Ebben a bejegyzésben le fogok szólni másokat. Jelenségekről, attitűdökről írok, lehet, hogy bántó lesz.
*
Én nagyon akartam gyereket. Többet. Soha semmi kételyem nem volt, megszültem a meglepetést is. Nem tudnám elképzelni az életemet nélkülük, nem gondolom, hogy úgy sokkal jobban kiteljesedhettem volna — akkor már sokkal inkább azt gondolom, hogy a társadalom lehetne sokkal elismerőbb, segítőkészebb, rugalmasabb az anyákkal, akiket megszívat és rájuk pakol mindent, bűntudatkeltően és előíróan, az anyák meg lehetnének magukal lazábbak, gyengédebbek, örömelvűbbek.
Addig is, nekem kell megharcolnom ezzel a világgal, kijátszanom a manővereit, és megtalálnom az optimumot.
Viszont szerintem a gyerek nem életcél és teljes létezésünket kitöltő feladatsor, és ha az, annak nagyon sok buktatója van.
Hanem természetes létforma, és e létben rajtuk kívül van és legyen még sok minden más is.
Elnézem egynémely ismerősömet. Együtt járnak a gyerekeink valahova, vagy régi osztálytársak. Tele van a facebookjuk a nagyon mosolygó gyerekek nagyon szép képeivel. Fűvel, medencével, síeléssel.
Persze az enyém is, de amilyen vagyok, az ő fotóik láttán következtetek.
Egyidősek vagyunk úgy nagyjából, hasonló életszakasz: a köldökünk már nem a régi, a gyerekeink óvodások, iskolások, a szüleink meg éppen már nem aktívak, vannak halottaink is.
Iszonyú lelkesek. Folyton még jobbat akarnak, tejszeletből, tönkölysütiből, gyerekpszichológusból és úszóedzőből is. Meghíznak. Sápadtan ülök mellettük a kézműves fogalkozáson, amelyen szénné unom magam (mentegetem a helyzetet: elég, ha a gyerek élvezi, én meg nézem), míg ők ragasztópisztolyoznak teljes meggyőződéssel. Más témájuk sincs, mint a gyerek, az anyáknak iksz éve nincs más elfoglaltságuk sem. Nem voltak saját jogon múzeumban, nyelvtanfolyamon, étteremben évek óta, elnyelte őket a fekete lyuk. Látom, hogy ez lett az identitásuk, hogy ők anyák — kapcsoltan van még nagycsalád, férj, kertvárosi ház, szülői munkaközösség, alternatív suli. Alig is van nekik hivatásuk, pláne karrierjük, más örömük. Soha nem önironikusak anyaként, a gyerMek emmel van, és nagybetűs. Most már, ha nem kiabált bele negyven évesen az életközépi válság, egy életen át ezt kell magyarázniuk, hogy nekik ez a legfontosabb, ez nekik “a” feladat, így volt ez jó, valamint hogy a család szent.
Ki sem ábrándultak, mint sokan, el sem akadtak, tovább sem fejlődtek.
Cinikus vagyok?
Nekem is van három gyerekem. És odavagyok, és minden, mesélek róluk, büszke vagyok rájuk, bízom bennük, velük töltöm a fél életemet, és szerintem jó nekik a lehetőségek szerint.
De a gyerek nem életcél, mert ilyen mértékű jóléti figyelem a) sok neki, b) rossz hangsúlyai tudnak lenni.
Amit látok, és amitől nyüszögni kezd valami gyomortájt, hogy egyes szülők, főleg, ha jómódúak is, ahogy mondani szokás, mindent megtesznek a gyerekeikért, mindent megadnak nekik. Közben nagyon lelkesek és büszkék, mint ez az apa is, akinek nem csak a más nőket általában hibáztató, ítélkező, normatív kijelentései borzasztanak, és nem is csak az, hogy a feleségére valószínűleg sokat lőcsöl, hogy ő ilyen baromi jól érezze magát (képzeljétek el, sem a karrierjét, sem a hobbiját nem zavarják a gyerekei!), hanem az is, ahogy ennyire felmagasztalja a gyerekeit és önmagát, mások fölé.
Vannak ezek a stabil családok, és ott az az életprogram: végre, mert már harminchét is elmúltak, vállalt és akart gyerekeik lettek. Soha üvöltve nem sírtak a gangon novemberben egy szál bugyiban kizárva, lefolyt szemfestékkel.
Mit tudnak ők a sorsszerű véletlenekről, a krízisterhességről, a dilemmákról, a nehéz döntésekről. Hogy milyen állni a tesztcsík fölött hitetlenkedve és rettegve, vagy képzelt apát íratni a gyámhatósággal az anyakönyvbe, mert a nagy, nagyon nagy, avagy éppen három hónapos szerelem nem vállalta. Milyen szülői bűntudattal küszködni, igazival. Ők bebiztosították a létüket, és akkor akartak gyereket, amikor itt volt az ideje. Legnagyobb válságuk a meddőségi központ felkeresése az Istenhegyi úton, ahol kaptak kávét is a mosolygós asszisztenstől. Mindenki örült, helyeselt a babaprojekt hallatán, nem volt sem kétely, sem titok, sem szégyen a szülővé válásuk. Minden szabályos, tele vannak a rubrikák.
Gyűlölöm az ítéleteiket, a rendesekét a nemrendesek fölött. A saját létük normatív kiterjesztését. Ahogy taglalják, ők, a szerencsések, ki miért nem állapodik meg, miért nem szül, miért megy abortuszra, miért “passzolja le” a gyereket.
A szemünk fénye típusú gyerek a jóléti társadalom legitim önzése. Irtóztató pazarlás, gőg, pótcselekvés tud lenni, hogy “a srácok” jól érezzék magukat. Hol méregdrága dolgok, hol talmi szórakozás, meredek ingerküszöb-emelés az, amit a gyerek javának hisznek. Persze, a gyerekek élvezik, de e szórakozásokban nem az önállóság, a kompetencia, a világ megértése meg az elég fogalma erősödik bennük, és semmiképpen nem a felnőtt emberi létezés teljességéhez kerülnek közel. Ezek a vég nélkül kalandparkba, síelni meg almakoncertre vitt, unatkozó, nyavalygó, két sarokra is fűtött ülésen szállított, vaskos gyerekek — ezeknek nem jó.
És néha a lényeget nem kapják meg. Bizalmat, például. Őszinte, tabumentes beszélgetést, egyéni furcsaságaik elfogadását. És a lényegről nem esik szó. Kapnak kontrollt, hogy mit nem szabad például az interneten, de nem kapnak jó mintát, hogy hogyan lehet értelmesen netezni. Tudják, mire kapnak ötöst, és azért mit kell tenniük, de nem tudják, hogy ennek mint szempontnak amúgy semmi értelme, nincsen köze az igazi, lüktető, invenciózus tudáshoz, és amit megtanultak, annak sem. Tudják, hogy nem szabad teherbe esni, de nem tudják, mitől igaz és nagyszerű a szex. És nem kapnak elismerést, ha kreatívak, ellenben igazodniuk kell. Tudásvágy? Önállóság? Belső iránytű? Spontaneitás? Kiölik belőlük a gondos szülők és budai iskolák hamar.
A másik bajom: anya lettem, le van szarva a saját, gyerektől különböző lényem is, és a világ is, bebújok a gyerekem mögé.
E szülők közül néhányan a gyerek helyett is élnek: elintézik, ami a sarj feladata volna, terelgetik, noszogatják őket, tanárokkal egyeztetnek feszt, bejárkálnak még a dzsúdóedzőhöz is, olvasónaplót írnak a gyerek helyett, beprotekciózzák oda, ahova nem vették volna fel. Az ő gyerMekük! Az aztán a legfontosabb. Az egyén is, a saját gyereken kívüli létezésük, meg a társadalom is, a közös felelősség is elsikkad.
Az ilyen szülők egy része iszonyatosan kíméletlen másokkal. Amikor találkozik valamivel, amit nem ért, nem tud kezelni, felhasználja a gyerekét — mindent megteszek érte! — arra, hogy az ismeretlen jelenséget a gyereke iránti felelősség mögé bújva tiporja meg. Rendnek kell lenni, és a gyerekek körül legyen minden szabályos és kiszámítható. Az ilyen szülő fotózza le okostelefonnal az osztálytársi bokánrúgás után a gyerek lábán felismerhető, mintegy 3,4 mm-es foltot, másnap annak esetleges lilulását és növekedését (3,75 mm), valamint küldi körbe a szülői levlistán csatolmányként. Ügy van. Reakciójával belehiszterizálja a gyereket abba, hogy “Zsoltika rúg” (Janikovszky Évától a cím), és megpróbálja a maga alterofóbiáját, merevségét a normák és a gyereke érdekei mögé bújva kiélni.
Ahelyett, hogy elbeszélgetne a gyerekkel arról, hogy sokféle ember van, ez például, aki belerúgott, épp aspergeres, ez egy ilyen osztály, ide jár ilyen gyerek is, és nyugodtan szóljon Zsoltikának, vagy ha ez nem működik, a felnőttnek, ha baja van. Nem kell a Zsoltikát se bántani meg démonizálni, mert Zsoltika nem erősebb, nem agresszív, csak más.
Ezzel sokkal fontosabb útravalót adna a gyerekének konfliktuskezelésből meg a világhoz való attitűdből, mint amekkora az a rövid távú nyereség, hogy Zsoltika utálatával és az ellene való szervezkedéssel “megvédte” a gyerekét.
Mindent megtesznek a gyerMekért. Egyébként sem született még a földre ilyen gyerek, mint az övék, megáll a nap is az égen. Mutogatják, ő a téma, néha kétszer két nagyszülő is ott liheg, és főleg, ha az egy szem gyerek egy szem unoka is, és aggódós a család. A túl sok figyelem, a gyerek abszurd fontossága, a lét többi területének elhalványodása torzít gyereket is, felnőttet is. És amikor ebből a szülők nem bírnak kizökkenni, és az egyetemista gyerek “útját is egyengetik” teljes gőzzel, mert ő “mindig az ő kisfiuk marad”, úristen. Anyu a huszonkilenc éves, helyét nem találó gyereknek inget vásárol az utazása előtt (megnéztétek azóta a filmet? igazi közönségsiker).
Ez mindig játszmagyanús, és sokszor romboló. Milyen lenne ez a gyerek a szülei túlhabzása nélkül? Ha kifejleszthetett volna önálló képességeket, megtalálhatta volna a saját irányát? Ha nem cipelték volna különórára, ha lett volna ideje és lehetősége egyedül legyőzni az unalmat, elmélyedni abban, amire rátalál, kivirágoztatni saját törvényszerűségeit? Kezdeményezni? Megfigyelni a felnőttet a saját életében, mintaként, és értelmes tevékenységeket végezve követni?
Az ő szemükben én rossz anya vagyok.
A gyerekkor (def.: az az időszak, amikor a humán lény nem tud teljes egészében maga gondoskodni szükségletei kielégüléséről) mindenképp folyamatos frusztráció. Nem teljesíthető minden gyermeki szükséglet folyamatosan egyenletesen magas színvonalon, mindig vannak horzsolások, sírások, be nem vallott félelmek. Ezt a pszichológusom mondta. Viszont nagyon fontos, amikor meg akarjuk ítélni a szülői teljesítményt, hogy a gyerekei a maguk egyediségében jól vannak-e, és ha nem, mi hiányzik nekik pontosan.
Innen tőlünk amúgy kerek egy fő felnőtt kapacitás hiányzik, de nagyon és folyamatosan. És én minden nap rangsorolok, és a négyszázkilencvenhét rutinfeladat és a huszonöt örömteli momentum után, az oviba vitel, a munka, a házimunka mellett igyekszem egyben maradni, ép, komplex, testileg és lelkileg egészséges embernek, aki nem érzi, hogy örökké lemond, és nem neheztel, és tudja, mit bír és mit nem.
Mert ha én nem vagyok, semmi sincs.
Vajon van-e összefüggés az anyaságba ragadtság és a párkapcsolat minősége között? Szép az, ha nagyon fontos a család, erős kohézió, ezt mondja a Fidesz is, de a gyerekhájpolásban gyakran elsikkad a kapcsolat, a felnőttek mint Nemszülők, ennek megfelelő konfliktusokkal, kiüresedéssel és meneküléssel. A gyerek úgyis összetart, ő a lényeg, minek melózzunk máson, létezik-e egyáltalán más? Viszont a család mégis bonthatatlan, nincsen B terv, erre tettek fel mindent, és mindennek a tetejébe anyagi függés is van. Rendszerszinten keményednek és szürkülnek bele ebbe a nők, és rendszerszinten néznek ebből titkon másfelé a férfiak.
Mi lesz vajon a nőkkel, akik ennyire a gyerekre tették fel az életüket, amikor a gyerekek megnőnek? Rajtuk ragadnak, manipulálnak, zsarolnak, vagy van ebből út a saját létezés felé? Ismertek ilyen szülőket, jó példákat?
csak az olvassa. én szóltam 
Ismerek – magunkat. Egyetemista fiunk más városban tanul, már 3. éve, hogy vendég a házunkban. Büszkén mondhatom, hogy gyakorlatilag 2 hónap volt a leválási idôszak részéről és részünkről is. Nem tapadok rá, nem nyaggatom emailekkel, telefonhívásokkal. Ha “esemény” van, úgyis jelzünk egymásnak, de csak azért, hogy megkérdezzem milyen napja volt, nem hívom fel. Nem is igényli ezt a szintű kapcsolattartást egyikünk sem.
KedvelésKedvelik 1 személy
Hogy mennyire nem életcél a gyerek, cak most látom. 8 év után megnyílt a kapu, ha minden jól megy munkám is lesz. keserű tapasztalatom, hogy már most látszik, mennyire kellett volna magammal is törődnöm, mialatt a skacok itthon voltak velem. Én is azt hittem, hogy csak velük kell foglalkozni, ugrani mindig, amikor kell. De látom, hogy a befektetett energia korántsem hozta meg azt a gyümölcsöt, amit vár az ember lánya. Becsicskultam, el kell ismernem, és hát hogyan is bánnak egy csicskával? Rengeteget adtam magamból, mostmár magamért is tenni kell, hogy mind mentális, mind más területeken is helyreálljak, kövessem az álmaimat,és olyan életet kezdjek élni, amit élvezni is tudok.
KedvelésKedvelik 1 személy
Hát, a leírás alapján én is szar anya vagyok. Mondjuk én olyannyira nem törődöm a többi szülővel a bölcsiben meg az oviban, hogy arra a típusra sem látok példát, amiről itt szó van, valószínűleg azért nem, mert köszönök, és megyek tovább. Mondjuk tény, hogy nem vagyok tagja semmiféle szülői körnek a fb-n, lehet, hogy ott látnék csuda dolgokat:-) Azon mondjuk megrökönyödtem a nyáron, amikor gyerekes vendégség volt nálunk, az összes kölyök nyakló nélkül őrjöngött a kertben, a felnőttek meg felüdülten söröztek, ezalatt a férjem egyik haverjának a neje a kétéves fiukat konkrétan mindenhová, de mindenhová kísérte, egy pillanatra le nem szakadt a sarkából, a felnőttekkel két szót nem váltott, csak az isteni gyerMekre függesztette tekintetét. Hülye az ilyen, szerintem, ez a privát véleményem.
KedvelésKedvelés
Nem kizárt, hogy az említett kisfiúból vagy egy kis diktátor lesz, vagy anyámasszony katonája. A túl sok figyelem se használ a gyereknek, tapasztalatból tudom. Ami az óvónőket illeti, én sem sokat foglalkozom velük, nem is rajonganak értem tulzottan. 😀
KedvelésKedvelés
az az érhzésem, hogy mindenki jobban csinálja nálam, laposkúszásba közlekedem az oviban, de ha szárnyaimra kapok, azzal ez az érzés is törlődni fog szerintem.
KedvelésKedvelés
A “laposkúszásban közlekedés” az oviban ismerős nagyon, de utáltam!
KedvelésKedvelés
És ha mondjuk egy 8 éves gyermeknek még mindig ki kell törölni a fenekét wécezés után, annak mik a perspektívái vajon felnőttkorban? Egyszer találkoztam ilyennel és azóta is ezen töprengek.
KedvelésKedvelés
Tök cuki, hogy w-vel írtad.
KedvelésKedvelés
Mondok neked rosszabbat: egyszer szerkesztettem egy neves magyar pszichiáter egyik könyvét, abban a könyvben volt, hogy az egyik legmegdöbbentőbb esete az volt, amikor egy 13 éves fiú szülei azon tanácstalankodtak, el merjék-e engedni a gyereket egyedül táborba, mert hogy mi lesz ott vele, amikor otthon még mindig ők törlik a fenekét. Agyzsibbasztó.
KedvelésKedvelés
Szerintem egészséges gyerek fel tudja dolgozni, hogy egy kicsit dilis az anyja/apja és nem lesz különösebb hatással az életére.
KedvelésKedvelés
Jelszó: “Az elég jó szülő” (eredetileg Winnicot: elég jó anya, de azért ezen már túl vagyunk, vagyis túl kellene lennünk).
KedvelésKedvelés
“ezalatt a férjem egyik haverjának a neje a kétéves fiukat konkrétan mindenhová, de mindenhová kísérte, egy pillanatra le nem szakadt a sarkából, a felnőttekkel két szót nem váltott….”
Én is csináltam ilyet.
Lehet ez hülyeség, túlféltés, gyerekistenítés, de lehet valami egészen másnak a jele is. Pl. hogy az anya nagyon szarul van, de azért eljön a programra, hogy “együtt legyen a család”, de a felnőttekkel nem bír, vagy nem akar beszélgetni. Mert úgy érzi, egyedül a gyerek előtt megkérdőjelezhetetlen az ő emberi értéke. Vagy egyszerűen nem akarja kipakolni a szennyest.
KedvelésKedvelés
Milyen jól árnyalod, mennyire más így…
KedvelésKedvelés
Mi történik? Értelmes közegben a gyerek leválaszja magát. Láttam Svájcban fiatal anyákat – érettségi után hozzámentek egy 10+évvel idősebb pasashoz, lett 2-3-4 gyerekük, és harmincévesen már a sövény alját is kigyomlálják unalmukban, és kisseprűvel igazgatják a szőnyeg rojtjait, mert a gyerekeik egész nap kinn őrjöngenek a többi hasonkorú iskolatársukkal. És közben fröcsögve pletykálták és szaranyázták a munkaadómat, aki velük korúként egyetemre járt és doktorátust csinált és horribile dictu au-pairral takaríttatott, hogy hazaérve elbiciklizhessen a gyerekeivel a Rajna partjára piknikezni. Ennyi.
KedvelésKedvelés
a gyerek nem életcél – egyetértünk, szerintem se az.
de mit tudhatom én – nekem nincs is…
KedvelésKedvelik 1 személy
Sokfelek vagyunk,mi, anyak.Bevallom fiatal pedagoguskent amikor meg nem voltak gyerekeim,nem lattam ra sok dologra.Amiatt sem mert egy pici faluban kezdtem a palyat!Amugy nagyon szerettem ott dolgozni.Ugy emlekszem, mivel a szulok dolgoztsk, a gyerekeknek is voltak feladataik otthon is,mindnek!!!Kesobb varosi sot nagyvarosi iskolakban mar egyre kevesebb gyereknek volt otthoni feladata agyazas maga utan!, mosogatas maga vagy kisebb testver utan,..aztan eljott az az ido,amikor a gyerekekkel korcsolyazni jartunk es a gyerek 10 evresen nem tudta felvenni a korcsolyat egyedul.Anyuka beirta, hogy neki nem volt ideje cipofuzresre tanitani a gyereket!Ne vigyuk el korcsolyazni, mert szegeny gyerek nem tudja!!!!!ezt megtanulni.
Hát!Persze tepozar stb, .Lenyeg meg tudta szegeny gyerek tanulni,mert a tobbi gyerek hat jo tarsasag, rendesek voltak,nem rohogtek ki,de egyesult erovel megtanitottak.De!Emlekszem egy kislany mondta neki.”Micsoda szuleid vannak, te szegeny! meg ennyi turelmuk sincs hozzad!”A srac csak kicsit lassu volt de semmi kulonos,mindent megcsinaltak helyette otthon!
Masik veglet amikor az elsos gyerek minden!!!!szombat reggel,az egesz csaladnak megy vasarolni kenyeret, tejet,mert anyukamek sokaig t3vèznek!Ezt mondta az őt gyakran lato szulonek.
Egyebkent a gyereknek az a jo, ha az anyja is okoodik,tanul,jon,megy,eli a sajat eletet is,mert szerintem ettol lesz teljes szemelyiseg!
Es igen,en is mentem,megyek,es a porcskak jol elvannak a lakasban es gyakran csak akkor volt,van vasalva ha nagyon muszaj,de van sajat elet is.
Latok 30 eves tehetelen gyerekeket,akik nem tudnak onalloan mèg bèrletet sem venni! Nem viccelek!Valahogy nem is èrtem mi lesz belőluk?Miert nincs igenyuk sem legalabb egy kis onallosagra?
Masreszt van ez a csunya, de igen jo fogalom” beválás”az èletbe.
Nos en ugy lattam,igen,aki sokszor megelt rossz dolgokat, vitakat,a fenti szovegbol”kizartak a lakasbol” egyaltalan nem rossz vagy rosszabb anya,mint az aki csung a gyereken!Sőt!
A szuloi kozossegekbol lattam pro s kontra,talan emiatt lehet nem mindig epitettem elegge,de amiatt se.mert a sajat gyerekeim szuloi kozossegeibre se volt mindig idom bekapcsolodni.Ok,megsutottem,bekuldtem stb, de volt ami nem fert bele az en idombe se.Îgy probaltam en is kevesebbet kerni.
Roviden epprn ezert jok ezek az irasok,mert szerintem nincs kobe vesve ez sem nincs tuti “jo anya”!
KedvelésKedvelik 1 személy
Most mar nem tudom, de nem is szamolom azt, hanyadik legjobb bejegyzesed immar….
KedvelésKedvelés
Lucerna!Nrem ram gondoltal a fenti sorokkal, ugye?A bevezeto gondolatok azok amelyek nagyszeruen megirt alkotasok,igazi gondolathgyonhgydszemek😃
KedvelésKedvelés
Eva bejegyzesere gondoltam.
KedvelésKedvelés
😀Most mar tudom a nevet,nem kovetek mindent!Tehat, 3va, koszi😃
KedvelésKedvelés
Alapvető emberi tulajdonságunk, hogy mindig mindent jónak vagy rossznak kell látnunk. Engem mindig feldühített, ha valaki másokat szid, bírál vagy megítél, mert hát az az ő életük, a saját életüket nekik kell élniük, a saját tapasztalataikra is nekik van szükségük. Aztán persze érzem, hogy én sem ítélhetem meg a mások fölött ítélkezőket, mert akkor én is pontosan ugyanezt teszem, még akkor is, ha tulajdonképpen ők megérdemlik, hogy valaki meg őket bírálja, hátha akkor észreveszik magukat.
Talán egyszer átalakul az emberi gondolkodás, és nem akarjuk majd mások helyett megmondani, hogyan is kellene viselkedniük, gondolkodniuk, érezniük. Azt szoktam mondani, hogy tőlem mindenki olyan hülye lehet, amilyen csak akar, amíg nem bánt másokat, de hát igazából minden tettünk fájhat valakinek, nem lehet állandóan ezzel a kontrollal élni. A magam részéről mindenesetre meghagynám azoknak az anyáknak is az önálló döntés lehetőségét, akik azt érzik vagy gondolják, hogy a gyerekük az életcéljuk, bizonyára megváltozik majd ez az érzésük, ők is levonják végül a következtetéseiket, és döntenek, hogy legközelebb ugyanígy vagy valahogy máshogy csinálják majd.
És meghagyom Neked is a döntést, hogy akarsz-e másokat bírálni vagy elfogadod, hogy a világ sokszínű, és ami Neked egyértelmű (talán éppen okosabb vagy, jobban átlátod, könnyebben megérted, esetleg nem is tudsz róla, de Te már túlvagy ezeken a tapasztalatokon), az másnak még éppenhogy lecke, ami nélkül ő sem tudna változni, megérteni, elfogadni.
Azért írtam ezt éppen ide, Hozzád, mert azt érzem, hogy ez itt most nem fog süket fülekre találni, és remélem, hogy nem bántottalak meg, nem állt szándékomban.
KedvelésKedvelés
Üdv a blogon! A “most jól megmondom neki” kommentelő igazságában általában nem hiszek.
Köszönöm, hogy meghagyod nekem a döntést, ez igazán nagylelkű, de már döntöttem, és nem is titok, hogy hogyan. Illetve nem csak döntés van, van kényszerűség is, én például egyedül nevelem a gyerekeimet, és igen gyakran rúgnak belém intézményi dolgozók és szülőtársak is.
Én is meghagyom másnak a döntést, természetesen. Csak van véleményem róla, és ha idekattint bárki, olvashatja. Nem tolakszom bele az életébe ezzel, nem kocogtatom a vállát. Nem tudom, hol a határ a vélemény és az ítélkezés között. Én pótcselekvésnek, élethiánynak, valamit kockázatosnak tartom szülőre, gyerekre és társadalomra nézve ezt a viselkedést, és felháborít, hogy az ő attitűdjük, önzésük, protekciózásuk, és olykor kíméletlenségük mennybe van menesztve, de legaábbis elfogadva, azaz könnyen találnak igazolást a környezetükben, a nagyitól az óvónőn át a magazincikkig és a kormányzati családbarát kommunikációig bárhol.
Szerintem ez szerep, és képmutatásra hajlamosít, és bár erről nem írtam, további gond, hogy van, aki csak mások előtt játssza, hogy ő milyen gondoskodó, családcentrikus, igazából cikis menekülőútjai vannak, és frusztrált a szülőségétől, amit rejtett módokon le is ver a gyereken.
Egyébként a gyerekmániások meg túlparázók nem hagyják meg nekem a döntést, hanem keményen büntetnek és stigmatizálnak érte.
Ha szétnézel a blogon, láthatod, hogy harmadik éve elemezzük, fejtjük meg a család, párkapcsolat, gyereknevelés jelenségeit. Nem embereket, hanem működésmódokat, attitűdöket. Egyetlen olyan ismerősöm sincs, amelyikre ez a fenti jellemzése a jelenségnek pontosan illene. Tendenciákról, következményekről szólni hasznos. Ha az életem nem is fáklyásmenet, elég élesen látom a világot és benne magamat is, és ez fontos felismeréseket, valamint beszélgetéseket indít el, ezért járnak ide ennyien, azok, akik hasonló érzékenységűek, beállítottságúak, és ezért ez a blog címe.
KedvelésKedvelés
Igen ezert jarunk ide,mert a kozos gondolkodas elore visz,nos, ezert!Egyetertek!😃
KedvelésKedvelés
Ójaj, én bizony belebetegednék, ha nem lenne saját életem, ha nem dolgozhatnék, ha nem járhatnék el a férjemmel kettesben. Ettől még hajnalonként titokban meglesem, megszagolgatom és megpuszilgatom a kis-nagyfiamat és csodálkozom, hogy ez a gyerek még mindig gyönyörű, ennek a gyereknek még mindig nem büdös a lába. De hogy az egész életemet ez tegye ki, az elképzelhetetlen. Én egyébként valahol csodálattal nézek azokra, akik képesek magukat teljesen átadni az anyaságnak. Olyan csodálattal, amilyennel a távoli bolygókról érkezőkre is néznék. Nagyon érdekes, de nem értem, nem tudok, nem szeretnék azonosulni.
KedvelésKedvelés
Bevallom, én még fogadóórákra sem jártam soha, csak szülőikre. Én, aki pedagógus anya gyereke vagyok. Kaptam is érte a nagyitól nem egyszer, hogy nem törődöm a gyerekkel.
KedvelésKedvelés
Én eljártam, eljárok, de szerencsére nagyon kevés van belőlük, azt meg kibírom 🙂
KedvelésKedvelés
Engem is letoltak a múlt héten. A fiam osztályfőnöke, aki most jelzi telefonon, hogy gond van. kérdezem, eddig miért nem.
Válaszok:
Tavaly is beszéltünk. (? eltelt fél év, friss gondok vannak, nőtt a gyerek)
Anyuka nem nézi az ellenőrzőt. (Nem. És az e-naplót sem, de meg szoktam kérdezni a fiamat, mi a helyzet.)
Csak év elején járt itt. (Nem, utoljára két hete, nem szólt egy vak hangot sem, hogy régebb óta vannak gondok, és beszélnünk kellene.)
Nem jár fogadóórára. (Nem, valóban nem erre használnám a bébiszitter-kvótámat. Viszont délelőtt bármikor be tudok menni.)
Tapintható rosszindulat.
KedvelésKedvelés
Igen, a tanári rosszindulat iszonyú méreteket ölt, de ez messzire visz. Hogy a gyereknek beszólnak, mert bajuk van a szülővel. Hogymegengednek maguknak olyan mondatokat, hogy “ha volt eszed elmesélni, hogy bántottalak, akkor mondd el azt is, hogy nem tanultál mára”. Borzalom.
KedvelésKedvelik 1 személy
Talán mostanra fáradtak el a tanárok, gyerekek. Nekem is ezen a héten kellett bemennem a gyerek iskolájába. Gimnázium.
Nem embernek való terhelés a heti 35 óra, az értelmetlenül felduzzasztott tananyag.
KedvelésKedvelés
Nincs mentseg -plane az , hogy 35 ora munka- a zsigeri rosszindulatra.
(Egyebkent ha mar ugyis benn kell lenniuk a suliban ugyan miert is elerhetetlenek?En tovabbra sem talalok delutan szaktanart az iskolaban. Biztos elolem bujkalnak 😦 )
KedvelésKedvelés
Nem 35 óra munka, hanem 35 TANóra. Az munkában, ha jó a tanár, a többszöröse.
KedvelésKedvelés
a vonatkozó törvényt idézem, az a tuti:
“(5) A nevelési-oktatási és a pedagógiai szakszolgálati intézményekben pedagógus-munkakörökben dolgozó pedagógus heti teljes munkaidejének nyolcvan százalékát (a továbbiakban: kötött munkaidő) az intézményvezető által – az e törvény keretei között – meghatározott feladatok ellátásával köteles tölteni, a munkaidő fennmaradó részében a munkaideje beosztását vagy felhasználását maga jogosult meghatározni.
(6) A teljes munkaidő ötvenöt-hatvanöt százalékában (a továbbiakban: neveléssel-oktatással lekötött munkaidő) tanórai és egyéb foglalkozások megtartása rendelhető el. A kötött munkaidő fennmaradó részében a pedagógus a nevelés-oktatást előkészítő, nevelés-oktatással összefüggő egyéb feladatokat, tanulói felügyeletet, továbbá eseti helyettesítést lát el.
”
innen:
2011. évi CXC. törvény
a nemzeti köznevelésről
szó nincs 35 TAN óráról
én senkire nem vagyok irigy, nem méricskélek, nem vagyok rosszindulatú. tényleg nem.
akkor szoktam kissé indulatos lenni, amikor elérhetetlenek, a szülő felé semmilyen kötelezettségük nincs és kontroll erről az oldalról (szülői oldalról) nulla.
de a hiányosságokra, a rossz munkavégzésre, a szakma szabályaira fittyet hányásra érvként előhozni hogy neki mennyi a fizetése és hány órát kell dolgoznia – nem tetszik. nem oké.
KedvelésKedvelés
Aha. Akkor ez napi 7 óra munkát jelent. Most abban benne van az ebédidő?
KedvelésKedvelés
na én meg pont azért nem járok, mert pedagógusgyerek vagyok. Rendszeresen visszatérõ jelenet volt gyerekkoromban, hogy anya hazajön az általa tartott értekezletrõl totál elgyötörten és sóhajtozik, hogy milyen hülyék a szülõk 🙂
KedvelésKedvelés
Én is pedagógusgyerek vagyok, anyám egyszer sem volt fogadóórán, értelmetlenek tartotta. Gimnáziumban már a szülői értekezletet is hanyagolta. gy volt a legjobb mindenkinek.
KedvelésKedvelés
Én azért a szülőire járást fontosnak tartom, mert az iskola azon keresztül tud velünk kommunikálni.
KedvelésKedvelés
Rengeteg lehetoseg lenne a kommunikaciora. Az emberi, az igazi, az egyuttmukodo kommunikaciora.
Mindezekre a szuloi nem alkalmas. Oda jarulas a nagy szent iskola es tanar ele, ahol a nagy es bolcs iskola es tanar kinyilvanitja az o nagy es szent elveit.
Utalatos, a fogadooraval egyutt.
Ha az iskola nyitott lenne se fogadoorara, se szuloira nem lenne szukseg.
Nekem kitorolt program:evnyito, evzaro, szuloi, fogado ora.
(Na jo vannak kivetelek, ha a gYerek kifejezetten keri)
KedvelésKedvelés
azon gondolkozok, hogy ez a fajta ‘mindent megteszünk a gyerekért’ mennyire valós és tömeges jelenség a fórumok világán kívül?
KedvelésKedvelés
Amanita!Jol gpndold, elegge nagy a kulonbseg az orszagban,regionkent is,de a fovarosban is nagyok a kulonbsegek!Van ahl minden a gyerek korul forog, de sajnos sok helyen csak a mindennapi etel eloteremtese a fokusz!
KedvelésKedvelés
Itt Budán és az agglomerációban, a középosztályban tömeges. De csalóka persze. Mert ha a szakmailag sztár apuka dicsekszik a csodálatos gyerekével, az bűntudat is, hiszen alig van velük.
Rengeteg pénz, figyelem, emberi erőforrás megy el buta kényeztetésre, gyerekszórakoztatásra, önállótlanságra nevelésre. Nincsen tudatosság, igazi mérlegelés a döntésekben. Folyton másokat figyelnek. Divat a fejlesztés, a bébiangol, a külföldi csereév, a különóra, az X-box, akkor megveszi, megszervezi, és így éli meg, hogy ő gondoskodó, miközben neki van az az igénye, hogy megélhesse, hogy ő jó szülő, és ezzel el is leplezi a saját élete csődjét, párkapcsolata gondjait, személyes fejlődése hiányát. Nagyon veszélyes állapot az, amikor felfal valakit a család, mind megroppan negyvenes éveire, néhányan látványosan.
Sok szülő béleli ki a gyerek életét nagy erőkkel, költi a saját elemi igényeiről való lemondás árán is utolsó forintjait feleséleges vackokra, karácsonyra kierőszakolt tárgylistára, meg fájdítja olyasmi miatt a fejét, ami a gyerek dolga volna, és jót tenne neki, ha felelősséget vállalna. Nincsenek valós információik, sem tudatosságuk ahhoz, hogy igazán a gyerek érdekét nézzék, és ez itt a gond. Hogy mindez a gyereknek sem jó. Mintákat követnek, családi meg környezeti hatásokra teszik, amit tesznek. Mítosz a gyerek, vagyis nem racionális, meg nem kérdőjelezhető ez, hogy a Család.
KedvelésKedvelés
azért is kérdezem, mert nekem a nagy jószülõség olyan, mint egyes fészbukon villantott életek, ahol minden nap egy romantikus vígjátékba oltott kalandfilm, de ha ismered az embereket, akkor tudod, milyen messze van ez a realitástól.
Ugyanezzel a gyakorlattal próbálnak kimerevített képeket pergõ valóságként eladni a jószülõk is, de én konkrétan 1 családot ismerek, ahol tényleg nyomják a prémium programoztatást, itt úgy saccra 1 hónap választja el az anyukát az összeomlástól.
A többiek meg a túlélésre játszanak. De az én gyerekem még nem iskolás, gyanítom, akkor jön az igazi cirkusz, fõleg mivel nekünk egy olyan iskola a körzetes, ami nagyon felkapott.
KedvelésKedvelik 1 személy
Mitől felkapott, úgynevezett jó suli? Nektek biztos a helyetek, ugye? Milyen cirkuszra számítasz, vetélkedő a szülők között?
KedvelésKedvelés
hogy jó-e, azt nem tudom, meg azt sem, hogy általános iskola esetén ez mennyire értelmezhetõ kérdés. Én azt gondolnám, hogy mindegy az iskola, ha a tanítóval megvan az összhang ( a gyereknek, nem nekem). Ezt viszont elõre nem tudom kiszûrni, ezért sem válogatok lázasan a sulik között, hanem megy a körzetesbe.
Onnan tudom, hogy felkapott, hogy az itt tanuló ismerõs gyerek kosztályában kb 5 gyerek van a környékrõl, a többi protekcióval vagy átjelentkezéssel került ide. Hogy biztos-e a helyünk? Nem tudom, abból gondolom, hogy az iskola utcájában lakunk. Örülnék, ha biztos lenne egyébként, mert a fenntartható és élhetõ élethez jól jönne a kis távolság.
Hogy milyen cirkuszra szàmítok? Leginkább semmilyenre. Arra utaltam, hogy ha valahol tömegesen láthatom majd a posztban leírt jelenséget, az talán az iskola lesz.
KedvelésKedvelés
Nem mindegy az iskola sem, mert ha lehetetlenek a körülmények, avagy érzéketlen, külsőségekre figyelő, buta az igazgató, akkor nem jut/nem ad termet, lehetőséget, elismerést, osztályt épp a jó pedagógusainak, akik ettől elmenekülnek vagy kiégnek.
KedvelésKedvelés
Nagyon sokan bizonytalanok a mai szülők közül. Félnek, hogy a gyerek lemarad, ha kimarad. Így fizetnek erejükön felül minden faszságot, csak nehogy miattuk ne végezzen egyetemet a gyerek.Apuka általában elegánsan levonul a terepről, marad szívni édesanya, a kikérdezéssel, hurcolással, kézműveskedéssel. És minden beszélgetésnél kiderül, hogy a hozzám hozott gyerek összes iskolai kudarcát és problémáját a szülők közötti elintézetlen , kibeszéletlen , évek óta hurcolt szar okozza.
KedvelésKedvelés
Ó, jaj, akkor nálunk is?
KedvelésKedvelés
Kedves Anyuka! Amennyiben az Ön eseménytelen, dicstelen, örömtelen ( orgazmusmentes)Életében szintén a gyermek ( A GYERMEK ) a Fénypont, a Csoda, a Megismételhetetlen Egyetlen,Kivételes Teremtmény=Gyerkőc, nos, ebben az esetben feltétlenül ez a helyzet Önöknél is.Amennyiben örömöt okoz Önnek a tundra éghajlati viszonyainak szerda este fél 8-kor való megtanulása és annak auditív emlékezet útján való megtanítása Gyermekének, a Kis huncutnak, aki egész kibaszott délután lövöldözött onlájn azokra a tetves rohadékokra ..nos, igen, Drága Anyuka, azaz Tisztelt Szülő. Kérem, haladéktalanul keressen fel a probléma feltárása érdekében, esetleg keressen haladéktalanul egy kávás kutat. ( Dehogynem tudja, mi az, ötödikben -azaz tavaly-tanulta )
Maradok tisztelettel: A Tanár.
KedvelésKedvelik 1 személy
Értem az iróniát, de azért ez nagyon gonosz…
KedvelésKedvelés
Sajnálom, ha így látod. Eszembe sem jutott, hogy bántó lehet, annyira karikírozott.
KedvelésKedvelés
Karikírozott, igen, de talán magamra ismertem? Persze nem kéne…
KedvelésKedvelés
Szerintem ez óriási. Mindig örülök, ha újra megtalálom.
KedvelésKedvelés
Nyugat-Magyarország, megyeszékhely,értelmiségi munkakör, középosztály: tömegesen látom ezt a kolléganőim körében.A gyerek a minden, a csodás, a zseni (nyilván mindenki így látja a saját gyerekét, de azok alapján, amit hallok, az egész megye tele van olyan gyerekekkel, akik egyszerre állhatnának a kifutón és vehetnék át a Nobel-díjat egyszer). Különórára járni _kell_, mert amúgy nem lesz belőle semmi, tornára járni _kell_,mert eltunyul, minden kell, amit csak meg lehet adni a gyerkőcnek, arról viszont nem szól a száma, hogy a ded ezt akarja-e. A legnagyobb felismerés akkor ért, amikor rájöttem, hogy szinte valamennyiüknél, ha a családról mesélnek, hiányzik a férj, említés szintjén se jelenik meg, csak a gyerek van, és a férj semmilyen szinten nem venne részt a család életében (pedig van ahol tudom, hogy nem így van, a férj is jelen van a közös programokon, csak anyuka ezt elfelejti…). Szerintem ennek nagyon komoly üzenet-értéke van az adott párkapcsolat vonatkozásában,de már többen kifejtették ezt előttem 🙂
Amikor megláttam a bejegyzés címét, eszembe jutott egy másik jelenség, amit sajnos szintén sokszor tapasztalok. A környezetemben van jó pár olyan korombeli nő/lány (28-30), aki viszonylag korán, a húszas évei közepén férjhez ment, sokszor élete első szerelméhez, és most kezdenek rájönni, hogy ez nem feltétlenül volt egy okos döntés, a nagy Ő nem is olyan nagy, és talán őket mégse teremtette egymásnak az ég. Ezek a nők kivétel nélkül úgy gondolják, hogy ha gyereket vállalnak, minden meg fog változni, újra kisüt a nap szerelmük egén, visszaszáll a rózsaszín köd, blabla. Egyikükbe se merül fel, hogy meg kell beszélni a gondokat,le kell ülni a másik féllel, és először önmagukban kell rendet tenni, csak utána lehet meghozni egy akkora döntést, mint a gyermekvállalás. Mintha nem fognák fel, hogy a gyerek nem kötőanyag, nem pótlék, hanem önálló entitás, akinek nem lenne jó olyan házasságban születni, ami eléri a verbális bántalmazás szintjét (konkrét eset 1.), vagy ahol a feleség maga dönt teljesen egyedül ebben a kérdésben (konkrét eset 2: a feleség 2 hónapja a férj tudta nélkül nem szed fogamzásgátlót, mert meg akarja lepni őt majd a babával, aki ” megoldás lesz minden bajunkra”, amik többek között kőkeményen anyagiak is).
Éva, nem tudom, hogy írtál-e a témáról, de érdekelne a véleményed, miért van az, hogy ezek a nők zsigerből utasítják el a kommunikációt a férjjel, családdal, bárkivel, szemmel láthatóan működőképtelen, diszfunkcionális házasságba akarnak gyereket vállalni (és nyilván olyan anyák lesznek, mint a bejegyzésben említettek)?
KedvelésKedvelés
Van egy ilyesmi:
KedvelésKedvelés
Köszönöm, meg fogom mutatni egy kedves ismerősömnek, aki épp így próbálja elrontani az életét, és nagyon remélem, hogy nem a kávéscsésze hozzám vágása lesz a reakciója.
KedvelésKedvelés
Nem hiszem, hogy így beleszólhatunk mások döntéseibe, és azt sem, hogy van ilyen felelősségünk. Ezek: új gyerek, férj, önigazolás, biztonság nagy erők ám. a legnagyobbak. Inkább beszélgess vele sokat, támogasd.
KedvelésKedvelés
Van az úgy, hogy ami nekem kívülről, józanul elrontás, az annak, aki benne van, módosult tudatállapottal, az annak a minden, a mély tapasztalás. Vagy ráébred arra, amit én régóta látok, vagy sosem, és mégsem érzi magát kevesebbnek, elrontott életűnek.
KedvelésKedvelés
Épp tegnap mondtam egy anyukának, hogy kezdje el a saját életét élni. Elhozott hozzám egy 12 éves gyereket, mert ő már belefáradt a mindennapi tanulásba, keres maga helyett valakit, aki segít a gyereknek. Naponta.A4-es lapon szabályos listát írt arról, hogyan zsigereli ki őt a családja. Felolvasta, ott ült a férje is, meg a 2 gyerek. Horrorisztikus élmény volt.
KedvelésKedvelés
ha mar belatja az nem egy lepes elore? (ahhoz kepest mint ha fel se fogna?)
KedvelésKedvelés
Olyan érzésem volt, hogy nem először hallják tőle. Mondja, mondja, mondja, de már a gyerekek is eleresztik a fülük mellett. Már régen nem a gyerek tanulásáról volt szó, hanem az elbaszott párkapcsolatáról. Abban meg ugye nem én vagyok a kompetens.
KedvelésKedvelés
csupa mosoly, mindig kedves anyukaság csak álarc, a műsor kifelé szól. Ezek szerint nem tévedtem. Kisebbik fiacskámmal járunk fejlesztésre, mert kell. Ott az egyik anyuka az 5 éves gyerekhez angolul beszél, mert hát hadd tudja már az agyerek! Nem akarja tudomásul venni, hogy sérült a kisfiú, pedig a vak is látja! Egyébként jó dolog a fejlesztő, de csak akkor vigye már az ember a lurkót, ha muszáj. Az én kicsimnél áll fenn egy kis idegrendszeri éretlenség, jót tesznek neki a foglalkozások, sokat fejlődött tényleg.
KedvelésKedvelés
Lemaradt a mondat eleje, az lett volna,hogy: “Néha az az érzésem támad,…” 😀 Majd jobban figyelek eztán.
KedvelésKedvelés
A protekciózás nehéz kérdés. Alapból egyetétek, hogy utálatos dolog, de azt is tudom, hogy a szuperkorrekt szülők gyereke gyakran egyszerűen úgy érzi, hogy nem álltak ki érte a szülei. És ez rossz érzés. Persze egy ideális világban minden gyereknek egyenlőek az esélyei. És erre lehet törekedni ebben a nem-ideális világban is. De egyensúlyozni kell eközött és aközött, hogy a gyerek néha érezze, hogy a szülő “elfogult” felé, mert mégiscsak az ő kölyke. Nem ilyen undorító másikkal kibaszós módon, csak elvétve, finoman. Persze nekem nincs gyerekem, de én olyan szülők gyereke vagyok, akik még vissza is fogták a teljesítményemet, nehogy már azt képzeljem, hogy különb vagyok másoknál vagy hogy extra bánásmódot érdemlek, csak azért mert az ő gyerekük vagyok. Pedig hát azért de. Vagy nem?
KedvelésKedvelés
Szerintem a protekciózás (felvétel bebiztosítása) társadalmilag káros, és a gyerek irányába is rossz üzenet. Az az álomiskola egyáltalán nem biztos, hogy annyival jobb, hogy ennyit megérjen, főleg ha nem is a gyerek képességeinek való. Én kivagyok a lusta, mindent biztosnak vevő, nyavalygó, beprotekciózott gyerekektől, teljesen mások, mint a valódi teljesítményűek. Ha változást érhetnék el, azt mondanám, legyen tehetséggondozó meg felzárkóztató intézmény vagy inkább osztály mindenhol, ide az egészen speciális esetek járjanak részben, heti pár órában, amúgy mindenki járjon a minél egyeletesebb színvonalú körzetikbe legalább általánosban. Utána meg döntsön az igazi teljesítmény, érdeklődés, ne a tanári önkényes osztályozás meg a protekció. Vagy legyen (részben) fizetős, de legyen ösztöndíj meg minden szociális helyzet és képesség alapján.
KedvelésKedvelés
Szerencsere egyetlen jo dolgot mondhatok el apam nevelesi modszereirol, nem turte a protekciozast, kiskapukat, mutyizast, ferde utakat. Baratja felajanlotta neki, hogy felvetet egy szuper elit iskolaba, de apam hallani sem akart rola, pedig anyu nem zarkozott el. Helyesnek tartottam magam is mert ez volt a termeszetes, ezt lattam mindig, ezt a megingathatatlansagot, megvasarolhatatlansagot. Valoszinu, hogy jobb karriert futok be, ha abba a suliba jartam volna, de ez nem volt erv sohasem. Kapja mindenki azt amit megerdemel a korabbi teljesitmenye alapjan. Pont azert van ennyi idiota barom kulcs pozicioban, mert megy a protekciozas kicsiben es nagyban. Valoban nagyon karos, tulajdonkeppen belathatatlan kovetkezmenyei lehetnek.
KedvelésKedvelés
Nekem egyetemi felvételikor nagybátyám mondta: ha helyhiányra hivatkozva nem vesznek fel (magyarul vettem az akadályt, csak protekcióst nyomtak be elém), akkor, de csak akkor szóljak, segít (értsd: alighanem erősebb az ő protekciója). A saját gyerekeire természetesen ugyanez vonatkozott.
KedvelésKedvelés
Igen, azt hiszem rosszul használtam a szót. Nem a felvetetésre gondolok, hanem ilyen kisebb dolgokra. Sajnos Mo.-on minden igy mukodik. Ha nem jarsz be fogadoorara, a tanar a gyereket le se fogja szarni. Nagyon ritka az a tanár aki odafigyel minden gyerekre egyformán. Ha rákérdezel, hogy mit gyakoroljatok otthon, akkor csak jobb lesz az a dolgozat. Persze mint szülő dönthetsz úgy hogy abszolút semmi kivételezés, semmi eltérés az alapszolgáltatástól ne legyen. Nekem a diplomás szüleim abszolút soha semmilyen iskolai dologban nem segítettek, mondván, hogy “Pistikének se segít senki” (szegény munkásgyerek az osztályban. Ettől társadalmilag ugyan lehet, hogy érzékenyebbé váltam, de a szüleim részéről nemtörődésnek éltem meg. Inkább segítettek volna Pistikének is 🙂
Van olyan, hogy egy rossz teszteredmény után bemegy a szülő, és elmondja a tanárnak, hogy éppen válnak, és a gyerek nagyon kivan, és ezért rosszabbul teljesít, nem tudom. Ez is előnyszerzés valahol, mert a másik gyerekhez képest plusz figyelem kérése, de törődés is a szülő részéről? Hát abszolút ingoványos talaj ez.
KedvelésKedvelés
Ez valoban mas. Az tenyleg szar ha se figyelem, plane segitseg nem jon a szulotol. Abban sem latok rosszat, ha a szulo kiall a gyerek mellet mondjuk egy rosszindulatu tanar ellen, de abban mar igen, ha azt gondolja mindig csak a gyereknek lehet igaza, tok mindegy milyen hulye az a gyerek es folyton oktatjak, kiosztjak a pedagogust. Ismerek par ilyet, jajj!
KedvelésKedvelés
Mostanában sajnos az a helyzet, hogy vannak a jó elitiskolák, amik tényleg jók, és ahova az értelmiség kőkemény harcok árán próbálja benyomni a gyerekeit, van pár közepes gimi, ami úgy, ahogy elmegy, néhány nagyjából normális szakközép, aztán azok alatt az egyre alacsonyabb szintű szakközepek, meg az alkalmanként gladiátorképzőnek becézett szakmunkásképzők, ahonnan aztán semerre nem nagyon lehet továbbindulni. Az, hogy hova mész továbbtanulni, vagy mész-e egyáltalán, már az általánosban, sőt néha már az oviban eldől, mert ha nem tudja a szülő beverekedni a kölköt egy normális iskolába, akkor onnantól nagyon nehéz dolga van…
KedvelésKedvelés
Nekem a protekciózásból az jön le konkrétan, hogy a szülő nem bízik a gyereke képességeiben (viszont bízik a rendszer romlottságában).
KedvelésKedvelés
Fiam gimijében történt tavaly, hogy egy 15 éves fiú kiugrott az emeletről elkeseredettségében, mert aznap kapott egy igazgatói intőt, és beparázott, hogy mit kap otthon emiatt. Súlyosan megsérült, de életben maradt, az elméje sem károsodott.
Mély nyomot hagyott bennem az eset, és elgondoĺkodtam azon, vajon miféle nyomás nehezedik erre a fiúra otthon, ha erre képes volt
KedvelésKedvelik 1 személy
Én sokszor gondolkoztam komolyan az öngyilkosságon középiskolás koromban. Kb. 11-12 éves koromtól folyamatosan pszichikai és fizikai terrort éreztem apám részéről. Fenyegetett és vert, ha valami nem tetszett. Később is, amikor tudott megalázott. Betegesen önző és primitív volt és maradt a mai napig.
Amitől teljesen kész lettem. Van ez a videó, ahol Afrikában az au-pair veri a gyereket. Ezt nézte anyám, erre apám megszólal:”Hát ez valami hihetetlen, hogy vannak ilyen emberek…persze a négeren volt a hangsúly, hogy azok ilyenek, stb.”
Majdnem nekiugrottam, aztán csak annyit mondtam hogy:”Te aztán a szeretet angyala voltál. Még szép hogy magaddal kapcsolatban szép emlékeid vannak.”
Hihetetlen mennyire gusztustalanul álságos és vak tud lenni az ilyen szülő.
KedvelésKedvelés
Nálunk alter körökben a legtöbb ismerős családban hozzánk hasonlóan ridegtartás van. A kölyköknek segíteni kell a háztartásban, senki sem kíváncsi rá, hogy mi a leckéje, vagy be van-e pakolva a táskája, az az ő dolga. Én simán azt is rájuk hagytam nagyobbacska korukban, hogy mínusz tízben tornacipőben megy suliba. Ha fázik, holnap talán több esze lesz. (Ebben a témában apuka erőszakos volt hálistennek helyettem is.) Programot meg mindig találtak maguknak, most kigugliztam, mi az az Alma koncert, jajjjjjj. Bár én ilyen kézműveskedős vagyok, ha hozzánk jöttek más kölykök, akkor mindig felajánlottam, hogy akinek van kedve, az csinálhat ezt-azt. De nem klotyópapír-gurigából Mikulást.
KedvelésKedvelik 1 személy
Nálunk is ridegtartás volt. Azért én örültem volna, ha nem vagyok hülyének elkönyvelve, ha első nekifutásra nem megy valami, meg ha egy tanár kedvtelésből aláz, akkor az nem az “életre készítés” gyakorlata tizenkét évesen. Csak olyan jól esett volna, ha egyszer is kiáll mellettem egy felnőtt.
KedvelésKedvelés
Egyetértek.
Ha a ridegtartás egyenlő a gyerek érzelmi elhanyagolásával, problémáinak fel nem fedezésével, akkor azt én nem tudom ünnepelni.
Nekem nagyon hiányzott valami a gyermekkoromból, amit felnőttként nagyon nehéz bepótolni. És a szüleim a mai napig nem hiszik el, hogy ez nekem annyira szar volt. Mert ők “mindent megadtak nekem, amit tudtak”. És ez nyilván igaz is. Csak ha egy gyereknek nem elég a ridegtartás, vagy valami gond van, és ezt a ridegtartásban nem veszik észre a szülők, ott súlyos sérülések keletkezhetnek.
” Programot meg mindig találtak maguknak…” – az én szüleim is ezt hitték. Pedig végig stresszeltem a gyerekkoromat, görcsöltem, hogy legyenek barátaim, hagytam magam megalázni más gyerekek által, csak hogy ne legyek egyedül. Pedig az a durva, hogy nagy családban nőttem fel, csak két nagyobb testvérem addigra már élte a tinédzseréletét. Elvileg szép volt a gyerekkorom. Nem éheztem, nem fáztam, még talán a leckémet is megnézték, sok időt töltöttünk a vidéki nagyszülőknél. Mégis végig bőgtem az egészet, és a mai napig gyomorgörcsöm lesz, ha rágondolok, milyen volt gyereknek lenni.
😦
KedvelésKedvelés
Ezt nagyon is át tudom érezni, nekem se hiszik el, és nekem is szar volt. Anyukám ilyenkor folytaon azt mondja, hogy “de hát csak nem volt minden olyan szörnyű”! Retteg attól, hogy de igen. Ugyanis, ha voltak is jó dolgok, amikre jó érzés visszaemlékezni, az a hangulat, hogy nem vagyok jó, nem értek semmit az egészből, az mindent belengett.
KedvelésKedvelés
Hú, hát ez a téma nagy szívügyem nekem is. Nekem van olyan szerencsém, hogy egy kamaszt, és egy totyogót nevelek egyszerre. A kamasz szép rálátást biztosít a most biobulátán és anyatigristejen felnövő gyermeki lét buktatóira. Azokra, akik tátott szájjal kérdezik tőlem, “hogy dehát hogyhogy nem vittem még babaúszásra szegényt, mikor azt úgy élvezik a picik”( bevittem a Balatonba, az nem tetszett neki, uszodába járni utálok, tiszta haszon) akik azt mondják “hogy szegénykém biztos sokkot fog kapni annyi gyerektől a bölcsibe, hát még olyan pici” akik szerint “csak a legjobbat érdemli mindenből” akik folyamatosan nyomatják a foglalkoztatófüzetet, akik angolul tanítják meg először, akik babanaplót írnak on és offline, akik hónapokig keresgélnek mire végül megtalálják a megfelelő babaszobabelsőt, és akik éjjel nappal bőszen fórumoznak pszichopata stílusban veszekedve a vasalásról meg a házimunka fontosságáról, akik szerint egymás sárba tiprása vicces.
Nem tudom éppen ezért minden esetben a társadalmat okolni a nők szar helyzete miatt, mert ha belepillantunk egy női blogra, elképesztő gonosz, áskálódó, buta tömegek feszültséglevezetését figyelhetjük meg, akik azért annyira feszültek, mert ŐK maguk eldöntötték, hogy szent életcélnak jó lesz az anyaság, a gyerek. Persze eljátszák a hattyú halálát, hogy de hát a munkájuk milyen fontos volt, egyszer valaha. Eljátszák, hogy jaj nekik kell a felnőtt társaság, osztogatják a közhelyeket, hogy úúúgy belefásultak, aztán gyorsan azért szülnek még egyet, meg tologatják a szabadsággal a munkábamenést, meg inkább írnak még egy kommentet, minthogy kezdjenek magukkal bármit is. És szívből gyűlölik azt, aki egy kicsit is ki tudja dugni a fejét ebből az általuk gerjesztett szarhalomból, és próbál, küzd, élvezi. Az a bezzeg. Aki hazudik.
Mert csak az a jó, hogy mindent megadsz a gyereknek, közben meg vered a klaviatúrát, hogy milyen szarul érzed magad mindettől. Aztán meg persze jön a nagy kiégés. 40 felé ezek a nőtársak szoktak mélységes mélyen megutálni mindent és mindenkit. Beleértve önnön sarjukat is. És szerintem ez a legszomorúbb. Nem a lázadás, nem az, hogy elválnak, (az amúgy is borítékolható volt, hanem AHOGY elválnak,) mert anyukából előtör a kontrolálhatatlan önmegvalósítás, a felszabadulás, és ennek változatos hangot adva gyakorlatilag az addig elfojtott feszültség miatt tönkretesz maga körül mindent. Hanem, az a sok magára hagyott gyerek. Aki előtte ahhoz volt szokva, hogy viszik a szolfézsra meg a Maldívra. Most kap egy drága okostelefont, és hirtelen tudjon mindent. Jöhet a leszarás.A totális. Akkor meg hirtelen anyukából előtör a ridegtartó, jaj háttemég ezt se tudod? személyiségletörő agresszív vaddisznó, aki a saját kudarcát összemossa a gyereke esetlenségeivel (nem, nem tudom, mert SENKI NEM TANÍTOTTA MEG KORÁBBAN) Jó rálátás egy kamasz a hátban, mert így tudom, hogy a most vakbuzgók is baromira megunják, elfáradnak, kiégnek, tehát ez a recept semmiképp se követendő. Valami más kell, amiben minta hiányában csak magamra és persze a férjemre számíthatok, és éppen ezért egyedül is vagyok mint anya. (És lassan, mivel a korosztályom értelmes tagja mind elszivárog, egyedül maradok mint ember is, és úgy érzem soha nem lesznek barátaim már.)
Nem akarok eljutni odáig hogy leszarjam és utáljam a gyerekeimet, amiért elvették az életemet. Még akkor sem, ha most ez a trendi. Imádom, szeretem a kölykeimet, a nagyot is, akit még kicsiben kaptam. Nagyon figyelek rájuk, az életemet odaadnám értük, ha arról lenne szó. De szerencsére erre senki nem kér. Se hirtelenjében, se szép fokozatosan. Főleg nem ők.
KedvelésKedvelés
Nagyon fontos nekem a kommented. Jól értem, a nagyot nem te szülted?(“kicsiben kaptam”)
KedvelésKedvelés
Igen, a férjem ivadéka. Sikerült kifognom egy ilyen odaadó, aztán csúnyán lázadó anyukát a másik oldalról, aki szintén megharagudott a világra 40 körül, és számon kérte az “elnyomást” mindenkin, főleg a saját gyerekén.Lelépett egy 10 évvel fiatalabb sráccal, aztán mikor észbe kapott már oda volt minden.
Természetesen rendeződtek a viszonyok, de van ami örökre eltört. A gyermek velünk él, mert itt érzi magát otthon, itt van biztonságban. Én egyébként kedvelem az anyját, közel lakunk egymáshoz, nincs konfliktus, és egy-két kisebb esetet és anyai féltékenységet (amit még meg is értek valahol) leszámítva soha semmi gondunk nem volt egymással, ha bármi van, engem hív fel, és nem a férjemet. Megértjük egymást, szóval nincs bennem ellenszenv, jóval később érkeztem a képbe mint ahogy ő viharosan távozott, tiszta sor volt az egész. Biztosan nagyon nehéz neki, én nem tudom hogy élném túl.
A fia nem bírja. És ez nagyon szomorú. Én kapom a kigondolt ajándékot szülinapra, spórolt pénzből, ő kapja az általam vett jó minőségű deszeret, általam becsomagolva, hogy nehogy rosszul essen neki hogy a fia elfelejti. Én vagyok az, akivel a szexelésről, a lányokról, a problémákról, a világ működéséről beszél, az anyja az, akivel a menzai ebédről. Én vagyok az, akivel vásárolni jár,(érdekes módon az anyja ezt fájlalta a leginkább) aki szülőire megy (vagy az apja) és én vagyok az, aki betéve tudom az összes osztálytársát, a kedvenc focicsapat kapusának a nevét, azt, hogy mikor van meccs, én vagyok aki felveszi neki a meccset, aki minden reggel a mai napig csinálja a tízórait,meg a reggelit és nem azért mert ő nem tudna, hanem mert tudom hogy jobb iskolába menni úgy.
És nem én akartam hogy így legyen. Semmit nem tettem “csak azért” hogy megmutassam lám lám én mennyivel jobb vagyok. Én a mai napig mindent elkövetek annak érdekében, hogy a fiam-bár én nem így gondolok rá, az egyszerűség kedvéért így szoktam hívni idegen helyen- szeresse az anyját. Akár jobban mint engem. Mert én nagyon szeretem őt, és azt szeretném, hogy egészséges viszonya legyen lányokkal, hogy egészséges lelke legyen, meg tudjon bocsátani, boldog legyen, hogy el tudja fogadni azt a szeretet is, ami onnan jön, és el tudja fogadni, hogy az anyjának volt néhány rossz húzása. Jelen pillanatban, csak azért jár át oda, hogy ne bántsa meg. Korábban azért járt, hogy üvöltözhessen vele.
Nagyon el lehet cseszni ezt a dolgot kamasz korban. Nem csak a gyerekek hülyülnek meg, hanem a szülők is elfáradnak. Főleg a már említett túlbuzgók, és sokszor hiába minden utána. Csak a sérülések jönnek. Az igaziak. Nem olyanok mint a babaúszás meg a fejlesztőfüzet hiánya.
KedvelésKedvelés
Remek ember vagy.
KedvelésKedvelik 1 személy
Szerintem nagyon jól leírtad a lényeget. Az a jelenség nekem is ismerős, amikor a szülő mindent megcsinál a gyereke helyett, aztán egyszer csak ráun, és csodálkozik, hogy a gyerek egy vajas kenyeret se tud megkenni egyedül. Vagy nem tud egyedül kitölteni egy űrlapot. Honnan is tudná, ha soha nem tanították meg neki?
KedvelésKedvelés
Ha ezt a bejegyzést most sok volt évfolyamtársam látná, akik létét a baba határozza most meg…!
De nem látják 😦
Leválás: egyik ismerősöm külföldi férfihoz ment hozzá, ki is költözött hozzá. Ott szembetalálkozott azzal a jelenséggel, hogy a szülők a gimit végzett gyerekeiket elpaterolják maguktól. Nem szokás mamahotelt fenntartani. Albiba mennek a fiatalok, és nem kapják hazulról a valagnyi zsét, hanem munkát vállalnak a suli mellett, vagy ösztöndíjra pályáznak, hogy el tudják tartani magukat. Ha baj van, segítik a gyereküket, de alapvetően az önállóságot preferálják.
KedvelésKedvelik 1 személy
Sajnos itthon ez is nehezebb. Erettsegivel, 500 ft/oradijert, fekete melo var a gyerekeinkre. Abbol enni sem lehet, nemhogy alberletet fizetni. De alapvetoen ertem amit irsz, egyet is ertek, de itthon ezernyi akadalya van.
KedvelésKedvelés
Ó, de mennyire, de nagyon tetszett!
1. Krízisterhesség. Még nem hallottam ezt a szóösszetételt. És ugye nekem is…
2. „ha lett volna ideje és lehetősége egyedül legyőzni az unalmat, elmélyedni abban, amire rátalál” Örömmel gondolok vissza gyerekkoromban ezekre a boldog, végtelen órákra. Nem ismertem az unalmat.
3. „Innen tőlünk amúgy kerek egy fő felnőtt kapacitás hiányzik, de nagyon és folyamatosan.” Innen is. De jó a kifejezés!
4. Én is minden nap rangsorolok, és tudom, hogy mit bírok és mit nem. És vigyázok magamra, mert ha én nem vagyok, akkor semmi sincs.
❤
KedvelésKedvelés
Én nemigen ismerek ilyen szülőket, a környezetemben inkább a másik végletet látom. Azok a gyerekek, akik hozzánk járnak, főként az alsóbb társadalmi osztályokból származnak, a városszéli panellakásokból vagy a környező kis falvakból. Higgyétek el, ami nekik jut, az sem jobb. Mert akikről ti beszéltek, a budai vagy más nagyvárosi, értelmiségi, jómódú szülők gyerekei, ha túl is vannak ingerelve és mindent alájuk tesznek is, azért majd csak-csak elvégzik az egyetemet, főiskolát, megtanulnak egy-két-három nyelvet, kipróbálnak sokféle sportot, egészséges ételeket esznek, eljutnak külföldre, és felnőttkorukra, ha tele is lesznek neurózisokkal, majd lesz megélhetésük, lakásuk, viszik valamire. Ha lesz hozzá eszük, elgondolkodnak, magukba néznek, olvasnak, keresik önmagukat, még át is láthatják, miért nevelték őket úgy, ahogy, és még viszonylag “normális” ember is lehet belőlük. Mert a lehetőségeik meglesznek.
“De mondd, mit érlel annak a sorsa, kinek nem jut kapanyél?” A régi iskolámban voltak olyan gyerekek, akiknek otthon nem adtak enni. Azért hozták előre a tízórai szünetet mindjárt az első szünetbe, hogy ne bukdossanak ki a padból az éhségtől. Akiket most tanítok, általában egyszerű melósok gyerekei, a szüleik erőn felül dolgoznak, a gyerekre kevés idő, energia jut. Nem jönnek szülőire sem, de nem úri lázadásból, hanem mert a kis faluból nem jön busz, vagy folyamatos műszakban dolgoznak este is, esetleg még ott van a másik három-négy gyerek, akire vigyázni kell. Néha a nagyobb testvérnek kell rájuk vigyázni, és akkor ő nem jön iskolába, majd azt mondja a dokinak, hogy fosott és kér igazolást… Van olyan szülő, akit nem is érdekel az egész, napokra lelép, aztán lássák a kölkek, hogyan boldogulnak. Sokszor fűtés sincs a lakásban. Ezek a gyerekek nem jutnak el koncertre, színházba, könyvtárba, nem látják, mi ebben a jó a szép. Nehéz őket elvonszolni, de ha jó darabot választottam, csillannak a szemek – “tanárnő, én nem gondoltam, hogy ez ilyen jó.” Nem is olvasnak, hiszen a szüleik sem olvasnak otthon, ennek eredményeképp komoly olvasástechnikai, szövegértési problémáik vannak. A tankönyvek szövegét nem értik, még a törzsszöveget sem, nemhogy a forrásokat, szókincsük alig-alig, hiszen a zárt nyelvi kóddal rendelkező családban kevés az árnyalt kommunikáció. Magyarul is nehezen fejezik ki magukat 16 éves létükre, és még tanuljanak idegen nyelvet is. Nekik otthon nem tudnak segíteni, mert a szülő se beszél a magyaron kívül más nyelvet, a magántanárt megfizetni nem tudja, a gyerek meg majd valahogy boldogul, vagy nem. Ezek a gyerekek nem sportolnak, mert a szüleik sem tudják, hogy ez fontos, és mert a kis faluban nem nagyon van semmi lehetőség – ennek megfelelően sok a lúdtalpas, főleg mert vacak, olcsó, kéreg nélküli cipőkben járnak, sok a beteg. Egészségtelenül táplálkoznak, sok kenyeret, tésztát, zsírosat . mert a szüleik is ezt eszik és mert erre futja.
Emberfeletti munkát kell elvégeznie annak, aki innen ki akar törni, aki tovább akar tanulni – mert nagyon kevés a lehetősége, és hatalmas hátránnyal indul egy városi, gazdagabb, értelmiségi szülő gyerekéhez képest, amit az iskola nem tud ellensúlyozni… Egyre több lesz a lecsúszott család és gyerek. Velük vajon mi lesz?
KedvelésKedvelés
Én nem mondom, hogy ez a jóléti tutujgatás a legrosszabb, de azt mondom, hogy ez viszont képmutató is, és némi szemléletváltással, információszerzéssel (mire van a gyereknek szüksége igazán) lehetne másképp, és az jobb lenne mindenkinek. Amellett ez a szitu nem úgy romboló, nyilvánvalóan, mint a nyomor, hanem alattomosan, mert látszatra ez a jó, ezt helyesli mindenki, mindent a gyerekért, rendben van minden, család nagy cs-vel. Az nagyon szomorú, amikor lehetne jobb, értelmes lét, de a gyerek pótcselekvés.
KedvelésKedvelés
Persze, nem is összehasonlítani akartam a kettőt. Szerintem ezt az egészet komoly piaci szempontok is meghatározzák: a gyerekes szülőt könnyű manipulálni, hogy költsön, és aki nem figyel eléggé, vagy kompenzál, az el is hiszi, hogy akkor lesz jó szülő, ha minden szart összevesz a gyereknek, vagy mindenre befizeti.
KedvelésKedvelés
A piaci szempont, az biztos.
Én pl. a fejlesztő játszóházakra nagyon haragszom, mert arra a stresszelésre építenek, hogy a “net szerint” a x hónapos babának ezt és ezt kéne tudnia, a szomszéd gyerek hamarabb járt, akkor most gyorsan “fejlesszük fel” a miénket is arra a szintre, nehogy hülyegyerek legyen nagykorában.
KedvelésKedvelés
Nagyon örülök, hogy ezt leírtad! Nekem ismerõs ez a közeg (itt Ausztriában is láttam, tartottam elõadást elsõ generációs értelmiséginek “készülõ” iskolásoknak is), majd holnap igyekszem leírni a történetemet. Érdekesek a kommentek.
KedvelésKedvelés
Mai történet: Értelmi fogyatékos fiatalok véleményét kutatjuk, vagyis igyekszünk. Kis intézet, mi, jól öltözött fiatalok kontra lepukkant épület, nyöszörgő lakók, hazug vidámság a falakon, gondozó és gondozott összefolyik. Utána kávé egy divatos helyen. Egy anya panaszkodik, hogy a kisfia wake-board csizmája még mindig nem érkezett meg Amerikából.
KedvelésKedvelik 1 személy
És ez is “gond” lehet.
KedvelésKedvelés
Szívesen megmutatnám ezt az írásod néhány anyukának az ismeretségi körömből, sőt nagymamáknak is. De attól tartok a lényeg nem jutna el az agyukig, és nem azért, mert nehéz a felfogásuk, hanem azért, mert az ő életcéljuk bizony a gyerek és aki nem ebben teljesedik ki, az minimum ufó. Már magát a címet is személyes sértésnek vennék.
Pedig magam előtt látom azt a srácot, akit kiutáltak az osztálytársai csupán azért, mert a szülei addig duruzsoltak a fülébe, hogy ő egy zseni, amíg maga is elhitte. És látom azt a kislányt is, aki anyuka szeme fénye, amit persze soha nem mulaszt el elmondani, ennek ellenére lyukas zokniban és koszos felsőben viszi óvodába (és nem azért mert nincs pénzük zoknira).
KedvelésKedvelés
Ismerek jó példákat, de ismerek néhány olyant is, akikről a poszt szól. Talán hangosabbak, a többiek pedig elvannak a saját életükkel. Az egyik anyuka tenyerét felemelve hárít, és hozzáteszi, hogy ő neki csak a gyerekek, ő sajnos ehhez nem tud hozzászólni, ő nem ér rá, nem érdekli, ő azt nem olvassa, oda nem megy, azzal nem foglalkozik. “Neked könnyű, mert…” Egy időben, mikor egy óvodába jártak a gyerekeink, minden alkalommal, mikor indult, vagy csak jelezte, hogy ő valamilyen eseményre nem tud elmenni, a “Mert én szeretem a gyerekemet” ( most már gyerekeimet ) mondattal zárt. Nem hiszem, hogy észrevette a többiek arcán a megrökönyödést. Soha, senki nem kérdezte meg tőle, hogy “Miért, azt gondolod, hogy mi nem, csak azért, mert mi ott leszünk?”
KedvelésKedvelés
Szerintem sokan csak takaroznak ezzel, haritanak..” csak a gyerek” jelmondattal.
Kozben meg leszarjak. Anyam is ilyeneket mondogatott, hat tudnek meselni es beturol-beture cafolni.
KedvelésKedvelés
Szerintem amikor ezek a lányok gyerekek voltak, apa a hivatalban dolgozott egész nap és azon túl, anya pedig ott és otthon is robotolt. Jártak minden nap különórára, mert mindenki járt. Este a tévé előtt vacsoráztak, és megetették a tevéjüket a betárcsázós interneten. Apa egyetlen hobbija a heti egy foci a haverokkal, anyának nincs hobbija. A szülők ott dolgoztak, ahol tudtak és kellett, soha semmiről nem beszéltek csillogó szemmel és lelkesedéssel, soha nem gondolkoztak azon, mi mozgatná őket úgy igazán az életben, mi teszi őket boldoggá, mitől lehet színes és zamatos, mert nekik sem tették fel soha ezeket a kérdéseket, így ők sem tették fel a lányuknak. Aztán tovább tanultak afelé a tárgy felé orientálódva, amiben kevesebb erőfeszítéssel szereztek jó jegyeket és „piacképes”. Diploma után dolgoztak pár évet, majd rájöttek, hogy nem túl mókás, inkább szülnek. És szültek. Mivel divatba jött az életcél, és amúgy is ezzel foglalkoznak teljes időben, hát legyen ez, jobbat úgysem tudnak kitalálni, azóta se csillog a szemük igazán semmitől.
KedvelésKedvelés
És van olyan szemszög, ahonnan nézve ők a szerencsések, mert találtak párt, és összejött a “baba”, valamint éhen se halnak. Mindeközben a tudatosan döntő egygyerekeseket, szingliket, gyermekteleneket önzőzi le a társadalom.
KedvelésKedvelés
Minden szél nekik kedvez. Ellenkező nemű a pár, házasok, több a gyermek, nincs néger vejük 🙂 , semmi ok a boldogtalanságra, ha meg igen, akkor “jódógukban asse tudják, min nyavalyogjanak”. Épp ez viszi előre a fogyasztást, aztán később az alkohol- meg nyugtató fogyasztást, de ne aggódjunk, mindenből sarcol a munka alapú társadalmunk.
KedvelésKedvelés
Nekem az ez agyontutujgatás nagyon ellenszenves. Nem értem miért jó ez, és hogy tud valaki elveszni ennyire az anyaságban és feladni magát.
Megkérdezhetem, h ki miért akart gyereket? Még nem kaptam értelmes válasz senkitől. Hogy maradjon utánam valami, meg ne halljon ki a nemzet nekem nem értelmes válaszok.
KedvelésKedvelés
Nekem tök egyszerű a válaszom: azért mert váratlanul terhes lettem, és voltaképpen semmi komoly akadálya nincs annak, hogy meg is szülessen.
KedvelésKedvelés
Értem. Csak hát ez legalább egy 25 éves projekt. És az futott át sokszor az agyamon, hogy akkor az úgy jó lenne? Nem lehet már kiszállni.
Amit a környezetemben láttam, nem jött meg tőle a kedvem.
KedvelésKedvelés
Mivel már megfogant, számomra nem volt nagy mérlegelés, hogy 25 évig most mi lesz. A tudatos, tervezett gyerekeknél ez biztosan szempont, nekem nem volt az.
Mivel szó nem volt krízisről, az abortusz gondolata nem merült fel. (Nem vagyok abortuszellenes, de a saját helyzetemben semmi sem indokolta volna, maximum az, hogy újra kellett tervezni néhány dolgot, de ezek messze nem voltak olyan fajsúlyúak, hogy egy kezdődő élettel szembeállíthatóak lennének)
KedvelésKedvelés
Jaj dehogy. Nyilván a te helyzetedben szóba sem jöhet. Jó egészséget neked.
KedvelésKedvelés
Ki lehet szállni. Gyermekotthonnak hívják azokat a helyeket, ahova azokat a gyerekeket viszik, akikről lemondanak a szüleik. Az más kérdés, egy ilyen döntéshez hogyan viszonyul a rokonság, barátok, társadalom, és a nevelés által kondicionált lelkiismeret, miszerint erre még csak gondolni is tilos, nem szabad, ha már megszülted a babádat, vállalj érte felelősséget, nem hagyhatod magára, ragaszkodnod kell hozzá minden körülmények között.
KedvelésKedvelés
Létfenntartási ösztön. Ha ezt nem vesszük számításba, akkor pedig mert aranyosak. Szerethetőek. Nehéz megfogalmazni, valahogy érzi az ember, hogy szeretne, vagy nem. Nem vagyok biztos abban, hogy ezt magyarázni kellene.
KedvelésKedvelés
Tudom nem erről szól a bejegyzés. De pont azért kérdeztem, mert én nem éreztem annyira ezt a létfenntartási ösztönt.
Vannak családtagok és barátok, akik küszködtek a gyerekeikkel és velem osztották meg a problémáikat. Láttam, hogy ezek a szülők nem igazán tudtak felhőtlen életet élni. Oké aranyosak, de rengeteg gond is van velük. Lehet túlságosan tudatos vagyok, de mindig azt éreztem, hogy nagyon nagy mértékben megváltozna az életem. És nem biztos, hogy jól fogom ettől érezni magamat.
KedvelésKedvelés
ez olyan mint hogy miért vágyik az ember társra.
alapvetően az emberek túlnyomó többségében van egy ilyen motiváció, hogy szeretne gyerekek/fiatalabbak/tapasztalatlanabbak fejlődésében közreműködni meg ilyen típusú szoros kötődést kialakítani.
erre minden társadalmon belül vannak alternatív stratégiák és ezek kombinációi: saját gyerek, rokon/barát gyerekek gondozásában való részvétel, pedagóguspálya és tsai. a legelterjedtebb nyilván a saját gyerek – valószínűleg arányaiban attól függően vágynak saját gyerekre az emberek, hogy mennyire érzik a körülményeiket biztonságosnak meg mennyi gyerekgondozásra fordítható pluszenergiájuk van a megélhetésen felül annak függvényében, hogy mennyi pénzbe/energiába kerül egy gyereket felnevelni.
szvsz nem az aranyosság a fő belső motivációs tényező, hanem az a speciális, mély viszony, amit optimális esetben egy szülő-gyerek típusú kapcsolat pluszként hozzáad az ember életéhez.
KedvelésKedvelés
Igen, csakhogy pontosan ezt a mély viszonyt nem látom szülő-gyerek között sok családban. És akkor felmerül bennem, hogy így ennek mi értelme.
KedvelésKedvelés
Pont ezek azok a szempontok, amik bennem nem vernek visszhangot.
KedvelésKedvelés
Mert huszonpár évesen tök természetes volt, hogy az ember férjhez ment, aztán majd lesz gyereke is. Aztán mikor lett, akkor legyen még egy, ne legyen egyke, mint én és a férjem családilag generációkra felmenően. A harmadikat a férjem szerette volna nagyon, akkor jó ötletnek tűnt. Meg hát azért szülőnek lenni nem csak szívás. De a mai eszemmel maximum egy gyereket szültem volna.
KedvelésKedvelés
Aha. Hát nekem nem. Én mindig feltettem a kérdést, hogy miért.
KedvelésKedvelés
Valószínűleg jóval fiatalabb vagy nálam. És/vagy sokkal tudatosabb.
KedvelésKedvelés
Öregek vagyunk, ez a szitu.
KedvelésKedvelés
🙂
KedvelésKedvelés
Azért kell a gyerek, hogy a szülő átadja a tapasztalatát, taníthassa. Lehet, velem van a baj, de a hideg kiráz ettől a verziótól. Pedig mostanában gyakran belefutok.
Mi a véleményetek?
KedvelésKedvelés
Szerintem is hulyeseg, de legalabbis nem az ok.
KedvelésKedvelés
Nekem öt napja késik, ha úgy alakul, akkor devorahlev olvtársnőhöz csatlakoznék, de mondjuk esetemben remélem erre nem kerül sor.
Nem igazán szeretném…
KedvelésKedvelik 1 személy
Olyan kedves, ahogy írod. Gondolok rád. Én most is megszülném a Minótauruszt is, felelőtlenség meg minden, meg kibasznék mindenkivel, de akkor is, ezek a kérdések máshol vannak, mint az, hogy kinek milyen.
KedvelésKedvelés
Gondolok rád én is.
Egy hétig ki voltam készülve, aztán két hétig örültem, majd megint kikészültem. Aztán valami átfordult, és se az öröm, se a kiborulás nem jelentkezik, hanem inkább a jóleső várakozás.
Ahogy Éva írja, ezek a kérdések máshol vannak, mint a kényelem.
KedvelésKedvelik 1 személy
Hát nem tudom.
Én pár éve jutottam el odáig, hogy elfogadjam, nekem nem való semmiféle gyermek – eddig sem volt peer pressure vagy ilyesmi, de úgy gondoltam, majd változni fog, majd eljön. Aztán rájöttem, hogy ez nem fog és elég jól elfogadtam az életet így, nem szeretném már, ha változna.
Felháborító módon semmit nem érzek, ha egy kisbabát látok, legutóbb épp tegnap este próbáltam, családi disznóvágáson (ez itt nagy hagyomány ilyenkor) és semmi. Magam is megdöbbentem.
Létezik ilyen? Vagy igen, csak mindenki színlel?
KedvelésKedvelés
Amíg nem lettem terhes, engem sem érdekeltek a gyerekek. Tulajdonképpen ha jól emlékszem, talán terhesen sem. Nem akarom a te esetedhez hasonlítani, mert én akartam a gyereket. Azt a gyereket, az enyémet. De ilyen is van, sosem olvadoztam a babáktól, nem tudtam velük kommunikálni. Nem is nagyon eröltettem.
KedvelésKedvelés
Engem még mindig nem érdekelnek úgy általában a gyerekek. Próbaképpen néha kézbe vettem nagyobbacskákat, de úgy igazán nem dobogtatja meg a szívemet. Az ovis korosztály meg inkább idegesít, annyira nem tudok velük mit kezdeni. Nem hiszem, hogy a szülés után ez változna. Szerencse, hogy nem egy általános gyerek születik, hanem a mienk 🙂
KedvelésKedvelés
Pici babakat birom. Edesek.
Ennek aztan nagyon semmi koze ahhoz, hogy altalaban viszont kifjezetten idegesitenek a gyerekek.
Meg ahhoz sincs ennek koze, hogy az enyemek szinten idegesitoek, csak mashogy.
(Devorah! Gondolok rad, sokat!)
KedvelésKedvelés
Köszönöm. Még kb egy hónap, ez már nagyon a vége.
KedvelésKedvelés
Köszönöm, hogy leírtátok, mert hasonlóképpen érzik én is. Azt hittem csak én vagyok ilyen ufó.
KedvelésKedvelés
Érzek bocs.
KedvelésKedvelés
Van ilyen. Velem dettó így van.
KedvelésKedvelés
gombotz, letezik.
engem se erdekel semmifele csecsemo.
nemtommer.
KedvelésKedvelés
Szerintem nem érdeklődés kérdése.
Azt, hogy milyen az ha csecsemőd van csak akkor tudod meg ha születik neked. Nekem például leírhatatlan élmény volt,túlzás nélkül úgy éreztem magam mintha mézzel bekentek volna amikor szembesültem a gyerekemmel.Igaz akartam gyereket de hiába , mert fogalmam sem volt milyen igazán. Tudom nem mindenkinek ilyen jó ha szül,ez az én esetem.
Hozzáteszem, későn gondoltam a gyerekszülésre nem 18-25 koromban, és a gyerek utáni vágyat a szerelem váltotta ki.
KedvelésKedvelés
Ha valakit nem érdekel valami, akkor miért akarná, hogy legyen belőle sajátja, hogy részese legyen annak (vagy valami hasonlónak, ha egyáltalán ugyan azt éli át), aminek te?
Valakinek gyere lesz: mióta ismerem a folyamat hormonális hátterét, nem tudom túltenni magamat azon, minden csudaszupi érzésről, kötődésről az tehet. A test vegykonyhája ütős koktélt ad. Elemei a hatása, ezt a magyar nyelv szépen igyekszik is szavakba önteni. Vagy az érzések hatására lesz testi leképeződés a hormonális változás? Még nem tudom a választ. Az egyik lehetőség (hormonrulez) túl materialista és kiábrándító, a másik (spirituális megközelítés) meg túl szubjektív és relatív nekem. Idegenkedem is tőle.
Elkapott az elemezhetnék. A hagyd megtörténni/csak érezz és éld át jelszavakat meg sosem tűzném a zászlómra.
A puszta érzés nekem nem elég.
KedvelésKedvelés
Analemma,
én a saját élményemről beszéltem a teljesség igénye nélkül.
Amugy nem vagyok ösztönlény,sem nem spirituális uton közelítem meg az életet, bár azt is kipróbáltam de elvetettem.
Nekem se elég soha annyi amit tudok,tovább keresek,elemzek,tanulok. Azért is olvasok itt.
KedvelésKedvelés
Én a második gyereknél (ha lesz) szeretném átugrani az első két évet. De az sajnos nem megoldható.
(Illetve igen, de azt örökbefogadásnak hívják)
KedvelésKedvelés
Nalam ezt az odafigylest gyereke valogatja. Van olyan gyerek aki egyszeruen elbuvolo. Mondjuk en nem vagyok az a putyujgatos, ha gyereket lat mar vigyorog fajta.
Azt nem szeretem latni amikor mosolyognak, gugyognek a nenik (Nem mindig oszinten) akkor is ha a gyerek ordit, visit, hisztizik, mert egy nonek illik kedvelni es elfogadni a gyerekeket.
Viszont egy ismeros novel azert szakitottam meg minden viszonyt mert dore modon elmeselte, hogy egy vonat ut soran hangosan sirt egy csecsmo es o annyira duhos lett, hogy elkepzelte ahogy kiveszi az anyja kezebol es az alagutban kihajitja a vonatbol. Ilyen kegyetlenseget meg gondolati szinten sem lehet toleralni. Megkerdeztem, hogy az nem jutott eszebe, hogy atmenjen egy masik kocsiba? Az is sokat elarul valakirol ha utalja a gyerekeket.
KedvelésKedvelés
Volt egy ilyen poszt is itt a blogon, nekem emlékezetes, mert ahhoz szóltam hozzá először. 🙂
(“Miért akartunk ennyire gyereket?”)
KedvelésKedvelés
Túlféltés,túlrajongás,túlaggódás pont a célnak a fordítottját eredményezi.
Mióta gyerekem van és tapasztaltam a neveléssel járó jelenségeket, sokkal jobban értem anyámat és a tévedéseit is jobban látom.
Nem vagyunk elégé felkészültek a gyereknevelésre,igyekezetünk ellenére.
Én későn szültem, akkor bíztonságos terepen,és ugyanolyan bután éltem ahogy leírtad Éva.
Aztán jó néhány év után a lelkem tiltakozott,és kezdtem lelki-szellemi táplálék után nézni.
Mivel a környezet támogatása nulla önállóan kell rájönnünk,hogy nincs rendben a boldog családi lét élvezete.Hiányzik ami lényeges,és nem mutatja magát,honnan lehet megszerezni,és a legtöbben be se látják,hogy nem jó uton haladnak, a normálisok…
KedvelésKedvelés
És pszichológusok sem vagyunk.
KedvelésKedvelés
Az egyik felében azért vannak valódi feladatok is. Amikor tudatosan felvállalok egy gyereket, akkor valahol kell tudnom, hogy pár dolgot nem nagyon lehet lepasszolni, mert Nem.Csinálja.Más.Helyettem. Nem kap egészséges ételt, ha nem adok neki én, esetleg apja nagyszülők. Nem feltétlenül fogja bárki a szívén viselni, hogy éhes-e, fázik-e, tanul-e valamit, jól érzi-e magát, a legtöbb iskola, óvoda azért tömegeket kezel. Nem viszi ki vasárnap biciklizni se a szomszéd, se a polgármester, se a Jézuska, ha én nem, sőt, biciklit se fog neki venni a volt osztálytársam, a főnököm meg a társadalom. Nem áttolható a felelősség, főleg itt, ahol minden kutatás azt mutatja, a család hatása messze a legnagyobb, alig ellensúlyoz iskola, közösség, barátok, bármimás. Sajnos akkor is, ha a család mint olyan nem funkcionál.
Szóval van bennem is, anyám ráadásul magasra tette a jércét, a sarki gladiátorképző helyett (nem túlzok, az az általános tényleg….) beíratott az elitsuliba (az is 15 perc volt csak gyalog), és neki volt igaza, láttam a barátnőmet, aki csak gimibe járt oda, az első két éve arra ment rá hogy behozza a hátrányt, pedig csillogóan okos volt és naaaaggyon akart, jobban mint én valaha, és mindketten éltünk nagyonnagyrészt abból, amit ott meg lehetett tanulni, nemcsak tantárgyakra gondolok. Muter maximalista volt, és mivel ügyetlennek voltam elkönyvelve, csinált is az első években keményen mindent helyettem amit már akkor se kellett volna.
A gyerek amúgy nem hülye, az ilyen tutujgatott se, másodpercek alatt vettem le, amikor szétestünk és anyám az apámhoz járt a kórházba, nem mert imádták egymást, hanem mert a kórház se működött rendesen, hordta az ágyneműt az onkológiára, vette át a sztómazsákot a postán, amit apám bátyja küldött mert itt se kapni, se venni nem lehetett eleget és rendeset.
Aztán apám meghalt, anyámnak meg akkor volt lehetősége összeomlani, műtét műtét hátán (na jó, kettő, de az nem semmi), tizenévesen ott álltam semmi tinitinidal meg a többi szarság, létfenntartani kellett, az addig nebáncsvirág kisnyuszi aznapi hangulata szerint fizette vagy üvöltötte le a portást, ha nem akart beengedni, kidobattam a gyógyszert amikor anyám hallucinálni kezdett tőle (nem is, hanem látucinált: három lámpát a nappaliban), főztem-mostam-takkeroltam mikor megtanult újra járni, osztályfőnök négy hónap múlva értesült, a jegyeimen nem látszott, mért nem szóltam? Mértnemszóltam, mértnemszóltam, jön a matektanár zoknit mosni vagy főzni? Volt azért néha segítségem, hol a nagyanyám, csak ő 230 km-ről amíg nagyapám úgy-ahogy ellátta magát, néha a 3 évvel idősebb uncsitesóm, akinek otthon épp úgy volt kinyalva kiskorában, ahogy nekem.
Lett is belőle önbizalom meg realitásérzék, pedig anyám visszavette rengeteg dolgát mikor felépült végre, volt is kocc, hogy nem egészen látta ezt az új engem, aki ott álltam az orra előtt, hogy nem kell megmondani, hogy intézkedjek dolgokban.
A pótcselekvés-gyerek az elsősorban a szülő problémájának tűnik, aki sose gondolta végig mit kezdjen magával, hanem ment a klisék után, a tutujgatott gyerek előbb utóbb rájön, hogy anyci nem hódítja meg helyette az Olíviát, a melóhelyen hülyén néznek rá, ha csak benyomták a székbe, ha terhes a túlzott gondoskodás, a felnőtt már el bír szaladni, tény, sokan túl későn, és rámegy pár év meg pár munka vagy párkapcsolat előtte.
És épp itt hányszor lett leírva, hogy micsoda tömegek várják el nők micsoda tömegeitől, hogy amint szült egyet “csak a gyerekeinek éljen” és aki nyíltan felvállalja, hogy nem, akkor se ha imádja-szereti őket és fél veséjét, kispárnát a feje alól, akkor se, na annak jut minden, csak nem jó. Ha ez a nyomás elmúlna, akkor derülne ki, valójában hányunknak nincs Igazi Felnőtt Programja, amit a “gyereknevelés” szereppel helyettesít, napi 100%.
KedvelésKedvelik 1 személy
A fél vesémet bármikor, de a kispárnát nem!…! Sőt, amikor már legöndörödik róla, az övét is elcsaklizom. Viszont a csokijukat nem eszem meg újabban. Meg is látszik.
KedvelésKedvelés
Hehe. A Nagy elől simán elehetjük a csokit, a Kicsit kicselezni viszont művészet volna e téren. A kispárnán meg bunyózunk néha:D
A vesszőhibákért elnézést, így jár, aki melóhelyen tolja stikában és időhiányban, de láttam magamon kívül még pár példát arra, hogy az addig popókinyalt gyerek egy pillanat alatt rázta meg magát, amikor a muszáj tényleg muszáj volt.
Más kérdés, hogy alkatának megfelelően reagált – mint az a fiú osztálytársam, akinek a rajongó-zsarnok-császárnő-rabszolganő típusú mamája halt meg nagyon korán, az idős apa meg sok mindenben a lovak közé dobta a gyeplőt. A srác hamar levette, hogy főleg a barátok tudnak rajta segíteni, ő pedig kellemesen szülőmentes, néha kissé abszurd környezetet varázsolt nekik, mivel a papa beletojt magasról. Ez erős váltás volt kifelé – jólfésült, mamakedvence-sztárolt gyerekből egy koraérett, nagyhangú vagány, de valahogy működött ez is.
És felnőttként is értékelem, hogy anyám gyerekként múzeumba, moziba vitt, erőn felül költött könyvre meg nyelvtanításra, hogy öregapám gondosan felkötötte az utolsó fürt szőlőt nekem a kamrában őszi szünetre, és halála utána az én (speciel legeslegrondább) igazolványképemet találtuk meg a kredencben, ahol egy időben dugipiát tartottak. Hogy fater vette a fáradságot és mindenféle zenei kazettákat csinált nekem rádióműsorokból, ha már gyárit nem lehetett kapni se meg különben se volt rá zsé.
Viszont a családi élet az nem az öreganyám hímzése, ami ugye tudvalevőleg a visszáján is majdhogynem olyan szép, mint a színén, igaz, én nem is gondolom, hogy kéne neki olyannak lennie mindenkor. A fészre mondjuk kevés kép kerül ki hisztiről meg balhéról, a múltkor tűnődtem azon, milyen ritkán fényképezünk például ordító, cirkuszoló, vagy magába roskadt gyereket. Az is a gyerekkora része, vagy könnyebb lesz úgy emlékezni, hogy a szülinapos-kirándulós-színes képeket nézi, nem azokat, amiket a maihoz hasonló mocsok hétfő reggeleken készítettünk volna, ha lett volna időnk vagy kedvünk rá?
KedvelésKedvelés
Le a kalappal előtted. “Matektanár jön majd zoknit mosni?” – Hát igen, ez bingó. Én is kb. így látom, ezért nem szóltam suliban dolgokról.
KedvelésKedvelés
De az iskolában kímélhette volana. kettővel kevesebb pontra ötöst adott volna, később írhatta volna a dolgozatot, különfelelés, beszélgetés, egy kedves pillantás, empátia, ilyesmi. hogy néha könnyebb legyen.
KedvelésKedvelés
Nekem amúgy pont könnyebbség volt hogy most annyira máshol vagyok, ahol el van felejtve az üres lakás meg a büdös kórházfolyosó, velem nehéz volt, ha kiskoromban hasra estem, akkor felsegíteni még fel lehetett, a “jólvagy?” kérdésre még bólogattam, hogy kösz, rendben, de ha odalépett valaki hogy “jaj te szegény elesté'” akkor könnyen odavágtam hogy “haggyámábékibe”. Nem voltam én egyszerű gyerek, már akkor elkezdtem ezt a “én állok a lábamon, és addig jó” maszkot a fejemre növeszteni.
KedvelésKedvelés
Ien,igen, ezt mindig !Odrebbtolni dlgozatot,leadandokat,picit elnezni a pontok szamitasat,meg mellleulni,meghallgatni,vagy csak egyutt hallgatni.hozatni magamnak kavet,neki csokit es csak ereztetni, hogy nincs egyedul.
Mar nagyon regen egy kicsi fiu elmondta a rajgyules utan-aki tudja mi az, tudja,aki nem az tul fiatal- az apukaja ha iszik miket kiabal nekik,anyukajanak..en nem emlekszem mar mit mondtam.De mostanaban talalkoztunk,mar neki is van pici gyereke, es azt mondta,hogy en akkor mennyit segitettem!
De mit?azt felelte,hogy vettem mogyoros csokit,egyutt megettuk a lepcson ultunk es azt mondtam”Te biztos masmilyen apuka leszel,en biztos vagyok benne!”
Hat,majdnem elsirtam magam,mert en nem kaptam csak nagyon kicsi kituntetetest,de ez nekem egy Nobel-dijjal felert!
Bocs!Ez dicsekves,de azert irtam meg vegig,mert igy híteles!
Tehat,szolni kell az iskolaban,jo ha tudnak az otthoni valtozasokrol!
KedvelésKedvelés
Ez jó ez a csoki evős. Sajnos ez úgy van, hogy a segítségkérési képesség fordítottan arányos azzal, hogy mekkora nagy baj van. Én is úgy voltam vele, hogy amikor nagy gázok voltak, annyira fájt volna a segítségkérés visszautasítása, hogy inkább meg sem próbáltam (tanárok). Tudom, hogy ez nem jó így, de így működik sajnos. Kisebb dolgokban jobban merek kérni.
KedvelésKedvelés
Van benne valami,hogy fel az ember,fel a megnem ertestol.
Amikor elvaltunk, en sem birtam egy ideig segitseget kerni,csak amikor mar jobban biztam magamban is,ez van.
De azett egy gyerek megis kiszolgaltatottabb es emiatt bizakodom,hogy a helyzet, a bizalom javul!
KedvelésKedvelés
Nálam tudták a tanárok, hogy gáz van. Amikor már nagyon nagyon gázos volt, és konkrétan az osztályfőnökömnél aludtam, akkor a többi tanár, akik szerint a fiúk jók matekból a lányok meg nem, akik szerint tiszteletlenség nyújtott lábbal a padban ülni, akik a magolósokat, anyucikedvenceit, sohasemmigondnincsvelüket és jellegtelen csöndbenülőket szerették kicsipkedték az összes tollamat. Addig nagyszájú, de eminens tanuló voltam, kénytelenek voltak ötöst adni, engem tolt az elitsuli minden versenyre, szépkiejtés ( halovány molesztálós élmények a kistanáriban a versenyre való felkészüléskor ugye) meg a többi badarság. OKTV töriből, eredménnyel, (a tanár meg abban az évben hármast adott) de volt ott táncverseny, meg országos harmadik TIT földrajzból meg amit akartok:) Csak aztán jöttek a gondok, a szüleim meg mentek, és végre bosszút állhattak azért, amiért nem fogtam be korábban. Amiért én szép voltam, tehetséges, és naiv bátorsággal 15 évesen bármit kimondtam ami nem tetszett. Szabályos gyűlölethullám ment végig az iskolán, és én erőtlen voltam. Elnémultam, megtörten hagytam, hogy bántsanak.
Annyira elfajultak a dolgok, hogy iskolát kellett váltanom. A szépenhangzó gimnázium helyett magán úton érettségiztem. Közepes-jó eredménnyel, úgy hogy egy szót sem tanultam rá. Még könyveim sem voltak utolsó évről. Nem mintha vesztettem volna valamit, de lehet tippelni hány évig sajnáltattam magam emiatt!:)
Meg hogy mi a véleményem a pedagógusokról…Próbálom a fiamnak nem mutatni, türtőztetem magam, szintén elitgimiről van szó, és én sokszor indokolatlanul is bizalmatlan-bunkó-leoltó-sajátsérelmetbepótló-tejóégdegázanyuka lennék legszívesebben.
KedvelésKedvelés
http://www.hir24.hu/elet-stilus/2014/12/01/masfel-honapra-egyedul-hagyta-gyerekeit-hogy-nyaralhasson/
KedvelésKedvelés
A hírt amúgy nem minősítem, mert nyilván valóan bulvár kategória, ahol soha nem ismerhetjük meg a teljes képet, de azért az érdekes, hogy a magyar fordításból kifelejtették a kapcsolati erőszak szálat.
“He said the woman had been a good mother but had been in an abusive relationship.”
Védője a BBC kérdésére elmondta, az anya egész idáig lelkiismeretesen nevelte gyermekeit, és azért utazott el, mert szüksége volt egy kis kikapcsolódásra.
A “kis kikapcsolódás”-ra nem találok semmilyen utalást az eredeti cikkben.
KedvelésKedvelés
Minket is folyton egyedül hagytak, mondjuk elmondták előtte, hogy most elutaznak, mikor jönnek vissza és hagytak pénzt és mirelit mindenfélét.
A tanárok nem azért pampogtak, hogy miért van a 7 éves és a 11 éves hetekig egyedül, csak azért, hogy a szülők késve írják alá az ellenőrzőt és az üzenőfüzetet.
KedvelésKedvelés
Nitta: amit irsz (hogy 7 es 11 evesen hetekre egyedül hagytak), az jo esellyel büntetöjogi kategoria. Gyanitom, akkor is az lett volna, ha tett volna valaki feljelentest… Legyen jogi erzekenysegünk, amondoja vagyok.
KedvelésKedvelés
Sejtettem, hogy problémás a dolog. Nem akartak nekünk ártani egyébként, csak azt hitték, hogy minifelnőttek vagyunk. Nagyon nincs érzékük az életkori sajátosságokhoz.
Később a rokonok rájöttek, hogy egyedül hagynak minket rendszeresen és megszervezték, hogy mindig valaki átjöjjön vigyázni ránk. Aztán, mikor 14 éves lettem, a szüleim azt mondták, hogy már felesleges átjönnie bárkinek, mert már igazán nagy vagyok, a pszichoterapeutám meg közölte velük, hogy de jöjjön csak át a nagynéni és ne hagyjanak egyedül hetekre a kistesómmal 14 évesen se.
KedvelésKedvelés
Nitta: Írod az érzéket az életkori sajátosságokhoz. Szerintem nincs ilyen, a legtöbb embernek legalábbis (és különösen a nagycsaládok felbomlása óta biztosan) nincs ilyenje. Nagyon kellene nyomatni a szülõképzést: biológiai, pszichológiai, pedagógiai tényezõk stb. Gondoljunk bele: Montessori évtizedeket töltött azzal, hogy megfigyelte a gyermeki fejlõdést, igényeket. Amiket élete végén leírt a fejlõdés kontinuumáròl, azokat mostanában igazolja a tudomány (neurobiológiai kutatások, Hüther stb.). Annak idején a fiam pár hónapos korában jöttem rá, hogy hiába készültem ezerrel mindenféle elõadással, olvasással kötõdõ nevelésrõl, hordozásról, igény szerinti szoptatásról stb. nincsenek hatékony támpontjaim a fejlõdési szakaszokról: ezt (is) megtaláltam a Montessoriban. Nagyon kellene oktatni, informálni a szülõket (nem csak Montessoriról, nyilván)!
KedvelésKedvelés
Én sok év szülőség után egyre inkább úgy gondolom, vagy jön magától a dolog, vagy megette a fene. Szemléletet, gondolkodásmódot, toleranciát, empátiát viszont mindig, mindenütt kellene közvetíteni. Pedagógusnak, szülőnek egyaránt. Ez viszont manapság utópia. A héten mesélte egy tanító néni, hogy a tanítványa édesanyja , azt mondta, nem kell annyira szeretnie a gyerekét a tanító néninek, mert az nem lesz jó hatással a magatartására. Bazmeg, tisztelt anyuka.
Azt tudjátok, hogy Montessori lelencbe adta a fiát? Csak úgy pedagógiailag. Nekem ez áthúzza az egész tevékenységét.
KedvelésKedvelés
Anna: Igen tudtam, hogy Montessori a fiat lelencbe adta, a wikipedian is lehet olvasni. Erdekes kerdes, hogy azert elvetjük-e valaki innovativ es bizonyos elemeiben zsenialis szakmai munkassagat, mert a maganeleteben van par sötet elem. Woody Allen klasszikusait sem nezed azota, amiota kiderült, hogy nevelt lanyaval viszont letesitett, söt elvette felesegül, söt az elettarsat a nevelt gyerekeivel csalta, söt allitolag az egyik nevelt gyereket par evesen molesztalta? Hat Polanski? Rossz a pelda? Lehet?
Montessori a Kontinuum-elmeletet 1950-1951 körül irta le, egy evvel a halala elött, elete vegen. A Kontinuum az akkori viszonyokbol kiindulva zsenialis.
A masik fontos elem, hogy a Montessoriban nincs meg mindegy, ami egy gyerek felnevelesehez szükseges. A jekanaknal sincs. Söt a kötödö nevelesben sem. En nagyon kötödö nevelös vagyok (voltam is az elejetöl), de talan meg idejeben sikerült egy kicsit esszerüsiteni az allando rendelkezesre allasbol: ebben segitett sokat a Montessori-pedagogia. Meg meg alkalmazom a Waldorf egyes elemeit is, es a Reggiot is. Egyebkent Montessori eredeti irasait is erdemes korszerüen adaptalni, ertelmezni, vannak olyan fogalmak benne, amiket mai kontextusban egeszen maskepp ertünk. Es vannak olyan mai elemzök is, akik iszonyu stilusban iszonyu badarsagokat tudnak leirni (Polk Lillard) es vannak olyanok is, akik nagyon jol ültetik at a kortars gyakorlatba es birjak a kognitiv disszonanciat, mi több; legalabb tudjak, mi az…
KedvelésKedvelés
M., mi is zenesz.
Tudsz ezenkivul (http://www.gutenberg.org/files/39863/39863-h/39863-h.htm) ‘irodalmat’? Amugy valahol sokadik tervem M-pedagogussa kikepzodni.
KedvelésKedvelés
Kalüpszo: M-irodalom: Amit linkeltel azt pont nem ismertem :-), meg is nezem majd alapost!
Elvileg az a tervem, hogy a mar olvasott Motessori- es szülökepzö okoskönyvekröl valamilyen formaban beszamolok a masik blogomon, csak mindig iszonyu csuszasban vagyok (most jogi allasfoglalasszerü “memokat” irok, hja, valami penzt is kellene keresni, valamint jo lenne most mar, ha valaki alkalmazna /majd leirom az aktualisat/ es ez a prioritas).
Alapvetöen az a benyomasom, hogy M-szakirodalmat csak angolul (nemet forditasat olvastam, pocsek volt, el tudom kepzelni, hogy a magyarban is lehetnek hibak) ill. nemetül csak szakfolyoiratot (Das Kind). Eddig en olyanok könyvekre (is) koncentraltam, amelyek szülöknek adnak praktikus tampontokat: Tim Seldin: How to raise an amazing child the Montessori way c. könyve jo, Polk Lillard meg pocsek. Ezeket is le akarom irni a blogon.
Az osztrak M-Centrum eleg jo kis minösegbiztositott hely, ök is ajanlanak sokat pl. itt http://montessori.at/produktkategorie/buecher/, de vigyazo szemünket persze Amerika ill. az AMI fele is vessük, mert ök eleg sokat tudnak.
Videok is vannak jok: montessoriguide.org (hogy lassa mindenki, milyen fejlesztö munka folyik a pedagogiat jol gyakorlo intezmenyekben).
Otthoni montessorizashoz jön egy rövid posztom a kedvenc es leghasznosabb blogokrol, amiket eddig rendszeresen figyeltem (de az rem. meg ezen a heten, majd a linket tovabbitom).
A zenesz megj. nem ertem pontosan. Amugy mi kerestünk olyan kisgyereknek szolo zenei oktatast, ami nem dresszura es nem korai kenyszerites: alig van ill. lehet, hogy szinte semmi. Mostanaban fedeztem fel itt a varosban egy M-ped. vegzettsegü zenetarnöt, ö a honlapja szerint specialis Montessori-alapu zeneorakat tart. (Majd arrol is irok, hogy mi hogyan csinaljuk, hogy a gyerek muzikalis legyen, otthon is lassa, hogy szeretjük es müveljük a zenet /szerintem eleg jok vagyunk! :-)/, holott majdnem nulla a praktikus zenei hatterkepzettsegünk: ugy ertem a ferjem se jatszik hangszeren, en sem es sosem tanultam hangszert, max. csak autodidakta modon pengetni gitaron – hja, videki munkas csaladban voltak mas gondok is, mint az uri huncutsag müveszetre gondolni!
Meg irok majd csak most ket allasfoglalasba dolgozando cikk közötti teaszünetben futolag… Bocs az odavetettsegert.
KedvelésKedvelés
Értem és köszi ezt is. A blogod az, hol van? Ha itt nem oké, akkor privátim lécci. Ráérsz, írd csak a dolgaid. (Zenész=montessorizás.)
KedvelésKedvelés
Nem győztél meg, Mama, de ez nem is baj. Én úgy gondolom, hallgassatok bátran az ösztöneitekre, megérzéseitekre és szívetekre a gyereknevelésben.
KedvelésKedvelés
Anna: en nem akartalak meggyözni es most sem akarlak/foglak. Engem az zavar, ha feltudasra alapozva itelünk el valamit csipöböl. Pontositani szerettem volna. Legyünk pontosak es lehetöleg kerüljük a zsigeri elutasitast/elöiteletet (tudom, hogy nehez, de ez – ahogy eddig lattam – fontos szempont itt a blogon is…) Engem nagyon zavar, ha az alterpedagogia (es nem csak alterpedagogia: “Freud szakallas volt, de en nem szeretem a szakallas embereket, fuj, mert azok mind sunyik. Akkor az is hülyeseg, amit kitalalt, hiaba, hogy ezzel alapozta meg a pszichoanalizist?”) reszleteiröl felinformaciokkal rendelkezve mond valaki messzemenö iteletet vagy en bloc elutasitja mert nem tetszik neki mondjuk a kitalaloja haja szine. Legyünk mar arnyaltak, legalabb itt ezen a blogon, pliz!
KedvelésKedvelés
Morfondírozok percek óta, mama, hogy hol van a logikai bukfenc. Nos: Sem Polanski, sem Woody Allen nem a molesztálás ellenes filmjeivel vált híressé. Montessori pedig a gyermekközpontú, gyermeklelket ismerő, gyermeknek jót akaró nagy pedagógus, aki mellesleg a sajátját eldobta. Itt az ellentét.
KedvelésKedvelés
Anna: az nem egeszen igaz, hogy Montessori eldobta a gyereket. Legalabb a wikipedias rövid eletrajzot olvassuk mar el, pliz!
Ertem, a pelda nem teljesen fedi a jelen helyzetet. Mondok közelibbet: van sok olyan pedagogus (Volt, van es lesz), aki sajat bevallasa szerint is nem eleg jo anya (most ennek definiciojat hagyjuk), esetleg pl. bantalmazta a sajat gyerekeit, de pl. diakjait zsenialisan tudja beavatni a kvantumfizika rejtelmeibe, ugy hogy abbol kesöbb nagyon sok jo es lelkes fizikus, felfedezö “terem gyümölcskent”. Most akkor? Mondjak meg ilyen peldakat? Attol meg az elmelete, szakmai munkassaga, pedagogiai modszerei, meglatasai lehetnek a kor szellemehez kepest meglehetösen innovativak. Montessori hazzassagon kivül szült gyereket a szazadfordulon ugy, hogy jo katolikus csaladbol szarmazott es azon elsö nök egyike volt, akik egyaltalan beiratkozhattak egyetemre. Nem mentegetni akarom, de ezerfele oka lehetett, hogy atmenetileg nevelesbe adta az akkori fogalmak szerint “zabigyereket”. Ettöl meg cseppet se szep, söt. Csak probaljuk mar kibirni a kognitiv disszonanciat. Meg azt, hogy – amint fentebb irtam – a Kontinuum-elmeletet pl. 50 evvel kesöbb irta le/foglalta össze/talalta ki. Azert 50 ev alatt meg akar egy naci (most csak hirtelen ez jutott eszembe, de mit mondjak durvabbat?) is megterhet…
KedvelésKedvelés
Ha úgy tűnt, hogy féltudással ítélem el Montessori személyét-ami szívem joga-, akkor tájékoztatlak, hogy szigorlatoztam a témából, nem a Wikipédiából van az információ. Fenntartom, hogy aki a saját gyerekét árvaházba adja, attól nem fogadok el magasröptű gyermeknevelési elveket. Nem kértem senkit, hogy gondolkodjon hasonlóan.
KedvelésKedvelés
Anna: Ha szigorlatoztal “a temabol” (milyen/melyik “temabol”?), akkor azt is tudod bizonyara, hogy a Montessori-pedagogia (meg pl. a Waldorf, meg pl. a Reggio stb.) nem gyereknevelesi tanacs, hanem pedagogiai iranyzat. (Hanyasra szigorlatoztal? 🙂 Mindegy is…) Nem akarlak meggyözni, megint csak pontositani szeretnem a fogalmakat, pusztan ennyi.
KedvelésKedvelés
“Azt tudjátok, hogy Montessori lelencbe adta a fiát?”
Anna, azért fontos lenne korban is elhelyezni a dolgot.
Az a gyerek házasságon kívül született az 1800-as évek végén, és én úgy tudom, nem lelencházban, hanem egy farmra helyezte el, hetente látogatta, és 12 éves korában magához vette. Tehát az “eldobta a gyerekét” fordulat sem él annyira. Ez a fiú egyébként felnőttként folytatta anyja pedagógiai tevékenységét, sőt átvette az ő általa vezetett intézetet, tehát nem gondolom, hogy olyan súlyos sérülést hagyott benne ez a gyerekkor, mert akkor azért jobban elfordult volna az anyjától. Persze ez csak kombináció a részemről.
Azaz érzésem, hogy te mindenáron fogást akarsz találni ezen a nőn és a pedagógiai elméletén. Az, hogy szigorlatoztál a témából engem nem győz meg, akkor is rosszindulattal vagy iránta. Nekem is tanári diplomám van, lehet, hogy komolytalanabb, mint a tiéd, de én úgy emlékszem nem vitték túlzásba az oktatóim az alternatív módszerek ismertetését.
Nem kell elfogadni Maria Montessori módszereit, de tisztességesebb lenne szakmai úton vitázni vele, nem az életrajzából egy kiragadott momentumon rugózni.
KedvelésKedvelés
Sosem tartottalak szaranyának, és nem is nagyon sértődtem meg, sőt, a legtöbb dologgal egyetértek.
Annyit hozzátennék:
“Legnagyobb válságuk a meddőségi központ felkeresése az Istenhegyi úton…” – ez azért nagyon súlyos trauma tud lenni, aki nem éli át, nem tudja. (én sem éltem át)
Azaz igazság, hogy a gyerek nem életcél, de van, hogy semmi más nem jön össze, akkor legalább azt érezhetjük, hogy ez nem maradt ki az életünkből. Az egyetlen olyan dolog, ami megkérdőjelezhetetlen. Minden más siker múlékony és relatív.
De én sem tutujgatnám agyon a gyerekem és nem raknám tele vele a Facebookot, nem is tettem eddig. És jó lenne, ha másra is tudnék büszke lenni, ez a célom.
Zsoltika sztorijához: Az, hogy aspergeres, az nyilván módosít a történeten, de ezt az információt nekem is tudnom kell. Köremailbe nem küldeném körbe a bizonyíték fotót, de az iskolába azért bemennék, sőt talán még Zsoltika szüleit is megkérdezném, hogy mit tanácsolnak, hogy ezt elkerüljük, illetve miben segíthetnék?
Én amúgy óvónőt “cseszegetős”, kérdezős tipus vagyok, bevallom. Kiközösített, fusztrált, folyton bőgő gyerek voltam az iskolában, meg szeretném a fiamat ettől az élménytől kímélni. Persze így is mondták már mások, hogy ezzel többet ártok neki, mit használok, mint ahogy azzal is, ha a játszótéren folyton közbelépek, amikor konfliktusa van (mondjuk az koránsem igaz, hogy mindig neki adok igazat).
Azért a kézműves-fikázás most sem maradt ki, a következő lépcsőfok a lelki fejlődésemben az lesz, amikor már azon sem sértődök meg. 😛
KedvelésKedvelés
Igen, azt kell, hogy mondjam, hogy a meddőségi-központos poén az nekem se tetszett, bár elképzeltem hozzá egy “típust” én is, akik idegesítőek, de azért ez nekem is meredek volt. Nem éltem át. Még!
KedvelésKedvelés
Azt hiszem, értettem mire utalt Éva, nem annyira poén az. Van az a 35-40 éves felső középosztálybeli típus, aki ha eljut a gyerekvállalás gondolatáig, akkor adj uram de azonnal módon áll hozzá. Mint az autó vagy lakásvásárláshoz, mindennek pontosan a kitervelt időben kell történnie, még ha a természet nem is akarja.
Természetesen a meddőség nem vicces, és nem is poénkodás tárgya, hanem nagy trauma.
KedvelésKedvelés
Ilyen ismerosom nekem is van. 33 evesen meg nem akart gyereket mert a karrier. azutan 34 evesen mar ugy donotott megis itt az ido, de nem jott ossze vagy fel evig. Mindenkit utalt aki gyereket vart. En terhes lettem es amikor megmutattam az elso ultrahang felvetelt illetve mutattam volna, durvan ellokte a kezemet, mondvan o latott mar ilyet. Amikor rosszul sult el a terhessegem, persze magyarazkodott, hogy nem ugy gondolta es hat ertheto emberi erzes az irigyseg ilyenkor. Olyan utalatos volt, hogy gyakorlatilag ott megroppant a baratsagunk. Amikor belultetesekre jart mindenkinek vegig kellett hallgatni es drukkolni neki es amikor vegre terhes lett, hat vele orulni es unnepelni.
En orulok neki, tunemenyes a gyerek, de megbocsajtani nem tudom az akkori viselkedest.
KedvelésKedvelés
A gyerek is mulekony es relativ, sajnalom.
Ma multinal dolgozom havi netto fel millaert, holnap felmondok es hatizsakkal bejarom Indiat. hm?
Amugymeg ha 18-24 eves kora kozott elengeded valami keresokepes szakmaval lelkileg relative epen, akkor az a project a reszedrom mar kesz, amit onnan eler az az o sajat sikere, amit meg onnan elbukik az az o sajat sara – azzal neked se dicsekedni nincs jogod se az ellenkezoje (barmi is az).
Es neked meg mindig van 20-40 eved amit valamivel el/ki kellene tolteni…
KedvelésKedvelés
Az első két mondatod közötti összefüggést nem értem.
A második (az indiás) az oké, bár én még sosem kerestem havi fél millát (nem tudom, vágyom-e igazán rá, bár nyilván jó lenne), a hátizsákos indiai túra már inkább bejövős, nyilván gyerektelenül egy ilyen projektet könnyebb kivitelezni, de én hallottam már gyerekeseknél is (akár úgy, hogy vitte a gyereket, akár nem).
De hogy igazolja ez azt, hogy a gyerek is múlékony és relatív? Nem az. És erre most azt mondom (ritkán szoktam ezzel érvelni, mert amúgy gáznak tartom ezt a mondatot), hogy ha neked is lenne, akkor te is tudnád, hogy miért nem. Ez nem azt jelenti persze, hogy kötelező gyereket szülni. De ha már szültél, akkor annak a gyereknek az anyja leszel a halálodik (vagy az ő haláláig, -de szerintem akkor is anyák maradunk, egy halott gyerek anyja). Az anyaság tehát nem múlékony és nem relatív, konkrét biológiai dolog. Tény. (A “jó anyaság” már igen, meg hogy volt-e értelme akkor és annyit, de ez más kérdés). Mondom ezt annak ellenére, hogy messze nem ideális az anyaságom, sőt, eleinte horror volt.
KedvelésKedvelés
en se dolgoztam soha felmillio forintert, csak pelda.
a multis felmillios allasos gyerekkel lehet dicsekedni, az “Indiaba mentem koldokot bamulni” gyerekkel meg nagyon nem. (nem en gondolom igy, csak sokan).
ismetlem, en ugy gondolom, hogy “ha 18-24 eves kora kozott elengeded valami keresokepes szakmaval lelkileg relative epen, akkor az a project a te oldaladrol mar kesz, amit onnan eler az az o sajat sikere, amit meg onnan elbukik az az o sajat sara – azzal neked se dicsekedni nincs jogod se az ellenkezoje”
persze ez nem zarja ki hogy a gyerek maga megkoszonje a felnevelest, vagy (akar nyilvanosan is) a szulonek halas legyen, de ez mar a gyerek dontese, nem pedig elvarhato.
a gyereknek nem kotelessege egen foldon a szulei nagyszeruseget mutatni/igazolni/zengeni.
szvsz.
KedvelésKedvelés
Rendben, így már jobban értem, köszönöm. 🙂
Az én gyerekem esetében a hátizsákos indiai túrát majdhogynem többre tartanám a félmillás multi melónál. De én már csak ilyen romantikus neohippi vagyok.
Természetesen nem kell a szülő nagyszerűségét zengeni egész életében a gyereknek, sőt vannak olyanok is, akik elfordulnak felnőtt korukban a szüleiktől. Én próbálok persze olyan lenni, akiben felnőtt korában is megbízik a gyerek, és aki nem hagy sérelmeket benne, de velem is megtörténhet ilyesmi, mert messze nem vagyok tökéletes anya. Akkor is az én gyerekem marad mindig.
Továbbra sem kerültem közelebb ahhoz a gondolathoz, hogy a gyerek is lehet múlékony és relatív, szerintem elbeszélünk egymás mellett, de lehet, hogy én nem fogom az adást.
KedvelésKedvelés
Nekem nincs gyerekem, de ennek ellenere egyetertek. A ketto nem ugyan az. Attol, hogy levalik es onallo elete lesz a , meg a szulo szulo marad es a gyerek sem szunik meg… a szulo szamara, sem forditva.
KedvelésKedvelés
Borderline: Tetszik, amit irsz. A meddösegi központot ismerösök eseten keresztül ismerem: nem, nem vicces az, egy vagy több nem sikerült beültetes, veteles utan plane, meg akkor sem, ha ez volt eletükben az elsö nagyobb megprobaltatas es addig latszolag minden siman ment (karrier, haz stb.)…
Atfutottam par kommentet: nem tetszik a laposkuszasban oviba jaras vagy be nem jaras! Ez nem menö! Nem menö ebböl erenyt kovacsolni, ha egyebkent megtehetnenk (ugy ertem nincs betegseg, csaladi katasztrofa es a munkahelyröl is elengednenek legalabb egyszer-ketszer)! En videki munkas csaladbol jöttem, iszonyu sokat küzdöttem a jo fövarosi iskolaert es hogy minden nyar vegen visszamehessek oda (mert ez sem volt egyertelmü) es örültem volna, ha a szüleim csak egy kicsit “megtoljak” az eletemet, nem sokat, csak egy kicsit. Becsüljetek meg a jo iskolat, jo kerületben, jo helyen lakast!
(Hetvegen voltam osztalytalalkozon, meg mindig latszik sokaknal az induloba kapott helyzeti elöny, amit en meggebedve sem tudtam behozni, pedig en voltam az osztaly strebere, en jöttem el egyedül külföldre es dolgoztam olyan helyeken, amelyikek meg az ittenieknek is a szakma csucsat jelentik, es ment at az elet rajtam es volt sok aggodas meg szenvedes, ami nem szüksegszerü es nem “meg, meg, faj de jo!”-alapon kertem. A rancokban nagyon latszik a különbseg, hogy ti. könnyebb eletük volt. Tudom, hogy a megküzdöttsegböl rengeteget fejlödtem, “profitaltam”, de akkor sem szorakoztato meggebedni, mindenert ketszer annyit küzdeni, hajtani. A vegen nekik simabb a homlokuk es lehet, hogy sokkal tovabb elnek es szepen es bekeben. Igen, volt jo par tenyleg “szepen elö”, es ehhez meg is kapta a szükseges alapot es csaladi tamogatast.)
Nekem nem tetszik az, amit en “a budai jomodu mas jomodu budait fikaz” mottoju beszelgetesnek latok. Lehet, hogy nem az, en igy latom… Bar nekem is biztos savanyu a szölö: otthon sosem tudtam eljutni odaig, hogy a vagyott es csodalt Budan legyen lakasom (egyszer baratnö alberleteben laktam nyaron par honapot az elsö kerületben, az volt a tiszteletbeli budai statusz), bezzeg Becsben laktam a legelitebb kerületekben is! Most is még eleg joban, de hamarosan deklasszalodunk…
Meg fogok irni a blogomon erröl az elsö generacios ertelmisegi eleterzesröl, (odamegyek inkabb pofazni), csak akartam jelezni, hogy nekem nem tetszik a “be sem jarok az oviba”-stilusu fikazas. A kezmüveseggel sincs semmi baj, amig nem ez lesz az identitas egyetlen forrasa. Borderline, örülök, hogy szoltal es leirtad, hianyoltam ezt a szempontot a fenti kommentekböl!
KedvelésKedvelés
Köszönöm.
Én prolikerületben nőttem fel, a “budai státusz” nekem is rejteget furcsaságokat, de itt inkább jelenségekről van szó a blogon, ilyen is van, amit a fenti írás mutat, ilyen családok. És nagyon tudják kritizálni azokat, akik nem úgy élnek, mint ők.
De az is igaz, hogy az emberiség nagy része nem így él, és nem az a legnagyobb problémája, hogy most menjen-e kézműves foglalkozásra a gyerek, vagy sem.
Óvódai bejárás: itt inkább arról van szó, hogy nagyon rossz a kommunikáció pedagógus és szülő között, és az óvónénik egy része szülő-szimpátia alapján oszt szimpátiát a gyerekeknek is, ami gáz.
Én Franciaországban élek, itt személytelenebb a dolog, nincs nagyon lehetőség “barátkozni” az óvónővel, mi több mint egy hónapig vártunk arra, hogy beszélhessünk vele a gyerek ovis viselkedéséről, külön kellett kérni időpontot. 10 percig van nyitva reggel az óvóda ajtaja, azalatt nyomul be az akárhányszáz gyerek szülőstül (korcsoportonként min. három osztály, osztályonként 30 gyerek), az óvónőnek a köszönésen kívül semmire sincs ideje, ha zárják a kaput, a szülőket kidobják. Ha egyéb gondod van, kérhetsz randevút az igazgatóval vagy az ovi pszichológusával. Komoly! (mondjuk van szülő-szakszervezet is)
Itt az óvóda már “mini iskolának” számít, pedagógiai program van, amit követnie kell a pedagógusnak, negyedévenként kis füzetben beszámol a gyerek teljesítményéről. 5 évesen már elkezdenek írni-olvasni, úgy mennek elsőbe 6 évesen, hogy tudnak. Ezért a nagycsoporttól már kötelező az ovi (most már úgy tudom, Magyarországon is). Van egy barátnőm Svájcban, ott még durvább a helyzet. A szülők a gyereket nem kisérhetik be az óvódába, mert a gyerek legyen önálló, 4 éves kortól kötelező, ha nem viszik egy napra, orvosi igazolás kell. Ha a gyerek nem megy x napig, már megy a feljelentés a hatóságokhoz. Évközbeni magyarországi hazautazásra külön engedélyt kellett kérni. A gyerek önállósága annyira fontos, hogy a barátnőm kislánya egyszer nem találta az uzsonnáját, és az óvónő nem segített neki megkeresni, így a gyerek nem evett egész délután (mondjuk ilyenért itt, Fr.o-ban simán feljelentené az ovit a szülő).
Nekem a magyar rendszer még mindig jobban tetszik, bár lehet, ha otthon járna a gyerekem oviba, akkor azzal is bajom lenne.
Alternatív ovit szeretnék (mondjuk Montessorit), de arra nincs pénzünk. Nem sznobizmusból, hanem azért, mert szerintem az emberközpontúbb. De lehet, hogy én is a túlféltős kategória vagyok. 🙂
KedvelésKedvelés
Borderline: En “ismerlek” korabbrol: M. vagyok, csak amikor a wordpressröl jelentkezem be, akkor automatikusan atirja a blogkezdemenyem nevere es hiaba lepek ki a valaszbol, felismer.
Ertem a blogot, a jelensegeket is, az irasokat is, a kommentekben nem tetszett, hogy kezd elmenni abba az iranyba – erzesem szerint – hogy nem bejarni az oviba meg fogadoorara a jo/menö, mert akkor vagy nem tulfeltö. Szerintem meg nem, erre reagaltam, par komment hangnemere.
“Óvódai bejárás: itt inkább arról van szó, hogy nagyon rossz a kommunikáció pedagógus és szülő között, és az óvónénik egy része szülő-szimpátia alapján oszt szimpátiát a gyerekeknek is, ami gáz.”
Ezt is ertem. Meg itt az elit fizetös becsi Montessori-oviban is tapasztalhato ez a jelenseg: az en gyerekem a legcukibb :-), megis annak a gyereket sztaroljak, aki benyalta magat az igazgatonönel, mert en pofazok es peticiot irok durva aremeleskor is es nem vagyok nyalos-szimpatikus… Mindegy, tulelem, bar hatart kell tartanom, nehogy a gyerekem igya meg az en pofazasom levet. Viszont a dolog feltünö, azert is, mert a jelenlegi csoportunkban mi vagyunk az egyetlen olyan csalad, akik tenyleg otthon is gyakoroljak a “Montessorit”,a bölcsi-ovi elött is, es elöadasokra, M-pedagogus tovabbkepzesekre jarok, szakirodalmat is olvasok (es M-Reggio “alterovit” is szeretnek alapitani :-)), szoval tenyleg elkötelezettek vagyunk egy M-oktatasi utra es ez elvileg “plusz pont” kellene legyen az oviban, legalabbis a biztos hely tekinteteben, de esetünkben nem az.
Nem, a Montessori nem tulfeltö, en meggyözödessel csinalom es rengeteg eredmenyet latom, meg azt is, hogy milyen igazsagtalan, hogy ennyire draga. (Egyebkent sok vonatkozasarol irodik mar több bejegyzesem a blogomra, ami mar van (nem ez a nemet, hanem masik), csak mostanaban el voltam foglalva azzal, hogy a jogi munkamat is toljam egy kicsit, mert valamiböl meg kell elni es az ovit fizetni. Megyek is dolgomra kommentiras helyett. Csak beszoltam, mert mar nagyon szükseget ereztem. 😉 (De nem neked, ld. fent.)
KedvelésKedvelés
Azt hiszem, a franciák államilag pont nem támogatják a Montessorit, de nézd meg, lehet van Freinet-módszerű intézmény a környéketeken (olcsóbb) meg Sophie Bouquet-Rabhi iskolája (ahhoz meg nem árt közel lakni).
KedvelésKedvelés
Az osztrakok sem tamogatjak “allamilag” a Montessorit, söt semelyik szabad/rendszeren kivüli alapitasu sulit, csak az egyhazit. Itt az egyhazi suliknak az allam fedezi a szemelyzeti költsegüket (ami a müködes 80-90%-a) az altalanos emberi jogokra epitöt (Waltz, Waldorf, Montessori stb.) meg nem. Ezert olyan draga. A nemetek sem tamogatjak egyebkent, ott helyenkent meg nagyobb a helyhiany es ezzel együtt a minösegbiztositas hianya.
KedvelésKedvelés
Én meglepődtem, amikor megtudtam, hogy a városunkban (közepesen lepukkadt bevándorlónegyed) van Montessori ovi. Csak mondjuk financiálisan nekünk húzós. És suli nincs, tehát pár év múlva így is be kell integrálni a gyereket az államiba, vagy mehet katolikus privát iskolába. Szerintem mindkettő elég durva váltás lenne, akkor inkább marad az állami ovi. 🙂
KedvelésKedvelés
Otthontanítás, mint alternatíva? Ismerek olyanokat, akik inkább kiveszik az oviból, isiból a gyerekeiket és így vágnak bele.
KedvelésKedvelés
Ezzel csak egy gond van: senki nem ad érte fizetést 🙂
Azaz szeretnék én is valamit egzisztenciálisan letenni az asztalra. Tehát örülök, ha a gyerek mással van, amíg én dolgoznék. De az nem mindegy, hogy ki az a más és mit csinál a gyerekkel.
KedvelésKedvelés
Analemma: Az otthontanitas nagyon sok tenyezötöl függ: pl. a gyerek karakteretöl, meg hogy van-e testver, környezet, birja-e munkaval es anyagiakkal a szülö stb. Az otthon oktatas nem olcsobb, egy kicsivel sem (az egyik ausztral blogon nagyon jo költsegvetest irt a blogiro, majd linkelem a sajatomon). Nagyon sok am. otthontanitotol van ilyen-olyan benyomasom. En is elgondolkodtam egy ideig azon, hogy mi lesz, ha nem fogjuk birni fizetni a Montessorit? Kivennem-e es otthon oktatnam-e, vajh? Elvileg a tudasommal, erdeklödesemmel nem lenne baj, mas kerdes, hogy iszonyu melo elökesziteni a napi foglalkozasokat (Montessori-Reggio alapon). Viszont a gyerekem mar eleg koran közössegre erettnek es tarsagelvezönek mutatta magat (es meg egy ideig nem lesz testvere, azt nem tudom, hogy egyaltalan-e) es ez az, amit en nem tudok neki itthon nyujtani: a peer-töl tanulast. Ragad ra minden gyerektarsasagban (a Montessoriban ez a lenyege a korosztalyos csoportoknak 0-3, 3-6 vagy 2-6, hogy a nagyobbak a kisebbeket “tanitjak”, ill. a kisebbek ellesik a nagyoktol a csint-bint). Nekem szinte mindig nemetül valaszol (kicsit aggaszt), de ha magyar gyerekkel jatszik magyarul, akkor allandoan a magyar gyerek szavait ismetelgeti, utana mondja, mint a papagaj, gyakorolja. Azt latom a gyerekemen, hogy iszonyu fontos a jo peer, meg persze az elökeszitett környezet á la Montessori (aminek nem csak az adott tartozkodasi hely az eleme, hanem az ember, környezet is) is nagyot dob. Nem tudom ezt nyujtani itthon, meg ha fejreallok sem. Attol meg jo az otthon oktatas, lattam mar ra nagyon jo peldakat, mondjuk nem ennyire elidegenedett urbanus eletmodban, mint ahogy mi elünk…
KedvelésKedvelés
Analemma: Majd elfelejtettem: az egyik legfontosabb ervem az en nem otthoni oktatasom mellett az, hogy en szeretnek penzt keresni lehetöleg a tanult szakmamban dolgozassal es/vagy ennek hasznositasaval is (jogasz, trener), ami az otthoni oktatas idö- es energiaigenye miatt nem menne, magyaran a szakmai eletemet teljesen fel kellene adnom az otthoni tanitas miatt es ezt nem szeretnem (hacsak nem szannam el magam arra, hogy kikepez(tet)em magam mondjuk Montessori pedagogusnak es akkor az egy uj szakmai irany lenne…).
KedvelésKedvelés
Én sose vállalnám ezt be, viszont érdekelt, ti erről mit gondoltok 🙂
Olyan nőket látok otthon tanítani, akiknek nincsenek személyes szakmai ambíciói és/vagy épp munkanélküliek. Én ezzel az elhatározással nem tudok mit kezdeni (nem is kell), viszont annak, aki az anyaságot tekinti hivatásának, fő életcéljának (és kiteljesedésnek éli meg, nem lemondásnak, alkukötésnek), ott ez az alternatíva értő fülekre talált. Kérdés az, évek múlva visszatekintve erre az időszakra hogyan összegeznek az így döntők. Megérte, nem érte, jó döntés volt, vagy mégsem. Gyerek javát szolgálta, és/vagy az övékét, mint szülők. Passz, ez már egyéni sztori. Tőlük kéne x idő után megkérdezni, de fene tudja, őszinte választ tudnának-e akkor adni.
KedvelésKedvelés
Szerintem itt nem az egyik budai fikazza a masik budait. Van egy jelenseg ami nem kotheto budahoz es nem is kotne senki valoszinuleg, ez a jelenseg, attitud lett itt szetboncolva.
KedvelésKedvelés
Bocs, most latom, hogy mar ezt megbeszeltetek.
KedvelésKedvelés
A gyermek, mint életcél, önmagában még nem hiba. Teljesen semleges, előjel nélküli történet. Kinek mi az igazán fontos. Nekem az életcélom a gyermekem boldogsága, de ez nem jelent sem rátelepedést, sem agyonszeretést. Előtte a munkámé volt a főszerep, de tudtam, ha egyszer gyerekem lesz, a hangsúlyok máshol lesznek, s neki kivánok átadni minden fontosat, mert azt láttam, azokban a családoknak a többségében, ahol a nő NŐ, anya, feleség, takarítónő, szakács, szerető és főállású munkavállaló akar lenni, az általában nem működik. Mert a nő alapra frusztrált lesz attól, hogy ő ugyan 110%-on szeretne teljesíteni, de mivel a nap neki is csak 24 órából áll, és hat különböző területen kéne 100%-on teljesítenie, s egyiken sem tud, mert nincs klónozva, hogy egyszerre ennyi helyen legyen jelen, a folytonos elmaradások miatt pedig fáradt és frusztrált lesz, örökösen elégedetlenül tekintve önmagára, s így igen kis eséllyel marad estére annyi energiája, hogy férjét szexi macskanőként kényeztesse, amit eg yideig tolerál a férfi, de egy idő elteltével másfelé tekintget. Tehát a gyermekem 9 éves, 4 nyelven beszélő, örökmozgó, cserfes, önállóságra nevelt, mindenféle iránt nyitott, nagyon szép és okos kislány, saját, önálló véleménnyel és akarattal, átagon felüli IQ-val. Az apja szerint hiba, hogy nem vagyok vele elfogutabb, mert ő hibátlan. Hát nem, nem az. Ugyanolyan szemtelen, mint a többi kisgyerek, igazi kiskamasz módjára próbálgatva a határait. Szerintem a lényeg a szemlélet: érezni mikor és meddig igényli a társaságunkat, hagyni időt számára a szabad játékra, következetesnek lenni, világos határokat szabni, hagyni, hadd hibázzon, mert abból tanul, valóban jelen lenni, és figyelni rá, amikor hozzánk beszél, arra tanítani, hogy minden infót kétkedéssel fogadjon, s csak akkor fogadjon végül el, ha az számára is genuin módon emészthető, és megmutatni neki egy csomó utat, majd hagyni választani közülük a saját ízlése szerint. Megengedni, hogy kiélje a frusztrációját, de megtanítani megfelelőképp levezetni. És példamutatóan élni, amit a gyermek aztán vikariáló módon magába épít. Kb. ennyi. És egy jó adag humor, a nehéz helyzetek tompítására. Én akkor röhögtem életemben a legjobban, amikor valamiért megszídtam a lányomat, ő meg terpeszbe állt előttem, csípőre tette a kezét engem utánozva, és hangosan, a fejét hátravteve elkezdett hahotázni rajtam. Annyira meghökkentem, hogy én is vele nevettem. De ez a fajta felszabadultság feltételez egy olyan bizalmi viszonyt, amiben ő MER rajtam nevetni… 🙂
Amikor azt mondom a gyermekem az életcélom, azzal azt is mondom, a célom lényege az, hogy olyan egészséges lelkületű, önálló embert neveljek, aki megtalálja az életben azokat a célokat és örömöket, amelyek majdan az ő kiteljesedéséhez vezetnek. Hogy 10-15-20 év múlva pedig milyen szinten szeretné, hogy az életének a részese legyek, az majd elválik. Nem fogom megfolytani a szeretetemmel, mert attól hogy szeretem, még ugyan úgy látom a hibáit is, és arra nevelem, hogy a hibázás a próbálkozás része, és soha ne csüggedjen, de figyeljen a teste visszajelzéseire.
És majd elfelejtettem: NAGYON fontos a szocializáció folyamatos beengedése a gyermek életébe, és annak felismerése, hogy hagyni kell hibázni, hülyeségeket csinálni, hogy megismerje mire képes egymaga, s mik a korlátai.
KedvelésKedvelés
“Nekem az életcélom a gyermekem boldogsága, de ez nem jelent sem rátelepedést, sem agyonszeretést.”
Szerintem, ha a gyerekek boldogsága AZ életcél (lényegében kizárólagos célja az életnek), akkor a rátelepedés szinte elkerülhetetlen, viszont ha mégis sikerül, akkor meg a gyerek kirepülése után (ami rátelepedés nélkül törvényszerű) a szülő élete válik üressé. Jó esetben persze kitölthető, de azért ez már nagyon kérdéses, óriási váltást jelent. Persze, ha úgy érted, hogy központi kérdés, a legfontosabb, de azért van más is az életben, egyéb célok is, tehát nem az egyedüli életcél, az más.
KedvelésKedvelés
“… s így igen kis eséllyel marad estére annyi energiája, hogy férjét szexi macskanőként kényeztesse, amit eg yideig tolerál a férfi, de egy idő elteltével másfelé tekintget” – na, ettől a mondattól rosszul vagyok.
Tehát a férjnek jár a macskanő feleség, ha nem kapja meg, teljesen jogos és normális, hogy félremegy. Nem érdekes, hogy a feleség miért nem macskanő, mi a gondja, mivel tudna segíteni, egyszerűbb félremenni, megteheti, neki jár. A feleségnek nem jár kandúr automatikusan, vagy be kell érnie valami kandúrszerűséggel, vagy már mondani sincs kedve, hogy ez nem olyan volt, mint a kandúrokkal lenne a nagykönyvben. De neki kötelessége macskanőnek lenni. Ha nem az, akkor is csináljon úgy, mintha, bírja ki, csak 10 perc, ezt muszáj néha bevállalni, különben otthagyják, megcsalják, megalázzák. Jogosan. Meg amúgy a macskajelmez az csak úgy leakasztható a szögről. Vegyek én is egyet? Megoldódna minden problémám.
KedvelésKedvelés
Gyermek mint eletcel? Jo az? Nem Jo? Mitol fugg vajon? Az a no akit ez maradektalanul boldogga tesz, es meg a ferje is boldog azzal, hogy ez igy van, akkor ez maga a paradicsom. Ha egyaltalan ilyen letezik. Olyan sok ok van, amiert egy no ezt eletcelul tuzi ki. Peldaul fel a kihivastol ami a tanulasban, munkaban rejlik, mert nincs eleg onbizalma, vagy mert o maga is ugy nott fel, hogy az o anyukaja a karrierjere tette fel az eletet, es a gyerekekre mar nem volt ido.
Ha anyukamra gondolok, az egyik ok, hogy osszes energiajat, figyelmet, szeretetet en ram es apukamra osszpontositotta az abbol fakadhat, hogy az o edesanyja, aki gyermekorvos volt, soha nem volt otthon. Anyukam sokszor meselt azokrol a szomorusaggal es szorongassal ativodott gyermek evekrol amiket atelt. Amikor kedden delutan iskola utan nagy sziv dobogva ment haza, vajon otthon lesz-e a mama? Vajon ejjeli ugyeleten lesz-e aznap ejszaka? Vagy amikor kora reggel felebredt, atrohant a szulei haloszobajaba, es belebujt edesanyja pongyolajaba, mert benne volt az illata es a teste melege, de a mama mar a korhazban volt. (Igen, eleg neurotikusan hangzik, de minden gyerek mas es mas, minden gyereket mashogy erint az egy adott helyzet. Peldaul anyukam novere teljesen mashogy elte meg a gyerekkort. O szamara nyugodt, felhotlen evek voltak. De nagyon elkalandoztam!)
Szoval, emiatt a gyermekkori erzelmi nelkulozes folytan az en anyukam elhatarozta, hogy o nem akarja, hogy az o gyereke ezen keresztulmenjen. Ezert, amikor altalanos iskolaba kerultem, az elso ket het utan kivett a napkozibol. Engem minden delutan meleg etel vart otthon ebedre. Anya es en nagyon kozel kerultunk egymashoz, es mindenem meg volt gyerekkent, pedig nem eltunk nagy labon. Ha ez igy megy egeszen felnott koromig, akkor jol megnezhettem volna magamat: egy elkenyeztetett budai urilany! De aztan amikor 15 eves voltam, apukamnak nyilvan nem volt teljes a csaladi kor anyukammal, akinek csak a csalad, es semmi mas nem letezett. Apukam ott hagyott bennunket. Edesanyamat teljesen osszetorte a valas; ott maradt negyven evesen egyedul megelhetes, karrier valodi cel nelkul egy 15 evessel. Ott hagytak egy husz eves miatt. Radobbent, hogy nem ert el semmit sem az eletben; kicsuszott a talpa alol a talaj, lefogyot negyven kilora, es xanaxon funkcionalt. Aztan sok valtozas tortent, eltelt tizenot ev, es ma anyukam ingatlankozvetito. Napi tiz orakat dolgozik es imadja a munkajat.
Ami engem illet, en tavaly jutottam el arra a pontra, hogy ket gyerek utan (4 eves es 3 eves), muszaj visszamennem dolgozni, mert megorulok itthon a napok ‘ugyanolyansagatol’, hogy mindig ugyanaz tortenik, es ugyanaz hangzik el. Sokkal jobb feleseg es anya tudok lenni, hogy dolgozhatok es sajat magam lehetek. Szeretem a csaladomat, persze, de kell hogy legyen valami, mint a munka ami osztokel es jobba tesz.
KedvelésKedvelés