helyettük élünk

Közzétéve Szerző:

Még olyan kicsik, és mi gondoskodunk róluk.

Beemeljük az etetőszékbe, kibontjuk a mackósajtot, elsimítjuk a lepedőt, visszük a kismotorját, felemeljük a mászókára, kifésüljük szőke tincseit, lehámozzuk és felszeleteljük az almát, és kis dobozkába is rakjuk. Összeszedjük a kifordult szárú nadrágokat, homok pereg belőlük.

Nézd, ott egy daru! Vigyázz, jön a villamos.

Később kiszínezzük a házi feladatot, végigírjuk a sormintát, belekukkantunk a táskába, minden megvan-e.

És megtanuljuk az Árpád-házi királyokat meg a halogéngázokat (elszalasztott esélyünk volt ez hetedikben, de most végre). Álmatlanok vagyunk, mert holnap témazárót ír, versmond. Ő édesdeden alszik.

Mi vagyunk azok a szülők, akiknek erre telik időben, tudatosságban, jelenlétben. Rendkívül gondosak vagyunk.

A világ, amely körülvesz minket, érzi ezt, és lassan elkezdi erre a méretű szülői bevonódásra kalibrálni a feladatokat. Két- meg háromszemélyes mutatvány lesz a matekpélda, összeül a család. A történelemlecke olyasmi, amit már csak szülői kikérdezéssel sikerül megugrani. Az év eleji beszereznivalók, az iskolai ügyintézés, a problémák megoldása egyre gyakoribb bejárásokkal, fogadóórákkal teljesíthető. És akkor a jelmezvarrás, internetes anyaggyűjtés, osztálydekorálás. Az intézmény pedig számít a szülő munkájára, sőt, van, ahol használja is, de ilyen sunyin ám, hogy a gyereknek van kiadva a feladat, aki ezt közli a szülővel, és akkor a jóakaratú szülő éjfélig igyekszik abszolválni, amit kell.

Iskolabüfét szervez a hatodik cé a farsangra, és ez azt jelenti, hogy a szülők kenik margarinnal a kenyereket, ők fuvaroznak, aggódnak és takarítanak.

Kedvem volna filmet forgatni erről: ujjongó, gyerekörömnek szánt program, nagy lelkesedés, gondos és segítőkész szülők, részletes instrukciók a tanártól, listák és excelek, mindent megteszünk a szemünk fényei vidámságáért. A munkálatok közben közben lassan eloldagolnak az eleinte még aktív gyerekek, és ott ügybuzognak a feladatba mélyedt szülők, tanárok, aggódva, egymás szavába vágva, kipirult arccal. Néhány gyerek a távolban fára mászik, kőpárkányon egyensúlyoz, köpőcsővel céloz verébre és nyugdíjasra, mások közben felnőnek, céget és családot alapítanak — a szülők oda se néznek, csúcsos papírsüveggel a fejükön rendületlenül szabják, festik, kenik a programot.

Amikor a gyerek és az ő kompetenciájának fejlődése már rég nem szempont. Amikor a szülő ideje, energiája nem drága, végezze csak az eredetileg gyerekek ügyesedésére kitalált feladatokat. Ettől lesz ő jó szülő.

Én ez ellen mindig, önkéntelenül is, később már a problémát felismerve tiltakoztam, és módom volt más szülők reakcióiból leszűrni, hogy hanyag vagyok, nem segítek, szegény gyerek.

A kétévesem elé odatettem a mackósajtot és a keménytojást, nyerje ki a lényeget, és őneki ez játék és ügyesedés volt. Nekem, esetenként, egy kicsit több takarítás. Az én gyerekem nem kap instant, kifilézett, steril világot. Izgalmasat kap, valódit, küzdjön meg vele.

Mennyi önreflexió kell ahhoz, hogy én, aki kétszázszor is meglódítottam a lányom biciklijét, amikor már szépen tekert, csak elindulni nem tudott, most csak álljak mellette, és várjak, hogy elinduljon. Ott a kezem, rohanós az idő, de csak annyit mondok: itt vagyok. Mert a Julis húsvét vasárnap a buszmegállóban kerekezett fel s alá a téren, és nagyon büszkén emlegeti, hogy ő ott tanult meg elindulni. Ovi felé felfele megy az út, tehát még nehezebb, de kivárom. És megoldja. És én ott vagyok mellette, és vele örülök.

A lányom kompetens.

A fiam is kompetens: úgy dönt, hogy akkor ő most berendezi a szobáját. Tudja, hol a csavarhúzó, szétszedi az ágyat, átviszi, és aztán a másikat is, emennek a helyére. Bevonja Julist, együtt viszik, megcsinálják maguknak. Fél füllel hallgatom a munkálatokat, és tömören, egy mondatban jelzem este: ez igen.

Én nem tanulok a gyerekemmel, és az iskola adjon olyan és annyi leckét, amennyi egy átlagos képességű, adott korú gyereknek való, átlátható. Amiért nem kell noszogatni, ami nem reménytelen. Ami fölött legfeljebb megkérdezi, hogy az ódzkodik, az c-vel van-e.

És akkor én eléteszem az Osirist, és kikeresi belőle. Soha nem is felejti el.

Egyszerűbb nekem kivinni a komposztot és a szelektív szemetet, mint elmondani a fiamnak, hogy mi hol és hogy menjen, és mégis elmondom, és ő viszi ki.

Ez az én eszményem, és olyan gyerekekből válnak csak kompetens felnőttek, akik ezt megtapasztalták: önállóan, az aggódó szülő válluk mögött állása nélkül megtalálták a módját, hogy megértsék a világot, és alakítsanak rajta.

Én ezt átéltem, és a javamra vált. A szüleim nem tolongtak ott a programokon, eszükbe sem jutott. Nekem sosem cipelte a táskámat senki, elsős koromban sem. Biológiatanárom nomád táborában, kilencediktől ötven kilométereket gyalogoltunk, ismeretlen terepen tájoltunk, földbe ásott tűzhelyt építettünk, meg lombsátor-zuhanyzót, minimális instrukciókkal, és nagy kondérban főztünk harmincöt főre. Voltak aggódó szűlők, májkrémeket és gyanús szagú kullancs-spréket csomagolók, gyerekért kocsival erdőbe behajtók, és ilyen szülő gyerekének lenni nem volt kúlság.

Tanárként meg nem adok irreális, nem egy gyerekfőre méretezett leckét. Nem vagyok úgynevezett kemény tanár, aki egyszerre szab ki negyven oldalt, és titkon sem apellálok arra, hogy majd a szülő kijegyzeteli. Illetve tudom, mi az, amit a diák nem fog akarni egyedül megoldani, elolvasni, és ennek tudatában jelölöm ki a házi feladatot. Ez egyszerűen etikátlan, és a gyereken sem fejleszt semmit, hanem rászoktatja arra, hogy lepasszolja a feladatot a szülőnek. Az általában amúgy is agyonterhelt szülőnek, akiről többnyire nem tudom, mennyire van jelen, mivel küzd, és a kissé felnőttesre szabott lecke mekkora stresszor a család rendszerében.

Ha kell, én segítek, én könnyítek. Én jegyzetelem ki, a tanár, és én választok Dantéból részleteket.

Sőt, ha nagy különbségek vannak képességben, motivációban, akkor egyénre szabott házi feladatot adok (nem külön szorgalmit, hanem mondjuk háromfélét). De még a témazáró dolgozat is tudott lenni többféle, egyéni, én írtam rá a nevét, figyelemmel arra, hogy ő diszlexiás, nem tud annyira magyarul, most került az osztályba, sose tudta a verseket. És szerintem pont ez az igazságos, nem az öntőformába erőszakolás.

Hagyjátok a gyerekeiteket ügyesnek lenni, keresni, elbukni, felelősséget vállalni. Simán találtok magatoknak más lehetőségeket is, hogy gyomorfekélyt kapjatok, ha már nem megy az élet enélkül.

*

Olvasd el a többi, gyereknevelésről szóló posztot is:

először a kérdések

de szépet csináltál!

minimálanya

elveszíti az apját

gépernyőhöz tapadtak

és van még sok:

csakazolvassa.hu/tag/gyerekneveles

167 thoughts on “helyettük élünk”

  1. Jaj, azok a soha véget nem érő matekházik ötödikben! Óráknak tűnt, mire befejeztem a példát, és csak akkor jutott eszembe,még vagy hat ilyen van…
    Ennek az írásnak a sorai meg elraktározódnak az emlékezetemben. 🙂

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  2. “A lányom kompetens.”
    Na ezt nem hiszi el sok szülő.
    “felnőnek, céget és családot alapítanak, a szülők meg oda se néznek,
    Simán találtok magatoknak más lehetőségeket is, hogy gyomorfekélyt kapjatok” 😀

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  4. De jol irod. Ezt en is nagyon igy latom, bar gyerekem nincs, de sok ilyen szulot latok a kornyzetemben es azt is latom mikent valtoznak a gyerekeik ennek hatasara. HA belegondolok negy- ot eves koromban iskolaelokeszitobe jartam gyalog negy-ot km. Az elso osztalyba csak az elso napon jott velem anyu es utana egyedul jartunk vonattal az osszes gyerek. Mondjuk engem nem pedagogiai megfontolasbol hagytak ervenyesulni, hanem mert akkor a gyerek szerepe meg mas volt, nagyon alarendelt, ne legyen labalatt, mosogasson el, ne disznolkodjon, dumaljon az asztalnal, de oldja meg a hazijat es talalja fel magat ugy altalaban. Vagyis akkor nem volt elmagyarazas es utana rad bizzuk kislanyom.
    (negy evesen emiatt kis hijan kiestem egy vonatbol, mert apam nem kisert ki pisilni egyedul kellett inteznem, valtokon robogtunk, iszonyuan razkodott a vonat es mindket ajto teljesen kitarva. Nagyon feltem, de meg kellett oldanom, odamereszkedtem az ajtokhoz es kicsit sikerult behajtanom oket es elmentem egyedul pisilni. De mivel total fraszba voltam, nem tudtam melyik iranybol jottem es kicsit elpityeredtem en, az elveszett gyerek. Ciganyok karoltak fel, veluk mentem mig meglattam hortyogo atyamat. Amikor megkerdeztek tole miert hagyott egyedul, azt valaszolta, hogy meg kell tanulnia az onallosagot. Persze igazabol csak lusta volt es onzo. Azert orultem, hogy meglett a lusta diszno.)

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

      • Az jut eszembe, mikor kb. 6 évesen a nagypapám kitalálta, hogy akkor az a feladatom, hogy elmenjek a boltba sörért a szomszédnak. Igen 6. Elmentem a boltba, odaadtam a kiszámolt pénzt, és elvittem a sört a szomszédnak. Az alkesz Pistabácsi az ágyon aludt, a kutyája meg acsargott rám, és én kiabáltam, hogy Pistabácsi, Pistabácsi! De jó sokára ébredt fel. Hát… önálló vagyok

        Kedvelés

      • Én tizenkét évesen már tudtam boltba menni, de a nevelőapámnak soha nem voltam hajlandó sört venni, soha, soha, soha. Baszogatott is eleget érte. Volt önálló véleményem is hozzá, sajnos.

        Kedvelés

    • “mig meglattam hortyogo atyamat”
      Jaj, Lucerna, ez egyszerre vicces és szomorú.
      Azért nevettem fel ezen, mert eszembe jutott a saját hortyogó atyám, aki állandóan “szundított egyet”.
      Egyszer az iskolában is otthagyott, elfelejtette, hogy ő jön értem, azt hitte, anyámmal megyek haza.
      Mindenesetre a portásnéni rendes volt, beszélgetett velem, amíg az idegtől szikrázó szemű anyám fel nem szedett, és haza nem vitt.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • En igy utolag belegondolva, azt tartom elkepesztonek, hogy a halalfelemem ellenre eszembe sem jutott visszamenni a kupeba es segitseget kerni az apamtol. Csak az, hogy “be utdod te csukni” ez volt a belso monolog es osszeszedtem a batorsagom. Normalisan az egy gyerek reakcioja, hogy a szuleihez megy biztonsagert. Egy cihologus biztos sokat kitunna hamozni ebbol. Mondjuk en eleg vagany gyerek voltam. Levagott ujjamat erzestelino nelkul varrta vissza a doki ket eves koromban es meg sem rezzentem (kicsit azert biztos), konnyem sem volt. Csudamra is jart az egesz korhaz. Ekkor kaptam ajandekba egy kis piros gyerekzseblampat, amivel vidaman vilagitottam a sotet pesti ejszakaban.
        Apam enegem is elfelejtett meglatogatni a korhazban, elitta a bananra vagy mire kapott penzt es zaras utan tantorgott be illuminalt allapotban. De nagyon orultem neki, mert elotte viszont szomorkodtam, hogy hozzam nem jott senki. Ket het skarlat karanten, mindenki sirt csak en nem, ott is. Valahogy mintha tolem “elvarta” volna apam, hogy nem jo nyamnyilanak lenni, asszem ezert lehetett, de lehet, hogy nem.

        Kedvelés

      • Uh, Lucerna, annyi hasonlóság van.
        Skarlát, ugyanez velem is.
        Kórház szintén, kivéve, hogy apám sose rúgott be.
        “Normalisan az egy gyerek reakcioja, hogy a szuleihez megy biztonsagert.”
        Teljesen igaz, és én se mentem soha hozzájuk, de szinte semmiben.
        Így belegondolva, jóformán nekem szinte mindegy volt, hogy hol vagyok, kórházban-e, (mindig összeszedtem valaki barátfélét, úgyhogy nincsenek rossz emlékeim), vagy táborban, vagy, hogy kire vagyok bízva éppen, majdnem mindegy volt.
        Nem voltam picsogós én se, mondjuk nem is tűrték volna.
        Később jött ki ennek az utóhatása, felnőttként.
        Meg azért kamaszként már elcsodálkoztam mások családján, hogy “Hűha, hogy törődnek vele! Jó neki.”, irigyeltem kicsit.
        Volt azért, amikor fájt, de érdekes, hogy felnőttként, visszanézve, akkor nem, mert természetes volt.
        Mindegy már, ez lett.
        A “helyettük élünk” gyerek sorsát el se tudom képzelni, mondjuk biztos nem jó.
        Az már a másik véglet, azt hiszem.

        Kedvelés

      • Igen, az a masik veglet. Es barmennyire szar is volt nekem akkor nem hiszem, hogy kompenzalnek es tultutujgatnam a gyerekem. Hajszalra ugy gondolkodom errol mint a posztban is irva van.

        Kedvelés

      • Én is, és különben tök felszabadító, hogy más is.
        Sok mindent nézek csak, pl. szülők nyüzsgése a gyerekeik körül, de bárki túlzott nyüzsgése, vagy nyomakodása, hogy ott legyen fel-tét-len!!!, akárhol, mert KELL.
        Szóval, én ebbe mondjuk belehalnék.
        Még jó, hogy nem vagyok egyedül ezzel.

        Kedvelés

      • Felnőttként tényleg birkózni kellett ezzel, meg kell tanulni, hogy lehet másra számítani. Annak ellenére írom ezt, hogy nem hanyagolásból, hanem kényszerből volt, hogy elsősként óracsörgésre ébredtem, le volt rajzolva a mutatók állása, mikor kellett indulni, a kulcsra egy fémlap volt ragasztva, hogy el tudjam fordítani a zárban, és suli előtt a húgom beadtam az oviba is még. A fenti bejegyzés nem erről szól, de ha egy gyerek nagyon korán önálló, az nem feltétlenül jó. Ebben is van egy határ. Rengeteg dolgot meg tud tenni egy gyerek maga is, ha szükséges, de ha nem kell mindazt megtennie, abból is származik haszna jócskán.

        Kedvelés

      • Van egy hatar persze. Egyetertek. A gyerek tulterhelese amolyan felnottes feladatokkal szinten egy masik veglet.

        Kedvelés

      • Ez az oramutatos rajz,kemeny!Nagyon megbizhattak benned a szuleid vagy ezt az eletuk,munkajuk hozta?Huhh!
        Es Te nap mint nap megcsinaltad,elismeresem!

        Kedvelés

      • Én egyetemen ájultam el egyszer, hogy (többnapos) kirándulásra menve az egyik csoporttársam anyukája sütött egy tálca sütit. Az én emlékem ehhez képest az volt, hogy a másodikos osztálykirándulásra már egyedül pakoltam be mindent, ruhát is, kaját is, igaz, akkor a konyhában ott voltak a hozzávalók. Amúgy vásárolni már ötévesen leküldtek, de fixáras volt minden! és nem kellett húszféle tejből kiválasztani azt, amit a szülők szerettek volna, szóval lényegesen könnyebb volt. Meg a nagypapám közölte úgy kb. szintén ötéves koromban, hogy ő többet nem megy velem bevásárolni, mert micsoda ciki neki, hogy rászólok a hentesre, ha nem jól méri a húst, és megszámolom a pénztárnál a visszajárót és ott is szólok, ha nem jó (ami viszont régen gyakoribb volt, mint mostanában).
        A nagyfiamnál elsőben a tanítónéni sűrű elnézést kért, hogy a munkafüzetből velünk vágatja ki az olvasás megtanulását segítő lapocskákat, és utána négy évig a gyerekre szabott feladatokat adott csak. De az igaz, hogy az első gyerek kb. négyéves koráig beleestem én is ebbe a hibába, hogy helyette megoldom a feladatokat (cipőbefűzés és társai), aztán szerencsére a negatív tapasztalatokból gyorsan leszűrtem a következtetéseket, szerintem a többi gyereknél már sokkal jobban csináltam. Múlt héten volt megint lelkiismeret-furdalásom, mert a 15 éves lányom felkészült arra, hogy egyedül kell bejelentkezzen és elmenjen a szakorvoshoz, mivel anyja nem képes még ennyit sem megtenni érte.

        Kedvelés

    • Jaj,lucerna
      én annyira féltem a mozdonyoktól,vonatoktól.Fogtam apám kezét,ő volt a védelmezőm.Ő dédelgető szülő volt, én önálló voltam ugy is, de főleg azért mert béna volt a tesóm,és példát kellett mutatnom.
      Nehéz gyerekkorod volt.Respekt.
      Épp anyám is mesélt a gyerekkoráról.Elfogott a bőgés helyenként.Nekünk sokkal jobb volt mint nekik,de eddig más szemmel néztem.Gyerekszemmel.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Ahogy Ann irta, egyszerre vicces es szomoru. Nagyon viccesen tudom elmeselni a gyerekkorom torteneteit (biztos ez a tulelesi strategiam) es nevetek rajta akkor en is, de azert tenyleg szomoru. Raadasul annyi van belole, hogy par vaskosabb kotetet megtoltene.

        Kedvelik 1 személy

      • Megint leírtad az én érzéseimet:
        “(biztos ez a tulelesi strategiam) es nevetek rajta akkor en is”
        Ugyanez, teljesen.
        Mikor színházba mentünk, sokszor, de minek?, apám majdnem elaludt mindig, anyám körül meg szinte izzott a levegő, annyira unta, ment volna haza.
        Két felvonás között megpendítették, hogy haza kéne menni, mi meg ott ácsorogtunk kiöltözve, a büfébe akartunk menni, anyám odasziszegte, hogy “Büfééé??? Majd otthon!”
        Röhej volt az egész, most is röhögök, ahogy felidézem pl. apámat, ahogy ott bambul.

        Kedvelés

      • a felnőtt emberek kurvára nem tudják, hogy mit kezdjenek az életükkel, szülnek gyerekeket, és még akkor se tudják kurvára, hogy mit kezdjenek az életükkel, az én anyám 62 évesen se tudja, de tőlem elvárja a szokásost

        Kedvelés

  5. Kár hogy Teged nem lehet sokszorositani a fenymasolon!
    De a viccet felreteve az utobbi kb 10 evben a szuloket sokszor ra kell vezetni arra hogy batran hagyjak a gyerekuket hibazni,tevedni.
    Ne pakoljak be a tornacuccot,mert mi van ha ketszer haromszor noncs ott…majdcsak eszebe jut!
    Ne eljenek a gyerekuk helyett!
    Bizzanak bennuk!
    De ez nehez,mert sokan csak a teljesitmenyt ertekelik,az odavezeto utat nem.
    Igaz ezt en otthon megtanultam.
    Volt is 5 ben egyesem,mert az idoszalagot nem csinaltam meg es nem dolt ossze a vilag.De emlekszem az erzesre addig nem volt szinte csak otosom. Jo tapasztalat volt.Apukam csak annyit mondott.Van ilyren.
    Majd megcsinalod es kijavitod.Ne sirj!

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • Meg ne vegyek ki azert a purde kezebol, mert igy hamarabb kesz. Mondjuk Anyukam egyedul nevelt, azert volt ez, de belolem pl akkora toketlen kamasz lett, hogy az borzaszto. Nyilvan kozben rajottem, mi a gaz, nem maradtam olyan, de ismeros. A matekhazi, taskapakolas, kajapakolas, es az, hogy en meg csak alltam, mint szamar, es se megkoszonni, se valamit kitalalni helyette… total impotencia. Ma is kinos magamat felidezni.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

    • de vannak iskolák, akik tényleg arra rendezkednek be, hogy a gyereke a saját táskájában nem találja meg az uzsonnát és mindenbe írd bele a gyerek nevét!

      Én volt amikor a még elég pici gyerekre az iskolatáska mellé a kilométeres sétához a vállára nyomtam az úszócuccot. nem mintha nem bírtam volna én vinni, sőt hülyén is éreztem magam. De így volt esélyem, hogy hiányozni fog neki a válláról, amikor leszáll a buszról. (az iskolában, ahol összesen 8-an beszélik az anyanyelvét és ő még nem beszéli az osztálya munkanyelvét se és a helyi nyelvet se) Csak egyszer vesztette el.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Hehe. Éppen ma kellett egy egész mosásról leszöszölnie a zsebkendőt. A múlt héten még csokicsibét is mostam (9 éves).
        Apropó valaki tud egy jó magyar szinonimaszótárt ajánlani? Mármint az adott korosztályban? Behalok, hogy a telefonom szótárát használja erre a célra (odafordít, visszafordít és máris vannak szinonimái). Viszont van az a mennyiségű lecke, aminél írok a tanárnak, hogy 40 perc alatt ennyire jutott a gyerek, pedig nem a körmét hegyezte, én meg nem engedtem tovább dolgozni.

        Kedvelés

      • Most jövök rá, hogy a tanár reakcióját kérdezed… Tudomásul veszi. 10 éve kezdett el csak kicsiket tanítani, előtte csak felsőben és középiskolában nyomta. Ja és néha bemegyek és megsimogatom a lelkét, nehogy csak a szűkszavú, lecke visszautasító kép éljen benne rólam. De eléggé asszertív vagyok, amit nagyon sokan agresszívnak érzékelnek, ha nem mosolyogsz hozzá eléggé.

        Kedvelés

      • Egyik barátnőmnek itthon is és Olaszországban is járnak iskolába a gyerekei, mindkét nyelvet anyanyelvi szinten használják (az egyik az apanyelvük igazából) (ott vagytok ti is, ugye). Tiszta horror, amit az olasz házifeladat-mennyiségekről mesél.

        Kedvelés

      • Nahát, bocs, jól nem válaszoltam. Leszokófélben kéne lennem a netről. Szóval igen itt vagyunk, de nem olasz iskolában. nekünk csak magyarból van napi szinten lecke, de kárpótol mindenért. Az összes többi tárgyból hetente összesen nincs annyi.

        Kedvelés

      • Igen, csak most nem rád gondoltam, speciel akikről írtam, tényleg fullra nyomatják mindkét iskolát.

        Kedvelés

  6. Köszönöm!
    Egyrészt mert a mi gyerekeink is az önállóság útjait róják. Másrészt életem meghatározó élménye volt, amikor egy mit jelent kérdésemre 9 éves koromban apám a kezembe adta a szótárat.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  7. “A világ, amely körülvesz minket, érzi ezt, és lassan elkezdi erre a méretű szülői bevonódásra kalibrálni a feladatokat.”

    Annyira pontosan illik ez egy közeli ismerős anyukára! Maximálisan a szívén viseli a kiskamasz fia összes feladatának a sorsát, csodálkozom, hogy miért nem állítanak ki neki egy saját ellenőrzőt, amibe ő kapja meg a jegyeket. Közben a gyerek folyton nyavalyog, semmi se jó neki, az édesanyja meg korholja, és sóhajtozik: “de nehéz ezekkel a kiskamasz fiúkkal, de hát ezek ilyenek”.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  8. Én a vázolt jelenség miatt kerülöm a kisgyerekes szülők társaságát, ami nem könnyű feladat az én helyzetemben. Agybajt kapok az oviban is az öltöztetett gyerekektől, nem lehet elférni, mert a majd 6 évesre rá kell adni a kardigánt és a cipőt. Ráadásul nem is azért, mert sietni kell – egyébként is kevés nálam türelmetlenebb szülő van a földön – hanem, mert egyedül képtelen rá.

    Rettegek attól az időszaktól, amikor a legnagyobb elkezdi az iskolát…

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • Erre emlékszem. Nagycsoportos korában bevittem a lányom, beköszöntem az óvónőnek, és rongyoltam dolgozni. Ő meg annyit tökölt az öltözéssel, amennyit akart, egyébként a kisebbeket szórakoztatta. Néha furdalt a lelkiismeret, hogy nem maradok ott, amíg átöltözik, de idővel elmúlt. És megtanult cipőt kötni is.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

  9. Az én gyerekem félénk volt. Biztatásra,példára volt szüksége.Szerinterm a gyerekek nem egyformák,nem hiszem hogy ugyanaz a módszer érvényes mindegyikre.Vannak akik nem érvényesülnek mert nem bátrak.
    Igaz mindenkinek megvan a saját ritmusa,remélem legalább később öntudatra ébred az én lurkóm is.
    Amugy a mi családunk mind későn érő tipús.

    Most éppen önfeledten játszik a barátjával .Én terveket szőttem,hogy a vakáció jó alkalom lesz egy intenziv tanulásra, felvételi előtt,ő miután hazajöttek egy négynapos kirándulásról elhozta a barátját haza,hogy még megtoldják a szórakozást vagy két nappal.

    Most én csesztem el ?
    Tőlem lehetne kompetens,de nem akar.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • “Tőlem lehetne kompetens, de nem akar.”
      Kicsit én is ezt érzem az én fiamnál. Ha ráhagynék mindent, akkor egész nap képes lenne a kertben játszani botokkal, kövekkel a képzeletbeli birodalmában 10 évesen is. Pedig bízunk rá feladatokat amelyben bizonyíthat magának, nekünk, a világnak. Vannak is már berögzült dolgai (ágyazás, szobája rendben tartása, étkezés utáni elpakolások, porszívózás, segítés főzéskor, stb.), de simán elmenne úgy suliba, hogy nem tanulna. Volt már ilyen, és ha rossz jegyet hozott ezért, akkor csak annyit mondott, hogy majd kijavítom. De nem sikerült neki, az sem érdekelte. Így romlott le az idei félévije. Hogy ráhagytam, hogy érezze, hogy az ő dolga. Nem érdekelte, nem is vette a szívére. De látom, hogy így halmozódik a lemaradása, egyre nehezebb lesz felzárkóznia…
      Most megint mással próbálkozunk…

      Nem egyszerű ez, na!

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Lehet,hogy hibázom de csak azt a módszert alkalmazom,hogy kérdésekkel provokálom a tananyagból,ő meg acsarkodik de ráfanyalodik végül az együttműködésre.
        Ezért én is tanulok. Persze eznem sok az anyagmennyiséghez képest,de több a semminél.

        Kedvelés

      • Persze acsarkodik,mert tul akar lenni a tanulason,ez normalis.,m3g jo,menne szorakozni vagy csak rohangalni stb.
        De a kerdezos modszer,meg a vicces,meg keressuk meg kinek van igaza…jo modszer!
        A modszer itt a lenyeg,nem az anyagmennyiseg.
        Ha jol megtanul tanulni az sokat segit.
        En a mai tananyagnak kb a felet,harmadat tanitottam volna,hangoztattam is,probaltam a magam lehetosegein belul efele lepni,de nem hagytak,kicsi hangya voltam,vagyok ehhez😕
        De a modszerhez nagy gratula😊😃😄

        Kedvelés

      • Én azt látom, hogy az oktatási rendszerünk rettentő károkat képes csinálni a gyerekekben. Ha stréber, jótanuló, mindig jelentkező valaki, akkor azért, mert azt erősíti benne, hogy csak ez az elfogadható, díjazható, ha pedig lassúbb, szétszórtabb, nem görcsölős, akkor azért, mert rossz jegyekkel bünteti, és az alakul ki ez által, hogy ő buta, és baj van vele.
        Szerencsések azok, akik ennek ellenére ép bőrrel megússzák…

        A 10 évesem ma kapott ki egy olyan nyelvtandolgozatot, amelyben volt tollbamondás is, és az igék, főnevek, névmások fajtáiról széltében hosszában mindent kellett tudni. Tárgyi tévedése, és helyesírási hibája ugyan egy darab sem volt, de mivel kihagyott betűket, és lehagyott rengeteg ékezetet, ezért az össz jegye csak 3-as lett! És nem merte elmondani, mert azzal nyomasztotta a tanár, hogy amit itthon kap majd ezért…
        Most erre mit mondjak?
        Csoda, ha nincs kedve tanulni, és nem motivált?

        Kedvelés

      • A fiam kettest kapott (a tizeshez viszonyitva),mert egy mondattal kevesebbet irt a kértnél a papagáj hajnal cimü fogalmazásban.

        Kedvelés

      • Ket dolog jut errol eszembre.+ 1.
        1.
        Ez temazaro lehetett.
        Ilyenkor ket osztalyzat a korrekt.
        Nyelvtan+ helyesiras
        Lehet,hogy ezek atlaga is 3,de akkor is korrektebb a gyereknek,mert lathatja,hogy amit megtanult azt tudja is.
        Tehat ez lehetett volna jeles !
        Ez pedig motivalo.
        A helyesiras nehezebb.
        Gretsy tanar urtol egyszer megkerdeztem,osszefugg e a kivalo hallas,marmint pl. Zenei hallas es a szavak hosszusaganak nyelvi hallasa?
        Valasz nem!
        Az en lanyom is kivaloan enekekelt,korusban is,mègis mèg felsoben is irtunk neha neha tollbamondast.
        Aztan kozepiskolara valahogy beert.
        2.
        A gyerek riogatasa az otthoni szuloi reakcioval egyszeruen szolva marhasag es durva is.
        3.
        Valahogy en mindig hiszek abban,hogy,ha a gyerek latja,hogy a szulo is a( a tanar is) jo szoval mondva kicsit noszogatja,figyel ra,azert elobb utobb bererik a torodes.
        Mondjuk mi itthon tanarost jatszottunk,osztalyzas,matricazas,ja es neha Kinder tojas, kinek mi jon be…de nem naponta!
        Hetvegenkent es o is kerhette,valahogy igy.
        Rajzolgatas,a rajz ala a szo,ezek is mentek.
        Szoval,kitartas a 10 evesnek is !
        Sok sikert es csakazetismutassameg hogy tudja!

        Kedvelés

      • Ágica, köszi a biztatást!
        Tudod az a gond, hogy mivel a 10 évesem elég lustácska, és iszonyúan figyelmetlen, szétszórt, így a tanári noszogatás (sajnos sokszor a szülői is 😦 ) átcsap korholásba. “Miért nem figyelsz jobban? koncentrálj, legyél pontosabb, figyelmesebb”, stb. ÉS ez a gyerekben inkább frusztrációt kezd okozni, és torz önképet, hogy ő buta, lusta, mihaszna, és hiába AKAR figyelmesebb lenni, nem tud.

        Megértem szegényt, mert hasonló voltam én is gyerekként, és én már tudom, hogy mindez hova tud vezetni, de tanácstalan vagyok, hogy mi lenne neki a legjobb.
        Valahogy abban kellene őt segíteni, hogy megtanuljon fókuszálni, koncentrálni legalább egy-egy dolgozat erejéig, ha már csak ezt értékeli ez a sz@r rendszer! 😦 És hogy az önképe ne rombolódjon le. Ezen agyalok, hogy mi lenne a legjobb út. Mert azt érzem, hogy tőlünk, szülőktől már nem tudja elfogadni a biztatást, megerősítést. Ilyenkor mindig mondja, hogy csak azért látjuk őt jónak, ügyesnek, okosnak, mert a szülei vagyunk, és minden szülő zseninek látja a gyerekét, mert szereti. (Gondolja ezt ő nagy naívan még. 😦 )

        Addig is olyanokra próbálom ösztönözni, amiben örömét leli. Pl. zenét tanul, és szereti. Kezd ráérezni a gyakorlás ízére, és hogy mekkora öröm, ha az a gyümölcse, hogy egy szép darabot el tud játszani. Az együtt zenélés öröme lesz a következő lépcső, mikor kánonban is tudunk játszani, vagy gitárral tudom kísérni. Szerencsére nyitott rá és örömforrás számára!

        A másik kedvenc kezd lenni az olvasás, ami iszonyatosan nagy szó az iskolai kötelezőolvasmányos horror árnyékában!
        Szerencsére rátalált egy nagyon neki való, remek könyvre (Csoda és Kósza), amit alig vár, hogy minden este olvashasson! Néha fel is olvas nekünk belőle vicces sztorikat! Csak úgy csillog a szeme ilyenkor, az én szívem pedig repes az örömtől, mert látom, hogy rákapott az olvasás örömének az ízére, és még a finom, zseniális humorra is érzékeny, és érti!

        Úgyhogy reménykedem, és próbálok nem aggódni! 😉

        Kedvelés

      • JA, a helyesírásról annyit, hogy kiváló helyesíró! Szinte alig vét igazi hibákat!
        Olyan szavakból hagy ki betűket, és olyan ékezeteket nem tesz ki, ami látszik, hogy figyelmetlen kapkodás! Pl. leírja, hogy mentsd meg, de lehagyja a jatszik szóról az ékezetet, kifelejti az osztályoás szóból a zé betűt. Ilyen miatt már kapott 2-est is helyesírásból olyan nehéz szövegre, amit talán én sem tudtam volna hibátlanul leírni, és “igazi hibája” egy sem volt benne!
        A tanár bevallása szerint is az egyik legjobb helyesíró az osztályban, de túl szétszórt, nem tud jobbat adni neki…
        Erre mit lehet mondani?
        Leszarom az ilyen jegyet, nem hőbörgök a tanárra sem, és nagyon örülök annak, hogy fogékony a magyarra.
        Hanyag, nemtörődöm anya vagyok, of korsz, a tanerők és szülők szemében is, de azt is próbálom pont leszarni. Jelenleg ennyi telik tőlem.

        Kedvelés

      • Ide tudok csak irni.
        A zene ,olvasas nagyon jo.
        En a nem olvasoknak mindig azt mondtam,hogy szegenyebbek lesznek egy vilaggal,ha utalnak olvasni.
        Az olvasas egy vilag,a konyv,a szoveg egy szerelem,amibe egyarant lehet furodni,mint elbujni,mikor mi szukseges az ember lelkenek…
        Hát szetszort,nol,belul sokat valtozik,nem birja kovetni,vagy nem erzi mi lenne fontos neki,vagy csak elfarad…
        Van amikor csak azt lehet,hogy az ember a gyereke mellett all,csak ott van…es kivar,amig a gyerek megerik,raebred,felfedez.
        Van amikor csak ezt lehet.
        Ha nem devians,nem agrressziv,nem kozombos csak kicsit,nem depressziv,akkor nincs baj,majd beèrik.
        Csak! Turelem kell.
        Pillanat,nem vagy rossz szulo!
        A rossz szulo nem itt kezdodik.
        Az elhanyagol….pl es sok egyeb.
        Te nem ilyen vagy!
        Bizz magadban, magatokban!
        Javulni fog a helyzet….😃

        Kedvelés

  10. Egy az egybe. Életem egyik legboldogabb hete volt, mikor tojtam a gyerekek iskolai dolgaira. Üzenőt néztem, aztán slussz.
    Elveszett egy uzsonnás táska, köpenyhiányra kapott bejegyzést a fiam, nem minden reggel indultak hegyes ceruzákkal, és bekerült pár extra könyv is a táskába. Ennyi volt a fontoskodásom hiányának következménye. Közben írtak dolgozatot, felelés is volt, én meg semmibe nem folytam bele.
    Most megint kezdek visszacsúszni, mert meg akarok felelni az elvárt szülői viselkedésnek. Brrr.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  11. Jajjdenagyonigen :)! Mert szabad a Kétévesnek egyedül önteni a rízstejet az üvegpoharába, Igen, kilötyög, már egyre ritkábban. Igen, szabad neki pakololni, építeni, kiteríteni a konyhapadlón az edénykészletet, hogy lépni sem lehet, hátamonakendőből sózni-borsozni a levest. Magnót ki-be kapcsolni, kazettát fordítani. Homokban hason feküdni, és kifizetni a piacon a nárciszt egyedül. De szabad neki szopizni is, ölbe bújni, mesét kérni. Aztán mesél ő, automatikusan kanyarodik a könyvesboltba, antikváriumba, ha arra járunk. És megkérdezi: “Anya, mi a baj?” – pedig nem mondtam semmit. Hogy kompetens lesz-e? Remélem, igen! 15 év múlva megmondom :).

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  13. iskolás gyerekem még nincs..
    de a játszón gyereket felmásztató, kezét el nem engedő helyette élőket látom… és látom az enyéimet akik alatt, mellett néha ott a kezem, ha esne, ha nagyot esne..de nem több.. és csak lesnek ők, az engem felelőtlennek stb…nézők, hogy az enyémek milyen ügyesek…
    pedig nem vagyok én sem ők semmi különleges… csak hagyom őket.. néha túlságosan is
    az 5 éves igényelné a helyette élést…

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • Hétvégén voltunk játszótéren egy anyukával meg a gyerekével. Én nem tudok olyan elengedő lenni, mint kellene, mégis, így is döbbenetes volt, hogy a gyerek totális kontroll alatt van, egy perc alatt négyszer kap valami instrukciót, figyelmeztetést. Közben anyuka panaszkodott, hogy a gyerek szabálymániás, a legkisebb változtatásra kiborul.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Én még csak most kezdtem a játszóterezést és nekem speciel tök nehéz eldönteni, hogy mi veszélyes és mit hagyhatok. Hiába látok magunk körül másféléveseket, mind önállóan megy, fut, mászik, csúszik, mint a profik. 🙂 Az enyém meg még alig jár, inkább mászik. Ja, de a kétméteres csúszdáról fejjel előre hason lefelé, az megy, amikor épp nem értem oda időben! :O

        Kedvelés

      • Én is megütköztem anno ,mikor láttam,hogy más gyerekek milyen profik a homokozóban,az enyém meg csak áll, és néz. Az oviban is ezt csinálta.
        Az iskolában okos lett 🙂

        Kedvelés

      • Ez jó hír! Az apjával mindig röhögtünk, hogy ha ez a gyerek a szülei tesi-képességeit örökölte, akkor járni sem fog megtanulni! De legalább hátha okos lesz. 😛

        Kedvelés

  14. Nagyon különbözőek a gyerekek. Nekem nincsenek “nevelési elveim”. A férjemnek szintén nincsenek. Alapvetően 16-17 évesen ugyanazokat a köröket kell újrafuttatni a rendszerben mint amiket 12 éves korában is kellett. Közte volt persze pár év, mikor nem kellett elmondani ezerszer ugyanazt, hanem meg akart felelni nekünk, magának, a világnak, gyerek volt, és élvezte ennek minden előnyét. Most már nyűg a szemétlevitel megint, ciccegés is van, nyűg a tanulás, az iskola, minden halálosan fárasztó, kivéve a hajnali négyig filmezés. Annyira nem állandó és betonbiztos ez, hogy magam is meglepődöm. Sok szülőtársam szerintem ettől kap hülyét. Nem mindenkinek való a dinamikusan változó rendszer, márpedig a gyerek az. Nekem viszont nagyon tetszik. Megadja a hibázási lehetőséget mindkét oldalon, és valahogy minden nehezebb időszakon átsegít.
    Én az egyiknek 17 évesen is csomagolom az uzsonnát, a másiknak meg már másfél évesen is a kezébe adom a kanalat, és vígan boldogul. Mackósajtot nem adok egyiknek se.
    Nem tudok azonosulni egy csomó mindennel amiket írtok. De érdekel:) Nem nézem a más gyerekeit, mert nagyon nem vagyok egy ilyen közösségi buzgár anyuka, nem várja tőlem senki, nem ismerem azt a közeget, ahol ez van, én még egy olyan iskolával sem találkoztam, ahol társadalmi nyomást csináltak volna a farsangból, vagy bármiből. Mondjuk a fiam iskolája egy laza, főleg értelmiségi-művész vonalon mozgó szülők gyerekeivel foglalkozó intézmény, nagyon sok előadás, meg “rendhagyó osztályfőnöi óra” keretében vannak a szülők kapacitálva, hogy HIVATÁSUKRÓL, MŰVÉSZI MUNKÁJUKRÓL beszéljenek, ismeretet adjanak át. Mikor a férjem volt a soron, egyik tanárúrral megszerelték az osztály egyik ablakát, mert a férjem szabályosan könyörgött, hogy hadd ő:) Imádja. Nem úgy mint az ivadék.
    mindenki azzal van van az elején elfoglalva, hogy hány idegen nyelv van a suliba, meg mit tanítanak informatikából (nagy büdös semmit egyébként) meg hányat vesznek fel egyetemre, miközben nem csak a gyerek jár iskolába, hanem főleg az elején, a szülő is. És mikor iskolázás ment, akkor én kifordultam menő versenysuliból, mert a leendő ofőt, egy olyan lecsapnivaló taxiórának láttam, amitől én a világból kifutnék. Meg is egyeztünk akkor a férjemmel, hogy tuti a szart is kiverné a gyerekből a kedves Irénke néni, de belőlünk is, és szarfej tanárból már volt elég. Köszi, de nem.
    NEKÜNK ANNYI A MAX, HOGY HA ÍRNAK, HOGY EL VAGYUNK MARADVA AZ OSZTÁLYPÉNZZEL, AKKOR BEFIZETJÜK. Menzabefizetés akkor, ha a fiam és a bolygók úgy állnak együtt. Én vezető cserkész voltam általánosban, és gimiben is. Hát nem kellett volna. Én nem vagyok az a típus.
    A lavórban tojásfelverős, nomádoskodás rémként él az agyamban. Nem tudtam rendesen tisztálkodni. Én voltam az egyetlen, akit zavart, és a jeges patakban “ott lent” megmosta, a patak felsőbb szakaszán a birkák ittak. BLEEEEEH. Van akinek ez volt eddigi élete csúcsa, és azóta is ezekkel a sztorikkal anekdotázik. Én meg néha rémálmodom, hogy kényszerítenek megint egy 50 kilométeres teljesítménytúrára, hegynek fel, menetfelszereléssel, és nekem meg végig a munkaszolgálatos nagyapám jár a fejemben, és a nap végére meg poszt traumás stresszem lesz a nagyapám által megéltek alapján, és egy éjjelen át hányok a sültszalonnától, amit forrón kenyérre csöpögtetve…A fiam is elment tavaly ilyen helyre, persze menjen, de azt mondta, hogy második napon hiányzott neki az ötödik kerület, és a mascarponés pohárkrém, meg a forró tejhabos plusz melegtejes kávé, amibe ő stikába mindig rak még egy csomó cukrot, meg hiányzott neki a külön fürdőszobája. Idén is megy, mert persze kimaradni nem akar de visz szúnyogriasztót, meg naptejet.(Tavaly nem lehetett rábaszélni.)

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

      • Ó, akkor más. Imád kicsomagolni. mindenből. mindent. Igazából amúgy nincs bajom a mackósajttal se. Én szeretem. De mindkettő kiütést kap az ömlesztett sajtkészítményektől, meg adalékos tejtermékektől. Nem tudom melyik részétől, mert a sima házi tejcuccokkal nincs bajuk.

        Kedvelés

      • Éva, amit ebben a bejegyzésben írsz az önállóságról, az a Montessori-pedagógia veleje. A gyerekek egész kicsi kortól kompetensek pl. a hétköznapi élet teendőiben, csak először hagyni kell nekik, hogy kompetensek lehessenek. Pont úgy, ahogy írtad.
        Jó párszor láttam a mi Montessori bölcsi-ovinkban is, hogy néhány szülő nem hiszi el vagy nem is tudja (?), hogy a gyereke mennyire kompetens napközben az oviban (bölcsisek kb. másfél éves kortól egyedül terítenek, vágnak késsel, öltöznek és segítenek egymásnak stb.). Mi otthon is ezt csináljuk a fiam babakora ill. intenzívebben kb. egy éves kora óta (pl. velünk főz, van állványa, amivel eléri a konyhapultot stb.). Múltkor látogatóban volt nálunk az egyik bölcsis csoporttársa szülőstül és a mama (aki egyébként kedves, nyitott és teljesen szimpatikus) döbbenten jegyezte meg, hogy juj, én rendes üvegpoharat adok a gyerek kezébe és hogyhogy nem félek, hogy …? Jaj! Mondom igen, soha nem is ivott műanyag csőrös üvegből (vagy mi ez?) és hát láthattad, hogy az oviban is pont ilyenből isznak. Ott a gyereked képes erre, vigyáz rá és megterít magának rendes (törhető) evőeszközzel, otthon meg nem? Hogy is van ez? Ha meg sem hagyod a lehetőséget, akkor hogy tanulja meg, hogy azt hogyan kell használni, vigyázni rá? Ha leesik akkor eltörik, akkor ezt a következményt is megtanulja és azt is, hogy hogyan lehet felsöpörni. Mindig kiakadnak ismerősök azon, hogy a fiamnak 20-24 hónaposan simán kés volt a kezében és tudja használni (persze felügyelettel, ott vagyok a közelben, ha segítség kell) és két és fél évesen tudta használni az ollót is és nem kaszabolja össze magát, sőt kb. ugyanekkor elkezdtem megmutatni a varrást is (igazi tűvel, igaz gyapjúvarró, így nem annyira hegyes a vége): gombot, nagyméretű keresztszemest stb. nagyon lelkesen gyakorol, kéri magától, hogy ő most varrni akar. Néha van olyanja, hogy hétvégén rájön az ablakpucolási láz és akkor képes elég hosszan ablakot mosni. Ja, május végén lesz 3 éves (tudom, “a kor nem valid érv” :-))…

        Kedvelik 1 személy

      • Fú, nekem ez nagyon kemény.
        Én mondjuk nagyon antikiképzős-antipedagógus vagyok, szóval nem lelem örömömet az ivadékok tanításában. Élvezem a társaságukat, vagy épp nem. Ha hülyén viselkednek:) Nem igazán jelent teljesítményt számomra, ha másfél évesen tud inni pohárból. Nem látom át, hogy miért kellene minden gyereknek 24 hónaposan kés a kezébe, illetve azt meg végképp nem, hogy ezt miért kellene nekem egy komplett elvrendszerben látnom.
        Lehet, hogy szétesek a lazaságtól, de majdnem teljesen leszarom hogy hogyan eszi meg a gyerek az ételt. És nem akarom, hogy megterítsen, mert a legolcsóbb tányérkészletünk pótlása is tizenfölötti tétel, (még akkor is, ha használtan vettük) és egy átlag csütörtöki napon, amikor a gyerekem rukkolát fogyaszt bivaly mozzaerllával, a végén epermousse-al, akkor én ólomkristályból iszom mentás jeges vizet, és nem, nem akarom hogy ebben a másfél éves részt vegyen. Nincs kedvem okos megfontolt bölcs anyukának lenni, az esetek 99 százalékában. A nagyon látom, hogy azért megugrotta a pohárban ivás minden buktatóját, jelenleg épp az üvegből kólát ivós korszakát éli az otthon falain kívül, itthon segítség nélkül iszik.A kicsi meg boldogan viháncol az inkompetens fejével, tömi magába amit eléhelyezek, magyaráz, programol, szól a jazz, a végén meg a teraszon kávézunk a napsütésben, és ő abban sem vesz részt, hanem kukucskálósat játszik, pedig akár ki is teregethetne. Végül is adogatni tud már.
        Nem akarom én különösebben senki nevelési elveit firtatni, de az ilyen “okos anyuka” akinek az ismerőse ledöbben a gyereke nagyságán, és brillírozásán…igazi játszótéri nyomasztásnak hat. Van aki beszáll, én az orosz anyukákkal nyelvcserélek, vagy hülyülök a gyerekkel, kétszóval totálisan inkompetensen viselkedek.

        Kedvelés

      • Nekem ezen kivul meg van egy olyan sejtesem is, hogy ebben is nagy kulonbeseg lehet gerek es gyerek kozt. Lehet, hogy nemelyik mar “ugysen” tud banni a szerszamokkal (ollo, kes, tu..humm..) a masik pedig tok ugyetlen vagy nem is akar. Mint ahogy az egyik hamarabb kezd jarni es beszelni, mig a masik a megszokottnal joval kesobb.

        Kedvelés

      • Nagyon hamar kialakul, szülői, ki sem mondott aggódások, attitűdök eredményeként ez a fajta ügyetlenség. Vagy az aggódás, hogy a gyerek még nem jár, nem eszik, nem beszél. Nekem elemi élményem, hogy a gyerek, akármit csinál, akérhogy működik, jól van úgy. A szülés, a szoptatás is jól van úgy. Én ilyen makkegészséges, mellesleg-épp-szülök vagyok, nem aggódtam túl semmit (a két túlhordást kivéve, annál durvábbat nem tudok, az elmeosztály), és elemien bízom bennük. Van ebben lustaság is.

        Most nézegetem Julis nyilvánvaló, baloldali bokasüllyedését, kedves cipészemtől, aki technokollal keneget ilyen ötvenes évekbeli trottőröket, kértem egy sarokemelőt, öt hét alatt meg is érkezik (tényleg megállt az idő ott). Én lennék az, aki nem venné észre, ha a gyerekkel gond lenne (mindegyik későn kezdett járni, beszélni, és van olyan anyukaismerős, aki hasonló alkatú gyerekekkel halálra aggódja magát, hogy vékonykák), de szerencsére nincs. Mintha nem a bajra fókuszálnék, hanem az élet csodálatos, spontán, áradó, jekánás jólműködésére.
        Jekánák:
        http://moly.hu/konyvek/jean-liedloff-az-elveszett-boldogsag-nyomaban

        Kedvelés

      • Gyerekzene: Nekünk voltak gyereklemezeink (később kazettáink) is, de legtöbbször azt hallgattuk, amit a szüleink. 4-5 éves koromban a nyolc óra munka volt az egyik kedvenc számom, a húgommal sokszor táncoltunk rá, én meg Nagy Feróval együtt üvöltöttem, hogy “Eleged van már e kibaszott világból!” 🙂

        Kedvelés

      • ejnye-bejnye nemazalényeg, mi folyik nálatok !
        😉
        épp a tegnap figyeltem meg a 14évesemet amint bénán állt a barátja mellett aki észrevette,hogy fel kellene szedni a kutyaszart nálunk. Tüzet is elsőnek a barátja gyujtott nálunk,csak azután a fiam 🙂
        inkompetens sajnos,indigógyerek 😀

        Kedvelés

      • Nem adunk minden áron üvegpoharat, kést a gyerek kezébe. Nincs benne elv, akarás, cél, megfontolás. Csak nem futjuk le a csőröspohár-jajnemszabad kört. Nem plusz, hanem mínusz. Eszembe nem jut, hogy ne ihatna üvegpohárból. Élünk, együtt, nincs külön leműanyagosított gyerekvilág. Megjegyzem, gyerekkézbe okostelefon, technikai kütyü sincs. Ez is olyan, hogy fel nem merül.

        Eszembe jut viszont, mert anyám mégiscsak gyerekorvos, hogy nyitott aknafedél körül nem vicces szaladgálni, vagy zsinóros kapucnijú, messze lógó zsinórzatú pulcsiban nem mászókázunk.

        Kedvelés

      • Nemazalényeg: Épp elkezdtem volna a részletezést, de Éva utóbbi kommentjében pontosan benne van a lényeg, ebben az egy mondatban meg a velő: “Élünk, együtt, nincs külön leműanyagosított gyerekvilág.”
        Nálunk is van kristály, de hétköznap a felnőtteknél is sokszor törik valami, így hétköznap (ha nem annyira adom meg a módját, na) olcsó bútorsvédes (de törékeny kerámia és üveg) tányérokat, poharakat használunk. És nálunk is szólhat közben jazz, klasszikus és vegyesen minden, nincs olyan, hogy most csak “gyerekzenét” hallgatunk. És a fiam szeret “balettozni” a Cavaleria Rusticana-ra is, na bumm… Just because: mi ezt is hallgatjuk néha, csak mert tetszik és a gyerekek alkalmazkodnak ahhoz a világhoz, amelyikbe jöttek. Nem kezdek bele amúgy, hogy ez mennyire nem dresszúrázós és klasszikus értelemben vett “tanítós”, szájbarágós, mert az hosszú lenne és nem tartok kiselőadást :-). De érdekesnek találtam azt a képet, amit festettél a nagyon drága kristálypoharakról: én is szerettem és szeretem a minőségi holmit, a dizájnt és divatot (és voltak/vannak időszakok, amikor telik rá, megveszem stb.). Csakhogy egy gyereknek nem erre van szüksége; erre pont nincs szüksége. A felnőttektől meg teljesen más hozzáállást kíván az a kérdés, hogy mi az, amivel a gyerek önállóságra és függetlenségre való törekvését (emberi hajlamát/humán tendenciáját – á la Montessori) segítem elő és mi az a segítségnek látszó valami (kiszolgálás, csőrös műanyag üveg, akármi), ami valójában a gyerek függőségét, tehetetlenségét “segíti elő”, vagyis azt, hogy később még több segítségre szorul. Pl. 22 évesen teán kívül nem tudni megfőzni egy egyszerű ételt, elkészíteni egy tojásrántottát és mindig anyut felhívni, hogy mi a mai menü – egyetemi kollégiumi létben! – egyértelműen függőség. Extrém példa, de volt ilyen exem: nagyon okos volt, egyszerre két egyetemet végzett, orvos családból otthon mindent megkapott, külföldi nyelvtanfolyamokat, utakat stb. fizettek neki és az orvos mama a “kisfiát” mindig kiszolgálta, sőt az elküldött étel üvegjére rá is írta, hogy melyik nap kell betenni a mikróba. És ez teljesen normálisnak számított…

        Kedvelés

      • Úristen, gyerekzene. Egyszer, gyanítom, egy tartósan ilyenre kényszerített anyuka fogja felrobbantani, lángba borítani az ötödik kerületet, nem ám az al-Kaida.

        Nálunk csak a művész Illyk nem kerülhetnek gyerekkézbe, de ugye, én kávézom csak. És van műanyagpohár is, főleg azóta, hogy én töröm mosogatáskor a kerámia medencében sorra az ikeás poharakat.

        És büszke vagyok, hogy a fiam (13) főz, mosogat, pakol, tereget, néha kérés nélkül is. palacsintát elejétől a végéig kilenc éves kora óta. Nem én kérem, ő kezdeményezi, vagy a testvérei. Vajon, vaníliásan. ő mondta azt is, hogy én nem olyan vagyok, mint a többi anya, én teszek vaníliát a tejbegrízbe.

        Kedvelés

      • Jaj mar, mindent zsirosnak olvasok, a kapucnit is, aztan meredek itt magam ele ures szemekkel, hogy hogy jon ossze a Montessori meg a zsir. De igazabol osszejon, ahogy a zsinoros kapucnival is. Na, de nem ez a lenyeg, hanem az, hogy a Montessori pedagogia lenyege nem a-villantunk-a-gyerekkel, hanem az, hogy beken hagyjuk, nem animaljuk, nem toljuk ala a mindent, max. ‘Segits, hogy magam csinaljam.’ Es az a furi, hogy ez igy a gyerekek kapcsan baromira nem magatol ertetodo am es akkor mar rogton a posztnal vagyunk. Az uvegpoharbol ivas azert lehet ilyen hangsulyos M. irasaban, mert a M-pedagogiaban ennek az un. practical life temanak is megvan a maga un. szenzitiv periodusa (szoszerint forditok, de ertheto), azaz, hogy mikor fogekony ezekre leginkabb a gyerek, vagyis a gyerekek tobbsege Es M. azert poharazik itt sztem, mert a fia pont ezt a periodust eli meg feltehetoen most es otthon sincs leultetve a seggere a kicsike, hogy na majd anyuci jobban tudja, hanem szepen kitorli maga a feneket.

        Kedvelés

      • Most nem igazán értem, hova kerül majd a bejegyzésem, de küldeném mindenkinek aki szereti, M-re reagálva.
        Az elvekkel úgy általában az a bajom, hogy rabjaivá válunk, és főleg gyereknevelés kapcsán kialakul egy nagyon szubjektív ok-okozati hálózat, valamint súlyos istenképzet, személyiségtől függően pedig még akár prófétaszellem, vagy csak simán ellenséges, rosszindulatú attitűd a nem elvhűekkel szemben.
        A gyerekvállalás nem egy sorminta, amit majd a végén leláttamoz a tanár, jól van szép volt ötös leülhetsz. Számos út és megoldás áll a szülők előtt, hogy JÓL neveljék a gyereküket, és az elveken nyugvókkal sincs semmi baj, egészen addig amíg mások kompetenciáját meg nem kérdőjelezik, mások vélt vagy valós szerencsétlenségét, inkompetenciáját esendőségét, kísérletező kedvét, elvtelenségét, lustaságát, bénaságát, hiteltelenségét, GYARLÓ EMBERI MIVOLTÁT saját nagyszerűségük és az ügyük mellé nem helyezik, ebből táplálva önnön felsőbbrendűségüket. Általában ezek a motivációk egyszerűen a külső megerősítés hiányából táplálkoznak. Azok az anyák, akik kívülről nem kapják meg a napi “dekurvajólcsinálod” “tevagyaviláglegjobb anyja” adagjukat a környezetüktől, (társadalom, család, iskolák, társ) hajlamosak beleragadni a technikai részletekbe, hajlamosak magukat vállon veregetni, védekező mechanizmusokat kialakítani, akár mások rovására is. MINDEN SZÜLŐNEK JÁR NÉHA AZ ELISMERÉS, KÜLÖNBEN MEGKATTAN.
        Nem tudom, látod e kívülről ezt a fajta érvelést a 22 évesen önállótlan orvostanhallgatós sztorid kapcsán. Én erről beszélnék.
        Hacsak nem te vagy az isten, nem tudhatod, hogy más gyerekével mi lesz 22 évesen, és miért az lesz. Nem vagy léleklátó, sem gondolatolvasó, a Montessori se az, nem ismered mások motivációját.
        Tovább megyek. Hacsak nem vagy isten, azt sem tudhatod, hogy a saját gyerekeddel mi lesz 22 évesen. Megdöbbentő fordulatokat tartogat az élet, de legalább annyi biztos, hogy MEGTANULNI VALAMIT, SOHA NEM KÉSŐ. A 22 éves orvostanhallgató is megtanulhat még főzni, és neked is lehet még két orvosi diplomád. A tudás egy megszerezhető, gyakorlattal elsajátítható dolog. Főleg a házimunka. Az orvosi kicsit azért nehezebb. Pár nagyon fontos dolog viszont nem pótolható, és ez a világba-emberiségbe-szülőbe-önmagamba vetett bizalom és szeretet. Ez pedig nem műanyagpoharakon múlik. Ezért vallom azt, hogy rendkívül sokféleképpen lehet egy gyereket JÓL nevelni, és ehhez nem kell semmiféle gyakorlati kézikönyv, vagy elvrendszer. Szilárd önismeret és némi következetesség annál inkább.
        Ha van önismereted, akkor meg tudod ítélni kőbe vésett szabályok nélkül is, hogy az ADOTT SZITUÁCIÓBAN mi a legjobb. Neked, a gyerekednek, a családodnak, a világnak amiben élsz. Nem kellenek mankók, sem kapaszkodók, sem vallások, sem dogmarendszerek, amik olyan gyűlöletes jóslatokra sarkallnának, mint amit leírtál.
        És persze joggal mondhatnánk, hogy de hát ezek csak technikai részletek, meg következetesség, laza együttélés, boldogság. De ezekből a kommentekből süt a mások ellenében történő megfogalmazás, a játszótéren “vonszold odébbe az ordító gyereked, lám én csinálom jól” az ítélet, miszerint “lustaságszag” van a dologban, a “majd meglátod 22 év múlva már bánhatod”.
        Soha senkit nem fogsz tudni úgy megismerni mint saját magadat. Utána meg a gyerekedet. Akkor meg mire az ítélet? Mire a mások megfigyelése? Mire a kegyetlen rosszindulat? A játszótéren akár a saját attitűdödet is figyelhetnéd. Szebb pillanatokban meg a gyerekedet, vagy a nagy büdös semmit.
        Ha magadnak megengeded, hogy hibázz, akkor a gyerekednek is meg fogod engedni, és a környezetednek is meg fogod engedni. És a bömbölő gyerekes anyukán nem kárörvendeni fogsz. Jobb leszel.

        Nem akartam megbántani senkit, nem személyreszabott szidalom, inkább csak gondolatok összessége ami most kijött belőlem, további jó anyaságot. Sziasztok.

        Kedvelés

      • Én visszautasítom a feltételezést, hogy azért csinálok bármit is, mert elveim volnának. Én 2009-ben olvastam Liedloffot, szülni meg 2001-ben és 2008-ban is szültem már. Eszembe sem jutott nem üvegpoharat adni a gyerek kezébe, nem a legtermészetesebb elemi módon viszonyulni a helyzethez: itt a gyerek, itt vagyok én, érzi a szagom, baj nem lehet. Épp az a módszer, az az elv, hogy csőrös pohár, aludni tanítás, sírni hagyás, ez, amit én vallok, meg az elv nélküliség, maga a gyakorlat.

        Irritált valami a sok gondos tutujgatós babaholmiban, a túlaggódásban mindig is. Én természetes vagyok és leszarom, lusta is, elemien bízom az életben és a dolgok jólműködésében, a saját és szeretteim makkegészségében. Ugyanezért nincs edzéstervem, van, hogy egyszerűen megfogok valamit, és jólesik vele a mozdulat, próbálgatom a testem, illetve néha meglesem tükörben, harmonikus-e. És nem várok el semmi eredményt, nem gondolom, hogy az én gyerekem aztán nem lesz olyan, viszont érdekesképp igen könnyű velük, különösebb idomítás nélkül meg szokták köszönni a vacsorát, a műsoron kívüli játékot, könyvet, kifejezik az örömüket, meg felfogják, hogy most mostam fel, akkor nem járkálnak ott, és képesek néha rendet rakni meg takarítani is, és nem követelőznek meg nyafognak a boltban, hogy mit vegyek nekik, képesek várni, esetenként sokat is, számolgatni a napokat karácsonyig, nem dafke szabályszegni, szekrényt feltúrni karácsony előtt, és nem üvöltözni és idegesítően rohangálni, mások türelmét próbára tenni. Nekem ez visszaigazolás, hogy jól csináljuk, bizonyos dolgokban a magam ereje és nyugalma védelme érdekében roppant elvágólagos vagyok, de megértik, az alap meg a testközelség és a bennük való abszolút bizalom.

        A nagy (13) sem nyaggat okostelefonért, márkás cuccért. Tudja, mennyi a saját pénze, és beosztja. Belülről veszérelt, és ez igenis ebből a miliőből következik, ami itt van. Hogy van élménye gyaloglásról, magát-feltalálásról, hogy lényeglát, megoldja, érzékeny, van szeme a visszásságra, van igazságérzete, van agya, van sikerélménye, szokott reflektálni és mélyeket beszélgetni, olvasni, filmeken eltűnődni.

        Úgy éreztem, ők, akik megveszik azt a sok szirszart és aggódnak az alvó gyerek fölött, nem érzik a lényeget, az élet szavát és elemi sodrását (ebben akadály a kristály is, vagy mit is írtál), hagyják magukat manipulálni, paráztatni, védőnő és nagyi tanácsaitól ide-oda rángattatni. Meg a trendek, nem csak anyatémák, hanem mondjuk világzene, romkocsma, fogyás, müllerpéter, pálferi, kristonandrea, évamagazin, retró, horvátország, frankhitel, doityourself, akármi. Mindig valamerre tartani a többiekkel, jajistenem.

        Összességében: meg akarnak felelni, vezető-irányító szóra várnak, bekajáltak valamit, amit én leszarok. Mindig is befelé figyeltem, ezért mentem tanulmányi versenyre egy nem kifejezetten versenyistálló, hagyományok nélküli gimnáziumban, és ezért hordoztam kétely nélkül (szar kendőben és elhibázott kötéssel, de kétéves korig) már az elsőmet, amikor még háromhetente ha láttál a fővárosban egy darab kendős anyát.

        Kedvelés

      • Biztos imádni fogtok érte, de beszállnék az üvegpohár versenybe :-))). Nekem a három saját félévesen kapott először üvegpoharat, kettő pillanatok (na jó, hónapok) alatt megtanult egyedül inni belőle, a harmadiknál beszereztem műanyagpoharakat, mert ő erősen kísérletező típus (mi történik, ha elengedem magasan a poharat), meg erősen hirtelen mozgásos típus (mindent lever a kétméteres étkezőasztalunk másik végéből is fél másodperc alatt, még egy rakás melamin cuccot is eltört már). Viszont pont mostanában (két és fél/háromnegyed évesen) kezdett komolyabb hisztikbe azért, hogy neki csak az a porcelántányér és üvegpohár és nagy evőeszköz jó, amelyeket mi is használunk (így mostanában a késsel is egyedül vág), a legviccesebb, amikor túllő a célon, és ragaszkodik a legnagyobb méretű pizzás tányérhoz, miközben mi kisebbekből eszünk, mert nem akar kisgyereknek való kicsi/műanyag stb. tányért kapni. A negyedik gyerek tizenkét éves, neki a mai napig nem adom azokat az üvegpoharainkat a kezébe, amelyeket szeretnék még egy ideig látni, sőt, tudja is, hogy el van tiltva tőlük. Az ötödik meg olyan teljesen átlagos, sokáig itatták cumisüvegből és mittudoménmiből, de most nyolcévesen azért csak tud normálisan viszonyulni a tárgyakhoz.

        Kedvelés

      • Többek között azért nem nagyon szeretnék gyerekezni, mert pont most érkeztem meg az erőltetés-nélkül-élésbe, hogy milyen csak lenni, szerepjátszás meg másokhoz hasonlítgatás helyett. Úgy érzem, hogy nem csinálom még elég ideje, és most, ha elképzelem, hogy hirtelen lesz egy gyerekem, visszacsúsznék erőltetősbe, és mindenről mindig fontolgatnék. Pedig tök jó így fontolgatás nélkül, és ha egyszer vállalok gyereket, csakis ilyen állapotban vagyok hajlandó, ahhoz viszont meg kell erősödni a csaklevési állapotban. Úgy képzelem el, hogy a gyerek illeszkedne az életünkbe, megjelenne egyszer csak és ott lenne, és nem kellene hozzá plusz cucc meg gyökeres változások. Tetszik ez a “ne legyen külön gyerekeknek való műanyag világ” gondolat, hasonló az elképzelésem. Ne legyen felnőttvilág és gyerekvilág, hanem létezzünk már egy világban, és akkor nem kell sehova “átszokni” meg “rászokni”, hanem eleve benne élne. Mint mondtam, ahhoz, hogy ezt biztosíthassam, még sokat kell ebben a lazaságban élnem – ha akarom egyáltalán biztosítani.

        Kedvelés

      • Sokkal egyszerűbb, olcsóbb, manipulációnak (pl. gyerekholmi- és játékipar, biztonsági ketyerék) ellentartósabb, fejlesztősebb, lazább és örömtelibb a létezés, ha nincsen külön gondos-gügyögős gyerekvilág. Nem is gügyögünk, nevén nevezzük a dolgokat. Válást, erkölcsi problémát, szexet és halált is.

        Itt is erről írok, végső soron:
        http://nol.hu/velemeny/20091222-gyermek_erkezesere_keszulve-479761

        Kedvelés

      • Az üvegpohárról kicsit az jut eszembe – nem okvetlenül hozzád kapcsolódik, csak eszembe jutott -, amikor a gyerekek nagyonszép ruhában mennek a játszótérre, ahol aztán max. a hintába ülhetnek bele, de azt is letakarítja anyuka, mert különben bepiszkítják a szép ruhát.

        Kedvelés

      • Gyerekként egyszer vékonyra szoptam az üvegpohár szélét, letört és a számban maradt. Kiköptem a kukába, kész. Nem vágtam a nyelvemen eret magamnak, nem értettem a parát körülöttem, amikor kiderült.

        Kedvelés

      • Ilyen esetem nekem is volt. Aztán haraptam még egy darabot belőle, hogy lássam, hogy meg lehet ismételni 🙂
        Nem vágytam lenyelni, mert nem olyan volt az állaga.

        Kedvelés

      • Lementünk a játszótérre a kétévessel turkálós macinadrágban, a nagy gyerekek csináltak egy hatalmas homokhegyet a homokozó közepén, a lánykám felmászott a tetejére és hason csúszott le, öröm volt nézni. Aztán jött egy anyuka egy ugyanekkora, cuki fehér fodros ruhás kislánnyal, és szépen megkért, hogy szóljak rá a saját gyerekemre. Mert ha neki szabad, akkor az övé is akar. Teljesen hülyének tettetve magam rákérdeztem mosolyogva, hogy hát miért is baj, ha az övé is csúszkál, teljesen biztonságos a terep 🙂 “De hát Izéke nincs “úúúúgy” öltözve!” Ja, akkor így jártál, vonszold odébb az üvöltő csipkeruhás gyerekedet, vazzeg.

        Kedvelés

      • (Azt lefelejtettem, hogy mi olyan igénytelenek vagyunk, hogy a legszebb dédi által horgolt hófehér csipkeruhában is szabad hason csúszni bárhol, ahol nem életveszélyes.)

        Kedvelés

    • Én is beülnék olyan szülőire, ahol a szülőkről lenne szó, és tudnánk egymással valamit kezdeni. Az enyémek sima oviba és iskolába járnak, pesti oldal, nagyon külváros. Szinte minden olyan jelenséget meg tudtam figyelni, ami a posztban megjelenik. Nem azért, mert én ilyen közegben mozgok, hanem azért, mert van szemem. És ha olyan környezetbe viszed reggel a gyereked, és olyanból hozod el délután, ahol aggódó és hiperaktív anyukák döngik körül a gyerekeket, elgondolkodsz. Aztán hazamész, és helyrejössz, mert ott a saját életedben vagy. De még engem is el tudnak néha bizonytalanítani, pedig nem vagyok könnyen befolyásolható. Tényleg újra járják az iskolát a gyerekekkel, és tényleg a szülőtársak a barátaik. BRRRRR

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Micsoda luxus, tornazsákokon és kesztyűbáb-szakkörökön aggódni, sütiket bevinni, tanár-diák, diák-diák konfliktusokat felfújni, önigazolva dohogni. A futópályák, a színházak, a dögös melltartók meg üresek.

        Kedvelés

      • A dögös melltartók a Nők titkai-ban lógnak, tegnap megszemléltem őket, és bakker, mind merevítős! Én meg olyat nem tudok, nem szeretek, nem akarok. Mind ott maradt a vállfán.

        Kedvelés

      • Na, ezt a rovatot én is pont most néztem meg, és van nem merevítős is, többféle, egészen természetes.

        Én hol azt gondolom, hogy a fiús leszorítás (egyszerű pánt, ott is kapható, de a Benettonból lett csipkés) a jövőm, hol azt, hogy a Nubra, hol azt, hogy a két méretet növelő push up, hol meg át akarom operáltatni magam férfivé. Valami tesztoszteron lesz ebben az ijesztő változásban.

        Kedvelés

      • Lefotózom neked a merevítő nélküli kínálatot, komolyan. Tökre örültem pont, hogy mindenre van megoldás: kis mell, merevítő, látványos dekoltázs, sport, természetes hatás, ugráló cici, nemelléggömbölyű cici.

        Bár én sok év tapasztalat után gyenge minőségnek gondolom a WS-t (és közepesnek az intimissimit, és megrendítő-álomszerű-high technek a Wolfordot).

        Kedvelés

      • Ez nagyon hízelgő. A Diadalban szoktam kapni nekem valót, csak nem mindig tudom kifizetni, bár rájuk érdemes költeni, mert sokáig jók, tartanak is, miegymás. Egyszer egyébként fogok írni egy gyártónak, hogy gondoljanak már a széles (hájas) hátú nőkre C kosaras változatban is, mert nem akarok minden alkalommal 50 percet tölteni boltonként a próbafülkékben, azon anyázva, hogy aminek a kosara jó, az hátul szorít, ami körben is jó, annak meg nagy az eleje. De ezzel vagyunk még így egy páran, szerintem.
        És különben is, tölthetném ezt az időt azzal is, hogy ellenőrzöm a házi feladatokat, hegyezem a ceruzákat, felhívom az anyukákat. Hogy meri egy melltartógyártó cég elrabolni a gyerekemre szánt, értékes időmet?

        Kedvelés

      • Hátul, elöl…? Ez nem körben van? Úgy érted, a kúpos-cicis rész és a hátsó-oldalsó pánt hosszának aránya a gond?
        Vagy tejszínhabos kávét ihatnál… vagy kocoghatnál a parkban…

        Kedvelés

      • Igen, úgy. Igen, fogyni kéne, hogy arányos legyek. De addig is! Az a jó, hogy a sportmelltartóm gumis, és kényelmes, nagyon motiváló. Már mindenhova bringával megyek, bár ettől nem remélek komoly változást. A munkahelyváltás is le fog olvasztani pár kilót (ha lesz), most vendéglátóipari szakközép, ez, ugye, nem segíti elő a karcsúsodást… A kávé tejjel megy, mától cukor nélkül.

        Kedvelés

      • Na, végre, ezek szerint nem csak az én gondom..széles a hátam a fekvőtámaszoktól, így az összes melltartó szűk . Már 85 B-nél járok, az összes eladó megígéri, hogy a mosástól majd kinyúlik a pánt, de nekem összemegy! Utálom, hogy nem simul szépen a bőrömre..Pedig ott éppen háj sincs. Megoldás?!

        Kedvelés

      • Annának és Gyöngyinek: a Triumph-ban lehet kapni ilyen toldalék-szerű bigyót, amivel meg lehet hosszabbítani hátul a kapocsnál a melltartót. Kb.5-7 cm hosszú anyag (fekete, fehérben biztos van) kapcsokkal mindkét végén. Kipróbáltan jó.

        Kedvelés

      • Már előre látom, hogy rossz helyre fog menni a válasz, bocsánat… de ott nincs hozzászólás-gomb.
        A széleshát-problémához: olvastam egyszer, hogy ilyenkor az eggyel nagyobb körméretű, eggyel kisebb kosárméretű melltartó jó lehet ugyanabból a modellből, pl. a 85B helyett érdemes megpróbálni a 90A-t. Fordítva is: ha szűk a kosár, de laza a körpánt, akkor 85B helyett 80C. Nekem volt, hogy ez működött, volt, hogy nem – inkább a merevítő nélküli, puha kosarasoknál jött be.

        Kedvelés

      • Szia! Egyszer már hozzászóltam, be is jelentkeztem, de most valószínűleg elírtam az emailcímemet. Bocs a bénázásért 😦

        Kedvelés

    • Hát ezeken a tábori élményeken röhögtem. Én szerettem, de mi úgy mentünk sátorozni mindig, hogy egy iskola mellé, volt zuhanyzó, minden. Egyszer az egész bandát elkapta valami hányós dolog, kettőnket nem, de nem mentünk haza, mindenki ott hányt vígan tovább két napig. Meg volt kitömött róka a suliszertárból hálózsákba csempészve, meg 10km -es túra, ami 35 -re sikerült. Olvastam tavaly egy cikket, olyan gyerektábor, ami teljesen nomád, közös lavórban cicamosdás, bokorbudi, és kosz, kosz, kosz. Na, oda nem mentem volna. Naponta kétszer zuhanyozom, iskoláskorom óta.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Hátha még a melltartósok olvassák…nagyon köszönöm a pánthosszabbítós ötletet, nekem erről senki sem szólt. A variáláson viszont már túlestem, 75D- 80C-ig mindenfajta megoldás játszott, tökéletes egyik se volt, na, de most majd a bővítővel! Köszönöm!

        Kedvelés

    • Mèg szèp hogy kulonbozoek,igy jo!
      Aki mæst mond hazudik,meg aki fiokokba rendezi,az is .
      Ezert nyűg az osztalyozas is,brrr!( bocs van aki kivetel)
      Amikor a stilust kell ertekelni,na bocs,kileptem a temabol.
      Ja es már kullancskiszedot is jo ha visz😃

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

  15. Annak idején komoly érv volt a waldi mellett, hogy ott igen sokáig nincs házifeladat 🙂
    (Mikor meg már lett, akkor az osztálytanító nyomatékosan kérte a szülőket, hogy ne avatkozzanak bele, azt akarja tudni, hogy a gyerek hogy boldogul a feladattal.)

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

      • 🙂 azt, amiről már beszéltünk. Feladatot adni neki otthon, hogy érezze, amit elvégez, az jó érzést is okoz .( ha jó a feladat, ergo motiválja a végrehajtásra). Rájön, hogy ehhez ért, ahhoz is ért, el tud menni hétvégén pénzért füvet nyírni, meg tudja pucolni a krumplit, amíg az az anyja megvarrja a szakadt pólóját, hogy képes megjavítani a szomszéd kiskölyök bringáját és sütit kap cserébe. Kompetensnek lenni az életben egy kamasznak is királyság, kb. ezekből a tettekből nőnek ki az iskolai teljesítmények, hogy “megpróbálom, legfeljebb nem sikerül”.

        Kedvelik 2 ember

    • Most van az iskolaotthonos rendszerű alsó (ilyenbe járnak az enyémek is), és hihetetlen könnyebbség, hogy nincs hétköznap házi, csak egy nagyon kevés hétvégére (nem értem, ez is minek).

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • cserébe du. 4-ig nyomorgatják őket. nálunk legalábbis 3-kor még németóra kezdődött… ehhez képest az iskolaotthon után délben hazajáró harmadikosom háromnegyed óra alatt csinálja meg a háziját, övé a délután és majdnem kitűnő. Abban segítek csak, amiben ő kéri, egyébként teljesen önálló.

        Kedvelés

      • Egyébként igen. De a gyerekeim iskolájában délután már inkább csak rajz, tesi, ének van, meg udvari játék. Nagyon ritkán van du. olvasás, nyelvtan, matek, ilyenek.Én is szívesen elhoznám ebéd után, de akkor még én is dolgozom…

        Kedvelés

  16. A szülinapokra való meghívások végtelen sora is aggasztó. Nekem úgy tűnik mintha a szülők szülőknek vásárolnak ajándékot, extravagáns helyszínek (már voltunk barlangban is szülinapozni), értéktelenné válik a gyerekek számára az ajándék és a különleges alkalmak varázsa is. Hová fokozódhat még ez?

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  18. Tetszik az egész üzenet. Abnormális társadalomban élünk – abnormális pszichés terhekkel.

    Azon “dolgozunk”, hogy ne kapjunk gyomorfekélyt, az élet élhető legyen és egy ilyen napsütötte délelőtt sétálhassunk a szabadban.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  19. És olyan nehéz eldönteni, hogy hol van a határ segítség és helyettemegcsinálás között. Egyre hangosabban vallom, hogy nem is mindig kell. Ha nem kér rá, igyekszem visszafogni magam. Ha kér rá, megteszem. Akármennyire bébikönnyű dologról legyen szó. Mert szeretném, ha ő is megtenné majd, ha valaki kéri. És nem, nem kényeztetem el őket.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • Szerintem az egyáltalán nem baj, ha OLYKOR megcsináljuk helyette. Másrészt az is gáz, ha szinte MINDIG segítünk, akkor is, ha az egyértelműen nem helyette megcsinálás. Egyszerre kell a biztonság, hogy ha tényleg rászorul, akkor van segítség, és a kompetencia megélése, hogy sok mindent egyedül is meg tud oldani. Teljesen egyedül.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

  20. Ez most nekem terápiás volt, köszönöm. Igaz, az enyém még tényleg elég kicsi, sok mindent kell megcsinálni helyette, segíteni neki, ennek ellenére valahol folyton érzem a helyettük élők tutujgatása által felállított sztenderdek nyomását. Nap mint nap vádolom magam, hogy mehetnék a szaranyafára. Ha lopok magamnak egy kis időt. Ha nincs kedvem öt-tíz pernél tovább mondókázni. Ha nem csodálkozok rá a katicára, tényleg.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  21. A jó öreg teadélutánok! Magunk kentük a szendvicset, hoztuk a zenét a magnóba, és hajrá! Szülőt egy darabot nem lehetett látni.
    Kulcsos gyerekként nagy önállóságra voltam fogva, és egy percig nem bántam meg. Sose tanult velem senki felnőtt. El nem tudom képzelni, milyen, amikor egy szülő belekotnyeleskedik a házimba.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  22. ez megrémít. Épp minap hallottam, hogy egy közeli vkim napi sok órát tanul a gyerekkel rendszeresen, suli után, és megdöbbentem. Azt hiszem, ha akarnám sem tudnám csinálni, vagy hogy megy ez, pl veszem a kémiát, amit már akkor sem tudtam, mitôl tudnék most segíteni? Már abban sem segíthetnék, amiben akkor jó voltam, most minden egy ködös emlék és csak egy jóérzés, hogy mekkora móka volt az iskola és mennyi jó arc, és minden nap vmi új, barátság, szerelem, és mindenbôl elôször, mintha folyamatosan a fényben lettünk volna. De se egy képlet, se az, hogy mi a szinusz. Nem is sírok utánuk, de nem értem, hogyan tudnék a gyereknek majd ebben segíteni, ha akarnék, és mások hogy tudnak, ha akarnak.
    Node, most még kétéves sincs. Azt hiszem nincsenek elveim, olyan van, hogy bosszant vmi és netovább. Egészséges, és nem gyötrôdöm. Aminek nem látom értelmét, nem csinálom, pl cumisüveg, féléves is ihat pohárból. Viszont van, ami értelmetlen, mégis csinálom :D, pl mikor béjbi volt vasaltam a ruháit, vagy egyesével öltem meg a hangyákat a konyhanappaliban.
    Hagyom, h belefetrengjen a pocsojába, meg esôben is kint játszik, (mindig egyedül vagyunk ilyenkor a játszótéren), hóban -20 fokig. Reggel felkel, hozza a szemüvegem, leveszi a pizsamát, a pelenkát, felül a pelenkázóra (az ágy leterített vége 😀 ) és mondja, hogy kész 😀 Így nyerek még 10 percet magamnak 😀
    Még a nyelvet sem beszélem, amit ô az apjával beszél és valószínû iskolában is más nyelven fog tanulni. Lehet azt sem fogom beszélni, mert lehet lusta leszek megtanulni.
    Ez a másik nagy stressztabletta, a ki hogyan beszél a gyerekhez, ha több nyelven beszélnek a szülôk. Hát mi mindenhogy. Mindent csak természetesen, épp úgy, ahogy élünk. A gyerek meg majd helyreteszi, és csak döbbenek, hogy milyen jól. A magyar, a svéd, az angol, a spanyol zene, a finn mese, jön, ahogy jön. Sosem érdekelt, ha ijesztgettek, hogy akkor majd kééésôbb nem fogja tudni magát hova tenni, hogy magyar-é, vagy más. Mintha ez a késôbb mindig a mostnak vmi egyenes folytatása lenne. Agybaj.

    Viszont stresszeltem azon eleget, hogy egy idôben nem evett, sôt, hisztiztem 😀 kivágtam az összes kajat a konyhaföldre, közepébe a gyereket, na, mi kell, csak kell vmi, egyééé mááá 😀

    Édesapám tanult velem, olyan szépen és türelemmel és ha kellett végtelenszer elmagyarázta a matekot, és minden mondatot úgy kezdett, drága kislányom. Én nagyon megszerettem a matematikát, sokkal jobban, mint megértettem.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • Nagyon szép, ahogy ezt írod.
      Evős posztot olvastad? Ez nagyon mély para, hogy nem tudom táplálni a gyereket, ez még igen önkritikus progresszívekben is ott megy. És tök fölösleges ez is, mint ahogy az is, hogy milyen hangokat hallatok orgazmus közben, de ciki, vagy szabad-e citromsárgát pirossal kombinálni.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

    • Én próbáltam és próbálok tanulni a gyerekkel, de azért mert nagyon rossz tapasztalataim vannak a tanáraimmal,nem tettek eleget értünk. Most is rossz a helyzet.Végül a szülő felelőssége a gyerek ismeretszintje.

      “mekkora móka volt az iskola és mennyi jó arc, és minden nap vmi új, barátság, szerelem, és mindenbôl elôször, mintha folyamatosan a fényben lettünk volna”

      tényleg 🙂
      megnyugodtam kicsit a fiammal kapcsolatosan mikor eszembe jutott a tegnap,hogy miket csináltunk a barátnőkkel nyolcadikban, felvételi előtt, délelőtt mikor a szülők dolgoztak 😀
      Mi délután jártunk iskolába.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

  23. Én nem sokat konyítok a gyerekneveléshez, de mind az általam ismert szakirodalom, mind a józan ész azt mondja, hogy a posztban leírtak szerint érdemesebb. Tanítok most felnőtteknek egy ilyen hibrid tantárgyat, amiben van szociológia, egy kis szociálpszichológia, meg fejlődéslélektan is – hál istennek tölteléktárgy, ezért aztán szabad kezem van viszonylag, így lehet jó kis beszélgetős, témázós interaktív órákat csinálni – és itt is beszélgettünk erről, a gyermek szocializációjával kapcsolatban. A legtöbben egyetértettek azzal, hogy a kutatások szerint is a támogató, a gyereknek nagyobb szabadságot biztosító szülői attitűd sokkal jobb hatással van a gyerek önbizalmának, kompetenciaérzésének, kezdeményezőképességének kifejlődésére, mintha túlvédik, túlféltik és mindent megcsinálnak helyette. A kérdés, csak az, hogy vajon kinek mi a túl sok vagy túl kevés – mert senki nem tartja magát rossz anyának. Sajnos a családban van olyan, aki még az érettségi tételeket is kidolgozta a 19 éves fia helyett, mondván, hogy jajj, különben megbukik, és nem érezte ezt túlzásnak, hanem úgy gondolta, hogy ő ettől lesz jó anya. Agyam elszállt tőle, komolyan mondom.

    Van az osztályomban is olyan gyerek, akit nagyon tutujgatnak – előfordult egyszer, hogy az anyuka felhívott kirándulás előtt, hogy jajj, a 16 éves kölök nem engedte bekenni az arcát naptejjel, legyek szíves kapjam el én, és kenjem be, mert leég. Ha már elkaptam, fújjam le szúnyogriasztóval is, bent a táskájában, mert azt sem hagyta. Rám jött a röhögőgörcs, egyrészt mert elképzeltem a jelenetet, amikor megpróbálkozom ezzel a 185 cm magas lószla srác esetében, másrészt meg azt gondoltam, hogy mit kell ezen pörögni, ha leég és eléggé fájdalmas lesz, legközelebb majd bekeni. Persze azért beszéltem erről vele a buszon – sőt vittem naptejet is, elmagyaráztam a leégés veszélyeit, és végül az egész társaság buzgón kenekedett és baromira élvezték, de úgy gondolom, már korábban, jóval előbb meg kéne tanítani őket ilyenekre, hogy ez alap legyen, amit önállóan megtesznek, ne olyasmi, amiről az ofőnek kell előadást és demonstrációt tartani a csuklós busz kellős közepén az utazóközönség nagy derültségére.

    (A szúnyogriasztó is azonnal előkerült, amint beértünk az erőbe és enni kezdték őket a vérszívók.)

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  24. Én is azt mondtam a tanítónak, hogy engem már sokan osztályoztak, engem ő már ne osztályozzon, azért végez el az iskolában mindent a gyerek önállóan. Úgy, ahogy tudja. De egyre jobban belerázódott, ahogy telt az alsó tagozat. Szerintem az alsó erre való. De neki csak kerekedett ki a szeme, hogy emiatt az én gyerekem hátrányban van a többiekkel szemben, ahol anyuci minden nap kikérdez, ellenőriz, melléül. Szerintem is, hátránya van. Rövid távon.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • Igy van,az also a belerazodas ideje😐
      Kulonben valahogy nem jo ez az elnevezes”also”, degredal,nal nk.
      Pedig egy tanito modszertanilag sokkal Kepzettebb,mint egy tanar.Sokszor tanitottam felsoben,nem volt modszertani gondom.
      (Amikor eltort a csuklom elsosoket tanitottam.
      A kollegak total kikeszultek mert nemelyiknek fogalma sem volt hogy kell kicsiket tanitani.
      Volt amikor a kemia szakos kolleganak egy kisfiu elmagyarazta a betutanitas menetet…..vegul gyorsan visszamentem es megtanultam a tablan bal kezzel irni.)
      Jobb a ” kezdo szakasz” ahogy tolunk eszakra nyugatra mondjak.
      Kifejezi mi a lenyeg.
      A kezdet,az eros, alapos,nyugodt,nem sietos kezdet😊
      Ha ez megvan,már ket- harpm ev es akar az elre kerul.
      De minek ez a verseny?Sokszor kevesebb verseny kellene,hogy maga a tanulas megmaradjon oromnek.
      Szerintem.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

    • “emiatt az én gyerekem hátrányban van a többiekkel szemben, ahol anyuci minden nap kikérdez, ellenőriz, melléül. Szerintem is, hátránya van. Rövid távon.”

      Ezt most nagyon köszi Galathea!
      Én ezen vívódtam mostanában. Hogy ugyan én bízom a gyerekben, próbálom önállóságra ösztönözni, de ahogy Éva is írta, hogy úgy van a rendszer kitalálva, hogy szülő nélkül lemarad a gyerek. De ki szerint marad le?
      Nálunk most (2. oszt) szorzótábla horroror-terror van! MINDEN óra elején van gyorsasági fejszámolás (kb. 3 másodpercet hagyva az eredmény leírására), és ha 10-ből 4-et hibázik, az már kis1es! A gyerekem pedig megfontolt, alapos gyerek lévén, akinek nem erőssége a gyorsaság, gyakran hoz 1-est. De nem félreszámolás miatt, hanem mert kihagyja, amire nincs ideje, azaz kb. a felét.
      Na, ezzel szemben kell nekünk szem előtt tartani, hogy minket CSAK AZ ÉRDEKELJEN, hogy értse a lényegét, és alaposan, biztosan tanulja meg. El kell fogadnunk, hogy ő lassúbb, és később állnak össze a dolgok a fejében. De ha egyszer leesik neki, akkor soha nem fogja elfelejteni! Így arra törekszünk, hogy élményszerűen, játékosan, viccesen jegyezze meg. Törekszünk a gyorsaságra is, de nem az a cél, így mindig hangsúlyozzuk, hogy minket nem érdekelnek a “gyorsasági jegyek”. De nem egyszerű ez, ha egyre több rossz jegyet hoz, és mi tudjuk, hogy ez NEKÜNK SZÓL, NEKÜNK ÜZEN! Nyomaszó ez, de tudom, hogy a hosszú táv a lényeg.

      Ezekért is külön köszönöm most ezt:
      “Szerintem is, hátránya van. Rövid távon.”

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Nem is tudom. Soha nem volt “gyerekbiztos” a lakásunk, mert egészen kicsi korukban simán meg lehetett nekik tanítani, mihez lehet nyúlni, és mihez nem. (Igen, volt benne tiltás is. Hűűű, micsoda negatív élmény.) Soha nem volt külön gyerektányér, gyerekvilág, ilyesmi, de evőeszközt akkor adtam a kezükbe, mikor nagyjából már tudták használni, egyedül akkor ettek, mikor a feltakarítás nem jelentett több munkát az ebédfőzésnél, és cipőjüket addig kötöttem, míg meg nem kérték (az egyik 4 a másik 5 évesen) hogy hadd csinálják ők, mert nem várhattam el az óvónénitől, hogy amíg én elrohanok dolgozni, addig figyeljen húsz gyerekre bent, a három darab cipőt kötögetőre meg kint. (Privát megfigyelés: azok a 3-4 éves gyerekek, akiket anyuka otthagyott, hogy “meg tudják oldani egyedül”, rettenetesen meg voltak ettől sértődve (nem csak az első nap, hanem az összes napon), minden művelet órákig tartott, mindig mindenkinek mindig rájuk kellett várni, és közben az élő fába is belekötöttek (mert megőrültek egy kis figyelemért, ők ugyanis az otthagyást nem úgy élték meg, hogy ügyességi feladat, hanem úgy, hogy ott lettek hagyva a szarban. A gyerekek nem mindig értelmezik helyesen a pedagógiai elveket (: ) Az iskolai programokon akkor vettünk részt szívesen, ha közösségi programok voltak (ezért abban az osztályban, ahol a szülők jó haverok voltak, és a gyerek jól érezte magát, ott részt vettünk, ahol meg nem, ott nem. Az volt a lényeg, hogy mindenki élvezze a dolgot). A mai napig sokat tanulunk együtt, mert egyrészt őszintén érdekel, amit és ahogy tanulnak, másrészt idegen nyelvet az iskolai módszerrel soha a büdös életbe nem fog megtanulni, harmadrészt mert a tankönyvek kilencven százaléka dögunalmas és szemlátomást totál hülyék írták – viszont a bennük lévő információ attól még fontos fontos. (Ami nem jelenti azt, hogy pl. egy adott feladat esetén, amire kb. négy órát kellett volna áldozni úgy, hogy a jelentősége a nullával volt egyenlő, a szórakoztató értéke meg a mínusz tízzel, nem mondtam azt, hogy jó, akkor holnap megmondod Béla néninek, hogy nem értél rá). Mindezektől függetlenül mind a két gyerek (10 és 11) rendet rak, porszívózik, segít a főzésben, stb. mert mind a kettő pont annyi segítséget kap bármihez is, amennyit kér. Úgy gondolom, hogy az emberi társadalom a közösségi élményen és a segítségen (és az ezekhez kapcsolódó empátián, alkalmazkodó készségen, hasonlókon) alapul , ezeket valamilyen elvi alapon kiiktatni a gyerek életéből nem feltétlenül szerencsés, ráadásul minden gyerek igénye más (a testvéreké is), tehát nagy és szent igazságokat nem nagyon érdemes se előre, se utólag megfogalmazni.

        Kedvelés

      • Köszönöm, akkor most már helyesen látok… Nem egészen értem, mi van itt vitatva, helyrerakva, három gyereket nevelek és tartok el nagyobbrészt tökegyedül, a legnagyobb már majdnem 14, és nem iktattam ki semmi olyasmit az életükből, amit a végén írsz.

        Minden gyereknevelős-problémafelvetős poszt alatt látom a késztetést, hogy mindenki megpróbálja a saját gyakorlatát, elveit nagyon helyesnek és működőnek beállítani, és akárhogy leplezi, voltaképp meg van sértve, ha más másképp csinálja, ha arról ír, hogy valamiben hisz, azt helyesnek tartja, vagy bármivel kapcsolatban akár csak általános bírálatot fogalmaz meg, mert ettől találva érzi magát, hogy akkor aző elképtzelése, gyakorlata talán nem jó. Lehet ezt intellektuálisan, a lényeg mégis világos: énnemvagyokszaranya, énnemvagyokszaranya, tevagyaszaranya… jó lennemár kilépni ebből a dichotómiából.

        Ezen a blogon éles és sarkos igazságokat, szempontokat fogalmazok meg, olyanokat, amilyeneket én az én saját sorsomból meg a gyerekeimből le tudtam párolni. Mert hogy valamit állítani kell, mégpedig érdekeset és specálisat, különöset. Ellenben sem olvasni, sem egyetérteni nem kötelező. Tényleg nem értem, mit vitatsz.

        Üdv a blogon!

        Kedvelés

  25. Visszajelzés: anya üzemmód | csak az olvassa — én szóltam

  26. Visszajelzés: téged kiröhög a gyereked? | csak az olvassa — én szóltam

  27. Visszajelzés: a legütősebb tavaszi bejegyzések | csak az olvassa — én szóltam

  28. Visszajelzés: miért viszolygunk a szüleink szexualitásától? | csak az olvassa — én szóltam

  29. Nagyon szuper ez az oldal! Én már elmúltam 50 éves, két “felnőtt” fiam van, s valószínűleg sok mindent rontottam már el az életemben, de a lényeg, hogy mindig törekszem a jó úton maradni.
    Gyerekneveléssel is így vagyok, sokat hibáztam, de a végeredmény eddig nem olyan rossz.
    Mindenesetre nem váltam a gyerekeim rabszolgájává, bár egyes tetteimet mások lehet, hogy másképp ítélik meg. Minden szülő azt szeretné, ha az ő gyermeke lenne a legokosabb. Ezzel én is így vagyok, de azért tudom, hogy nem lehet mindenben az én gyerekem a legjobb. Egy biztos bármennyire is sajnáltam, ha saját hibájukból adódóan kudarc érte az iskolában őket, nem vettem át ezeket a terheket. Már kiskorukban tisztáztam velük, hogy ha segítség kell szóljanak, de én nem ellenőrzöm a házi feladatot sem, hogy kész van-e. Ebből szerintem egyenesen következett, hogy sosem voltak kitűnő tanulók, viszont mindkettő saját akaratából elvégezte az egyetemet. Legtöbbször azonban én vigasztaltam őket, ha nem az elvárásuknak megfelelő jegyet kaptak. Ez szerintem nálunk így működött jól.
    Ami viszont a kudarcom, hogy a rendrakásra nem sikerült rávenni őket csak nagy veszekedések árán, míg bele nem fáradtam, s inkább magam megcsinálom, s a mai napig is takarítom a szobájukat, mosok, vasalok rájuk. Gondolom ezzel sem vagyok egyedül. De ezt is hoztam otthonról és adom tovább reménykedve, hogy majd valahol megszakad ez a sor.
    Ráadásul tudom is , hogy mivel rontottam el:
    nem veszekedni kellene a gyerekkel, hanem példát mutatni az első perctől kezdve.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  30. Visszajelzés: NAGYBETŰS éLET | csak az olvassa — én szóltam

  31. Visszajelzés: gyerekpara | csak az olvassa — én szóltam

  32. Visszajelzés: még gyorsan kattintsatok néhányat, mert akkor megelőzzük 2014-et | csak az olvassa — én szóltam

  33. Visszajelzés: …az mind csalódik végül | csak az olvassa — én szóltam

  34. Ááá, most mesélte a (19 éves) fiam, hogy amikor az apjánál van, az apja reggel összepakolja neki a kaját napközbenre (mármint a tízórai/menzaebédhelyettes/uzsonna mittudoménmi kombót).

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  35. Visszajelzés: odafigyelek a kis lelkére | csak az olvassa — én szóltam

  36. Visszajelzés: fel kéne nőni | csak az olvassa — én szóltam

  37. Visszajelzés: merre kódorog az a gyerek | csak az olvassa — én szóltam

  38. Visszajelzés: a legjobb posztok – szerintetek, szerintem, a blogmotor szerint | csak az olvassa — én szóltam

  39. Visszajelzés: életszakaszaink | csak az olvassa — én szóltam

  40. Visszajelzés: a rendkívül költséges, idenézzetek hobbim | csak az olvassa. én szóltam. minden érdekesebb…

  41. Visszajelzés: ugyanazokat a témákat rágod és folyton szidsz valakit, éva! | csak az olvassa. én szóltam. minden érdekesebb, mint amennyire elkeserítő

csak okos-jóindulatú írhat ide

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .