezekbe a legsajátabb ügyekbe nem elemi szükséglet belefolyni. Feltételezem, hogy épkézláb ember ő, nem kell felügyeljem a folyamatait, ahhoz, hogy ragyogni tudjunk egymásra. Csak hozzá akartam még tenni, hogy ezzel együtt nekem fontos, hogy teret adjak a kevésbé fényes valómnak is. Gondolom, ez közhely, csak nagy élmény volt nekem ezt megtapasztalni, ezért ömlik most a szó.
Olyan felszabadító érzés lepecsételni az ünneplőruhát, és szabadon randalírozni benne a pocsolyás nyárban.
KedvelésKedvelés
melletT…
KedvelésKedvelés
Az önbecsülés-téma, ki a jó nő módra, akkor merül fel, amikor borul a család, megcsalás van.
KedvelésKedvelés
Nekem vannak az életemben olyan szakaszok, amikor egy felvállalható háromszög lenne a boldogság és a szabadság csúcsa. Nem tartanának ezek örökké. De nem lehet. Az életemben lévő férfiak miatt nem lehet és nem lehetett. Nem viselik el. Nekem beleférne, azt hiszem, sokat gondolkozom ezen. A sokszínűség, az érdekesség, az ismeretlen, a határaim megtapasztalása vonzana, lehet hogy csak egyszer.
KedvelésKedvelés
Úgy értve, hogy neked jutna kettő a jóból…?
KedvelésKedvelés
Igen, így értettem. És ennek kapcsán belegondoltam hogy mi lenne, ha a társ állítana haza ezzel, és erre írtam hogy azt hiszem nem bánnám, egyszer.
Ez is olyan tipikus, hogy én azonnal arra gondolok, hogy ellenkező esetben hogyan érezném magam.
KedvelésKedvelés
óóó, de nagyon jó írás! tetszett az a rész, hogy úgy érdemes élni, hogy kávézókban ottfelejtődve, és megdöbbent hogy a legtöbb ember fejében a házasság olyan lét, amikor nem felejtődhetsz ott kávézókban, mert akkor is, ha amúgy nincs feladat, felhívnak, hogy hol vagy már, hétre otthon kell lenni. és még annyi más hasonló, és ezek olyan bénító keretek. nekem eddig nem volt részem olyan kapcsolatban, ahol ne lett volna magától értetődő mindkét fél szabadsága, meg hogy nincs ilyen, hogy hányra kell otthon lenni. nekem elfogadható, hogy ha sok éve együtt vagy valakivel, akkor nem mindig nézel rá szomjasan, nem úgy, mint a lángolás elmúlik-írásban, de nekem ez is emberszerű, életszerű, hogy váltakozik, hogy nézhettek szomjasan egymásra és egyes napokon halálosan unhatjátok a másik ezeréves anekdotáit. és lehettek kíváncsiak a másikra sok év után is, de nem hiszem, hogy ez belefektetett munka kérdése, hogy szexalbumot készítesz mint rogán cilike, hanem annak az adott két embernek a megismételhetetlen együttállása. jó, türelem azért kell szerintem, de nem ez a dolgozunk a kapcsolatunkon címkéjű borzasztóan izzadságszagú valami. mármint úgy értem, nem az a fura nekem, hogy akkor dolgozunk, ha konfliktus van, hanem ez a fenn kell tartani a lángot-dolog. bocs, reggel van.
egyébként mi is, hm, egy kicsit többen vagyunk, van két csávóm, és mindkettőnek van egy csaja 🙂 az egyiküket (még) nem ismerem, ellenben a másikat igen, és nagyon jóban vagyunk. sokat vagyunk együtt hárman, és négyen is, amolyan baráti közösségként. és nekem az is izgalmas tapasztalat, hogy ahogy lett a barátomnak egy másik barátnője, ez a csaj, akivel nagyon jóban vagyok, ez nagyon sok új színt hozott a mi kapcsolatunkba is, olyan dolgokra lettem kíváncsi a barátomról, amiket rég elfelejtettem, rég berögződött témák kerültek új megvilágításba, és ez nekem baromi izgalmas.
KedvelésKedvelés
Ez jó lehet eastern. Ahogy írod, hogy kíváncsi lettél a társadra újra és másképp, az annyira ismerős nekem. Elképzelem néha, hogy milyen lehet hármasban, négyesben élni, és itt elsősorban nem a szexre gondolok, és ilyesmikre következtetek. Hogy ilyen lehet, ez lehet a haszna, ez a dinamika működteti.
KedvelésKedvelés
Ottfelejtődni kávézóban? Hm, de jó is lenne! Annyiszor elterveztem már, hogy munka után irány a belváros, fagyizás, kirakat- és embertömeg bámulás, céltalanul a térre kiülés… és soha nem tettem meg. Mégpedig azért nem, mert ha csak negyed órával később érek haza pl edzésről, már kapom a megjegyzéseket. Ha 1 évben egyszer adódik egy barátnős éjszakába nyúló buli, szintén! Gyűlölöm ezt a börtönt, amit házasságnak neveznek! Irigylem, akinek ez a része (aki szabadon jár kel, bűntudat nélkül) jól működik.
KedvelésKedvelés
Amikor exférj közölte, hogy részéről vége a házasság nem gazdasági és gyereknevelési részének, azt hittem, hogy van új nő. Nagyon rosszul esett, mikor nyilvánvalóvá vált, hogy nincs. Azt valahogy legálisabb indoknak éreztem volna, jobban tudtam volna kezelni a helyzetet, nem pedáloztam volna még évekig.
KedvelésKedvelés
“Ha olyan, ha te vagy az és neked ő az, akkor úgysem lesz kérdésed, nem más érdekét vagy a morálisan helyset fogod latolgatni, és nem lesz fennhatóság, bloggeri szó, akkor belemész, és akkor meg fogja érni, és nincs ellene apelláta. Egótréningből, unalomból, kicsike magányocskából vagy élvvágyból meg vagy nem fogsz belemenni — okosnak és méltónak képzellek téged –, vagy mégis belemész, illúzióid lesznek, és aztán úgyis keservesen megbánod, és attól sem menthet meg senki, de senki. A moralizáló tanácsadás, a mit érdemes, mit nem latolgatása, a más bevonása a legsajátabb ügyeinkbe értelmetlen és kisszerű is. Tudja az ember, amit tud, és az nem tartozik másra.”
Hát ja, valahogy így megy ez. Valahogy így, ahogy ez elején van leírva, így történt ez valamikor a dinókorban, az más kérdés, az elején magunknak se hittük el, amikor meg előálltunk vele, akkor egy darabig mások nem hitték (hála a jóistennek, a leginkább érdekelt fél addigra már nyakig benne volt egy ugyanolyanban, és ezért nem vitatta a miénket sem….), és hát a mindennapok kényszereiben meg a magunk elvárásaiban iszonyat könnyű (hű de meglepődtem akkor) pengeszájjjá csikorodni, ezt nehéz volt elfogadni, hogy mégse ez lett az alapszín, hogy miért, hát tudja a tök, talán mert addigra megöregedtünk már annyira, hogy egy rakás elvárásra tojhassunk magasról, még ha rosszul esik is, amikor a fejünkhöz vágják minket úgymond szerető emberek is.
A féltékenység, az nehéz ügy, én igazából úgy érzem, ezer éve nem voltam, de nem tudom mit lépnék komoly helyzet esetén, a másik felem az más, megsértődött szegény, mikor kiröhögtem, hogy az kéne még nekem, még egy púp a hátamra, tudom mivel jár és egyelőre nem látok a lehetőségében se semmi bulit számomra. Mostanra tán elhiszi….
KedvelésKedvelés
Nagyon tetszik ez a bejegyzés.Mélyen egyetértek .
A partnerféltés egy örök érvényű szorongás,pedig csak egy képzetet akar érvényesiteni a való életben. Nem birtokolhatjuk egy ember testét,lelkét, csak a látszatot tartjuk fent, amúgy is.
Nem hihetjük azt,hogy úgy van minden ahogy szeretnénk, ha igen az már szklerózis.
Jó lenne ezt a házasságos berendezést megváltoztatni,sokkal szabadabb, józanabb,termékenyebb,élőbb lehetne az ember élete.
KedvelésKedvelés
Az utolsó bekezdés valami nagyon fontosnak az esszenciája, még sokszor el fogom olvasni.
KedvelésKedvelés
A kávézás indokolt. Emberekkel, régi és új ismerősökkel… ottragadni is. De kávézni akkor miközben a párom és a gyerek kint vár a kocsiban, erről bent nem is szólni, az bunkóság, a másik lenézése.
KedvelésKedvelés
Lehet. Én nem tudtam róla, nem tudom, kért-e türelmet, ha én tudom, nem kínálom kávéval. Nem elnyomó alkat általában.
KedvelésKedvelés
Az a szar ebben, hogy eredetileg, legalábbis a részemről, tényleg nem volt semmi. Nem tudom, meddig beszélgettünk volna, de nem arról volt szó, hogy telnek a negyedórák. Nincs kedvem itt kielemezni se a saját, se a férfi, se a feleség iselkedését aprólékosan, évekkel ezelőtt volt ez az egész. De igenis attól lett ügy, téma, “ja, már ez is az”, ahogy a feleség reagált. És attól vlt az egész ilyen kicsinyessé. És ezt ismerem, ennek a veszélyét, és én nem akarok ilyen lenni, nagyon nem, szerintem a gyanakvás, a birtoklós izé kicsinyes, értelmetlen, és aligha kerülném el, ha nem tökéletesen laissez-faire vagy alárendelt feleség volnék, ami meg nem volnék, vagy ha nem ülne egy merev arcú férjem otthon folyamatosan, amilyen férjem meg szintén nem lenne.
KedvelésKedvelés
Normális hozzáállás mellett ez abban kimerült volna : “mérges vagyok mert ott hagytál a kocsiban. Máskor légy szíves figyelj ránk jobban.”
A többi az tényleg másról szólt.
KedvelésKedvelés
Szerintem nem tudjuk mi más helyett, mi a normális hozzállás. Ki tudja, hányadik eset volt, milyen lelkiállapotban van az asszony, miket gondolt rülam és képzelt még hozzám, vagy mennyire érintettem én meg ezt a férfit, vagy mennyire érinti meg bárki értelmes-kávézós-nemfeleség..
KedvelésKedvelés
Ezen mondjuk én is meglepődtem, nem egy túl kedves dolog, kint hagyni a másikat a kocsiban. Akkor már rácsörgök, te, gyere be, van kávé. Vagy majd máskor kávézok.
KedvelésKedvelés
Szerintem úgy volt vele, hogy behozza, meg hogy ő ismer engem, én meg nem számítottam komplett család látogatásra, plusz az alvó gyerek… aztán ottragadt, mert én, aki nem tudtam, hogy nem egyedül jött, megkínáltam kávéval és egy kicsit elbeszélgettünk. Nem jutunk messzire, ha minden egyes helyzeten az eszményi elveket kérjük számon, szerintem. Nem igazságos.
KedvelésKedvelés
Voltam ilyen helyzetben, exférjnek dolga volt ő exfeleségével, én meg kinn vártam a kocsiban. Az idő nem az ő dimenziója. Másfél óra után telefonáltam, hogy most már erősen kezdek fázni és unatkozni. Lejött a nő is elnézést kérni, hogy ha tudta volna, hogy ott vagyok, nyilván feljöhettem volna, vagy nem beszélgetnek annyit. Ismertük mindketten a célszemélyt, összenevettünk, szegénykém meg jól megsértődött.
KedvelésKedvelés
Abban nem értünk egyet, hogy ebben semmi eszményi nincs. Ha pár percre ugrok ki a kocsiból, nem ülök le kávézni miközben kint várnak. Ezt a céges sofőrrel megcsinálom de a feleségemmel nem.
KedvelésKedvelés
Pár percre ugrott ki és pár percet kávéztunk, megjegyzem, aki vezet, pláne ha sokat, annak néha tényleg létkérdés egy kávé.
Én tudom, milyen a férfi, de megírva úgy van ez a szöveg, hogy tűnhet önző, tiszta szemű felesége bőrére érzékien kávézgató rohadéknak meg tök normális, csak pár perc türelmet kérek mintaférjnek, akit a felesége kerget értelmetlen elvárásokkal az őrületbe.
KedvelésKedvelés
Nem hiszem, hogy létkérdés egy kávé, főleg szó nélkül otthagyva a másikat. Az, hogy rajtad áll bosszút, aki nem csináltál semmit, mondjuk gusztustalan. Innen nézve tényleg a pasi a normálisabb, de nem mintaférj.
KedvelésKedvelés
Én nem ítélek, én mindenki fájdalmát, motivációját érteni vélem. Nem, nem létkérdés, de kivárni a másik kávéját vagy ügyét sem az. Nem érzem bosszúnak, sem gusztustalannak, csak annak, hogy gyanús vagyok, már megint. Én is ilyen lennék, s tán voltam is, ez a kemény szembesülés.
KedvelésKedvelés
Nagyon máshogy néz ki a dolog a kávéillatú konyhából és a kocsiban ülve. Annak sem örülnék, ha a 60 éves, kopaszodó, kövér autószerelő férfivel ülne le a férjem szó nélkül kávézni, ha úgy ment be, hogy csak beugrik.
KedvelésKedvelés
Én tudom ezt. Ezt írom. Ez nem lehet másképp. Ezt jelenti feleségnek lenni. Ezért nem vagyok kíváncsi erre, nem akarom, nem tetszik a szemrehányás közepette létezés, az elvárások, amikor nemhogy nem lelkesedik az ember már annyira a másikért, hogy csak rá nézzen, de korrektnek lenni sincs kedve. Viszont tudja, mi bánthatja meg, és akkor így lavírozik, és titkon csetel, jaj, nem, ezt nem. Rossz fejjé tesz a szerep.
KedvelésKedvelés
“mintaférjnek, akit a felesége kerget értelmetlen elvárásokkal az őrületbe.”
Ez engem emlékeztet egy régi kommentelőre, meg nem mondom, melyik posztnál volt, jött egy férfi, azt hiszem orvos volt Németországban, a felesége akkoriban szült, talán egy éves lehetett a baba és elég sokat írt (amíg el nem menekült, haha), hogy borzasztóan nehéz neki, próbál sok mindent a családért, túlóra, munka, jelenlevés, pelenkázás, stb., de a felesége veszekszik, nem jó neki semmi, stb.
Akkor én még nem olvastam a blogot, csak utólag szaladtam bele a posztba, már nem volt értelme belefolyni, de valahogy, talán berögződések miatt, talán nem, én a férfi mellé álltam. Akkor. De elég sok kommentelő, többek között a blogger sem és rengeteg “feleség-szempontot” emlegettek fel, árnyaltak engem is. Most itt ugyanezt látom, a mintaférj, akit a felesége terrorizál.
És már össze vagyok zavarodva, hogy akkor most mi van, de annyira végül is nem, talán egy kicsit ez engem is igazol, hogy minden helyzet más, nincsenek kategóriák, amikbe bele lehet gyömöszölni az embereket (Viszont akkor felmerül, miért nem lehetett a régi kommentelőt is egy kicsit megérteni, elvégre mi nem voltunk ott, nem ismertük a szituációt, ellenben a végén elmenekült).
A négy fal mögött végül mindig csak két ember marad, a többi csak narratíva.
Nem vagy rossz fej, ezt ne kelljen már mindig elmondani! Neked fogalmad sem volt róla, hogy kint van az asszony, nem láthatsz bele a dolgaikba, te teljesen ártatlan vagy ebben a történetben.
Nekem elég sok férfi barátom van és megesett már velem is, hogy “rossz fejnek” tűntem, pedig csak arról volt szó, hogy a férfi nem szólt, nem mondta, nem magyarázta el – és persze a végén én lettem “az a nő”, nagyon rossz érzés volt.
Remélem most nem az lesz, hogy ajjaj, elhúzzuk, felnagyítjuk ezt a témát; csak ez olyan jellegzetes, annyira bosszantóan tipikus életkép, még ha nem is akarok általánosítani.
KedvelésKedvelés
Hát az van, hogy ő (silentspring a neve) mesélt, és az elég átlátszó volt. Be akarta biztosítani magát, iszonyú anyagias volt, és meg volt döbbenve, hogy “nincs szex”. A tipikus mindent megteszek, eltartalak, de aztán minden úgy legyen, ahogy én akarom, mindez, ha jól emlékszem, a micsoda különbség című poszt alatt:
https://csakazolvassa.wordpress.com/2013/01/03/micsoda-kulonbseg/#comment-7192
és
https://csakazolvassa.wordpress.com/2013/01/03/micsoda-kulonbseg/#comment-7674
ez ihlette később a hölgyeim és uraim című posztot:
https://csakazolvassa.hu/2013/01/17/holgyeim-es-uraim/ szex-házasságügyben nagyjából ez a lényeg.
Tehát, ez egy konkrét történet volt, sok ponton ordított belőle a férfifölény és -elvárás, nekem ebből kirajzolódott a nő verziója is. És volt, aki a kilenc hónapos baba mellett a tej elapasztását javasolta, majd megjön az asszony kedve a szexhez…
Én meg másfajta férfiakról írtam, de azt nem mondtam, hogy mintaférj, inkább azt, hogy a feleség hideg, elváró, elégedetlen, dologias, és sose néz a férj szemébe.
Egyébként valószínűleg a kommentelő felesége se szerette a kommentelőt már, nem azért, de én olyan párokra gondoltam, amikor a fentieket írtam, ahol az esküvő után már nem érdekes a férj, és a nőnek nincs érzelmi kultúrája, parazsa, talán sose kívánta a férjet, az egész házasságban sose volt kölcsönös izzás, nem is tesz bele lelket, érzelmet, gyengédséget (nem annyira a szex a kulcs, szerintem), és mégis azt gondolja, hogy jó lesz ez így (gyerekkel, közös vagyonnal — az majd egybetart), a férj meg lelkileg gazdagabbat, teljesebbet akar. És ha robbant, akkor meg jön a deszeretlek, nemistudommiértnemjöttkieddigbelőlem… na, az is játszma. Aki elmulasztja kimutatni a szeretetét, annak törvényszerűen tönkremegy a kapcsolata, és akkor nincs kinél reklamálni. Persze az se okés, ha a férfi csak az ürítés meg a vacsora jogát követeli, maga rontotta teljesen kedvetlenné a nőt a jelen nem léttel, szarban hagyással, és ő se egy érzelmi fenomén.
KedvelésKedvelés
Tini koromban azt gondoltam vagyunk mi, átlag nők, benőtt szőrtüszőkkel, könyökön bőrkeményedéssel és vannak azok a bizonyos nők. Akik már kislányként olyanok, kezdetben bátortalanul, aztán passzióból lesznek a vágy tárgyai. Hogy ami nekünk izzadósan nehéz, az nekik csak játék. Mindig irigyeltem őket. Aztán valahogy én kerültem ilyen háromszögekbe. Sosem lett belőle semmi, de azért nagyon röhögtem a régi önmagamon, aki azt hitte, hogy szeretőnek születni kell.
KedvelésKedvelés
Ha egy férfi megnősül,attól kezdve nem létezik a feleségén kivüli nők számára mint ember,nem beszélgethet velük ,mint intelligens entitás. Na,ez röhejes. Mi ő ? Házi kedvenc?
KedvelésKedvelés
Persze,ha kávézásról,beszélgetésről lenne szó,én is mennék vele,mert nem vagyok csomag,hogy a kocsiban maradjak,és szeretek beszélgetni is 😀
KedvelésKedvelés
De, csak ne szívassa meg… ha feleség nincs ott, maradt volna tán tovább is (na, az a gáz).
KedvelésKedvelés
Inkább maradjon,beszéljük meg aztán.
KedvelésKedvelés
Visszajelzés: féltékeny vagy? | csak az olvassa — én szóltam