Zavaros ez az emberek között létezés. Beszélgetés, érdeklődés címén mindenkinek véleménye van. Jól tudnak engem is, általános állításokat tesznek, terelgetnek reflexből a normalitás, a közép felé, hogy, mittudomén, nem jók a szélsőségek, túl sokat napozni, vagy “ő úgy van vele, hogy…” (és akkor ez követendő), és felszólító módú igék, hogy mit csináljak, hol vegyem meg azt, ami neki bejött.

Fiatalok is voltunk, meg szorongók, és e könnyen odavetett szavakon rágódtunk hosszasan, évekig. Zavart, befolyásolt, hogy mit mondtak, akkor is, ha nem is azért mondták. Ők biztos tudják. Nem felejtjük el. A gyengeségünk réseibe nyomakszik és megköt a gipszük.

Most már rájuk nézek. Hát ők hogy élnek? akarok én úgy? akarok rájuk hasonlítani? akarok bárkire hasonlítani? honnan tudnak engem? tényeg nekem akarnak jót, vagy magukat tolják?

Azt mondja, hajdinát eszik, vagy ideologizál, hogy ő miért volt szerető, és most már miért nem. És akkor? Nem talál el, én tudom a magam részét. Én nem csaltam, ez tuti, de nem vagyok én erkölcstankönyvi ábra. Élje a maga életét mindenki. A magyarázkodás is gyengeség.

Magamra nézek: én hogy élek? jó nekem? nevetek sokat? gömbölyű a vállam, napszagú? ideges mitől vagyok? mi az oka? és ami lett, abba belecsúsztam? történt velem? vagy akartam, döntöttem? mit akarok?

Én tudom csak mindezt, nem tudhatja más. És én is szenvedem meg. Ha nem akarom, nem tudják, és akkor nem lesz véleményük se, és nem szólnak bele.

De én akarom, hogy tudják, és nem azért, mert beszélgetek, hogy ne legyek magányos, hanem mert író vagyok, megmutatós, de nem azért, hogy akkor ki legyek téve a beleszólásnak, hanem: olvassa az, akinek jó. Én kezdtem ezt a játékot, én állítottam fel, nem veszed ki a kezemből a dobókockát.

Mindenki dumál összevissza. Mindenki tudni vél. Olyanokat mondanak, hogy kiabál bennem valami (gyomortáji nyüszögés): nem, nem! én nem! Miért nem magukkal foglalkoznak?

Úristen, annyian nyomakszanak, hogy figyeljek a szavukra, ítéletükre. Keresgélnek, hogy mit írtam, járatják az agyukat, szavaikat, írnak nekem, elemeznek, magyaráznak, kitárgyalnak, hosszan merednek a fotóimra. Annyian játsszák el, hogy aztán ők tudják, mi lenne jó nekem s hogy miben élek én és mit miért teszek, ellentétben összezavarodott, pusztulásba tartó önmagammal, ők aztán tudják, és adják a tanácsot. mert ők aggódnak. és hát közük nincs hozzám, saját szemszögükbe, de még inkább bajaikba vannak ragadva, és azért nyüzsögnek csak, mert nekik idegesítő, ha én tudom, mit tegyek, és nekem nem kell a terelés. én nem azt teszem, amit ők tennének (vagy amit, magukat feljavítva, gondolnak, hogy tennének), én tényleg azt csinálom, ami belőlem következik, mert nem előírható, hogy más mit tegyen. Meg aztán, kedves ismeretlen, nem neked van ilyen életed, ilyen blogod, ilyen alkatod, nem tudod, nem is kell tudnod. Hatáskört átlépve jönnek, mondják, szúrnak mégis, itt lógnak. De ők nem lesznek ott legszebb pillanataimban, a lédús édességben, mint ahogy nem voltak ott a legmélyebb kétségbeesésben sem.

Hát istenem, ezzel jár a nagy érdeklődés.

Nagy egótréning volt a blog és a viharos reakciók, megerősödtem tőle. Minden ilyen roham idején megkérdeztem magamtól, összevetve az ő képüket a magam érzeteivel meg az engem szeretők-ismerők reflexióival: én olyan vagyok? Nem, nem vagyok olyan. Hanem a tisztelt ismeretlen nem tud olvasni, és még rosszat is akar. Kontrollt akar, bosszút áll, irigyel — nem bonyolult. S pont azért húz le, hogy ne látsszon az irigység. De arra soha nem lesz válasz, hogy mit kotorász itt, mit akar ennyire erősen tőlem, ha én olyan szörnyű vagyok.

És az én szavaim? Azt meg magukra veszik, felróják, hogy én miért akarom megmondani nekik, olyasmit, amit róluk nem is tudva írtam, csak úgy mondtam, mert ez jön. Addig jó a blog is, amíg pont igazol, jó fejnek tűnsz a mondatai által, közös az ellenség. Aztán van egy zavaró poszt, és akkor jön a “nem mindenben értek egyet”, vagy a fájdalmas szembesülés és a harag.

Olyan felszabadító, hogy nincsen kontroll, tudom, mi kinek a része, ki meddig terjed, mi az én problémám, hol az énem határa, mi nem engem illet, hiába akarják azt rámpakolni. És olyan felszabadító, hogy az számít csak, amit én megélek, az én napfényeim, az én kiérleltségeim, és nem tudnak bántani. A legféltettebb kincsem az, hogy pont azt írom, amit gondolok, nem szimpátiára gyúrok, nem félek, hogy majd nem szeretnek. Én ezt nem adhatom fel semmiért. Pedig a nemszeretés (ha “agressszív” vagyok, ha nem hallgatok a csúf árulásról, ha örülök magamnak) is olyasmi, amit kilátásba helyeznek ám. Mitől van nekem ekkora szám, jobban kéne figyelnem mások véleményére, ne feledjem, hogy függök az olvasótól, és majd jól nem olvasnak, nem támogatnak, meglátom. Lehetne így is, de nem így lett. Telik az idő, és most már tudom, amíg én tudok vulkánszerűen írni, mindig lesz, aki olvas. Belekalkulálom az ismétlődő történetet: előbb csodálkozás tárgya vagyok, aztán megmentővé avanzsálok, aztán túl soknak bizonyulok, és akkor elhagynak. Tudom, mi kell ahhoz, hogy így tudjak írni, és ne óvatos éberséggel összegezzem, amit hallani akarnak, ami trendi, altertrendi, kényelmes, kedves, radikális, látványos, sokmegosztós — csak az a gond ezzel, hogy én épp nem azt gondolom.

És én a saját szavaimért felelek, hogy ki mit csacsog rólam máshol, azért nem. Egyébként figyelek én mások szavára, ha nem nyomják nekem, de ha így meg vagyok róva, zsarolva, hogy ha nem viselkedem így meg úgy, akkor hű, mi lesz, na, ebből nem kérek. Mert mi lesz? Majd nem olvas az, akit ez zavar. Nagyon sajnáljuk, viszlát. De basszus, olvas, itt lóg továbbra is. És bosszút áll, hogy nem tudott manipulálni.

Megmerítkezem abban, amiről tudom, hogy nekem élvezet, és megírom, mert szép, mert megírható természetű, az életemet úgy élem, hogy az megírható. Nem biztos, hogy akarok vele valamit, nincs célom, hogy ha én x-et csinálok, akkor y lesz, és nem is hirdetem, hogy utánam mindenki, x az új jelszó! Nem is szeretem, ha klónok az olvasók.

Én csak elmesélem, hogy nekem most e sokféle körülmény közepette ez jó, emez meg kérdés, kétely. Nincsen hozzá ideológia. Nem teszek állításokat arról, hogy az a helyes, amit én csinálok. Nem is mind döntés. Ez van. Tökéletes nemhogy nem vagyok (milyen idiótaság ezt leírni, de hát úgy fogalmaznak, mintha én mondanám azt, hogy én jó vagyok, minta vagyok, pedig ők tettek meg annak), nem is törekszem rá. Viszont ami van, megélem. Ebben vagyok erős: intenzív létezés. A kínjaimat is. Nem arról van szó, hogy én azt meg tudom úszni, mert szerencsés vagyok.

Nem is úsztam meg. Megélni a dolgokat, nagy történetként, nem ám múló bagatellként, azt is, ami nagyon fáj, nem közönyösen, ez is én lettem. Semmi sem mindegy. Még a bánataimért is fél karukat adnák sokan, csak lenne valami.

Az a fajta vagyok, aki ha leszállt a mélyébe, megjárta a kígyós sötétséget, képes levetni a süvegét és kihúzni a hajából a belefont napsugarat, és tényleg kijut, és lefejti a régit és hetvenhétszerte szebb akkor.

Hogy engem ki ért és ki mivé gondol? mivé ferdíti, ami nekem szép, jó, vagy csak realitás, “ez van”? Az meg az ő dolga.

Jaj, és mennyit mondogattam, hogy én nem vagyok könnyű ember. Hát a lófaszt nem vagyok könnyű. Az igazság érdekel, meg vannak mércéim. De amire azt mondtam, hogy nem vagyok könnyű, az az volt, hogy nem hagytak békén, nyomtak, definiáltak, akartak folyton valamit, helyzetbe hoztak.

Egyébként előírta ezt valaki, hogy egy igazi feminista nem törődik a kinézetével? nem hord magassarkút, nem törődik a testzsírjával? ki mondja meg mindezt, ki definiál? Teljesen mindegy, minek tartanak, amíg én tudom magam. Lehet, hogy én hipochonder vagyok, mert egészséges létemre megmérem naponta négyszer a vércukrom. Lehet, hogy mások többet tüsténkednek a háztartásban és soha nem paráznak a mellük mérete miatt, vagy nem szülnek hármat, viszont annak az egynek sokkal jobb anyái. Én nem érvelek, hogy mennyire fontos a bringa vagy az izmozás, viszont nekem fontos. És el vagyok képedve a magam életében, hogy milyen különbség közérzetben, milyen áramló, ugráló, eleven boldogság tud lenni ez az egész, akár a vállam gömbölyűsége, akár az, hogy izgatottan várom, hogy ma felfutok a hegyre! Jobb emberré tesz.

Meg aztán nem csak arról van szó, mit akarok. Ha például izmozok, eres leszek, és ha megértem e jelenségek lényegét (hogy mitől eresedik meg, aki izmos), akkor nem pörölök velük. Akkor ez van, és én el tudom fogadni az ezlevést. Nincsen külön, hogy az izmot, zsírtalanságot kérem, az eret nem. Csomagban jár a blog is, a halál is, a minden.

Olyan szép mindez, csak mert az enyém? Nem, nem annyira szép, például a kockavádlim nem szép. De az enyém, az én kockám. Másé se tetszik.

Szerelem emléke a bőröm alatt, meleg a bőröm, sehol senki. Meg kell mondjam, kurvajó. Innen csak János hiányzik, akivel ennek alapjait együtt tettük ilyenné, és ő vissza nem jöhető. Látom a hegyet innen, annyira van távol. Már belőlem jönnek a mámorok. Abból, hogy tudom, felismerem, eldöntöm, kezdeményezem. Hogy nem reagálok, viszonyítok, hanem kezdeményezek, és nem félek. Igen, ez az, amiről a nem annyira jó fej pszichológus is beszélt: hogy elég vagyok magamnak, kerek magamban is. Utáltam érte. Ma már értem. Nem, nem önzés, hanem a többiek békén hagyása. Engem nem érdekel az ezerféle. A blogomon írok, nem lógok bele másba.

“Téged csak önmagad érdekel?” — vádol az ingerült kommentelő. Úgy van. A lényeg, hogy én jól érezzem magam, há nem? Kettőnk közül az az érdekesebb. A te világod nem érdekes. Mások ideerőltetett nyomora, vádjai nem érdekesek. “Ha egy kicsit mással is foglalkoznál, talán észrevennéd, ami az orrod előtt van.”  Hehe. Egy gyűlölködő oldalra céloz, azt lóbálja be sokadszor, hátha kielégül a gyűlöletvágya, hátha ugrok. Lelopott fotók, gyalázkodás, ismerem ezt. Nem ugrok, nem keresek utána, nem az én dolgom, ő mit ír, mennyire nem tud feldolgozni engem. Engem a saját életem érdekel, a gyerekeimé és legfeljebb egy-két választott barátomé, akikkel kölcsönöség van, akik szeretnek és akiket szeretek. Nem felelek senki nyomoráért. Az ismeretlen olvasó sem érdekel, az ő döntése, hogy olvas, én nem tartozom neki semmivel, én már megírtam azt, amiért idejött.

És látom, hogy ahogy én a “majd jól nem olvaslak akkor”-ral, mások a magánnyal vannak megzsarolva. A benneragadók, a társkeresők, a mondatokat elhallgatók. Meg vannak zsarolva, hogy ha nem nyelik le a kioktatás, kontroll, hibáztatás rút varangyait, akkor majd nem marad körülöttük barát, férj, nem lesz kivel beszélgetni, és az anyukájuk nem viszi el pár napra a gyereket. És komolyan félnek, és nem tudnának egyedül éni, mert csak valaki szóljon hozzám, ne legyen üres az ágy. De hát az ágy sosem üres, benne vagyok én. (És milyen gyönyörű benne a narancssárga ágynemű.)