dackor, kamaszkor, aggkor

Közzétéve Szerző:

benne van a könyvben

Azt mondják, minden fejlődéslélektan, kismamakönyv, védőnő állítja legalábbis, hogy a dackorszak törvényszerű, amellett fontos lépcsőfok a gyermeki én fejlődésében. Nem akarja, tiltakozik, hisztizik, próbálgatja a határokat.

Szerintem kulturálisan vakok vagyunk: ebben a világban ennyire rossz kisgyereknek lenni. A dackorszak civilizációs ártalom, mint a cukorbetegség. Nem az ütközéssel van a baj, hanem a falakkal. A környezetünk mélységesen gyerekellenes és abszurd, idióta módon túlingereljük a gyerekeinket, hülyeségeket tartunk szem előtt a nevelésükben, miközben a lényegről elfeledkezünk. Lógnak rajtunk és ugráltatnak minket, összeszorított foggal játszunk boltost. A belünket kidolgozzuk értük, nem bízunk bennük, jóakaratúlag megcsináljuk helyettük az életüket. Hiányoznak nekik az eleven kortársi kapcsolatok, és sivár a közösségi nevelés is. Emellett teljes félreértésben tart minket a fogyasztói társadalom is afelől, hogy mire van szüksége egy gyereknek (biztonságnak titulált túlféltés, önzésre nevelés, kacatok, áruhalmozássá vált ünnepek, virtuális ingerek, édesség). Az anyákat meg jól magukra hagyták  a macerákkal, és az anyák boldogtalanok. Ez az egész így érzelmi, szociális és intellektuális öngyilkosság: az anyaság nem más, mint örömtagadás és szorongás. Az anyák idegállapota eddigre lesz katasztrofális, ezt tükrözik vissza a kisklambók. Ez a dackorszak.

Azt mondják, a kamasz keresi önmagát, és ezért lázad, meg amúgy is növésben van, nyugtalan a teste, fáradt, extrán kritikus, világfájdalma van, idealista.

Szerintem minden jóérzésű, el nem koszolódott ember idealista. A gyerekeink meg nem hülyék: tizenvalahány évesen szemük lesz a felnőttvilágra, és már látják azt a hazugsághegyet, amit felhalmoztunk. A megalkuvásainkat, a látszat mögött a valóságot. A szülők elfáradtak, a saját pénzhajszájuk, boldogtalanságuk és öregedésük köti le őket. Minden szép és jó a felszínen, sminkelt anyák ülnek a szülői értekezleten fényes cipőben, tisztes és jópofa apák ölelgetik az úszóversenyen bronzérmes suhancaikat, miközben a gyerek tudja, hogy az anyja xanaxon él és csapkod otthon, az apja foglalkozása csak jól hangzik, de igazából kamu, tudja, hogy apu is pornót néz, és ugyanazt a csajt bámulja, amelyiket ő. Már érti, mi rejlik a tilalmak mögött. Apu meg anyu kínosan kerüli az igazi kérdéseket, egyáltalán nem beszélgetnek a gyerekeikkel, a gyereknevelés életstílussá lett baszogatásban (tanulj, sportolj, csinálj rendet, hogy öltözöl, vegyél sálat, ne beszélj csúnyán, ugye voltál matekon, vigyázz az ájfonodra, teherbe ne ess nekem) és mérhetetlen mennyiségű pénz elköltésében, az ezen való huzakodásban merül ki. A kamaszok nem nyilvánulhatnak meg mint jók, nem bíznak bennük, kerettől keretig ütköznek. A tudásvágyat, az igazit, amely megválthatná a világot, legyőzhetné az ebolát, átlendítené az emberiséget az olajválságon, kilencéves korukra kiölték belőlük a buta KELLek és kudarcok. Senkit nem érdekel, tudják-e, hogy érték el, hogy érzik magukat mindeközben, csak az, hogy hányas az osztályzat, mennyi a pont. Legalkotóbb energiáikat nem köti le értelmes, valódi tevékenység, csak a gyűlölt és kötelező halvány utánzat, a tanulás (Berzsenyi Dániel? fordított ozmózis? pointilista festők?). Nem mehetnek el saját személyiségük széléig, nem habzsolhatják be adys ifjú életvággyal a létezést: be vannak szorítva a gyötrelembe. Azt sugallja mindenki, hogy csúfak, hogy baj van a testükkel, hogy az erő kívül van, hogy nem jók, és hogy nem fognak tetszeni az ellenkező nemnek. Legtisztább felületeikre nem ír senki semmit, üresen marad, porosodik, csak silány örömutánzatok, szar zenék, pletyka és bántás, tömegmédia, olcsó szex, szesz, káröröm, rivalizálás kerül oda. Ez a kamaszkor.

Azt mondják, a lángolás elmúlik, a házasság óhatatlanul megkopik, a családért pedig kompromisszumokat kell kötni. Azt mondják, ez van, nincs mit tenni. Az élet nem habostorta, és bántottuk egymást sokat, de lám, mégis együtt maradtunk.

Szerintem meg értelmetlenül és rombolóan boldogtalanok az emberek, gyávák élni és gondolkodni, nem mernek közel lenni, megnyílni, örülni, vállalni esendő önmagukat. Elvesztegetik a lényük legértékesebb részeit, elmennek hamisba, talmiba. Még a meneküléseik is nívótlanok. Most az olyanokról beszélek, akikben lenne igény az igazira, de mégis beletörnek valahogy a semmibe, és jobbra is fordítható energiáikkal gyártják a magyarázatokat, hogy miért jó így nekik. És nem, nem kell együtt maradni minden áron, viszont aki marad, az vegye komolyan a párját, magát, a kapcsolatát, és ne csak pótlékokkal kitömve legyen elviselhető az élete. Erről igen sokat írtam: igenis meg lehet maradni elevennek, lüktetőnek, egymás szemébe nézve, hittel, döntésként, lehet játékosnak maradni, kíváncsinak, tisztelni a másikat, szuverénül lenni intim kapcsolatban, éhesen a másikra, segíteni egymást, és nem muszáj játszmákba meg pótcselekvésekbe merevedni. Nem kell, hogy mindent felfaljon az, hogy gyerekeink vannak és hitelt fizetünk, meg hogy megyünk anyámhoz, nem kell, hogy a szerep játsszon minket, nem szükségszerű, hogy darált hússá váljunk. Rengeteg belső munka, igen, nehéz pillanatok, kockázat, érettség és nagyon sok öröm. Nem, a szerep nem tart meg, csak valódi önmagad tart meg. Ez a házasság, illetve lehetne ez is. Nekem ez volt, én így képzelem, nekem semmi más nem jó.

Azt mondják, az idősek élettere beszűkül, érzékszerveik és kognitív funkcióik eltompulnak, rigolyásak és kicsinyesek lesznek, nehéz velük, mert ilyen az öregkor.

Szerintem pedig… de be tudjátok ezt fejezni nélkülem is.

104 thoughts on “dackor, kamaszkor, aggkor”

  1. Atyaúristen, de jó!!!!!!!! Imádlak. Igen, rettenetes, hogy mindenki hazudik, vagyis, bocs, a többség. És aztán a saját frusztrációja miatt a többit is erre kényszeríti. Azért az szívderítő, hogy már többen kimondják, és vállalják és így leírják! csak köszöngetni tudok, köszöm, köszöm. Így élek, és nem hagyom, hogy hazudni késztessenek. A kislurkómmal kapcsolatban is nagyon igen, és néha belecsúszok a kakiba és észreveszem, és bocsánatot kérek: kismuki, bocs, anya néha téved!

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  3. Ezzel a kognitív játékkal (ráadásul igazából nem játék) akármennyi időt el lehet tölteni, megunhatatlan, ja, és itt a blogon lestem el. Van még ez: “Azt bántjuk leginkább, akit a legjobban szeretünk.” Szerintem meg…

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  4. Ez most nem teljesen kapcsolódik ide, de tegnap néztem az Utódok című amerikai filmet. Onnan indult, hogy George Clooney egy Hawaiin élő ügyvéd, akinek a százötven évvel ezelőtt élt gyarmatosító ősei révén mindene megvan. Erre a felesége valamilyen szörfös vagy vízisíelős balesetet szenved, és kómába kerül. A pasi meg ott ül a kórházban, és könyörög, hogy ébredjen fel a nő, mert akkor majd helyrehozzák a házasságot. Van két lánya, a tízévesnél rádöbben, hogy hároméves kora óta nem foglalkozott vele, azt sem tudja, hogy szereti-e a tojást. A nagyobbik tizenhét, és egy másik szigeten van magániskolában. Amikor érte megy, a lány épp részegen kódorog a tengerparton. Nem mondom tovább, egész jó is lehetne, a pasi elgondolkodhatna, hogy mennyire nem ismerte sem a feleségét, sem a gyerekeit, és Clooney jól is játszik, egészen természetes a lehasznált, rövidnadrágos-papucsos ötvenes apa szerepében, de a vége valahogy el lett kenve.
    Mindenesetre maximálisan egyetértek azzal, amit írsz, és ami “Az én hercegnőm” című vendégposztban is előjött, hogy az emberek azt sem tudják, mi zajlik a gyerekük életében. De igazából nem csak a gyerekkel, hanem akár a házastárssal, szülőkkel, sőt önmagukkal szemben sem.
    És mindig nagyon örülök a megerősítésnek, ami lejön a bejegyzésekből, hogy igenis létezik minőségi, igazibb élet, kapcsolat, akármi. És ilyenkor mindig ad egy löketet, hogy jól van, menni fogok, és csinálom én is, odafigyelek, teszek érte, élvezem.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • És nem vagy ilyen, vagy olyan élet létezik, szóval nem fekete-fehér ez, hogy hazug vagy igazi, hanem igazulás van. Skála ez is. Sok tekintetben szakítottam a vagy-vagy látásmóddal, ebben nagy szerepe van a pszichológusomnak. Nem ítélek el annyira viselkedéseket, embereket. Bár néha hasznos, van, amikor nem szabad maszatolni, mert lényegében csak fekete-fehér van.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Én sem pejoratíve, másokhoz viszonyítva használtam itt, sokkal inkább a magam számára, mint arany fonál, hogy ez vezessen, ne menjek bele “nem elég jó”, kialkudott helyzetekbe, még ha rövidtávon előnyösnek tűnhet is.

        Kedvelés

      • Igen, ez fontos. Magamat árnyaltam, mert úgy tűnhet, vagy igaz, vagy hazug élet van szerintem, és nincs átjárás. Mondjuk amikor igen-nem a döntés, akkor tényleg nincs.

        Kedvelés

  5. Ezt fájt olvasni, de igaz.
    A legnagyobbat volt időm túlingerelni, kiszolgálni, volt is dackorszak. Érdekes, a két kisebbnél nem…
    Az én kamaszaim idealisták 🙂 Pedig nem könnyű most nekik, nagy részt miattam. Sok szívás és kemény meló a Waldorf, de ilyenek miatt mégis megéri. (Mondjuk a tanáraik néha – mondom néha – lehetnének kicsit kevésbé idealisták.)
    Exanyósom, és a kedvesem anyukája is keservesen sóhajtozva szokott arról beszélni, hogy bár annak idején ők is kicsit bátrabbak lettek volna, és nem fekszenek be a konvenciók (meg az utált apósok) alá.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  6. Egy nagyon jó házasságból nem kell kiszálni. Egy nagyon rosszból meg könnyű. (Ez persze szigorúan rám vonatkozik.) Egy nem elég rosszból nagyon nehéz.

    Melyik a szürkének az az árnyalata, ami először is feltűnik, melyik az, amikor még próbálod színezni, melyik az, amikor be kellene látnod, ez már nem lesz jobb?

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • Jaj, ez a nem elég rossz. Hogy tudniillik nincs verés, ordítozás, alkohol… Már bocsánat, de ez csak a kifelé megfelelést jelenti: nincs olyan látványos ok, ami a világ szemében elfogadhatóvá, magyarázhatóvá tenné a válást. A belső pokol, üresség, rutinná és kötelességteljesítéssé nyomorodás, az össze nem illés, az örömtelenség, a pótcselekvések sora meg smafu, mert az ő vezérük nem belsőből vezérel, nekik külső ok kell. Ezt onnan is lehet tudni, hogy maradnak ugyan benne, de meg sem oldják, csak lavíroznak, lehet, hogy megoldhatatlan is, ezt sem akaródzik elismerni. Szépen át lehet így evickélni egy életen, lassan tönkremenni. Botlásnak és kalandnak titulálni a nagy esélyt. Minden módon a házasság ellen tenni, de közben azt tisztelni és komolyan venni, és sok-sok energiával azt magyarázni, hogy jóezígynekem, jóezígynekem, behunyni a szemet, amikor felcsillan az esély. Szeretetnek, kitartásnak nevezni a kényszert és a függést, elhinni, hogy ennyi az élet. Erkölcscsőszt játszani azok fölött, akik meglépték, mondván: nekem is nehéz, mégis kibírom, ő miért nem. Mégis szeretem, mondani, amikor megtörtünk a manipulációtól és a várható szankcióktól, miközben utálunk vele lenni. Jaj, ezek a félszívűek.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Az én exférjem egy felelősségteljes, intelligens, jó modorú, szeretetre méltó ember, aki a világért sem emelné fel a hangját. Mikor elköltöztem, a legtöbb ismerős/rokon/barát nem azt kérdezte, hogy “Miért hagyod ott ezt a drága embert?”, hanem azt: “Hogy bírtad ki mellette húsz évig?” Látják az emberek a szart a palacsintában, csak nem illik szóvá tenni.

        Kedvelés

      • Az en leutobbi paromat mindenki kedveli, meg en is. Egy foldreszallt angyal, ahogy mondjak, de ha nem megy hat nem megy. Senki sem ertette miert valtak el utjaink, hiszen az ilyen pasi ritka kincs. Csak epp nem voltam boldog mellette, vagy meg inkabb a legrosszabb karaktervonasaim kerultek felszinre, egyszeruen nem volt melyebb, bensosegesebb kozunk egymashoz. Hiaba angyal valaki, ha nem tud arado lenni, ha a modorossag agyoncsapja az intimitast. Kivulrol persze semmi sem latszik csak az, hogy egy oszinte, joszandeku, ertelmes ferfit elhagy a banya es ilyenkor mindig a boszorka a hunyo, csakis o lehet a hulye liba aki nem becsuli meg a jot. Meg a csaladom sem akart megerteni eleinte, csak ram hagytak. Te fenchurch szerencses vagy az ismeroseiddel.

        Kedvelés

      • Legutóbb buszon utaztam és hallottam, hogy két nő egy közös ismerősükről beszélt. Nem értették, miért vált el a férjétől, hiszen azóta mindketten egyedül élnek. Mintha egy harmadik fél legitimizálná azt, na, legyen válás. Döbbenet volt hallgatni, hogy nem értették, néha jobb külön, mint együtt.

        Kedvelés

    • Egyébként meg nagyon képlékeny, hogy mi a kicsit és mi nagyon rossz. Sok mindenhez, szinte mindenhez hozzászokik az ember, úgy gondolja, kell, meg hogy ez van, ilyen az élet. A konfliktuskerülés tartja egyben a világot. Teljesebb, integráltabb korában még pokolnak tűnik az, ami később csak enyhe unalom. Ezért is jó húszéves, lobogó hajú önmagunkat összehasonlítani a jelenlegivel: kiröhögném?

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

  7. Megnyugodtam (ismét), hogy nem a két nagy gyerekemben volt a “hiba”, hogy kimaradt a dackorszak, és egy-két utált tanár elleni nemtanulást leszámítva a kamaszkor sem nagyon akar beütni. Sajnos a legkisebbnél már nem ennyire egyértelmű a helyzet, de igyekszem a mostani körülmények (és rokonok) között is megtenni, ami tőlem telik.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  8. “Szerintem meg értelmetlenül és rombolóan boldogtalanok az emberek, gyávák élni és gondolkodni, nem mernek közel lenni, megnyílni, örülni, vállalni esendő önmagukat. Elvesztegetik a lényük legértékesebb részeit, elmennek hamisba, talmiba.”

    Kell ez a megerősítés. Hogy nem vagyok elmebeteg. Hogy az egész rendszer elmebeteg.
    Az unschoolingban hiszek. Leendő gyermekemre már most százszázalékos bizalommal / szeretettel gondolok.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  10. A dackorszak arról szól(na), hogy a gyerek tágítja a határait. Ez alighanem megvan minden társadalomban, csak egyrészt jobban elfogadják, tágabb határokat, de azokat következetesebben engednek, és persze nyilván igaz, amit a túlterhelt anyákról (szülőkről) írsz. Tehát van valami fejlődés-lélektani alapja – de nem kellene ilyen frusztrálónak lennie mind a gyerek, mind a szülő számára. A kamaszkorról kimutatták, hogy olyan társadalmakban, ahol a gyerek/kamasz jelenléte a közösségben természetesebb, szervesebb, ott ez a kamaszkori válság dolog ismeretlen. Fokozatosan belenőnek a felnőtt élete, szerepbe.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • Igen, pont ezt akartam írni én is, hogy sok társadalomban, amelyek különböznek a miénktől és jobban integrálják a gyerekeket a közösség mindennapi életébe, ismeretlen a dackorszakkal járó felfordulás vagy a kamaszkori válság. Szerintem itt nálunk ezeket még túl is hangsúlyozzák, pörgetik, mintha muszáj lenne…

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Na azért én már magyar nyelvű fejlődéslélektan könyvben olvastam ezeket, mit magyar nyelvű, Frenkl-Rajnik könyvében, tehát magyar szerzőktől, 7 éve jelent meg.

        Kedvelés

      • De hiába írják ezt a könyvek, ha az emberek fejében még mindig az van, hogy kamaszkori eltávolodás és magatartászavar kikerülhetetlen (sőt, egyesek szerint egyenesen szükséges).

        Én nem voltam lázadó kamasz, nem nagyon volt mi ellen. De ahogy idősödök, és látom, hogy mennyi szar van a világban, egyre inkább érzem magam lázadó felnőttnek.

        Kedvelés

      • Én pont ezt mondtam valakinek valahol, aki jól megfenyegetett, hogy milyen lázadó lesz a gyerekem kamaszkorában, ha már most ilyen elnéző vagyok (egyébként pont nem vagyok az, csak lehet ellentmondani nekem, meg belátom, ha hülyeséget csinálok, de mindegy). Hogy pont nem, mert nem vagyok abszolút tekintély, hát mi ellen lázadna?

        Kedvelés

      • A kamaszok lázadása nem a világra, hanem a fekete pedagógiára (nevezzük szemben: tekintélyre, bűntudatra, kontrollra, függésre építő nevelésre) való reakció.

        Kedvelés

      • Én épp így vagyok vele, Elanor! A kamaszkori lázadás kimaradt, de mostanában tisztára lázadónak érzem magam. Egyik barátnőm mondta a múltkor, hogy a Facebookom alapján kész forradalmár vagyok…

        Kedvelés

      • En meg suldo lanyka koromban sokkal tobbet elneztem a pasiknak, olyan naiv voltam hiaba lobogott a hajam (ez tulzas, mert a hajam vicik). 35 utan aztan lassan benott a fejemlagya. Idealistanak gondolom idealista vagyok, de kezdek kijozanodni kisse, vagy mi viszont nem alkuszom, mondjuk regebben sem volt jellemzo.
        Az oregkori beszukuleshez (bar ertem az irast) azt gondolom itt ez a nagyatlag valosaga, sokszor szellemi-fizikai lustasagbol, renyhesegbol, de van amikor nem ilyen ok huzodik mogotte. Anyukamon latom, aki sokat utazott, aktiv tarsasagi eletet elt, hogy miutan beteg lett a szive es egyre megeroltetobb lett a mozgas o nem ment, a pedig baratai lassan elmaradtak. Annyira beszukult az elete mostanra, hogy nem lehet ot ebbol kimozditani. Gondolom sok ember el igy kenyszerbol, hiszen egy megroggyant egeszsegu ember szamara minden nehezebb, sokszor meg boltba menni is megerolteto.

        Kedvelés

      • Szerintem az ember pillanatnyi vagy idoleges egeszsegi allapota megvaltoztathatja az erdeklodeset,aktivitasat.Jobban mondva passzivva teheti.
        Ezt sajat magamon ereztem mar,es a valtozas nem megy magatol,ezen erost! Dolgozni kell! Ha ehhez egy tamogato csalad is van, visszavaltozik az ember,ha nincs….nos akkor van a beszukules!
        Masreszt amit latok.hogy aki nyugdijba megy,es elotte nincs valami szenvedelye,hobbyja,kedvtelese,barmi ami neki oromot szerez,vagy ha a munkajat szereti azt lassubb tempoban folytathatja,akkor leenged foleg szellemileg,beszukul,eltavolodik a vilagtol.
        Az jar jol a nyugdijas aktiv elettel,de a gyesen levo idovel is,aki kicsit rakeszul ezekre az idokre!
        A gyerekkel valo ottoni elet is csak annak tartalmas,aki mar a gyerekszules elott is nem csak ugy volt a vilagban,hanem elt is.
        De az is igaz,hogy a csak ugy a gyerekkel egyutteleshez,ennek a szabadsagahoz eros onbizalom kell,mondjuk nekem is ido kellett,amig onmagammal is el birtam fogadtatni,hogy nem szamit ha nem mosogatok este,hanem inkabb festegetek,meg orakig diafilmet nezek a gyrerekeimmel vagy csak ugy hoembert epitunk …
        Szoval mindig magan kell az embernek dolgoznia,szerintem ez a kulcs,mert akkor marad tartaleka a nehezebb idokre.

        Kedvelés

      • Én éppen ezt nevezem torzulásnak: “aki nyugdijba megy,es elotte nincs valami szenvedelye,hobbyja,kedvtelese,barmi ami neki oromot szerez,vagy ha a munkajat szereti azt lassubb tempoban folytathatja,akkor leenged foleg szellemileg,beszukul,eltavolodik a vilagtol.” Nem normális, hogy felnőtt embereknek csak olyasmi tölti ki az életét, ami elmúlik: gyereknevelés, munka, férjkiszolgálás. Hogy nem léteznek saját jogukon, ezektől függetlenül is, és mindenki ezt a szolgálat-üzemmódot helyesli, bátorítja, díjazza. Annyira, hogy utána teljesen tanácstalanok, kiüresedik az életük, kényszerháziasszonyok lesznek, manipulatívan, energiavámpírként rászállnak a felnőtt gyerekeikre, az unokáikra, vagy a fiatalabbak lesésével, kibeszélésével, rosszindulattal töltik az idejüket.

        Kedvelés

      • A nyugdíjba menetel utáni beszürkülés, mélypont, de akár leépülés szerintem még jobban is érinti a férfiakat, jellemzőbbnek látom, mint a nőknél. Olyannyira a munka volt évtizedekig az első helyen, hogy az az érzés, hogy többet nincs rá ott szükség, emésztő. Nem gondolom, hogy ha valakinek a munkája a központi elem az életében – de sokszor kritizálod ezt, tudom, de számomra ez nem teljesen villágos miért is…miért volna jobb egy hobbi, mint egy hobbiként is szereplő munka ? – az ne volna önmagában jó. Hiszen az ébrenléte felét azzal tölti amit szeret…de ha egyszer csak külső ok miatt nem folytathatja, az gyötrelem lehet. Egy író írhat amíg él, mások nem ilyen szerencsések a szakmájukkal.
        Azt gondolom, hogy a nyugdíj eléggé újkori találmány ahhoz, hogy nem is alakult még ki rendesen hogyan is volna jó élni vele. Lehet, hogy nem kellene ennyire drasztikusnak lennie, hogy ma még teljes állású dolgozó, holnap meg már nyugdíjas. És ehhez jön még a propaganda, ami azt szajkózza, hogy az aktív korúak tartják el a nyugdíjasokat…ami bár formálisan igaz, de nagyon méltatlan és igazságtalan felfogás.

        Kedvelés

      • Nem gondolom, hogykülönösebben kritizáltam volna a munkát, de az biztos, hogy onnan elküldenek meg nyugdíjba mész, és annak a töredéknyi kisebbsének, akinek kedvére való és önmegvalósítás-jellegű a munkája, is tele van korláttal, kényszerű igazodással és félelemmel, kötöttséggel a munka. És mindenképpen anyagi megfontolások is áthatják. A pénzkeresetet ez különbözteti meg a hobbitól, a belső meggyőződésből végzett munkától vagy a flow élményétől

        Kedvelés

      • Igen,de kihagytam,hogy sokaknak a munkahelyrol kerulnrk baratai is.
        Ha pedig nincs mas barat,baratno,tavoli a rokonsag vagy nincs,esetlreg elvalt vagy ozvegy ,na akkor van nagy gond!
        Ezt latom a kornyrezetemben a 70..80 vagy afolottireknel.
        Sulyos gond ez.
        Enervaltsag,depresszio,kozombosseg.

        Kedvelés

      • Mèg annyit,hogy igen,nem normalis,de mi a megoldas?
        Regen a gazdasagi kenyszer miatt egyuttelt tobb generacio,ami lassuk be,kenyszer volt,de annyi elonnyrl jart,hogy aki mar nem dolgozott mhelyen,annak is jutott ertelmres feladat,nem erezte magat feleslegesnek,sem elhagyottan.
        Most erre nincs igazi megoldas.
        Nremreg lattam egy filmet a tvben,hogyan elnek az idosek kulonbozo eu orszagokban.pozitiv peldakent mutattak egy dan? Finn? Idos otthont,de itt mindrenkinek kulon kis garzonja volt.Anyagi kerdes is ez,de nemcsak az.
        Nem tudom mi lenne a jo!?
        De videken nagyon szomoru latni a sok regi, itt ott meg szep,patinas,jo allapotu elhagyott hazat,vagy a nagy hazakban egy egy idos embert.
        Csak hangosan gondolkodtam.

        Kedvelés

    • “Belenőnek a felnőtt életbe”
      Ez nagyon jó.
      Így kellene.
      Nekem még nincs gyerekem, kamasz gyerekem meg még nem is lehetne, csak magamról tudok írni, de nekem túl hosszú volt a kamaszkor.
      Úgy értem 18 éves korig.
      16-17 évesen már nagyon vártam az önállóságot, középiskola utolsó évét már untam, utáltam, sokat írattam ki magam, ez nem szép, de így volt, az volt bennem, hogy “Bár mehetnék már innen!”
      Kinőttem idő előtt, azt hiszem.
      A kamaszkor nekem hosszú volt, 12-től 18-ig…
      Sok.
      Nem mennék vissza egy percre sem.
      Alig vártam, hogy felnőtt legyek.
      Nekem a kamaszkor bezárt, nyomasztó időszak, sok fölösleges hülyeség, ballagási kosztüm, minden…
      Sokáig húzódik, szerintem.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Igen, ez a másik. A gyerekkor, a játék időszaka nagyon hirtelen, nagyon korán megszűnik az iskolával, miközben gyakorlati tevékenység nagyon gyakran nem elvárt – mondjuk néha elmosogatni vagy állatokkal foglalkozni, krumplit pucolni, saját ruhát rendben tartani. És ez így megy sokáig, iskola, kevés játék, aztán egyszercsak hirtelen komoly dolgozó felnőtté kellene válni.

        Kedvelés

      • Anyám soha nem engedett semmit csinálni otthon, azzal a dumával, hogy “majd ha saját családod lesz, dolgozol épp eleget”. Úgy mentem férjhez, és alapítottam új háztartást, hogy pl. elő kellett vennem a porszívó használati útmutatóját, hol kell bekapcsolni. (Nem vicc, tényleg.) A főzéstől nem féltem, volt egy szakácskönyvem, gondoltam: aki olvasni tud, az főzni is. És tényleg. De a saját gyerekeimnél nem így jártunk el. Feladatlistából lehet választani, aztán időnként megkérdezzük, hogy akar-e valaki cserélni.

        Kedvelés

      • Ez nálam is hasonló volt, “neked a tanulás a munkád”. De azért egy csomó munkát, ha nem is kellett, mégis csináltam, és kifejezetten jó néven vették a szüleim. De magam választottam, a “női” munkák kimaradtak. Asszem nem a példa miatt, apám főzött-mosott-mosogatott, hanem mert nem tetszettek. Inkább vágtam fát. Mondjuk porszívózni szerettem, sőt, ha olyanom volt, szívesen segítettem a mosásban, teregettem is.

        Kedvelés

      • “gyakorlati tevékenység nagyon gyakran nem elvárt”
        Ezt nagyon jól írod.
        Pedig milyen fontos a gyakorlati tevékenység!
        Nekem nagyon hiányzott kamaszkoromban.
        14 éves koromtól már tanulni is utáltam, ezt se szép leírni, de akkor is igaz.
        Amikor leérettségiztem, nem éreztem semmi mást, csak megkönnyebbülést, hogy hála Istennek, Vége!!!
        Nem lesz többet magolás, azt tanulhatom, amit szeretek, nincs többé csengő, napló, ordító matektanár, szédülés a gerendán, 8-tól 3-ig bezárva…
        Ó, fúj!
        Rá se szeretek gondolni!
        “Életed legszebb időszaka”, hát nekem nem!
        Versengés, hajsza, gyomorgörcs.
        De jó, hogy vége, de utáltam!

        Kedvelés

      • Szerettem iskolába járni, az egyetem végéig 🙂 Talán az is szerepet játszott ebben, hogy sosem voltam versenyistállóban. Egy városszéli gimnázium volt – az osztály közel fele nem is akart továbbtanulni. De aki akart, azt, ha nem elsőre, akkor másodikra, de felvették.
        De fontos volt, hogy voltak gyakorlati teendőim IS. Volt, ami lényegében csak az enyém volt, persze lehetett menni nyaralni, akkor volt, aki pl. az állatokra figyeljen, de alapból az én dolgom volt. Felelősséget is tanultam belőle. Meg rengeteg sikerélmény is volt. Plusz barátaimmal erdőt jártunk, “madarásztunk”, elég komolyan: a kamaszkori megfigyeléseink (is) hozzájárultak évek múlva a terület védetté tételéhez.

        Kedvelés

  11. Született egy kutatás arról, hogy a szülők mikor mennyire boldogak a gyerekeik gyerekkora idején. Nem tudom pontosan a forrást, de talán most nem is lényeges. Ami miatt megragadt a fejemben: az lett az eredmény, hogy a szülők gyerekeik kamaszkorának ideje alatt a legkevésbé boldogak.És meg is indokolták a kutatók, hogy lám-lám, ez természetes, hiszen akkor nagyon kevés szeretetet és pozitív visszajelzést kapnak a gyerekektől, kétségbe vonódnak eddigi tetteik stb., és hát természetes is, hogy a szülők boldogtalanok. Ez az eredmény például tipikus tudományos igazolása a rendszernek, amiben senkinek sem igazán jó, aki a norma szerint csinálja, de egyben valahol fel is menti a szülőket. És még tudományos is, megnyugtatja az embereket, hogy lám-lám, mindenki szív. Ez most azért jutott eszembe, mert én azt szeretném, ha a gyerekem majd kamaszként is örülne nekem és megkérdezne számára érdekes dolgokról. És én örülnék neki és annak, hogy felnő. De ez azzal is jár, hogy most sok mindent a vállára kell tenni és nem hazudni neki, és nem engedni, hogy középszerű lelkesedéssel vagy megúszással csináljon dolgokat. És hagyni, hogy most legyen mérges rám a világ miatt,10 évesen.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • Boldog lennék,ha még mindig kamaszokat nevelhetnék. De megnőttek, felnőttek,önállóak.Külön élnek, nagyon-nagyon hiányoznak. 😦 Igyekszem előttük titkolni a hiányukat,de nagyon nehéz…Minden kisgyerekes anyukának azt mondom: használjanak ki minden percet, amit gyerekükkel együtt tölthetnek.Soha vissza nem térő alkalom.Igen,sok-sok program,utazás,játék,stb.
      Annyira szeretem őket figyelni,amikor néhanapján találkoznak,(-zunk) és felidézik a régi élményeket.Amikor fél szavakból megértik egymást.Amikor a kívülállóknak fogalmuk sincs,miről va szó, ők pedig mindhárman értik egymást. Pedig annak idején mindig csak ketten voltak jóban.De ez a kettő mindig változó volt. 🙂 És most? Mindhárman összetartanak, szeretik egymást,támogatják a másikat.
      Nagyon sok örömöm van bennük.De a hiányuk leírhatatlan űrt hagy bennem…

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • De jó! Én még masszívan benne vagyok, 7 és 9 évesek a gyerekeim, de nem érzem úgy, hogy minden percet ki kéne használnom. Tényleg nem fog már visszatérni, és lehet, hogy utólag majd minden felértékelődik, de jelenleg úgy örülök egy-két magányos órának…

        Kedvelés

  12. Szerintem ugyanezek a hazugságok állnak amögött is és ott, ahol elitnek számító egyházi gimnáziumban a lányok csoportosan vagdossák magukat.
    Részt vesznek a vidám vasárnapon, minden nagyon szép és csilivili, miközben fröccsen a vér a mosdókban.
    És a szülők hangos az Áldjon az Úr felkiáltással köszöntik egymást.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • ezt a képmutatást!
      Mi annak idején a nagyobbik gyereket művészi pályára szántuk . Illetve nem jó szó ez, mert voltaképpen ő választotta, mi pedig hagytuk. A családban nem egy, nem kettő rokon támadt nekünk, hogy elment az eszünk? Hát hogy fog ez a gyerek ebből megélni, családot eltartani? Inkább ment volna jól fizető műszaki pályára, blablabla. Megvívtuk a magunk harcát, érveltünk, győzködtünk, végül aztán nagy ívben le…, ki mit gondolt erről. A lényeg az, hogy a gyerek jól érzi magát a választott pályán, és szívvel lélekkel teszi a dolgát: a leendő munkája a hobbija is lesz egyben. Hát kell ennél nagyobb megelégedettség?

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Bizony! Van egy barátom, anyukája elvégeztette vele a pénzügyi és számviteli fősulit (nem tudom, hogy hívják ma), magához vette a vállalkozásába, hogy így legalább lesz mindig bevétele. De a gyerek művész akart lenni, valahol mindig kilógott a lóláb. Aztán elege lett, fogta magát feleségestül-gyerekestül, és kiköltözött a hegyre, jó messzire. Élnek boldogan, míg meg nem halnak.

        Kedvelés

  13. Az a furcsa, hogy olyat láttam már, hogy problémamentes kamasz: minden felforgató kérdésére kap megnyugtató választ, vagy együtt lehet keresni a szülőkkel, nincs megjátszás, nyugodt, biztonságos családi környezet van. De dacmentes kisgyereket még nem láttam, pedig sok családot ismerek, igen sok nyugodt, boldog anyukát, aki nem frusztrált, mert van segítsége és jó házassága. De az ő gyerekeik is valamennyire dühöngenek, ellenkeznek, aztán kinövik, lesznek vidám ovisok. Vagy már az ovi is túl sok korlát eleinte?

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

      • Igen, az tényleg nem kötelező eleme a gyerekkornak. MINDEN általam kézbe vett fejlődéslélektani könyv és pszichológiai könyv említi. Van olyan, amelyik nem? Talán a PET az, amiben a kamaszkorról ír úgy Gordon, hogy nem muszáj hadban állni a gyerekeinkkel.

        Kedvelés

      • Szerintem az rendben van, hogy említi, hiszen létező jelenség, csak azt is meg kellene írni, hogy mi az oka, és hogy egy nagyon is elfogadható mértéknél mélyebbnek nem kellene annak lennie.

        Kedvelés

    • dacmentes kisgyerek pedig létezik, az én kettőm is az volt. Mindig ámulva néztem, amikor a szupermarketben a 3 éves kiveri a balhét, mert csak. Anyuka pedig nem hogy nyugtatná, vagy megtudni szeretné a düh okát, hanem rátesz még egy lapáttal a gyerek elkeseredett dühére….

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • De jó! Azt hiszem, az enyémek se durvultak el, de azért volt egy-két komoly jelenet. Szerintem nagyon szarul reagáltam rájuk, azért lett a sima rinyálásból hiszti. Valahogy nem volt türelmem, nem volt semmi mintám, minden könyv mást írt erről (én könyvből tanultam gyereket nevelni). De túléltük, és most azon dolgozom, hogy ne legyen később nagy gáz: elmondhassák a napjukat, ne legyen semmi tabu, utálhassák a tanító nénit, mindegy, csak beszéljenek róla.

        Kedvelés

  14. Tegnap azt hittem, agyonvágom az ovisaimat egyenként, hogy nem akartak megülni csendben, miközben én verset próbáltam tanítani nekik. A végén már a saját fejem akartam a radiátorba csapkodni.

    Ma leültem a szőnyegre, és hét darab hevenyészett vécéguriga-bábbal meg két dobozzal nekiláttam elbábozni a Sün Balázst. Annyira belemelegedtem az álmombanistudott imádott rímekbe, hogy komolyan, leszartam, hogy mit csinálnak a kölykök, szerintem ha a fele banda kimászott volna az ablakon, az se tűnt volna fel. A mese végén felpillantottam, és OTT ÜLT KÖRBEN mind a 22 hároméves, és világított rám a szemük, mint a fáklya.

    Majdnem elbőgtem magam.

    Ők még érzik, mikor vagy igaz. Ha érzem, hogy el akarok kezdeni ordítani, mindig magamba nézek, és kiderül, hogy csak a saját felhalmozódott szaromat akarom rájuk ömleszteni. Olyankor lefekszem a szőnyegre közéjük, és ott egye meg a fene a világot. És öt perc múlva megint minden helyreáll.

    Kedvelik 1 személy

    Hozzászólás ↓

  15. Kezdek elszomorodni. Látom, hogy a testvéremet kezdik bedarálni a “minden munkahely ilyen, ne ugrálj a jogaidért, vágj hozzá jó képet, szokj hozzá, hogy a túlórát nem fizetik ki” szöveggel. Vagy hogy kicsúszott a száján, van valakivel, akivel nem az igazi, de úgy elvannak, és ez úgy szódával elmegy. Meghogy ha a csaja túl sokat pampog, akkor nem reagál, elereszti a füle mellett… Miközben tévézik… És még nincs 30 éves.

    Úristen, mintha valaki halálos ágyánál virrasztanék…

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • Igen, ez egy ilyen elcseszett hely. En is ezt tapasztalom. Par napja moralis okobol elutasitottam egy jol fizeto “allast”, rabszolgakent dolgoztat egy kulfoldi csoka embereket ehberert, de a munkajukert oriasi osszegeket vag zsebre. Amikor azt mondtam, hogy nem vagyok hajlando egy gazembernek dolgozni, meg vezeto beosztasban sem, altalanos ertetlenseg ovezett. De, hat itt ez megy, ehhez hozzaszoksz majd. HAt meg egy lofaszt. Fontolgatom a feljelentest, de sajnos bizonyitekom nincs a csavo ellen. Meg vagyok dobbenve, hogy ilyesmit lehet 2014-ben, csalni, lopni embereket a vegkimerulesig kihasznalni. Ebbe nem lehet belenyugodni es aki erre biztat az cinkosa a gazembereknek.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

    • Az övé is, meg a világé is, a gyerekellenes világé. Nem a teljes harmóniáról beszélek, nem a könnyek és horzsolások nélküli életről, hanem a borzalmas, állandósult, nyilvánvalóan komoly problémát jelző, kékülő üvöltésekről.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Akkor nem ugyanazt értettem dackorszak alatt:-) Volt akaratoskodás meg “nem”, de kékülés nem.
        Érdekes, amit minden könyv a dackorszak iskolapéldájaként ír le (gyerek a boltban földre veti magát és üvölt, ha nem veszed meg a csokit), az nálunk teljesen kimaradt. Én annak tudom be, hogy nem árultam el nekik 3-4 éves korig, hogy a boltban meg lehetne valamit venni csak azért, mert ő akarja.

        Kedvelés

      • Ez fontos momentum, és hasonlóképp vagyok vele. Csak abból, hoy velük együtt veszek nekik valamit, amit szeretnek (otthonra, pl. joghurt) leágazik előbb a kérdés, hogy veszünk-e olyat, aztán meg követelőzés is lenne belőle, ha nem monopolizálnám e döntéseket, meg igazítanám cipekedési kapacitás, idő meg a nálam levő pénz paramétereihez.

        Kedvelés

  17. A dackorszak kimaradása a normális, vagy maga a dackorszak megléte? Mert hogy nekem egyik gyerekemmel sem volt baj. Talán valamit jól csináltam/tunk? De vajon mit? 🙂

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  18. Dackorszak: van neki fejlődéslélektani alapja; akkortájt szilárdul meg, válik tökéletes bizonyossággá az, hogy ő (mármint a gyerek) egy külön személy, személyiség, aki a világtól és a szülejétől többé-kevésbé függetlenül létezik. Ennek egyik legfontosabb bizonyítéka és jele, hogy saját külön akarata van neki. Mikor ez nyilvánvalóvá válik a számára, akkor az akaratával valahogy úgy kezd játszani, mint icipici korában a kezével: próbálgatja, ide-oda forgatja, kíváncsian figyeli, mire képes.
    Ez persze azzal jár, hogy tekintélyelvű helyeken konfliktushegyek halmozódnak, a gyerek kékre ordítódik.
    Kevésbé tekintélyelvű helyeken és kevésbé heves temperamentumú gyerek esetén meg nem.
    Vagy nem annyira. Vagy ritkábban.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • Én tudom, hogy ezt mondják a tankönyvek. És biztos van is ilyesmi. De amikor a holtfáradt gyerek üvöltve fetreng meg követelőzik a szupermarketben, és az anya ki van égve, és még szégyelli is magát, hogy mit szól a többi vásárló, és tök egyedül van, és közben nincs gyerekbetevős bevásárlókocsi és 360 méterre van felnőttvécé, és fehér lisztből készült kiflit ad a gyereknek, ha éhes, na, ezek NEM magyarázhatók a dackorszakkal. Erről írtam.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Értem én.
        Azt próbáltam hozzátenni, hogy azért érzékeny periódus ez tényleg, és hát a gyerekek temperamentuma is nagyon különböző; van olyan, hogy liberális, értelmileg-érzelmileg tök rendben lévő szülő normális, értelmileg-érzelmileg tök rendben lévő gyereke veri magát a földhöz.
        Rájuk kevésbé jellemző, de azért előfordulhat, és olyankor egy többé-kevésbé tiszta lelkiismeretű szülőnek nem kell a kardjába dőlnie.
        Hogy a “dac” egy randa, ellenszenves, autoriter ízű szó, azzal mélyen egyetértek.
        Az “öntudatra ébredés” porosz szinonimája…

        Kedvelés

      • Eddig semmi bajom nem volt a dac szóval – teljesen indifferens volt a számomra -, de most megértettem valamit. Tök jó, hogy ilyeneket tanulok.

        Kedvelés

      • Hát én aztán végképp nem akarom, hogy bárki bármijébe dőljön. Nem tőlem kell megvédeni az anyákat. De fenntartom, hogy a világ gyerek- és nőellenes, hogy az anyák kivannak, és hogy túl sok mindent fognak a dackorszakra.

        Kedvelés

      • Hm. Nálam a “dac” a “tökösség” szinonímája. Persze nem a konokságig vitt. Az már az “őrültség” szinonímája.

        Kedvelés

    • És még elfogult, feketepedagógiás, autoriter fókusz ez, hogy “dac”, az az alapja, hogy a gyereknek minden körülmények között “szót kéne fogadnia”, mert amit a felnőtt mond, az úgy van és kész. Ha egy gyerek nemet mond, az NEM dac. Az őrjöngős hisztisorozat viszont komoly válságtünet, de nem csak az anyát tükrözi (aki szintén a rendszer miatt fáradt), hanem az egész környező világot.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Ma egy hatéves nagycsoportos sírva kiabált nekem a mászókáról, hogy őt “arra akarják kényszeríteni” a “barátnői” (hm, milyen barátnő az ilyen? ) hogy ugorjon le a legmagasabb fokról.
        Odamentem, leszedtem a mászókáról, és szép halkan azt mondtam neki: Figyelj, neked nem kell szót fogadnod, ha kényszeríteni akarnak. Mi, óvónénik se kényszerítünk semmire, legfeljebb kérünk. Ha valaki kényszerít, az sose akar neked jót.
        Akkora lett a szeme, Istenem…

        Azóta agyalok, hogy vajon jót tettem-e azzal, hogy ezt mondtam…

        Kedvelik 2 ember

      • Különös, hogy kételkedsz benne. Nálunk, vallásosaknál van egy kis sziporka tanítás: amikor kilépsz a kereteid közül, és teszed a jót, ahol addig nem tetted, rögtön megjelenik az elbizonytalanítás lelke, hogy visszatartson. De sose hallgass rá! Ha helytelent tettél, úgyis kiderül. Nem kell ilyen visszatartó érzésekre hagyatkozni annak megítélésében.

        Kedvelés

  19. Egyébként meg Sanyi bácsi megmondá:

    “A gyermekkor természetes igénye: szabadság. S a mai gyermeket szinte ketrecbe kényszerítik.

    A felnőttkor természetes igénye: élet. S a mai felnőtt, vagy alig-él, vagy maga és mások rovására, rejtek-utakon él.

    Az öregkor természetes igénye: nyugalom. S a mai öreg, minthogy korábbi igényei ki nem elégülhettek, még a sír szélén is szabadságot és életet akar.”

    Nem tudom, ez ihlette-e a postod, de valahogy summázatnak érzem.

    Kedvelik 1 személy

    Hozzászólás ↓

  20. Visszajelzés: miről maradtál le? | csak az olvassa — én szóltam

  21. És akkor mi a Bölcsek Köve, Éva? Jól leírod a rosszat, a helytelent, ami megöl, vagy bebetonoz a látszat létbe. Mi vezet el az Életre? Mi a folyamat? Az út?
    Egyik barátom élménye jutott szembe a kamaszoknál írottakról. Tamás SouthHamptonban dolgozott egy ideig, mint buszsofőr. Magyarként, külföldiként ez elég megtisztelő poszt volt, a helyi újság is írt róla, mégis: a mögötte ülők életéért felel.
    Egy éjjel a külvárosban várakozott, a következő indulásig még volt ideje. Nem hagyhatta, hogy szétverjék a szélvédőjét, így amikor az első ütés csattant rajta, kiszállt, hogy beszéljen a suhancokkal. Legalább tizen voltak, hokiütőkkel és más ütőeszközökkel felszerelve. MEGÖLTÉK volna, ha nem robban be neki az élni akarás ösztöne. Háromszor küldték földre és háromszor állt fel. Szinte szétverték az arcát (bár utólag jól helyrehozták) és amikor mesélte nekem jó fél évvel később, szabadkozva tette hozzá: “Zoli, nem tudod akkor mi szabadul el az emberben.” Mert épp ott tartott, hogy SZÉTTÉPTE VOLNA azt a kölyköt, amelyik nem képes a kezéből kisiklani. Nyakát töri, vagy valami. Megfutamította mind a tizüket, mert ő volt az erősebb. Élni akart. A tíz suttyó meg csak bosszút állni az elvesztegetett évekért. A szüleik hagyták magukra őket. Nem fizikailag – volt hol lakniuk. Valószínű nem is éheztek. A lelkük volt keserűen üres.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • “És akkor mi a Bölcsek Köve, Éva? Jól leírod a rosszat, a helytelent, ami megöl, vagy bebetonoz a látszat létbe. Mi vezet el az Életre? Mi a folyamat? Az út?”

      Jaaaaaj, Zoli… Nem gondolod, hogy már a diagnózis is nagy dolog? Mit vársz tőlem, oldjam meg a világ összes problémáját? Én tudjam helyettük, helyettetek? A felelősség is az enyém? Nem megváltó vagyok, hanem író.

      Nem tudom, és megmondom őszintén, nem is érdekel olyanok sorsa, akik tőlem várják a megváltást. Nézem azokat, akik elbasszák, nézem azokat, akik nem érdemlik meg, ami jutott, nem tudok mit mondani, sok mindent látok, leírom, idejönnek, örülnek, szeretnek, írnak nekem leveleket, majdnem nekifutnak, majdnem máshogy élnek, nem alszanak hetekig, leteszik a kocsit, sportolnak, nem mennek többet anyóshoz, beadják a válópert, én eközben folyamatosan jelzem: nem rólad írtam, ezek jelenségek, ne nekem akarj megfelelni, kezeld a helyén a blogot, aztán nagyon-nagyon megharagszanak rám, amiért tudom, mi zajlik az életükben, és nem tudnak nekem megfelelni. És ellenem fordulnak. Mindig ugyanaz a történet, ezerféle helyzet, de ez a lényeg. Szépen lassan visszasomfordálnak a langyos szarba. Nem marad más: írok, nem megyek túl közel, nem törődöm azzal, ki mit mond, nem idomulok, és örülök annak, hogy a házasságom olyan volt, meg hogy az életem most ilyen.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Ó, hát tényleg. Homlokra csapás. Mennyit gondolkodtam azon, miért fordítanak hátat egyszer csak emberek, akiknek addig már , már terhes volt a rajongása. Ahogy írod: Kiterítette nekem a lapjait és most azt hiszi, meg kell nekem felelnie. Így aztán engem kezd rühellni. De sokszor átéltem.

        Kedvelés

      • igazabol en mar evek ota kerulom az olyan embereket akik az en eletemben barmiert is rajonganak. eddig mindig rossz vege volt.
        es sokszor olyanert rajongtak amiben tenyleg csak szerencses voltam, azert meg minek, meg igazan segiteni se tudok nekik hogy ok hogy erjek el.

        Kedvelés

  22. Visszajelzés: a majdnem, az majdnem semmi 3. | csak az olvassa — én szóltam

  23. Visszajelzés: gyerekpara | csak az olvassa — én szóltam

  24. Visszajelzés: farkas, divatos báránybőrben | csak az olvassa — én szóltam

  25. Visszajelzés: odafigyelek a kis lelkére | csak az olvassa — én szóltam

  26. “Szerintem minden jóérzésű, el nem koszolódott ember idealista.”

    Az idealizmus veszélyes. Az idealisták azok, akik ránéznek a kommunizmus megvalósítására tett kísérletekre, és azt mondják “Az nem volt igazi kommunizmus!” annak ellenére, hogy minden kísérlet a kommunizmus megvalósítására oda vezet és oda fog vezetni, ahova a múltban is vezetett.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

csak okos-jóindulatú írhat ide

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .