b-nak és L-nak
Ma azokról írok, akik nem avatkoztak közbe. Akik tudták, és mégsem tettek semmit. Az ő motivációjukrül és az ő felelősségükről.
Mert a zaklatásnak, megfélemlítésnek, gyötrésnek nem két szereplője van, hanem háromféle: az űző, az űzött és a közönyös szemlélő.
Akik elintézték azzal, hogy ilyenek a gyerekek, ezt jelenti a harc az erősorrendért, nem akart ő bántani, kislányom, gyerekes csínyek csak ezek, minden osztáyban előfordul az ilyesmi, néha civakodnak és bunyóznak a testvérek, te mindig is érzékenyebb voltál, valamint ne vedd fel, akkor abbahagyják. Amúgy is csak eltúlzod, figyelmet követelsz. És állj ki magadért, ne nyavalyogj.
Nem vetted fel. Hallgattál. Odaadtad a ceruzádat, meg a másikat is. Nem hagyták abba, hanem vérszemet kaptak.
Úgy kínlódtál, mint a kutya, akinek négy lábát vágták le. És közben láttad őket buzgón jelentkezni, színes rajzokat beadni, nevetni felszabadultan, meg elkeseredni, mert hármast kaptak. Láttad, ahogy megdicsérik őket, ahogy megöleli őket az anyukájuk, láttad, hogy számítanak, veled ellentétben, hisznek nekik, és arra gondoltál: senki nem tudja róluk, mennyire gonoszak.
És ott voltak a szemlélők, a többiek. Akik behunyták a szemüket. Csak hogy ne kelljen nevén nevezni, mi zajlik, semelyik oldalra állni és főleg csinálni ne kelljen valamit. Holott mindenki tudta, mi zajlik, és néha, amikor baj lett belőle, vagy osztályfőnöki órán mindenki erősködött, hogy de ez előfordul, normális a gyerekek között és ők nem tudták és nem volt ebben rosszindulat.
Akik gyávák voltak szólni, mert az árulkodás és hangulatrontás. Vagy mert féltek, hogy ők lesznek a következő célpontok. És a felnőttek, akiknek lett volna ugyan hatalmuk beavatkozni, de tele voltak a saját gondjaikkal meg a te megfegyelmezéseddel, és lusták voltak odafigyelni és megérteni, hogy mennyire szenved a gyerek, valamint cselekedni. Bemenni abba a kurva iskolába, beszélni valakivel, megvédeni a gyereküket, akkor is, ha ez konfliktus, meg kényelmetlen, meg reménytelen. Mert ők a felnőttek, őnekik hinnének talán. Aki nem tesz meg mindent, az nem tesz semmit.
Ehelyett téged elemezgettek, és a te viselkedésedet, a teljesen jogos reakcióidat és érthető fájdalmadat kritizálták. Téged szégyenítettek meg, te voltál a téma.
És igen, eszedbe jutott, nem is egyszer és nem is csak két hétig töprengtél ezen, hogy majd eltűnsz valahogy, feladod, mert nem bírod, villamos alá lépsz, és akkor majd sírnak, akkor majd rádöbbennek, hogy komoly volt a baj, és gyengédek lesznek és szeretni fognak. És soha nem tetted meg, teltek a hónapok, néha kevésbé volt szar, aztán már mindegy lett, összemosódott az egész már, vagy megszoktad csak, és közben utáltad magad, hogy még ehhez is gyáva vagy.
Az nem lehet, hogy végignézik, hetekig, hogy a gyerek egyre kedvetlenebb, szótlanabb, visszahúzódóbb (“ő olyan csendes típus, sose barátkozott senkivel”). Vagy hogy fáj a hasa, lefogy, nem akar iskolába menni, rosszul tanul. Az nem lehet, hogy eszükbe se jusson, hogy baj van, nagy baj, azon túl is, hogy nehéz a biológia témazáró és hetedik óra is van minden nap.
Engem lelkileg, megjegyzésekkel, hatalmaskodással és kiközösítéssel, nevetségessé tétellel, titkaim kibeszélésével, naplóm elorzásával-elolvasásával és csúfolással a két kisebb bátyám kínzott évekig. Ezen kívül ötödiktől hetedikig láthatatlannak éreztem magam az osztályban, elhúzódtak tőlem, fura voltam és meg nem értett, aki eközben híresen kreatív és öntörvényű volt, illetve helyesírási versenyt nyert (de azt is megkeserítették, az iskolatitkár lányát küldték tovább némi rásegítéssel a kerületire, amelynek tesztsorát később megírtam, és több pontom lett, mint a nyertesnek). Egyszer pedig két idősebb fiú egy petárdát hajított utánam, ahogy hazafelé tartottam a suliból, ami fel is robbant, én pedig átmenetileg elvesztettem a hallásom a bal fülemre. Akkor hős lettem, de a tettesek megúszták. A nyolcvanas évek végén szinte következmények nélkül lehetett ilyesmit csinálni.
Nekem ennyi jutott, és tudom, hogy ez nem sok. Viszont én sosem bántottam így senkit, és nem vettem részt mobbingban, ellenben hajlamom volt nem birkulni, különállni, kiabálni, hogy meztelen a király, ne csináljátok ezt.
Rengeteget szenvedtünk miattatok, és ez lehetett volna másképp is.
Vannak társadalmak, amelyekben az iskolai erőszak és intolerancia teljesen általános. A bullying elkövetői gúnyolják a társaikat a kinézetük, testi adottságuk, származásuk, értelmi képességeik, szexuális orientációjuk miatt. Az is lehet, hogy véletlenszerűen válnak áldozattá, esetleg az ürügyet épp zaklatóik alkották meg azzal, hogy például nyilvánosságra hozták az intim fotójukat vagy viszonyukat, vagy akár a nemierőszak-élményüket.
A bántalmazás skálája széles: csipkelődés, alattomos gúnyolódás, árulkodás, rágalmak terjesztése. Elszedik a pénzüket, ételüket, megverik, bezárják őket, és az erőszak eszkalálódik. Hetente hallunk arról, hogy egy-egy láthatatlan, “furcsa” vagy zaklatott gyerek, esetleg egy másik áldozattal együtt bosszút áll a közösségen, és lemészárolja tíz meg tizenöt társát.
Mások önpusztító vielkedéssel reagálnak, promiszkuitásba, alkoholba menekülnek, vagy öngyilkosok lesznek, jellemzően felakasztják magukat. Búcsúleveleik vagy utolsó videóik megrendítőek. Mégsem történik szervezett és hatékony intézkedés a gyengék vagy elgyengítettek védelmében, mégsem lett ez a jelenség a jelentőségéhez mérhető téma a sajtóban és a közbeszédben.
Holnap lesz a következő. Ha egyáltalán tudomást szerzünk róla. Akkor persze majd mindenki sajnálkozik.
Visszaéltek, megéltük, túléltük. Élünk. Nem lettünk se sorozat-, se tömeg-, se öngyilkosok. Nektek, szemlélőknek, most is fontosabb azt bizonygatni, hogy az nem is úgy volt, rosszul emlékszünk, és hogy ti nem tudtátok és amúgy se tehettetek volna semmit, mint amennyire fontos a mi kínjaink, életünk kudarca és azóta is élénk rémálmaink.
Élünk, hegeink alig látszanak, de nem rajtatok múlott.
Soha-soha nem fogom elfelejteni
A hétfőt, amikor elvették a pénzem,
A keddet, amikor kicsúfoltak,
A szerdát, amikor eltépték a ruhámat,
A csütörtököt, amikor véresre vertek,
A pénteket, amikor vége lett,
És a szombatot, szabadulásom napját.
Írta a tizenhárom éves Vijay Singh — vasárnap felakasztotta magát.
Egy könyvet olvasok, abból idéztem ezt:
Olvassátok el ti is.
csak az olvassa. én szóltam 
És nemcsak végignézik……nagyokat röhögnek közben majd telefonnal felveszik és L’oreal mert megérdemelte címmel a youtube-n landol mi történt.
KedvelésKedvelés
Kedves Éva,
Pár hete olvaslak, gratulálok a blogodhoz. Nem szoktam soha kommentelni, de most muszáj személyes érintettség révén.
A nagyobbik lányommal történtek meg a fentiek – 10, 11 éves volt akkor. Pár ellenséggel indult a dolog, végül egy egész osztály – kis közösség amúgy – fordult ellene. Az utolsó időszakban nem maradt egy barátja sem, akihez szólhatott volna. Nap szinten ment a szemétkedés, így lett a vidám, aktív, pörgős lányomból hónapok alatt egy zárkózott, kedvetlen, szerintem kimondhatjuk, hogy depressziós gyerek. Ezt szörnyű volt látni, és NEM LEHETETT NEM ÉSZREVENNI.
Hogy mit tettem? Kiabáltam, tanárokkal beszéltem, szülőkkel beszéltem, kétsébeesetten próbáltam keresni a megoldást.
Hogy az iskola mit tett? A problémát elsikálta. Mondjuk ki, leszarták. Ez a hozzáállás számomra máig érthetetlen. Ők végignézték…..
A megoldás az lett, hogy elvittem egy másik általános iskolába. Akkor bezzeg volt sértődés ezerrel.
A Happy Ending pedig: sikerült egy olyan helyet találni neki, ami főnyeremény szerintem. Kevés ilyen suli lehet a mai magyar oktatási rendszerben. Nem alapítványi. 🙂 Egyszerűen jó oda bemenni. Szülőként (is). Egy év alatt szépen összeszedte magát. Visszakaptam a gyerekemet. Azóta a kicsi is oda jár.
Sokat gondolkozom azóta a szitun, hogy mit is lehetett volna másképp? Tuti, hogy sokmindent. Viszont akik hasonló cipőben járnak, azoknál nagyon fontos, hogy a család ott legyen a gyerek mögött. Meg kell őket védeni!!!! Most még magát nem tudja, rajtad kívül más pedig nem fogja. Ez nagyon fontos. És igen, MINDENT meg kell tenni! És magától nem fog a probléma megoldódni.
Köszi mégegyszer. Nagyon fontos dologról beszélsz.
KedvelésKedvelik 1 személy
Üdv a blogon! Nagyon tanulságos és erőt adó a történeted.
KedvelésKedvelés
én néztem lefele a tizediken lévő erkélyünkről. 12 évesen, teljesen hideg fejjel. nem, még nem ugrok, még nem olyan rossz. majd, ha már olyan rossz lesz, még mindig ugorhatok.
szerintem engem ez mentett meg, a lehetőség, hogy ugrani bármikor lehet, ha képtelen vagyok tovább elviselni.
KedvelésKedvelés
Ezt en is ateltem 9-10 evesen. Engem otthon bantalmaztak.
KedvelésKedvelés
Nekem is voltak öngyilkos gondolataim, igaz nem laktunk a 10.-en, másféle terveket szövögettem. Az anyukám szeretete mentett meg, bármilyen nyálasan hangzik is. Szerencsére eleget mondogatta, és eléggé hitelesen, még mielőtt kamaszodni kezdtem volna, hogy én mindig a legjobb gyermek leszek neki, és akárki akármit mond rólam, ő mindig szeretni fog, hozzá mindig hazamehetek, ezt sose felejtsem el. Most is könnyes lesz a szemem, ahogy írom, szó szerint az életemet mentette meg ezzel. Sikerült úgy belémvésnie, hogy még a legsötétebb kamaszkoromban is emlékeztem rá, és csak azért nem ártottam magamnak, mert NEKI nem akartam fájdalmat okozni. Nem magamnak, az nem számított. De vele mi lesz, ha velem valami történik?!
Ma már én is ezeket mondogatom a gyerekeimnek, igyekszem jól elszórni a magot, hogy majd kikeljen, amikor szükség lesz rá. Ők az én okos és ügyes fiaim, akikre büszke vagyok. És mindig büszke leszek rájuk, esetleg arra nem, amit rosszul csináltak, de rájuk igen. És akármi történik is, én mindig szeretni fogom őket. A kicsi már magától is mondja néha esténként, “nem felejtem el anya, hogy te szeretsz a legjobban…” és láthatóan megnyugszik.
Éva, milyen a könyv? Érdemes megvenni? Mit sem szeretnék jobban, mint hogy a gyerekeim ne váljanak áldozattá.
KedvelésKedvelés
Alapmű, okos, konstruktív, revelatív. Segít megérteni az okokat, lehántja a tabut, automatikus ítéleteink felülbírálatára jkésztet és megoldási javaslatai is vannak.
De jó, hogy anyukád így tudott viszonyulni, és ez ennyire fontossá, életmentővé is vált neked.
KedvelésKedvelés
Mintha a saját általános iskolás emlékeimet idézném fel. Igaz én sokkal később , a kilencvenes évek végén kezdtem el iskolába járni. Egészen felső tagozat elejéig nem volt semmi probléma. Azonban bezárták az iskolát, és két intézmény tanulóit összevonták. Új osztály, új tanárnénik. Még ötödik nem volt borzalmas, habár a konzervatív tanárnéni nem tudott mit kezdeni az okoskodó rendetlen balkezes jelenlétemmel. Aztán felsőben elszabadult a pokol. Az osztály fele, kedves fiú osztálytáraim úgy döntöttek,nem vagyok emberi lény többé. A legtöbbjük csak nézte, de volt három négy aktív gyerkőc, akik egész egyszerűen nem bírták ki, hogy lelkileg ne gyötörjenek meg. A nevemen nem szólítottak. Voltam minden. Pestit, pestis leprás, büdös. A lányok nem foglalkoztak velem, és igen gyorsan a csoport szélére kerültem, a többi nem kívánatos gyerek közé (szegények, és kétes származásúak) A szociális képességeim a mai napig nem tartanak ott, ahol lenniük kéne. Ha nem kerülök egy művészeti szakközépiskolába, egy olyan csoportba, ami tele volt hozzám hasonló “furcsa” emberekkel, akkor valószínűleg nagyon csúnyán végzem (főleg , miután rájöttem arra, hogy nem vagyok heteroszexuális). Sem a pedagógusok, sem a szüleim nem csináltak semmit. Utólag kíváncsi lennék arra, hogy mi volt a “bűnöm”.
KedvelésKedvelés
Ismerős a sztori, mondjuk szerintem nekem egészen az óvodában kezdődött és egészen a 2. munkahelyemig tartott a kiközösítés, csúfolás, bántalmazás. Nem bántottam én senkit, csak írtam egy ötöst, amikor mindenkinek egyes lett a dolgozata. Meg a másik hullafehér, tejfölszőke hajú gyerek kitalálta, hozy úgy vágódik be a romasrácok bandájába, hogy engem Hyponak szólít.
Nekem az lett a túlélőstratégiám, hogy a nálam még szegényebbeket, még kevesebb származásúakat szólítottam meg, vagy boldog voltam, ha megszólítanak. Akiket a tömeg nem vett emberszámba, (és ettől lett a tömeg is embertelen) én azokhoz húztam.
Nagyon sokáig sosem tartottak ezek a barátságok, és nagyon sokan se voltak. De csak reménykedem, hogy nekik is segített annyit, mint nekem.
Persze sokan amiatt is távolódtak el, mert én állandóan fejlődni szeretnék, de messze a tömegtől.
Felnőttkoromban már kevésbé vannak szorongásaim, kívülről már semmi sem látszik, de ha belegondolok, honnan jöttem, szinte hihetetlen.
A szociális képességeiddel kapcsolatban lehetséges, hogy túl szigorú vagy. Ezt teszi az iskolai bully sajnos és hajlamosak vagyunk elfelejteni, mennyire nem érdemeltük meg.
KedvelésKedvelés
Általános iskolás koromban gyakran voltam áldozata a szekálásnak, pedig végülis semmi olyan különösebb tulajdonságom nem volt, amiért “megérdemeltem” volna: sem szemüveges, sem kövér, sem sovány, sem óriás bibircsókot birtokló nem voltam. Asszem az volt töbek közt a “bűnöm”, hogy ügyetlen voltam a fociban, ezért gyakran elestem, és ugye a fiúk között a hierarchiát a futballteljesítmény adja. Aki focista, az menő, kész. Aki ahelyett mondjuk olvasni szeret, picit introvertáltabb, ő lesz a kapcarongy.
Árulkodni? Volt, hogy megpróbáltam. Nos, a legtöbb tanár nem szeret ilyesmivel foglalkozni, vállat von, mit szóljon ő bele a gyerekek vitájába. Van, aki kifejezetten értésemre adta, hogy védjem meg magam, különben meg is érdemlem. “Mit hordasz a gatyádban?” – ordította nekem, úgy 10 évesen a tornatanárnőm.
A tanárok szemében én lettem a “problémás gyerek”, nem a terrorizálóim.
A sok szekálás emléke évekkel később is visszatért rémálmok formájában. Tiszta poszttraumatikus stressz szindróma: az érzés visszatér, ez a “kör közepén állok” és mindenki engem aláz, támad. Pedig végülis fizikailag sosem vertek meg durván, lelkileg tapostak agyon, a biztonságérzetem, az önbizalmam lett nullára pofozva, hogy én egyedül vagyok, ők sokan vannak, erősebbek.
Hogy kéne ezt megoldani? Nem tudom. Mivel a tanároké az egyik legalulfizetettebb szakma, ezért ma már bőven nem a legjobbak mennek tanárnak. Őket tanítsuk meg konfliktuskezelésre? Reménytelen. Ötlet?
Ahogy én látom, a legtöbbször a csoportban van egy fő agresszor, akinek a kedvében járása érdekében száll be a többi. És a bántalmazott tényleg úgy érzi, hogy mindenki ellene van. Könnyű azt mondani egy külsősnek, hogy “üsd ki a bandavezért”, nem fogja merni. Illetve egyszer bekattanhat a bántalmazott, de attól irgalmazzon az ég. És persze, hogy akkor is ő lesz a hibás, a “bolond”, stb.
De a szüleimet is igenis hibáztatom. Ugye a sztereotípia szerint az underclass szülők bemennek és megveri a tanárt, ha az intőt, 1-est ad nekik. Nekem ennek pontosan az ellenkezője volt. Akármilyen méltánytalanság ért az iskolában, soha, soha nem adtak a szüleim nekem igazat, biztos én okoztam a bajt, a konfliktust, minek embekedtem, avagy “minek ment oda” – szól le az autoriter nagypapa manapság.
A szüleim is tanárok, így gondolom hozzájött ehhez valami hamis kartársi összezárás: a tanárnak igaza van és kész. Pedig nagyon szar pedagógusaim voltak. Amikorra bekerültem általánosba, már rég tudtam írni-olvasni. Ennélfogva a szótagolós-dadogós-gyügyögős-tapsolós olvasni tanulást valóságos kínzásként éltem meg. És mit csinál a gyerek ha unatkozik? “Rosszalkodik”, értsd próbálja elfoglalni magát, ahogy egy ennyi idős, a koránál talán picit fejlettebb gyerek tudja. A pedagógus pedig ahelyett, hogy felismerné, hogy nem egy öncélúan társadalombomlasztó szociopatáról van szó, betudja az egészet annak, hogy problémás gyerek. Gyorsan le kell törni az egyéniségét! Leordítani a fejét, hadd ránduljon össze a hasfala.
És persze azok az ellenőrzőbe írt hülye regények. Rendetlen, fegyelmezetlen, zavarja az óra rendjét, beszélgessenek el gyerekekükkel, ebben-abban részesítenek. És a szülőktől minimális megértés, hiába próbáltam magyarázni, csak letorkolás: “mért nem bírsz nyugton maradni?” Gyűlöltem az iskolát, és mélységesen haragudtam a szüleimre, hogy soha nem álltak ki mellettem a tanárok előtt: “hogy nézze, itt arról van szó, hogy maga egy szar pedagógus, aki csak üres, azonosra faragott, csendben kussoló diákokkal tud mit kezdeni, nem pedig arról, hogy a gyerekem valami hibás képződmény, akit helyre kell pofozni.”
Ajánlott kép illusztráció gyanánt: http://zacharyip.files.wordpress.com/2013/04/e89ea2e5b995e5bfabe785a7-2013-04-08-e4b88ae58d8805-23-53.png
Ostoba angol tanár általános iskolában, aki szerint a nyelvtanulás abból áll, hogy magoljunk be szövegeket. Tojtam bele. Mit kaptam érte? Bíztatás gyanánt: “fiam, te olyan hülye vagy, hogy soha nem fogsz tudni megtanulni angolul.” Ehhez képest 16 évesen letettem csont nélkül elsőre a felsőfokú angol nyelvvizsgát. Képes volt utolsó félévben, amikor már semmi tétje nincs, 3-mast adni angolból 8.ban. Emiatt nem vettek fel a vágyott középiskolába, 1 pont híján.
A középiskola már jobb volt, bár nem voltak jobbak a pedagógusok, csak akkor már sokan inkább a lovak közé vetik a gyeplőt, hogy ne, ezek már nagy kamasz lovak, meg se próbálják megváltoztatni őket. Persze itt is be kellett ülnöm párszor az igazgatóiba, pedig nem csináltam semmi extrémet, semmi különöset, mégis kb. úgy kezeltek párszor, mint aki kést állított a tanár hátába. Holott csak megmondtam nem egyszer a magamét.
A legtöbb tanárom szerint belőlem soha nem lehetett volna semmi és senki, mert fegyelmezetlen, rendetlen idióta vagyok, ehhez képest szépen lediplomztam és jó munkám van. Legszívesebben elküldtem volna nekik a diplomámat, volt tanáraimnak, hogy nesztek, hiába próbáltatok lenyomni, hát nem sikerült!
Az a baj, hogy nem tudom mi a jó megoldás. Egyrészt engem is kiakaszt, hogy egy mai tizenéves azt se tudja, hogy Michelangelo az nem egy amerikai rapsztár, és úgy néznek ki, mint a huligánok, és ilyenkor előbújik a poroszosítási hajlam, másrészt meg a magam bőrén tapasztaltam, hogy mennyi keserű évet okozhat a túlzott poroszosítás egy gyereknek. Arany középút van-e?
Hogy a gyerek rendet is tanuljon, de ne törtjék le a legitim egyéniségbeli különbségeket. Hogy megtanulj az általános műveltséget, de ne úgy, hogy közben egy életre letörlik a kreativitását, lelkesedését, és megutáltatják az olvasást.
Vagy hall az ember rémtörténeteket arról, hogy a gyerek szülei megverik a tanárt, mert az 1-est adott neki. Ezt sose vártam, csak egy normális kiállást, legalább az én szempontjaimnak IS a figyelmebe vételét.
Miért nem tudják a tanárok megkülönböztetni azt, hogy valaki öncélból rossz, és azt, hogy valakinek egyszerűen csak feszítőek és feleslgesek ezek a keretek?
Ebben a világban tényleg csak végletek és szélsőségek vannak?
Látom az unokaöcsémen, hogy még csak másodikba megy, de már gyűlöli az iskolát. Hogy lehet ez? Pedig okos gyerek, szeret művelődni, szereti nézni a tudományos ismeretterjesztő csatornákat.
KedvelésKedvelés
Megdöbbentőek az élményeid, kösz, hogy ilyen részletesen leírtad.
“Mivel a tanároké az egyik legalulfizetettebb szakma, ezért ma már bőven nem a legjobbak mennek tanárnak” — sokan nem pénz alapján választanak foglalkozást, illetve nem igaz az sem, hogy a pénzes szakmákba a legkiválóbb képességűek, legelkötelezettebbek mennek (akkor már inkább a legmagasabb presztízsű pályákat választják a tehetséges fiatalok). A helyzet újabban (és nem csak újabban is) az, hogy vagy kontraszelektált nem-tudok-mit-kezdeni-magammal emberek ragadnak a tanári pályán, vagy igazán elkötelezettek, akiknek tényleg nem szempont a pénz (és ezt esetleg meg is engedhetik maguknak, mert van más, pl. tőkejövedelmük, vagy nem ők a családfenntartók, esetleg nincs is családjuk). De erről nekem sincs statisztikám. Rengeteg kitűnő képességű, puritán (luxusra, csillogásra nem vágyó), elkötelezett, lelkiismeretes kollégát ismerek, változatos színvonalú iskolákból.
Egyébként a tanárok, amióta a szakma “elnőiesedett”, vagyis bő ötven éve soha nem kerestek annyit, hogy a pénzért legyen érdemes tanárnak menni. Az, hogy ma már a legalja megy tanárnak, szerintem tévhit és szóbeszéd, semmi sem igazolja. Ha csak a felvételi pontszámokat nézzük (ami szintén nem túl értelmes, mert leginkább a helyekért való verekedés és a felszínesség mértékét jellemzi az adott intézményben), a nagyobb egyetemek tanárszakjain elég durva ponthatárok voltak akkor, amikor a ma 30-50 éves tanárderékhad felvételizett.
KedvelésKedvelés
Heh, én a ‘kövesút’ szélén álltam, vártam a megfelelő autót. Emlékszem, fehér wartburg volt, ami végleg eltántorított. Nemtommér.
KedvelésKedvelés
Talán mert olyan prózai, ha egy fehér Wartburg üti el az embert. Annál már csak egy Trabant egy Kispolski az égőbb…
KedvelésKedvelés
Na igen. Emlékszem arra a taszító érzésre, amit a wartburg keltett bennem, bár már akkor is úgy láttam, ijesztő de végre valami szokatlan lehetne rajta a vér. Tudom, nem vagyok normális, de akkoriban E.A. Poe volt a csúcsragadozó 🙂 , aki ugyan nem véres de kellően sötét.
KedvelésKedvelés
Gyerekkent en jol birtam a starpat, nem ugy az unkahugom. Fogalmunk sincs, hogy mi tortenhetett vele, de ugy 11 eves kora ota teljesen magabafordult, nem viseli el az erintest, csak minimalisat hajlando beszelgetni, jobbara csak a szuleivel, elhanyagolja teljesen magat es a kornyezetet, egy bartja/baratnoje sincs, csaka gep elott ul es kesz. Elhizott az evek soran. Egy tanarnoje kerte a szuloket, hogy vigyek el pszichologiai vizsgalatokra, de az anyja (allitoag a tesom elvitte volna, csak azt nem ertem miert nem tette akkor) hallani sem akart errol, mondvan” nem dilis a gyerek. Nagyon sajnalom, mert egy szomoru, maganyos felnott valt belole, csaladot, gyereket, de ugy alapvetoen, semmit sem akar.
KedvelésKedvelés
De most már elmehetne pszichológushoz ő maga.
KedvelésKedvelés
Én is átéltem ugyanezt. És most, hogy már magam is tanár vagyok, soha nem fogom megérteni, hogy nálunk a tanárok ezt miért hagyták. Hiszen kis iskola volt a miénk, mindenki ismert mindenkit, nem veszett el senki a tömegben. Tudtak róla, látták – végignézték és megnyugodtak benne, hogy ez van, holott nem csak engem bántottak, voltak páriák rajtam kívül is, osztályonként legalább egy-kettő: a csendesebbek, a szemüvegesek, a nem túl előnyös külsejűek, a rosszul öltözők, egy lány, aki pösze volt, a fiú, aki szeretett olvasni, egy lány, aki kövér volt és egy másik, aki pedig sovány… Kegyetlenül bánt a többség mindenkivel, aki kicsit más volt. A tanárok meg mintha tudomásul vették volna, hogy ez a természetes, ilyen mindig volt és mindig lesz – sőt a legtöbbször még az kapott szidást és büntetést, akit bántottak. Mi, bántalmazottak is tudomásul vettük, hogy nekünk ez a sorsunk, és a szülőkre sem volt jellemző, hogy megvédtek volna minket – csak nagyon ritkán fordult elő, hogy valakinek a szülője felment volna az iskolába és balhét csinált volna. Az én anyám kerek-perec meg is mondta, hogy ő aztán nem fog felfutkozni, oldjam meg, amúgy meg biztosan megérdemlem, amit kapok.
Gondolom, sok iskolában még most is ez megy, szerencsére ahol most tanítok, egészen más hely. Igaz, kevés a gyerek, így tényleg mindenkire jut idő, ami szerintem ideális – én betiltanám a mammutintézményeket, és azt, hogy egy tanár 200-220 gyereket tanítson egyidejűleg, mert szerintem ennek így semmi értelme. Igaz, a kicsiség sem garancia semmire, hiszen ezt az én régi általános iskolám példája is mutatja, hiába volt kicsi, ha egyszer a tanárok leszarták, hogy a kölkek hogyan ölik meg egymást. A mostani iskolámban nagyon figyelünk arra, hogy nincs-e gond, van-e, aki nem tud beilleszkedni. Ha bármi adódik, kezeljük a helyzetet, és próbálunk segíteni annak is, aki a peremre került, és a többiekkel is megértetni, hogy nálunk a tolerancia és az elfogadás az értékek, és nem engedjük meg, hogy bárkit is bántalmazzanak, se tettekkel, se szavakkal, se hallgatással. A kollégákkal megosztjuk a tapasztalatokat, amit látunk, észreveszünk, és ötletelünk, hogy mit tegyünk, hogyan segítsünk. Nem mondom, hogy ez mindig tökéletesen sikerül, és hogy én értek ehhez, hiszen csak nemrég kezdtem kamaszokkal foglalkozni, így inkább csak tanulni igyekszek az idősebbektől, de legalább ott vagyunk és megtesszük, amit tudunk.
KedvelésKedvelés
En nem felakasztani akartam magam, ‘csak’ vilagga menni, orokre. Fel kellett nonom eloszor, hogy ezt megtehessem. De sikerult, es soha tobbet oda vissza. Nincs felejtes, sem bocsanat.
KedvelésKedvelés
Ez kamaszkorom története. És senki nem tett semmit, illetve amikor már nagyon durván depressziós voltam akkor Anyu elvitt pszichológushoz, apám meg ordítozott velünk, hogy ezt hogy képzeljük az ő gyereke nem járhat pszichológushoz, meg majd emiatt nem lesz elég időm tanulni és nem vesznek fel sehova.
Az volt a felfogás, hogy a mobbing/bullying jó mert összetartja az osztályt és annak is hasznára válik, akit éppen bántanak, mert ő majd ettől megtanul beilleszkedni és olyan lenni, mint a többiek. De ha túl nagy gondot jelent, akkor rúgjuk ki az áldozatot, hiszen nyilván ő a probléma oka, különösen ha azt akarja, hogy a tanárok csináljanak valamit.
Sok öngyilkossági kísérletem volt, de csak egy volt komoly. A többi figyelemfelhívás akart lenni. Az egy komolynál permetezőszert ettem, szürke port zacskóból. Szerencsére nem lett tőle semmi bajom, csak nagyon leesett a vérnyomásom, de valószeg csak az ijedtségtől.
KedvelésKedvelés
A szüleim azt is mondták, hogy ők aztán be nem mennek. De aztán mégis bementek, először Anyu, szerintem apám akarata ellenére, aztán amikor nagyon elmérgesedett a helyzet, már mindketten.
A páromat is bántották kicsiként, egész áltsuli alatt csúfolták amiatt mert szemüveges és szeret olvasni. Ahova én jártam ott szerencsére egyik se volt hátrány. Gimiben azért piszkáltak mert fura voltam és beszédhibás, áltsuliban meg a saját osztályommal jóban voltam, de rám szállt egy banda, mert megvédtem egy kis srácot, akit meg akartak verni.
KedvelésKedvelés
“Téged szégyenítettek meg, te voltál a téma.”
nem. senki nem tudott rola, mit muveltek nap mint nap.
akkor se volt benn senki, amikor egyszer visszamentem, mert a nadragomat is elszakitottak.
anyamnak sose mondtam el.
igen koran megtanultam, hogy mindenert en vagyok a hibas. ha nem mondtam el, akkor igy csak egyszer fajt.
KedvelésKedvelés
Éppen ma (is) üvöltöztem tehetetlenségemben negyedikesekkel, hogy hogy a fenébe lehetnek ennyire érzéketlenek, szemetek egymással. Beárulják egymást, csúfolódnak, cinikusok, kiröhögik a hibázót…tragikus. Mi a fenén múlik ez? Hol hibázunk mi felnőttek, hogy 9 éves gyerekek egymás ellenségei?
KedvelésKedvelés
Nem tudom, de tuti nem újkeletű a dolog, mert már az én időmben is ilyenek voltak a gyerekek…
KedvelésKedvelés
Rivalizáló, kárörvendő, másokat lenyomó, önigazoló közegben élünk. Ez megy a pletykalapokban, baráti beszélgetésekben, munkahelyi csoportdinamikákban és valóságsókban.
KedvelésKedvelés
Hat igen. En erzem csak ugy, hogy itt kelet-kozep europaban kulonosen markans ez a jelenseg?
KedvelésKedvelés
Nem csak te érzed így.
Egyébként rivalizálni a legfölöslegesebb.
Elvisz egy csomó energiát, amivel szép csöndben már új utat is lehetne taposni, amivel már ott is vagy, ahol lenni szeretnél.
Nem szeretem a “ki a jobb” játékot, semmi értelme.
KedvelésKedvelés
hm… közönyösek, akik csak ott vannak, akik, ha nem látják őket, akár köszönnek és beszélnek is veled az iskola rejtett zugában, de amikor az osztály krémje is jelen van elfordulnak ők is.
vagy az osztályfőnök, aki mikor nem vagy ott azzal fenyegeti a tanulókat, ha nem viselkednek melléd ülteti őket.
katasztrófa
legyen egyetértés, az az egy szerencsétlen meg akár meg is dögölhet…
ez az élményem
KedvelésKedvelés
Fiam osztályfőnöke mondott egyszer olyat a fiamnak, hogy ne legyen olyan hülye, mint XY gyerek a másik osztályból. Ráadásul több gyerek előtt. De hogy vajon a gyerekek miért közösítették ki a fiamat is, de XY-t pláne, azt talán a mai napig nem tudja. Elhoztuk a gyereket onnan természetesen.
KedvelésKedvelés
Egy kreativitásról szóló könyvet ajánlott figyelmembe az egyik szülőm ma. Sorolta, hogy a könyv szerzője szerint mik segítik elő a kreativitás fejlődését: az utolsó a boldog gyerekkor volt. Tarkómra szaladt a szemöldököm a fejbúbomon átrohanva, mert puff, robbantak az emlékek. Közben ősöm értetlenkedett, szemével legyintett, hogy “te kis buta, igen is jó gyermekkorod volt és a kínjaid csak képzeltek voltak, túlreagáltál mindent.” ÁÁÁ Igen, az iskolai zaklatás semmiség volt. Pöpet tett egy-két lapáttal a szociális fóbiámra, picinyként ellentmondásos a viszonyom a többiekkel, kissé pesszimista vagyok a fajunk jövőjét illetően és eszem ágában sincs gyereket szülni, mert gyermeknek lenni rettenetes, anyának lenni átokcsapás, kell a fenének, hogy ismételjem a sorsok elbaszását. Szóval, ja, tényleg kibaszott boldog gyermekkorom volt, azóta is megcsap havonta, ha mázlim van, csak kéthavonta, az önkezű halál gondolata.
KedvelésKedvelés
Én lány létemre mindenkit megvertem, aki beszólt.. Kövér voltam akkor is.. Bár én hozhattam otthonról a mérhetetlen feszültséget. De így visszagondolva, jobb, hogy kiadtam..meg én imádtam és tudtam focizni, szóval a fiúk nem csesztettek, lányokra meg szartam.. És én sem számíthattam az otthoniakra, hamar megtanultam agresszióval válaszolni minden sértésre..
KedvelésKedvelés
Nálunk a házban volt elviselhetetlen gyerekközösség. Nagyobb fiúk, akiket vert az apjuk, verték a kisebbeket, fiút, lányt, mindegy. Tönkre tették az összes játékot, amit levittünk az udvarra. És volt, aki csak akkor bántott, ha a többiekkel együtt kellett üvölteni, kettesben jól elvoltunk, mondhatni barátok egészen az egyetemig. Mégis ő lett, akinek egy féltéglával betörtem a fejét a kétségbeesett védekezés közben. Nem, én soha nem magamat akartam megölni, én csak visszaütöttem.
KedvelésKedvelés
Én igen, gyakran. Fura, hogy csak egyszer vertek meg érte. Khm. A megvédett meg nézte. Pedig ketten bőven erősebbek lettünk volna. A fiamat megtanítottam, hogy össze kell fogni. Aztán arra kellett megtanítsam, hogy az összefogás OK, amíg védekeznek, de nincs rendben, ha a megfélemlített kis agresszort akkor is gyötrik, mikor már nem bánt (mert nem mer) senkit. Utóbbit nehezebben értette meg.
KedvelésKedvelés
Az első történet a sajátom: átlagon felül fejlett lány voltam, 12 évesen kb. 18-nak néztem ki. Engem emiatt közösítettek ki. Otthon is hideg volt a légkör, sohasem tudtam elég jó lenni. Az iskolában sem voltam elég jó – és én annyira, de annyira szerettem volna megfelelni valakinek. A vége az lett, hogy belekeveredtem egy idősebb társaságba iskolán kívül, és nagyon örültem, hogy ott tetszettem a fiúknak. Fel sem fogtam, hogy mi történik, és mire használnak, annyira örültem, hogy itt végre elfogadnak. Az iskolai közeg nem számított ezután már. Alkohol, cigi – asszem nagy mázlim volt, hogy más baj nem történt. Otthon folyton hazudoztam, időnként rajtakaptak, akkor újabb balhék, stb. 18 évesen férjhezmentem, csak azért, hogy elmenjek otthonról végre, és békénhagyjanak. Nagyon imponált az is, hogy van valaki, akinek én kellek, és még el is vesz feleségül. Bántalmazó kapcsolat, hamar felnőttem, az biztos. Sikerült kilépni, most már boldog házasságban élek.
A másik történet a lányomé: ő egy komoly, jótanuló gyerek, ő ezért lett kiközösítve az általános iskola 7. évétől.. 8. félévkor váltottunk iskolát. Sajnos az első aggasztó jeleknél még nem vettem komolyan a dolgot, nem hittem el, hogy mi történik. Mai napig bánom, bár amikor komolyra fordult a dolog, azonnal léptem. Az iskola nem csinált semmit, az osztályfőnöknek fel sem tűnt a dolog, holott egy kis csoport lány az osztályban folyamatosan terrorizálta a gyerekeket, nem csak a lányomat, hanem másokat is. A többi szülő nem reagált, utólag tudtam meg, hogy nem csak nekünk volt problémánk. Utólag sejtem azt is, hogy az agresszorokat (ikerpár lányok) valószínűleg a nevelőapjuk bántalmazta, és talán a többieken vezették ezt le.
A lányom ma már jól van, a mostani osztályát imádja a gimiben.
KedvelésKedvelés
azt hiszem, nagyon csunya szam jonne ki, ha valaki megnezne, hanyan mentek ferjhez akkoriban menekulesbol….
KedvelésKedvelés
Jaj, de sok a menekülős házasság és alkalmatlanul-hamar különköltözés, koleszba, külföldre, másik városba menés, igen.
KedvelésKedvelés
“Nem lettünk se sorozat-, se tömeg-, se öngyilkosok … Élünk, hegeink alig látszanak.”
Már aki nem lett, már akinek alig látszik 😦
KedvelésKedvelés
Régen engem is zaklattak az iskolában, elvették a cuccaim, megvertek, gúnyoltak. Szerencsére szüleim próbáltak ellene mit tenni, de mind hiába volt, mindig megúszták az iskolában, viszont én elhatároztam hogy ennek most vége lesz. Egy este odamentem anyukámhoz, hogy én szeretnék elmenni sportolni, és küzdő vagy önvédelmi sportot szeretnék. Nem telt bele sok idő, mikor már belerendültem, eljött ismét a szokásos lopás, verekedés ideje, és mikor nekinyomtak a nyakamnál fogva egy padnak elpattant bennem valami. Ott megtoroltam a 7 év megaláztatást, a tanárok igazságtalanságát. Persze engem rögtön büntettek érte, de mosolyogtam, boldog voltam. Az volt az utolsó nap, hogy valaki engem szekált volna, vagy a barátaimat
KedvelésKedvelés
Én megmondtam a gyerekeimnek: ha a tanár nem figyel, nem védi meg, ha szól, akkor üssön, rúgjon, szervezzen csapatot a bántalmazottakból a bántalmazó ellen, rúgja tökön, hogy összeesik a kis seggtaperoló hétéves, ha beírást kap, szó nélkül aláírom, ha behívnak, elmondom a tanárnak, hogy ha ők nem tudják megvédeni a gyengébbeket az erőszakosoktól, akkor majd megvédik ők magukat, én tanítom nekik. Nyilván mindenhol nem tudnak ott lenni a pedagógusok, legyen becsületükre mondva, hogy a védekezést viszont nem is torolták meg soha.
KedvelésKedvelés
Én büntetni szoktam a védekezést is a munkám során. Megmondom miért: általában úgy néz ki egy verekedésnél, hogy mind a kettő elmondja a maga sérelmét, mind a kettőnek van szurkolótábora, és mind a kettő szerint a másik kezdte. Lehetetlen kideríteni mi történt, ezért mindkettőnek bünti (ez általában max. 10 perc padonülés), verekedésért. Mint említettem már nehezen szocializálódott gyerekek között dolgozom. Ha szó nélkül hagyjuk a verekedéseket, akkor vér fog folyni előbb-utóbb. Már így is van olyan kororsztály, akiktől én is menekülök, amikor bedurvulnak. Sok gyerek hivatkozik arra, amit mondasz, hogy a szülő azt mondta, védje meg magát, üssön vissza, én erre azt szoktam válaszolni, hogy az iskolában ez nem így van, ha valaki bántja, piszkálja, keressen egy felnőttet, az segít neki. És engem keresnek is, mert kialakult bennük, hogy én odamegyek, minden kis “nyifogást” kivizsgálok, azt mondta rám izé-bigyó, stb., mindenkihez odamegyek, aki igényli. Sőt, olyanhoz is, aki ránézésre nem, aki csak úgy ül magában, először elutasít, majd azt mondom, hogy ha úgy gondolja, tudok segíteni, keressen meg, és van, aki később megkeres. Szerénytelenség nélkül mondom, hogy kétszer annyit mozgok a gyerekek között, mint a kollégáim, akiknek egy része inkább felügyeletnek tekinti ezt a munkát. Én szerintem ez is egy kényelmi megoldás a pedagógustól, hogy ráhagyom a gyerekre az önbíráskodást. Mert aztán ez átcsaphat újabb zaklatásba, amikor az egykori elkövető lesz az áldozat. Főleg akkor tud elfajulni, amikor egy sértett hívja a nagyobb testvérét “rendet rakni”. Miközben persze érthető, hogy a testvér megvédi a kisebb testvérét (bár engem védtek volna így), de mivel a nagyobb testvér nem objektív, ezért én ezt sem hagyom. Volt már anyuka, aki felháborodva mondta a magáét nekem a telefonba, ami már csak azért is nehéz volt, mert ilyenkor elpárolog a nyelvtudásom.
Nehéz ez egyébként, egyensúlyozni, lavírozni a gyerekek között. Az a fontos, hogy odafigyeljünk rájuk, én szerintem már egész jól kiszűröm a konkrét mobbingot a kisebb összeszólalkozások, kakaskodások közül. De ehhez kellett az én szándékom is, hogy ezt fontosnak tartsam. Nyilván a gyerekkori emlékeim miatt. A kollégáim ugyanúgy megkapják a fizetésüket. És időnként csúnyán néznek rám, hogy miért a gyerekek között mászkálok, miközben ők egymással beszélgetnek.
KedvelésKedvelés
Ez olyan kedves hsz. Kulonosen ez a mondat (vicces is) : “Volt már anyuka, aki felháborodva mondta a magáét nekem a telefonba, ami már csak azért is nehéz volt, mert ilyenkor elpárolog a nyelvtudásom.” 🙂
KedvelésKedvelés
“Lehetetlen kideríteni mi történt”
Ha két “átlag” gyerek összeverekedik, akkor lehet. Ha egy gyerek rendszeresen agresszor, azt lehet tudni, te is tudod, ha van ilyen. Én arról beszélek, ha az ilyen gyerektől nem védik meg a tanárok a többi gyereket. És pont arról, hogy szó nélkül hagyják. Én pont azt tanítom, hogy menjenek, szóljanak, nem verekszünk. De ha hiába szólnak, mert a pedagógusok – mindegy miért, elhiszem, hogy túlterheltek, de akkor marad az, hogy a gyerek védje magát.
“Én szerintem ez is egy kényelmi megoldás a pedagógustól, hogy ráhagyom a gyerekre az önbíráskodást.”
Pont így gondolom én is.
“miért a gyerekek között mászkálok, miközben ők egymással beszélgetnek.”
Hát ez az.
KedvelésKedvelés
Engem testi dolgok miatt gúnyoltak, általánosban.Hiába voltam kitűnő tanuló, csendes voltam, ügyetlen és előnytelen külsejű. Két osztállyal alattam járó fenegyerek és kedves barátai bántottak, volt, hogy ha láttam őket valahol, messze kikerültem a helyet is. Egy pokol volt az iskola. Nem is értem, hogy hogyan voltam képes napra nap odamenni. A tanárok nem foglalkoztak az egésszel, vagy még rátettek egy lapáttal – a bántalmazottnak szóltak be, nem én voltam az egyetlen. Otthon talán nem is mondtam – mélységesen szégyelltem az egészet. De biztosan tudom, hogy anyám tudott róla. “Lelkizni” nálunk nem volt divat. Így utólag úgy nyilatkozik az egészről, hogy ő nem gondolta, hogy ennek jelentősége van, meg azt hitte, én jól érzem magam, és engem amúgy szeretnek a gyerekek meg a tanárok (!!!) Nem értem, nem is akarom érteni. Már nem haragszom, de ott van bennem egy hatalmas kérdőjel. Ő egyébként azt, hogy nem engedték tanulni, kivetítette rám. Nekem kellett megtennem, amit neki nem engedtek. Kiállított százszor szerepelni, közben én iszonyodtam a tömegtől, elfelejtettem mindent, rettegtem már előtte nap. Olyan szakkörökön, képzéseken kellett ülnöm, ami neki gyerekkori álma volt. Azt mondja: Hát én el sem tudom képzelni, hogy te azt nem szeretted. Én imádtam! Mindegy, már vége, és az az egy biztos, hogy én ezt nem fogom hagyni a gyerekemmel. Magamat valahogy sikerült apró mozaikdarabkákból felépítenem. De az az időszak, a “boldog és gondtalan gyermekkor” álmomba se jöjjön elő.
KedvelésKedvelés
en is igy akartam nevelni a gyerekeket.
amikor felnottek, azt mondtak, az apjuk korlatozo, autoriter neveleset jobban szerettek.
most akkor…?
KedvelésKedvelés
Angolul tudóknak, éppen erről.
KedvelésKedvelés
“It was also suggested that Lubitz – who had worked as a cabin attendant for nearly a year before being accepted for flight training – may have been teased by other pilot’s over his previous role.”
Szigoritjak a pilotafulke szabalyait. Szigoritjak a pilotak orvosi ellenorzeset.
De ki allitja le a (leendo) kollegakat akik leneztek egy tarsukat azert mert mast is dolgozott elotte?!
http://www.dailymail.co.uk/news/article-3013743/Germanwings-pilot-slipped-safety-net-devastating-consequences.html
KedvelésKedvelés
köszönöm ezt a posztot
KedvelésKedvelés
ütős az írás és pár hozzászólás is.
KedvelésKedvelés
Én kaszton kívüliként nőttem fel, nagyon hagyományőrző faluban, ahol nem voltam se parasztgyerek, se értelmiségi gyerek. Nem kapcsolódtam senkihez, se kortársakhoz, se felnőttekhez, könyvek között éltem, könyvekben, 8 évesen egyszer világgá mentem, terveim szerint beszegődni szolgálólánynak, mert betörtem a tyúkól ablakát és rettegtem, hogy az apám rettenetesen el fog verni (ismét és még inkább). Az iskolában csodabogárnak néztek, egyszer fülem hallatára mondta a matektanár az osztálytársaimnak, hogy nem baj, ha egyedül ülök a buszon az osztálykiránduláson, mert bolond vagyok.
Nem bántottam senkit és ahhoz képest engem se bántottak nagyon és mélyen a kortársaim, nem is tudom mi védett meg, talán az, hogy messze jobb voltam tanulásban az értelmiségi gyerekeknél is és akkor még valahogy olyan természetes állapotként is éltem meg ezt a különállást, nem akartam csatlakozni se. És amire igazán rossz lett ez az állapot, mielőtt lementem volna kutyába, hogy befogadjanak, 14 évesen el is mentem 300 km-re bentlakásos iskolába és ott már szabad voltam.
KedvelésKedvelés
Igen, ez így nagyon pontos, a terápiáról. De hát valahogy így van ez a testi betegségekkel és terápiájukkal is, nem? Ha a szervezet nem teszi hozzá a magáét, hiába gyógyszerezel.
KedvelésKedvelés
Basszus, ezt nem ide akartam, bocs. Megírom oda is.
KedvelésKedvelés
Köszönöm Éva, életem 3-18 éves koromig,. Anyukám rendszeresen ment, verte az asztalt, kiabált….a “tulajdonképpen én nem szeretem a maga fiát” tanítónővel, aki “elintézem, hogy a gyerek soha ne kapjon hármasnál jobb átlagot, amíg ide jár!” stílusban tolta, anyámnak is, aki néha sírt, de nem játszotta sajnos pont ebben ki a szülőkártyát, hogy bármi is lesz, de innen el visz azonnal…az óvónő, aki szétalázott a félresikerült rajzaim miatt (azóta is szorongok a rajzolástól, a festéstől még jobban), a napi szintű szégyenérzettel együtt… meg nem értettség, mindig a nehezebb,a kritikusabb utat választottam valahol tudat alatt, meg az is engem mind zenében, mind stílusban, mind hozzáállásban: érettségiig volt uszkve 5 ember, akinek volt némi fogalma arról, hogy ki vagyok, mit akarok, vagy egyáltalán beszélt velem öt mondatnál többet. A többiek meg inkább bottal se piszkáltak meg.
aztán itt vagyunk meggyötört belső gyerek-énnel, (Ő egy irdatlan , hatalmas nagy anyagi buktával járó félresikerült vállalkozás után építi a karrierjét, mint valami teljesen más, mint amit eddig csinált, talpra állt a nihilből és csak azért írom le mindösszesen ezt róla, mert baromi büszke vagyok rá, a többire meg nincs felhatalmazásom), én meg két szakmát isűzök a hatodik éve most már gyakorlatilag úgy, hogy túl vagyunk a legdurvább nihilen minden szempontból. (A fiam már pocakban volt, amikor leléptem a melóhelyről, hogy ennyi, se tovább, nem bírom, bele az ismeretlenbe majdhogynem. )
Úgyhogy most vagy van Isten objektíve, vagy pedig van új leosztás kérése, talpra állás és még így is sansz arra, hogy fordítson az ember a sorsán.
KedvelésKedvelés
Döbbenet, mi megy az iskolákban. Számomra az a legdurvább, ahogy a tanárok állnak hozzá. Egyszer elmagyaráztam pár kollégámnak, hogy árulkodni jó. Gondolnának bele, hogy a gyerekekbe neveljük, hogy ne árulkodj, főleg a sajátjainkba, és emiatt nem tudjuk meg soha, hogy ki bántotta. Meg a tanárának se mer szólni, mert az lett neki mondva, hogy nem szabad árulkodni. És a tanítványaim se dobják fel soha egymást, még akkor se, ha annak kéne kiderülnie, ki kit bántott. Négyszemközt, rettegve meg szokták mondani, és félnek a bosszútól. Pedig a bántalmazónak kéne félnie, pont.
Szeretném, ha nekem a gyerekem bizalommal el tudná mondani, mi baja van (piszkálják a lányok, belekötnek abba, mit rajzol szünetben), és tudnám orvosolni. Múltkor volt egy beszélgetés a tanító nénivel, aki megdöbbenve állt fel a végén, és azt mondta a fiamnak, hogy milyen érett, milyen felnőttes a gondolkodása. Pedig csak meg kéne hallgatnia néha a többi gyereket is, kiderülne, hogy mind tud érdemben reflektálni a vele történtekre.
KedvelésKedvelés
Annyira építő, ha tanárok kommentelnek ebbe a témában! Igen, árulkodni jó és fontos.
KedvelésKedvelés
Köszönöm, jó, hogy ezt is megírtad.
Én annyit gondolkodom, hogy mi volt. Biztos egy csomó dolog volt, amit tényleg nem kellett volna magamra vennem, és amire akkor jó tanácsnak tűnhetett a “ne törődj vele”. Azért gondolom ezt, mert manapság is sok ilyen helyzet adódik, amikor kontrollálhatatlanul reagál belőlem a sértődött gyerek, és utólag gondolom át, vagy világít rá valaki, hogy hiszen nem történt semmi, csak én hallottam, gondoltam oda valami mást. Kevés konkrét emlékem van, de bennem él mégis töményen az élmény.
Kevés konkrét emlékem van, de az arról szól, hogy csúfolnak a szemüvegem, a duciságom (fényképek alapján pedig tök normális kisgyerek voltam), ügyetlenségem miatt. A suliban azért, mert jól tanultam, és ezt meg akartam mutatni a tanároknak is. Hogy én tudom. És figyeljenek már rám, mert én tudom. Elveszik a holmimat, és húznak, ugratnak, amikor vissza akarom szerezni. Elárulják, ki a plátói szerelmem. Szégyen, heteken át. Az egyik legjobbnak gondolt barátnőm jelenti, hogy buzgómócsing vagyok. A mócsing nagyon undorító dolog, és nem tudom megenni, öklendezek tőle. Volt néhány fiú az osztályban, akiknek otromba, vulgáris, fenyegető, hangos tréfáik voltak, beszólogattak mindenkinek, nem csak nekem. Féltem, húztam össze magam kicsire. Sokan nevettek. A tanáron kívül sose mondta rá senki, hogy hülye vagy fiam. Feldobtak a plafonra egy mackósajtot, odaragadt, hetekig, talán hónapokig ott volt. A fejem felett lógott, minden nap féltem, hogy rám esik. Hogy maradhatott ott, amikor tanár is észrevette még aznap? Egy barátomról lerántották a mackónadrágot. Tudtam, hogy bármikor, bárkivel megeshet hasonló, nem vagyok biztonságban…
Millió kis apróság attól fogva, hogy közösségbe kerültem. Talán soha senkinek nem tűnt fel, hogy nincs valami rendben velem, hogy lehetnék én is vidám, felszabadult, gondtalan kisgyerek, mert lehet, hogy soha nem voltam az. Nem volt különbség. Egyszer egy meditációban találkoztam magammal, egészen apró, huncut és gondtalan, boldog gyerekként. Nagyon megrázó volt, mert azt az érzést én a való életből nem ismerem, nem emlékszem rá, és eszméletlenül hiányzik.
KedvelésKedvelés
Milyen szép amit írsz. Én is éreztem már azt, hogy hiányzik a felhőtlen gyermekkorom.
KedvelésKedvelés
Ezért van nektek ajánlva.
KedvelésKedvelés
Visszajelzés: a legütősebb tavaszi bejegyzések | csak az olvassa — én szóltam
Visszajelzés: nyú kveszcsön | csak az olvassa. én szóltam.
Visszajelzés: “effortlessly superior” | csak az olvassa. én szóltam