neked miből van konfliktusod?

Közzétéve április 10, 2015 Szerző: csak az olvassa

Tanulok hallgatni.

Újabban az emberi kapcsolataimban legfeljebb mulasztásosan vétkezem (nem hívom fel, nem érek oda, nem vagyok elég figyelmes). Soha nem leszek már ideges olyan emberektől, akikkel hosszú múltam van. Megbecsülöm őket, hálás vagyok nekik, értem és elfogadom a különbözésüket, nem akarok beléjük szólni. Nem teszek éleseket, nem haragszom meg hirtelen, nem lesz elegem.

Érettek vagyunk, nem lelkesedünk könnyen, nem hepciáskodunk, és nem fáj a másik ember, mert én vagyok én, és énnek lenni jó.

Ő meg ő, másképp, és nekem az is tetszik. Egyenlő a kapcsolat, elférünk a világban. (Mondjuk hogy lefele teszi be az evőeszközt a tartóba… na.)

Néha mondok valamit, amiből azt érzik a barátaim, hogy helytelenítem, amit tesznek. Hogy különbnek tartom magam. De nem ez a célom. Csak mondjuk felfedezem, hogy ő is részt vesz abban a társadalmi játszmában, amit nem kedvelek, kártékonynak tartok, és amiben én nem veszek részt. Az elveim, meg az újságíróagyam, ugye.

Hogy én megvetném őt, elítélném.

Pedig csak a viselkedésének egy-egy elemét tartom problematikusnak. Mert megkérdezett, vagy a segítségemet kérte épp abban.

Erre élesen reagálnak.

Rezignáltan levonom a következtetést, hogy mindig feljön valami, mindig megteremtődik A Helyzet, ha nem belőlem, akkor belőle. Azt hiába nem gerjesztem, hiába vagyok elfogadó, hiába nem akarom direkt bántani, bántom akkor is. Vagy az olyanságom és az ő kevésbé olyansága válik problémává, vagy valami szociokulturális eltérés, vagy az én excentrikus, ellenszenves húzásaim, fémes csillogású, új kabátom, bloggeri öntudatom, kaotikus életem (amit miért is ítél meg bárki, főleg, aki szeret?). Vagy a hidegfront. Lassú, szemünknek láthatatlan, gyomrunktól szívünkig mozduló tektonikák fogják kiváltani a konfliktust.

Mindig lesz valami.

Lehetek én jó szándékú, tiszteletteli, hálás, hatás- és jogkörömet soha át nem lépő, mindent megértő, jó fejül kezelő partner, békés, kommunikációs értelemben mindig nyitott és együttműködő (erre tudatosan törekszem jó tíz éve, velem aztán nincsen mibajod-semmi játék, dacos hallgatás, érintésre elhúzódás, velem mindig lehet beszélni, és mindig van bennem szeretet azzal, akit szeretek, mindig van humorom is, igyekszem nem vádolni — sok elviselhetetlen tulajdonságom, lustaságom, káoszra való hajlamom, íróságom, túl sokat akarásom ellenére ezért könnyű velem élni). Mégse megy, mégis lesz konfliktus.

Nem tartozik rám minden.

Rám a saját valóságom tartozik, a vádmentes, a saját érzéseim, és egy kicsit, ha megosztja velem, az ő valósága, amit a magamé mellé helyezek, de nem írja fölül.

Nem tartozik rám más emberekkel való viszonya, nem tartozik rám, ha már nincs nekem többé, hogy mi lett vele, merre jár, mit gondol a kapcsolatunkról, és nem akarom neki magamat megmutatni.

Elmúlnak egymás mellől az emberek. Jó szívvel megőrizni azokat is, akiknek az elmúlása váratlan volt, döbbenet, talán árulás, na, ez a művészet.

Nem is megy.

Főleg olyanokkal nem, akikkel volt valami felemás, mondjuk ők akartak és rajongtak engem nagyon, vagy le vagyok kötelezve, vagy le vannak kötelezve, vagy nagyon erős ez, hogy hű, én milyen extra vagyok.

(Meg aztán: Nothing unveils your true friends more than weight loss.)

De hát már nem bohóckodunk hepciásan, nem kellenek nekünk a gerjesztett önigazoló helyzetek, a sértettségek, a másokkal való kényszeres kibeszélése a gázos ismerősnek, nem fogalmazunk magunkban ütős, sértő mondatokat. Nem kellenek ezek az énerőmhöz. Még egy év és egy hónap, és negyven leszek. Röhejes volna az ilyesmi, mint vállamon a lepketetkó.

Nem tartozik rá minden, amit a vele átélt ellentét, érzelmi vihar bennem hordalékként előhozott. A közös múltból, a saját érzéseimből.

Nehéz érzéseinket egyedül intézzük, mint a készpénzfelvételt. Nem csinálunk belőle műsort, nyomasztást, rágógumit.

Nem mondjuk el neki, egész egyszerűen, ellenben kifutjuk,- fekvenyomjuk magunkból.

Nem azért, mert félünk, hogy visszabánt, nem azért, mert fáradtak vagyunk (de amúgy igen: sok év, sok ember, sok agyonbeszélt ellentét,a beszéd sok évig nem vezetett sehová), és nem azért, hogy ne legyen sohatöbbé. Pedig érzem a szagát, épp sohatöbbé van, valahogy nem fog felemelődni a telefon, szűkös szabadidőnket inkább mással töltjük eztán.

És nem is azért, mert ne mernénk nevén nevezni, mi is van itt pontosan.

Hanem azért, hogy ne bántsuk.

Mert szar lenne neki.

Én elbírom ezt, visszavágás nélkül, nem keresek magamban sem dühös érveket. Ő olyan, úgy működik, jól van. Nem dől össze a világ, és nem tehetek semmit. Majd csak felkel a nap holnap is. Az övé, az enyém, vagy a kettőnk közös napja.