Öt bejegyzést írok egyszerre, van egy nem tudom, hova tartó arról, hogy milyen talmi és kiábrándító volt látni a napokban, hogy kávéházak, szállodabejáratok, kirakatok ünnepi díszbe öltöznek, vagyis szakszerű, esetleg ingerült emberek ilyen műfenyő girlandokat meg műanyag bordó gömböket, arany szalagokat, métere hétezer-négyszázkilencven forint áfával, erősítenek föl, és hogy mi a bajom a karácsonnyal, hogy valamiért mégis vettem egy ÉVA Advent különszámot, és idén hogy szeretném, mennyire hántható le a hazugság vajon.
Van még vázlatban több más kezdemény, de most mégis azt írom meg, miközben egy puha műszálas takaróba bugyolálva lábaim a fehér kanapén kortyolgatom a hajnali (kotyogós) kávém, és a cirkóból csöpög rám, valamint a kanapé huzatára valami folyadék, hogy elolvastam a linkelt két bejegyzést a borderline-ról.
Határeseti esetek — a borderline személyiségzavar
Ezek eléggé árnyalt, sok szempontú szövegek. Érdekes volt és szorongató.
Nem foglalom össze a két írást, olvassátok el, megéri.
Ó, tele vagyok én is hegekkel, vágásnyomokkal. Sokan mondták életemben, hogy szélsőséges vagyok, a rajongásaim, a vonzalmam, a teljesítményem, a lezuhanásom, a csalódásom. Úgy is, hogy elemi vagyok, meg úgy is, hogy elviselhetetlen, ahogy mindent éles és végső kérdéssé teszek, magamra vonatkoztatok, erkölcsi meg érzelmi kérdés nekem minden. Nem tudom kezelni a dolgokat, hogy az érzések változékonyak, hogy van, amit észszerűen be kellene látni, és hogy mások másképp működnek. Szenvedtem, mint a kutya, sokszor árnyalatokra képtelenül. Meztelen bőrömön, sőt, lenyúzott húsomon éreztem a világot, és nagyon értettem József Attilát, akinek a halála utáni évben alkotta meg a fogalmat Adolf Stern pszichoanalitikus, és akit, mármint a költőt, ma a szakirodalom eléggé tiszta és intenzív borderline esetnek tart. És emlékszem erre az elemi, józsefattilás szeretetvágyra is, apahiány, anyahiány, szerelemhiány, istenhiány, elismeréshiány.
Ha innen nézem, borderline-gyanús vagyok, bár tartózkodom az öndiagnózistól. A négy, diagnózisra is alkalmas szakember, akihez valaha közöm volt, nem mondott ilyet, biztosan semmi esetre sem, hármuk egyáltalán nem.
Ha onnan, akkor meg reagáltam arra, ami ért, egyéni meg generációs meg karmikus traumákra, meg a világra, teljesen adekvátan és logikusan. Ez volna az alternatív pszichológia: mérgező szülők, kognitív torzítás, énkeresés, a tehetséges gyermek drámája, síró belső gyermek, Hellinger (?).
Mire mennék azzal, ha valaki kimondaná: borderline vagyok?
Ez iszonyatos stigma. Ma a diagnózisok jelentős részét stigmatizálásra és reménytelenség-keltésre használják, a diagnosztizáltak meg önfelmentésre. Sőt, az első írás állítja, hogy a tehetetlen terapeuta bosszúja is tud lenni a borderline diagnózis.
Lehet, hogy csak nem értek hozzá, de nekem zavaros ez az egész. Vannak a lélek dolgaiban könnyen látható tények: ha valaki hánytatja magát, ha öngyilkossági késztetései vagy kényszercselekvései vannak. De hogy szélsőséges érzelmek, meg túlzó, meg indokolatlan? Ki mondja meg, kinél van a mérce? Pont a borderline annyira emlékeztet a rossz mintákra adott szükségszerű válaszokra, a torz világ elleni logikus tiltakozásra, hogy kételyeim lettek, létezik-e, értelmes kategória-e.
Azt hiszem, mostanra kontroll alatt tudom tartani az érzelmeimet, sokkal kevésbé érintenek a bőrömön az egyébként minden korábbinál riasztóbb események, árulások. Féltem ettől az állapottól, amikor már nem gázolok bele szügyig a kínba. Kispolgárinak, józan óvatoskodásnak gondoltam, hogy valaki mérlegel, nem bántódik meg egy életre, végleges, tiszta szavak helyett még egyeztet, hol így látja, hol úgy.
Úgy éreztem mindig, az a tiszta, az az őszinte: az ordító, a toporzékoló. Neki van igaza, a többiek maszatolnak és gyávák élni.
Most, ami van, hosszú fejlődés, sokkok és döbbenetek eredménye, és hogy észérveim vannak, hogy mérlegelek, hogy több szempontot is figyelembe veszek, az a magam védelme. Nem azért viselkedem így, mert mit szólnak, mert bajom lesz különben, nem reflektálatlanságból, konfliktuskerülésből, hanem hogy ne vigyen szét a sok szar. Másrészt meg már értem, hogy másnak is nehéz, és az, amit mond, tesz, nem zúz többé szét, mert vagyok én, a saját jogomon, örömeimmel, szemszögemmel, felismeréseimmel, és van, amit biztosan tudok, és az nem mozdítható. Régebben bármi mozdítható volt, akárki akármit mondott, az lerombolt, és ez iszonyú szenvedés volt.
Csak úgy vagyok újabban. Nem is kell nagyon akarni ezt a talpon maradást, megküzdést. Tényleg nem jó szenvedni, ennyi. Tényleg megszerettem és becsülöm, védem magam. Valahogy fontos nekem, hogy tisztességes legyek, ez ad erőt. Azokkal tisztességes mármint, és most sokadszor utasítom vissza az emberiség avagy a nők üdvéért munkálkodó apostol-szerepet, akiknek felelősséggel tartozom, éspedig azért, mert ők is felelősséggel tartoznak értem. A gyerekeim a kivételek, felnőttekkel ez kizárólag kölcsönösen működik, tehát nem leszek tekintettel arra, aki nincs tekintettel rám. Nem adok annak, aki csak elvesz. De nem is szemétkedem. Nekik, embertársaimnak csak jogszerűséggel tartozom.
Annyian taglalják itt az internetes jelenlétem vagy kósza hírek alapján, hogy én milyen vagyok. Tudom én, sokszor elemeztem is, hogy miért teszik, hogy ez az ő bulijuk, és mindig tudom, hogy nem látják, ki vagyok, meg hogy mit miért teszek, tulajdonítanak, nem értik, nem kérdezik, ők akartak a közelembe jönni, nem én választottam őket, nincs joguk a magánéletemet kitárgyalni, erőszakosak, sötétből lődöznek, satöbbi. De azért persze mégis hat az emberre ez a sok mondat, mindenekelőtt elege lesz és lesújtó véleménye lesz általában az emberekről. Néha kételyek is moccannak. Nem a vesztembe rohanok-e. Nem jóakaratúlag szólnak-e. Nem vagyok-e beteg valóban. Nincs-e mégis igazuk.
Hát, kibaszottul nincs.
Ebben, ekkora szemétkedések közepette lettem ilyen, akit már nem érdekel, és aki megválogatja és nem hagyja. És mostanra lett ilyen az életminőségem, munkabírásom, teljesítményem is.
—
Vajon egészséges dolog-e, hogy valaki haragot érez a szülei iránt, és nem tartja velük a kapcsolatot?
Egészséges-e, hogy nem és nem köteleződik el, hanem két-három hónapos kapcsolatai vannak sorozatban?
Hogy pornót néz és ekkor szerzi legintenzívebb szexuális élményeit?
Hogy negyven évesen még mindig nem tudja, ki ő és mi az élete hivatása?
Hogy nem érzi jól magát a kétgyerekes családjában?
Hogy mindenen elsírja magát mostanában?
Hát nem ez a normális? Vagy legalábbis teljesen tipikus?
Illetve amennyiben mindez nem normális, de hülye szó ez, nem ez következik ebből a világból, a szennyezettből, stresszdúsból, erőalapúból, patriarchálisból, stigmatizálóból, hogy a lelkesek, és különösen a tehetségesek folyton ütköznek, belebuknak, fájnak?
Más se következhet.
Vajon egy pszichológus azt mondja ezekre az igen gyakori esetekre, hogy az ilyen ember nem jól választ megküzdési stratégiát, nem képes kezelni a konfliktusait, viharok vannak az amygdalájában?
S vajon ha ezt mondja, akkor nem az-e az alapfeltételezése, hogy a világ amúgy működő hely, csak vannak, akik a mindenki életében előforduló problémákat nem jól oldják meg?
Ellentétben a többséggel, akik meg de?
Miközben tudjuk, hogy a világgal baj van, nagy baj?
Vagy a problémások a többség? És ha igen, nem kellene ebből valamit levonnunk végre a társadalmunkra, a világ működésére nézve? Hogy akkor talán ehhez nem kell és nem lehet alkalmazkodni és megküzdeni, mert erre válaszul csak kiabálni és tiltakozni lehet?
Körbenézek: ehhez a foshoz kellene igazodnunk, komolyan? Ezzel kiegyezni, beérni? Ez előtt meghajolni, ezt tartani adottnak és működőnek? És nem is modern, zaklatott korunkról beszélek: sosem volt jobb, sőt, sokkal rosszabb volt. Én aztán nem sírom vissza a múltat, mert ma már legalább szabadság tud lenni, tudás, közösség, erő, esély, olyan, ami sosem volt még.
Rájuk fogják a diagnózist! Mert zavaróak a logikus reakcióikkal! Akik látják, nem hagyják, azok eltüntetendők, a betegek közé! Ez a rendszer bosszúja: a stigma!
Én vagyok itt az éles meg a konfliktusos? Miközben látom, milyen az életminősége annak, aki rendezett, fegyelmezett, alkalmazkodó, mi szart felhalmoz, mennyire megválthatatlan, és hogyan torkollik tuti tragédiába az élete annak, aki hallgatott olyan helyzetekben, amikor én szóltam, maradt abban, amiből én mentem, nem állt bele abba, amibe én igen.
Hát tényleg, olyannak kellene lenni, mint a józanok, a rendesek, akik jól vették az akadályokat, időben szültek, jóban vannak a szüleikkel (akik nagy valószínűséggel szintén diagnózislisták)? Akiknek megy a házasság, nem akarnak teljesebbet, többet, kezelik az érzelmeiket, és nem élik meg kibaszásnak az anyaságukat?
Igen, kiáltsd ezt: gyáva az, ki boldog,
kis gyáva sunnyogó, mindent bezár,
bezárja életét is, mint a boltot,
mert benne van a csillogó bazárés félti kincsét, a sok cifra foltot,
a lelke szűk, kucorgó és sivár,
rablót neszel, mihelyt gyerek sikoltott,
örökre reszket és örökre vár.Hazája ház, barátja az erõs,
hitvány rokonja az, ki ismerõs,
hátára kertfal, tyúkól, pincegátor,de a boldogtalan tanyája sátor,
zászlója felleg, õ, csak õ bátor
s a jó, csak a boldogtalan a hős.
— írja az igazán egészséges személyiségűnek mondott, rendezett polgári életet élő, sikeres Kosztolányi Dezső, pont ő. (Most meg belekeverem az alkotó személyes életét az értelmezésbe, hülyülök el teljesen. Mindenesetre nem József Attila vagy Ady írta.)
Szerencsésnek érzem magam, hogy a pszichológusom is árnyalt és rendszerkritikus, és nem tart biztosnak és végzetesnek egy-egy diagnózist, és a másik, szintén pszichológus barátnőm is efféle, ő, aki engem minden héten forró kezekkel önmagamig ringat
— ezt ahogy leírtam, ettől, a saját tagmondatomtól tört ki belőlem a sírás, meghatottság és fájdalom egyszerre, talán mert tegnap is ringatott, amúgy pénteken szokott
fegyelmezetlen ez a szöveg, és nem fogom meghúzni
pedig nem sírtam én hónapok óta egy könnyet sem, én úgy vagyok vele, hogy akármi történik, én súlyzózom és bőrradírozok és futok dermedő seggel is, és hajvéget ápolok és igazán szép és jó érzést jelentő cuccokba öltözöm, és főzök elemi, avagy épp cizellált kajákat, és örömömet lelem abban, ahogy egyesítem a fürdőszobai meg a konyhai szemetet, vagy ahogy felsöprök, vagy elrendezek valamit, én nem iszonyodom többé az életemtől, a tárgyaimtól, filmeket nézek, terveim vannak, és egybegyűjtöm barátaim, és megmondom nekik, hogy ti fontosak és tartósak vagytok, és én becsüllek titeket
és most ettől, miért ettől? annyi minden van, nem tudtam aludni sem —
elképesztő testi és érzelmi élményeket, nagy belső megrendülést hoz nekem az a tudás és szeretet, amivel hozzám nyúl. Semmihez nem hasonlítható. Úgy hívják ezt, amit csinál velem, hogy shiatsu masszázs.
Szóval ők nem beszélnek faszságokat, látják a társadalmat, a riasztó világot, és nem az a kiindulópontjuk, hogy a világ amúgy normális hely, csak vannak benne ezek a nem sikerültek, akik nem tudták jól megoldani.
Fontos egyébként a viszonylag konfliktusmentes létezés nekem is, de ez nem úgy megy, hogy beletörök a megalkuvásokba, lenyelem, ami kitörne, vízbe fojtom újszülött igazságérzeteim hatosával, hanem hogy felmérem, ki az, aki érti, ki az, aki nem játszik ítélkezősdit, velük vagyok, erősítjük egymást, és a többieket, akik manipulatívak, akik rajtam gyakorolják a fogsoruk, akik nem értik, akik kicsinyesek és hazugak, sznobnak tartanak, miközben fogalmuk nincsen a minőségről, és egész életükben biztonsági játékot folytatnak, egyszerűen elkerülöm. Ehhez kell persze bizonyos szabadság és függetlenség. Amiért én szinte bármilyen árat kész vagyok megfizetni. Így jó élni, és akkor nem számítanak a diagnózisok meg a többi basztatás, mely jogom sérti meg.
csak az olvassa. én szóltam 
A család legtehettségesebb tagja egy nagybátyám akinek mindig nagyon sok konfliktusa volt a nagy család tagjaival ,mindenféle frusztrációk miatt (pontosabban :mások frusztrációi miatt )mondott valamit amit el kellett fogadjon a szerető beszélgetőpartner : “Te ha velem beszélsz , halgass .”
Aforizmává vált ez a mondata 😀
KedvelésKedvelés
borderline-jelek kereseserol es talalasarol az jut eszembe, amikor az autizmusrol tanultunk gyogypedagogiaban. elhangzott az az alapvetes, hogy: barkit megnezel alaposabban, biztos talalsz benne olyat, amire azt tudjuk mondani, autisztikus vonas:)
KedvelésKedvelés
Nekem meg a másik mondás jutott eszembe: aki a mai világban nem paranoiás kicsit, az nem normális. (Nem pontos, de valahogy így van.)
KedvelésKedvelés
Én ezt úgy ismerem: Persze, hogy őrült vagyok, hiszen egy őrült világban élek.
KedvelésKedvelés
Lényegében ugyanaz, de én úgy olvastam – idézetként -, hogy a pasi elmegy a pszichiáterhez, hogy ilyen-olyan gondjai vannak, és hogy ez nem paranoia-e, vagy hogy rendben van-e vagy ilyesmi. És erre kapja válaszként a pszichiátertől.
KedvelésKedvelés
Én meg úgy, hogy attól hogy üldözési mániád van, még nem biztos, hogy nem üldöznek.
KedvelésKedvelés
Saját fejlesztés: Aki egy kicsit nem hülye, az nem is egészen normális.
KedvelésKedvelés
Baromira ideges vagyok, mikor gyerekekre odamondják, hogy autisztikus vonásai vannak. Nagyon határozottan tanultuk, hogy vagy autista valaki, vagy nem. Az autisztikus vonást meg ugyanúgy felcsippentették a féltudású kollégák, mint a diszlexiát, mikor nem tudtak megtanítani valakit olvasni. Tudományoskodunk, oszt a gyereket nem látjuk.
KedvelésKedvelés
hat pont ezert mondtak nekunk. attol, hogy az adott ivadek adott jellegzetessege “a normalistol” “elter” (nem veletlen a ket idezojel), attol meg nem kell rogton ramondani, hogy huu, biztos auti, legyunk esznel:)
KedvelésKedvelés
Anna, nem akarlak félreérteni, ezért inkább kérdezek. 🙂
Úgy érted, hogy te nem hiszed, hogy vannak pl. aspergeres gyerekek? Csak mert az is autisztikus vonásokkal tarkított szindróma…
KedvelésKedvelés
Nem hiszem sehogy. Nekem tavaly azt tanították, hogy az Asperger szindrómát a szülők kedvéért találták ki, hogy el tudják magyarázni a gyermek állapotát laikusoknak.Az autizmus nem skála, ahol az Asperger az egyik vége a vonalnak, a másik meg az esetlegesen értelmi fogyatékossággal kevert autizmus. Azért is autizmus spektrum zavar, mert nincs egyértelműen tiszta és súlyos kórkép, bármilyen keveredés előfordulhat. Pl. 3 diplomás ember, akit felnőttként naponta ellenőrizni kellett, megfelelően törölte-e a fenekét. Őt sem lehet skálába helyezni, csak spektrumba.Így tanultuk.
KedvelésKedvelés
Félek, hogy ez nem így van, elég sok eltérő véleményt olvastam, konkrétan pszichológusoktól, pszichiáterektől is. A spektrum meg éppen azt (is) jelenti, hogy vannak súlyosabb és kevésbé súlyos esetek.
KedvelésKedvelés
Hát, erről nem nyitunk vitát, nincs félnivalód.Pont ez a kavalkád jellemző manapság ebben a témában, ahogy mi is sokféle módon olvastuk.
A 3 diplomás kakaszagú ember akkor kevésbé súlyosnak, vagy enyhének számít?
KedvelésKedvelés
Hát én meg a kakaszagúakról nem nyitnék vitát 😉 Illetve róluk SEM. Csak véleményt tudok ezzel kapcsolatban nyilvánítani, illetve azt mondani, amit én is olvastam, hallottam, de szakember nem vagyok. Számomra nyilván súlyosak, és igazából nem is tudom, hogy miért is ne volnának azok. Számomra autizmus terén nem az a súlyos vagy kevésbé súlyos kritériuma, hogy hány diplomája van, egyébként is azt is olvastam, hogy amennyiben a kommunikációra képesek, akkor nagyon gyakran komoly intellektuális képességeket mutatnak. Én a kommunikációs képességet, az érzelmekre való képességet és a mindennapi életre való “alkalmasságot” tartanám inkább fontosnak, de ez eléggé outsider megközelítés alighanem.
KedvelésKedvelés
Pont ez adja a kérdés lényegét. 3 szakmát szerzett, tehát ép intellektusa van, ellenben társaságban elviselhetetlen ember a szag miatt. Súlyos, vagy enyhe? Nem lehet skálába passzírozni.
KedvelésKedvelés
Miért ne lehetne? Csak attól függ, mi mentén 😉 Egyébként meg OK, nyilván ilyen példák is vannak, ettől még a skála rész ÁLTALÁBAN működhet akár. Hasonló esetek tudtommal nemcsak autizmus fronton léteznek, elfogadható, egyes területeken kiemelkedő általános képességek mellett egy-egy olyan tulajdonság, ami nagyon szembetűnő. Tévedek?
KedvelésKedvelés
Nem tudom kapásból, Laci. Nem tudnék példát mondani ekkora különbségre. A fogyatékossággal élők között biztosan nem. A vak muzsikus más eset. Te tudsz példát?
KedvelésKedvelés
Nem épp ezen tanakodom, de ma már abbahagyom, mert egyrészt nem áll jól nekem a gondolkodás 😉 másrészt meg álmos vagyok, úgyhogy nem is megy.
KedvelésKedvelés
“Nekem tavaly azt tanították, hogy az Asperger szindrómát a szülők kedvéért találták ki, hogy el tudják magyarázni a gyermek állapotát laikusoknak.”
Nos, mi ettől az állásponttól szenvedtünk évekig! Vagyis attól, hogy a szakemberek NEM TUDJÁK diagnosztizálni az Aspergereseket.
Amúgy pedig akárhogy nevezik is, nekem az számít, hogy találtam végre egy szakembert, aki FELISMERTE, és el bírta magyarázni, hogy a gyerekem miért reagál “furán” és miért reagálnak rá is “furán”. Hogy ennek mi az alapja, tünetei, megoldásai.
Mert addig csak azt hallgattam a “szakemberektől”, hogy “Ugyan anyuka, túl tetszik reagálni…” vagy “Ez a gyerek indigó, meg szivárvány, meg mittudomén milyen különlegesen csodálatos…” (Avagy a SZÜLŐ A HIBÁS!)
Csak éppen ezek nem jelentett segítséget sem nekem, sem a gyereknek, sem a környezetének. Sőt egyre mélyültek a problémák, feszkók, szorongások.
Azóta, hogy “neve van”, és arra irányuló HATÉKONY, GYAKORLATI segítséget, ötleteket kapunk, azóta sokkal könnyebb és vidámabb az életünk.
És nekem nem a “név” (pl. asperger), címkézés, skatulya számít, hanem az, hogy nem a sötétben tapogatózunk.
A pszichiáternő, aki autistákkal és fogyatékosokkal is foglalkozik, pont most specializálódik az aspergeres terület felé, mert egyre nagyobb számban fedezik ezt fel (felnőttek körében is).
Szerintem sok AS-es felnőttnek (akire rámondják, hogy bunkó, érzéketlen, alkalmazkodásképtelen) lenne könnyebb az élete, ha már gyerekkorában, felismernék és segítenének neki ahelyett, hogy szarul reagálva “rugdosnák” őket.
(Ez persze nem vonatkozik a simán csak kényelemből lusta, bunkó, stb. emberre! Az AS ne legyen fedősztori, felmentés annak, aki nem az!)
“Tudományoskodunk, oszt a gyereket nem látjuk.”
Na, nálunk pont ezt nem érzem szerencsére! Pont a gyerek miatt fontos, hogy értsük, lássuk őt, és segítsünk neki, oldjuk a szorongásait, és ezáltal javul a légkör is.
Ami pedig hab a tortán, hogy mindezt TB-támogatottan, azaz ingyen vehetjük igénybe, úgyhogy még azt sem érezzük, hogy csak a buta szülők lenyúlásáról lenne szó.
Mindez persze nem mond ellent annak, amit neked tanítottak. Csak mint nézőpontot írtam le.
KedvelésKedvelés
“szakemberek NEM TUDJÁK diagnosztizálni az Aspergereseket.”
Nekem is pont az jutott eszembe, hogy valójában az a hárítás, hogy ilyen nincs is. Nehéz diagnosztizálni, hát megoldjuk egy huszárvágással. Mint Hofi mondta vagy 40 éve: “Magyarországon analfabéta nincs – összeírva!” Igen, a felelősséget a szakember jól áttolja a szülőre (mit ád Isten: az anyára, mert ki jár vele szakemberhez, meg egyáltalán, kinek a dolga?)
KedvelésKedvelés
Laci, szerencsére mi (már) ketten visszük ezt a férjemmel. Azaz együtt megyünk a drnőhöz, ha a “szülői alkalom” van, és együtt találjuk ki az utakat, módszereket!
Igaz, hogy eleinte ő is azt mondta, hogy “majd kinövi”, de legalább nem lőtt le, mint sok férj teszi a környezetünkben, a megoldás kereső anyával, hogy “hagyd már azt a gyereket, nincs szüksége dilidokira”…
És mindezzel együtt azt is tudom, hogy bennem is van egy adag “felesleges túlpara”, mert szar volt a gyerekkorom, és nekem senki nem segített akkor! Rálátok erre is, és igyekszem objektíven átgondolni a döntéseimet, de azt tudom, hogy ha egy 5 évesnek aranyere lesz a szorongástól, akkor azzal kell valamit kezdeni, akkor is ha én ill. mi szülők okozzuk neki, akár AS-nek hívjuk.
Engem a megoldás érdekel a gyerekkel, magammal, és a családunkkal kapcsolatban is!
A blogot is ezért olvasom napi szinten. Segít szembenézni, átlátni, újratervezni, és lehet hibázni, korrigálni is…
KedvelésKedvelés
A férjed: ez jó, és persze nem tudhatom, tudhattam, hogy mi van, de nem is a ti kapcsolatotokra gondoltam, hanem a társadalmi hozzáállásra, amit bizony a szakembereknél is tapasztalhatsz gyakran.
KedvelésKedvelés
Laci, nem hárított senki semmit, pont azt tanította a szakember, hogy nem húzunk rá senkire egy Aspergeres skatulyát, hanem kliens centrikusan, egyedi megközelítésben vizsgálunk meg minden egyes esetet. Alázattal és odafigyeléssel. Az “Aspergeresek balra” egyszerűsítés nélkül. Az egyetemen egyébként röpülni lehetett szigorlatról ezért a szóért, annyira ellenezték.
KedvelésKedvelés
Ja, hát akkor én ezt tökre félreértettem, bocsánat.
KedvelésKedvelés
“ő aki forró kezekekkel önmagamig ringat” ezt olvasva nálam is megindultak a könnyek ráadásul a villamoson. Jól mutathatok. 🙂
KedvelésKedvelés
Nagyon tetszett az első cikk, azt volt most időm elolvasni, arra reagálok. Úgy érzem, értettem a cikket, és azt is, hogy miért lehet nehéz így élni – és tök mindegy, hogy akkor az ilyen személyiségű embert borderline-nak nevezzük, vagy érzelemkezelési zavarosnak, vagy túlérzékenynek. Nagyon nehéz lehet itt határokat húzni, hiszen az ember fiatalon vagy akkor, ha nincs elég önbizalma, vagy netán éppen nehéz, stresszes időszakot él, simán produkálhat úgynevezett “borderline” tüneteket. De úgy járkálni, élni, hogy nem véd semmi, se a külvilágtól, se a saját belső viharaidtól, minden érzés az alapjaidig renget meg, és mindenen kiakadsz, szétcsúszol, összezuhansz, nem lehet kellemes senki számára. Azt is értem, hogy egy ilyen ember mindent ezerszeres intenzitással él meg, a jót is és a rosszat is, és ezért az élete, a belső világa sokkal színesebbnek, gazdagabbnak tűnik, mint egy másik emberé – az élénk színek élénkebbek, a szárnyalás mámorítóbb, de a sötét is sokkal sötétebb és a mélység kiúttalan. Értem a félelmet is, hiszen aki ehhez szokott, ezt ismeri, annak számára üresnek hat a nyugalom, a kiegyensúlyozottság.
Ugyanakkor szerintem van különbség aközött, hogy valaki meglátja az őt körülvevő rendszer hibáit, nem érzi jól magát benne, szenved tőle, és ezt ki is mondja, és aközött, hogy valaki védtelen a saját érzelmeitől. Az előbbi mögött lehet, hogy semmi zavar nincs, csak egy élesen látó személyiség, de ha neked nem tetszik a rendszer, ami tényleg szar, csak az emberek már úgy megszokták, hogy észre sem veszik – mint aki régóta ül egy levegőtlen szobában és nem tudatosodik benne, hogy milyen büdös van – és felemeled a szavad, akkor azt mondják, hogy hülye vagy. Vagy személyiségzavaros, nem normális, beilleszkedési zavarokkal küzdő, holott csak látod, amit más nem lát, vagy nem akarja látni. Ajj, de sok ilyet látok én is nap mint nap és nem tudom, mit kezdjek vele… Látni látom a hibákat, de szólni csak akkor érdemes, ha tudod, hogyan lehetne jobban és van lelkierős is kivitelezni a változást és nekem se ötletem, se erőm nincsen. Általában a legszívesebben elásnám magam.
Nem szeretek, nem szerettem érzelmileg labilis lenni, mert az vagyok én is, sajnos. Nem hiszem, hogy borderline, inkább arra tippelek, hogy lehet egy enyhe mániás depresszióm, de azért van bajom, az tuti. Nehezen viselem az életet, a napi 8 óra munkát, a monotonitást, az embereket. Régen komolyan gondolkodtam az öngyilkosságon, ha az jutott eszembe, hogy nekem is úgy kell majd élnem, mint a szüleimnek, korán kelni, gályázni a megélhetésért, aztán este lerogyni fáradtan, kimerülten. Szörnyűnek éreztem, és annak érzem most is, hogy a küzdelmek elveszik az életemet, és kiszívják az erőmet, és közben nincs semmi szép, semmi jó, semmi, ami más, ami könnyed, ami értelmes. Igazából most is ilyennek érzem az életemet, csak az tart itt, hogy a párkapcsolatom jó és a férjemmel szeretjük egymást. Úgy érzem, ezerszer több energiára van szükségem ahhoz, hogy a mindennapokban egyben tartsam magam, mint másoknak, holott a körülményeim nem rosszak – a munkám érdekes, a kollégáim rendesek, sokan megirigyelhetnének, én mégis sokszor érzem nagyon rosszul magam. Csak azt nem tudom, mivel van nagyobb baj: velem vagy az engem körülvevő világgal.
KedvelésKedvelés
Hasonloan erzek en is, de abban biztos vagyok, hogy a vilaggal nagyobb gaz van mint velem. Foleg e kies hazaban, minden szar megsokszorozodik. Ha arra gondolok, hogy emberek azert robotolnak 80-90 ezerert, hogy tovabbra is robotolhassanak elfog a duh. Elvezheto Elet alig marad. Van akinek a puszta eletbenmaradas orli fel az osszes energiajat. Ideje lenne valtoztatni ezen a rendszeren.
KedvelésKedvelés
Plusz még bődületes méretű hazugságok és csalások vannak megmagyarázva, átlátszó, buta módon. Amikor ülsz a monitor előtt, és nézel, hogy nem igaz, hogy ezt hagyjuk, bevesszük, nem igaz, hogy ezt lehet. Nem csak az 50 ezres közmunkabér, hanem ez a kétségbeejtő inkongruencia fogja ezt az országot mentálisan megdögleszteni.
KedvelésKedvelés
Bizony. Most nem azert, de szinte itt is Ir arak vannak. Kivetel ez alol az ettermek es a villany, ott ezek dragabbak. En meg az ir fizum mellett is megrokonyodtem azokon az arakon amelyek itthon fogadtak es nem ertem az emberek hogyan tudjak fenntartani magukat, egyaltalan elni. Nagyon nehez ilyen feltetelek mellett szep, elvezetes, kulturalisan is gazdag, energikus eletstilust kialakitani.
KedvelésKedvelés
Igen és még mondják a magyarokra, hogy pesszimisták. A puszta létfenntartásról szól sok ember élete. Mi sem tudunk nagyon ugrálni. A munkahelyeken a pofátlankodás, a minimálbéres bejelentés sok helyen. Tényleg szörnyű belegondolni, mi lesz itt nyugdíj-téren 20-30 év múlva.
KedvelésKedvelés
Nem csodalom sem a pesszimizmust, sem a frusztralsagot.(en is kezdek azza valni) Viszont a barataim panaszkodnak a jelenlegi helyzetre, de szavazni nem voltak. Ezert sajnos belejuk is fojtom a szot, mert amugy duhito ez az egesz.
KedvelésKedvelés
Én is ismerem ezt. Nem hiszem, hogy a világ valaha is olyan lesz, hogy az nekem megfeleljen. De ennél azért lehetne jobb. Nálam az a gond, hogy rettentően ki vagyok szolgáltatva az érzelmeimnek. Hogy a gonoszság, hazugság, a generációkon átívelő ismétlődő szar mindig és újra és újra padlóra küld. Az is, amire közhelyesen azt mondják, hogy hát az élet sava-borsa, meg hogy igen, az emberi kapcsolatok ilyen bonyolultak, ettől gyönyörű. Nekem egyenes kellene meg tiszta. Rengeteg energiám megy el arra, hogy azon aggódom, mikor borul a status quo. Lakatlan sziget, tudom.
KedvelésKedvelés
Az lenne a jó világ ha mindenki annyit tehetne bele amit elbír,és ez így rendben lenne,nem lennének normák, elvárások,elég lenne a boldoguláshoz az egyén sajátos teljesítménye.
KedvelésKedvelés
Köszönöm arita, ezt a kommentedet!
Fontos ez nekem most, hogy így elírva látom, amit én is gondolok.
Elkezdtem kiragadni belőle mondatokat, de egyre több lett, és szinte minden újraolvasás után más szemszöget hozott be…
Így most szimplán csak HÁLA érte! ❤ 🙂
KedvelésKedvelés
elírva a leírva! 🙂
KedvelésKedvelés
az jutott nekem eszembe ezekről a biztonsági létezőkről, hogy a kitömött állatok, na, azok nem betegszenek meg. csak annak kell orvoshoz rohangálnia, akinek még valami folyékony van odabenn.
KedvelésKedvelés
Szerintem a túlzó(nak mondott) érzelmi reakció és a mindent elfogadás között/körül még nagyon sok állapot van, amelyet – első olvasásra így értem – te kizársz. Most nem a kettő közötti fokozatokra gondolok, amelyeket megengedsz te is, hanem arra, hogy vannak szangvinikus emberek – például én – akik nem reagálnak érzelmi alapon se túlzóan se sehogy (jó persze, nyilván nem 100%-ig igaz ez rám, de egyébként nagyon is), de ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy bármit is elfogadnánk/elfogadnék úgy, ahogy van. Csak nekem nem jön be az érzelemkitörés, én soha semmiért nem fogok káromkodni, és nem azért, mert kispolgári, illetve “normális” lennék (ebben a tekintetben biztosan nem), és én nem fogok sírni a szüleim temetésén sem, nem azért, mert ne hiányoznának, ha egyszer majd meghalnak, hanem mert másképp gondolom végig és intézem el ezeket az élményeket. Mindezt nem a borderline szindrómával kapcsolatban írtam, hanem mert nekem hiányzott a fenti, innen nézve fekete-fehér világfelosztásból.
KedvelésKedvelés
Nem vagyok szangvinikus,csak szerettem volna az lenni.
Labilis a lelki és tudatállapotom. Ilyeneket mantrázok magamnak
„Az elme, ha megért, megbékül, / de nem nyughatik a szív nélkül. / S az indulat múló görcsökbe vész, / ha föl nem oldja eleve az ész”; „az igazat mondd, ne csak a valódit, / a fényt, amelytől világlik agyunk, / hisz egymás nélkül sötétben vagyunk”; „Engem az ésszel fölfogott / emberiség világossága”; „Én túllépek e mai kocsmán, / az értelemig és tovább! / Szabad ésszel nem adom ocsmány / módon a szolga ostobát”
Ingerült leszek ha kicsinyes megjegyzéseket látok,hallok..
Engem, ez nem rád vonatkozik csak párhuzamot vonok a különbőző vérmérsékletű emberek reakciói között, az objektív észérvek ismerete mellett.
KedvelésKedvelés
Én viszont nem írtam érzelemkitörésekről, sem arról, hogy kétféleképpen lehet viselkedni, és különösen nem várok el (egyes) olvasóktól semmit (lásd a tegnapi posztot is). Arról írtam, hogy egyáltalán nem csoda és nem kórság az, ha valaki traumákra vagy a világra “szélsőségesen” reagál, és hogy a szélsőségesség mércéjét a status quo fenntartói és haszonélvezői szabják meg, az ő érdekük a tiltakozókat megbélyegezni.
KedvelésKedvelés
Éva, ne vedd támadásnak azt, ami nem az, és ne csigaházból lőj. Biztos az én olvasásommal van hiba, de szerintem írtál érzelemkitörésekről (vagy ez a szó nem ugyanazt jelenti kettőnknek?). “Úgy éreztem mindig, az a tiszta, az az őszinte: az ordító, a toporzékoló. Neki van igaza, a többiek maszatolnak és gyávák élni.” Ezt és még pár mondatod én úgy olvastam, hogy kétféleképpen lehet viselkedni. Azt viszont végképp nem értem, hogy miért keverted bele azt, hogy mit vársz el az olvasóktól és mit nem, mert erről én sem írtam semmit.
KedvelésKedvelés
Nem vettem támadásnak, nem lövök, pontosítottam. Nem szeretem, amikor hamis dilemmát teremtenek a soraimból. Itt ez történt. Nem kétféleképpen lehet viselkedni, ezért a védekezésednek nincs értelme. Nem érzelmi kérdés, érvelek.
KedvelésKedvelés
Én szoktam sírni és káromkodni is. Attól függően, hogy milyen hatások érnek. De nem az utcán káromkodok és nem sírok mások előtt látványosan. Ugyanakkor sok szituációban sokkal fegyelmezettebb, tárgyilagosabb tudok lenni, mint jó pár ember a környezetemben.
KedvelésKedvelés
Én nagyon nehezen sírok, de ha igen, akkor az sírógörcs.
Káromkodni is szoktam, és nagyon változatosan tudok, ritkán, ha igen, akkor nagyon mocskos szám van, de ehhez, már nagyon fel kell b@sznia valakinek.
Azt hiszem, én nagyon udvarias nő vagyok, és toleráns is, de, ha elszakad a cérna, akkor úgy tudok ordítani, hogy meglepődnek.
Szégyellem, különben, nem tudom, melyik ősöm vére ütközik ki ilyenkor rajtam.
Nővérem mondta, hogy agresszív voltam mindig is, ez nem igaz, szerintem, de olyan nagytestvérrel, mint ő az se lenne csoda.
Normális, ha kiakadunk, nekem az a furcsa, ha valaki sose akad ki.
KedvelésKedvelés
😀
KedvelésKedvelés
Nagyon rég nem szóltam hozzá, de azért figyelek. Ez a mai írás különösen tetszik, és ugyanakkor elgondolkodtat. A borderline leírást olvasva, egyre világosabbá válik számomra, hogy minden kiemelkedő egyéniség többé kevésbé kimutathatóan személyiségzavaros.
Igen, a kamaszok produkálják ezeket a tüneteket, főleg a problémásabbak, és ugyancsak ők, kegyetlenül igazságosak és tiszta szívvel és ítélőképességgel látják a világot. Aztán bedarálja őket a társadalom, szépen beszürkülnek, és “normálisakká” válnak. Kivételt képeznek a művészek, írók , zenészek, forradalmárok, örök lázadók, akik nem tudják legyűrni szabadságvágyukat. Az átkosban nem volt helyük az egyéniségeknek, remekül megoldotta a “borderline” problémát. Sokáig nem akartam beszürkülni, a munkámban, a párkapcsolatban, úgy egyáltalán a való életben. Polgári értelemben egyesek szerint ezért nem vittem semmire. Akik ismernek tudják, hogy nagyon gazdag belső életet élek, nem kötök kompromisszumot, és imádok élni és ezért szeretem ezt a blogot is. Provokál és elgondolkodtat, tehát életben.
Nem mi vagyunk betegek, hanem a világ az…
KedvelésKedvelés
Én is hasonlóan látom, Regina. Köszi,hogy leírtad.
KedvelésKedvelés
“…ahogy mindent éles és végső kérdéssé teszek, magamra vonatkoztatok, erkölcsi meg érzelmi kérdés nekem minden. Nem tudom kezelni a dolgokat, hogy az érzések változékonyak, hogy van, amit észszerűen be kellene látni, és hogy mások másképp működnek. Szenvedtem, mint a kutya, sokszor árnyalatokra képtelenül. Meztelen bőrömön, sőt, lenyúzott húsomon éreztem a világot…”
Azon tűnődtem, hogy én mikor vesztettem el ezt magamból. Meg hogy miért. A hétköznapok, a lassan felnőtté válás keményítette-e ki belőlem, vagy épp a lelki alkatom miatt folytatott állandó harcoktól tűnt el, amit ugyanannyira vívtam magammal, mint a világgal? Én nem tettem ki a meztelen lelkem a kirakatba, az én tüzemet nem hugyozták le folyamatosan ismeretlenek, értetlenek, szarrágók, mégis kialudt. Vagy talán inkább elfáradt. Lecsillapodott bennem a düh, meg a világmegváltó hit, a mindent érzés és átérzés. Pedig ez legalább olyan csodálatos, mint amilyen fájdalmas. Pont a szélsőségeitől. Sokszor gondoltam, hogy hibás vagyok, hogy őrült, hogy ahogy én érzek az nem “normális”, de ennek ellenére sosem akartam más lenni. Szerettem így érezni, megélni a dolgokat. Nyilván nem vigyáztam rá eléggé, vagy nem voltak szilárd körvonalaim, mert valahol útközben elhagytam magamból a csodát. Én ezt sirattam, mikor olvastam.
KedvelésKedvelés
Én is így érzem valahol, ugyanakkor azt is tudom, hogy soha nem volt meg bennem olyan szinten a lobogás és a világmegváltó hit, a mindent érzés, mint másokban. Már kamaszként is született pesszimista voltam, nem akartam semmit és senkit megváltani vagy megváltoztatni, mert végtelenül szürkének és sivárnak láttam magam körül mindent. A csoda már azelőtt elmúlt bennem, hogy betöltöttem volna a tizedik életévemet.
KedvelésKedvelés
Ez a másik dolog, amin a gyerekvárás kapcsán egyre többet tépelődöm. Hogy ezekkel a lelki alkatokkal tényleg születünk, készen kapjuk őket, vagy a családunk, környezetünk formál bennünket mondjuk pesszimistává, aggodalmaskodóvá, érzékennyé stb. Gondolod, hogy Te született pesszimista voltál, vagy esetleg a körülötted élők, a szüleid voltak azok, és mivel ezt láttad, akaratlanul azzá váltál magad is? Tudom, hogy ez egy lehetetlen kérdés, meg hogy nem lehet éles határvonalat húzni, de annyira elborzaszt, hogy ha nem is akarattal, de ráragaszthatom a gyerekemre a saját pesszimizmusomat, félelmeimet, maximalizmusomat, görcseimet, pánikomat…
KedvelésKedvelés
Valószínű, hogy a lelki alkatban van szerepe az örökletességnek, de ilyen, hogy valaki pesszimistának születik, biztos nincs. A környezet sokkal erősebb hatással van.
KedvelésKedvelés
Nem nyugtattál meg. 🙂
KedvelésKedvelés
Miért?
KedvelésKedvelés
Azért, amit írtam is. Van egy rahedli olyan tulajdonságom, amit nem szeretnék átörökíteni a gyerekemre. A pesszimizmus is ilyen. Az irreális félelmeim is ilyenek. Szeretném, ha ő ezeket nem tenné magáévá. Az én anyám is volt valamilyen, amit én láttam, nem helyeseltem, küzdöttem ellene, hibáztattam érte, ennek ellenére a dolgait észrevettem magamon is. Nem tudtam kikerülni. Én nem szeretnék rossz mintát tovább adni, megnyomorítani, irreális elvárásokat támasztani vele szemben, nem akarom, hogy miattam úgy gondolja, hogy a világ veszélyes hely, és ne merjen oda kilépni, nem akarom, hogy aggodalmas legyen, félős, vagy frusztrált, vagy pesszimista, vagy mit tudom én, mit ragaszthatok rá akaratlanul is magamból.
KedvelésKedvelés
De hát épp azt mondom, meg Lucerna is, hogy a környezet hatása sokkal erősebb, mint az örökletesség. A rossz minta – hát nemtom. Exem is tud félni bármitől, abszolút irreálisan. Állatoktól különösen 😉 Gyerekeimben meg nyoma nincs ennek. Mondjuk tőlem nem is látnak ilyet, csak egy oldalról, az is igaz.
KedvelésKedvelés
Genetika hajlamosit, nem..? a tobbi a kornyezeti hatas..az utobbinak nagyobb a befolyasa szerintem
KedvelésKedvelés
a hajlamra ra lehet erositeni es forditva.
KedvelésKedvelés
Szerintem ez kétoldalú dolog. Én egyrészt örököltem anyukám instabil idegrendszerét, és emiatt túlságosan nagy sokként ért hétéves koromban a szüleim válása, a család széthullása, az utána következő szegénység és mindaz, ami vele járt. Ezért aztán soha nem tudtam hittel, reménnyel telve, bizakodva tekinteni a jövőbe. Azt hiszem, azokban az években végképp elromlott bennem valami, de ez főként azért történhetett így, mert alapból gyenge a személyiségem. Talán ha erősebbnek születek, nem ráznak meg ennyire a dolgok, ugyanakkor, ha nem történik mindez a családommal, lehet, hogy más lett volna az én sorsom is. De, hogy mi lett volna, ha, minden más lett volna, azt senki se fogja már megmondani…
KedvelésKedvelés
Köszönöm, hogy elmondtad.
KedvelésKedvelés
En lassan vesztettem el, rajovesek voltak, hogy a szelsosegesseg elriaszt olyan embereket is akiknek a szeretetere, ertekeire amugy vagynek. Nehez ugy ez, hiszen efogadonak kene lenni, nem megbelyegezni, odafigyelni, segiteni. De mikozben mindenki kuzd, tartozunk magunknak es masoknak azzal, hogy a leheto legtobb energiat tegyuk az ongyogyitasba, hogy amennyire lehet a viharok kezeljuk le egymagunk. Mert vannak a legjobb baratok, akiket hajnai 4-kor is hivhatsz, ha baj van, es aki elott sirhatsz barmikor, de a helyzet az, hogy oket ez megterheli, mert ok is harcostarsak, es miert pont oket amortizaljuk le?
De ez csak az en megoldasom. Amikor rajottem, hogy egyedul en szerethetem magam, en nevelhetem fel magam, hiszen mas nem ismerhet soha ugy, akkor megnyugodtam es abbahagytam a szuleim hibaztatasat. Magamnak megengedem a szelsoseges erzelmeket, de masok koze csak akkor megyek ha szalonkepes vagyok. Altalaban.
KedvelésKedvelés
Bocsanat a hibakert. Sajnos csak telefonrol megy most.
KedvelésKedvelés
A kihunyt tüzet fel lehet éleszteni, és ápolni kell. Vissza lehet találni valamikori önmagunkhoz. Nem szabad punnyadni, legalább is szerintem. Akármilyen élethelyzetről van szó, ha megöli a lelket, változtatni kell. Őrizzük meg vibráló egyéniségünket, önmagunkat, legyünk hűek elveinkhez. Próbáljunk változtatni a jelenlegi igazságtalan társadalmi helyzeten, nőként és emberként egyaránt.
Hú de forradalmira sikerült ez a beírás.
KedvelésKedvelés
Tényleg forradalmi lett. 😀 Nem biztos, hogy ez punnyadás, ez lehet, hogy egész egyszerű önvédelem, meg belefáradás. Én legalábbis úgy éreztem, hogy folyamatosan darabokra hullok, szétesem, elégek, megfeszülök, aztán fejet emelek, összerakom magam újra, megragasztom a darabokat, feltámadok, és új lendülettel, erős hittel, új ideákkal vágok bele megint. Közben meg nagyon fájt, aztán az újrakezdés, az új lendület nagyon felszabadított. De mindig kezdődött elölről. Megint csata, megint szétesés, megint fájdalom. És mivel nem vagyok én Főnix, egy idő után már elfogyott a lendület a folytonos reményteli, kitárt szívű újrakezdéshez. Meg van olyan élethelyzet, amiből nem tudsz kitörni, amit nem tudsz megváltoztatni. Nem változtathatsz például halálon, gyászfolyamaton, veszteségeken, betegségen. Annyi minden formál, vesz el belőled, semmiz ki érzelmileg és nagyon kevesen tudnak folyton visszatöltődni, ugyanazzal a gyermeteg hittel és szívvel, ugyanazzal a védtelen lélekkel menni tovább. Meg aztán változnak a prioritások is, legalábbis nekem ebben a megváltoztathatatlan lassan öt hónapos terhes élethelyzetemben rengeteget változtak, még ha nem is akartam.
Magunkhoz visszatalálni. Na az kemény feladat. Melyik magamhoz? Folyton változom én is, ahogy körülöttem a dolgok, már most sem vagyok az, mint aki egy évvel ezelőtt voltam. Jönnek tragédiák, veszteségek, kudarcok, mindennapi küzdelmek, és átformálnak úgy, hogy a végére már azt se tudom, ki is vagyok, meg hogy kerültem ide. 😛
Hallottam egyszer egy tanmesét, ez a forradalmi lendületről jutott eszembe. Két vitorlás versenyez, hogy melyikük ér hamarabb célba. Az egyik kapitány harcias, bátor, merész és mindig a legnagyobb szélben bont vitorlát, hogy gyorsabban odaérjen. A másik megfontolt, bölcs öreg, kicsit fáradtabb is, meg elég leharcolt, ő meg mindig a kiszámítható szelekben engedi fel a vitorláját. Természetesen ő ér be hamarabb, mert a bátor kapitány hajóját a szelek össze-vissza dobálják, néha messzebb sodorják a céltól és se szeri-se száma a hajóját, meg az őt ért sérüléseknek. Most én is megfontolt kapitány vagyok, ellavírozok csendben és bár hiányzik a lendület, meg a világmegváltás, meg az érzés a mélyen megélés, és gyászolom is magamból azt a részt, mégis be kell látnom, hogy van az a pont, amikor már nem éri meg, hogy megint fájjon, meg hogy összeverjem magam itt mindenféle szelekért. Nem feltétlenül a környezetem, inkább csak úgy magam miatt. (Mondjuk most nem vagyok önazonos, mert tuti, hogy még mindig vannak olyan ritka szelek, amik ha jönnének, szó nélkül és csukott szemmel bontanék vitorlát és a legkevésbé se érdekelne, hogy elvérzek-e egy zátonyon vagy se. De mivel most szélcsend van, könnyen dumálok. 🙂
KedvelésKedvelés
Volt olyan szelsoseges erzelmek kozt letezo baratom, aki egyszeruen pokolla tette az eletemet amig vele eltem. Pont ahogy a cikk is irta, de nem volt diagnoztizalva semminek en csak ereztem, hogy itt akkora es olyan az erzelmi labilitas amivel en nem tudok mit kezdeni. Lehet, hogy a “normalisak” szurkek, de en nem vagyom a szelsoseges megnyilvanulasokra egyetlen kapcsolatomban sem, sot tunok el nagyon gyorsan. Ennek ellenere nem zavar az erzelmek ingadozasa, kerdes, hogy milyen merteku az az ingadozas. En is ingadozom neha, de ez turheto keretek kozt zajlik es gyakran segit ki szar helyzetekbol vagy bele sem megyek olyanokba, arnyalja a kepet, stb..
KedvelésKedvelés
Kicsit OFF: romantikusabb korszakomban -már ha annak lehet nevezni ezért- imádtam József Attilát és mikor az életéről olvastam, nagyon haragudtam a szerelmeire, főleg Flórára, amiért nem értették meg, nem szerették (eléggé. szerintem. mert én aztán tudtam, hogy kellett volna, ugye.), stb.
Meg ugye általában az egyszeri olvasó így van sok nővel híres írók és költők esetében, akikről néha ezek a híres írók vagy költők, esetleg az irodalomtörténet kicsit rosszallóan nyilatkozik.
Most már úgy gondolom, semmiképpen nem tudtam volna én sem együtt élni egy J.A.-val vagy akár Van Gogh is elküldhette volna nekem a fülcimpáját, leginkább csak rosszul éreztem volna magam, hogy ezt most miért…?
Érdekes ez is, hogy utólag a világ elvárja, hogy a másik éppúgy szeresse a híres embert, mint ez a bizonyos világ és meg sem fordul a fejükben, milyen borzasztó nehéz lehetett velük együtt élni.
na OFF vége. Becsszó.
KedvelésKedvelik 1 személy
ez nem is off…
KedvelésKedvelik 1 személy
Én imádtam Byron költészetét kamaszkoromban. Nagyon tudtam azonosulni akkor ezzel az életérzéssel. De igazából egy borzalmas alak lehetett ő is. Kibírhatatlan.
KedvelésKedvelés
Hajjaj, én is nagyon szerettem… Azóta rájöttem, hogy a nagy világfájdalom egy része tuti pózőrködés volt, a többi meg… Hát igen, élőben igencsak fárasztó fickó lehetett.
KedvelésKedvelés
Jim Morrison.
Nagy szerelmem volt évekig, hogy hogyan, az rejtély, mert rég meghalt, mielőtt én egyáltalán megszülettem.
De, ha kérdezték volna, hogy ki a legszebb férfi a földön, élő, vagy nem élő, hát Jim Morrison, egyértelműen.
Nekem.
Közben pedig bántalmazó volt, narkós, nárcisztikus, tele érzelmi problémákkal.
Szörnyű lehetett vele élni.
Mondjuk a felesége nem is élte túl sokkal.
Ilyen karizmatikus művésszel élni kész önsorsrontás, szerintem.
KedvelésKedvelik 2 ember
Meg ha már klasszikus bántalmazó, Viszockij, természetesen.
KedvelésKedvelés
Meg eszembe jut a “modern day Jim Morrison”, Bertrand Cantat.
Hát ő meg horror, illetve a két szerelme története.
Tehetséges, de emberileg…
Sajnáltam nagyon a feleségét, amikor meghalt.
Tankönyvi példa.
Én nem mernék vele még kávézni se, komolyan.
KedvelésKedvelés
Érdekes, hogy nagy lázadó és romantikus kamasz létemre is hideg rázott József Attilától (nem a költészetétől, hanem az életétől), Kosztolányiba voltam halálosan szerelemes. Rengeteget álmodoztam arról, hogy pont 100 évvel korábban születek, és még Ilona előtt elcsábítom,mint lokálbeli kis hölgy, vagy komoly kékharisnyaként (lelkiállapottól függően).
Aztán elolvastam Harmos Ilona visszaemlékezéseit, és rájöttem, hogy annyira nem lehetett egyszerű vele sem.
Kamaszkoromban kevés kivétellel rendes kispolgári fiúkkal jártam, aztán hozzámentem egy művészemberhez. Hála az égnek nem őrült, nem narkós, nem bántalmazó, pedig hogy féltettek! Nem egyszerű persze vele az élet, de cserébe mindent áthat az intellektuális izgalom. Mondhatni megvalósult a kamaszkori szerelem 🙂
KedvelésKedvelés
Ez nagyon jó, hogy megvalósult, nem minden művész problémás, csak szabad lelkek.
Nekem csak ilyen régi rocksztár rajongásaim voltak, ez az éra egyébként is szívem csücske, Doors, Deep Purple, David Bowie.
Szexi, ahogy öltöztek, szexi a férfiakon a szemfesték.
Különben Conchita Wurst is szexi, ha nem nőnek van öltözve.
Conchita Wurst jól néz ki, megvan benne ez a 70’s báj, és hát Bill Kaulitz is tetszett
nekem.
Már így, hogy a pszichológiai problémákról van szó, ép nő vagyok-e?
Neeem, egy igazi nő alfahímhez vonzódik!
Jim Morrisonnak meg, ha belenézel a szemébe nem látsz gonoszságot, maximum elveszettséget.
KedvelésKedvelés
“ez az éra egyébként is szívem csücske, ”
Robert Plant?
KedvelésKedvelés
Robert Plant túl finom ember az én ízlésemnek. 😀
Twisted Sister, ők nem finomak.
Aki szerintem most mega-tehetséges, az Florence Welch, amikor szarul voltam egymás után hallgattam újra és újra a Shake it out-ot.
Meg Nina Perssontól a Black Winged Bird-öt, bár azt hiszem ez eredetileg nem az ő száma.
És, hogy hülyének is tűnjek, szerintem Miley Cyrus is tehetséges, csak gusztustalanul viselkedik, és a klipjei is gusztustalanok, de tehetséges, és okos is.
Vadászom a jó zenét manapság, itt Nicki Minaj és Robin Thicke korában.
Valaki tudta értelmezni, hogy az Anaconda és klipje mi a bánat lenne?
Azon túl, hogy magamutogatás?
Én kerestem az értelmét, de felidegesített, és meguntam.
Robin Thicke Blurred lines, meg…
Ez is mi?
Egy rape song?
Azon túl is, hogy szar és hallgathatatlan, de mi lenne az üzenete?
Annyi, amennyit én gondolok?
Az elég szomorú.
KedvelésKedvelés
Robert Plant: 😉
A mai zenéket sajnos nem követem, pedig azért látom, hogy vannak nagyon jók.
De amit nem értek, vagy sekélyesnek tartok, azon nem húzom fel magam. Simán átlépek rajta. Van jó is elég.
KedvelésKedvelés
Én szoktam nézni azt is, ami nem tetszik, hogy mi a klip koncepciója, mi lenne az értelme, hogy kapcsolódik össze a klip és a szöveg, hogy innovatív-e, vagy közhelyes.
Szerintem érdekes így nézni, de, persze van, ami meghaladja az én tűrőképességemet is. 🙂
KedvelésKedvelés
Értem , amit írtál, mondjuk én nem nézek így klipeket, de nyilván egy csomó más dolgot csinálok hasonlóan, leginkább természetben: kíváncsi vagyok, miért bombázza szét a harkály a fél fát, vagy sikerül-e a karvalynak a vadászat. Mikor lesz vörös a vértölgy levele. Ilyenek. A tűrőképességemnek nekem is vannak határai, pl. a macska játéka az egérrel.
KedvelésKedvelés
David Bowie iszonyú szexi most is. Szoktam nézegetni youtubeon, és mindig minden körülmények közt gerjesztő. Pedig ő is volt mr ufótól női minden. Vagy lehet, hogy pont ezért.
KedvelésKedvelés
David Bowie szexi, és szexibb most, mint fiatalon.
Meg zseni is, az úgy felismerhető, hogy ki az, és ki “csak” tehetséges.
KedvelésKedvelés
Itt én nem arról írtam, hogy kibe voltam szerelmes. Hanem hogy át tudtam érezni József Attila tragédiáját mint rokon lelkialkat.
Én Kosztolányiba nagyon nem, ha már ez a kérdés, akkor inkább Ady.
KedvelésKedvelés
Én sem rólad beszéltem Éva, értettem a bejegyzést.
Magamról beszéltem, hogy nekem József Attila jajjdenagyonnem, ellenben Kosztolányi igenigen, sőt szerelem.
KedvelésKedvelés
Én halálosan megsértődtem egy ismerősre, mikor közölte, hogy szerinte gáz, hogy öngyilkos lett József Attila. Kezdtem magyarázni, hogy te mit szóltál volna, ha meghal az anyád stb., de igaz lehet, hogy csak a rokon lélek értheti meg igazán.
KedvelésKedvelés
A klasszikus pszichológia német és amerikai eredetű. Mindkettő egy viszonylag érthető, tiszta lapokkal játszó társadalom. Merev, de megfogalmazható elvárásokkal, tisztább kapcsolatrendszerrel. Rengeteg nemzetiséggel, rengeteg megérteni akarással, és persze a társadalmi hasznosság elvével, normákkal, és régóta olajozottan működő társadalmi egységgel, ami ha kell gyűlöl és népírt, ha kell akkor meg felhőkarcolókat épít.
A pszichológia ezekre a normákra épít. Egy magyarhoz hasonló társadalomban, ahol maga a demokrácia, mint alap norma sem egy tisztázott fogalom, és soha nem is volt, ott az egyén testi-lelki-szellemi szabadsága sem lesz az. Nem lehet megmondani, hogy hol van a normális, mert gyakorlatilag az elmúlt 30 évben mindennel foglalkoztak a társadalmat elérő, és megszólítani képes szervek, csak ezzel nem. Nincs meg a szükséges társadalmi kommunikáció. Egyéni bizonytalanságok vannak, egyéni küzdelmek vannak, és egyéni megoldások vannak az élet nehézségeire. Ez egyébként elsőre nagyon rossznak hangzik, de másfelől meg a pszichoterapeuta személyes szabadságát is jelenti, ami hatékonyabbá teheti a terápiát. (Vagy teljesen hatástalanná ugyebár. Nagyon nem mindegy, hogy kihez kerül az ember.) Egyébként számos dialektikus viselkedésterápiával foglalkozó szakember van, ami nagyon jó a borderline tünetekkel küzdőknek, mert nem ezekre a tünetekre koncentrál, nem diagnosztizál, hanem az indulatok-impulzusok kibeszélésére, megfogalmazására fekteti a hangsúlyt. Az pedig egészséges és problémás embereknél is nagyon fontos, tehát pont azt a vékony határvonalat mossa el, ami szerintem nagyon hatékonnyá teszi a terápiát.
KedvelésKedvelés
Ettől némi Tonio Kröger-érzetem lett. És tényleg oly sokszor érzem, hogy durván le kellene szállítanom az igényeim, egyebeket ahhoz, hogy a boldog szőkék és kékszeműek közé tartozzam.
KedvelésKedvelés
Ami engem megragadott,az a stigmatizalas. Nagyon egyetertek. Mert szerintem is veszelyes dolog. Imadom a pszichologiai konyveket,meg mostanaban a german medicina erdekel. Tutiira azonosulhat vele az egyen es tovabbi problemak lehetnek. Pl beszukulnek emberi kapcsolatokban,mert ugye o beteg az emberi kapcsolatokban. De en rakos diagnozisnal se mondanek olyat,hogy mennyi ido van hatra. Szerintem azonosul vele az ember. Csak noveli a statisztikat.
KedvelésKedvelés
Lehet, sőt biztos, hogy vannak psz-k, akik rásütik a “diagnózist” a páciensre, bezárják a dobozba, aztán kész. De azért önmagában a diagnózist ne tekintsük stigmának, ha azt mondom, hogy X-nek tüdőgyulladása van, az se stigma. Értem, hogy a társadalom általában a psz, diagnózisokra általában úgy tekint, hogy aha, X hülye vagy bolond. Azért mi legalább lássuk, hogy erről szó sincs.
KedvelésKedvelés
Igy van. Nem is ilyenekre gondolok. De lassuk be,hogy egy pszichiatriai betegtol vagy akar egy rakos betegtol elkopnak az emberek. Felnek az ismeretlentol is szerintem. De nem csodalkozom a skizofreneken sem. A mai vilagban tudathasadni nem meglepo. Vagy akar a regiekben..
KedvelésKedvelés
Igen, azt is tudni kell, hogy a psz. beteg – diagnosztizálták vagy sem – ijesztő dolgokat tud produkálni. Pl. skizofrén: aki a rájuk jellemző brutális öngyilkossági kísérleten túl van, az azért nem csoda, ha elgondolkodtatja az ismerőseit, hogy akarnak-e a közelében lenni, vajon rájuk mikor emel kést? A rákos, a haldokló meg – pláne manapság – azt hiszem azért ijesztő, mert a halál tabu lett, a haldoklókat általában kórházba viszik, ne kelljen látni, és szembesülni a tudattal, hogy mind halandók vagyunk.
KedvelésKedvelés
Olvasdvissza az utolso valaszod:te is egy szelsoseges megnyilvanulasat ragadod ki egy skizofrennal. Nem mind ilyen. Ez is egy sztereotipia veluk szemben. A csodalatos elmeben sem volt kozveszelyes a foszereplo. Szoval igy tenyleg nehez nekik kitornieol. Rakos betegnel en is ugy gondolom,ahogy leirtad.
KedvelésKedvelés
Igazad van. én úgy értettem, hogy a valóban ijesztően viselkedőktől nem csoda, ha félnek, de valóban az van, hogy ha megtudják valakiről a diagnózist, akkor egyből azt hiszik, hogy a szélsőséges esetet jelenti, ami tévedés. Hasonló a helyzet a függőkkel. Ha azt hallják, hogy alkesz/drogos/stb. akkor meg sem kérdezik, hogy OK és mióta nem iszol/anyagozol/játszol/mittudomén, hanem elkönyvelik szaralaknak.
KedvelésKedvelés
“Hát, kibaszottul nincs.”! 🙂
Pont ma reggel írtam le magamnak (mert bizony változok):
Éles vagyok? – Kiélezett a rendszer.
T-betű van a hátamra festve.
❤
KedvelésKedvelés
Basszus, borderline vagyok! Hát megvan, ez a bajom nekem.
KedvelésKedvelés
Pszichológia szakos hallgató vagyok, egy nagy dilemmámról (is) írtál most. Vajon hogy lehet terápiás cél, hogy a kliens “adaptívabb” legyen az élhetetlenhez, az igazsagtalanhoz, az eleve hibásan működőhöz? (A fene nagy huszonéves idealizmusom, biztos….)
KedvelésKedvelés
🙂
KedvelésKedvelés
Nagyon köszönöm a videót, épp nem olyan rég maradtam le egy előadásáról! Elgondolkodtató szempont.
KedvelésKedvelés
Betegek vagyunk egyáltalán, vagy csak a bánásmódra reagálunk, ami “nem normális”?
KedvelésKedvelés
Annyira jó, hogy meddő vagyok. Sosem követhetem el az anyám hibáját, hogy életre kárhoztatok egy fölösleges élőlényt. Szülni bűn, mert az élet rossz és kegyetlen. Csak folyamatos hazugsággyártás mellett elviselhető.
KedvelésKedvelés
Ezt a szülni bűn dolgot így ne kérlek.
Írd azt kérlek, hogy te nem akarsz szülni.
KedvelésKedvelik 1 személy
Nagyon nehéz lehet így élni.
KedvelésKedvelés
“Annyira jó, hogy meddő vagyok. Sosem követhetem el az anyám hibáját, hogy életre kárhoztatok egy fölösleges élőlényt.”
Ez a két mondat rólad szól, a te véleményed, szíved joga.
“Szülni bűn, mert az élet rossz és kegyetlen. Csak folyamatos hazugsággyártás mellett elviselhető.”
Ez az általánosítás viszont nagyon bántóan hat ebben a megfogalmazásban. Azt sugallja, hogy akinek gyereke van, az mind hazug…
Tetszik eső hozzáállása, próbálok így ránézni a hozzászólásra: “Ő így látja, ilyen, egy árnyalat a színskálán.”
KedvelésKedvelés
“Sosem követhetem el az anyám hibáját, hogy életre kárhoztatok egy fölösleges élőlényt.” Ezek szerint Te fölösleges élőlénynek tartod magad? 😦
KedvelésKedvelés
Egy olyan embernél aki az átlagosnál sokkal nagyobb szellemi teljestményt nyújt ,
az érzelmi ingadozás várható, mert az alkotás,intenzív szellemi működés nem megy magától, sokat belead a lángelme, használja teljes valóját, nem lehet könnyű kibirni ezt az életmódot.
KedvelésKedvelés
Egy kicsi író vagyok, sosem leszek szellemi óriás, de megtanultam teljes figyelemmel ráfordulni az engemet érdeklő témára. Durva élmény, amikor “átlényegülök”. Pechemre még túlérzékeny is vagyok, könnyedén beleélem magamat bárki bőrébe. Csoda, hogy nem lettem alkoholista, csak szimplán fura. Azért mókás látni a reakciókat, amikor belelendülve szórom a radikális meglátásaimat.
KedvelésKedvelés
Nekem sokszor ijesztő , amit írsz, nem radikális. Többször eltűnődtem, mit kell ehhez átélni egy embernek, hogy ennyire sötéten lásson. A szülni bűn, meg a hazugsággyártás nem meglátás, hanem számomra nagyon bántó megnyilvánulás.
KedvelésKedvelés
Már megszoktam Kuvik stílusát.Nem is várom el tőle,hogy máképp írjon. Ő így látja, ilyen, egy árnyalat a színskálán.
KedvelésKedvelés
Két dolog lehet. Kuvik azt írja, ő túlérzékeny és könnyedén beleéli magát bárki bőrébe. Tegyük fel, hogy így van. Ez nekem szöges ellentétben áll a szüléssel kapcsolatos kijelentéssel, amit nem minősítek.Vagy mégsem olyan érzékeny másokkal , csak önmagával. A két állítás közül az egyik igaz, matematika alapján.
Hogy magyarul és értelmesen fogalmazzak: Nagyon sokszor éltem át, hogy önmagukat hiperérzékenynek tituláló emberek durván belegázoltak mások lelkébe. Haragszom érte.
Nem kárhoztattam senkit életre. A gyerekeim nem fölöslegesek. Az élet nem rossz és kegyetlen. Nagyobb bűnöm sose legyen, mint az, hogy szültem.
KedvelésKedvelés
Költői értelmezésben olvastam Kuvikot.
Osztom a logikádat 🙂
KedvelésKedvelés
Anna, ha szültél és nem bántad meg, nem gondolhatod komolyan, hogy bárki megbánthat egy ilyen kijelentéssel. Vannak akik átmennek néhány traumán, aztán ha időnként hatást keltenek a karcos kijelentéseikkel, beleszeretnek ebbe a dark stílusba mint emós a halálfejbe. Ez nem rólad szól.
KedvelésKedvelés
Igen, tapasztalatom szerint otyan sok hipererzekeny genyo mozog a foldon, akik konnyed szivvel gazolnak at masokon, hogy orulet. Ezt most nem Kuvikra ertem, hanem a hsz.-ed emlekeztet az altalad emlitett, ketto az egyben fazonokra.
Szerintem a soteten latja avilagot es az erzekeny nem osszefuggo, egymasbol kovetkezo jellemzok. Eleve egyoldalu latasmodot feltetelez, ami szerintem az arnyalt szemlelodest gatolhatja.
KedvelésKedvelés
“Csodálatos az is, mennyire érzékenyek az emberek. Mint egy rózsa. Mint egy kankalin. Oly végzetesen figyelnek minden szóra, mely hiúságukat sértheti, mint senki és semmi az élők világában. Egy hanglejtés is halálra tud sebezni egy embert, igen, már az is, ha éppen hallgatsz róla, mikor ő úgy várja, hogy dicsérjed, vagy helyeselj neki: örökké ellenségeddé változtat egy embert.
S ugyanezek az emberek, akik ilyen félelmesen finom hallással érzékelnek mindent, ami személyükre vonatkozik, akik egy kézszorítás bensőségén, egy telefonbeszélgetés hanglejtésén is átérzik a személyük felé villanó véleményt vagy igazságot, ezek a mimózánál gyöngédebb és érzékenyebb emberek gondtalanul követik a legotrombább aljasságokat, szemrebbenés nélkül kegyetlenkednek, közömbösen és néha jókedvűen is. Az emberi léleknek ezt a rugalmasságát nem érdemes bírálni; csak tudni kell erről. S nem lepődni meg semmin, soha.” 🙂
KedvelésKedvelés
Nekem is, ugyanakkor el tudom fogadni, hogy Kuvik így látja, neki ezek a mondatok kellenek. Az én anyaságomat, döntéseimet ez nem sérti.
KedvelésKedvelés
bírlak 😀
KedvelésKedvelés
én simán úgy fordítom, hogy Kuvik élete mostanában annyira rossz és reménytelen, hogy nem is tudja elképzelni hogy valaki aki belőle-tőle származik valaha is boldog vagy csak elégedett legyen, és ezért – felelős emberként – inkább meg se szüli.
de ez csak az én értelmezésem.
KedvelésKedvelés
Neked mókás, hogy ideírsz valamit, mások meg összegörnyednek az ütéstől? Mert én például úgy éreztem, gyomron rúgtál. A kimondott szavak felelőssége.
KedvelésKedvelés
Amikor tinédzser voltam és rájöttem, hogy ügyesen bánok a szavakkal, eldöntöttem, hogy a gyerekkori zaklatásért cserébe (időnként) bántani fogom az embereket a leírt gondolataimmal. A verbális agresszió remek fegyver. Csak azt adom vissza, amit kaptam. Valamint halál komolyan gondolom, hogy egyetlen ősbűn van: embert világra hozni, amire csak a nők képesek. Életet, szenvedést, halált csak az tapasztal meg, aki él, létezik. És mi végre az egész? Kegyetlen cirkusz csupán.
KedvelésKedvelés
“Csak azt adom vissza, amit kaptam.” Tőlem?! Vagy fusson, akinek kedves az élete, mert az “időnként” éppen most van?
Én is ügyesen bánok a szavakkal. Nekem is volt gyerekkorom. De eszembe sem jutna sosem, hogy a kezeletlen verbális agressziómmal támadjak védtelen , nekem nem ártó emberekre. Nem tartanám mókásnak a szituációt, inkább szánalmasnak érezném magam.
Látod, ilyen az, amikor valaki használja ezt a remek fegyvert. Pedig most még hangtompítót is tettem rá.
Számomra értelmetlen dolgokon nem vitázom, lezártam, de nem akartam szó nélkül hagyni a durvaságodat. Ez nem túlérzékenység Kuvik, ez kegyetlenség, amit nyomsz.
KedvelésKedvelik 1 személy
És mondd Kuvik, még mindig tinédzser vagy?
És rájöttél már arra, hogy a világ nem pszichoterápia?
És hogy konkrét trollként viselkedsz?
Szerintem teljesen félreérted azt, hogy ez egy toleráns hely, ahol az emberek inkább nyelnek egyet, és félrenéznek, mint ahogy egy hisztériázó gyerekkel is tennék. De az nem azt jelenti, hogy oké amit csinálsz.
Gondolj amit akarsz, ez szabadságodban áll, de oly nevetséges és gyermeteg ez a szövegelés egy olyan blogon, ahol a témák jelentős része a párkapcsolatokról, családról, gyereknevelésről szól.
KedvelésKedvelik 1 személy
Nálam jobban senki sem sajnálja, hogy létezem. De ez sem lényeges. Lehangoló az egész. Ha pedig összezuhantam, kontroll nélkül mondom/írom, ami az eszemben bukdácsol. Miért kérnék elnézést a legbensőbb, egyébként rejtegetett, sötét gondolataimért? Oké, baromságok, de attól még az enyémek. Kár, hogy az ember később már nem tudja büntetni azokat, akik vétkeztek ellene. Jól tudom, hogy pitiáner szarcsimbóság ismeretleneket baszogatni. Tényleg lehangoló. Eh, de a nemesebb gondolataim is pont ennyit érnek, semmit se. Pedig vágytam rá, hogy értékes ember legyek, de egy lúzer vagyok, apám-anyám fura kölke. Tulajdonképpen önmagamat büntetem anyám ősbűne miatt, hogy létrehozott. Semmiség az otromba trollkodásom az öngyűlöletemhez mérten. Reggelente félálomban morgom: gyűlölöm magamat. Nehezen kelek, egyre nehezebben viselem önmagamat, azt, ahogyan mások reagálnak szarzsáknak “becézett” személyemre. Rosszul alszom. Sosem pihenem ki magamat. Az alkotás csak ideig-óráig feledteti el velem, hogy senki vagyok és semmi értelme az erőfeszítéseimnek. A düh is rossz, de van egy haverja, a kétségbeesés. Ezek ketten tépnek, marnak és nem hagynak nyugtot nekem. Irracionális, hogy nem lettem alkoholista (az alkoholizmustól a büszkeségem óvott meg, na én aztán nem leszek a lúzernél és lúzerebb!) vagy öngyilkos (a haláltól a halálfélelem tart vissza). Pedig ezek lettek volna a racionális választási lehetőségeim. Ehelyett még mindig létezem, cipelem anyám ősbűnét. De ez is lényegtelen.
Ezekre a súlyos gondolatokra nem kell válaszolni. Minden okosságot hallottam már. Nincs menekvés a csapdából.
KedvelésKedvelés
Szavaztam a blogodra, három helyről is, jut eszembe. Én örülök, hogy megszülettél. Kérlek, vedd a többiek jelzéseit.
KedvelésKedvelés
Köszönöm, hogy szavaztál!
Bár utólag rájöttem, hogy fölöslegesen neveztem be a blogomat. Egyszerűen semmit sem jelent, hogy kategóriáján belül az első tízben végzett a közönség szavazataival. A zsűri már figyelmen kívül hagyta. Nekem a szakmai zsűri a lényeg, hogy az mit gondol, ha nem tartja díjazásra érdemesnek, akkor én sem tartom értékesnek a munkámat. Sokkal jobbat kéne alkotnom. De elfáradtam és kiégtem.
KedvelésKedvelés
Miért, kikből áll a szakmai zsűri, hogy tévedhetetlennek hiszed?
KedvelésKedvelés
Na, ez meg a másik oldala!
Én nem agyalnék ezen a zsűris dolgon a helyedben, Kuvik.
Ha jó vagy, abban, amit csinálsz, előbb-utóbb úgyis gyümölcsöző lesz.
Annyi ember van, akikben senki nem hitt, aztán mégis megállják a helyüket.
Lehet, hogy nem jó helyen keresgélsz, vagy nem vagy jó helyen úgy általában.
Van, amikor rá se kell b…szni semmire, csak menni tovább.
Nem ismerem a blogodat, se a versenyt, amin indultál, de ennyi ne kedvetlenítsen el.
Nem ér ennyit semmi, én azt mondom.
KedvelésKedvelik 1 személy
Ennyi lenne az élet? Szenvedés és halál? Én találtam benne szerelmet, barátságot, összetartást, szépséget, megannyi csodát is. Nyilván sok szépet el is vesztettem, voltam padlón, gyászoltam, estem kétségbe, haltam majdnem bele búcsúkba, nyüszítettem is fájdalmamban, adtam fel, kezdtem újra, most is elég nagy kakában ülök, de eszembe nem jutna, hogy az életre úgy tekintsek, mint te. Minden perce különleges, megismételhetetlen, varázslatos. Kicsit groteszk, de ezt nekem épp a tragédiák mutatták meg. Sajnálom, bármi is történt veled, amitől ilyen borúsan látod, és azért reménykedem, hogy vannak/voltak/lesznek különleges pillanataid is. Vagy nem leszel vak hozzá, hogy meglásd őket ebben a néha tényleg kegyetlen cirkuszban. De nyilván csináld és érezd, ahogy jól esik.
KedvelésKedvelés
😦
KedvelésKedvelés
Visszajelzés: odaadom neki a mexx kesztyűmet | csak az olvassa — én szóltam
Visszajelzés: amin nem spórolunk | csak az olvassa — én szóltam