A tegnapi bejegyzés folytatása: reakció egy kommentre. Ma a második felére, a kivastagított állításra reagálok.
Az individualista ember új munkahelyet keres, hogy kiteljesedjen, új városba költözik, új emberbe szeret bele, ha valahol nem jó, szedi a sátorfáját. És ezzel egyre gyakrabban a helyes út helyett a könnyűt választja.
Mi van, ha az embert a beteg szülei akadályozzák a kiteljesedésben? Egy bajba került jóbarát? Ha egy testvér? Ha egy gyerek? Ha egy társadalmi probléma? Minden elől el lehet futni, mosolyogva hagyni ott a problémát, elhinni, elhitetni hogy ez a civilizált, az előremutató. De nem ez vezet a lelki-szellemi növekedéshez. Nem menekülni kell a problémák elől, hanem megoldani azokat.
Valószínűleg fogalmam sincs, miről beszélek, szerencsére a mi házasságunkat nem terhelik megélhetési gondok, hitelek, betegségek, két szellemileg, testileg és lelkileg ép gyermeket nevelünk. És valószínűleg a nehézségekben én is fontolgatnám a futást, ha azt látnám, hogy egyedül könnyebben boldogulnék, és én is meg tudnám indokolni, hogy miért az volt a jó döntés. De nem állítanám magam a társadalom elé példaként.
Szerintem ez a példa-dolog hülyeség, úgysem kíváncsi rád senki, az élet nem erkölcstan-könyv. És hát Normabontó írja:
Egy hímsoviniszta, homofób, transzfób, heteronormatív társadalom példaképe akarnék legutoljára lenni.
De jó, legyen. Nem állítanád magad példaként? Egy hiteles döntéssel? Annak beismerésével, hogy nem lehet és nem kell mindent kibírni? Már miért nem? Tudva, hogy mások is ebben kínlódnak, és a példád talán segítene rajtuk? Nem példa a hiteles, a jó döntés, hanem szégyen? Akkor hogy tudod meghozni? Bűnösnek éreznéd magad? Szerinted egy ilyen döntés, ha tényleg alapos, kudarc és menekülés?
Te volnál akkor a lehulló forgács, a kudarc? Beszéljünk inkább a farönkről? Szerintem meg farönk vagy.
Mit védünk mi ennyire? Nekünk nem sikerült, mi bűnösök vagyunk, de nem szabad, hogy mások is rájöjjenek, hogy nekik sem megy tovább? Mi kiléptünk sunyiban, lehajtott fejjel, ők meg szívjanak csak? Mert az a társadalmi kohézió maga? Mi ez az örömtagadó, savanyú mártírlét?
Mi az életünk, reklámfüzet a helyes erkölcsről, írta Botos Katalin és Hoffmann Rózsa? (Avagy: Verő Atanáz atya és Pléh Xenofóbia, by Konok Péter…)
Az emberi teherbírás nem végtelen. Ki ennyit bír, ki kétannyit, ki ügyesen hazudik holtáig, ki egy hétig sem tudja leplezni. Nem vagyunk egyformák. És nem csak a magát individualistának valló ember szeret bele másba. Az egészséges psziché az öröm felé tart.
Több félreértés van itt, a tegnap kitárgyalt individualizmus-értelmezésen kívül is.
Először is: én nem hirdetek normát. Nem állítom be magam példaképnek, ellenben nyilvánosan szaggatom magam, múltamat, tévedéseimet, gyarlóságomat. Felhasználom magam, hogy láttassak valamit, ami mélyen emberi, és nem félek az ítéletektől, mert a szembenézés, a legmélyére hatoló őszinteség a morálom, ezt tartom a fejlődés kiindulópontjának. Író vagyok, ebből következik, vagy inkább ennek oka, hogy irodalmi céljaim vannak (pontos kifejezés, láttatás, diagnózis, gondolatébresztés, igazságkeresés), nem társadalmiak (megoldási javaslatok, világjobbítás, tendenciák alakítása) vagy erkölcsiek (példamutatás, előírás, döntés helyes és helytelen között). Aki ezt nem érti, az félre fogja magyarázni a szövegeimet.
Én aztán nem mondom, hogy mindenki hagyja ott azt, ami nem működik, és irány az “önző” kiteljesedés, de aki szenved, aki hiába gyötrődik, hiába keres megoldást, aki már nem érzi, hogy érdemes vállalni a nehézségeket, az ne higgye, hogy mindenképpen maradnia kell, hogy feltétlenül van fontosabb, érvényesebb cél, mint a maga működőképessége. És igenis értelmezzük újra a fogalmainkat, a házasságot is, mert akárhová nézünk, bajt látunk. Börtönné vált, kínok és elhallgatások és torzulások helyszíne lett, ezért új definícióért kiált.
Meg kell javítani — kell? Ki mondja, hogy kell? Honnan jön a parancs? És ha nem akarják? És ha csak az egyik akarja megjavítani? És ha ő sem szeretetből akarja? Úgy utálom ezt az erkölcsi libikókát: aki menne, bűnös, aki csábítja, még bűnösebb, aki maradna, javítana, az mennybe megy. Ahogy ráfogják a meddő küszködésre, a kibírhatatlan mindennapokra, jobbik lényük elsorvasztására, de még az érzelmi zsarolásra is, hogy szeretetből tartanak ki, megpróbálják, kompromisszumokat kötnek, meg a család így, a gyerekek úgy.
Én nem becsülöm le a küszködőket. Akinek nincs komoly baja, abban fel sem merül, hogy valami más volna jó. Róluk ne is beszéljünk most. Abban merül fel, aki régóta próbálkozik, keres, akinek komoly baja van. Ki vagyok én, hogy azt mondjam, téved? Nekem is azt mondták, tévedek, amikor kiszálltam a bántalmazásból, pedig nem tévedtem. A legtöbben megmaradnak a töprengésnél, nem lesz belőle tett. Nem értem, mi ez a hisztérikus félelem. Miért börtön a házasság, de legalábbis kibírandó feladat, miért a kereteire hivatkozunk, miért nem számít, van-e, tud-e lenni eleven, lélegző tartalma, valódi funkciója az üzemszerű működésen túl, valami, ami humán, ami kiteljesít, segít, boldogít. Ha nem ilyen, akkor sokkal jobb egyedül.
Hogy mosolyogva lépne tovább? Úristen. Ez milyen iszonyatos, stigmatizáló rosszindulat? Hogy hagyhatná ott valaki a házasságát mosolyogva? Nagyon is megszenvedik, nem csak úgy otthagyják, és tudják, hogy a döntésük másnak is szenvedés, érdeksérelem, és mégis meglépik. Nem mosolyognak. Reccsen az égbolt. És nem bírják tovább.
Általában azok is maradnak, akik nem bírják. És a menekülés kevésbé látványos formáját választják: némaság, aszexuális lét, pótcselekvés, alkoholizmus, betegség, és akkor tőlük legalább a válási statisztika szebb…
A felismerés, hogy a kapcsolat nem jó, hogy menthetetlen, hogy menni kell, épp nem gyenge, hanem erős embereknek való. Visszahúzzák őket, de akinek komoly oka van, és aki elbírja a konfliktust, meg fogja lépni. Aki egy ilyen helyzetben, amikor komoly a probléma és egyik vagy mindkét fél szenved, nem tud elköszönni, az leginkább azért nem tud, mert kiskorúsodott a házasságban. Tévesen fogta fel, önműködőnek, öröknek és garanciának hitte. Nem képes autonóm módon létezni, mert a másik az identitása, önértékelése alapja, mert társfüggő, mert nem akar kiszállni a kényelmes játszmáiból, és nagyon fontos neki az is, hogy hogyan látja őt a világ, a válás pedig szégyen volna. Vagy mert anyagilag, ügyei vitelében a társára hagyatkozik, a másik él helyette, és ezt az életvitelt biztosítottnak hitte. Az érdekei kívánják, hogy a másik, aki menne, maradjon.
Ennek semmi köze a szeretethez, jóakarathoz, ez megideologizált önzés. Ez lett a házasságból családok tízezreiben. Nem csak unalom, élettelenség, mechanikus lét, fagyottság, de pokolmély játszmák, húsig vágó kötöttségek, mentális öngyilkosság. Ezt le lehet hazudni, mint ahogy hallgat is a fél ország a házassága igazi természetéről, vagy hamis magyarázatokkal bíbelődik, de attól még ez a helyzet. Szerintem meg ez az, ami nem vezet a lelki-szellemi növekedéshez.
Olyan sorsokat, olyan marasztalásokat látok magam körül, hogy csak nézek. Szó nincs szeretetről, működő kapcsolatról, igazi jobbítási szándékról. Alkukról van szó, hatalomról, félelemről. Arról van szó, hogy a másiknak milyen zsarolási potenciálja van, hogy hogy néz ki kívülről a válás, mit szólnának a szülők, ismerősök, és hogy hogyan lehet a másikat legyőzni.
A gyerekekre hivatkoznak, mintha a távozás megszüntetné a szülői szerepet. A félelem egyébként jogos: gyakran tényleg megszünteti. Amiért a válás sokakban a gyerekek elhagyásaként vagy anyagi-érzelmi egyedül nevelésként merül fel, annak csúnya okai vannak. A távozó korábban sem volt ott, és most elhagyja a gyerekeit fizikailag is. Az apa megbünteti az anyát, mert nem tudja elfogadni, hogy az anya válást kezdeményezett, és ezért elzárja a pénzcsapot, vagy megpróbálja elperelni a gyerekeket. Vagy: a partner fölötti kontroll eszközének használják a gyerekeket. Az a sok hirtelen jó apává lett, facebookon kesergő férfi, a jogaival meg a gyerek érzéseivel…! A gyerek remek játék, lehet manipulálni, lehet vele fájdalmat okozni, leselkedni általa a másik életébe, új kapcsolatába. Vitatkozni a gyerek ürügyén szó szerint bármin: gabonapehelytől hittanon keresztül pályaválasztásig, értékrendeket erőltetni a másikéval szemben, álságosan aggódni (“tönkreteszi”), érzelmi és anyagi versenyt rendezni, melynek bírójává avatják a gyereket. Vagy (igen) a távozó ellen fordítani a hangulatot: mivel elhagytál, tudni sem akarunk többé rólad, ez a büntetésed. A legelkeserítőbb, legaljasabb, legpusztítóbb játszmák ezek, és a leginkább az ezektől való félelem tartja vissza a menni készülőket, nem a szeretet és nem a remény, hogy rendbehozzák a kapcsolatot.
Az el nem menés, amelyet ne nevezzünk maradásnak, nem jelent értelmes, tartalmas kapcsolatot vagy új esélyt. Leginkább kibírást jelent. Sok motivációja lehet a maradásnak, mindjárt elsőnek itt van a rendkívül izgalmas “tegnap is itt hajtottam álomra a fejem, miért tennék ma másképp”, vagy az “én innen nem megyek, beletettem másfél millió forintot ennek a felújításába”, “nem akarok konfliktust a gyerekeimmel”.
Szerintem egyik ember nem lehet a másik tulajdona, és én nem ragadnék halott, lehúzó, izomból való helytállást kívánó kapcsolatban, nem is tettem soha, de kivétel vagyok, és voltak erőforrásaim, hogy változtatni tudjak.
Nagyon ritka az olyan ember, aki — egyáltalán, bármiben — figyel, felismer, mérlegel, vállal. Az emberek riasztóan túlnyomó többsége nem tudatos, egyszerűen nem tud magáról, nincs honnan néznie önmagát, az életét. Még értelmezést segítő fogalmai sincsenek, csak él, reflektálatlanul. Nem hoz döntéseket, mások akaratának engedelmeskedik, sodródik, tehetetlen, ugyanakkor kapva kap azon, ha bármilyen jó érzés esélye felcsillan. Véletlenek határozzák meg az állapotait, a dolgok történnek vele.
Én nem az elmenést, új partnert, hanem a tudatosságot szeretném ezzel szembeállítani. Hogy ne bánjuk meg az életünket, meg azt, hogy nem tettünk semmit.
Azt írod, nem helyes, mármint erkölcsileg — nem tudom értelmezni az erkölcsöt ebben a formában, mások feje fölött. Nem arra való, hogy mások nyöszörgő száját betömjük vele. Erkölcs saját lehet, mások fölötti ítéletre, döntéseik kétségbevonására használni képmutatás.
Váltás, válás. Megléptük sokan, és jobb az életünk, és ez volt a megoldás. Mert nincs mindenre megoldás. Vannak zsákutcák, vannak hajnali kettőig húzódó sakkjátszmák, és van, hogy feladják, és az a vége. Hogy ki mit tesz, miért teszi, nem dolgunk megítélni. Gyanítom, az ítélkezés nem segít rajtuk.
Én nem tudom, ki hogy él, nem tisztem megítélni sem, de azt tudom, hogy nekem jó így élni, nagy tudatossággal, örök reflexióban, érzékenyen, őszintén, mindenkori önmagamhoz hűen és azt szabadon kifejezve. És mivel blogom van, le is írom mindezt: ez itt az én véleményem. Nem norma.
csak az olvassa. én szóltam 
Nézem a tülröt,benne magamat: -ez ki lehet és hol veszett el útközben az aki volt?
“.. értelmezzük újra a fogalmainkat, a házasságot is, mert akárhová nézünk, bajt látunk. Börtönné vált, kínok és elhallgatások és torzulások helyszíne lett, ezért új definícióért kiált.” -mégis,a valamikori jól látó-érző-tudó eszem-meggyőződésem ellenére ebben vagyok.Ezt várták a szüleim,a környezetem és akkor jónak és véglegesnek tűnt a döntés.Ma már egyiknek sem.Ma már ilyen :
“… nincs honnan néznie önmagát, az életét. Még értelmezést segítő fogalmai sincsenek, csak él, reflektálatlanul. Nem hoz döntéseket, mások akaratának engedelmeskedik, sodródik, tehetetlen, ugyanakkor kapva kap azon, ha bármilyen jó érzés esélye felcsillan. Véletlenek határozzák meg az állapotait, a dolgok történnek vele.”
Amióta olvaslak sok minden nevet kapott,de hiányzik az emelt fő,az egyenes derék,a szembemenni mindenkivel magamért erő.
Nem vagyok norma.
Inkább a cipőm orrát nézem és hallgatok.
KedvelésKedvelés
Válasz a bejegyzésben:
“Nagyon ritka az olyan ember, aki — egyáltalán, bármiben — figyel, felismer, mérlegel, vállal. ”
Sejtem, hogy te a figyel és felismer szakaszoknál tartasz 🙂
KedvelésKedvelés
Nem is kell normának lenned.
Most már egészen határozottan gondolom, hogy ebben a bűntudatra és egymás kihasználására építő, képmutató társadalomban, ahol ekkora stigma az “elhagyás”, és ahol még az sem számít elégséges válóoknak, ha évek óta nincs semmi közük egymáshoz a házastársaknak, de még az se, ha masszív alkoholista, bántalmazó a partner, BŰN embereket arra biztatni, hogy maradjanak és próbálkozzanak.
Szerintem azok a történetek, amelyekből százával osztottak meg velem az elmúlt években, nem látszanak kívülről, mély a hallgatás és a szégyen, ezért írhatnak gyanútlanul jóindulatú, nem is ostoba kommentelők ilyen “sajnos, manapság” mondatokat, adhatnak másoknak tanácsokat.
Hogy ki mivel éri be Életként, a maga döntése. De másnak előírni…?
Aki ki tudott jönni a lehúzóból, akár döntés eredményeképp, akár mondjuk mert elutazott egy időre, vagy a partner kapott külföldi munkát, az kb. kettő reggel, két nyugodt ébredés után jön rá, hogy uramisten, ilyen is van, és mekkora könnyebbség így, mennyire rombolta a kapcsolat. Megszázszorosodnak az erői, lehullanak a béklyók, nem a cipőt nézi többé, hanem az égboltot. Feltéve, ha nem rángatják lelkiismeretpórázon.
KedvelésKedvelés
Előbbi kommentemhez még annyit tennék hozzá, hogy lehet nincsenek meg az erőforrásaid ahhoz, hogy vállald és dönts, de hidd el, már az is nagyszerű, hogy figyelsz és felismersz…
A folyamat valójában így szokott kinézni, ahogy Éva leírta, de nem törvényszerű, hogy ki is ugrunk a kellemetlen dolgainkból.
Viszont mennyire jó érzés, ha olyan emberekkel találkozunk, aki figyel, felismer, mérlegel. Az élet bármely területén. Emberek, akik figyelnek és felismernek dolgokat.
Nekem voltak olyan helyzeteim, amikor nem tudtam kiugrani, de legalább azt tudtam mondani (anyósnak, férjemnek) hogy velem ezt ne!
Most meg háromszoros túlerővel küzdök egy rém igazságalan szituban (szakmai), este mindig elfáradok, és azt mondom: nem éri meg, aztán reggel mindig érzem a tartalékaimat, és újból nekifutok a harcnak. Persze, teljesen vesztésre állok :).
Itthon néha nagyokat röhögünk a párommal a helyzetemen, szóval még erre is jó a dolog, azon túl, hogy baromira edződöm 🙂
KedvelésKedvelés
Nagyon-nagyon köszönöm!!! Mindig megerősítést kapok. Köszi! Köszi köszi!!! Küldöm is tovább!
KedvelésKedvelés
Egyszerű, mindenki addig maradjon ameddig bírja. De addig próbálja megmenteni. És ismerje föl hogy ha félreértelmezi és már akkor odébb áll amikor csak kicsit kellemetlen, akkor benne van a hiba. Viszont ha verik-bántják húzzon el gyorsan.
KedvelésKedvelés
Ó, milyen egyszerű volna ez így. Meg másoknak megmondani is milyen egyszerű. De az éles helyzetben mi magunk se úgy tennénk, mint ahogy előtte helyesnek gondoltuk.
Van, akinek kifogás a gyerek meg hogy szereti még a másikat, mert gyenge változtatni, van, akinek valóság. Van, hogy nem számít, kiben van a hiba. Van, hogy megmenthetné, csak egyszerűen nem akarja, mert máshogy szeretne élni. Szerintem mindenki tudja a saját életét. Én speciel hányok ettől a népszerű fejcsóválós véleménytől, hogy “fogta magát és lelépett, pedig milyen szépen éltek”, a lényeg nem látszik kívülről.
És látok olyanokat, akik lépnének, jaj, de nagyon lépnének, de nem tudnak, nincs hova, az ügyvéd és a rendőr és a bíró szétteszi a kezét, szemük alatt lilásfekete folt, nem hisznek nekik, a saját anyjuk őket hibáztatja, azt mondja, kedvesebbnek kellett volna lenniük, és semmi támaszuk, esélyük nincs. Ez egy ilyen társadalom. Van, akinek még az öngyilkosság is reálisabb opció, mint az a veszély, lelkiismereti teher, egzisztenciális lenullázás, ami várna rá, ha elmenne. És mondjuk megértem azt is, hogy nem akarják otthagyni életük munkáját, a házat — menjen el a bántalmazó, és segítsék ezt a törvények és a végrehajtóik. A bántalmazó törvényszerűen válik durvábbá, amikor lelép az áldozat, az a minimum, hogy gyerekkel zsarol, de ölni is ilyenkor szoktak.
KedvelésKedvelés
Egyik ügyfelem Erdélyben rekedt magyar állampolgárságú édesanya, kisfiának nincs útlevele, édesapa fizikailag bántalmazza őket, és természetesen nem akar hozzájárulni ahhoz, hogy a kettős állampolgárságú gyereknek útlevél készüljön. Édesanya románul nem tud, szakmáját Mo-on szerezte, anyagilag teljesen lehetetlen helyzetben. Ezt nevezem modern kori rabszolgaságnak.
KedvelésKedvelés
ha elobb elvalik es a gyereket neki itelik akkor is kell az apa beleegyezese az utlevelhez?
KedvelésKedvelés
Az apa beleegyezése mindenképpen kell. Egyebekben meg a másik szülő közjegyzői nyilatkozata szükséges ahhoz is, hogy bármelyik szülő (lényegtelen, hogy elvált-e vagy sem) vagy egy harmadik személy (nagyszülő, nagybácsi) Romániából útlevéllel rendelkező kiskorúval külföldre távozzon …
KedvelésKedvelés
“aki maradna, javítana, az mennybe megy”
Miközben ő maga esetleg meg sem próbál változni, sőt, fel sem tételezi, hogy esetleg neki IS kellene. A másikon próbál javítani, és meglepődik, ha az nem kér belőle.
KedvelésKedvelés
Igen, nagyban megy a ki a bűnös, ki rontotta el játszma. Szerintem csak az számít, kinek mekkora a szuverenitása, lelki és egzisztenciális mozgástere (–> egyenlőség), mert az nagyon szar, amikor valaki, akit beleköt a társfüggősége meg a megélhetése egy kapcsolatba, és soha fel sem merült benne, hogy másképp, mással is élhetne, a másikat, akinek van mozgástere és menne, bűnösnek tartja. Tök mindegy, ki a bűnös, az is bűnös, aki nem számol az emberi természet sajátosságaival, meg akit a helyzetből hibáztatás érdekel, hogy ő ép erkölcsi bőrrel ússza meg, mások őt tartsák szentnek.
KedvelésKedvelés
ja, az pl.fel sem merül, hogy egy kapcsolatnak lehet úgy is vége, hogy abban nem bűnös senki. Mert a kapcsolat az olyan, hogy alapból jó, meg szuper, csak (legalább) egy ember hibájából romolhat el.
KedvelésKedvelés
Ez a gyerekek érdekeire hivatkozás… Gyerekek, nem hülyék, sokszor sokkal tisztábban látják, hogy mindenkinek jobb lenne válni. Én legalábbis gyerekkoromban láttam, más kérdés, hogy a szüleim nem tették meg.
A saját gyerekeim pedig látják rajtam, hogy amíg együtt éltem az apukájukkal, boldogtalan voltam, most meg boldog vagyok. És igenis, azt szeretném, ha nekik ez lenne a példa, a norma, hogy ilyenkor fel kell állni és elmenni. Értelmes ember módjára, nem gyűlölködve, a közös emlékeket, értékeket nem szemétbe dobva.
Nálunk az a helyzet, hogy én mentem el elég messzire, és a lányok apukájukkal élnek. Így volt megvalósítható az új helyzet, és mindenkinek így a jobb. Bár elég magasról teszek rá, hogy erről kinek mi a véleménye, azért borítékoltam, hogy majd kapok beszólásokat – milyen anya az ilyen, a büdös ribanc otthagyta édes gyermekeit stb. De nem. (Amit meg esetleg a hátam mögött mondanak, arról úgysem tudok.) Sok ismerősöm úgy reagált, hogy “hű, ez nagy bátorság volt, irigyellek, én még nem vagyok erre kész”, néhány embernek el kellett magyarázni a szituációt, és láttam rajtuk, hogy értik és elfogadják. Talán szegény ex-anyósom az egyetlen, aki nehezen fogadta a dolgot, de saját bevallása szerint azért, mert ő annak idején éppen azért nem lépett le a saját házasságából, mert “mit szól majd a világ.”
KedvelésKedvelés
Gondolkodtam ám, mi a különbség közted meg azok között, akik nem olvassák a blogomat. 🙂 Tehát hogy miért nem lépik meg sokan. Neked nagyon mély és erős a kapcsolatod az egyébként nagy lányaiddal, és sok időt töltesz velük így is. A férjed meg nem lehetetleníti el a kapcsolatot a gyerekeiddel, nem játszik bűnösasszony-hibáztatósdit, sem rászorulósdit (jaj, inni kezdek, jaj, ne hagyj el), és egyébként is őszinték vagytok. Valamint teljesen biztos tudtál lenni a döntésedben.
KedvelésKedvelés
és valamiért merted a férjeddel hagyni a gyerekeket. Szerintem nálunk ez totál felelőtlenség lenn. Pedig hiszek abban, hogy adjuk meg a bizalmat, és akkor jobban teljesít. Csakhogy a gyerek nem egy matekfeladat.
KedvelésKedvelés
Nagyon jó apa, sokkal elkötelezettebben “szülő”, mint én. Ha háromszor akkora arcom lenne, mint amekkora igazából, azt mondanám, hogy huszonéve okosan és felelősséggel választottam. Persze nem, simán csak mázli.
Annyira édes és okos gyerekeink vannak, hogy a jelenlegi kedves is szívesen látja őket. (Persze ez sem rólam, meg a gyerekekről szól, hanem arról, hogy ő ilyen. Ezért szeretem.)
KedvelésKedvelés
Jaj de jó!
KedvelésKedvelés
Már néhányszor említettem más bejegyzéseknél, hogy nekem például nincs kapcsolatom a – (z) egyébként már szintén nagy, most 20 éves – fiammal. Most már 7 éve, hogy eljöttem tőle és a férjemtől, aki jó ember és nagyon jó apa, húsz évig voltunk házasok, mindent megtett értem. Csak éppen nem volt “felnőtt” kapcsolat, elsősorban részemről (bár többen mondták nekem azóta, hogy ő is kellett ahhoz, hogy ne legyen az – nyilván ez bizonyos fokig így van).
Akkor egy nagynak érzett szerelmet gyászolva jöttem el; ahogy korábban is mondtam, azóta rájöttem, hogy nincs teherbírásom a családi élethez és a gyerekhez. Amit nagyon sajnálok, hogy erre nem jöttem rá időben.
Az elmúlt hét évben volt, aki azt mondta, hogy bátor vagyok, volt, aki elítélt. Nem érzem, hogy bármi mást tehettem volna vagy tehetnék.
Az eltelt évek egy részében sokat próbálkoztam azzal, hogy párkapcsolatban élhessek. A blogon olvasottak és más információk alapján így utólag sokszor látom, hogy milyen – néha talán méltatlan – kisebb-nagyobb kompromisszumokat is kötöttem, de ez csak most fogalmazom így. Jelenleg 50 éves vagyok és már egy ideje úgy érzem, hogy nincs igényem és nincs kapacitásom párkapcsolatra (jelentkező sem igen van, mert valószínűleg nagyon erősen közvetítem a saját zártságomat). Persze arra lenne, hogy valakinek én legyek a legfontosabb 🙂 , de ennek egyelőre párkapcsolaton kívül nem látom, hogy lennének lehetséges keretei. Elég sok mindent csinálok, sok emberrel találkozom, leginkább magamra és a helyzetekre reflektálok, próbálom minden értelemben fenntartani magam. Na, most fogalmam sincs, hogy jön ez az egész hozzászólás ide.
KedvelésKedvelés
Ugyanezt leírhattam volna én is, annyi a különbség kettőnk között, hogy te egy gyerekkel jöttél rá, nekem meg három kellett hozzá. Van ám élet a halál után, még ötven évesen is.
KedvelésKedvelés
Kösz, jólesik, hogy hozzászóltál, és az optimista felhang is 🙂 Egyébként sok szempontból fiatalabbnak érzem magam, mint 25-30 évesen, csak a testem és főleg a lelkem ennek ellenére mégis, mintegy “élettanilag” növekvő rugalmatlansága néha figyelmeztet, hogy van, ami már nem fog menni.
KedvelésKedvelés
“az kb. kettő reggel, két nyugodt ébredés után jön rá, hogy uramisten, ilyen is van, és mekkora könnyebbség így, (…).” IGEN
Úristen ezt úgy megosztanám FB-n, csak annyi ismerősöm van aki _megsértődne_ mert 1) magára venné 2) célzásnak érezné
You can lead a horse to water…
sajnálom őket
én is eljöttem egyszer és MEGÉRTE 🙂
KedvelésKedvelés
Nagyon tetszik az írás.
KedvelésKedvelés
Minden jó szándékú tanácsadó azt hiszi, a felek hatalma egyenlő, “kettőn áll a vásár”, és a baj a kommunikációval van.
További adalék ahhoz, hogy “próbálkozni kell”:
http://sajatszoba.hu/miert-veszelyes-a-valasi-mediacio/
KedvelésKedvelés
Jó volt ezt olvasni! 🙂 Engem abban erősít meg ez az írás, és még a többi hasonló a blogon, hogy igenis, jogunk van boldognak lenni.
KedvelésKedvelés
Hát, mit mondjak? Ez a poszt krva erős volt, ütött, mert igaz. Részemről nem tudok mit hozzátenni. Viszont osztottam. Peace be with you.
KedvelésKedvelés
Nagyon jó volt ezt a posztot olvasni, rengeteg erőt ad! Én azt látom, hogy az emberek nem merik a saját útjukat járni (sokszor nem is tudják mi az, csak amit a társadalom előír, ugye), mert nem vállalják fel, hogy bizony komolyan konfrontálódni kell a környezetükkel, legtöbbször azokkal, akiket egyébként szeret. De tapasztalatból mondom, hogy az ember élete egy teljesen más minőségbe kerül onnantól kezdve, hogy kilépett a romboló kapcsolatból, környezetből. És a mártírságot pedig azért nem értettem soha, mert egy ember úgy tud szerintem a legtöbbet segíteni egy beteg szülőn, problémákkal küszködő baráton, sőt a gyereke szemében is úgy tud hiteles példa lenni, ha Ő MAGA rendben van lelkileg,testileg, minden értelemben. Úgy tud adni és úgy tudnak belőle is töltekezni. Egy bántalmazott ember, vagy lelkileg kikészült, tönkrement állapotban lévő embertől hogyan várunk segítséget…
KedvelésKedvelés
Koszonom az irast! En mar meghoztam a dontest 🙂
KedvelésKedvelés
Az a kérdés, hogy mi bűn, mi nem bűn, ellenben mi más bűn, amit mások meg elfogadandónak állítottak be.
Aki látja, hogy bűntudatkeltéssel manipulálni valakit párkapcsolatban milyen aljas, egy (kognitív disszonanciával terhes) átmeneti idő után azt is merni fogja látni, hogy a bűntudatkeltéssel manipuláló egyház is emberellenes.
Analóg a büntető apával nem közvetlenül kommunikálás a Szűz Mária közbenjárásáért könyörgéssel.
A patriarchális rend szekértolója a patriarchális egyház.
KedvelésKedvelés
Ráadásul ez még azt sem jelenti, hogy a hittel önmagában bármi baj lenne!
KedvelésKedvelés