Itt ez a mi gyönyörű életünk, rendszeresen elönt a hála, hogy a gyerekeim, az erdő, az a mindig-valahogy-mégis kibírása télnek, fűtésgondnak, pénzzavarnak, a csodaszép blogéletem, a legszóbb legszorosabb legértelmében legvettebb siker, pont az a fajta, független, messzire ható, amire vágytam. És az izmaim, a jó embereim, akik már tíz meg húsz éve, és az élményeim. Én már azt hittem, vége a világnak, két szárnyam messzire repült, hogy legyek így gerle, és akkor mégis valahogy minden van, és a tetejébe tejszín is.
És akkor ott állok pünkösd hétfőn az amerikai nagykövetség előtt, és az van bennem, hogy kész, én dezertálok, felmondok, kiköltözöm önmagamból, én ezt nem. Anyósomhoz megyünk épp, hárman, biciklivel, süt a nap. Egy vérbükkre látok. Ezt, hogy vérbükk, Jánostól hallottam, és akkor azt hittem, János költő. Vérbükk…! Pedig a vérbükk csak egy díszfafajta. Nagyon szép. Ez itt nem is vérbükk, de a szó előjött mégis. Ez itt három szín: a levél színe pirosas, fonákja halvány szürkészöld, és a felhőtlenül hálás, megkönnyebbült napfény egy harmadikba, sárgásba vonja az egészet, fény van körötte, és sehol virága, mégis zümmög, és van neki valami illata is, amit én szagnak mondanék, de az ötéves fiam kijavítana, hogy ami jó, az illat, hát nem is gondolom, pedig nincs igaza.
Lehetne jó, ez az egész, pünkösd van, nyugalom, a gyerekeim cukik és okosak, mindenki tudja, és van, hogy nem olyan nehéz nekem anyósomnál lennem — ez nem anyósom miatt van ám, hogy “van, amikor”, túl sokat voltunk nála Jánossal, és az nagyon erős emlék. Anyósom egy tündér, nagyvonalú, bölcs, türelmes és maga az élet, száz múlt, kenyeret süt, és szeret, ezt is mindenki tudja. De a Babadávid végigbőgte az utat, neki hirtelen, két hónap vagány bringázás után ma és csak ma minden meredek, és ő nem, és áll és sír.
De ez még oké, ez csak türelemjáték, de mi van még, hát mondom nagyon előrelátóan ott a követségnél (a Libegő alsó állomása), hogy most azon a járdán megyünk tovább. Nagyon didaktikus vagyok, mutatom is. Erre fel, merőlegesen a járdára egyszer csak átvág az úttesten, és két irányból jön épp autó, két fehér autó, és vért gyöngyözök, és üvöltök, hogy miért, most mondtam, hogy a járdán, a túloldalon nincs járda, életveszélyes, mit csinálsz (nem ért a gyerekem? hogy történhetett ez meg? mi zajlik benne? hogy tudunk így bármit csinálni?).
Persze megáll mindkét jármű, én levágom a biciklimet, odarohanok, a Babadávid visszagördül, elég rémült, és odahajt a testvéréhez. Én térdelek a biciklim mellett, és az egész így egyszerre, a jövő sűrítve retinámra torlódik, hogy én ezt nem fogom bírni, hogy minden nap ez lesz, és évekig, állandóan aggódnivaló, félelem, stressz, a túlélés mint maximum-ambíció, és ugye én megbuktam. Az egyiknek tízóraija legyen, és ne piszkálják már meg kiáltsák ki renitensnek, mikor olyan jó fej és okos, kapom folyton a pikírt megjegyzéseket, ő meg sunnyog is kicsit, elege van, én se tanulnék a helyében, már csak megfélemlíteni lehet, az apja reménytelen, tehetetlen, és ha ez végképp ciki, akkor moralizál, hibáztat és agresszív.
A másik jusson el iskolába, autó őt se üsse el, ne az én hektikusságom miatt legyenek nehezek a keddjei, sőt, ne legyenek nehezek a szerdái se, sőt egész könnyűek legyenek a csütörtökjei és ugrabugra boldogság a pénteke, és ne nyomja össze viráglelkét a prés meg az erkölcstan, legyen felszabadult, teljesedjen ki, szaladgáljon sokat, jöjjön a fogtündér időben, ne arra menjen rá az idegrendszerem, hogy jaj, ne csalódjon, amiért én megint elfelejtek valamit, amit az intézmény talált ki, a tejfölöspoharat, a tornabemutatót, az égszínkék dresszt, még mindig bukásra állok.
A harmadik ovis marad, és lesznek vele reggelek, amikor negyven percig nyammog egy fél zsömlén, és a testvére nélkül kell boldogulnia, és csomó apró hétköznapi rutint nem csinál még egyedül, és úgy bömböl minden pici elesésnél, és szívja az orrát, mint egy kétéves, és átvág merőlegesen az úttesten, és még mérges is, meg persze teljes pánikban van attól, ahogy én reagálok. Tök ellentétes irányban van az ovi, mint az iskola, és nem fogják átvenni a másikba. Átvétel nincs, autó nincs és nem is lesz.
És most itt sír a biciklin, és nem jön.
Azt írta az olvasó, aki értett és szeretett és segítő szakember is, ám csak egy nagyobb gyereke van, hogy az azért elég szar, ha valaki nem bírja elviselni a saját gyereke sírását, de én nem nem bírom, hanem olyan dolgokat csináltam végig, amit az olvasó el sem tud képzelni, és három van, és kész, nulla sírás legyen, mert rohamot kapok, és nem kérdeztem az olvasót.
Mit várjunk hát a nem-olvasó, nem-értő, nem-szakemberektől? A vizslás nő, például, aki csak passzióból gyűlöl. Nem bírom. Megőrülök, megteltem, elég volt. Nem a sírást nem bírom, hanem azt a feltételes reflexet, hogy baj van, mennem kell, dolgom van, elszúrtam, szenved a gyerekem, én vagyok a felelős, mindenért.
És eközben az anyám, a kéményseprő, a vízóra, a beázás, a fél pudingok, az elromlott illygép, a berohadt és behorpadt biotejföl, az internetszakadás, a fél zoknik, a porcicák. A kutya újabban ugat egész nap, ha nem vagyunk otthon. Ez mind a retinámon, én ezt nem fogom bírni, sose mondok ilyet, de én ezt nem bírom, én csak úgy teszek a fehér magassarkúmban, az edzőteremben, meg barátnőkkel kávézva, mint ha (itt külön kell írni) minden rendben lenne, de ez menekülés, mert teljes káosz van, elbírhatatlan felelősség, és főleg imádnak és aztán utálnak mindig, iszonyú árulások, szétbeszélnek.
Les a nő, a vizslás nő a merőleges utcából, éles ítélete van, beszólogat, mi dolgom vele?, én nem fogok magyarázkodni, ennyi telik, kész.
Hát azt ki hitte vona, hogy azok lesznek a legpengeszájúbban kíméletlenek, akik annyira szerettek? Ez az én testem, mondták feministán, ami azt jelentette, ne legyen felette senkinek hatásköre, kontrollja, ítélete, lehessen az, aki, ne firtassák, hogy nem felel meg, hogy szőrös, hogy kövér. Nem firtattam sose, erre kiderül, az enyém nem felel meg. Ez az én testem, mondom nekik most én, ti se ebbe se szóljatok bele, sőt, abba se, ha megírom élményeit, nem ellenetek van. Nem oké, nem, nem ujjongás. Ezek azt hiszik, hogy én vékony meg szexi akarok lenni, úristen. Diadalmas. Fölöttük. Én csak ráébredtem, mennyi maszatolásom van kaja- és mozgásügyben, és milyen torzul tétlen és mesterséges az, ahogy élünk, igen, én is: és ez az egész már az ő testük feletti kritikaként is értelmeződik, ezek ezért jártak ide, mennybe menni, mindent megúszni, nagyon élesnek és okosnak lenni. Én nem akartam tovább hízni, aztán az lett, hogy végül is lehetek sokkal vékonyabb, sőt, formás: azok az izmos-formásak sem különböznek tőlem vagy bárkitől lényegileg, hanem keményen edzettek és diétáztak. És aztán elkezdtem élvezni a sportot meg azt, hogy ellen tudok állni a zabálásnak, az erőmet, és aztán megtapasztaltam, mire képes a testem, és akkor már nem something-like-lean akartam lenni, akkor már tudtam, sportoló vagyok, és a testem (meg a lelkem is) egy sportolóé, pedig az ilyen test sokaknak nem tetszik.
“Ilyet én még nem láttam”, mondja a vizslás nő, és ugyanezt írja kommentben sunyiban az internet rohadéka, “de szomorúan tipikus vagy te is”, gondolom én mindkettőről. Én tudom, hogy nem az én “szépségemet” és szép életemet irigylik, ezt úgyis csak az látja olyannak, aki szeret, vagy legalábbis nem utál. Az zavarja őket, hogy én elvagyok, megvagyok, csinálom, ahogy én gondolom, és hogy sokan olvasnak és vesznek komolyan, ezt nem lehet elviselni.
Nekem szegezik a Társadalmi Elvárást, ama feltartott mutatóujjat, nézem egy kicsit, válaszom a középső ujjam. Nem én kezdtem. Ha békén hagytok, elő sem kerül az ujjam, de ti idetoljátok a magatokét. Az ember védi magát, az ember szeretne csak úgy, nyugodtan létezni. Amit csinálok, senkit nem zavar, persze nem tökéletes, de ennyi telik, honnan lenne több, simán el lehetne menni mellette, ahogy én is elmegyek őmellettük, de állandóan feltartott mutatóujjak vannak mindenhol, meglátják bennem a célpontot, magyaráznak nekem, és én nem akarom őket megvetni, de hát nagyon hülyeségeket mondanak, nagyon hamisan, és nem értem, miért nem hagynak békén, én nem érzem magam feljogosítva, hogy olyan embereket ítéljek meg és oktassak, akiknek az élete nem kapcsolódik az enyémhez, én a futásra figyelek, meg hogy ne szakadjon le a zacskó füle a bicikli kormányán, meg még arra, hogy mi az, hogy vérbükk (egységesen veres cserje), és a fülbevalóm színére, tényleg, az ebédbefizetésre kevésbé, nem tagadom.
Én írok, egész nap írok, legyen csönd, legyen nagy nyugalom, lustának tűnök, tudom, mit gondolnak, eközben felmosom a konyhát, akkor is írok, megyek a gázművekhez, akkor is írok, a fizetési felszólítás borítékjának legsarkára, kiteregetek harmincöt gyerekzoknit (az egyik gyerekem háromlábú, említettem már?), írok mindig, eközben kifogyok mosogatószerből meg tejből, Szent Erzsébet felfénylik mindig ilyenkor, nekem hagymám és vécépapírom van stabilan, és újabban sütőpor, bio, neki teje, töpörtyűje, vaja.
Szerda lett, ezt is mióta írom már, ma beszáguldok az iskolába, kivételesen csak közepesen idegrohamos módon sikerült kilenc előtt tíz perccel elindulni, szépen süt a nap, a Gryllus-koncertet elhalasztották, fúj a szél nagyon. Bóklásznak a Neonszín Kabátosok, menjetek, menjünk, ne álljatok meg minden fűszálnál, előre nézz, a kutya épp csak pisilni volt kinn, ők nem akartak bringázni, hurcolom a lépcsőn föl a bambuszt, mert nekem viszont muszáj. Megtaláljuk az elkeveredett ballagási meghívót, a másik Juliéval összekeverték, az enyém emiatt is sírt tagnap, de legalább a fogtündér megjelent két nap után, és hozott neki, stílusosan, csokit.
Akármilyen nyomor, nekem akkor is illik a fülbevalóm a hajgumimhoz, és akkor is menő a leggingszem, robogok le a hegyről, süt a szél, Lőrincnek kavar van a tankönyvtámogatási papírjával. Iszonyú belépnem még ebbe a privilegizált iskolába is, én jól ismerem ezt, de én ezt nem bírom, ezt a jól ismertet, és én már végképp nem szeretnék olyan lenni, mint kedves kollégáim, virágos szoknyák, bő, élénk színű pólók, csálé mellbimbók piacon vett melltartókban, nagyon szemét vagyok, de nem, nem, én nem, és az egész hangulat, a témák, ahogy egy széken féloldalasan ülni lehet, fél könyék az asztalon, rajta kívül kockás borítójú napló, dolgozatfüzetek, kék feliratú bögre: “A legjobb tanárnak!!!”, csengőre fülelni, papírokat rendezgetni, én értekezleten és a nagyszünetbeli zsongásban, vagy pláne a március 15-én, ahol a kedves kolléga sincs tisztában azzal, mit is ünneplünk, egy percet nem bírnék ki többé, én a falra másznék ettől minden nap. A tantárgy és a módszertan, a csillogás, a szenvedély, az egyértelmű, az mámor; a gyerekek olyanok, amilyenek, egyik ilyen, a másik még ilyenebb, de összességében ők a feladat, ez is okés, nekem az adminisztráció is okés, úgy-ahogy az örök ugyanazok újraolvasása is – de a kollégák, az egész légkör, a szomorúan süllyedő életszínvonal és a bebetonozott, alig-lát-mást, évtizedekre úgy maradt létezés nyomai, és még a konformizmus, az istenhazacsalád, az egész értékrend, ahogy a lázadókat következetesen kiveti magából a rendszer, ahogy nem szabad szólni a visszásság miatt, ahogy a béke kedvéért mindent le kell nyelni, a feltartott mutatóujj, a hierarchia, egész nap szorítanám a fogam, nemnézemle, nemszépdolog, de bizony, le, és nem szép, de…?
A felelős elém tesz egy papírt, rajta a fiam apjának aláírása, hogy mi nem vagyunk jogosultak a tankömyvtámogatásra, nem kérjük. Mondom, én három gyereket nevelek, és mondom, keressük meg a megoldást. De ez van itt aláírva. Mi a gyerek címe, hol van elhelyezve? Nincs elhelyezve, és a tartózkodási helye, az, ahol én, itt a lakcímkártya. De az neki nem kell, itt a papír, az apuka aláírta, hogy nem jogosult a kedvezményre. A gyerek, mármint.
Packázik velem? Szenilis? Hetvenezer rubelje van egy ogyesszai bankban. Felhívom. Semmi jó, frusztráltan harap, nem megoldáscentrikus, ordít, fölényeskedik, elege van, én csak ezt értem, de én nem fogok tizenötezer-hétszázat fizetni őmiatta, se a felét. Ki kap családi pótlékot? Én kapok, három gyerekre. Én ezt nem tudom kifizetni, a felét sem szeretném, jár a kedvezmény, de nem is megy másképp, özvegy vagyok, egyedül keresem azt a pénzt. Nem özvegy, és felemeli a papírt, rajta a fiam apjának aláírásával.
Itt borulok ki. Megfigyeltétek, hogy amikor helyzet van, akkor kezdik feszíteni a dolgot? Ha minden okés, akkor mosolyognak, akkor jó az a papír is, ami nem tartalmazza tételesen a családi pótlékot, hanem egyben az összes mákos folyósítást. De ha kavar van, késő van, ha remeg az idegességtől a kérelmező, akkor hirtelen minden részlet nagyon fontos lesz, akkor rengeteg ám a bonyodalom. Nem nagyon tudok már mit csinálni, ezt mondja, mondom, mi az, hogy nem nagyon? Tud, csak egy kicsit megkínoz még? Nem én hibáztam, a gyerek apja hibázott. Hát, bonyolult. Valami extra szívesség ez? Igen vagy nem? Kiborulok. Én ezt nem bírom. És a fodrászollóm jut eszembe, megint, megijedek, milyen kézenfekvő a villanás. Milyen rövid az út odáig, amit pedig már magam mögött hagytam.
Ez is elmúlik, mondogatom, mindjárt vége, ma csupa jó lesz, megyek végre fodrászhoz, elmúlik, nincs világvége. Nem ujjong, nem rinyál, megy, és lehetőleg ne lássák, ne lássa az énektanár, ne lássa senki, mi van bennem. Én vagyok a balhés, ha megmutatom. Rángatom az ajtót, nem nyílik. Kinyitná?, megyek a portásfülkébe, ő nyomta a gombot, de legyen szíves még egyszer, sietek. Nem ordítok vele sem, nem, nem.
A nap enyhülése, ahogy felhívom a MÁKot, a ceglédit. És a MÁK, noha a harmadik telefonszámon, negyven másodperces gépi bevezetés és két mellék után ott van, figyel, én mondom, amit szeretnék, gyorsan és pontosan, kérdezi az adatot, küldi a papírt két napon belül. Jaj, élő, ismerős emberek milyen ellenségesek, a hivatal meg, a személytelen, a gépies, hogy végzi a dolgát, érti, amit mondok, ez a dolga, nem is kérdez vissza, ezen meg szoktam lepődni mindig, és örülök, komolyan örülök.
Nem ujjong, nem rinyál. Felnőtt ember nem hajlik igenre, nemre, fekete-fehérre. Szép a hajam, mintha mindig is színű, egy kicsivel mondjuk tartozom, de nem megyek bankba, megyek edzeni, szétdúlom, fekete-fehér a cipőm, a nadrágom, az órám, már most boldog vagyok, ujjongok.
csak az olvassa. én szóltam 
“Azt írta az olvasó, aki értett és szeretett és segítő szakember is, ám csak egy nagyobb gyereke van, hogy az azért elég szar, ha valaki nem bírja elviselni a saját gyereke sírását”
Az én gyerekeimnek tuti biztosan van egy direkt számunkra kifejlesztett sírásuk, amitől kb. 5 másodpercen belül vagyok a plafonon én is, meg az apjuk is. Főleg a 3 évesem “nem akarom” sírása, vagy inkább ordítása. És kb egy hónapja a kicsi is (lassan egy év) “kifejlesztett” egy olyan sikítós bömbölési technikát, amitől a világból ki tudnék rohanni.
Iskola és társai:
A legnagyobb most megy iskolába, én pedig csendben rettegek. Hiába vagyunk ketten a négy gyerekre, néha úgy érzem esélytelen mindig mindent számontartani, pedig még csak kettő óvodásom van, ráadásul segítőkész óvónőkkel. Állatkert pénz, csoportpénz, tisztasági csomag, közben a kicsit tornára vinni, a logopédiai füzetet ne hagyjuk otthon stb.
És akkor ehhez jön majd még az iskola, könyvpénz, mit kell épp bevinni technika órára, ne hányja el a felszerelését, sőt hetente pulóvert se tudok majd újat venni (voltunk iskola előkészítőn, 4-ből 3-szor ott maradt). Tanuljon meg írni olvasni, és ne utálja meg már lehetőleg elsőben az egészet.
Bocsánat, nem erről szólt a poszt, elkanyarodtam.
” Nem özvegy, és felemeli a papírt, rajta a fiam apjának aláírásával” Ez külön gusztustalan volt, jó hogy ő jobban tudja…
KedvelésKedvelés
Szerintem pont az a nemnormális, ha az ember bírja a gyereke sírását 😉 Azt arra találták ki, hogy szülő meg akarja oldani a gyerek problémáját, mielőbb – nem arra, hogy hallgassuk.
KedvelésKedvelés
pont erre gondoltam én is. hogy más gyereke sírhat, egyáltalán meg sem hallom. de az enyémek ne sírjanak. vigasztalok is serényen, meg kibékülünk, ha éppen azért sír, mert össze lett valamiért szidva.
KedvelésKedvelés
Igen, a más gyereke engem se zavar.
A bajom azzal van, amikor valamiért nem tudok rendesen vigasztalni, nincs hozzá türelmem telítődtem aznapra már ordítással, mint például most. A kicsi egész délelőtt visított, most, másfél óra után kijöttem tőle, eddig mellette feküdtem, úgyis bőgött, én meg már idegbetegnek éreztem magam. Erre abbahagyta a bőgést, röhögcsél a tesójával.
Iszonyat fárasztó egy-egy rossz nap, amikor úgy érzem, hogy semmi mást nem hallgatok reggeltől estig csak valamelyiknek az üvöltését.
KedvelésKedvelés
Engem a másé is idegesít, de őt nem akarom megölni.
KedvelésKedvelés
Pont így.
KedvelésKedvelés
dettó. de csak azért nem, mert azt otthagyhatom
KedvelésKedvelés
nagyobbaknál pont így, pici babáknál és kisebbeknél meg azonnal adja ide majd én megszoptatom-megölelem-megmentem a saját anyjaapja helyett 😀
KedvelésKedvelés
Fura ez, vannak ezek a childfree és hasonló mozgalmak, amiknek egyik fő jellemzője, hogy “a más hülye gyereke ne bömböljön akkor, mikor én étterembe megyek/wellnessezem/pihenek/létezem”. A más gyerekének a hisztizése az esetek döntő többségében nem zavar, sokszor meg sem hallom. Ha meghallom, akkor próbálok úgy tenni, mintha nem hallanám, és együtt érzek a szülővel (úgy, hogy ne vegye észre, hogy együtt érzek). A saját gyerekem hisztizését néha tök simán elviselem, ha olyan az alap lelkiállapotom, néha meg a falra mászom tőle. Olyankor eszembe jut a childfree, zavar az, hogy másokat zavarhat (miközben engem ugye nem), de mindezek mellett még idegesít is az, hogy másokat esetleg idegesít, mert ez az én bajom, nem az övék 🙂
Amúgy ismerős ez a minden rendben van szép az élet – állapotból egyszer csak átváltó én most világgá megyek és két hétig haza sem jövök állapot, a megfogalmazás remek volt 🙂
KedvelésKedvelik 1 személy
Kísérletekkel is igazolták ezt, hogy csak a saját gyerek sírása váltja ki az emberből ezt a “megszüntetni de azonnal” érzést. Teljesen logikus és érthető, ha idegesek leszünk, ha nem sikerül elhallgattatni a kölköt.
KedvelésKedvelés
Nalam is felment a pumpa olvasaskor. Sajnos belolem neha elotor a primitiv, ha ilyesmi adodoik. Van egy pont, egy hatar amikor mar nem nagyon sikerul uralkodnom az indulataimon, (anyazas nelkul ertendo persze) asszem ez az a pont lett volna.
KedvelésKedvelés
Arra a pontra gondoltam, amikor elhangzott, hogy nem is vagy ozvegy.
KedvelésKedvelés
Csak buta, nem rosszakaratú. Nem tudta összerakni. ilyenen tabu vitázni, vagy ilyet megjegyezni amúgy. Ténykérdés.
KedvelésKedvelés
Az egyik gyerekem háromlábú 😀
egy anya, aki ma reggel is kiabált.
KedvelésKedvelés
🙂 🙂 🙂
KedvelésKedvelés
Köszönöm!
KedvelésKedvelik 1 személy
Ugye nem haragszol, ha ritmusában, hangulatában a “Valami történt”-hez hasonlítom? Nagyon szeretem Heller írásait. Úgy érzem mintha egy lélegzetvétellel akartál volna elmondani mindent. Ugyanígy kellett olvasni is, egy levegővel, egy pillanatra sem lehetett másra gondolni. Olyan jó lehet a gyerekeidnek, hogy ilyen édesanyjuk van!
KedvelésKedvelés
Ajjaj… Köszönöm. Önazonos vagyok, de ennél többet nem mondhatok.
KedvelésKedvelés
Képzeljétek el
Az is tetszik 🙂
KedvelésKedvelés
Az is, persze. És a csakazolvassa 🙂
Szerencsések vagyunk, hogy Éva megosztja velünk ezeket a kincseket.
KedvelésKedvelik 1 személy
“Nekem szegezik a Társadalmi Elvárást, ama feltartott mutatóujjat, nézem egy kicsit, válaszom a középső ujjam.”
🙂 Csak így lehet védekezni az össznépi butaság szülte agresszió ellen.
Elméletileg a tömeg “bölcsebb” mint az egyén. Azonban ennek nem látom jelét hazánkban.
KedvelésKedvelés
Szerintem sehol, nem csak itt, csak más paradigma, amiben felnőttek.
KedvelésKedvelés
Miért lenne bölcsebb? Mi van, ha nem a bölcsesség, hanem a hülyeség adódik össze (esetleg szorzódik)?
KedvelésKedvelés
Ráadásul ha a tömegből kiabálnak a trollok, úgy mindig van aki bólogat nekik. Arctalanul sokkal könnyebb beszólni, leszólni és megszólni, mint szemtől szemben.
KedvelésKedvelés
❤ Éva!
mennyire szemetek már….
az írásod viszont megint nagyon jó, tényleg, egyszerűen remek! százezer dolog jutott eszembe róla.
nekem ikreim vannak, kicsik még. 2 évesek voltak akkor, amikor egy hasonló élményem volt, mint neked ez az úton átbiciklizős. korábban nem, és annyira talán azóta sem, de akkor nagyon kiborultam. nem lett baj, de iszonyú kiszolgáltatott voltam abban a helyzetben, egyáltalán nem volt elég kezem (amit addigra már megszoktam majdnem), de elég hosszú sem voltam.
még aznap kerestem családi napközit, hogy legyen heti 2 délelőttnyi szabadidőm. nem is ebédeltek ott, szóval kb. 2X2 órám lett hirtelen, hetente, magamra és ügyintézésre.
"imádtam" a megjegyzéseket és a kérdéseket 🙂
'mit fogsz csinálni? visszamész dolgozni?' – o____O ahha, persze.
'és milyen az a napközi? foglalkoznak is velük, vagy csak gyerekmegőrző?' – anyád….
'szoliban voltál? (ott, 3 évente 1szer elmegyek) hát, jó neked, én hajat mosni se tudok' – mindezt 1 gyerekkel, férjjel, aki délután már otthon van, szemrehányóan.
olyan sok a rosszindulat és annyira igaz, hogy sosem a személytelen ügyfélszolgálatos vagy hivatalnok vagy bolti eladó az, hanem – szinte kivétel nélkül -, az ismerősök, akikkel napi kapcsolatban állt, aki lehetne "részvéttel" vagy csak lehetne kicsit empatikusabb és szolidárisabb, olyan alapon, hogy ismerjük egymást, legalább névről.
KedvelésKedvelés
De nem lesz, es ezt el kell fogadni. De erdemesebb azt mondani, hogy ja, vegre eljutottam szoliba. Es? Koze hozza? Nem ertem az embereket, egyre inkabb nem. De bevalt, hogy ilyenkor, akarmit is valaszolok, mosoly fel es biccentes…
Szerencsere ilyen dolgokkal nem konfrontalodok..
KedvelésKedvelés
csak annyit mondtam én is, hogy “igen, ott voltam”, és erre a körülöttem álló anyukák (játszótér….) elkezdték egymást túllicitálni, hogy a 4 órakor hazatérő férjük és az egy gyerekük mellett mennyire nem jut idő magukra (a műkörmöt azért felismertem a kezükön). ebben én már nem vettem részt, de hallottam, mert ugyanott asszisztáltam a homoksütikhez, ahol ők.
különben engem nem érdekel, hogy ők mire szánják a szabadidejüket, nem méricskélem, hogy ők erre biztos, arra miért nem, hát az ő dolguk, nem nekem kell helyettük élnem. de amikor a ‘szoliban voltál?’ kérdésre adott ‘igen’ válaszom után kb. én voltam, akinek könnyű a _minden_, azt magamra vettem 5 percre. aztán leszartam.
mindig látom őket mostanában is a játszón, amikor veretek a bringámmal a napsütésben, edzésről haza 🙂
KedvelésKedvelés
Most éppen vakít a soraidból az, amiért jó idejárni … az, hogy milyen erővel és jelenléttel élhető az egyébként tényleg bírhatatlan is … úgy, hogy közben nem egyszerűen elkerülhető a süllyesztő, de még illik az a fülbevaló a hajgumihoz.
KedvelésKedvelés
Tőlem épp tegnap kérdezte meg valaki: hogy vagyok ilyen ügyes, hogy csinálom ezt a sok mindent egyszerre?
Úgy, hogy időnként kiborulok, feleltem.
KedvelésKedvelés
ritkán érzem úgy, hogy reagálni szeretnék itt arra, amit írsz, bár többségében kedvelem nagyon az írásaid. de ez most nagyon betalált, talán mert annyira ismerős és annyira együttérzek veled. kivételesen még majdnem bőgtem is egyet, mert annyira itt van: a zsigereimben érzem ezt a világnak kitettséget és az arra kapott kíméletlenséget. azt, hogy mindig van egy pillanat, amikor fejre áll az egész, pedig azt hittem már, egész klasszul lavírozok át az életen, és annyi öröm is van benne, boldogságforrás a sok szarság mellé, és aztán egyszer csak ott vagyok megint egy szinte észrevétlen apróságnál, ahol azt érzem, hogy nem bírom tovább, eddig ment és nem megy tovább, nem és nem és nem, feladom, elég volt.
és kurvára fáj a fodrászolló. én olyat sosem, és most van olyanom, aki meg igen, és hiába értem, hogy még az is viselhetőbb, mint amennyire belül tud fájni, de ez egyszerűen túlélhetetlenül fáj. reménykedem, hogy félreértettelek.
KedvelésKedvelés
Örülök, ha írsz. Nem, nem érteted félre, az van, amit a fotón látsz. Utoljára pont egy éve volt, akkor még majdnem belehaltam a blogomba és a szerelmembe. Azóta már csak ilyesmikbe.
KedvelésKedvelés
Nálunk is volt egy szag-illat vita a minap a fiammal. Szerintem is vannak jó szagok meg büdös szagok, az illat az meg külön kategória.
A bicikli résznél szinte éreztem a késszúrás szerű villanást az idegvégződéseimben. Iszonyatos pillanatok ezek.
KedvelésKedvelés
Három saját gyerek és sok más ismeretség után egészen biztos vagyok benne, hogy engem a saját gyerekem sírásánal-nyogésénél senkié sem idegesít jobban. Gondolom mert nekem szól, engem hív feladatra. Szégyen nyilván, de nem is tud senki a világon úgy felidegesíteni mint saját szulottem. Igyekszem természetesen ura lenni a helyzetnek és megorizni belso egyensulyom, biztosan van ennek is valami evolúciós oka, értem én, de sokkal jobb lenne ha inkább a hentes meg a postás hozna ki a sodromból..
“Milyen rovid az út odáig, amit pedig már magam mogott hagytam”
Jó kis írás!
KedvelésKedvelés
Voltam pár éve bébicsősz külföldön ott a gyerekek folyton az utca közepére rohangálással nyirbálták az idegeimet. Ez biztos valami életkori sajátosság vagy nem tudom.
KedvelésKedvelés
Nekem jó tapasztalataim is vannak hivatalnokokkal. Pedig arra még szó sincsen, ami minket ért. Van ugye özvegy, meg árva, de akinek a gyereke hal meg, arra még szó sincsen. Az együttérzés meg tart 2 másodpercig, már hát ugye van másik, van másik 5, hát mit számít, hogy az egyik halott. És minden hónapban “megalázódok”, a hány gyereke van kérdéstől, mert ez az a kérdés, amire nem lehet jól válaszolni. Ide is azt írtam ugye, hogy 5 van. Mert hát ezt is nagyon szépen megmagyarázzák, hogy nem mondhatom, hogy VAN, mert az egyik már NINCS. Aki halott, az nincsen.
Biciklizésre. Amióta minden nap vezetek, a gyerekeket nagyon kevés helyen engedem biciklizni. Életveszély, amit a legtöbb biciklis művel, a múltkor elém is kanyarodott le a járdáról, nem a járda végénél, hanem érted, mentem az úton és egyszer csak elém tekert, semmi kereszteződés vagy ilyesmi. Fülébe dugva az akármi és gondolkodás, körülnézés nélkül lehajtott. Csak az mentette meg őt és engem, hogy 30-al mentem, mert közeledett az ovi. Egy gyerek nincs olyan agyi szinten, hogy képes legyen a megfelelő mérlegelésre. Jogosítványt se adnék 20 év alatt.
KedvelésKedvelés
Tényleg nem a biciklis kontra autós vitát akarnám újrakezdeni, de a bicikli nem mindenkinek szabadidős tevékenység, hogy engedjük vagy sem. Dolog van, menni kell, oda kell érni, egyszerűen közlekedési eszköz, és sose tanulja meg ha nem gyakorolja. Igen sarkítónak és reflektálatlannak találom ezt az “életveszély, amit a legtöbb biciklis művel” kitételt, mert igenis sok biciklis szabályosan közlekedik a rendelkezésére álló keretek között, valamint nem csak úgy van az, hogy a biciklis veszélyes önmagára, a biciklisre az autó/autós veszélyes, aki alatt két tonna vas van és ehhez mérten sebesség is.
Az írás amúgy szuper, az világít belőle, amiért itt olvasok, egyetértek sue-val.
KedvelésKedvelés
Köszönöm (bicikli), köszönöm (írás).
Nagyon lassan írtam, állandóan elsodort valami, fejben mentek a mondatok, nem bírtam már fennmaradni, rohanni kellett oviba. És akkor ma bejött ez a tankönyves sztori is, amikor megint azt éreztem, hogy hagyjatok, nem akarok veletek (tanárkollégák, iskola, képmutatás, gyerekemapja) semmilyen kapcsolatot.
KedvelésKedvelés
ez mondjuk elég durván kiskorúsító.
> Életveszély, amit a legtöbb biciklis művel
ez nem életkori sajátosság, hanem rossz szocializáció. harmincas biciklis is simán fog éltveszélyesen közlekedni, ha nem közlekedési eszköznek, hanem identitásnak/hatalmi eszköznek használja a biciklit (autót), és tizenéves sem, ha nem.
> Egy gyerek nincs olyan agyi szinten, hogy képes legyen a megfelelő mérlegelésre.
ez így nem igaz. pont a kategorikus tiltás, a felelősség és következmények nélküliség neveli ki a felelőtlen embert.
nyilván egy kisgyerek néha fog hibázni meg hülyeségeket csinálni, azért van ott a felnőtt, hogy ezekből kimentse meg helyrerakja. néha még a felnőtt is hibázik meg csinál hülyeségeket. többnyire különösebben vészes következmények nélkül.
de ez az „a gyerek“, mint fogalom, mindenféle személyes és életkori differenciálás nélkül ez borzasztó. ez ellen lázadnak a kamaszaitok az összes életveszélyes hülyeséggel, amitől eltiltjátok őket.
KedvelésKedvelés
“ez ellen lázadnak a kamaszaitok az összes életveszélyes hülyeséggel, amitől eltiltjátok őket”
Igen. Ld. https://csakazolvassa.hu/2015/05/21/teged-kirohog-a-gyereked/
KedvelésKedvelés
Nem tudod mindig megmenteni, pont ez a gond. És örökre életre viselheted aztán a terhét. Én tudom, én tartottam már a halott gyerekem a kezemben, többet nem akarom átélni, köszi.
Olyan feladatokat és lehetőséget kap a gyerek, ahol képes a mérlegelésre. Egy 17 éves nem képes felelős módon részt venni az autós közlekedésben (jobbára), nem véletlenül találták ki a kezdő jogosítványt sem, kár, hogy nem jól működik itthon. Annak idején életbiztosítástan órán, amikor kihalási táblázatokat nézegettünk, nem értettem miért van kiugrás a halálozásban fiatal felnőttkorban. Az oktató elmagyarázta
Istenem, én is hányszor mondtam el annak idején az ovisomnak, hogy nem futunk át az úton, körülnézünk stb. stb., ahol mi élünk szinte sehol nincsen járda, tehát fogod a kezem, a babakocsit, akármit, aztán úgy futott át az úton amikor meglátta a másik oldalon a kis barátját, mint a sicc.
Amit fent írtam, az egy pár soros hozzászólás, arról, ami éppen eszembe jutott, nem fogok nyilván oldalakat írni, hogy melyik gyerek minek a mérlegelésére képes, itt most a közlekedésről volt szó. Simán kihajtott az én gyerekem is autó mögül, pedig hidd el ezerszer beszéltük meg, hogy nem látja olyankor az autós, onnan nem tekerünk ki. 7 éves, még nem képes rá, hogy megértse. De mérlegelhet másban.
KedvelésKedvelés
Az enyémek amúgy nem lázadnak életveszélyes hülyeségekkel, simán csak úgy, nem lázadásból is képesek hülyeséget csinálni.
KedvelésKedvelés
Akkor sem tudod biztosan megmenteni, ha örökké tiltasz. Viszont ha felnő, önállótlanabb, saját döntés meghozatalára kevésbé képes felnőtt lesz, vagy kőkemnény lázadással fog leválni, és mindenféle veszélyes dolgokba megy bele.
KedvelésKedvelés
Én is 7,5 évesen egyedül közlekedtem, 25 km.re laktunk a sulitól. Az enyémek is egyedül járnak haza a suliból, busszal és gyalog, 8 éves koruk óta (itt nem engedik az elsősöket egyedül haza, csak felügyelettel). Ennek semmi köze ahhoz, hogy tudnak-e felelősséggel kerékpárral közlekedni autós forgalomban. Na meg én 30 éve voltam kisiskolás. Kicsit más világ volt.
KedvelésKedvelés
Megint. Abból, hogy nem engedem őket autós forgalomban kerékpározni (itt most 7 és 8 éves gyerekekről van szó, a 10 évest engedem itt a környéken, ahol mérsékeltebb a forgalom és nem száguldoznak az autók,), miért következik az, hogy mindent tiltok? Nálatok az ovis és kisiskolás gyerekek egyedül kerékpároznak a nagyvárosi forgalomban? Nem tiltok mindent, egyáltalán.
KedvelésKedvelés
heteves gyerekemet, ha lenne en sem hiszem, hogy kiengednem az autos forgalomba, plane nem felugyelet nelkul. Persze nyilvan fugg ez a forgalom erossegetol, itt falun amugy is jobban figyelnek a gyerekekre, mint ma en is. De nagyobb forgalomba nem engednem, feltenem. En amugy is allandoan rettegek a masok gyerekei miatt, ha ide-oda cikaznak veszelyesebb helyeken, parszor mar majdnem infarktust kaptam. A szulok nem izgatjak magukat ilyenkor, biztos azert mert ok tudjak, ismerik a gyerekeik kepessegeit en viszont nem.
Azt en sem ertem, hogy constanze korabbi hsz.-bol hogy kovetkezik az, hogy mindent tiltana. Merlegelesrol van szo. Es biztos, hogy eletkor szerint a gyerekek kompetenciaja nagyjabol azert krvonalazhato, meg akkor is ha vannak egyeni kulonbsegek.
Amikor mi kolkok voltunk, kicsit mas volt a forgalom is es az autos kozlekedes is. Addig amig embereket (gyerekekt is) gazolnak el a zebran en is meggondolnam, hogy egyedul bringazzon a forgalomban.
KedvelésKedvelés
Amilyen vagyok, én azt gondolom, az autósok szemléletét kellene formálni, és egy kicsit több rendőr a gyerekdús szakaszokra, miheztartás végett. A legszebb, ahogy itt ballagnak fölfele (nincs járda, repülni nem tudnak), szigorúan a szélén, folyton fülelve, rikító dzsekiben, és akkor a kanyargós és meredek úton őrülten száguldó autós engem felelőtlenez le.
KedvelésKedvelés
Senki nem beszélt arról, hogy autós forgalomban bicikliztetné a gyerekét, szerintem – 12 éves kor alatt nem is engedélyezett. De ha el akar a biciklis gyerekkel jutni A-ból B-be bizony előfordul, hogy úttesten is át kell menni, hol van járda, hol nincs, biciklissávról nem is szólva.
De a te sommás kijelentésed nem is a forgalomban bicikliző gyerekekre vonatkozott, hanem úgy egyáltalán a biciklisekre először is, továbbá a gyerekekre úgy általában. Ez így azért igen elnagyolt és nem a legjobb érvelési módszer az, hogy akkor mondunk egy ellenkező végletet, amit jól megcáfolunk, de amit nem is képviselt senki.
KedvelésKedvelés
Ebből a bejegyzésből ezt levenni, szülői aggodalomparádé, egymás kioktatása, megint feltartott mutatóujjal, nekem nagy csalódás. Mit csiszolgattam a mondatokat…
KedvelésKedvelés
En is, pont igy ertettem fokent, hogy elsosorban az autos szemlelet miatt nem enegednem egyedul forgalomba, de en amugy is eleg aggodos vagyok ha gyerekrol van szo. Lehet, hogy jobb is, hogy nincs gyerekem, pedig jomagam nem lennek beszari, sot…es megis. Lehet, hogy pont ezert van bennem ez a para, mert nincs sajat ivadekom.
Az autos szemleleten valoban nagyon, nagyon raferne a javitas. meg itt a faluban is, megeloz basszus, pedig max. 50-nel mehetunk, de o 80-al akar atviharzani. Annyira kifakadok ilyenkor es plane, mert a gyerekek suli utan bringaznak, labdaznak, szaladgalnak allatok is cikaznak ossze-vissza, de leszarjak. Es azt tapasztalom, hogy 4 autosbol 2 biztos, hogy gyorsabban hajt lakott teruleten a megengedettnel.
KedvelésKedvelés
Vannak helyzetek, amelyekben nem engedhetem meg magamnak, hogy parázzak, vállalni kell bizonyos kockázatot, megúszásra játszani, mert élni kell. Pl. én nem gondolom, hogy ha mellettük/mögöttük megyek két méterrel, ez egy normál kicsit előreszaladós-együtthaladós távolság, akkor nagyobb biztonságban vannak, mint ha tíz vagy ötven méáterrel. Miért, hogyan óvnám meg őket két méterről? Miért ennyire lehetetlen és ellenzett gyerekekkel biciklizni? Igen, közúton, de szigorúan szabályosan, együtt, ésszel, aligfoorgalmú, hétvégi viszonyok között, sé soha nem főúton. Az aggódó autósok, ha külön, elöl látják őket (biciklizni is), leginkább megfeddeni, jobban tudni szeretnének, egyébként azt vonnák le a helyzetből, hogy ők vigyázzanak nagyon.
KedvelésKedvelés
A beszélgetést olvasva az fogalmazódott meg bennem, hogy egyszerűen ez nem az az ország, ahol gyerekek biciklizhetnek a közúton. És egyre távolabb vagyunk az olyan országtól.
KedvelésKedvelés
Mi a tanulság? Basztassuk és korlátozzuk a bicikliseket???
KedvelésKedvelés
Szerintem is ehhez kell olyan orszag ahol ez ket oldaluan mukodik. Az autosnak odafigyelni es turelmesnek lenni, biciklisnek szinten odafigyelni es ismerni a szabalyokat.
Mi egyutt szoktunk biciklizni az utobbi idoben, es mi kovetjuk, raszolunk, esetleg leszidjuk ha nem rendesen csinalja. Szerintem fontos a peldamutatas. Az hogy latja, hogy anya es apa is csinalja, hogy csinalja, miert csinalja. Aztan megtanulja, nyilvan ezt nem a nagyvarosi forgalomban eloadva…
KedvelésKedvelés
Lehet, rosszul fogalmaztam: nem tudom, hogy mennyi mindent tiltasz, azt mondom, hogy azzal SEM tudnál kivédeni minden veszélyt, az sem megoldás.
Másrészt: “életveszély, amit a legtöbb biciklis” ” Egy gyerek nincs olyan agyi szinten, hogy képes legyen a megfelelő mérlegelésre. Jogosítványt se adnék 20 év alatt.”és hasonló kitételek után nem tudom, érzed-e, hogy fura az én megfogalmazásom számonkérése. Az autósok felelőtlensége IS óriási, mégsem mondom, hogy a “legtöbb” autós – már csak azért sem, mert nem igaz. A másik, hogy egy rakás kamaszt ismerek, ismertem, akik több felelősséggel vezettek autót korengedménnyel, mint sok 40+ ember. Nem (csak) kor függvénye, ha már ez szóba jött, én pszichológiai teszthez kötném, mint a fegyverviselést.
KedvelésKedvelés
nekem is halt meg gyerekem, és az, hogy ez eléggé szar dolog, az nem érv egy elméleti vitában. a gyerekek néha meghalnak, valamivel nagyobb valószínűséggel, mint az, aki megélte a felnőttkort. ezen a valószínűségen nem nagyon változtat az, hogy félted-e őket vagy sem, meg hogy kategorikus kijelentéseket teszel-e a saját gyerekeid alapján, vagy sem.
nyilván abban vannak egyéni különbségek, hogy ki mikor és mennyire lesz összeszedett (meg van figyelemzavar, érzékelési problémák stb), de összességében ha igaz lenne, hogy egy hétéves mint olyan nem tud felelősen közlekedni, mert nem gondolkodik, akkor pl. nekem már halottnak kéne lennem. ez így egyszerűen nem kijelenthető.
KedvelésKedvelés
Én bőven 10 éves korom alatt beutaztam egyedül fél Pestet. 10 évesen az (akkor) Úttörővasúton váltót állítottam, biztonsági berendezést kezeltem, részben felnőtt felügyelete nélkül, esküszöm, nem siklott ki egy vonat sem.
KedvelésKedvelés
Ja, nem voltam csodagyerek, 😉 több százan voltunk, évente talán 50 gyerek kezdett bele.
KedvelésKedvelés
Szerintem azert ez tok mas Laci, reszeben jatek es megtanulhato egy kisvasutas pozicio, de egy forgalamas uton meg csak nem is rajtad mulik minden, ha valaki mas figyelmetlen akarmi, lehetsz te barmilyen csodagyerek vagy nem csoda. Persze nyilvan semmire nem lehet elore felkeszulni, mert ilyen alapon nem mennenk sehova, de amikor te tiz voltal meg a forgalom is tiz szazaleka volt a mainak,(ez biztos tulzas) nem csak utazni, de bringazni is veszlytelenebb volt, bar en nem pesti vagyok, de kicsikent vittek tobbszor es ujpestre egyedul jartam mar tiz eves korom elott, de emlekeim szerint joval baratsagosabb, szelidebb volt az uccakep.
KedvelésKedvelés
amúgy az hogy ki mikor vezethessen, az azért nehéz ügy, mert nem „a gyerekeket” kellene szűrni, hanem az agresszív, szabályokat nem követő, csakkicsitgyorshajtó barmokat (ami pl. amennyire látom inkább a nemi szocializációval, mint az életkorral van összefüggésben).
KedvelésKedvelés
Erre írtam, hogy pszichológiai teszt kellene, és pont ezért hasonlítottam a fegyverviseléshez. 🙂
KedvelésKedvelés
meg szerintem nagyon társadalmi kontextus függvénye is, hogy mennyire felelős egy gyerek. a kilencvenes években amikor én felnőttem még sokkal kevésbé volt az az alapvetés, hogy a gyerek az nullától húsz(!) éves koráig folyamatos felügyeletre szoruló, gyámoltalan hülye [persze sarkítok, de kb most ha kicsit kiszínezem a mondanivalót], és én is öt-hat évesen már simán egyedül jártam óvodába (tény, hogy nagyon közel volt, még át se kellett menni semmin).
nagyon különleges közegben, óriási ellenszélben kell ahhoz felnőnöd, hogy most ne azt az üzenetet kapd gyerekként, hogy te egy gyámoltalan, védelemre szoruló inkompetens lény vagy. persze hogy egyrészt az leszel, másrészt meg próbálsz az emiatt a felfogás miatt rád nehezedő kontroll alól szabadulni, és nem követed azokat a szabályokat sem, amelyeknek valóban van értelmük.
KedvelésKedvelés
(és ez nem csak a szülőn múlik.)
KedvelésKedvelés
hanem az egész közeg, a saját reflexeink, az anyósunk reflexei, a választható szülőminták, minden ebbe az irányba hat.
KedvelésKedvelés
IKEA-sarokfedők nélkül is felnőttünk.
KedvelésKedvelés
Megint. Abból, hogy nem engedem őket autós forgalomban kerékpározni (itt most 7 és 8 éves gyerekekről van szó, a 10 évest engedem itt a környéken, ahol mérsékeltebb a forgalom és nem száguldoznak az autók,), miért következik az, hogy mindent tiltok? Nálatok az ovis és kisiskolás gyerekek egyedül kerékpároznak a nagyvárosi forgalomban? Nem tiltok mindent, egyáltalán.
KedvelésKedvelés
Mi nem nagyvárosban élünk, hanem a legcsendesebb budai részen, ahol hétvégén ötpercenként jön autó.
Nem tartom fairnek, ha most azt hozzátok ki ebből a posztból, hogy felelőtlen vagyok, pontosan ismerem a terepet és mindent megteszek a biztonságért, de ez így kurvára “szegregáció”gyanús: mi autótlanok is szeretnénk közlekedni, haladni valahogy, szabályosan és figyelmesen közlekedő minket ugyan el nem üt, és van, ahol nincs járda. Itt éppen volt, arról ment le.
KedvelésKedvelés
dehogy következik. de az se következik, hogy a húszéves ember az „gyerek”.
KedvelésKedvelés
Ja, anyám szokta mondani, hogy mi is felnőttünk gyerekülés nélkül, meg bekötetlenül hátul. Na ja.
KedvelésKedvelés
Azért kicsit más kirepülni egy szélvédőn, mint beverni a fejed egy kiálló sarokba, és sírni.
Egyébként ha már bevered a fejed egy kiálló sarokba, megtanulod, hogy annyira nem jó érzés, és figyelsz rá legközelebb. Ez is tanulás.
KedvelésKedvelés
Igen, elég irreális, hogy X. éves koráig csak itt, ott biciklizik, anya viszi, apa hozza, aztán hirtelen felnőtt lesz és (büntetőjogi) felelőssége teljes tudatában közlekedik önállóan, ahogy azt kell, hirtelen kifejlődnek az ehhez szükséges készségek, figyelem stb.
KedvelésKedvelés
a gyerekülés azért nem jó példa, mert az nem kompetencia meg odafigyelés kérdése, hogy összetöröd-e magad egy nagy erejű ütközéskor, hanem egyszerű fizika, míg az, hogy figyelsz-e a körületted levő világra ugrálás közben, az igen, és utóbbit meg kell tanulni, amit jóval nehezebb úgy, hogy egy következmények nélküli világban élsz.
KedvelésKedvelés
“nagyon különleges közegben, óriási ellenszélben kell ahhoz felnőnöd, hogy most ne azt az üzenetet kapd gyerekként, hogy te egy gyámoltalan, védelemre szoruló inkompetens lény vagy. persze hogy egyrészt az leszel, másrészt meg próbálsz az emiatt a felfogás miatt rád nehezedő kontroll alól szabadulni, és nem követed azokat a szabályokat sem, amelyeknek valóban van értelmük.”
Köszi ezt Mau most!
A 8, és 10 éves fiaimmal tegnap este, mese után, elalvás előtt, volt egy mélyebb beszélgetésünk az élet különböző NAGY dolgairól. Kérdeztek, érveltek, csodálkoztak, következtettek sokat. Jó hangulatban telt, büszkeséget éreztem és megnyugtató volt, hogy mennyire jó irányban gondolkodnak, de kiéreztem belőlük sok félelmet, és feszültséget is.
Arra gondoltam, hogy jó lenne őket megvédeni minden rossztól, és minden nemesen egyszerű jót átadni nekik varázsütésre, és akkor nem feszítene minket, szülőket ennyire az aggodalom, a bizonytalantól való félelem.
És ezzel együtt tudom, hogy nem úszható meg, nem spórolható ki a SAJÁT TAPASZTALAT! Ezért nekünk, szülőknek, inkább azt kellene elősegíteni, hogy a határok, szabályok érzékeltetésével, őket kísérve, és nem helyettük élve, hagyni hogy időnként átlépve a korlátokat, saját tapasztalatot szerezzenek a mi biztonságos közelünkben. Fontos lenne megmutatnunk nekik azt is, hogy szabad tévedni, hibázni, újrakezdeni újra és újra. De ez néha annyira nehéznek tűnik.
Erre szembe jönnek most velem ezek a sorok. Mintha a fiaim érzéseit, tudatalatti gondolatait, “üzenetét” olvastam volna.
Köszönöm!
(Szeretném leszögezni, hogy a soraimat nem a fenti “biciklizni engedős-nem engedős” kérdéskörhöz írtam. Mielőtt bárki úgy értené, hogy szerintem a korlátokat biciklizés közben, autók közé hajtva kell átlépnie egy 5 éves gyereknek.)
KedvelésKedvelik 1 személy
Nekem ebből az következik, hogy nem szorgalmazom a kamaszaim vezetni tanulását. Mennyire másképp gondolkodunk…
KedvelésKedvelés
Nagyon szeretném, ha nem lenne biciklisszidás a blogon, egy ötéves gyerekről beszélünk, szintén 30-as szakaszon. Ha rajtam múlna, én az autósokat nem engedném autózni… Ők az életveszély. De igen, a 7 éves és a 13 éves van olyan szinten, hogy tökéletesen megbízható. És milyen jó, hogy nem mi, kommentelők döntjük ezt el (akkor halálbüntetés is lenne, meg kínzás is…).
Azt is szeretném, ha nem licitálnánk egymás tragédiáira.
Nagyon megrendít, ami veletek történt, viszont ez az a terület, amiben nincs értelme legeket megállapítani.
A poszt hosszan írja, milyen jó fej volt (két perc erejéig) a hivatalnok, így az első modnatot sem értem. Aki itt értetlen volt, az egy tanárkolléga volt.
KedvelésKedvelés
bocsánat, magas labda volt. azért hoztam fel, mert úgy láttam, hogy ez ilyen aduásznak van használva, hogy detiaztnemtudhatjátok, és nem szerettem volna azt a mintát, hogy ha valakivel valamilyen szörnyűség történt, akkor onnantól kezdve igaza van, akármit is mond.
bocsánat, ha túl messzire mentem.
KedvelésKedvelés
Nem mentél túl messzire, ugyenezért szóltam. Egyetértek az itteni kommentjeiddel.
KedvelésKedvelés
Nekem az eddigi egyetlen pengeszájú, akivel eddig anyalétem során találkoztam, az anyósom. A legutóbbi szövege, hogy miért nem úgy csinálom, ahogy szerinte kellene, miért vagyok ilyen makacs, de persze azt csinálok, amit akarok…. már éppen kezdek fellélegezni, amikor hozzáteszi még: azért ő tapasztaltabb, és higgyem el, hogy jobban tudja. És ezeket KIZÁRÓLAG jóindulatból, hogy segítsen. (Nahogy miről is beszélünk: nekem kellene kibontani a férjem hivatalos leveleit, és minden kérés nélkül elintézni, leadni, beadni, utánamenni a dolgainak, included adóbevallás! Szerinte ez a házasság, ő is így csinálja.) Megfulladok, ebből egy is elég, pedig tudom, hogy lesznek még ilyenek…
KedvelésKedvelés
Minden együttérzésem a tiéd. Az én “anyósom” csak akkor ilyen, ha épp megvan neki, de akkor semmi se jó.
Volt egy hosszabb kapcsolatom, ahol az anyósnak a legnagyobb szálka én magam voltam mindenestül.
KedvelésKedvelés
Nekem – ha nem is pengeszájjal – szintén anyósom akart mindenhez érteni. Egyszer mondtam neki, hogy lehet, hogy 33 vagyok (rég volt, na), ő meg 51 (mint én most), de az adott témában pont 33 évvel nagyobb a tapasztalatom. Kicsit visszafogott, de igazán csak akkor, mikor mondta, hogy ő pedagógus, meg felnevelt egy gyereket, jobban ért a gyerekneveléshez – én meg mondtam, hogy nem vagyok ebben biztos. Utána kicsit nem beszéltünk.
KedvelésKedvelés
Az én anyósom óvónő.
KedvelésKedvelés
No tessék. Akkor azért hiszi, hogy mindent tud a gyerekekről, és minden, amit tud, úgy helyes, ahogy ő tudja,
KedvelésKedvelés
én is itt tartok valahol 🙂
KedvelésKedvelés
Miért nem ujjong? Miért nem rinyál? Nem jól esik, ha olyannak ujjonghatsz, aki nem irigyel, hanem veled örül? Nem megkönnyebbülés, ha néha kijön a rinya, na persze olyan előtt, aki nem ujjong, ha befordul az utcasarkon, hogy na lám, neki sem jobb? Én biza szeretek ujjongani, nyilván jobban, mint rinyálni, de ahogy jobban belegondolok, tényleg egyre ritkábban, vagyis egyre kevesebb közegben ujjonghatok, mert bolondnak néznek. Rinyálni meg inkább nem, mert úgysem értik, hogy miről beszélek.
KedvelésKedvelés
“Miért nem ujjong? Miért nem rinyál?” Mert gyerekes, félrevisz, gyengeség jele. Az élet, ha igazán látni akarjuk, sosem ilyen. És a rosszakaróim meg a vak csodálók is mindig vagy egyiket, vagy másikat hallják ki az árnyalt mondataimból (vegyesen), pedig én nem írok olyat.
KedvelésKedvelés
A kollegaim mindig azt mondjak, hogy tok felesleges rinyalni, a problemakat ( mostanaban kihivast mondunk inkabb helyette) meg kell oldani igyis ugyis valahogy.
Ujjongani? Meg miert ne? 🙂 Nincs is jobb a polgarpukkasztasnal. Eddig azt hittem te is igy erzel, de ugy latszik nem olvastam meg eleget toled…
KedvelésKedvelés
Mindkettő éretlenség, árnyalatlanság. Nem ujjongok, csak éles színekkel látom a jót, de nagyon sok a szar, a jók tövében, szellemképeként is.
KedvelésKedvelés
Kár. De azért csak van egy középréteg, akik se nem tartoznak a rosszakarók sem a vak csodálók közé. Amúgy meg tényleg azért jók az írásaid, mert tényszerűek és megállapításokat tartalmaz.
Azért az ujjongásról én nem mondok le. Nem polgárpukkasztás céljából, hanem kizárólag saját belső igényből. Ha valami olyan öröm ér, ami arra késztet, hogy cigánykereket vessek, de mivel azt nem tudok, akkor marad az ugra-bugra és az ujjongás.
KedvelésKedvelés
Persze, hogy van, hol írom, hogy nincs?, sőt, szinte csak ők vannak már. Csak megemlítem a sunyikat. Velük van bajom ugyanis.
(Van valaki, aki érti, hogy ez így egyben, egymás mellett, antonimaként: “nem ujjong, nem rinyál”, mit jelent? Sem nem…, sem nem. Mert torzít. A bejegyzés vége a két nagy kiborulás-rinyálás után mégis a fekete-fehér /ruhában történő/ ujjongás. Ez a szöveg trükkje. Utálom, ha el kell magyarázni.)
KedvelésKedvelés
én halkan jelentkezem: már azonnal a címet is értettem. és arra írtam, hogy én is itt tartok valahol az életemben, nem ujjongok, nem rinyálok. dolgozom a céljaimon.
KedvelésKedvelés
Én is értettem, éreztem, és hatott is. Gondolkodóba is ejtett.
Mert hasonlókra kezdek jutni. Mert torzít, félrevisz.
Pont azért vág húsba, mert amúgy képes vagyok nagyon ujjongani is, meg rinyálni is, de a vége ezeknek egy hiányféle űr, amit szégyenféle kísér. vagy mi…
“Az élet, ha igazán látni akarjuk, sosem ilyen.”
Valahogy így.
KedvelésKedvelés
Rég tudom, de annyira, hogy az ujjongás már gyanakvóvá tesz. Úgy észlelem, hogy ez valami túlzó külső reakció lesz egy belső hiányosságra, valamire, ami stabil kéne legyen, de nem az hát lök rajta egyet az ujjongás. Figyelmeztető jel.
A rinyálás meg a másik, ami ugyanezt a stabilitást fedi el, menti föl, ugorja át.
KedvelésKedvelés
Ujjongás: önigazolás, “végre megtaláltam, ez jó lesz, tökéletes vagyok, ide nézzetek, eddig minden szar volt, de majd most”. Rákattanás, létező további gondok elhanyagolása, szembe nem nézés. Magabízás, pofára esés, más hibáztatása, koppanás. Ez a gond vele.
KedvelésKedvelik 1 személy
Igazad van. Kompenzálás, elfedés.
KedvelésKedvelés
Ezek szerint nekem egészen mást jelent ez a szó. Az ujjongás számomra egy adott pillanat intenzív megélése, amikor a pozitív érzelem élmény szinten kitör akár mozgás , akár hangok kíséretében. Nem is másnak szól, egyértelműen saját magamnak. Az viszont igaz, hogy abban a pillanatban az egyébként létező gondok tényleg nem számítanak. Vagy akkor ez mi?
KedvelésKedvelés
Itt viszont, és különösen a rinyálás párjaként túltolást, gyerekes, realitásvesztett elszálltságot jelentett. Tudom, hogy jelenthet mást is; az irodalmi szövegekben helyiértékük, aktuális jelentésük van a szavaknak.
KedvelésKedvelés
FELHŐtlenül hálás, megkönnyebbült a napfény!
KedvelésKedvelés
Annyira jó ez az írás, amikor idejövök mindig megnyugszom. Olyan ritkán hallok olyan történeteket, amitől megerősödöm
KedvelésKedvelés
Jó volt olvasni. Hogy másnak is van olyan mint nekem. Amikor nincs tovább. Kész vége, ennyit bírtam. Hála az égnek hogy legutobb ilyenkor elhuztam Portugáliába vagy csak beveszem az antidepresszánsom és elmegyek Tescóba 2 órára boklaszni. Nagyon nehéz lehet egyedül 3 gyerekkel. Minden elismerésem. Jól csinalod. Sőt nagyon jól.
KedvelésKedvelés
Tényleg, a békés Tesco-s (esetemben Auchan) séták. Amikor semmi más dolgom nincs csak bambulni ki a fejemből.
Ma egyébként én nem bírtam ki estig, 5-kor felhívtam a férjem, és szóltam neki, hogy munkaidő végére odaviszem neki a gyerekeket és minimum 2 órát nem akarom őket látni.
Elképzelni sem tudom, hogy lehet ezt teljesen egyedül bírni úgy, hogy még egy segítőkész családi háló sincs valaki mögött.
KedvelésKedvelés
Mindjárt itt a vakáció,és kipihened magad az iskola,óvoda fáradalmaitól. Az ijedstég miatti sokkot,lehet hogy még megérzed. Ez a Babadávid ! Valamit nem jól értett 🙂
Elragadó irás !
KedvelésKedvelés
“Mindjárt itt a vakáció,és kipihened magad ” — ajjaj, attól félek, amikor ovi sem lesz, nem mehetek edzeni, mindent itt keresnek és tombolnak ki, kétszer annyi házimunka, bevásárlás egy kis továbbalvásért-reggeli nyugiért cserébe…
KedvelésKedvelés
Nincs valami gyerekezős edzőterem ?
KedvelésKedvelés
De drága vagy. De, van, meg tábor is van.
KedvelésKedvelés
Ez az írás második olvasásra is igen jó.
Jó nekik és te jól csinálod. “Kimondhatatlan jól van, ami van. Minden tetőről látni a napot.”
KedvelésKedvelés
Nagyon szép írás, nagyon jó mondatok. Nekem is az jutott eszembe, mint semese2-nek: megnyugtat a tudat, hogy más okos, érző, gondolkodó emberek is eljutnak oda, mint én, hogy nem bírom tovább. A biciklishez, felelősségvállaláshoz: Húgomnak a lányommal egyidős fia van, tízévesek. Kissrácot mindenhova kocsival viszik, iskolába (5 perc gyalog, de visszafelé hegynek fel, hűűűha) , edzésre. Lányom a közeli suliba egyedül jár gyalog, rollerrel, a tizedik szülinapja óta bringával (kisforgalmú városszéle). Hárman voltunk, elsétáltunk a boltba, telezöld lámpa, idióta autós vagy hetvennel kanyarodik, ha a lányom nincs észnél és nem rántja vissza az unokatesóját, akkor elcsapja az autó. Pár tizedmásodperc volt, láttam az autót, lassítottam, a lányom is és a megszokás dolgozott bennem, a bizalom, a józan ész. De nem, a tesóm fia csak ment, nem érzékelte, mi történik körülötte. Nagyon rossz érzés volt, ha valami történik vele, az én felelősségem, az én hibám, miközben szinte nekiment az autónak, annyira eszetlenül közlekedett, mert háztól házig szállításhoz van szoktatva. Nem hárítani akarom a hibámat, azóta észben tartom, nagyon figyelek rá, de… Értitek mit akarok mondani?
KedvelésKedvelés
Igen. Ha a lanyom baratnoivel kozlekednunk, akkor en is kezen fogom a baratnot, miota az egyik siman kilepett egy auto ele. a lanyom megall ahol kell.
KedvelésKedvelés
Ez vérfagyasztó érzés, sajátom nincs, de ötven tizenkét évesért voltam felelős, amikor először megtapasztaltam, hogy legfeljebb autó és ajtó között megy a közlekedés… hiába álltam az út szélén kitárt karral, mondva és jelezve, hogy előttem kanyarodjanak az út szélére, úgy kellett elkapnom az egyiket, mert egyenesen az autó elé szaladt volna, még szerencse, hogy megláttam a szemem sarkából. És tömegesen nem értették, ilyen korban bőven elérhető szinten sem, mikor hol és hogyan kell közlekedni, és főleg miért. Utána minden kirándulásnak alig vártam a végét, bármilyen jó is volt.
KedvelésKedvelés
Elolvastam még akkor, amikor senki sem szólt hozzá (biztos, akkor lett feltöltve), most megint. Tiszta vízben van a szemem ismét. Megintenek a gondolatok és a papírra vetett érzések.
KedvelésKedvelés
Ezek nehez pillanatok: gyerek, bugyuta emberek. Le a kalappal amugy! Az utobbi evekben ket fontos mondatra probalok fokuszalni ( es nagyon nehezen ment): az elet rovid ahhoz, hogy szomorkodjunk, illetve hogy a lenyeg, hogy az ember a lebnagyobb szarban is orizze meg a derujet.
Tarsadalmi elvarasok? Eddig mindig azt hittem, hogy ezeknek meg kell felelni. Aztan volt hogy vettrem egy nagy levegot es fittyet hanytam az egeszre es milyen jol tettem. Epp most is ilyenen torom a fejem 🙂
Siros gyerek? Az embernek a szive szorul ossze, de nem lehet az ember mindig mindenhol ott es meg ugy is tortenhet valami, ha ott allsz mellette. Nyilvan az ember megtesz mindent a gyerek biztonsagaert. Hordtok pl bukosisakot? Reflexet sotetben?
KedvelésKedvelés
Szép írás, nagyon húzós tartalommal.
Minden gyerekekről, gyereknevelésről szóló poszt megerősít az elhatározásomban, hogy nem akarok gyereket. Pár éve még volt bennem egy mi lenne, ha, de most már az sincs, és ezért többek között ennek a blognak is hálás lehetek.
KedvelésKedvelés
arita, nem csak stressz a gyereknevelés.
KedvelésKedvelés
Tudom, hogy van jó oldala is, de én úgy érzem, hogy engem az nem kárpótolna a rosszért.
KedvelésKedvelés
Mondjuk nem rossz,csak nehéz ,de szerintem ha kellő szervezettséggel rendelkezik egy nő akkor meg tudja lépni.
Én beszélek aki mindig szét vagyok esve,meg minden…Szóval nem vagyok született,összeszedett nő mint pl.az anyám,labilis idegzetű is vagyok,de felmentem magam a kritikák alól.
Zajlik az élet 😀
KedvelésKedvelés
Eső ❤
KedvelésKedvelik 1 személy
arita,elfelejtettem hozzátenni,hogy tapasztalatom szerint a tanerői munka nehezebb mint a gyereknevelés.
Mosom kezeim,nem akarlak győzködni ,félre ne érts.
KedvelésKedvelés
Arita, pont így.
KedvelésKedvelés
Arita, én nagyon érteni véllek.
Gyerekkorom óta azt érzem, hogy anyámnak nem lett volna szabad gyerekeket vállalnia, mert nagyon nem neki való, azzal együtt, hogy csodálatos tanár, nevelő, pedagógus, a szó nemes értelmében! Ez mindaddig így van, amíg be tudja magára csukni az ajtót, ha akarja. A saját gyerekeivel viszont nem tudott mit kezdeni, felőröltük az igazi személyiségét. (Most kezdem látni, hogy engem ez a bűntudat üldöz tudat alatt. Hogy elrontottuk anyám életét a létezésünkkel.)
Pedig szeretek élni. Szenvedélyesen.
Mióta gyerekeim vannak, bennem is felmerült, hogy nekem vajon való volt-e szülnöm? Nem nyomorítom-e meg a fiaim életét én is? Hiszen még saját magammal is kínlódom sokszor, keresem az utat.
Ebben a világban ők hogyan fognak boldogulni? Mi a legfontosabb, amit át kellene nekik adni, hogy szeressenek élni? És mennyire lesz az “én_hibám”, ha nem lesznek boldogok?
Pedig ők késztettek igazi, mély, valós, belső változásra. Ennek nagyon örülök. (Ez vajon nem önzőség?)
Az erősödik bennem, hogy az embernek legfontosabb dolga magával van. Tudja, ismerje magát, élje meg a valóságot, legyen abban boldog.
Gyerekkel, vagy gyerek nélkül.
KedvelésKedvelés
“erősödik bennem, hogy az embernek legfontosabb dolga magával van”
igen,most ez van.
pillanat,én is azt mondtam fiatal koromban mint te ,miszerint elrontották az életüket a szüleink a gyerekvállalással. Akkor magamra nem is gondoltam 🙂
Olyan érdekes,végül összeérünk magunkkal.
KedvelésKedvelés
Én mondjuk most szivesen ülnék most, akár szar melltartóban is (csak olyanom van) egy tanáriban, legalább használnám valamennyire a diplomámat és érezném, hogy valami értékem van.
Mindig viszonyítási alap kell ahhoz, hogy érezzük, milyen jól vagyunk?
Persze éreztem már én is ezt, de jó, hogy nem ő vagyok, de megérdemli a lenézést? Nem tudhatjuk, miért tart ott épp, ahol. Lehet, hogy az a hivatalnok, aki olyan gyorsan kikültde a papírt, ő is egy csálé melltartójú, szétesett életű nő, csak épp a munkáját lelkiismeretesen végzi.
KedvelésKedvelés
Nem csak a gyerek sírását nem viselem, de azt sem, hogy szólongat: mama, mama, néha olyan agresszíven válaszolok vissza, ettől aztán lelkifurdalásom van.Ha elesik, és hallom, hogy üvölt, elsőre nem megijedek, hanem bosszankodom.
Tehát nálam sem a melltartó, sem az időbeosztás, sem a gyereknevelés nem stimmel. Valamelyiken időszerű lenne változtatni. Vagy apró lépésekkel mindegyiken.
KedvelésKedvelés
vagy hagy a p—ába !
KedvelésKedvelés
hagyd
beragadt a d….
KedvelésKedvelés
Nem hagyhatom, mert nem vagyok jól. Valamerre meg kell, hogy mozduljon a dolog.
KedvelésKedvelés
melltartó, időbeosztás, gyereknevelés -ha nem vagy jól, lehet hogy nem ezeken kell a legsűrgősebben változtatnod hanem magadért kell tenned valamit.
KedvelésKedvelés
Tegnap visszamentem a pszichiáterhez. Megkérdezte, hogy kiirasson-e, de nem mertem igent mondani. A gyereknevelés pedig rám hárul, az apja 12 órákat dolgozik, hazajön este, fáradt, külön alkudozni kell, ki fektesse le a gyereket.
KedvelésKedvelés
Az is valami,ha lazitasz közben,nem akarsz mindenképp megfelelni.A túlélés az első.
KedvelésKedvelés
Tanárnak én is kudarcos lennék. Így meg… és élvezem, és nincs prés sem.
KedvelésKedvelés
és nem középiskolás fokon tani tasz 🙂
KedvelésKedvelés
Borderline, lehet, hogy te sem a saját életedet éled.
Volt már erről szó itt, voltunk így egy páran.
Ahogy olvaslak nekem mindig az ugrik be, hogy te úgy, ahogy vagy, te nem vagy jó helyen.
Én nem mondom, hogy veled nincs baj, lehet, hogy diagnosztizált depressziós vagy, lehet, hogy kimerült vagy, lehet, ugye én nem ismerlek.
De nekem akkor is ez ordít a soraidból, hogy igazából itt nem veled van a baj, te egyszerűen nem vagy jó helyen.
Nem beleszólni akarok, ez csak egy nagyon erős benyomás rólad, mármint az írásaid alapján.
KedvelésKedvelés
Ez nagyjából igaz.
De képtelen vagyok ezen változtatni jelenleg.
KedvelésKedvelés
Ha most nem tudsz, akkor ne változtass.
Nem kell változtatni még, ha nincs erőd, lehetőséged, akkor nem is lehet.
Ez oké.
Csak tartsd a fejedben, hogy ez nem jó, és el ne hidd, hogy jó, ha nem jó, mert tönkremész.
Fejben tervezd el a változtatást, aki nem érti, azzal meg se tárgyald, mert el fog bizonytalanítani.
Kitartást, Borderline, lesz jobb is!
KedvelésKedvelés
Boderline-nak szól a boldogság márpedig létezik című poszt.
KedvelésKedvelés
Én ilyen miliőben dolgoztam. Nagyon ítélnek, nagyon csodabogarak vagyunk, nagyon kibeszélnek, nagyon nehéz nekem miattuk, antipedagógiai és erő-erőszak mellé állási problémák vannak. A melltartóra, nem túl nívós öltözékre transzponálni ezt gyengeség, gonoszság, ahogy azt a szövegben is írom. Más kérdés, hogy a mai normák szerint, és különösen kamaszok körében tanácsos elrejteni a mellbimbókat, alkattól függetlenül.
KedvelésKedvelés
Itt nincs a sztoriban hivatalnok, ez félreértés. Ez egy iskola. Ismernek. Egy hivatalnok van, a telefonvégen, és profi. Én nem hibáztam. A fiam apja hibázott, rajtam csatan (utánajárás vagy teljes árú tankönyv kifizetése).
Nem értem, mit nem értetek, rólad külön az a benyomásom, hogy gondos szelekcióval kiválogatod azokat az izolálható részleteket, amelyek rosszul eshetnek, üthetnek, amiben te nmeg én különbözünk (nekem amúgy rongyosak és fakók az eredetileg középmárkás melltartóim, és még lötyögnek is), meg hozzáteszed, ami eszedbe jut, vagy neked para, és arra reagálsz. Szerintem ez nem épít téged sem, ez negatív mindset.
KedvelésKedvelés
“rólad külön az a benyomásom, hogy gondos szelekcióval kiválogatod azokat az izolálható részleteket, amelyek rosszul eshetnek” – ebben van igazság. Háromszor írtam át a kommentet, míg felvállalhatónak éreztem, de valamiért nagyon fontosnak tartottam ideírni. Valószinűleg ennél egyszerűbb lenne venni egy nívós melltartót, ha az zavar.
Világéletemben közepesen igénytelen nő voltam, ebből régebben ideológiát csináltam, most már zavar egy kicsit. És félek, hogy megítélnek emiatt. Főleg ha a külső igénytelenség összefonódik az ítélkezős, kibeszélős, irigykedős viselkedéssel. De vajon összefonódik-e? Nekem tényleg ez jutott eszembe az írásról, lehet, hogy nem a lényeget ragadtam meg.
KedvelésKedvelés
Mi lenne, ha a jót kezdenéd el mazsolázni? Apró, pici örömöket az írásokból, a pillanatokból, az életedből? Sokat könnyíthet.
KedvelésKedvelés
Szerintem nagyot szólna felolvasva. (“Monodrámaként” olvastam.)
KedvelésKedvelés
Nahát.
KedvelésKedvelés
Csalódott vagyok, amikor az irodalom címkével ellátott, személyes témájú, sodró nyelvezetű posztom alá tanácsokat, gyakorlati mérlegeléseket, biciklisellenes szövegeket írnak a kommentelők.
Szeretném, ha az olvasónak lenne esztétikai érzéke.
Nem, a gyerekeim nem hordanak bukósisakot, ennek több oka van. Igen, biciklizünk közúton, és kockázat vállalásával is teszünk azért, hogy itt a környéken megszokják az autósok, hogy van, lehet gyerekbiciklis az úttesten. Meg aztán, mily meglepő, szeretnénk mi is haladni, közlekedni, nem csak méregdrága, szennyező és veszélyes üzem (= autó) fenntartásával-használatával. Jól belátható szakaszok, nappali fény, élénk (neonosan rikító) színű öltözet és nagyon sok pedagógia, gyakorlás, jelenlét az, amit a biztonságért teszek — épp ezért volt olyan érthetetlen, ahogy a járdáról lemegy a fiam.
Kvázi lehülyézték a gyerekemet, és megint elterpeszkedett az autós gőg, mindenki menjen a közterületekről, az az övék, hadd száguldozzanak, szörnyű, de mit lehet tenni. A KRESZben ennyi van:
“Tilos (…) főútvonalon 12. életévét be nem töltött személynek kerékpározni”
Az én álláspontom pedig, amire weszter kommentje is utal: iszonyú veszélyes, felelőtlen agyonóvni, agyonbiztosítani, mindig szorosan bekötve szállítani (ezt is értsétek félre, már várom), önállótlanná és passzívvá nevelni a gyereket: az így felnőtt emberek veszélyben vannak, és bármit bevesznek, bármit meg lehet velük csinálni, engem idegesítenek, butának, erőforrás-tékozlónak és nyafogósnak tartom őket, szüleiket önösnek és szűk látókörűnek. Nem tudok velük mit kezdeni. Ők szoktak basztatni is.
Ne szakértsetek, ne adjatok tanácsot, ne firtassatok. Nem akarok itt ennek kitéve lenni. Írd le, amire reflektáltál, ami tetszett, értsd a szöveget, mesélj magadról. Köszönöm.
KedvelésKedvelés
🙂
KedvelésKedvelés
Szerintem ez a bejegyzés (is) egy csodálatos irodalmi alkotás. Meglepő és szomorú, hogy időnként a hozzászólások teljesen félrecsúsznak. Volt még hasonló eset amin megdöbbentem, például a Csak a cselekvés című önmegszólító vers alatt a hozzászólók többsége a fogorvosnál szerzett tapasztalatairól számolt be. Sokkal több volt abban az írásban, mint az, hogy fényre köt a kompozit.
KedvelésKedvelés
Ó, nem baj az, ha asszociálnak, nincs meghatározott irány, lehet a fogorvosról is, mindegy. Csak ne szegezzék nekem.
Még egyszer: úgy tűnök, mint aki ujjong, de ujjongásra nincs okom, nagyon nehéz, ezt is tisztán látom, viszont nem is rinyálok, mert azt én sem bírom másban, és mert nem segít.
KedvelésKedvelés
Picit az ujjongásról: mióta aktívan dolgozom azon, hogy kevésbé szorongjak (köszönhető ez elsősorban egy pszichodráma csoportnak), észrevettem, hogy a magamon végzett kőkemény munkám eredményeként sokkal gyakrabban és gyorsabban válok felszabadulttá és összehasonlíthatatlanul nagyobb örömömet lelem a világ dolgaiban. Örömeinek gyakran hangot is adok, nevetgélek, mesélek, örömteli pillanataimat megosztom másokkal (akár virtuálisan is pl facebook). Az embereken gyakran látom azt, hogy nem örülnek annak, hogy én örülök. Furcsállják (mindig is furcsának tartottak mondjuk, de régebben más miatt 😀 ) Méregetnek. Azt hiszik, titkolok valamit. Én már nem fogok ebből engedni, felszabadultan fogok cikázni. De miért furcsa ez? Ha néha ez szóba kerül, beszélgetek erről valakivel, folyton abba fullad, hogy “óóó, biztos könnyű nekem, mert nincs gyereked/szeret a párod/meg tudsz élni/olyan dolgokat csinálsz, amiket szeretnél, stb. Az agyam el tudnám dobi ilyenkor. Egyáltalán nem könnyű az életem, nem is volt soha és baromi sok dologgal küszködöm magammal is, a világgal is. De hát ki a tökömnek a felelőssége az, hogy én boldog legyek? Hogy megtaláljam a lehetőségeimhez mértem a saját boldogság-forrásaimat? Persze, hogy az enyém. És a mostani életem is az enyém, a döntéseim következménye és igen, nincs gyerekem, mert így döntök, szeret a párom, mert szerelemből vagyunk együtt, bár nagyon sok nehézséget és fájdalmat is kaptam ettől a kapcsolattól, de én maradtam, mert hittem és most boldog, szerelmes kapcsolat. Meg tudok élni, igen, dolgozom is érte és mivel nem vagyok/voltam hajlandó abból engedni, hogy csak azt csinálom, amiben lelek örömet, sokszor nagyon nem volt pénzem, de nagyon nem! Most meg van, éppen van, nem mintha milliókról lenne szó. Bár én, ha nincs is, inkább a villanyszámlát tolom egy hónappal, minthogy le kelljen mondani bármely más nekem fontos örömforrásról. Nem úgy volt ez, hogy megszülettem, vígan éltem, szerencsés lettem és boldog vagyok mindörökké ámen. Miért nem örülünk egymás boldogságának? Szerintem a kicsinyesség gáz.
KedvelésKedvelés
“Szerintem a kicsinyesség gáz.”
nagyon gáz…
KedvelésKedvelés
Ó, ezt én is hányszor megkaptam! A “…mert nincs gyereked, úgy könnyű”.
Nem, nem könnyű, ez egy választás.
Ennyi.
És igen, én is keményem megküzdöttem minden falatért, legyen az testi, vagy épp lelki, és keményen megküzdöttem egy boldog párkapcsolatért. 🙂
Az eredményeket irigylik, az utat nem. Pedig máshogy nem lehet.
KedvelésKedvelés
Ha nem szólsz be a gyerekesnek, hogy “te vállaltad, mit jajgatsz”, akkor oké. De tény, hogy kurva nehéz néha gyerekkel, és folyton hibáztatnak, és ezt nem lehetett előre tudni.
KedvelésKedvelés
Hajj! 😀 Ha tudnád, hányan szólnak be azért, mert döntöttem, és vállalok egy döntést! 😀
Nem, én annak szoktam beszólni, aki ok nélkül gyűlölködik.
KedvelésKedvelés
Oh, most tenyleg mar igazan viccesen hat ez igy, hogy kiderul, hogy habar nincs gyereked es ekozben minap sikerult nekem elegge megmondani, hogy hogyan kell nemet mondani a gyereknek a mekiben, meg hogyan kell nevelni, nevelni tudni kell, nincs mese … ez most csak igy bevillant es igazan viccesnek hat, bar mar akkor is edes volt 😀
KedvelésKedvelés
De van húgom, és van egy bátyám.
Másrészt meg azért tudnom kellett, h mit nem vállalok.
Szóval elég csúsztatás azt mondani, h nem értesz a gyerekneveléshez, mert nincs gyereked, mert akár lehetek pedagógus, vagy dadus, vagy akár egy nagyobb testvér.
Jogsid is lehet saját kocsi nélkül, sőt, vezetési tapasztalatod is.
Egyébként évekig laktam egy barátnőmmel, akinek akkoriban volt egy kislánya. (Most már nem lakunk együtt, és kettő kislánya van.)
Ő se tudott nemet mondani, a gyerek elhúzta a reggeli készülődést, és mindig elkéstek. -.-
Aztán én fenyítettem be szegény kislányt, h ha nem készül el időben, este nem nézhet Eperkét.
Olyan gyorsan még nem láttam gyereket fogat mosni… 😀
De nem szeretek büntetni, az önmagában nem ér semmit. Viszont nemet mondani megtanultam. Az a legnehezebb, de kell, mert különben elkényezteted őket, és az nem csak neked lesz rossz, hanem alapvetően neki, csak hosszabb távon.
KedvelésKedvelés
Én is tudok egy-két dolgot a gyereknevelésről, pedig nincs gyerekem, csak jóval fiatalabb testvéreim (szóval nem véletlen, hogy nincs gyerekem). Azt viszont megjegyezném, hogy az egy típus, az “anyja nem tudta megnevelni, de én akkor jól megmondtam/elvettem/odaadtam/megpusziltam/felpofoztam, és akkor ettől aztán meghunyászkodott/abbahagyta/gyöngyözve felkacagott”. Jellemzően nincs gyereke, viszont nem tudja, hogy benne lenni nyakig mennyire más, mint töredékannyi felelősséggel a vállán egyszer beavatkozni, és akkor onnantól kezdve büszkélkedhet ezzel, a rossz esetben még jelen is lévő szülő pedig megszégyenül. Vagy tudja, és akkor hússzor annyira gáz az egész. Népi megfigyelés.
KedvelésKedvelik 1 személy
Wááááááááááááá, ezt nem akartam leírni, mert még megismertek, és rájöttök, h kiről van szó, és hú, de ciki egyáltalán, ha rájöttök, szóval…
Ismerek olyat, akinek soha nem mondtak nemet. Érzékeny kis lelkét féltették, hát, hihetetlen hisztis kiskölyök lett belőle. Gyakorlatilag elviselhetetlen. Pedig indulásnak tényleg kis tündérbogár volt.
Nekem is meg volt mondva, h ne merjek nemet mondani neki, mert akkor sír.
És ne is szóljak rá, mert az ő gyerekük. Hát most már mindenért sír, sértődékeny, és basszus, még a tízet se töltötte be, de komoly dühkezelési gondjai vannak. (Lerúgott lámpák és betört ablakok.)
Az osztálya kiközösítette, beilleszkedni sehová nem tudott. -.- (Oviban se voltak barátai.) És ez tényleg nettó szülői deficit – igen, tényleg nem voltam benne, viszont láttam azt, hogy miből indult fél évesen, és hová érkezett.
És neki szerintem így nem jó. Nem kell mindenki szeressen, ez igaz. De hogy senki se szeret a szüleiden kívül, az kínos.
KedvelésKedvelés
És neked ebben nincs felelősséged, és hagyd is nagyvonalúan elpattogni a fölényérzet labdáját is. Sok tényező teszi sunyivá, elviselhetetlenné a gyereket.
KedvelésKedvelés
Nagyon sok esetben meg pont egy kívülálló látja jól a helyzetet, mert objektív, mert őt nem hatja meg a könnyben úszó szempár.
KedvelésKedvelés
“nem hatja meg” és az jó? az az igazságos?
KedvelésKedvelés
‘elég csúsztatás azt mondani, h nem értesz a gyerekneveléshez, mert nincs gyereked, ‘ – lehet (habar tok maskent mukodik egy sajat gyerek, meg egy nem sajat akarmilyen egyeb minosegben), nem is mondtam am ilyet, csak mar akkor is erdekesnek es tenyleg szorakoztatonak talaltam, ahogyan nem sikerult nyugtazni, hogy preferenciak, hangsulyok elteroek lehetnek es nyomban levezetodott elegge teman kivul, konkretumok ismerete nelkul (ld. resztvevok, habitus, preferenciak, szitu), hogy ugy mi az udvos. Ld. ujfent alabb.
KedvelésKedvelés
És hogy mennyit küzdött, bírt már a szülő, mire abban a helyzetben inkompetens lett. És hányan vannak, akik nem nemtörődömségből vagy érzelmi sivársából, hanem a legnagyobb jóindulattal, gondossággal, szabadságszerető módon basszák el.
KedvelésKedvelés
Sue – akkor mea maxima culpa, én a mekiben nemet mondás kapcsán kizárólag hisztiző gyerkőcöt láttam.
Tényleg nem kérkedni akarok hihetetlen gyerekcsőszképességeimmel, de felismerem a hisztisírást. Ezt a húgomnál tanultam meg, egész más, mint egy fájdalomsírás, vontatottabb, sokkal idegesítőbb. Valahogy ráállt a fülem.
(Nyilván az anyja jobban tudja, h a fájdalomsírás oka valójában mi, éhes, megütötte magát.)
Viszont sok anya nem tudja az egyik sírástól megkülönböztetni a másikat. És akkor csak tippelhet, h ez most épp hiszti, vagy a gyerek lelke romokban, mert nem érti, h ő miért nem, míg a másik miért igen.
Ezt csak érdekességképpen dobom be, ezért is marha nehéz gyereket nevelni, hogy tudd, hogy mikor ártasz, és mikor nem, meg a következetesség is nehéz, viszont szükséges.
KedvelésKedvelés
A szülővel a gyerekek szemtelenebbek, mint távolabbi ismerőssel, úgy látom – emiatt nekem könnyebb velük. Nekem sincs saját, keresztlányom van.
KedvelésKedvelés
A gyermekkel rendelkező nőtársak egy része állandóan beszólogat. Csúnyán néznek, méregetnek és haragszanak, hogy “hogy jövök én ahhoz, hogy nekem nincs”, mit merészelek és egyébként is, mit merek én lázadni a biológia, meg a társadalmi normák, meg a női lét rendeltetései???!!!! ellen, ha nincs, akkor fogalmam sincs a “nagy teherről, amit ők viselnek”, gyakorlatilag nem is vagyok én igazi nő. Szó szerint azt mondta nekem egyszer valaki, hogy ő, “magasabb szinten áll”, mint én, mert gyereke van. Miért nem mehet ez is a vágyak útján? Állandóan ez a minősítgetés, meg önigazolás, a másik sorsa, életmódja feletti erőzés.
KedvelésKedvelés
Aki azt mondja, magasabb szinten áll, az az anyaságával takaródzik, mert nyilván semmi mást nem tudott lerakni az asztalra. Vagy irigyli a te szabadságodat.
KedvelésKedvelés
A másik kedvenc változatom, aki férjhezment, és most ő már Asszony.
Az esküvők általában kiborítanak, hacsak tehetem, akkor a szertartásra megyek el, a lakodalmas résznél rendre ijesztő dolgok történnek: magukból kivetkőzve üvöltöző arák, részeg vőfélyek, ijesztő rokonok, és ugorj a csokorért, ha akarod, ha nem.
Közben tudod, h ez egy fél ház ára volt, bár az ifjú pár még albérletben lakik, és nem is ők akarták, hanem az örömanya/örömapa vágya volt a fehér limuzin, no meg a menyasszony cipőjéből ivás.
(Nagymamám jut eszembe, Isten nyugosztalja, aki összeszorította a száját, miközben rám nézett, és azt mondta: “Tudod, kislányom… nálunk ez nem szokás.” – és ebből tudtam, hogy nem illik, hogy valaki valamit nagyon elrontott, rongyot rázott, olyan dolog volt a terítéken, ami nem oda való.” Polgári gőg? Lehet. De mindig igaza volt.)
Voltam jó lagzikon is, ott valahogy semmi se kényszer, mégis jól lehet érezni magunkat ülésrend és menyasszonytánc nélkül is, közvetlen menyasszonnyal, aki nem akar koszorúslányt csinálni minden hajadon ismerőséből, és oroszkrémtorta van, mert az a gyerekkori kedvence, egyemeletes, otthonos, megfelelési kényszerek nélkül, papírlampionnal díszítve.
KedvelésKedvelés
Nehéz téma. Nagy fájdalom lehet, nehéz feldolgozni a gyermektelenséget is – én átmentem ezen, de mára mintha le is zártam volna, nem foglalkoztat. Ugyanakkor a gyerek, az állandó ottlét, reagálási kényszer iszonyúan kimerítő lehet – 1-1 napok alapján is ezt gondolom. És igen, előre mindenki csak a habostortáról beszél :D.
Én gyakran kikerülöm a témát, mert a nem árnyaltan gondolkozókkal nem tudok erről beszélni. Akivel igen, azzal viszont szívesen, akár gyerekes, akár gyerektelen :).
KedvelésKedvelés
“Nekem is meg volt mondva, h ne merjek nemet mondani neki, mert akkor sír.
És ne is szóljak rá, mert az ő gyerekük. Hát most már mindenért sír, sértődékeny, és basszus, még a tízet se töltötte be, de komoly dühkezelési gondjai vannak. (Lerúgott lámpák és betört ablakok.)
Az osztálya kiközösítette, beilleszkedni sehová nem tudott. -.- (Oviban se voltak barátai.) És ez tényleg nettó szülői deficit – ”
Vagy nettó szülő(anya)hibáztatás. Honnan tudod, hogy a gyerek nem lett volna egyébként (=szigorúbb szűlők/anya) is “ilyen”? Én az én gyerekemnek bizonyos kérdésekben (van egy sor ilyen) nem mondok nemet, mert sír, dühkitörései lesznek; ezekben az esetekben másokat is hasonló viselkedésre kérek. Lámpát még nem rúgott le, de dobált már meg mindenfélével. Az oviban nincsenek barátai. Valószínűleg az iskola sem lesz könnyű. Félévesen ő is egy tündérbogár cukker volt (most is az). Én is féltem a kis lelkét.
Az enyém igen magasan funkcionáló (ahogy szépen mondani szokás és ami annyit tesz, hogy “nemgondolnádrólahogy”) autista. És én MINDIG ugyanezeket a kritikákat kapom meg (persze ettől még lehet igazad).
KedvelésKedvelés
Lilla, ennyire nem durva az ottlét, a regálási kényszer, sokkal természetesebb, önműködőbb az együtt létezés. Szerintem hosszabb távon mindenki azt alakítja ki (kénytelen), amit bír is, hacsak nem beteg vagy nagyon problémás a gyereke. Pl. aki tutujgatós, erre van belső igénye, az odamegy az elmélyülten homokozó négyéveséhez pár perc után, hogy mit építettél, én meg nemhogy nem megyek oda, de nagy köröket futok a játszó körül, aztán elviszem őket fagyizni. Aki becézgetős, lelkis, ölbevevős, aki kézműveskedő vagy kalandparkba menő, az is kialakítja a maga stílusát, és a gyerek abba nő bele. Ha a szülő életörömteli és jó fej, abba, ha fasz és korlátolt és önösen túlóvó, meg képmutató, vagy erőszakos-könyöklős vagy rangkórságban szenved, vagy strébert nevel, akkor abba.
Ma megkérdeztem, hogy a Fiona, az a szamár a Shrekben, ugye? Leszerepeltem, én nem láttam a Shreket, velük sem.
És ma elmagyaráztam az iskolába menőknek (Juli+házbeli másik leány), mi az a stréber. Vicces volt.
Jó a lelkiismeretem ma, eleve fél öt előtt odaérni oviba, az nagy dolog, amennyi rohangálnivalóm ma volt. És nemhogy nem felejtettem el, hogy holnap gyümölcsfelelős vagyok, hanem már ma délután otthagytam a szajrét, leleményesen aszalványok is, mert epret nem szabad, a többi meg már elég izé, almabanán. És négy gyerekkel (én kettő kicsim+ Szent Erzsébet két nagyja) betűs linzert sütöttünk, a teraszon nyújtottuk. Mondjuk egyrészt szétfagytunk a végére, másrészt meg leteremtettem őket, hogy megint valahonnan azbesztpala-darabokat szereztek, hurcoltak oda, törtek apróra, meg köveket, botokat, meg evésre használt tálban sárkompót, azzal meg botokkal A4–es lapokra műalkotás, hát beszarok. És még ők mondják, hogy kupi van.
Több mindenben tartanak amúgy a gyerekeim legnek, meg is mondják, mondjuk kb. annyi, hogy nagyon jó a humorom meg én főzök a legjobban. Az idegbetegséget, a csendigényemet meg hogy író vagyok, vagyis többnyire lekötnek a gondolataim, megszokták, azt is, hogy néha előbb bealszanak, mint hogy én végezzek a konyhában meg a kutyával, szépen, önállóan tolják az estét. Komolyan mondom, nagyon jó fejek, a Julis olyan okos, ironikus, hogy hüledezem. Az enyéimre nem kell nagyon vigyázni, nagyon meghitt tud lenni a hangulat, jó a kert, meg a ház többi gyereke, a szabadság, a kolóniánk, nagyon skandináv, természetes, szívbéli minden. Nem az van, hogy őket el kell viselnem, mert ők az enyémek, hanem minden nap valami decukik, dejóhogyilyenek, dejóhogyvannak, és hogy őket akartuk Jánossal, és ilyennek, és ilyenek is, teljesen tiszta boldogság.
Elmesélem, most pl. mitől. Van egy könyv, az a címe, hogy Halálkönyv, skandináv, nagyon szeretik, és abban van Béla, aki vérszívó (Lugosi), nagyon stilizált, vicces rajz. De ezt valami két éve olvastam nekik. És most meg Mátyás koráról olvasok nekik egy gyerektörténelemkönyvet, Vlad Tepes amúgy Mátyás egyik hadvezére volt, és ott is volt Lugosi Béláról egy élethű rajz. És a Julis megkérdezi, egyszerűen és komolyan: Ő Béla? Kész vagyok. Egyáltalán, kicsit sem hasonlít a két rajz, nincs foga sem ezen a képen, nagyon rég látta a másikat, és mégis felismerte. Ahogy így tud mindent, nyugodtan, nem izgágán, odavagyok. Nem tud olvasni amúgy. És már napok óta ment, hogy ma este jön Béla, ott tartunk épp.
KedvelésKedvelés
Vera, ez, ahogy a végén az esküvőkről írsz, ez csodálatos.
KedvelésKedvelés
X-szer mondták már, hogy nekem egy gyerek hiányzik. Szülők, kollégák, ismerősök. Persze nem mindig ilyen finoman…
Sokan vagyunk testvérek, a kisebbeket még pelenkáztam, fürdettem. Meg ordított fél napon át, tehát valamit konyítok a dologhoz 🙂
Telnek az évek és nem érzem ezt a nagy apai ösztönt (látom testvérben, barátban, ismerősben).
Inkább azt az oldalát érzem, amiről Éva a poszt első felében írt. Hogy ez nekem sok lenne.
Nem kaptam olyan mintát, amit szívesen adnék tovább. Meg nehéz hely ez egy érzékeny embernek. Igen, megoldottam a saját életem is (nagyjából), de azt még véletlenül sem mondom, hogy úgy volt jó, ahogy volt. Mert nem volt.
Nagyon másképp lett volna nekem jó. Sokall árnyaltabb, nyitottabb közegben. Hogy a rosszseb vigyel el ezt a neheztelő, állkeresztény, idióta kispolgár kultútát…
OK, most is le kell írnom – hozzá kell tennem kényszeresen, hogy jó emberek a szüleim. Meg dolgosak. Jó polgárok…
Csak én érzelmileg nagyon magamra hagyottnak éreztem magam a világban. Nem kaptam igazán hasznos tanácsokat, csak okoskodást. És várták, hogy hibázzak és rámutathassanak.
A társadalmat meg az állatvilág szerves részeként tapasztalom, ahol a gorilla, vagy a krokodil csak annyiban különbözik tőlünk, hogy nem használ mobiltelefont, meg autót.
Verához: A lagzi. Igen, így. Nem volt ülésrend, sem menyasszonyi tánc, ellenben mindenki hálálkodott, hogy ilyen jó és laza bulit szerveztünk és hosszú idő után összehoztuk az egész családot.
KedvelésKedvelés
Hiába van öcséd, sok húgod, nem a tied volt a teljes felelősség. Engem még a kétszülős családok szülőtagjai sem értenek. Egészen egyedül, két pillérem: Szent Erzsébeték meg A. barátnőm, aki néha overnight bulit tart az ovisaimnak meg a saját lányának. A többiek, a népes család rohangál a maga dolgai után, és ezt tette 2012 őszén is, vagy ellenségesen figyel és hallgat, valamit követelne a hagyatékból, ami (sem a személy, sem a tárgy) nem szerepel a végrendeletben. Olyanokat hallok vissza magamról, te jó isten.
KedvelésKedvelés
“Miért nem mehet ez is a vágyak útján?”
de,menjen a vágyak útján 🙂
Nekem úgy ment minden az életemben,igaz nem gördülésmentesen,hanem nagyon-nagyon nehezen,de igy van jól. Még lagzikényszerem sem volt, igaz anyámnak se .
KedvelésKedvelés
.
KedvelésKedvelés
Éva írta – És neked ebben nincs felelősséged, és hagyd is nagyvonalúan elpattogni a fölényérzet labdáját is. Sok tényező teszi sunyivá, elviselhetetlenné a gyereket.
Az én lámpámat rúgta le. -.- Persze az is megoldás, h többé nem jönnek be a lakásomba.
Viszont a gyerek az hosszútávon mindenképp megszívja. Nem tudom, h lehet-e ezt kamaszként kinőni kompenzálni, egyáltalán, fiatal felnőttként, vagy ő már végletesen el van cseszve. (És szörnyű ilyet mondani, és szeretném, ha nem így lenne.)
Igen, jó, ha igazságos. Nagyon utáltam, amikor anyukám szétválasztott minket, mert szerinte rosszak voltunk. Egy csomó esetben nem védett meg a saját bátyámtól. (Egyébként nem szidni akarom, egész jó testvérek voltunk, de a bátyám jó sokáig vert féltékenységből.)
Erre nem az a válasz, h mindkettő gyereket sarokba állítjuk, mert akkor legközelebb egyik se veszekszik… emlékszem, mennyire sértett a tudat, hogy igazságtalanul kötöttem ki a sarokban.
Másrészt a gyerekek tudnak hihetetlenül manipulatívak lenni. Nem azért, mert gonoszok, hanem mert elkezdenek játszmázni, próbálgatják a határaikat, és egy-egy naiv szülő ezt nem veszi észre, vagy nem akarja észrevenni.
Tudom, én is ilyen voltam, apámat úgy csavartam az ujjam köré, ahogy nem szégyelltem. Egy idő után benőtt a fejem lágya, és szar alaknak éreztem magam ezekért a húzásokért.
KedvelésKedvelés
Na, az nagyon szar lehet, hogy a te lámpád volt, bocs.
De sokunknak vannak borzalmas hülyeségei, vakvágányai kamasz- meg kiskamaszkorban, aztán kinőjük, meghaladjuk.
KedvelésKedvelés
Az egyik unokatesóm volt agyonkényeztetett gyerek sokáig, kiskorában én és a tesóim nem is nagyon bírtuk, aztán valamikor nagykamasz korára benőtt a feje lágya magától.
Az én lámpámat is rendszeresen lerúgja a társam elkényeztetett gyereke (ez most nem szó szerint, de az én fejemet pl többször megpróbálta lerúgni a helyéről (még nem sikerült), az üvegedényemet meg a földhöz vágta, és ami sokkal rosszabb, a pár hónapos gyerekem is, és nincs olyan saját lakásom, ahova megtehetném, hogy nem engedem be, már annak is örülök, ha van a lakásban egy-két szekrény, ahova nem nyúlhat be), és kezdetben én is próbáltam megnevelni, voltak kifejezetten sikeres mometumaim is ebben, de mostanra ott tartok, hogy ha hülye hát maradjon is az, illetve nem az én dolgom a szülei bénaságát ellentételezni. A gyerek meg ott tart, hogy azt mondja, hogy őt nemhogy az osztálytársai, hanem a szülei sem szeretik, és tartok tőle, hogy ez eléggé igaz, de nem az én felelősségem és nem az én bajom kell legyen. Nehéz idáig eljutni a saját lámpa után, magamról pontosan tudom, és időnként “vissza is esem”, de nem tudok jobbat.
KedvelésKedvelés
“Az eredményeket irigylik, az utat nem. Pedig máshogy nem lehet.”
Ez nagyon jó mondat, és sajnos sokszor rám is igaz.
KedvelésKedvelés
Saját út, mégpedig.
KedvelésKedvelés
“Miért nem örülünk egymás boldogságának?” Mert erre csak erős, a világgal kibékült ember képes. Nagyon sokan úgy élik meg ám, hogy ellenük van a világ, tartozik nekik valamivel, elvett tőlük valamit, meg mások is, akiknek összejött, akik vagy jókor voltak jó helyen, vagy keményebben dolgoztak, vagy mázlijuk volt, vagy tehetségesebbek, vagy valaki alájuk tolta, fúj-fúj, és ezek az emberek nem is tudnak az ő kínjaikról, és nekik van pénzük, szép gyerekük, sikerük, izmuk, és még örülni is mernek, és ez azzal szembesíti őket, leszakadókat, hogy ők végképp lúzerek. Ha ők is megléphették volna (anno, sokaknak a vonat, pl. pályaválasztás, jó kapcsolat vagy könnyű gyerekszülés, már elment), de nem tették, akkor ők a bénák, a szájtátik, a negatívak, és nem, nem az élet ilyen, az ő felelősségük lett volna, vagy az ő tehetségük vagy saját megélt útjuk hiányzik, és még az élet is igazságtalan. Vagy mert másokat látva, felbuzdulva ők is megpróbáltak valami olyasmit, és lám, ők annyira csak az eredményt meg az azonnali sikert akarták, hogy abból persze nem lett semmi, és eközben oly hamisak, féltehetségűek, hazugak, jótevőjüket hátba döfők, és csak bulvárhírek felháborodott kommentálására telik, vagy másvalakinek a megszenvedett, vérben fogant szépséges mondatainak a lemásolására, és ezt mindenki tudja, és ők mindig csak majdnemek lesznek, mert nem bírták megtalálni, megszenvedni, kivárni, mindig más a hibás, ők mindig remekek, és nekik nem elég a húsz pont, nekik hetvenöt kell, azonnal, meg élni is jó volna valamiből, nem lehet ezt elviselni, vesszen az áruló privilegizált.
KedvelésKedvelés
Én nagyon örülök, hogy az engem körülvevő emberek tudnak örülni az örömömnek. A párom, a barátaim, a tesóim, a legközelebbi kolléganőm, mind olyanok, hogy tök nyugodtan tudok nekik beszélni arról, ha nekem valami jó, örömet okoz, ha elutaztam, ha jól éreztem magam valahol, ha vettem valamit, ha sikerült valami – soha nem éreztem azt, hogy ferdén néznének rám, vagy kárhoztatnának azért, mert megengedem magamnak ezeket az örömöket. Bár az is igaz, hogy nagyon kevés emberrel van immár kapcsolatom, de a meglévők legalább igazak. A múlt hétvégét például három barátnőmmel töltöttem, és annyira de annyira jó volt, hogy bátran megoszthattuk a nyomorunkat és a diadalainkat, a fájó és boldog élményeinket, irigység és szemrehányás nélkül. Majd elmesélem nekik – bár páran köztük olvasnak itt – hogy azért ilyen jó nekünk együtt, mert erős és a világgal kibékült emberek vagyunk. 🙂
KedvelésKedvelés
“soha nem éreztem azt, hogy ferdén néznének rám, vagy kárhoztatnának azért, mert megengedem magamnak ezeket az örömöket” — ez a anyáknak jár valahogy, meg anyóstól, esetleg.
KedvelésKedvelés
Miért tagoltad utólag?
Nekem az ilyen stílusú írás általában akkor megy, amikor a valóságban valami nagyon nem. Kántálás szerűen írom ki magamból, és a végére olyan ritmusa is lesz, és van, hogy katartikus végül, van hogy nihil követi.
Mindig nagyon hiányzik Budapest és a Svábhegy, amikor olvaslak. Még akkor is, ha tele van ilyen hegylakókkal, akik rosszalják hogy így van jelen.
KedvelésKedvelés
Eredetileg tagoltam, aztán beleszerkesztettem abból a fajta szerkesztőből, ami mindig szétzúzza a bekezdéseket (ez sem először van, nem értem), és akkor megkíséreltem visszaállítani a vezérlőpultból elérhető szerkesztőből, de több lett a bekezdés. Szeretnéd egybe’? Többiek? Lehet, hogy jobb úgy, tényleg. Nem egyszerű a blogger élete.
KedvelésKedvelés
Nekem tetszik így is, mert jó ritmusú lett a tagolás.
KedvelésKedvelés
Bárcsak minden indiainak, kínainak, távol-keletinek, afriakainak, minimálbéres dolgozóknak lenne már gépkocsija, motorkerékpárja…hogy az üzemanyagok ára az egekbe szökjön…aztán, hátha egyszer már megbecsülnék a helyváltoztató izommunkát.
Leaszfaltozni mindent a teremtett tájban, hogy azokon skodálatos formájú és banki tulajdonban lévő gépkocsik villoghassanak, mert nem elég, hogy hogy a városok alatti talaj csontszáraz lett általa, hanem azon a vízelvezető páncélon még fullasztó járművek milliói rohangálnak, mérgezett egér módjára.
Modern kubatúrájú erőforrás-igényes épületekben, meg szépen megbetegszenek az emberek és élnek valami teljesen művi életet…
KedvelésKedvelés
VAgy bárcsak tényleg láthatóan megfogyatkozna a tartalék a föld mélyén. Alig várom, lehet, katasztrófatúrista szemlélet.
KedvelésKedvelés
Én is ebben reménykedem, de mindig felfedeznek egy újabb hatalmas, mégszázévre-elég-olajmezőt. És erős a lobbi, hogy ne legyen víz vagy milyen meghajtású autó, ahogy néha szemezgetek a technikai rovatokban.
KedvelésKedvelés
Emiatt nem aggódnék, keressetek rá a Teslára. 😉
Inkább az a kérdés, h ez mikor jut el hozzánk.
KedvelésKedvelés
Igen, sajnos, egyre valószínűb, hogy már nem érem meg, legfeljebb azt, hogy Kína, India felpörgő gazdasága miatt mégis a fogyasztás szalad el úgy, hogy amiatt szállnak el az árak.
KedvelésKedvelés
Ki tudja… még simán lehet, h megéred, sőt, lelkesen használod majd. 🙂
Emlékeim szerint az iPaper technológia se olyan régi, aztán ma már gyakorlatilag minden érintőképernyős eszköz használja.
(Ilyenkor mindig, mindig vadászom a magyar szavakat.)
KedvelésKedvelés
Ezt nem értem, az eljeét, mit használok majd lelkesen?
KedvelésKedvelés
Félek, hogy megéljük. A kőolajra pedig szükségünk van. Nemcsak az autókhoz, hanem műtrágyagyártáshoz is.
Norvégiában azt hiszem 30 ezerrel több alkalmazottal is csökkent a kitermelt kőolajmennyiség. Tiszta szívből kívánom, hogy rémeket lássak, vagy a mérnökök nyerjék versenyfutást az idővel.
KedvelésKedvelés
Nem váltható ki más anyagokkal? Nyilván, felhasználási területenként változó, hogy mivel.
KedvelésKedvelés
Ipari méretekben komoly nehézséget okoz, például autóknál gáz, bioetanol, villany, …
Gázerőművekkel szokták megoldani sok helyen amikor megugrik a fogyasztás, bioetanol gyártás alapanyaga mezőgazdasági termőterületeket vonna el, Az elektromos hálózat pedig elég gyakran túlterhelt.
Trágyakánt használhatunk szerves trágyát, hogy fenntartsuk a terméseredményeket. Itt a mennyiséggel vannak problémák.
KedvelésKedvelés
megéR
KedvelésKedvelés
Igen, a kőolaj messze nem csak energiaforrás, másrészt ha bőviben lennénk energiának, akkor a kőolaj maga helyettesíthető/előállítható lenne.
KedvelésKedvelik 1 személy
Amikor ez a gyümölcs beérik…abból majd csak a maradék fog enni.
KedvelésKedvelés
Nekem a steineri mellékgyakorlatokból mindig a hármas ment/megy a legnehezebben. Ami pont ez: ne ujjongj, ne rinyálj 🙂
“Mértékkel adjuk át magunkat az örömteli és a fájdalmas élményeknek: mindkettőn méltósággal haladjunk át… Így semmi nem győzhet le bennünket és hozhat ki sodrunkból. Ez nem érzéketlenséget okoz, hanem az embert a körülötte le- és felszálló élethullámzásban erős központtá teszi, olyanná, aki kézben tartja magát.”
KedvelésKedvelik 1 személy
Mi az a steineri mellékgyakorlat..?
KedvelésKedvelés
Szerintem a Teozófiai Társaság Rudolf Steinere, de lehet, h tévedek:
http://en.wikipedia.org/wiki/Rudolf_Steiner
KedvelésKedvelés
Antropozófia. A teozófus szál inkább csak muszájból volt 🙂
KedvelésKedvelés
Amivel kinyitod a szívcsakrád másik hat szirmát 🙂 én is csináltam egy időben.
KedvelésKedvelik 1 személy
És kinyíltak?
KedvelésKedvelés
Á nem, ahhoz kitartóan végig kellett volna csinálni hónapokig az összes mellékgyakorlatot 🙂 asszem vagy háromig jutottam. De pl amilyen könnyű volt nekem az időérzékes cucc beállítása, annyira nem könnyű ez a nemujjongnemborulki.
KedvelésKedvelik 1 személy
No, ez érdekesen hangzik. Utána járok!
KedvelésKedvelés
Na, az időérzékes meg egyáltalán nem megy. Semennyire. Tíz év alatt sem. De nem adom fel.
KedvelésKedvelés
Abban van valami születési rendellenességem is 🙂 megesett még az óraalakú vekkerek idejében, hogy éjszaka felébredtem, megállapítottam, hogy ez megállt (nem ketyegett) beállítottam, ahogy gondoltam, hogy mennyi az idő, reggel megméztem. 7 percet sietett.
KedvelésKedvelés
Ez ilyen buddhistás nekem :).
KedvelésKedvelés
A szívem nagyon megszorongatta ez az írás. Van az az érzés, amikor toldozod-foldozod a kis életedet, egyik kis kockát teszed a másik tetejébe, inog az egész, de valahogy összetartod. Tudod, hogy nem fog sikerülni minden kis kockát a helyén tartani, de egy idő után elfogadod, hogy néhány majd leesik, hát annyi baj legyen. Aztán egy váratlan pillanatban valaki egy picit meglök valamit és az egész megindul és akkor jön az a megsemmisítő érzés, hogy az összes kocka hirtelen el fog tűnni, nem fogom tudni megtartani, mintha kockacukor merülne vízbe.
KedvelésKedvelés
Nagyon szemléletes ez — ennyi a sorstárs? Én így jobban bírom, köszönöm, hogy te is leírtad.
Néha tényleg félek, hogy bajuk lesz, és attól, hogy én ennyi mindent nem bírok, nem lehet bírni, nem tudok figyelni.
KedvelésKedvelés
“Megfigyeltétek, hogy amikor helyzet van, akkor kezdik feszíteni a dolgot? ”
Úgy vettem észre,magam is emberekkel foglalkozom,hogy ez a mentalitás néhány éve kezdett elharapózni,minél kiszolgáltatottabb valaki,annál jobban szívatják,amíg ki nem borul,és akkor kihomorítanak,márpedig Ők (a hivatal,ügyintézó,…stb.)hogy szociálisan érzékenyen kommunikáltak.
KedvelésKedvelés
Visszajelzés: a legütősebb tavaszi bejegyzések | csak az olvassa — én szóltam
Érdekes, hogy én is gyakran hasonló élményekbe futok. Két lassan 5 éves kislányommal elkezdtünk biciklivel közlekedni. Én büszke vagyok erre, hogy már lehet velük – persze én is belefutok idegtépő jelenetekbe (nyavalygás, esetleg egy váratlan mozdulat, mint a kis Dávidnál) -, de mások reakciója, gyakran az hogy “El mersz indulni a két gyerekkel egyedül?” Erre általában azt szoktam válaszolni, hogy inkább maradjak otthon a lakásba (ahol sokszor nem is tudnak mit kezdeni magukkal), azért mert nincs társam a gyerekekhez? Az autóhasználatot is szeretném korlátozni, hogy ne azt szokják meg, hogy a sarokig is autóval megyünk.
Egyébként – a fenti hozzászólásokhoz csatlakozva – elmondhatom, hogy nálam is előjön gyakran a “csak éljük túl” vagy “nem bírom tovább” érzés, aztán végül még is megy tovább a verkli.
KedvelésKedvelés
Visszajelzés: csak tovább | csak az olvassa — én szóltam
Visszajelzés: gyerekpara | csak az olvassa — én szóltam
Felemelkedés a pokol és az egyedüllét legmélyebb bugyraiból, az élet tragédiájának melankóliájához.
(avagy, nem ujjong, nem rinyál)
KedvelésKedvelés
Én nem hiszem, hogy ezek a legmélyebb bugyrok volnának. Én szeretek egyedül lenni, illetve irreális erre a feladatra társat találni, nem is korrekt szerintem, ez az én életem. Ez itt egy nehéz helyzet a középosztály biztonságában. Zavar minden pátosz.
KedvelésKedvelés
Visszajelzés: a blogger válaszol | csak az olvassa — én szóltam
kedves Éva!
iszonyúan örülök a blogodnak!
csak ennyi..
KedvelésKedvelés
Visszajelzés: az önbecsülés – és ami nem az | csak az olvassa — én szóltam