130 thoughts on “rossz fej lettem”

1. Szeretjük egymást, nem vagyok jó fej, rajtam múlik.

   KedvelésKedvelés

   Hozzászólás ↓

2. Jaj, a zoknik! Ez most eltalalt. Vajon hany par zokni osszeszede(te)se er meg egy osz hajszalat? Az asztal alol szemrehanyoan integeto morzsakrol mar nem is beszelve.

   KedvelésKedvelés

   Hozzászólás ↓

   • Megint elolvastam. Az osz hajszal meg csak hagyjan. Inkabb: hany megnyomoritott lelekbe kerul a rossz fejseg? Meg: az ember buzgon bologat, hogy ‘perszehogy’ lehet maskepp. Csak annyira szeretnek mar peldat latni ra.

     KedvelésKedvelés

     Hozzászólás ↓

3. Én nem főzök.

   KedvelésKedvelés

   Hozzászólás ↓

   • Nem is vagy te anya és háziasszony.

     KedvelésKedvelés

     Hozzászólás ↓

     • Nem. Szarfej vagyok. 😀

       KedvelésKedvelés

     • Tuttam memmonttam!

       KedvelésKedvelik 1 személy

   • Mivel váltod ki? Mármint, hogy lehet nem főzni? Nekem ez nagy dilemma, mert sok időt elvesz, nehéz kitalálni, bevásárolni, aztán meg sem eszik…., de nem tudom, hogyan lehetne nem csinálni.

     KedvelésKedvelés

     Hozzászólás ↓

     • Én sem főzök. Hanem az ember főz. Magára meg a három gyerekére (akiket én is nevelek már két éve). Magamnak meg rendelek. Meg tudnék főzni sok mindent, de nem érdekel, és főleg: kitalálni nehéz nekem, hogy mit.

       Na de, amikor ezt valaki meghallja véletlenül (okkal nem beszélek erről – sem – szinte senkinek, aki nem ismer jól), hogy ÉN nem főzök, viszont a férjem igen!!! (Meg a nagyobbik fiú, aki tizennégy.) Azt a szégyent nem lehet lemosni.
       Sőt, már a benzinkutas csávó is megmondta, hogy minek van az asszony, ha nem főz. Bazmeg, ez a huszonegyedik századi Magyarország (nem falu), hogy vajon mi a fasznak vagyok én a világon, ha nem főzök meg nyalom ki mindenki seggét. Hát undorító…

       KedvelésKedvelés

     • Neked miért nem főz?

       KedvelésKedvelés

     • Ja, bocsi, félreérthető voltam. Nekem is főz, természetesen, bármikor, bármit, csak én mást szoktam enni, mint ők, és ezért inkább rendelek. Mindent megtesz, ezzel nincs gond. 🙂
       Azzal van gond, hogy én vagyok a hasznavehetetlen mások szemében (holott sok mindent mást megcsinálok, de ez a főzős dolog, ez valahogy a vesszőparipa….)

       KedvelésKedvelés

     • Ja, értem. Jó neked. Én a főzést utálom a legeslegeslegjobban mindenféle házimunka közül. Ha valaki átvállalná… ahhh.

       Egyébként meg a vesszőparipázók irigyek, hogy neked nem kell félnapokat a konyhában állni (aminek az eredménye 3-8 perc alatt lesz az enyészeté/a kutya sem kóstolja meg).

       KedvelésKedvelés

     • “minek van az asszony, ha nem főz.”
       Hát hogy takarítson meg mosson.

       KedvelésKedvelés

     • Hat, semmivel. Csak tegnap nem foztem. Azert szoktunk, no. De nem szeretek. Inkabb a takaritas.
       Ha nincs energiam, rendelunk valamit, vagy pizzat (mirelit, igen) eszunk. Bar most, h nem akarok glutént enni, hat kicsit nehezebb.

       KedvelésKedvelés

   • Angolórákat tartok egy közeli családnál, és úgy megszerettem az anyukát múltkor. Kísér ki, fagyos téli este, és a főzésről beszélgetünk. Hogy ő már hogy unja, de a fiúk miatt muszáj, még az a legolcsóbb és legjobb, amit otthon tud összedobni, csak ne kéne minden este. Ezzel abszolút tudtam azonosulni, és ott, a fagyos februári estében még vagy húsz percig beszélgettünk, mert mással erről nem tud, nem akar, rajtam meg látta, hogy eszembe se jut ítélkezni fölötte, sőt. Jó találkozások ezek.

     KedvelésKedvelik 1 személy

     Hozzászólás ↓

4. Mostanában én sem vagyok jófej. A férjem kapja a legkevesebbet az energiámból, időmből, jófejségemből – a gyerektől nincs pofám elvenni, ezért ő szívja meg a kimerültségemet. És én hogy fogadkoztam, hogy velem nem így lesz…!

   KedvelésKedvelés

   Hozzászólás ↓

5. “Hullafáradtak a gyerekeim. Abban támogatom őket, hogy rossz érzéseiket elhallgattatva engedelmesen menjenek naponta a vágóhídra. Minden nap szakszerűen levágnak róluk valamit. ”
   Jaj,ez fáj nekem is !
   Az egész egy kényszerű menetelés. Péntekentől hétfőig regenerálódunk,nyaldossuk a sebeinket.
   Azért örülök,hogy a fiam nem túlbuzgó,szerez magának kellemes pillanatokat is.Én?
   Mi az apjával?
   Hát kevés a langyos,kellemes.

   KedvelésKedvelés

   Hozzászólás ↓

6. Azt gondolom, hogy igazad van. 😀

   KedvelésKedvelés

   Hozzászólás ↓

   • Szia. 🙂

     KedvelésKedvelés

     Hozzászólás ↓

7. Like.

   KedvelésKedvelés

   Hozzászólás ↓

8. Szerintem is valahogy így éri meg. De betolják a széket, összeszedik stb. Néha, nem mindig. De arra nem tanítjuk őket, hogy ez a mi dolgunk lenne helyettük. Aztán majd 15 évesen egyszer csak hirtelen elvárom, hogy elég nagy vagy te ehhez? Majd kiderül.
   De a székely himnusz az miért hamis? Nem vágom.

   KedvelésKedvelés

   Hozzászólás ↓

   • Nem székely, nem himnusz, nem jó. 🙂

     KedvelésKedvelés

     Hozzászólás ↓

     • Én is okulnék.Hallgatlak.

       KedvelésKedvelés

     • https://hu.wikipedia.org/wiki/Székely_himnusz

       KedvelésKedvelés

     • Ez már az én véleményem, de nem túl jó zeneileg és szövegileg sem, ideológia miatt kapták fel. Kb. a Kárpátiáról (nem az ereetiről, a Palya Bea féléről beszélrek, hanem arról az együttesről, amelyik még a nevét is lenyúlta) is ez a véleményem: tehetség és szorgalom helyett meglovagolták a könnyebb, ideológiai lovat.

       KedvelésKedvelés

     • Vigyázzunk, van, akinek érzelmileg érzékeny, én is kerülöm a témát. De kellett valami markánsan jellemző. A Nem is a románok támadták meg… mondatot, történelmi ismeretek híján, nem tudnám befejezni, de a buta nagymagyarkodás van itt bírálat tárgyául górcső alá véve érintőleges célzás és sejtetés sejtszintjén. 🙂

       KedvelésKedvelés

     • Jó, az az én véleményem, és nem ettől hamis (a számomra). Hanem attól, hogy pesti, 20. századi műdal, semmi köze a székelyekhez.

       KedvelésKedvelés

     • He-he. Pedig azt a mondatot én úgy fejezném be: ja de, a románok azok pont tényleg. De a mélymagyarkodás az nem jó senkinek.

       KedvelésKedvelés

     • Jo,hogy megmutattad.Magamtol nem kerestem volna ra az biztos.
       En nem vagyok erzekeny a temara,inkabb figyelek.
       Erdekes,hogy bar megismertem sok embert szekelyt meg romant,latom az emberi ertekeket,azt is,hogy nincs kulonbseg koztunk,egyutt is elunk nap mint nap,azert a hatterben mukodik az otthonrol hozott elfogult,sztereotipikus velemeny a masik neprol.
       A valodi tudas,informacio keves,ritkan nyilik alkalom tanulni valami hiteleset a temaban.

       KedvelésKedvelés

   • Mert nem zeneértő játssza. Ideológia a hangszere. Csak példa, kurrens elvárt iskolai felbuzdulás.

     KedvelésKedvelés

     Hozzászólás ↓

     • Elvárt iskolai felbuzdulás? Nahát, a mi időnkben (90es évek) még szinte be volt tiltva. De értem, ja.

       KedvelésKedvelés

     • Igen, ez megváltozott.

       KedvelésKedvelés

9. Hát azért ennyire nem egyszerű.

   Lehet az ötévesnek mindegy a frissen mosott ruha a földön, a morzsák meg a macskaszőr a padlón, de én nem fogom magamat becsapni azzal, hogy én szeretek hangyák közt társasozni a nappaliban, hogy nekem tetszik, mikor sáros cipővel a tiszta ruhára lépnek, és nem is nagyon hiszek benne, hogy én ettől jó fej leszek, amikor hazudom magamnak hogy ez most nekem mindegy. Nem az elvágólagos rend a mániám, nem alap elvárás a színjeles bizi, de szerintem is érdemes megtanulni németül meg angolul, akár néha este görnyedve a munkafüzet felett, és néha akkor is főzök, ha nincs kedvem, mert nekem sincs kedvem üres zsemlét ebédelni másnap, amúgy nem csak én főzök, és ő se mindig csak öröm-mókakacagásból, és ettől még nem vagyunk rossz fejek feltétlenül, hogy megcsináljuk a nemszeretem dolgokat, mert azok elhagyása is kellemetlen következményekkel jár.

   De útálom én azokat, akik mindig kenetesen javasolják, hogy csomagoljuk mindig játékba a nemszeretem dolgokat: átmelózott nap után nincs fantáziám rendrakóversenyt vagy manóeltüntetőt vagy bármit kitalálni, csak rakjuk el, mert belelépek, eltöröm, nem fogjuk megtalálni, és minél előbb kész, annál előbb mesélhetünk, mehetünk aludni, ennyi, nincs minden nap kedvem varázsolni, ha irigylem is azokat, akik gyárilag varázsolnak zsigerből. Fogorvoshoz is járunk, nem mert buli, hanem mert fogatlanul, fájdalmakkal élni nem buli.

   Szóval én azt látom, néha ha jó fej akarok lenni, ha nem, nem lehet megúszni dolgokat: ha az rosszfejség, hogy igényeim vannak, hát akkor rossz fej vagyok alkalmanként. „Magamat kímélem, hogy néha kicsit maradjon erőm saját jófejségeimre, de akkor rossz fej vagyok velük. Vagy csinálok mindent, jó fej anyaként, és belerepedezem, -szürkülök.” – hát ha az a jófejség, hogy mindent rájuk kell hagyni és csicskaként robotolni, ha akkor szeretnek, ha nincsenek is igényeim, akkor megette a fene.
   Nem tragédia, ha a gyerek is rááll arra, hogy elpucolja a saját szarát, alkalmanként néha a másét is, sokkal könnyebb a zélet úgy. A mindennapi élet akkor se all inkluzív vidámpark folyamatosan, ha nem liheg állandóan a külvilág az elvárásaival.

   Voltam nyaralni ifjúkoromban elkényeztetett félfelnőttekkel, egy-három nap után csicsogott a fürdőszoba, ragadt a vécé, elfogytak a tiszta edények, és folyton orra buktam a cuccaikban, elvégre nyaralunk, nem dógozunk! Nem jutottunk el helyekre, mert fúj, föl kell kelni. Főzzünk valami finomat, javasolták, aztán várták hogy megcsinálja más. Én meg nem voltam jó fej, mert nem élveztem ezt, sőt szóvá tettem – kíváncsi vagyok, hányan és mikor nőttek ki ebből. Átcsaptak-e a posztban leírt mindenkit kiszolgáló családanyába.

   KedvelésKedvelés

   Hozzászólás ↓

   • Én se szeretek. Csakhogy ennyi mindent nem lehet bírni. Én egyedül vagyok. Pénzt keresek, éjt nappallá téve. Így vagy takarítónő, vagy elviselése a nem túl ideális általános állapotnak.

     KedvelésKedvelés

     Hozzászólás ↓

   • ‘Macs’, lefordítom.
     “Inkább maradjon ott az a rohadt zokni, mint hogy az egész életünk annak kiszabásával, lesésével, ellenőrzésével teljen el, hogy ki vigye ki, vigye már ki valaki.”
     Illetve:
     “akit nagyon zavar, milyen irányban állnak a kanalak a fiókban, vagyis: aki bizonyos lazaságot, elengedést, spontaneitást, nem-feszességet nem honosít meg az otthonában, az, ha nő, szükségképp őrmester lesz, kilúgozott, feszes stressztömeg. Nem éri meg.”
     Mi ezt tökélyre vittük, asszem. És nálunk kupi van, de azért mi sem zoknihegyek tetején élünk.

     KedvelésKedvelés

     Hozzászólás ↓

   • Én azt hiszem, értem. Az nem rosszfejség, ha ráveszi az ember a családját olyan dolgokra, amiket senki se szeret, mert az tényleg van. De ha közben én magam üres vagyok, ki vagyok lúgozva, akkor az egész örömtelen, mert a muszáj tennivaló után nem tudok átállni az élvezetes dolgokra (esti összebújás a gyerekekkel vagy akár a férjjel, együtt ebédelés, játék a rendbe rakott szobában), annyira elveszítettem valamit, azt, amitől tudnék szívből jelen lenni. Embertelen elvárásoknak kéne megfelelnünk, és aki nem jön rá idejében, hogy képtelenség, az tényleg elveszíti az önmagával való kapcsolatot. Vagy nem jól gondolom?

     KedvelésKedvelés

     Hozzászólás ↓

   • “ettől még nem vagyunk rossz fejek feltétlenül, hogy megcsináljuk a nemszeretem dolgokat” ez tök igazságtalan vád a poszttal szemben.
     Aki készenlétben áll, és feszes az agya, az rossz fej lesz. vagy nekem nem való, tudod, én versenyló vagyok, olyan, aki megszökik…
     A másik, hogy én tökegyedül vagyok, évekig voltam is, és évek óta vagyok, és két egész kicsi gyerekem van, ezt kéretik belekalkulálni.
     Nekem nem unatkozó döntés, hogy milyen mértékig végezzek házimunkát, vagy mikor tudok bemenni a főgázhoz, hanem kemény kényszer.
     A kényszerek néha egészsgesek, ki tudják élezni a dolgokat, láthatóvá teszik a lényeget.
     Ismerősi körben megőrülök attól a fajta nőtől, akinek olyan nagyon fontos és identitásszerű, hogy az ő konyhájában a fakanalak, meg hogy vannak hajtogatva a pólók, meg neki ne rakjon senki rendet, meg ő inkább egyedül, mert idegesíti, ha más máshogy. Aki képes az anyósára pl. ilyenek miatt neheztelni. Ahol akkora cirkusz és fesztivál és gondosság van folyamatosan van egy-két gyerek körül, hogy jaj, hova veszik fel, mi lesz vele, együtt-tanulás, hamis furulyaszólók facebookra posztolása. Jóléti önzés ez is. Akiknek ekkora üzem és hisztéria a háztartás, az otthon, akik rossz fejek lettek tőle, kényszeresek, aggódók, “xeno”fóbok. Na, őket felfalta a szerep végképp.

     KedvelésKedvelés

     Hozzászólás ↓

     • Ja nem.

       Én épp a kényszerekre gondolok, hogy szépen meglátszik, mi ami nélkül problémás élni (kaja legyen, nem is mindegy milyen), hogy valamilyen szinten kell hogy lássuk, mi hol található épp (kurvára utálok folyton keresgélni).

       Sose szóltam bele, a többiek milyen stílusban pakolnak, mosogatnak, tanulnak német igéket, lényeg hogy az eredmény meglegyen. Viszont nincs jutifali és puszikák, csak mert mosott fogat, berakta a cuccát a táskájába másnapra, igaz, ha nem csinálja meg, akkor úgyis van természetes következmény, nem kell még ráerősítenem házi hisztivel. És ugyan mi többen vagyunk felnőttek, de az otthon töltött időnk nem igazán sok (hektikus beosztása és iszonyat túlórája egyikünknek, rendszeres hétvégézéssel, némi rugalmasságot feltételező, de azért mégiscsak 8+2 órás irodakukacsága a másiknak), és szatelitként még kapcsolódik hozzánk rengeteg ember, akik elvileg ugye segítségnek is vannak, viszont ugye a kölcsönösség jegyében mi is közreműködünk és segítünk nekik, tökegyedül lenni iszonyat felelősség, nemegyedül lenni meg alkalmazkodás, nem, nem behódolás, hanem racionális, elfogadott, de azért mégiscsak alkalmazkodás.

       A kölkeim meg elvannak ám jól állandó engem-nyüstölés nélkül is, de azért ez tanulási tapasztalat és természetes érés eredménye, és minden, ami észrevétlenül működik-működtetődik (van ilyen ige??), az kiskorúak által nincs észre véve, evvan, én se vettem észre. Néha bezony zajt kell csapni, és bármilyen útálatos,explicite kijelenteni, hogy nem a tündérkék takarítottak ki és mostak fel, és nem a házimanó rakja a zoknit a fiókba, és nem kell hozzá különleges diploma se. Szarul hangzik, de sokkal nagyobbat koppan felnőttként, amikor ilyen idiótaságokon bukik meg esetleg párkapcsolata, hogy azt várja másik felnőttől, hogy fogadja őt örökbe és rakja utána a szennyest. Most nem fáj, most tanulási folyamat a többivel együtt. Harmincévesen fáj majd, ha valami szívszerelem fogja az arcába vágni.
       Viszont az is tény, gyerekeinkkel való együttlét elsődlegesen nem szabad hogy ezekről szóljon, pont azért kell egyértelművé tenni, hogy nyervogás helyett megcsináljuk, amit TÉNYLEG muszáj, és utána lehet menni labdázni. Ha anya elsősorban a háztartásról szól, na hogy akkor minek nézik a gyerekei….jajjjj.

       KedvelésKedvelés

10. Én néha nem nem jó fej, hanem szemétláda vagyok. Nyaggatok. Követelek. Vicceskedem, de máson, nem vele. És beszólás, bántás lesz belőle, de nem annak indult, viszont így csapódik le.
    Mozgatom a másikat: csináld ezt, csináld azt, ne nekem kelljen. Mert zavar a kupi, de frásznak van kedve megcsinálni.
    Ha nem csinálom, ott marad az egész. Vagy ki tudja. Lehet, felfedezhetem az el nem mosogatott cuccok mikroflóráját.
    Nem vagyok házias, de a készen várt rendet tudnám élvezni. Látszik, odahaza anyám cselédkedett, ott szoktam ezt meg. Azt, hogy kiszolgálnak, kiganajozzák a környezetem, míg én a kisujjamat se mozdítom.
    Saját terepen már nekem kéne ezt fenntartani, beleadni, csak az meg fúj. Lusta disznó, a rendezett környezet mögötti munka tátongása láttán elrettenek. De nem lusta., Másra fordítom azt az időt. Magamra, magunkra, nem háztartásra. Csak a régi berögzülések néha rázzák a láncot.

    KedvelésKedvelés

    Hozzászólás ↓

    • “Én néha nem nem jó fej, hanem szemétláda vagyok. Nyaggatok. Követelek. Vicceskedem, de máson, nem vele. És beszólás, bántás lesz belőle, de nem annak indult, viszont így csapódik le.”

      Én is!
      De szeretnék ezen változtatni és szerintem hosszútávon sikerülni is fog. Hátha..

      Egyébként nehéz összehangolni az elvárásokat a lelki higiéniával, de talán van remény. Magán-élet kell.

      KedvelésKedvelés

      Hozzászólás ↓

11. Úgy legyen!

    KedvelésKedvelés

    Hozzászólás ↓

12. Meglehet ezt úszni gyerekekkel napi 8-10-12 órás (néha hétvége is) munka mellett?

    KedvelésKedvelés

    Hozzászólás ↓

    • Nem tudom. Én nem akarok stresszben élni, rossz fej lenni.

      Játszótérről jövünk. Néha és rövidebb időre szívesen megyek velük, mindig máshova, és nagyon élvezik. De ahogy az itteni, erőforrásokban bővelkedő családok sarjai üzemszerűen nyüstölik a szüleiket, azt nézni, hallani is rossz. Ahogy rekedten kiabál a túlvégről, hússzor is egymás után, elváróan: anyaaaa…! És anyaaaa odamegy és rendelkezésre áll. Ahogy előre be akarja biztosítani, hogy neki mi minden jár. Most nem is az, hogy nekem sokkal kényelmesebb, hogy bambán (hajnali vérvétel miatt álmosan) heverek a napsütötte gyepen. De a gyerekeim, ama önállóak, jól elvannak, ezeknek meg állandóan valami bajuk van, morognak, sírnak, összevesznek.

      Ahogy a fiúk vadak, erőteljesek, hangosak, és látszik, hogy nekik szabad. Ahogy minden szarért nyafognak, panaszkodnak, a folyamatos elégedetlenség állapotában léteznek. Apáiknak van lányuk is, úgy vannak vele láthatólag, hogy hát van kutya is, macska is, az is aranyos, de azért mégis inkább a kutya a valamirevaló. Azért megtartjuk a macskát is.

      KedvelésKedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Ennyire? Nekem az a tapasztalatom, hogy szülés előtt többnyire “azért legyen fiú az első” a hangulat apukák oldaláról.
        Majd amikor megszületett – nemtől függetlenül – majomszeretettel kényeztetik a piciket. A kisgyerek megérzi, hogy isten lett, bármit elér, és ezzel (vissza)él…
        Az utóbbi napokban több hisztiző gyerekkel találkoztam az utcán, itt-ott. Fura volt, hogy kimondottan idegesítettek, mert régebben mosolyogtam ezeken a helyzeteken. Most kimondottan iritállóan hatottak rám a “magukat földhöz vágó” sikító gyerekek. Nem véletlen, hogy a gyerekeid másképp reagálnak, és jól teszed, hogy nem stresszelsz minden marhaságon.

        KedvelésKedvelés

      • Én konrétan reszketni kezdek. Nem nekem szól, de hogy képzeli a gyerek, hogy így terrorizál? Apró faszságok miatt ordítás, követelőzés? És miért partnerek ebben a szülők, nagyszülők?

        Büszke vagyok a gyerekeimre. Szerencsém is van.

        És azon kívül, hogy nem ugráltatás és nyafogás az élet, jó szívvel el tudom őket engedni zsúrba, táborba, nincs aggódás, hogy válogat, meg nem alszik, meg hisztizik, és tök jókat mondanak róluk. Mindez csak azért, mert lusta vagyok és/vagy ennyit, amennyit a hagyományos gondosanyaság jelent, nem lehet bírni.

        KedvelésKedvelés

      • Nem egészen ez a helyzet, de nekem is általában ilyenek a gyerekeim, bárhova, bármilyen helyre, bárkivel el tudom engedni, mert jófejek lesznek, de engem azért próbálgatnak rendesen. Meg tök érdekes, de az egyik földhözverősen nyomja a hisztit. A nagyobb ilyet sose csinált, aztán jön a kicsi, ugyanaz a család, ugyanolyan körülmények, ő meg már jóformán a pólyában feszíti magát, ha valami nem tetszik, épp csak hasrafordult, már tudta ezt a földhöz csapom magam hisztit. Nem csinálja gyakran, de ha mégis, akkor éktelen. A nagyobbik meg tök értetlenkedve nézi, hogy ez most mi.

        KedvelésKedvelés

      • Ez nem valami idegrendszeri…? Bocs. Vagy alkat.

        Jaj. ma megyünk a Szent István parknál. A fiamnak kék crocsa van, legós. Jön biciklin egy nagyobb fiú, neki is olyan, de sárga. Mondom (a fiúnak): neked sárga van, neki kék. Percek múlva kezd a fiam sírni. Miért mondtad, hogy nekem van sárga? Bömbölt. Ilyenek miatt.

        KedvelésKedvelés

      • Nekem lenne egy kérdésem, remélem nem váltok vele ki vihart, nincs semmiféle összehasonlítási alapom, mivel nincs gyermekem.
        A földhözverő, elkényeztetett gyermekekről jutott eszembe, hogy az utóbbi években, jellemzően értelmiségi barátnőim kisfiai, kislányai – valami elképesztően…neveletlenek, írhatom ezt?
        Először találkozunk, köszönj a néninek/nekem! Gyerek csúnyán végigmér, neeeeem. Vagy elrohan. Vagy a cipőjét bámulja.
        A dolog egyáltalán nem rólam szól, először látnak, nincs velem semmi gond. Anyuka meg nem győz elnézést kérni – a gyermektől, hogy ilyesmire kérte!
        Én meg hüledezem, de persze nem mondok semmit, hanem előreköszönök a gyereknek, megkérdem, hogy van és kedvesen mosolygok rá, mikor rugdossa a cipőjét. Ilyen történetem elég sok van és azért meglepő, mert nálunk természetes volt, hogy felnőttel nem viselkedünk így. Engem nagyon összeszidtak volna ilyesmiért, pedig szeretetteljes családom volt.
        Ám ami még meglepőbb, hogy a szülők számára ez mintha teljesen természetes lenne.

        KedvelésKedvelés

      • Ez a “köszönj szépen” változóban van. Mint a tegeződés szabályai. A tekinzélyelvű, bután hierarchikus régi világ részének gondolják sokan.
        A kellek, a kényszerek, a megszégyenítés, a büntetés kiszorulóban a nevelés eszköztárából.
        A szülők belefáradtak a harcba, és nem akarnak a gyereknek sérülést okozni.
        A mi ismerőseink elnézőek, ha a gyerek nem köszön.
        Iskolás kortól komoly elvárás, hogy (hatalmi helyzetű) felnőttnek köszönjenek.

        KedvelésKedvelés

      • Igen, ilyesmire én is gondoltam.
        De ha másképp közelítem meg, akkor is ugyanerre jutok.
        Szóval akkor én köszönök. Mosolygok, szia! Normálisan, mintha egy felnőttel találkoznék.
        De hiába, ha épp “olyanja van”, kifejezetten csúnyán néz. Nem köszön vissza.
        (Persze megtehetem, hogy én sem köszönök, szoktam is, de akkor meg az anyuka akad ki)

        Vagy vendégségben voltunk valahol az emberemmel, háziak kislánya beszalad, és elkezd kiabálni a szülőknek, hogy menjünk innen, mert ő itt (a nappaliban voltunk) játszani akar. És küldjenek minket haza. Most.
        És ez a bűbájos kislány mondjuk hozzám vágja a játékát. És az anyuka körbeugrálja, hogy jaj, hát mi a baj, mitől rossz a kedved? (semmitől)

        Na jó, ebből az jöhet le, hogy egy boszorkány vagyok. Alapvetően kedvelnek a gyermekek, sőt, ők szoktak hozzám jönni, csak azt akarom ezzel mondani, hogy mindenkinek vannak rossz pillanatai, néha én is mufurc fejjel megyek a boltba, hiába mosolyog a leány, de nem hiszem, hogy jó az, ha a szülők ezt ilyetén bátorítják is.

        Persze lehet, hogy patriarchálisan gondolkodom, de vállalom.
        Jól van, kicsit túlragoztam ezt.

        KedvelésKedvelés

      • Nem, ez fontos.
        Én a lányomon látom, hogy szégyelli magát köszönési helyzetben. Mintha vizsgázna.
        Emlékszem, egész késő huszonéves koromig nem tudtam laza lenni az anyám ismerőseivel meg a volt tanárokkal, mindent megtettem, hogy ne kelljen köszönni.
        Mostanra lettem felszabadult, nagyon közvetlen. Iszonyúan szorongtam, mostanra győztem le.

        KedvelésKedvelés

      • En kifejezetten szeretem, ha ilyenkor megmakacsolja magat es csak azert sem koszon.

        KedvelésKedvelés

      • Igen, én is azt érzem: nem idomított kiskutya, hanem egyéniség.

        KedvelésKedvelés

      • Abbol indulok ki, mennyire nem ertettem sot dacossa valtam amikor szamomra ismeretlen, erdektelen felnotteknek kellett koszongetni.(“nem igaz, hogy annyit nem tudsz mondani, hogy csokol” kar rancigalas mellett) Ennel mar csak a ritkan latott es nem kedvelt rokonoknak “adj egy puszit Mari nenednek, Pista batyadnak kislanyom”-at utaltam jobban. Elvettek az onrendelkezesi jogomat. 😉 Bar en a csak azert se tipusu gyerek voltam. utaltak is a felnottek, a batyamat meg imadtak. “Milyen aldott, jo fiad van Bozsi, de hat a kislannyal azert nehez dolgotok lehet.” A tesomrol persze nem tudtak milyen valojaban, mert olyan jo nevelt volt tarsasagban, bezzeg en, aki leszartam oket.

        KedvelésKedvelés

13. Nagyon jó összegzése ez a poszt annak, amiért én kihagyom a gyerekezést. Rossz belegondolni, hogy este fáradtan hazaesem a melóból, főleg télen, amikor fél ötkor már sötét van, és EZ vár. A reggelekről nem is beszélve, hiszen télen még sötétben indulok el, örülök, ha magamat összekapom valahogy, nem még az álmos, hisztis gyereket. A francnak kell ez – tudom, hogy anyámnak igaza van, és öregkoromra majd a kutya se néz felém, ha nem lesznek gyerekeim, de én képtelen lennék ezt végigcsinálni. Szerintem másfél hónap alatt az őrület szélére kerülnék.

    Igaz, én nem vagyok egyedül, de látom a férjemen is, hogy milyen hullán szokott hazaérni, pláne ilyenkor nyáron, mikor egész nap kint van a porban, zajban, melegben – neki se lenne sok ereje még este gyereket nevelni, vidámnak, viccesnek, meg következetesnek lenni, főzni, mosni, vasalni meg hasonlók. Mikor tudnánk nyugodtan együtt lenni? És mikor olvasnánk? Mikor sportolnánk? Mikor nézném a kedvenc sorozataimat? Mikor angoloznék? Mikor beszélgetnék a barátaimmal? Vállat vonni meg nem tudnék, hogy ha gané van a lakásban, akkor gané van, ha nincs kaja, hát rendelünk pizzát vagy eszünk zsemlét, mit bánom én – mert túlságosan szeretem a rendet, a tisztaságot, de főleg a csendet és a nyugalmat szeretem, az meg gyerekek mellett nem nagyon van. Annyira szomorú, de épp most látom barátainkon is, akik többgyerekesek, hogy ez még úgy is iszonyú meló, és sokszor kényszerül az ember önkizsákmányolásra, ha ketten vannak ár, és viszonylag jók a külső körülmények. Pár év alatt mindkét fél kimerül, és még egy biztos házasság is meginoghat az állandó feszültség miatt – és nem, náluk sincs rend, sőt oltári kupi van, és nem is igyekeznek tökéletes szülők látszatát kelteni, de néha még a minimumot is rohadt nehéz hozni, ha valaki évek óta nem aludta ki magát.

    KedvelésKedvelés

    Hozzászólás ↓

    • Ha van gyerek az sem garancia arra, hogy oregkorban rad nyitjak az ajtot. Az is milyen szomoru, amikor az oreg szuloket honaprol honapra az elteti, hogy jonnek a gyerekek latogatoba.
      Egyszer lattam egy szep dokumetumfilmet a magnyos oregekrol. Kulonfele kornyezetben. Gyonyoruen volt fenylekepzve. Sosem fogom elfelejteni azokat a tekinteteket es azt a tulcsordulo, erzelemmel teli pillantasokat melyeket kivetel nelkul a haziallataikra vetettek. Nem erzelgos film volt egyebkent, de nagyon szep.

      KedvelésKedvelés

      Hozzászólás ↓

    • Légysziii…

      KedvelésKedvelés

      Hozzászólás ↓

    • Ez egy elég gáz hozzászólás volt.

      KedvelésKedvelés

      Hozzászólás ↓

    • Arita, TE SE járj ide önigazolni és másokban, akik anyák lettek, és ez nem holmi selyemfestés vagy hasonló hobbi, amit csak úgy elhagyunk, rossz érzéseket kelteni. Hihetetlenül nem empatikus.

      KedvelésKedvelés

      Hozzászólás ↓

    • A kedvenc sorozat meg a gyerekvállalás összevetése….mit írjak, hogy ne sértselek vérig? Átgondoltad te ezt a hozzászólást?

      KedvelésKedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Az már kiderült, hogy Arita életében nem kósza hobbi, hanem önálló entitás, valóságos mitológia a sorozat meg az anime. (Próbálom megérteni.)

        Ettől még elképesztően dologias és nem-spirituális és empátiátlan is ez így. Meg még önigazoló: mások pórul jártak, de én jól döntöttem.

        KedvelésKedvelés

      • Az animés időszakom már lecsengett az utóbbi pár évben, de 6-7 évig tényleg nagyon vastagon benne voltam, hobbi és munka szinten is. Nem mondanám, hogy mitológia, hanem valóság, amiben élsz, olyasmi, mint a sport vagy a szerelem, épp olyan sodró lendülettel visz, és nagyon rá lehet kattanni, főleg, ha megfelelő társaság és fórum is van hozzá. Nekem rengeteget adott az életemhez.

        KedvelésKedvelés

      • Igen, ilyesmire gondoltam, hogy nem valami felszínes hobbi.

        KedvelésKedvelés

    • Én soha nem értettem azokat az embereket, akik azért szülnek gyereket, hogy öregen ne maradjanak egyedül.

      KedvelésKedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Ismertél ilyeneket, vagy hallottál róla, hogy valaki látta őket? Nem ördögtől való a gyerekvállalás, sokan örömből tettük és jól vagyunk benne.

        KedvelésKedvelés

    • Igen, ez tényleg ilyen. És mikor belevágtunk, nem gondoltuk, hogy ilyen lesz. De nem előre kell hozzá erő, hanem ott és akkor, mikor szükség van rá. És akkor általában van, még akkor is, ha tudjuk, hogy mennyi mindent b..tunk el, és fogunk is elb…ni. Sose cserélném el a gyerekes létemet nyugodt, gyermektelenre, mert olyan elképesztő gazdagság, az élet áradása, gyarapodás, erő – ilyenekkel tudnám leírni, hogy anya lehetek. Ha előre mindent megfontoltam volna, eleve meg se házasodom. Gyereket meg aztán pláne nem szülök. De szerintem amiket itt felhoztál, azok nem érvek. Hanem lehet azt mondani, hogy egyszerűen nem akarok, punktum.

      KedvelésKedvelés

      Hozzászólás ↓

    • Ó, de szeretem en a rendet meg a tisztasagot!
      A gyerekem meg leszarja. Osszefirkalta a falat, uristen, most mi lesz?? Semmi. Mi lenne? Majd ha nagyobb lesz, mar nem firkal.
      Neha megbantam, hogy bevallaltuk.
      De semmiert nem adnam ezt az eletet.
      Amikor hat hetesen eloszor ram mosolygott igazibol, vagy amikor elindult. Vagy amikor beszelni kezdett. Humora van, sajat poenjai vannak ket evesen. Okos. Nem okosabb meg szebb mint mas gyerekek. De kedves, jo lelku, ad a kakaojabol, megkinal a kajajabol is. Szed nekem viragot.
      Faradt vagyok? Igen. Keveset olvasok (könyvet legalabbis), nem jarok szinhazba, se szorakozni (na oda mondjuk nem is vagyom).
      Nem, arita, nem kell gyereket vallalnod.
      De veszteseg, igen. Nekem az lenne.
      Ha neked nem az, nekem nem baj.
      De ez a szemforgatos nemtommicsoda nem illik hozzad, ezt ne csinald.

      KedvelésKedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Szépen irod ursa ,
        én már csak nézem aritát ,nem mondok semmit de örülök hogy beszéltek vele 🙂

        KedvelésKedvelés

      • Te sokszor csinalod ezt. 🙂

        KedvelésKedvelés

      • Szoktam próbálkozni egyszer,kétszer 🙂
        amit az öregekről irtál szép,és sajnos igaz…

        KedvelésKedvelés

      • Nagyon felreertettel, eso. De nem irom ezt most nyilvanosba le.

        KedvelésKedvelés

      • Jaj,Lucerna én semmi negativat nem akartam irni neked,csak összevontam a reagálásomat két hozzászólásodra.
        Balul sikerült 😐
        ?

        KedvelésKedvelés

      • Nem, nem is erre gondoltam, a nekem irtra.

        KedvelésKedvelés

      • Aha. Ja.

        KedvelésKedvelés

    • aritareal, az jó, ha felismered, hogy nem való neked a gyerekezés. Én nem mondom azt, hogy meg fogod bánni, főleg ha ezt valóban helyre tudod tenni magadban. Szerintem ez nem könnyű ügy.

      Ugyanakkor a gyerek nem csak ennyi, nem csak lemondás. Szokták is mondani, hogy nem könnyű, mégis megéri ;).
      Ráadásul felértékelődik a kettesben vagy épp egyedül töltött idő, egy végigolvasott könyv, egy két órás futás, egy valódi kedvvel elkövetett főzés, egy felszabadult szeretkezés. És ha vannak ilyen ritkábbá, de értékesebbé vált pillanatok, akkor a gyerekkel töltött idő is mindjárt értékesebb és tartalmasabb lesz.

      KedvelésKedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Én nem akarom Aritának megmagyarázni, hogy “és mégsem adnánk a gyerekeinket semmiért”, sem semmilyen módon győzködni azt, aki nem akar gyereket. Ő tudja, jó oka van rá, én nem állok semmilyen lobbi mögé. Nekem sem azért lett minden gyerekem, mert nagyon akartam. De én úgy írok, hogy anyát vagy anyával empatizáló, az értékeinket, meggyőződéseinket alapvetőnek tartó olvasót tételezek fel, akinek nem kell magyarázni, mi a jó ebben, nem kell redundáns módon leírni, hogy nagyon szeretjük őket, és a létünk egészét emelték más dimenzióba. De hogy “huhh, de jó, veletek ellentétben nekem nincs gyerekem”??? Ez így durva ítélet, vagy nem tudom, értetlen leegyszerűsítés. Bennem nagyon rossz érzéseket kelt. És már volt, és már jeleztem.

        KedvelésKedvelés

      • Arita onmagarol a sajat viszonyulasarol irt. Nem azt irta, hogy az anyasag ugy altalaban szar mindenki masnak is es aki gyereket vallal az nem normalis. Azokat a prioritasokat fogalmazta meg amelyek fontosak szamara, persze lehet ezen szornyulkodni es az is lehet, hogy nem eleg finom a megfogalmazas es leegyszerusitett, de en nem azt olvastam ki belole, hogy az egy sommas elitelese a a gyerekvallalasnak vagy azoknak akiknek ez fontos. Ami a bejegyzesben le van irva az nehany embernek gyerekjatek, konnyeden oldja meg masoknak mar frusztralo, mig megint masoknak elkepzelhetetlen.

        KedvelésKedvelés

      • nekem is úgy tűnik, hogy a komment sokkal inkább a saját szorongásokról szól, mintsem mások megítéléséről

        KedvelésKedvelés

      • Szerintem szorongás pont nem volt benne, egy vállalt és érvényes döntés volt, és csak a poszthoz és a mi anyai kínjainkhoz (én pl. nem saját döntésből egyedül) képest bántó. Nem is arról szól, hogy na, ezt kell megúszni. Ha arra használja, az már önigazolás. Nem a gyerekezést kell “megúszni”, hanem a hazug szerepet. Ez félreolvasás, a blogger ilyenkor szomorú. Meg valahogy a többiek anyaságának, gyerekeinek degradálása is ez. Persze lehet, hogy én is degradálok családokat, ama rendezett életűeket. Na de tényleg fehér holló a boldog családanya.

        KedvelésKedvelés

    • Kifelejted, hogy
      szereted a gyereket, ő egy kicsit olyan, mintha te lennél
      ha őszinte vállalás, akkor kettőtök felelőssége
      NEM, NEM ennek az összegzése a poszt, amit írsz, hanem annak, hogy nem érdemes önkizsákmányoló módon anyának lenni. Ha felismered a szerepet, lehet másképp is. látok én is példákat az olvasók között. És igazán nem azzal jövök, hogy “de vannak örömök is”.

      KedvelésKedvelés

      Hozzászólás ↓

    • Nem gondoltam, hogy ilyen figyelmet kelt a hozzászólásom, főleg, hogy írtam már erről régebben.

      Nem hinném, hogy önigazolok – önigazolásra akkor lenne szükségem, ha igazából vágynék gyerekre, de nem lehetne, vagy nem merném vállalni, és érvek, indokok kellenének, hogy miért nincs. De nem vágyom rá és punktum, ez tényleg így van Gyöngyi.

      Nem hiszem azt sem, hogy én jobban döntöttem, mint mások, és most örülök magamnak, hogy de okos vagyok – nem tudom, hogy miért érezte ezt bárki a hozzászólásomból. Saját magamról, az én számomra fontos dolgokról írtam, a saját szemszögemből – elhiszem, hogy sokaknak ez furcsa, vagy ellenszenves – Veriférje, Anna, Ursaminor – de én így élek és így gondolkodom. A legtöbb ember kiakad rajta, hogy nekem a nyugalom, a könyveim, a kedvenc filmjeim, sorozataim, a sportolás, a kis hülyeségeim, a munkám többet érnek, mint a gyermekvállalás. Szeretem ezeket a dolgokat, így vagyok működőképes így érzem jól magam – ha ezekre nem lenne időm és energiám, boldogtalan lennék. A társadalmunk azt várja el, hogy ez fordítva legyen, legyen a gyerek az első, és aki nem így gondolkodik, afelett kőkeményen ítélnek – a rokonságom, a saját anyám is így van ezzel, legyáváznak, önzőnek, sőt szívtelennek tartanak. Volt, aki a szemembe mondta, hogy megérdemlem, ha egyedül fordulok fel.

      Soha nem mondtam senkinek, akinek gyereke van, hogy hülye – most sem, a fenti hozzászólásomban sem. Azt sem írtam, hogy a gyerek nem jelent örömet és boldogságot – elég gyerekes ismerősöm van, hogy tudjam és lássam milyen öröm egy gyerek, hogy milyen aranyos tud lenni, és milyen izgalmas, mozgalmas egy többgyerekes család élete. Fiatalon is volt alkalmam sok időt eltölteni egy ilyen családban, és mindezt mérlegre tettem, amikor úgy döntöttem, hogy én inkább nem. Azért, mert úgy érzem, hogy a teher, amit a gyereknevelés jelent, nekem túl nagy lenne, és nem tudnék megfelelő anya lenni. Túl soknak érzem a negatívumot a pozitívumokkal szemben ahhoz, hogy belevágjak. Úgy gondolom, hogy részemről ez a felelősségteljes döntés. Mert igaz, hogy az erő nem előre kell, ahogy Gyöngyi írja, hanem majd ott és akkor, de én nem érzem, hogy majd épp ott és akkor lesz – és ha már ott vagyok, és nem megy, akkor ki fog segíteni?

      Soha nem próbáltam senkit sem lebeszélni a gyermekvállalásról, vagy arról, hogy ne akarjanak 2-3-4 gyereket. Teljesen megértem, ha valaki szeretne gyereket, és tisztában vagyok vele, hogy ez a normális és én vagyok a nem normális – ezért valahol még azt is el tudom fogadni, hogy emiatt mások gáznak tartanak, végül is én vállaltam ezt. Én megértem azt, hogy valakinek a gyerek mindennél fontosabb, és hogy bár nehéz is, nem csinálná már vissza semmi pénzért sem – szerintem talán az én álláspontomat nehezebb elfogadni.

      Azt viszont nem értem, hol voltam én empátiátlan? Pont azt írtam, hogy látom, hogy barátainknak milyen nehéz és gondolom, más hasonló helyzetben levőnek sem könnyű – ez nem szembeállítás volt, hogy bezzeg ők hülyék, mi meg nem és most megszívják, ha bárki ezt vette le az nagyot téved – csupán leírtam a tényeket. Hogy nehéz, és szomorú, hogy ennyire az, és ha mi tudunk is annyival segíteni, hogy vigyázunk a gyerekekre, azért a teher rajtuk van.

      És igen, értettem a posztot is. Valóban nem érdemes önkizsákmányolni és a gyereket végtelenül elkapatni, cselédnek lenni, mert az nem éri meg senkinek sem.

      KedvelésKedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Ezt, hogy gyermektelen vagy, nem kell megvédened, az a blog adott helyet egy rommá osztott gyermektelen című vendégposztnak, tematizálta, hozta felszínre a tabut.
        Én nem mitizálom a gyerekvállalást, önostorozóan vagyok önkritikus. Néha úgy érzem, ezzel visszaélnek, megkérdőjelezed pl. az én gyerekeimet is, rúgsz belém egyet. De biztos ez belőlem fakad, nekem kell vállalnom a felelősséget érte.
        Amikor megfogalmazod a preferenciádat, figyelj arra, hogy ne kelts a roskadozókban rossz érzéseket.
        A poszt célja szerint zavaró, nyugtalanító, a komment nem.
        (Bár sokan vitatják alig leplezett rosszakarattal, hogy a komentelőnek miért nem lehet ugyanazt, miért nincs ugyanolyan joga, mint a bloggernek.)

        KedvelésKedvelés

      • Szerintem nehéz úgy írni bármiről, hogy valaki ne értse félre, vagy ne vegye magára. Arita hozzászólása után is jöttek olyan kommentek, amik bírálatként is értelmezhetőek egy gyermektelen számára, holott nyilván nem ez volt az adott hozzászólás célja.

        KedvelésKedvelés

      • Szerintem azért alakulunk, fejlődünk mindannyian.

        KedvelésKedvelés

      • Pont ez volt a bajom nekem is. Nem ítélek el senkit akinek nincs gyereke, akármilyen okból. De azt nem szeretem, ha velünk próbálja ezt valaki alátámasztani. Én soha nem mondok olyanokat, hogy bőven kárpótolnak a gondokért ezzel, azzal szeretetükkel mittomén így mégis megéri. Itt vannak, ettől kezdve nincs kérdés, hogy megéri-e vagy sem. Nem értelmezhető.

        KedvelésKedvelés

      • Nem hiszem, hogy te “nem vagy normális”
        Nekem van gyerekem, és csak bólogatni tudtam minden sorodra.
        Tetszik és örülök, hogy valaki ezt ennyire átgondolta és mer/tud/akar így élni.
        Az érzés, amit ez a posztod másokban okozott nem rólad szól, hanem arról, akiben okozta.

        KedvelésKedvelés

    • A gyerekszülés általában nem racionális döntés következménye. Jó is, mert már rég kihaltunk volna.

      KedvelésKedvelés

      Hozzászólás ↓

    • Lehet, h nem akartal bantani senkit, meg onigazolni se, de ez a komment nem illik ez ala a poszt ala.
      Most genyo leszek, de ezeket a sorokat akkor erted meg igazan,ha anya vagy. Es igen,most kirekeszto is voltam. Bocsánat.

      KedvelésKedvelés

      Hozzászólás ↓

14. Sose voltam jó fej. Az igazság fontosabb mint tekintettel lenni mások érzéseire. Sokáig ezt gondoltam.

    KedvelésKedvelés

    Hozzászólás ↓

    • És most hogy gondolod?

      KedvelésKedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Sokszor megtartom a mondandomat magamnak.

        KedvelésKedvelés

      • 🙂 Nem vagyok biztos benne, hoyg az igazság mindennél fontosabb.

        KedvelésKedvelés

      • Számomra az egyik legfontosabb .

        KedvelésKedvelés

      • Nincs is azzal gond, de azért vannak egyéb szempontok is. A mindenáron erőltetése lehet kíméletlenség, vagy lehet pl. meddő erőlködés, ha olyan emberrel állsz szemben, aki képtelen szembenézni az igazsággal.

        KedvelésKedvelés

      • Akkor így jártam.

        KedvelésKedvelés

      • Ezt most nem értem.

        KedvelésKedvelés

      • Akkor kíméletlen vagyok, vagy pazarlom az időmet és az energiámat egy másik személyre. Vagy árnyalhatja az igazságról alkotott képemet a vele folytatott beszélgetés. Sokakhoz hasonlóan elkönyvelhet egy idiótának. Rajta múlik

        KedvelésKedvelés

      • Igen, rajta múlik, hogy hogyan reagál. Rajtad meg az, hogy mennyi energiát viszel bele abba például, hogy mindenáron kimondd az igazságot ott, ahol úgyis tudod, hogy nem fogja fel a másik, amit mondasz. 🙂

        KedvelésKedvelik 1 személy

      • Az utóbbiaknak van egy mondatom: túl sok karaktert pazaroltam rád. 🙂

        KedvelésKedvelés

      • Jó válasz, tetszik 😀

        KedvelésKedvelés

15. A végén ki viszi el a zoknikat a mosógép irányába?

    KedvelésKedvelés

    Hozzászólás ↓

    • Varázslat történik, maguk haladnak arrafelé. Vagy, a kutya ütemes farkcsóválásának a szele ragadja fel őket. (Bernoulli-törvény)

      KedvelésKedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Kíváncsian vártam, mit fogsz erre a hülyeségre válaszolni.

        Jó!!!

        KedvelésKedvelés

      • Mi a hűtőben lévő régi kajákra szoktuk mondani:

        – Kidobjam?
        – Á, hagyjad, még pár nap, és elmászik magától. 🙂

        KedvelésKedvelés

16. Ó, be jó ez. Pont ilyeneken őrlődöm, nap mint nap. Mikor itthon hagytam csapot-papot, lementem edzeni, lábizom-erősítés közben azt számolgattam magamban, mennyi mindent rontottam el a gyerekeimmel kapcsolatban. Az egészségük, a stresszük, a következetesség, az ordibálás, a folytonos ráhangolódás hiánya, a lehetetlen elvárások kavarogtak a fejemben. És mikor hazafelé tekertem, az fogalmazódott meg bennem, hogy akkor ennyi az élet? Hogy ha rájuk figyelek, akkor magamra nem tudok, és ha rájuk nem, akkor ki lesz nekik? Miért ilyen kizárólagos ez? És eldöntöttem, hogy nem, aznap semmi olyat nem fogok csinálni, amit nem akarok, vagy ami nem esik jól. És nem is csináltam. És nem voltam rosszfej.Építem lefelé a külső elvárásokat, és magamat felfelé.

    KedvelésKedvelés

    Hozzászólás ↓

    • Ú, ez jó!! Lájkkk

      KedvelésKedvelés

      Hozzászólás ↓

17. Milyen szomorú ez. Nem hiszem el, hogy ennek így kell lennie!

    Nekem csak egy gyerekem van, tehát nekem nagyságrendekkel könnyebb lehet (bizonyos szempontból)… Ám legalább egyedül nevelem, gyakorlatilag 0 segítséggel a szürke hétköznapokon. Nem tudom, mennyire vagyok jó fej, ezen még nem gondolkoztam. Azt tudom, hogy az én megoldásom a befeszülés ellen
    1. nem (nagyon) főzök – mert vacsorára már épp elég a hideg étel is, a hétvégi közös időt meg többnyire sajnálom ilyesmire pazarolni;
    2. nem vasalok – kivéve évente háromszor az ünneplő szettet;
    3. megfelel az átlagos rend/kupi színvonal – azt, hogy ami nálunk van, ki minek látja, ízlés kérdése 🙂 de alapvetően szeretem a rendet, és jól néz ki a lakásom úgy, hogy nem zavar a kanapéba gyűrődött zokni;
    4. megoldom, hogy legyen néha/rendszeresen egy kis időm magamra, ha kell, akár kérek is (valakit arra, hogy…).

    Mindez nem jelenti azt, hogy nálunk minden olyan szuper és folyton süt a nap. Ezek csak az én engedményeim magammal/magunkkal szemben egy élhető életért.

    Lehet, hogy az iskolás időszak megteszi majd a magáét nálunk is, de egyelőre bizakodó vagyok :).

    Még egy gondolat…
    Nem akarok megbántani senkit, de ha ilyesmit hallok, hogy a szülő (kiváltképp az anya) ennyire kikészül a családi élettől, ennyire felőrlődik benne, az párkapcsolati probléma (is). A másik fél nem teszi oda magát eléggé, nem megfelelő a terhek elosztása, és hogy ez állandósul, az olyan kapcsolati játszma, amiben mindkét fél részt vesz.

    KedvelésKedvelés

    Hozzászólás ↓

    • Következetesen azt tapasztalom, hogy a két, kis korkülönbséges gyerekkel a legkönnyebb az élet. Sokszor nekem is annyi van, ha a nagy pl. utazik, vagy az apjával van. Hihetetlen harmónia van olyankor, mámorosan játszanak, nagyon ritka a feszkó. És nagy kupi. 🙂

      Az egy gyerek a szülőt tekinti társaságnak, tőle várja az ingert, a játékot, vagy egyedül játszik, lényegében. Az egy gyerek mindig nagyon fontosnak érzi magát, és a szülőknek, nagyszülőknek is kísértés, hogy “a” gyereket különösnek, sosemvolt-fontosnak kezeljék. Ezért tud az egy gyerek nagyobb (lelki) meló lenni, és a vele való lét kevésbé jólesően természetes.

      Hosszú, téli esték, állandó gyerek-üzemmód, jaj. Emlékszem, milyen volt a négy-ötéves Lőrinccel társasjátékozni. Ő nagyon szerette és nekem is van benne szépség, így utólag is. Amikor én lettem az izgi dolgokban a partnere. Amikor kitaláltuk hogy éjjel temetjük el az aranyhalat, és beállíottam az órát fél háromra, és kimentünk a parkba, és ilyen lájtos sátánista szertartás keretében elástuk a tóparton. Jók voltak ezek. De nekem alig volt életem, és rengeteg bűntdatom volt, hogy vár tőlem valamit, még lelkesebben kéne vele kacagnom a csúszdán. És szívem szerint (hitelesen) tök mást csináltam volna, más járt a fejemben, mástól lettem volna jól. Mindezt stresszes munka mellett. Ahol ebben az időszakban szintén csodákat műveltem, aki jó szívvel emlékszik rám tanárként, emiatt teszi.

      Nem akartam én bulizni, koktélozni, pasizni, még horgolni vagy lengyel drámákat olvasni se nagyon. Akkoriban az volt az én nagy erőforrásom, hogy már nem bántalmaznak, nyugi van, nem szól rám mindenért valaki, nem követ a tekintet… felszabadító volt. Nyolc hónapig tartott, mindenki imádott, felfokozott létezés, majd sűrű, durva depresszió jött. na, ez már nem ide tartozik.

      KedvelésKedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Nekem nagyon fontos ez a hozzászólás. Pont így érzem, ráadásul az én problémáim egyik gyökere a nagy korkülönbséggel érkezett testvér(ek). Ketten lennének egymás társaságai, pont tökéletes. Ugyanakkor olyan nyugtalan leszek ilyenkor: lehet ezt így? Ha van egy, akkor utána drukkoljak, hogy gyorsan legyen még egy, mert így szeretném? Sikerülne akkor? Vagy tudnám ezt spontánul? Nem utálnám, hogy ilyen sokáig otthon kell lennem (én villámgyorsan bölcsibe adnám őket, az biztos, de akkor is)? Nem lenne bűntudatom, ha csak egy lenne, és tudnám-e őt lazán kezelni? Nem akarnék én lenni a társasága, az kizsigerelne, érzem. Mindezt úgy, hogy még nem is biztos, hogy fogok gyereket vállalni egyáltalán valaha, de ezek nekem fontos kérdések, és a tudatomban motoszkálnak, nem tudom elengedni.

        KedvelésKedvelés

      • “Következetesen azt tapasztalom, hogy a két, kis korkülönbséges gyerekkel a legkönnyebb az élet.”
        Alig várom már, hogy én is megtapasztaljam. Persze, mi még az elején járunk, a járás elején is, tulajdonképpen, de nagyon feszes a tempó. Pedig én nem is főzők, vasalóm sincs, a háztartást csak szervezem, de nem végzem, eltűnök teljes hétvégére feltöltődni és napi rendszerességgel végzek szívemhez közelálló munkát, a férjem pedig úgy viselkedik, mint egy felnőtt ember, aki családot alapított egy másik felnőtt emberrel. És mégis.
        Van bennem valami mélységes elismerés, vagy rácsodálkozás azokkal a nőkkel szemben, akik segítség nélkül viszik. (a férj vagy apa háztartásban elfoglalt szerepéről nem beszélek most, elméletileg magától értetődőnek tartanám, gyakorlatilag nem annyira egyértelmű) Olyanokra gondolok, akiknek beleférne a havi költségvetésbe egy bébiszitter vagy takarító, és nem vállalják be, mert az ő konyhájuk, az ő gyerekük. Nem játszótéri anyukákról beszélek, hanem barátokról, akiknek ismerem a történeteiket. Azt sejtem, hogy részben az ártalmas szocializációnknak köszönhető ez a házimunkában való uralomra törés, ennyit engedtek nekünk, ahol regnálhattunk és még mindig megróvás éri azt, aki odadobja másnak a fele királyságát. A mi királyságunkat (a férjemmel egyformán utáljuk az egész házimunkát, ezért csináljuk ketten) a nénink egy hónap alatt vette át, ha átrendezte volna a konyhaszekrényeket és a zoknis fiókokat, én akkor is bazsalyogtam volna. Ha néhány napig nem tud jönni, újult erővel borulok az egyedül nyomuló anyatársaim elé, egyszerűen nem értem, hogy csinálják, honnan van mindenre energiájuk és hogy nem fekszenek le kiábrándultan este. És néha magam ellen fordítom, hogy ha mi is kevésbé lennénk lusták és hanyagok, és nagyobb rendszert vezetnénk be az életünkben, jobban megszerveznénk a mindennapokat, akkor aztán. De nem tesszük, a férjemet nem érdekli, én egyedül nem fogok neki semminek, ami szerintem a kettőnk dolga lenne, úgyhogy inkább dolgozom valamit, ami örömet ad és kitermelem a külső segítség árát.
        És a jófejségem pillanatok alatt fordul őrjöngéssé, amikor anyám megdicséri a férjemet, hogy milyen ügyes és kitartó, mert egész nap a gyerekekkel van, amíg én dolgozom. Pedig anyám is über jófej :D.

        KedvelésKedvelik 1 személy

      • Nagyon is értem, amit írsz. Ezért is írtam, hogy “bizonyos szempontból” könnyebb egy gyerekkel. De bizony itt van ez a másik szempont, hogy az egygyereknek én vagyok a társasága, és igen, sokszor tényleg mástól lennék jól, nem a csúszdázástól.
        A helyzet viszont ez, már másik gyerekem sem lesz (valószínűleg), és ebből hozom ki azt, amit lehet.

        KedvelésKedvelés

      • Meg tudod mondani, hogy csinálod? Három gyerekem igényli folyamatosan a társaságomat, miközben “rengeteg bűntudatom volt, hogy vár tőlem valamit, még lelkesebben kéne vele kacagnom a csúszdán. És szívem szerint (hitelesen) tök mást csináltam volna, más járt a fejemben, mástól lettem volna jól. Mindezt stresszes munka mellett.” Hogy csináljam, hogy ne ordítson a játszótér túlvégéről, hogy anyaaaa…és ne 3 percenként. Ez fáraszt nagyon. Azt érzem, hogy ezek a dolgok egymást gerjesztik. Én mást csinálnék, nincs erőm kacagni a csúszdán, türelmetlen vagyok, és naponta ordítok, ettől ők még jobban igényelnek engem, és még inkább ordítanak egymással. Már azt hiszik, ez a normális. Circulus viciosus. Hogy kell ebből kimászni? Fáradt vagyok, és ezen nem segít egy hét nyaralás. Naponta próbálom újrakezdeni. Nem akarok jó fej lenni, csak sokkal lazább anya szeretnék lenni.

        KedvelésKedvelés

      • Nálunk a kis korkülönbség egyáltalán nem vált be. Ők folyton féltékenyek egymásra, folyton méregetik, hogy ki mit kap (nem tárgyakra gondolok), rengetegszer egymásnak esnek, összevesznek hülye apróságokon (a legutóbb pl azon, hogy a napszemüvegük kerete átlátszó-e és átereszti-e a fényt). Nagyon-nagyon ritkán játszanak el békésen hosszabb ideig egymással, általában kb 10 perc alatt szinte megölik egymást egy nyavalyás legodarabon, amiből kb 20 van a dobozban, csak meg kéne keresni. Ők már nem annyira kicsik és mindenben nagyon különböznek egymástól. Kb. tűz és víz. Külön-külön nagyon aranyos gyerekek, de együtt hihetetlenül fárasztóak.

        KedvelésKedvelés

18. Aprónak tűnő e döntés meghozatala, mégis mekkora bátorság kell hozzá.

    KedvelésKedvelés

    Hozzászólás ↓

19. Ez tény, miért érezdé bárki rosszul magát tények miatt? A vélményem a zenei, szövegi minőségéről már más kérdés, végül is ízlés kérdése. Viszont nem is gondolom, hogy arbiter elegantiorumként kimondtam, kimondhatom a végső ítéletet bárminek a művészi minőségéről.

    KedvelésKedvelés

    Hozzászólás ↓

    • Esőnek ment volna, a június 30, 2015 18:13-kor írt kommentre.

      KedvelésKedvelés

      Hozzászólás ↓

    • Laci,nem vagyok műértő, nem kérdőjelezem meg az izlésedet. Nekem nem mint értékes zenei alkotás volt a tudatomban az emlitett dal.
      Végülis egy területen sincs megfelelő tudásom,hogy kellőképpen értelmezhessek egy munkát .

      KedvelésKedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Ja, ezért írtam, hogy nem tartom valami végső szónak a véleményemet, mert én sem vagyok műértő. Mondjuk az a rész, hogy ideológiából akartak sikeressé válni a szerzők, ettől még nyilván igaz, akkor is, ha esetleg művészileg nagyszerű (lenne) az alkotás.

        KedvelésKedvelés

      • Ideológiailag igazat adok neked.

        KedvelésKedvelés

      • 😀

        KedvelésKedvelés

      • Ezt csak zeneértők tudhatják. Az ideológia sajnos sokak fülét eltompítja, és akkor már egy tisztán zenei bírálat is sértésnek számít.

        KedvelésKedvelés

      • A sztereotipiák automatikusan munkálnak az emberekben,főleg ha nem látnak ki belőlük.

        KedvelésKedvelés

20. Ma reggel kiültem a teraszra, amit előtte nem sepertem le és a nagy üveg edényből ettem meg a tegnapi vacsora maradékát reggelire. Hidegen. Kávét ittam és újságot olvastam. Majd a gyerekeimmel örültem telefonon keresztül – akik a nagyival nyaralnak éppen – hogy csupa olyasmit csinálnak, amit csak a nagyival lehet. Ez egy jófej reggel volt. Talán még este sem seprem le a teraszt. 🙂

    KedvelésKedvelik 1 személy

    Hozzászólás ↓

    • Hajrá! :DDD

      KedvelésKedvelés

      Hozzászólás ↓

21. Külön köszi a nemarománokat! 🙂

    KedvelésKedvelik 1 személy

    Hozzászólás ↓

    • Olyan jó, hogy ezt lehet, és érted…

      KedvelésKedvelés

      Hozzászólás ↓

22. Notessek..
    😉

    http://divany.hu/poronty/2015/06/28/irto_vicces_grafikak_arrol_milyen_szulonek_lenni/?utm_source=facebook&utm_medium=share&utm_campaign=action_ids%3D977073182343341&fb_action_types=og.recommends

    KedvelésKedvelés

    Hozzászólás ↓

23. Attila gyerekénél földrajz óra, dolgozat: Magyarország mely országokkal határos ?
    A gyerek válasza Magyarországgal. Hatalmas karó érte. Attila iskolába be,…

    KedvelésKedvelés

    Hozzászólás ↓

24. Hát, erre csak ennyit tudok írni:

    EZ KURVAJÓ!!!!!

    KedvelésKedvelés

    Hozzászólás ↓

25. Visszajelzés: olvasd újra | csak az olvassa — én szóltam

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .