Az olvasó vendégposztja.
Olyan érdekes, hogy az emberek mindig mindenhez olyan jól értenek. A leginkább persze olyan témákban megy az észosztás, amiben a legkevesebb tapasztalatuk van. Tudjátok, aki sosem tanított vagy gyógyított, az tudja a legjobban, hogyan kell. Nálam meg valahogy úgy van ez, hogy minél többet látok egy problémából, valószínűleg annál többet tudok róla beszélni, de annál kevésbé tudom a megoldást. És van az a téma, amiben sajnos többszörösen is érintett vagyok, de egyáltalán nem tudok róla beszélni, csak nagyon ritkán, és csak annak az egy-két embernek, akinek szerintem érdemes.
A minap szembejött egy feliratos kép a facebookon, amit akkor rögtön el is rejtettem, most pedig már nem találom, így nem tudom pontosan idézni. Valami olyasmi volt a lényeg, hogy a statisztikák alapján te is része vagy egy potenciális öngyilkos közvetlen környezetének, ezért tartsd nyitva a szemed, hogy megelőzhesd. Mert ez ilyen egyszerű, ugye? Én hülye, hogy nem jöttem rá hamarabb! Sőt, mindenki hülye/felelőtlen/gyilkos, aki elmulasztotta megelőzni a tragédiát, ugye? Hiszen csak ki kell nyitni a szemünket, és ott fog villogni a vészjelzés minden veszélyeztetett feje fölött. Tudom én, hogy jót akart, ő csak meg akart menteni egy potenciális öngyilkost önmagától, de azért ez így kicsit átgondolatlan. Azt most inkább tegyük félre, hogy a posztoló nagyon jól tudja, hogy több érintett is van az ismerősei között, és ne menjünk bele abba, mennyire volt ez tapintatos húzás. Mióta érintett vagyok, megdöbbentően sok tapintatlansággal találkozom az öngyilkosság kapcsán. Valószínűleg előtte is, persze, csak biztosan kevésbé vettem észre. Az mindenesetre elképesztő, milyen könnyen ítélik el az emberek az öngyilkosokat vagy a közvetlen hozzátartozóikat, egy szemernyi együttérzés nélkül.
Emlékszem egy régi beszélgetésre, ami még a tulajdonképpeni beavatásom előtt történt, egy akkori laza baráti társaságban. Az egyik lány azt fejtegette, hogy aki önként vet véget az életének, az önző disznó, és punktum. Akkor még próbáltam érvelni, de akkor még csak azzal tudtam, hogy anyámnak gyerekkoromban majdnem sikerült, de nem akart igazából meghalni, csak valahogy nem tudott szólni senkinek, hogy komolyan segítségre van szüksége, mert nem bírja el életét. A beavatásom után pár évvel egy irtózatosan érzéketlen munkatársam adta elő nagy hangon, hogy mekkora lúzer, aki megöli magát – akkor már nem próbáltam vitázni, csak fojtott hangon elsziszegtem neki, hogy fogja be a száját, nem tudhatja, a jelenlévők közül hányan és mennyire érintettek, és különben is, örüljön, hogy nem tud a témáról semmit. Nem érezte a helyzet komolyságát. Engem meg fejbevágott, mekkora tabu ez az egész, de csak annak, akit már elég közelről csapott meg a szele ahhoz, hogy sose felejtse el, milyen metsző hideg szél az.
Sokat gondolkodtam, miért nem beszélünk erről, hiszen ha tudnák rólunk, hogy ilyen történt a családunkban, biztosan kevesebb ilyennek lennénk kitéve. Fáj, persze, az is épp elég ok. De azt hiszem, ami igazán némaságra ítél mindenkit, az a ki nem mondott, és ki nem mondható félelem, hogy mindenki sárosnak bizonyul. A félelem attól, hogy rossz testvérnek, házastársnak, szülőnek, barátnak, rokonnak, munkatársnak tartanak majd minket. Attól, hogy kívülről is szembesítenek minket a saját felelősségünkkel. Attól, hogy a veszteség és a bűntudat súlya mellé életfogytiglani bélyeget is kapunk, amit cipelnünk kell, még hozzá panasz és segítség nélkül, hiszen megérdemeltük. Közben pedig nemcsak magunkra haragszunk, hanem egymásra is. Mert ő élt vele. Látnia kellett volna. Mert ő volt a legjobb barátja. Hogy nem vett észre semmit? Mert ő volt az anyja. Lehetetlen, hogy nem tudta. Kell ez nekünk kívülről is? És haragszunk rá is, igen.
Mérhetetlenül dühítő, hogy esélyt sem adott, hogy segítsünk. Aztán valami belül elkezd marni, hogy mi nem adtunk neki esélyt, hogy éljen. Most meg sírunk, hogy nekünk már nélküle kell. Aztán már nem szólok semmit inkább. A megértés mércéje a hallgatás lett. Nagy még a hangzavar évek után is. A jóbarátja. Hogy neki nem volt joga ezt tenni. Hát neked van jogod ítélkezni fölötte? Az apja. Hogy gyenge alak volt. Hát ki nem vértezte fel, ki szívta le az összes erejét, mire felnőtt? Az anyja. Hogy szegény, az apja miatt csinálta. Hát ki elől menekült az apjához? A menyasszonya. Hogy miért tett ilyet. Hát kinek a fiókja van tele borotvapengével és nyugtatóval? A gyereke. Hogy nem szerette a saját lányát. Őt úgy szerették, ahogy szerette volna? A testvérei. Hogy a szüleik pokollá tették az életét. Hát kik nem fogták kézen a pokolból kivezető úton? Vétkeztünk mind. Mindenféle módokon. És nincs feloldozás.
Most már csak a pokol marad. A kővé vált pokol, amiből már sehogy sem lehet kijutni, mert nem te vagy benne, hanem az lesz mindig ott lesz legbelül, az agyad legrejtettebb zugában, és előbukkan a legváratlanabb pillanatban. Visszanéz a tükörből is. Azt álmodod, hogy él, és minden egyes ébredéskor a halálhírével kezded a napot. Évekig. És a poklok pokla az, hogy nem lehet róla beszélni. Nem lehet könnyíteni a lelkeden. Már az elején is világosabb volt a napnál. Az ügyintéző, amikor ügyeket kellett intézni, hogy pénzügyileg és virtuálisan is megszűnjön létezni. Vigyázz a szüleidre. Kés a legfájóbb pontba, maga körül sokszor megforgatva. Hát mi vagyok én? És rám ki vigyáz? És miért rájuk vigyázzon bárki is, mikor ők tehetnek az egészről? Feltűnt valakinek, hogy én is ugyanúgy nőttem fel, ahogy ő, ugyanabban a pokolban? Hogy ugyanazok szívták az erőmet ugyanúgy? És az feltűnt, hogy én is elvesztettem ugyanazt, akit ők? És én vigyázzak rájuk? Miért? Hogyan? Miből? És csattan a pofon, és azzal a zár is a szájon. Nem lehet beszélni róla. Ezt csak azok nem tudják, akiknek semmi közük hozzá.
Akiknek van, azok hallgatnak egymás közt is, mert fáj, és még jobban fájna, ha kimondanánk, amit már sosem fogunk úgysem. Hogy mondjam el nekik, hogy én megértem, hogy nem bírta, csak én máshová menekültem? Hogy mondjam el nekik, hogy egymásra mutogatás helyett egyszer végre magukba is nézhetnének? Hogy mondjam el, hogy sosem tudom nekik megbocsájtani, hogy felhasználtak minket a játszmáikhoz, egymás ellen fordítottak, ha úgy állt érdekükben, és csak hosszú évek után jöttünk rá, hogy mi tulajdonképpen bírjuk egymást? Hogy mondjam el, hogy kétszer is megfosztottak tőle? Hogy mondjam el, hogy ha nem is akartak rosszat, annyit ártottak mégis, hogy azt elmondani nem lehet? Hogy mondjam el, hogy a legmélyebb beszélgetéseink arról szóltak, hogy mennyire gáz volt velük? Hogy mondjam el, hogy az egyik utolsó nagy beszélgetés során azt mondta nekem, erről soha senkinek nem beszél, mert rajtam kívül úgysem érti senki? Hogy mondjam ki magamnak, hogy látnom kellett volna, mekkora baj van?
Hallgatok, hallgattam mindig inkább. Nem mondtam nekik inkább semmit, de nem csak a kimondhatatlant nem tudtam kimondani, mást sem helyette. Az egyikükkel szinte nem is tudtam beszélni. Nem tudtam hozzá szólni, csak semmiségeket. Szüksége lett volna rá, de nekem csöndre volt szükségem, másképp csak bántottam volna. De bántottam így is. Egyszer csak utána akart menni. Mintha az arcomba dörgölte volna, hogy ő volt fontosabb. Mindig így éreztem, most pedig itt volt a bizonyíték, és miután tudomásul vettem, kezdhettem a maradék erőmmel azon dolgozni, hogy ne menjen utána mégsem. Meg hogy én se. Én mindig azt hittem, ebből a kártyából csak egy van a pakliban, és ha egyikünk kijátssza, a többieknek már nem lehet. Hogy is tehetné bárki, mikor mind érezzük, milyen súlya van így mindennek, hogy eggyel kevesebben visszük, és az az egy, aki kiszállt, felült a tetejére tehernek? És most kiszállna és odaülne mellé még egy? Ki, oda. Mert nem akarja, nem bírja vinni. Főleg így nem, hogy nehezebb lett, mi meg gyengébbek. Azt említettem már, hogy aki olyat mond, hogy ami nem öl meg, az megerősít, az nem tudja, mit beszél?
Konklúzió nincs, oldalakat írhatnék még, de ugyanazt mondanám minden bekezdésben. Hogy nem tudom, ki a felelős, nem tudom, ki tehetne valamit, hogy ne történjen meg, és nem tudom, hogyan lehet feldolgozni. Csak azt tudom, hogy beszélni nem lehet róla, pedig kellene. Kellene, hogy ne legyen ciki szólni, ha már látja a kapuját, de nem teljesen biztos még, hogy át akar menni rajta, és onnan még talán vissza lehet fordulni, ha van, aki segít. Kellene, hogy ne csak utólag jöjjön rá az ember, mit kellett volna látni, ha volt olyan egyáltalán. Kellene, hogy ne kelljen tapasztalat ahhoz, hogy tudja az ember, hogy nem mindig lehet tenni bármit is. Hogy ne hibáztassák élből a családot azok, akik nem tudnak az egészről semmit. Hibáztatják ők magukat és egymást eleget. Akik elég közel vannak ahhoz, hogy talán észrevehetnék és tehetnének valamit, azok gyakran maguk is ugyanolyan áldozatok, mint az, aki kiszállt. Vagy épp előlük menekül. Sőt, a két csoport között gyakori az átfedés is. Kit akartok felelősségre vonni?
És azért is kellene beszélni róla, mert jó lenne tudni, más is rájön-e arra, hogy bármennyire mar a hiánya és a bűntudat, el kell fogadnunk, hogy így döntött, és joga volt így dönteni. Ki más dönthetne az életéről, ha nem ő? Kik vagyunk mi, hogy megítéljük, bírható volt-e az, amit bírnia kellett? És kik vagyunk mi, hogy tudjuk, mennyi ereje maradt hozzá? Jó lett volna, ha elmondja, de biztosan oka volt rá, hogy nem tette. A hallgatásnak mindig oka van. És arról is kellene beszélni, hogy felháborító dolog azt mondani mindenkire, aki így dönt, hogy a könnyebb utat választja. Komolyan gondolja bárki is, hogy ez könnyű lehet? Én nem hiszem, hogy az. Számtalanszor lepergett az agyamban, mi minden mehetett végbe benne, mit gondolhatott magáról, és mennyi erő kellett ahhoz, hogy megtegye végül. Tudom, hogy sokan küzdenek az életükért, mások meg eldobják. Ismerős ez a fordulat valakinek valahonnan? Igazságtalan az élet, igen. De mi is azok vagyunk, ha ítélkezünk.
Nem azt mondom, hogy ez a megoldás, hogy ez megoldás bármire is, de aki ezt választja, épp azért teszi, mert megoldást nem lát már. Kerestük már onnan, ahol ő állt? Mi látnánk? Ki mondja meg? Sosem álltunk, sosem állunk ugyanott. Én csak azt mondom, hogy jó volna néha egy kis tapintat. És nem kell mindenkinek, akinek ismeretlen a helyzet, tudnia, mit mondjon, de jó lenne, ha legalább érzékelné, mit ne. Ezt pedig csak úgy lehet elérni, ha beszélhetünk róla. És akkor beszélhetünk róla, ha nincs ítélkezés. Ja, hogy ez ördögi kör? Akkor pedig marad a némaság.
csak az olvassa. én szóltam 
Én megmentettem a testvérem életét. Kétszer. Másodszor csak úgy sikerült, hogy egy kicsit tönkre is tettem. Én is szinte gyerek voltam még. Ez is kimondhatatlan teher. Volt jogom az akarata ellenére visszarángatni? Kitenni mindannak, ami ezután várt rá? A jelek szerint jól döntöttem, de azt a pár évet az ellenségemnek sem…
KedvelésKedvelés
Ez az “ami nem öl meg, az megerősít” a világ leggyűlöletesebb mondata.
KedvelésKedvelés
Nem a világ szar, neeeem. Ők voltak gyengék.
KedvelésKedvelés
Meg a jóisten nem rak nagyobb terhet a válladra, mint amit el bírsz hordozni. Hát ja.
KedvelésKedvelés
Az. De én saját tapasztalataim alapján felfedeztem benne némi igazságot.
Kérdés, hogy erő -e a közöny? Véd -e a kéreg?
Vagy tényleg beépült a tapasztalat, alappá vált -e az erő?
KedvelésKedvelés
Ez az állítás hamis. Ami nem öl meg az képes arra, egy éltere meggyengítsen. Átéltem, csak nem öngyilkosság révén.
KedvelésKedvelés
Én inkább úgy fogalmaznék, hogy nem mindenkire igaz. Szerintem ez személyiségfüggő. Van, akit a tragédiák megedzenek és erősebbé tesznek és van, akit teljesen összetörnek.
KedvelésKedvelés
Személyiség – és a tragédiák erőssége.
KedvelésKedvelés
Pont ezt akartam én is, hogy egyfelől személyiség, másfelől meg, hogy mi történik vele. Van az a szintű szar, tehetetlenség, igazságtalanság stb, amiről nem lehet így bölcselkedni. Ha meg én mondom másra ezeket a formás aranymondatokat, akkor más faszával verem a csalánt és embervérrel festek falvédőt.
KedvelésKedvelés
Hú, ez a falvédő, ez jó hasonlat.
KedvelésKedvelés
A tragédia legfeljebb páncélt von köréd, az azonban nagyon sérülékeny védőréteg. Vekerdy írta, hogy az igazi erő belül van és csak a szeretet képes kialakítani. Nem akarok megedződni, megerősödni, megkeményedni, hogy utána a rózsaszín babaházban felnőtt cukipofák odavágják a megfelelő pillanatban, hogy “te ooolyan erősss vagy, olllyan jó neked!” Anyád.Én is boldog gyerek akartam volna lenni, teccikérteni?
KedvelésKedvelés
‘A tragédia legfeljebb páncélt von köréd, az azonban nagyon sérülékeny védőréteg. ‘ Nem feltétlen. Az életem tragédiái rengeteg gondolkodni és értelmezni valót adtak, az emberekről és úgy általában az életről.
Engem az így szerzett tudás, gondolatiság és tapasztalat megerősített.
KedvelésKedvelés
Talán felnőttként. De gyerekként nem gondolkodsz és értelmezel, csak nézel, hogy neked miért nem jár a szeretet alanyi jogon. Kiheverhetetlen.
KedvelésKedvelés
Szerencsés alkat vagyok, igazából én csakis magamról beszélek, csak arról beszélhetek.
Én gyerekkoromtól kezdve halmozom a tudást, megadatott a kegyelem, hogy mindent egy rendszer részeként értelmezek, nem én akarom, egyszerűen így működik az agyam. Kielemzem a hallott információt, kiválasztom belőle a lényegest, megvizsgálom az előzményeket és az eredményeket.
Előny, hogy akármennyire mélyen érint egy történés, fel tudom fogni, hogy miért történt. A maga nemében semmi sem értelmetlen.
Hátrány, hogy magányossá tesz, mert ugyan meg tudom érteni bárki fájdalmát, tudok együttérezni, átvállalni a fájdalomból is akár, de sosem zárhatom ki azt a kegyetlen látásmódot, amiben csakis az események láncolatában elfoglalt szerepét látom egy-egy történésnek.
Nagyon eltávolít a közösségtől és a közösség tudatától az, hogy nagyon sok időt töltök azzal hogy kívülről figyelem. Ez a magány állapota.
Nekem nem fájdalmas, bár azoknak akikkel nem tudok emiatt együtt lenni, az lehet. Tarthatnak is tőlem. Félhetnek is. A tényeim arrogánsak, a reakcióim ebben a világban bunkóságnak számítanak. Pedig ösztönösek, épp úgy belőlem jönnek, őszintén és lényegien, mint egy anya fájdalma a gyereke szenvedése láttán vagy egy láb elvesztése miatti élet összerombolt áldozatából.
Így, ezzel a háttérben mondom hát, amit mondok.
Nézd el nekem kérlek.
KedvelésKedvelés
Pikareszk, számomra nagyon érthető és ismerős a te nézőpontod. Ilyen értelemben magányos voltam én is mindig.
KedvelésKedvelés
Pika, en megertelek, ugy irsz, mintha a sajat szavaimat olvasnam. Viszont, ahogy irod is, ez a kegyelem neked megadatott. Nekem is. Masnak nem biztos. Szamomra evidencia, hogy minden ember olyan mertekben kulonbozo, hogy altalanos kovetkezteteseket szinte alig eri meg levonni. Van, aki elemzi, folyamataban latja a boldogtalan gyerekkorat, es palotat epit a sar heleyre. Van, aki belesullyed kevesebbe is, es nem hibaztathato. O ugy volt felepitve. Nem tudhatjuk, nem alltunk az o helyen.
KedvelésKedvelés
Persze.. Ezértis írtam hogy csakis magamról beszélhetek, mert fogalmam sincs hogy más mit érez.
Sokáig azt hittem, hogy mindenki képes arra, amire én. Aztán felismertem, hogy van, aki tényleg soha nem heveri ki… Én se, de én más módon. Úgy értem, az én sérülésem inkább tudati, észbéli, mint érzelmi. Nem fáj, csak nagyon kevés, nagyon apró dolog, ami másnak eszébe sem jutna, másnak súlytalannak tűnne. És ezek is ritkán.
Hitem van, másképp már az asztal alatt ülnék kora reggel és búsulnék bele a pohárba.. Vagy egyéb alternatívák.. 😦
Néha viszont zavarba ejtően nagy a gondolat és a hit közti szakadék, disszonáns.
KedvelésKedvelés
Jahh, és boldog gyerekkor…
Heh, na boldog gyerek, az sosem voltam. Szomorú, magányos, irritáló, kérdező, szembesítő, idegesítő, fenyegetett, szidott, büntetett. Az igen.
KedvelésKedvelés
Anna, egyetertek, ami nem ol meg, az elvesz belolem valamit, amit erovel probalok meg helyettesiteni. Akar a tokom eros lenni. Egyszeruen nincs mas valasztasom.
KedvelésKedvelés
“Anyád.Én is boldog gyerek akartam volna lenni, teccikérteni?”
Like. Hányan küzdünk felnőttként a bennünk élő sérült gyerekkel?
KedvelésKedvelés
“Én is boldog gyerek akartam volna lenni, teccikérteni?”
szinten like.
KedvelésKedvelés
Van olyan seb, amelyik be tud gyógyulni – bár sok energiát igényel a gyógyulás – , és akkor az ember végül igen büszke lehet, hogy ő az ilyen sebesülésből milyen klasszul talpra tudott állni. És mivel a seb begyógyult, ő meg büszke, hát még nyerhetett is a dolgon.
Van olyan is, mikor csak úgy megy a dolog, ahogy pikareszk írja, hogy kérget növeszt az ember. Köznapi értelemben véve ilyenkor is erősebb lesz, mert hát amitől eddig megsérült, attól ezután már nem fog. Vagy kevésbé.
És van olyan is, mikor a sebesült maradandóan károsodik, és ha úgy-ahogy össze is szedi magát, azért mindig gyengébb marad, mint azelőtt volt.
KedvelésKedvelés
Biztosan mindig tapintatosnak kell lenni? A legerősebb elgondolkodásaim és rájövéseim a tapintatlanoknak köszönhetők.
KedvelésKedvelés
Tenyleg ez az egyik legnagyobb tabu. Milyen jo lenne – azon tul, hogyha itelkezes nelkul beszelhetnenk rola -, ha ilyenkor a kozvetlen erintettek mind kapnanak segitseget, hogy fel tudjak dolgozni azokat a kerdeseket, amikrol irtal. Meghuzni a vonalat az elkerulhetetlen buntudat es a masik szabadsaganak tisztelete kozott. Megtartani, elengedni. Tulelni. Megkuzdeni a valahol mindenkiben ott levo halalvaggyal. Ujra az eletet valasztani. De nehez…
KedvelésKedvelés
Ahogy születik a fájdalmad, úgy alkonyul,
Valamennyi, ha remény volt, vele hull.
Beleszakad, mint a húsba a nyílhegy szorul,
A hazugság újra, újra igazul!
Árvának múlik a szava, lángol a ház,
Ostorszíj gyorsan magyaráz.
Sátánnak véres a szaga, szűz fekve már,
Rájuk most mégis, ki vigyáz?!
Arcukra ül a gyász, rájuk most ki vigyáz?!
Oly könnyen ég a ház, rájuk most ki vigyáz?!
Ha én nem ölelhetek már, csak ölhessek már,
A kezemben ez a kés úgy kiabál!
Hova, mire hazamenni, a bűn körbejár,
Tőlem menjen, ide jöjjön a halál!
Korán találkoztam vele, majd harmincöt év kellett hozzá, hogy megírjam, hogy egyáltalán kezdjek vele valamit, ami után valami új árnyék ült a világra, nem múlt azóta sem.
http://bezzeganya.postr.hu/kozelrol-talalkoztam-a-halallal-elkestem
Sokszor a kívülállónak vagy a családtagnak sincs magyarázat, lehet előző nap, következő nap nem lenne-lett volna magának sem, hogy akkor miért, azt vagy megmagyarázza az addig élt élet, a hátrahagyott üzenet, vagy nem.
KedvelésKedvelés
nagyon megrázó az írásod.
Én tudom, milyen az, amikor nincs magyarázat, nincs búcsúlevél sem mert nincs mit írni bele. Néha olyan ez, mint egy lelki infarktus, egy pontra szűkül a tudat és kívülről nem lehet hozzátenni, megérteni, megváltoztatni. És igen, nem biztos, hogy másnap is megtörtént volna, mint ahogy nem történt meg előző nap sem.
KedvelésKedvelés
Nekem több barátom is öngyilkos lett. Kettőnél érzek is némi sarat. Talán ha jobban figyelek, tudtam volna segíteni. De: ha egy esetet megelőzöl, mi van a következővel? Ha szuicid hajlamai vannak, mi a biztosíték, hogy minden helyzetben ott tudsz lenni (az első öngyilkosságnál pl. katona voltam, hogy tudtam volna bármit is tenni)? Hogyan tudnám elhitetni egy végtelenül elkeseredett emberrel, hogy érdemes élnie? Talán, ha sikerül rávenni, hogy elmenjen egy jó pszichológushoz. Persze vannak krízisek, azt segíthetek, segíthet a környezet túlélni, de akinek ennél tartósabb a baj, azzal mit tudok kezdeni? Lényegében semmit. Senki helyett nem érezhetem jól magam.
KedvelésKedvelés
Elviszed a dokihoz, szólsz hozzá pár kedves szót, figyelsz rá.
KedvelésKedvelés
Aki nem hagyja, hogy dokihoz vidd? Akire nem hat a kedves szó? Aki elzárkózik a figyelem elől? Mind-mind valós példa.
KedvelésKedvelés
Ez így van. Segíteni csak annak lehet, aki hagyja.
KedvelésKedvelés
A tapasztalati tények ellentmondanak ennek a mondatnak.
KedvelésKedvelés
Az ellenkezőjére is bőven vannak tapasztalati tények. Épp az idén temettük el az egyiket.
KedvelésKedvelés
Szerintem pedig nincs, ha az eredeti feltétellézést visszaolvasod.
KedvelésKedvelés
Én ezt nem tudom máshogy érteni, mint hogy szerinted segíteni annak is lehet, aki nem hagyja, ezt támasztja alá a tapasztalat is, és én ezzel nem értek egyet. Arról beszéltem, hogy arra is bőven van példa, hogy ha nem hagyja, nem lehet, és épp egy olyanról beszéltem, akinek bárhogy próbáltak segíteni, nem hagyta, és nem lehetett mit tenni, ő nyert. Már ha ezt annak lehet nevezni.
KedvelésKedvelés
” ….Segíteni csak annak lehet, aki hagyja.” A csak kizárólagosságot feltételez. Erre reagáltam.
Az idézet mondat arra szolgál, hogy megnyugtassuk a lelkiismeretünket és ne kelljen kilépni a komfort zónánkból.
Rengeteg érv elhangzik, hogy miért nem tudunk vagy tudtunk segíteni. Ha talán megfordítanánk a kérdést és azon gondolkodnánk el, hogy miért kellene és hogyan tudnánk segíteni és mi mit tehetnénk, közelebb juthatnánk önmagunkhoz és másokhoz is.
KedvelésKedvelés
Igen, tudom, hogy a csak kizárólagosságot feltételez, de ezek szerint nem egyformán értjük a szavakat. Annak, hogy hagyja, nekem nem az az ellentéte, hogy megnehezíti, hanem az, hogy nem hagyja. Segíteni tehát szerintem tényleg csak annak lehet, ki bármilyen nehezen is, de hagyja. És ez kizárólagos. Én nem azokról beszéltem, akik ellenkeznek, hanem azokról, akik lehetetlenné teszik. Azoknak pedig nem lehet, és ha az ellenkezőjét állítjuk, azzal megint a túlélőket hibáztatjuk.
KedvelésKedvelés
Nem egy nyelvet beszélünk? D) Az lehet. Számomra a hagy itt enged, eltűr jelentésében van jelen. És ott a z eredményt nem mindig befolyásolja az ő szándéka vagy akarata.Szerintem pedig nincs olyan aki lehetetlené tudná tenni a segítő szándékot, mert az tőle független.Bármennyire is nem tetszik az embereknek túlélésre szól a szoftverünk, genetikailag.
KedvelésKedvelés
Igaz, nem öngyilkosjelöltekkel, hanem alkoholistákkal van főleg tapasztalatom, de ott bőven. Csak annak tudsz segíteni, aki változni, változtatni AKAR, aki ki akar jönni a bajból. Akarata ellenére nem tudsz megmenteni senkit.
KedvelésKedvelés
Hibás párhuzam.
KedvelésKedvelés
Szerinted. Szerintem meg egészen pontos párhuzam.
KedvelésKedvelés
Örülnék ha kifejtenéd, hogy miért.
KedvelésKedvelés
Elsősorban azért, mert mindkét esetben a delikvens beszűkült tudatállapotban van, a valóságtól elrugaszkodva többé-kevésbé (inkább többé). Mindkét esetben rendkívül érzékeny a külső emberekre, hatásokra, és bizalmatlan. Mindkét esetben – nagyon kevés kivételtől eltekintve – erősen rajta áll, hogy hajlandó-e elfogadni a segítséget.
Egyébként meg azért is, mert tettél egy kijelentést, amit enyhén szólva nem támasztottál alá. Nem érzed, hogy fura ez? Te kijelentesz érvek nélkül, a másik kijelentése viszont szerinted alátámasztásra szorul. Miért kellene a tiedet csak úgy elfogadni?
KedvelésKedvelés
De Karina, azt mondod, szerinted pedig nincs olyan, aki lehetetlenné tudná tenni, mikor épp azt mondom, hogy itt történt a szemünk előtt, mindenki tudta, akinek van szeme az ilyesmire, hogy nagy baj van, és a közvetlen közeliek mégis hiába feszültek bárhogy, nem lehetett. Ha te nem láttál olyat, akkor nincs is? Most akkor ők nem léteznek? Vagy rosszul csinálták mind egy szálig? És biztos, hogy nem ő volt az egyetlen ilyen.
Nekem ez a hozzászólásod nagyon rímel a poszt második bekezdésére.
Értem, hogy azt mondod, hogy amikor lehet segíteni, ne üljünk tétlenül, de nagyon hamis és vádló ez a kizárólagosság, hogy mindig lehet és a környezet hibája, és nincs olyan, punktum.
És azért ez is eszembe jut róla: “Akik elég közel vannak ahhoz, hogy talán észrevehetnék és tehetnének valamit, azok gyakran maguk is ugyanolyan áldozatok, mint az, aki kiszállt. Vagy épp előlük menekül. Sőt, a két csoport között gyakori az átfedés is. Kit akartok felelősségre vonni?”
KedvelésKedvelés
Senkit sem akarok felelősségre vonni.
“… Vagy rosszul csinálták mind egy szálig? …”, lehet. Ahogy én is elbuktam, nem egy ilyen szituációt.
“… Ha te nem láttál olyat, akkor nincs is?…” Nézd láttam élőben pár dolgot, átéltem pár dolgot. Ebből a témából megkockáztatom, hogy többet mint az átlag. Fogalmazzunk úgy , hogy érintett vagyok az ügyben.
A sikertelenséget könnyebb feldolgozni , mint azt az önvádat, hogy nem tettél semmit. Önmagad elöl hova bújsz?
KedvelésKedvelés
Tudod, aki felvágja az ereit, vagy gyógyszert szed be (talán előtte megejt még egy “búcsú” telefont is) az nyilván segítséget vár/kér. De aki leugrik a tizennyolcadikról, az biztosra megy, az nem kér a segítségből és aki nem kér a segítségből, annak nem tudsz segíteni. Ilyen szempontból egy depressziós, öngyilkosságra hajlamos ember sem más, mint az alkoholista, vagy a drogos. Utóbbiakat sem tudod kihúzni a mocsokból, amíg önmaguk be nem látják, hogy baj van és segítségre van szükségük.
KedvelésKedvelés
Megnevettettél D). Nem tudtam, hogy a mocsokból kellett engem kihúzni.
KedvelésKedvelés
Karina, a “nem láttál olyat” nem arra vonatkozott, hogy az öngyilkossággal kapcsolatban nincs tapasztalatod. Arról beszéltünk éppen, hogy te azt mondtad, nincs olyan, hogy nem hagyja. Én meg azt mondom, láttam olyat, nem is egyet, tehát van.
És nem magamat mentegetem. A legdurvább nem családtagom és nem is barátom, csak nagyon jó ismerős, aki egy időben régen fontos volt. Mindenki, a család, a barátok, a munkatársak, mindenki megpróbált mindent, és hiába.
KedvelésKedvelés
Örülök, hogy feldobtam az estéd, de magadra veszel olyan dolgokat, amik nem neked szólnak, és szó szerint értesz olyan szavakat, amiket átvitt értelemben használtam. Itt senki nem személyeskedik, csak leírtam a véleményem, persze nem kell vele egyetérteni.
KedvelésKedvelés
Kedves Corot, nem vettem magamra és nem értettem szó szerint. Ha bántónak érezted a hozzászólásomat, akkor elnézést érte. Te voltál az egyik, aki nagyon helyesen utalt rá, hogy az öngyilkosság egyik oka a a depresszió. A lakhelyem is tartotta, egy ilyen irányú csúcsot. Próbálkoztam én is vele, a rokonságból is páran és baráti körből is ketten. Többen sikeresen. Számomra ezért fontos, hogy próbálkozunk. Lehet , hogy nem jól és sikertelenül. Az aki nem teszi ezt, nem rosszabb ember mint én vagy más, lehet, hogy nem veszi észre a jeleket. Lehet, hogy ő is segítségre szorulna,vagy fél az adott szitutól, nem tudja, hogy mit kellene mondania hogy kellene viselkednie …. Sok esetben gyötri őket a lelkiismeret, például ahogy engem is. A legtöbb esetben saját magunknak kell felmentenünk magunkat, mi vagyunk a vádlók, a vádlottak és a bírók is. Egy másik ember aki nem segített az adott helyzetben a vádaskodásai nem sokat érnek mert ő sem tett semmit.
KedvelésKedvelés
Csöppet sem éreztem bántónak a hozzászólásod, de az előző kommented arra engedett következtetni, hogy magadra vetted, amit írtam, pedig nem személyre szólóan véleményeztem a dolgot (nem is tehetném, hiszen nem ismerlek személyesen).
Egyszerűen csak nem értünk egyet de ez egyáltalán nem baj. Az én környezetemben is volt olyan, aki próbálkozott az öngyilkossággal. Nem akartak meghalni, csak el volt keseredve. Végül a barátai és a családja segített neki és ma már nagyon kiegyensúlyozott életet él. Ettől még most is úgy gondolom, hogy van olyan, aki nem kér a segítségből, mert valóban meg akar halni. Ilyen helyzetben pedig nem tudsz segíteni.
KedvelésKedvelés
Nem akart…. és Ettől függetlenül úgy…
Bocsi így akartam írni (utálom, hogy a blogokon nem lehet kommentet szerkeszteni), csak nagyon sietve gépeltem.
KedvelésKedvelés
Szerintem az, hogy nem pofázunk bele más életébe, arra vonatkozik, nem mondjuk neki, hogy a pasiját egy hülyének tartjuk. Ennél komolyabb szituációban azonban a “nem hagyja magát” gyenge érv. Nem lehet magánügy a bántalmazás, zaklatás, piálás, stb. Akkor élhetünk barlangokban is egyesével.
KedvelésKedvelés
Öngyilkosokról beszéltünk és nem bántalmazókról a “nem hagyja magát” pedig csakis erre vonatkozott és nem másra. Azokról a depresszióba süllyedt emberekről beszélgettünk, akik nem látnak más kiutat csak a halált és nem kérnek mások segítségéből. Erre mondtam/írtam azt, hogy aki nem hagyja, azon nem tudsz segíteni. Vagy ennyire bonyolultan fogalmazok?
KedvelésKedvelés
Ismerős helyzet, csináltam én is ilyet. Igen mert ezt kell tenned ha a szituáció olyan, akkor is ha nem lesz benne köszönet.
KedvelésKedvelés
Nem mondtam, hogy csak akkor tegyük, ha megköszöni. Én arról beszéltem, amikor lehetetlen, mert nem hagyja. De tényleg nem hagyja. Nem csak ellenkezik, hanem teljesen elzárkózik, lehetetlenné teszi. Mégsem zárathatod be, nem?
KedvelésKedvelés
Ha szükséges akkor igen.
KedvelésKedvelés
De milyen alapon mered te megmondani, hogy mikor szükséges? És milyen alapon mered te azt megmondani, hogy márpedig neki akkor is élnie kell, ha szerinte nem?
KedvelésKedvelés
A barát, a pár vagy a rokon jogán. Például egy súlyos depresszió esetén amit nem kezelnek, vajon mennyire reális a döntése?
KedvelésKedvelés
NA a barát jogához. Szóval egyrészt nem, a barátnak nincs joga eldönteni helyettem, hogy akarok-e élni. Segíthet, igen, abban, hogy megtaláljam az értelmét, értelmességét az életemnek, de semmi joga, SENKINEK arra, hogy megmondja nekem, hogy éljek, ha én nem akarok. Ha pedig valaki azon az alapon, hogy meg akarok halni, de szerinte nem kellene nekem, AKARATOM ELLENÉRE rám szabadít egy orvost, vagy bejuttat a zárt osztályra, aligha lenne többé a barátom.
KedvelésKedvelés
Akkor lehetsz másnak a barátja vagy lehet másnak a barátja. de lesz lehetősége másikat választani. Barátként pedig végtelen sok dobásom van.
KedvelésKedvelés
Tényleg nem érted. Olvasd el kérlek, amit írtam: te vagy az utolsó szalmaszál, benend is csalódik. Lényegében semmi nem változik az életében, csak épp már benned sem bízik. Milyen barátot választ ezek után? Komolyan elhiszed azt, hogy FOG barátot választani? Nem az a valószínűbb, hogy végképp bezárkózik?
KedvelésKedvelés
Lehet hogy az általad, beírt verzió következik, de az is lehet hogy használ neki a terápia és gyógyszer kombó. Van erre is bőven példa.
KedvelésKedvelés
Az, akit az idén temettünk, minden segítséget megtagadott, és közben hiába tudta mindenki, hogy nagy baj van, nem volt mód rákényszeríteni a kezelésre. Tehetetlen volt mindenki, a szakemberek is. Aztán kilépett. Még azt sem lehetett erővel rávenni, akiről mindenki tudta, hogy kellene.
Az pedig még nagyobb baj, hogy nem csak akkor lehet szükséges, amikor már egyértelműen látszik, hogy kellene. Nem tudom, kicsit olyan ez nekem, mint amiről a poszt egy része szól, hogy a közvetlen környezetet, a túlélőket ítéljük meg, pedig szinte mindegyik eset más, és nem tudunk róluk semmit.
KedvelésKedvelés
Nekem olyan furcsa, nem ide való megfogalmazás ez a “nem hagyja”, meg a “nem látja be, hogy baj” van. Ez az alkoholistás párhuzamból származó megfogalmazás nem illeszthető rá az öngyilkosokra szerintem. Aki meg akar halni, az pontosan tudja, hogy baj van. Ő tudja a legjobban. Pont azért akar kiszállni. Szerintem ők nagyon is tevékenyek, hiszen megoldást keresnek a bajra. Az a kérdés inkább, hogy képes-e a környezete, akárki, meggyőzni róla, hogy van annál jobb megoldás, mint kiszállni. Aki “csak” segélykiáltásnak szánja, az is próbálkozik. Abban bízik, hogy valamin változtatni tud a cselekedetével. Ők változtatni akarnak szerintem. Ha mást nem, hát hogy kivonják magukat a helyzetből.
Hogy tudunk-e jól segíteni, sajnos mindig csak akkor derül ki, mikor már egyértelmű, hogy nem tudtunk. Azon kívül, hogy levágtad a kötélről, visszarántottad a korlátról, vagy orvost hívtál hozzá, nem lehetsz biztos abban, hogy most valóban megakadályoztál valamit, és az meg csak “tüneti kezelés”. Egy esély, hogy a későbbiekben valóban segíthess. Nem maga a megoldás.
KedvelésKedvelés
Szerintem nem mindig ugyanazokról a fázisokról beszélgetünk. Más az, amikor már konkrétan vissza kell rántani vagy le kell vágni, mint amikor még csak nem is feltétlenül egyértelmű, hogy baj van, és hogy mekkora. Segíteni pedig, ha lehet, akkor lehetne igazán, és az a dilemma, van-e jogom segíteni, ebben a fázisban még nem merül fel.
Valószínűleg azért tűnik nem helyénvalónak a megfogalmazásom, mert közben két-három konkrét eset jár a fejemben: az egyiknek elég nagy híre volt annak idején, s másik közeli ismerősei olvasnak itt, így nem szeretnék részletekbe belemenni, anélkül viszont nem tudom igazán alátámasztani a megfogalmazást. Lehet, hogy tényleg nem a legmegfelelőbb szavak, de náluk csak ezek használhatók.
KedvelésKedvelés
Nekem egy távolabbi ismerősöm volt, aki önmagától akarta megmenteni a környezetét, és ezért vetett véget az életének.
Tulajdonképpen azt hiszem, értem a mondanivalódat.
Lappang itt még egy tabu szerintem. Azt sem tudom, hogyan írjam, mert számomra is az. Hogy van, mikor haragszunk arra, aki kiszállt. Itt hagyott, nem adott esélyt, hogy megoldjuk. És a haragunk miatt vagyunk képtelenek megérteni a távozót. Pedig, ugye, egy halottra nem illik haragudni.
KedvelésKedvelés
Igen, ilyet én is láttam már. Valahol olvastam, hogy az öngyilkosságoknál gyakori motívum, hogy az elmenő úgy érzi, nélküle jobb lesz a világ, vagy legalább is nem lesz különbség, mert ő nem jelent annyit. Ez is iszonyú bűntudatforrás a túlélőknek, és közben gyakran elég hihető is, ha utólag végiggondolja az ember a dolgokat.
És igen, ahogy írod, harag is van, lehet is. Attól is ennyire nehéz ez az egész, hogy egymást kizáró, egymásnak ellentmondó dolgok rakódnak egyszerre az emberre, mint ahogy Karina is írja, hogy te vagy a vádló, a vádlott és a bíró is egyben, és közben haragszol magadra is, a környezetedre is, meg arra is, aki elment, de ugyanakkor elviselhetetlen, ha más rosszat mond bármelyik szereplőre. Iszonyú ellentmondások ezek, amiket nagyon nehéz egyedül feldolgozni.
KedvelésKedvelés
Ha elmegy veled. Ha elég neki a te kedves szavad, figyelmed. Miközben a családja csukott szemmel jár körülötte, a szerelme elhagyta, az apja kijelenti, hogy csak azért csinálta, hogy majd (az apa) öreg korára legyen aki dolgozik rá, stb. Persze, tényleg lehet, hogy épp te leszel, lehetsz az, aki átrángatja, segíti, simogatja az életkedvvel rendelkezők társaságában, de ennek sajnos kicsi az esélye – vagy inkább úgy mondom, ha nem sikerül, nem tehetsz magadnak szemrehányást.
KedvelésKedvelés
Valamint az is kérdés, hogy olykor nem tiszta önzés-e valakit bármilyen módon eltéríteni erről az útról, pláne, ha speciel én is pont úgy látom, ahogy ő.
Hogy reménytelen a sorsa.
Hogy csak a környezetének könnyebb, ha tovább vegetál, mert úgy meg lehet úszni a lelki izéket. (Talán ezért bűn az egyház szerint az önygyilkosság.)
Persze tudom, bármikor történhet csoda, meg kis dolgoknak kell örülni, nyílik a pitypang; de van azért, mikor elég jól meg lehet saccolni, hogy az illetőre baromi nagy eséllyel további tizen-huszon-akárhány év intenzív szenvedés vár.
Ha meg ez bejön, akkor elvben megintcsak érezhetne lelkifurdalást az, aki lebeszélte vagy megakadályozta anno.
Volt egy szomszédnénink gyerekkoromban; magányos, csúnya vénlány volt, az a fajta, aki lelkileg hozzácsúnyul a testéhez. Vagy fordítva… Nem tudom.
Sok-sok évig utált mindenkit, és volt általános utálat és megvetés tárgya.
Aztán úgy hetvenegynéhány évesen végleg elege lett.
Nem gondolom, hogy jobb lett volna, ha száz évig él szegény.
KedvelésKedvelés
Erre mondom, hogy EGYSZER megmenthetem, de ha az élete változatlan, akkor mi van? Elvihetem terápiára – ha elmegy -, de ha a környezete nem változik, ha mondjuk a bántalmazó kapcsolatából nem tudom kivenni, akkor azzal is mit ér?
KedvelésKedvelés
Hát igen.
Viszont az nagyon nem jellemző, hogy az akció megakadályozása – kvázi egy másik ember további szenvedésre ítélése – miatt lenne valakinek lelkifurdalása.
Beleszólni csak ABBA a döntésbe lehet, semmi másba…
Mert ugye az ő élete, az ő dolga, nem tehetünk semmit, nem vagyunk mi pszichiáterek, meg milliomosok, se szentek, nekünk is van saját bajunk, meg családunk is.
Csak hát akkor ABBA miért szabad (sőt: kell) beleszólnunk?
KedvelésKedvelés
Mert az ÉLET szent. Nem a jó, élhető élet, az már magánügyed. Broáf.
KedvelésKedvelés
Ha Egyszer megmentetted, lehet, hogy mindörökre megmentetted, mert lehet, hogy csak akkor egyszer, és soha többé nem állnak úgy össze a “csillagai”, hogy eljusson arra a pontra. Ha Egyszer megmentetted, lehet, hogy holnap vagy egy hónap múlva megint eljut ugyanoda, és nem lesz ott senki, aki megmentse. Nem lehet előre tudni. Most akkor szabad, megéri Egyszer megmenteni? Szerintem igen.
Biztos van tudatosan végrehajtott, jól kitervelt, hosszan fontolgatott öngyilkosság is. De én csak úgy tudom elképzelni a legtöbb esetet, hogy egy időre, egy rövid időre, akár csak húsz másodpercre vagy egy órára elszakadt úgy a film, beszűkült úgy a tudat, hogy megtette az utolsó lépést, ugrott, vágott, nyelt.
KedvelésKedvelés
Nyilván egyszer IS meg kell menteni, ha akkor egyszer nem mented meg, akkor már a továbbiak lényegtelenek, mehetsz a temetésére. Csak azt mondom, ha egyszer mented meg, és a körülmények maradnak, akkor azért jó esély van a következőre.
KedvelésKedvelés
Eljutottunk az eutanázia kérdéséhez.
(Fura így “h” nélkül látni)
KedvelésKedvelés
Igen, amikor írtam a kommentem, pont a Belső tenger volt eszemben.
KedvelésKedvelés
Bogáncs, akkor ezek szerint te azok között lettél volna, akik elmennek mellettem a Margit Hídon. Sokan voltak.
Persze lehet, hogy nekik volt igazuk, és én voltam az, aki aljas módon akarta a figyelmet magára felhívni.
Valami zavar az utálatos öreg nénis történetedben. Próbált valaki hozzá kedves lenni? Vagy csak megtudni azt, hogy miért ilyen? A csúnyaság önmagában kizáró ok a boldogságra? Rossz belegondolni, hogy valaki öngyilkossága után a fél környék fellélegzik…
KedvelésKedvelés
Nem lehet, hogy a melletted elmenők egy része azért ment el, mert nem tudott mit kezdeni a helyzettel? (Nem mintha a te szempontodból változtatna bármit is, csak gondolkodom, mi ez a közöny, közöny-e egyáltalán.) Nem lehet, hogy ennek is az az oka, hogy annyira nincs tematizálva ez az egész, hogy egyszerűen nem tudnak hogy viszonyulni hozzá az emberek? Esetleg fél, hogy épp attól ugrasz, ha odamegy?
Amit pedig a szaksegítségről írsz, arról sajnos nekem is hasonló tapasztalataim vannak. Tragikus a mentálhigiénés ellátás Magyarországon. És attól nem érzem jobban magam, hogy állítólag egyes nyugat-európai országokban még rosszabb.
KedvelésKedvelés
Nem, én biztos nem lettem volna azok között.
Onnan tudom, hogy volt már, aki mellett pont ilyen helyzetben nem mentem el.
Főleg azért nem, mert zsigerileg nem tudtam volna továbbmenni csak úgy; de tulajdonképp találok hozzá elméletet is: sokszor tényleg pont erre van égető szüksége az illetőnek, hogy valaki – bárki – beszéljen, beszélgessen vele. Komolyan vegye egy félórára.
(Tragédia, hogy aki “csak” ezért teszi, az ugyanúgy belehalhat.)
Amiről én írtam, az az, mikor valakinek nem figyelemfelhívás a célja (ami, jut eszembe, miért volna “aljas?!”), meg nem is az, hogy a többieket büntesse (mert ilyenkor igazából nem meghalni akar, épp ellenkezőleg: a valódi vágya, öröme az lenne, ha látná, érezné, amint a többiek végre komolyan veszik őt); hanem TÉNYLEG ki akar szállni.
Úgy gondolom, akkor valahogy úgy zajlik a dolog, ahogy Vakmacska megrendítő történetében olvastam: a helyszín, az időpont, a mód kiválasztása olyan, hogy kevés esélye legyen a kívülállónak a beavatkozásra.
Az utálatosnénis történet is ilyen, azt hiszem.
(A csúnyaság persze önmagában nem ok, sőt, írtam is, hogy nem tudom, mi az ok, és mi az okozat.
Hogy valaha próbált-e hozzá kedves lenni valaki, azt nem tudom; mi a húgommal mindenesetre úgy féltünk tőle, mint a tűztől, mert a gyerekeket különösen utálta, és sok kifejezetten aljas húzása volt a felnőttekkel szemben is: feljelentések, más néni kiskutyájának elvitetése a sintérrel, ilyenek.
Bizonyára volt oka annak, hogy ilyenné vált, és bizonyára nagyon szomorú történet az övé – már sokkal korábban is szomorú volt, úgy értem.
De a tény az, hogy az lett belőle, aki. És nemigen volt esély semmi jóra, csak ennek a rossznak a húzására. Amit ő nem akart.
Elvben lehetséges, hogy valami szent ember, aki sok időt szán rá, megváltoztathatta volna a helyzetet, de ilyen azért inkább Hollywoodban történik.)
KedvelésKedvelés
El is viheted, vagy ha olyan a szitu akkor orvost is hívhatsz hozzá. Időt nyersz. És vele talán életet is, de nem biztos.
KedvelésKedvelés
Vagy árulásnak veszi, és soha az életben többé nem áll szóba veled. Pláne, ha rossz orvoshoz kerül, bezárják, stb. És akkor elveszít téged, mint esetleg az utolsó szalmaszálat, amibe még kapaszkodhat.
Vagy pl. volt egy barátom, részegen belevert egy üvegbe, az megvágta a csuklóját – szuicid szándékot, öngyilkossági kísérletet állapítottak meg. Szó se volt róla, ha részeg is volt, magánál volt, valahonnan kizárták vagy mi, direkt verte ki az üveget.
KedvelésKedvelés
Hát ha végül megöli magát, akkor viszont 100%, hogy nem áll veled szóba többet.
KedvelésKedvelés
Porc, én egyet állítok: hogy ez a dolog kétesélyes. Minden ilyen helyzet kétesélyes. Pontosabban három: vagy segítesz azzal, amit a döntésed alapján csinálsz, vagy ártasz – vagy tökmindegy. Azt állítom, hogy az erőszakos beavatkozás semmiképpen sem biztosan jó, nem általánosítható, hogy azt kell tenni mindenáron.
KedvelésKedvelés
Ez is előfordulhat, de él és van lehetőséged rendezni a kapcsolatot. Ha 2 méterrel a föld alatt lesz, akkor viszont még erre sincs esélyed.
KedvelésKedvelés
Te tényleg nem érd? Azért mert egy helyzetben bejött, nem jelenti, hogy minden helyzetre igaz. Él. Aztán kiengedik, megint bajban lesz – miért ne lenne, a kórház mit old meg az élethelyzetéből? – hozzád pedig már BIZTOSAN nem fog fordulni, mert te a nehéz helyzetében rászabadítottad az orvost, akit ő NEM akart (tehát nem arról beszélek, amit szilfa leírt), hanem úgy lesz öngyilkos, hogy te ne tudhass róla. Neked, ha véletlenül összefutok az utcán, és nem megy át a másik oldalra, akkor jó képet fog vágni, hogy ne jusson eszedbe beavatkozni az életedbe. LÁTSZÓLAG rendeződhet is a kapcsolatotok.
Ismétlem, én nem A lehetséges forgatókönyvet írom le, hanem EGY lehetségeset.
KedvelésKedvelés
Én értem, amit írsz. Nem egy helyzetben jött be. Számomra az általad preferált választás, nem opció. Nem is lesz az amíg rajtam múlik.
KedvelésKedvelés
Nem érted, tényleg: nem preferált, hanem lehetséges. És mi az hogy választás? Az én választásom az, hogy a másik nem fog leköpni az utcán, ha találkozunk? Vagy mi?
Vagy a számodra nem lehetséges választás az, hogy ÉN többé nem állnék szóba azzal, aki ilyen helyzetben, bármilyen jó szándékkal is, de lényegében erőszakot alkalmaz velem szemben? Ezek nem a te választásaid, hanem a másiké.
KedvelésKedvelés
Nagyon elbeszélünk egymás mellett, olvasd vissza amit írtál, ” …hozzád pedig már BIZTOSAN nem fog fordulni, …”, ez nálam nem a lehetséges választást jelenti. Kiemeltél egy lehetőséget,és nem vizsgáltad meg a többit. Az , hogy mit tesz utána az az ő választása nem az enyém. De azért tud választani mert , él. Választhatja, hogy kizár az életéből és újból megteszi. Vagy elfogadja a segítséget. gyávaság lenne részemről, ha nem vállalnám a döntés felelősségét.
KedvelésKedvelés
Nem, én azt írtam, hogy van EGY ilyen lehetőség. Te pedig folyamatosan próbálsz úgy tenni, mintha az a lehetőség nem is létezne, hogy egy ilyen erőszakos segítés után többé nem is áll veled szóba. Pedig Anna is leírta, hogy DE, ilyen kimenetel is lehet. Sőt, az ilyen kimenetel igen valószínű.
KedvelésKedvelés
Legyen igazad neked, nekem perpillanat másra kell az idő. Ne haragudj érte, Gyúrok a következő műszaki végzettségemre. Prioritást élvez.
KedvelésKedvelés
Én azért azon is ingatnám a fejem, hogy sokan a “dokihoz vivést” már a megoldásnak látják. Ismerem a pszichiátriát és a pszichotróp gyógyszereket közelről, és persze nem tudom megmondani, hogy megakadályoztak-e konkrétan az öngyilkosságban, de hogy sok egyéb mellékproblémát behoztak az életembe, az biztos. Nem akarok szcientológusi szinten ördögöt kiálltani a pszichiátriára, de azért nem mindegy, hogy milyen dokihoz visszük, mikor, hova és hányszor. Illetve nincs vége a történetnek a dokihoz vivéssel. Én konkrétan találkoztam olyan pszichiáterrel, aki ásítozott, miközben beszéltem, vagy a mobilját nyomkodta(!), vagy 15 perce volt rám, amíg ki töltötte a receptet az antidepresszánsról. És ha már egyszer dokihoz kerültünk, akkor ott a “bélyeg a homlokunkon”, erről is beszéltem már. Főleg, ha a doki nem tetszik, és senki nem hisz nekünk, mert mi vagyunk a bolondok, a doki meg az sokdiplomás szakember, aki segít.
KedvelésKedvelés
Amit írsz, nagyon fontos. Mindig és mindenhol az emberi oldal, az emberiség tud segíteni, nem a kémia. A kémia rövidtávú helyettesítés, blokkolás.
Számomra ilyesztő, hogy sokan az úgynevezett szakemberek közül mennyire nem érzik az egész lényegét. Kényelemből, lelkes naivitásból, üzleti érdekből? Nem tudom. Mindenesetre nagyon gyakran nem arról szól a gyógyítás, hogy megakarlak érteni ember. EMBER – tudom hogy fáj, beszélgessünk. Nincs idő, ez is igaz. Az egész rendszer autószervíz alapon funkcionál. Ez a billogozási kényszer, ez a diagnosztizálás mánia – ezek annyira messze vannak az igazságtól, az okoktól. Azokra kevesen kíváncsiak. Pedig ez lenne a segítség. Lehetne.
KedvelésKedvelés
Ez nagyon veszélyes szemlélet, mert a gyógyszeres kezelés nagyon sok esetben helyénvaló és életmentő, működőképes szinten tartja az embert, és van olyan állapot, amin semmilyen beszélgetés meg emberi oldal nem segít, de egy jól beállított vegyszer igen. Az ilyen “kémiai” segítséget lesajnálni olyan, mint azt mondani, h mindenki dobja el a szemüvegét, ill. minek szikével hadonászni egy perforált vakbél fölött.
Nem állítom, hogy nem kéne ezerszer jobbnak lennie az egész mentálhigiénés “ellátásnak” (és hadd ne hivatkozzak az egész eü. “ellátás” színvonalára).
Ijesztő pontos jé 🙂
KedvelésKedvelés
Porc, lehet, hogy veszélyes, de sajnos helyén való és tapasztalatokra épülő. Még egyszer mondom, nem a szcientológiai egyháznak lobbizok, nem gyártok a pszichiátria ellen összeesküvés elméletet, de nekem páciensként többször volt olyan érzésem, hogy a pszichiáter annyira bele van borulva a diplomájába és a gyógyszerkézikönyvébe, hogy nem látja az embert, csak a megszerelendő neurotranszmittereket. Ezért sokkal inkább pszichológus hívő vagyok, de kemény a hierarchia, a pszichológus, mivel nem orvos, alatta van a pszichiáternek, nem dolgozhat ellenében. Én már annyira elvesztettem a hitemet a pszichiáterekkel szemben, hogy csak azért állok szóba velük, mert őrajtuk keresztül juthatok biztosító által támogatott pszichológushoz, tehát pusztán financiális kérdés. De igen bizalmatlan és manipulatív vagyok a pszichiáterekkel, a begyakorlott mondataimat mondom. Egy pszichiáternek biztos nem mondanám el, hogy meg akarok halni, még akkor sem, ha így van, mert azonnal betömi a számat antidepresszánsokkal, amitől elhízom, lenullázódik a szexuális életem, emésztési és alvási zavaraim lesznek, és nem mellesleg egyáltalán nem biztos, hogy a halálvágy is elmúlik. Ha pedig szólok, hogy nem múlt el, akkor felemeli az adagot. Ezt csináltam majdnem három évig. Lehet, persze, hogy én fogtam ki nagyon rossz gárdát.
De sajnos nem hiszem.
KedvelésKedvelés
Nincs ebben vita, eszembe sem jutna kétségbe vonni a tapasztalatodat (és számos másokét), nem is erről beszélek.
KedvelésKedvelés
És nyilván sokan rossz gárdát fognak ki. Csak hogy ne vitassunk már el egy egész tudományágat, ismerjük el, hogy igenis van olyan, hogy meg kell és lehet szerelni a neurotranszmittereket (is). A pszichoterápia biztosan soha nem szükségtelen, de nem mindig elég. (És nem mintha pszichológusból nem lenne olyan, aki képes kontár vagy öntelt módon ártani is.)
KedvelésKedvelés
borderline, sajnos egyetertek,
a dokik lehet hogy segitenek es lehet hogy nem, es sokszor meg akarat sincs az igazi segitsegre.
szerencse kerdese milyenhez kerulsz.
namost fogorvost korbekerdezhetek hogy ismer-e valaki jot, de pszichiatert?
KedvelésKedvelés
Így van, nem tudsz pszichiátert választani (főleg, amikor már visznek), és utána még nehezebb azt mondani, hogy a pszichiáter nem jó, vagy esetleg csak neked nem jó, nem passzoltok, nehezen tudtok együtt dolgozni. A szakma szemében olyan nincs, hogy a pszichiáter nem jó, te nem vagy elég kooperatív, te nem akarsz meggyógyulni. Te akarod felülírni a gyógyszeripart. Én már azzal is megleptem a pszichiátereket, hogy megkérdeztem minden egyes gyógyszerről (kb. 5 különfélével kezeltek 2,5 év alatt), hogy hogyan hat, milyen tevékenységet végez az agyamban, és magyarázzák el nekem, hogy ez miért jó nekem. Volt, aki nem igazán tudott meggyőző válaszokat adni. Végül aztán a legutóbbi pszichiáteremet (akiben nagyon nem volt bizalmam, de körzetileg hozzá tartoztam), úgy tudtam megkerülni, hogy elmentem pszichiátriai ügyeletre, ami azért elég riasztó környezet, de ott találtam (több órás várakozás után) olyan pszichiátert, akit meg tudtam győzni a gyógyszer abbahagyásáról. Így legalább mentesültem attól, hogy az engem kezelő pszichiáter elküldjön kényszergyógykezelésre a gyógyszerszedés megtagadása miatt.
(És mindez nem Magyarországon volt!)
Szóval az is nagy kérdés, hogy mik a pszichiátriai kezeltek jogai, és hogyan tudják azt érvényesíteni, vagy egyáltalán informálódni róla? Ezért mondtam azt, hogy pusztán a dokihoz vivéssel sajnos nem feltétlenül kielégítő a segítség, fontos az “utánkövetés” is.
KedvelésKedvelés
Hű, ilyen dokival én is találkoztam, iszonyú volt ő is, az osztálya is. Volt viszont szerencsénk egy pszichiáter-pszichológus pároshoz, akiknek az volt a filozófiájuk, hogy a gyógyszer arra való, hogy olyan állapotba hozzon, olyan állapotban tartson, hogy hatékony lehessen a terápia. Konkrétan tudj aludni például. Az a tűzoltás, a terápia meg a gyógymód. A gyógyszert megbeszélték a beteggel, elmondták, mire jó, hogy hat, és azt is, hogy milyen lehetőségek vannak még. Ez így elég hatékonynak is bizonyult.
KedvelésKedvelés
Ezen én is annyit gondolkodtam már, hogy jó lett volna-e, ha megállítjuk. És mi lesz legközelebb? Úgyis lesz? Vagy nem tette volna sem előtte, sem utána máskor, egy esélyünk volt, és eljátszottuk?
Van nekünk olyanunk, akit nem egyszer rántottunk vissza a legszéléről, a legutóbbinál nem volt biztos, hogy ép marad. Sosem lesz biztos, hogy tényleg az maradt-e. Meg volt több olyan is, amikor még csak a kezéből kellett kivenni ezt-azt. Sose láttuk még boldognak, szerintem senki soha egész életében. Már kétlem, hogy tud az lenni egyáltalán. A másik majdnem sikeres vegetál több mint tíz éve, fizikai és mentális értelemben is hivatalosan rokkant azóta.
Aki pedig egyszer tette, és nem is volt több esély, az látszólag már túl volt a legrosszabb éveken, és a legrosszabbak sem látszottak őt úgy megviselni soha, ahogy azt megszoktuk látni a gyengébbnek tűnő családtagokon – rajtam is. Sosem tűrte a kudarcot, tett róla, hogy az utolsónak szánt lépése után se kelljen.
(Vele kapcsolatban viszont utólag volt egy ilyen nagyon furcsa érzésem, mintha keringett volna ez a feje fölött mindig, szinte évente történt vele valami, amitől agyonaggódtuk magunkat, hogy belehal. Betegségek, daganatgyanú, műtéti komplikációk, olyan szintű alkoholmérgezés, hogy csak a szerencséjén múlott, hogy épp arra járt valaki, veszélyeshobbi-vágy (akkor örültünk titokban, hogy nincs rá elég pénze, annyira féltettük), máskor meg akarták támadni késsel a sötét utcán, ott is csak mázlija volt… ilyenek. Mintha körözött volna a halál a feje fölött. Sőt, állítólag már magzatkorában is hajszálon múlott, megtartják-e.
Ha mindezt egy regényben olvasnám, még rendben is lenne, de így közelről végignézni, végiggondolni hátborzongató. Ez nem ilyen ezo-izé, csak valahogy nem bír kimenni a fejemből azóta, hogy először belement. Hogy csak magától nem féltettük eléggé.)
És egyébként meg igen: hogy a fenébe győzném meg róla, hogy érdemes maradni? Főleg, ha én sem mindig vagyok meggyőződve róla, csak én többnyire túl kíváncsi vagyok ahhoz, hogy félbehagyjam a filmet. Olyan érdekes, még a legalján is kíváncsi vagyok, nem hagy nyugodni a gondolat, hogy mi van akkor, ha én most kiszállok, aztán holnap meg lehet, hogy már jobb lenne minden. Meg emlékszem, egyszer bennem is felmerült, amit bringasahegyen ír, hogy nem okozhatok ekkora szomorúságot, azért csak van biztos, aki szomorú lenne…
A szuicid hajlam a személyiség hozott része, vagy kialakul? Ha kialakul, mitől? Mitől van az, hogy az évek óta súlyos depressziós barátom még akkor is azt mondja, hogy nem tudná megölni magát, amikor olyan mélyen van, hogy valószínűleg minden teszt szerint rég meg kellett volna tennie? Tényleg minden kamasz gondol rá? Én komolyan vettem, mikor egy kamasz erről beszélt, mások meg kinevettek és legyintettek, hogy mind ezt teszik. Arra is csak a vállukat rángatták, mikor azt mondtam, inkább vegyek komolyan száz vaklármát, mint hogy ne figyeljek egy igazira.
KedvelésKedvelés
Nekem az tűnt fel ebben a kommentfolyamban, hogy sok esetben összemosódik a segítség/megmentés azzal az eseménnyel, mikor konkrétan intézkedni kell, tehát megakadályozni a konkrét öngyilkosságra irányuló cselekvést. Szerintem attól, hogy valakit elkapunk a hídon ugrás előtt, még nem oldottunk meg semmit, csak esélyt adtunk annak, hogy lehessen megoldás. Ha valóban meg akarunk menteni valakit, akkor a visszarántás a korláttól csak az első lépés. Mert a helyzet, amit élhetelennek vélt emberünk még ugyanúgy fönnáll. Nagyon sok energiát és értő figyelmet kell adni valakinek ahhoz, hogy ki tudjon emelkedni abból a lelkiállapotból, ami az öngyilkos gondolatokhoz vezet. Nem biztos, hogy képesek vagyunk erre. Aki nem képes rá, azt sem vádolhatják semmivel. Mindannyiunknak vannak terhei. Aki a sajátját is alig bírja, az nem tud a vállára venni akkora terhet, amit egy ilyen ember segítése jelent. Ez folyamatos jelenlét, ami ráadásul lehet, hogy eredménytelen. Nyilván ezért jó a szaksegítség. Mert nekik elvileg jobb kompetenciái vannak mint mondjuk nekem. A “nem segítettem” önvád a saját életünket is pokollá teszi. Inkább érdemes azt mérlegre tenni, hogy megtettem-e mindent, ami tőlem telt akkor, abban a szituációban, tudásomhoz és erőforrásaimhoz mérten. És ha igen, akkor meg kell próbálni elengedni az önostorozást. Más kérdés, ha úgy érzem, hogy képes lettem volna többet tenni. Na ez már tényleg nehéz helyzet. Ezzel az érzéssel magam is küzdök…
KedvelésKedvelés
🙂
KedvelésKedvelés
Szívemből szóltál.
KedvelésKedvelés
Igen, ezzel teljesen egyetértek. Azon gondolkodtam még, hogy igazából a meg nem mentés tulajdonképpen kétféle, az egyik, ha nem tudtam, de próbáltam, a másik, ha észre sem vettem, hogy mekkora baj van. Az előbbivel talán meg lehet békélni.
KedvelésKedvelés
Igen, és ez még karina egyik korábbi hozzászólására is rímel.
KedvelésKedvelés
“Ha valóban meg akarunk menteni valakit, akkor a visszarántás a korláttól csak az első lépés”
Pontosan
KedvelésKedvelés
Érintett vagyok, öngyilkos szülő gyereke.
Ott voltak végig a jelek, de egyszerűen nem volt opció, hogy az akkor már rég nem isteni méretű szülő valóban meghal, saját döntése alapján. Mondjuk, gyors és végleges módot választott, nem volt abban semmiféle kiáltozás.
Speciális viszony, apa-lánya. Év hosszan keltem a benyomással, hogy apám meg fog halni, mégsem hittem, hogy meg fog. A tények utólag, és az intuícióim ott és akkor ezt mondták, mégsem lett racionális gondolat a fejemben.
Nem tudom, hogy menthető lett volna? Az biztos, hogy ha a kérdés nem ekkora tabu, akkor a jelek nyilvánvalóan hamarabb emelkedtek volna gondolati szintre és megjelent volna az öngyilkosság is a lehetséges kimenetelek között.
De amit ő eldöntött, azt az én ismereteim garmadája sem változtatja meg.
Köszönöm Apu!
Egy dolgot viszont biztosan tudok. Társadalmi szinten nem volt támasza, magára hagyták őt is, mint annyi embert, aki nem volt képes feldolgozni a változásokat amik egzisztenciálisan álltak be nála, és azokat sem, amik az addig működő és értékes elveit söpörte le.
Meghoztak egy politikailag remeknek és üdvösnek tűnő döntést, aminek egy fél, mentálisan/pszichésen teljesen gyenge társadalom lett az áldozata. Nem voltak felkészülve és szerintem nem is gondoltak arra, hogy nem fogják tudni feldolgozni az elnyomáshoz szokottak a levegőt, a fullasztó mértékű lehetőségeket, a szabály nélküliség félelmetességét.
Köszönöm Rend!
KedvelésKedvelés
Én is sokszor gondoltam már arra, hogy ha összeszámlálnánk a rendszerváltás halálos áldozatait, megdöbbennénk. Csepelen felnőve közelről láttam, hogy omlik össze több ezer ember addigi élete, értékrendje, 20 év munkaviszony, folyamatosan hangoztatott “biztos jövő” és “kiváló dolgozóság” után hogy váltak egyik napról a másikra alulvégzett prolikká, nem piacképes szaktudásúvá, majd tartós munkanélkülivé. És alkoholistává, játékfüggővé, öngyilkossá.
KedvelésKedvelés
Abszolút, és még a puszta létükért is hibáztatták őket, vagy fennen hangsúlyozták, hogy hát ezeket hátra kell hagyni úgy jártak.
A kilencvenes évek elején még simán lehetett “35 éven aluli férfit” keresni álláshirdetésben, és emberek ezreinek vágták az arcába hogy őket már megfertőzte a kommunizmus, ők nem kellenek.
De a vezetők se mindig jártak jól, nagybátyám már betegen végignézhette testközelből hogy adják el egy 80+ német gazdagbácsinak a bútorgyárat, amit ő fejlesztett évekig, stabil exportpiacokkal (főleg nyugati exportpiaccal, hahó), hogy a magyar haszonlesők a nyolcvanéves, ott nem lévő német tulaj főnöknek kinevezett hm, zsúrfiúkájával együtt hogy vágják haza egy-két év alatt az egészet, a kisváros tán legnagyobb munkaadóját egy iparral alig rendelkező alföldi térségben.
KedvelésKedvelés
Senkit, egyáltalán , főleg a politikát nem érdekelte, mi lesz az egyének sorsa. Sokat mondogatom: lesöpörtek az asztalról minden régi értéket, újakat viszont nem ajánlottak.Él mindenki, ahogy tud. Iszonyú a rombolás és nem vagyok derűlátó a jövőre nézve sem. Múltját, értékeit, őseit, biztonságát vesztett nép vagyunk. A fene nagy divatliberalizmussal.
KedvelésKedvelés
Jajj, jajjj, jajj, már ITT IS jön valaki ezzel a liberalizmus=ördögtől való=faszság dologgal?????Nem, ne, ne, ne, annyi “ilyen” hely van ahonnan visítva menekülök. Aki nem ért egy szót, kérem, legalább itt, az igényes nyelvezet honában NE használja az ősember bunkójaként, tudod mi a DIVAT? Hát pont ez, a “liberalizmus” kifejezés (amiről a vagdalkozónak kb. általában fogalma sincs) szitokszóként való használata.
Bocsika, nagyon, nagyon ugrom erre a hülyeségre már, komolyan. (és a saját oldalunkon most már kőkeményen moderálom is, aki elkezdi…)
KedvelésKedvelés
Macs, szerintem Anna pont abban az értelemben használta a divat szót, ahogy te érted: divatot csináltak a liberalizmusból, devalválták azzal, hogy mindenre ráhúzták: liberalizmusból tesszük – liberálisok teszik.
KedvelésKedvelés
Úgy értettem, hogy a szabadságból ész híján csak szabadosság lett. Vitatkozhatunk, de sikítozás nélkül.
KedvelésKedvelés
Pontosan. És ésszerűen cselekedni nem liberális, milyen kényelmes is ez így..
Mellesleg a liberalizmus is egy eszmerendszer, tehát épp olyan szabadon kritizálható, mint az összes többi. Attól, hogy én ebben hiszek, ezt tartom egészségesnek, és most és itt azt gondoljuk, nincs ennél jobb, még gondolhatja más másképp. És simán megtörténhet, hogy háromszáz év múlva nevetnek majd rajtunk, fogják a fejüket, vagy épp sötét korszaknak bélyegzik a miénket.
KedvelésKedvelés
“még gondolhatja más másképp. ”
ÉS éppen EZ a liberalizmus.
KedvelésKedvelés
Like
KedvelésKedvelés
Kiváncsi voltam, ez egyszer elő jön-e itt a blogon, és én meg merem-e írni azt, amit gondolok.
Valaha megingathatatlan liberális voltam, az a fajta Magyar Narancs olvasó, SZDSZ szavazó, kisebbség védő, aki a másik oldal szerint ország-és társadalom romboló. Aztán megváltozott néhány dolog, bennem is és a világban is, és ma már nagyon sok régebbi dolgommal nem tudnék azonosulni, sőt nem egyszer veszem észre magamon a türelmetlenség és az intolerancia jegyeit. Írtam már erről itt.
A liberalizmuson van mit kritizálni, még akkor is, ha rosszul használjuk ezt a szót. Lehet vita tárgya, lehet, hogy tévedünk (Anna is, én is, külön-külön vagy együtt, lehet, hogy mi sem értünk egyet mindenben), lehet, hogy alul vagyunk informálva, lehet hogy divatozunk, de azért ez a fajta lehengerlés, “lehülyézés” nem feltétlenül visz előre (még ITT SEM, hamár a blog közegét próbáljuk pajzsnak használni, bár én ezt a blog szerzőjére bíznám, hogy mi fér el itt, meg mi nem). Sőt, pont ez a fajta kommunikáció az úgynevezett “mai magyar liberalizmus” legnagyobb hibája.
“Múltját, értékeit, őseit, biztonságát vesztett nép vagyunk” – Anna ezzel a mondatoddal sajnos teljesen egyet értek. És nekem nagyon hiányzik az EGÉSZSÉGES magyar identitás, amióta külföldre költöztem még inkább.
KedvelésKedvelés
Én meg undok leszek: megette a fene a belső tartásod, ami külső kényszerítésen és szűkre szabott szabályokon alapul, kőkemény retorziókkal, mert jajazafenenagyliberalizmus. Megette a fene, ha kényszerek nélkül azonmód rombolok magamat meg másokat.
Liberálisnak lenni számomra nem SZDSZ meg ilyen marhaságok, hanem csak pont annyi, ami ezen a blogon is van, szabad másmilyennek lenni, szabad eltérően gondolkodni dolgokról, higgadtan megvitatni és nem azonnal ítéletet hirdetni két látásmód közt, a széthullásra nem a szigort és a szankciót ajánlani elsőnek és kizárólagosnak, elviselni olyan másságot is, ami esetleg kényelmetlennek tűnik, de NEM korlátozónak, bántalmazónak vagy fenyegetőnek.
Liberalizmusnak amúgy csak érett és autonóm személyiségek közt van foganatja, egyszerűen nem létezik azok közt, akik valahol azt várják, majd megmondják kívülről, mi a helyes, vagy akár egész felszínes dolgokban is hogy kéne viselkedni. A liberalizmust, mint olyat a természettudományos gondolkodás hozhatta magával, amikor ha valaki eredményt akart elérni, el kellett gondolkodni hogyanon és miérten, ahelyett hogy valami tekintélyszemély vagy tekintélyfétis kinyilatkoztatásán alapult volna a dolog. És elfogadni, ha megdőlt valami tézisünk, vagy elfogadni, hogy egy eredményhez vezethet számos út.
Az “egészséges magyar identitás” nekem egyszerű kulturális kód, szeretem a nyelvet, a meséket, a zenéket, a tájakat, az ételek egy jó részét, az hogy ebben nőttem fel és jól éreztem magam benne. Ennek semmi köze se liberalizmushoz, se amit ma “erkölcsnek” csúfolnak oly sokan. A hagyomány egy rakás kulturális kód számomra, ami élő, működő, azt az ember mindenféle erőltetés nélkül tartja meg, ami kirekesztő, babona, vagy egyszerűen eljárt felette az idő, azt meg lehet sulykolni, csak vagy káros, vagy felesleges – káros köpködni a határszomszédra és eljárt az idő az aratóünnep meg a húsvéti vödrös locsolás felett. A szemmel verés elleni versezet meg érdekes kulturális jelenség, nade komolyan venni…
KedvelésKedvelés
“Liberalizmusnak amúgy csak érett és autonóm személyiségek közt van foganatja, egyszerűen nem létezik azok közt, akik valahol azt várják, majd megmondják kívülről, mi a helyes, vagy akár egész felszínes dolgokban is hogy kéne viselkedni.”
Ezt magam is így tapasztaltam. Sokan vannak, akik ilyenek. Alaptermészet? Tapasztalat, tudás, műveltség hiánya? Értelmi képességek? Nem tudom, mi határolja ezt be, de az emberek nagy részének igénye van arra, hogy vezessék.
KedvelésKedvelés
Like, like, like
KedvelésKedvelés
Az aratóünnep és húsvéti vödrös locsolás évszázados kapcsolat volt a természettel, az ősi szokásokkal, a tiszta spiritualitással. Persze eröltetni nincs értelme. De megérteni a lényegét, esetleg újra felfedezni jó dolog lehet.
(Aztán persze az is lehet, hogy én vagyok az, aki túlromantizálok valamit, amit amúgy máskor én is lelepleznék, mint pl. “régi paraszti idill”.)
Nekem hiányzik. A viszonyítási alap, a valahova tartozás. Egy csomó olyan nőt látok magam körül, akik fejkendővel jelzik, hogy tartoznak valahova, és közösséget alkotnak. Amibe én nem tartozom bele. A liberalizmus csak groteszk jelszóként jelenik meg az iskolák falain: liberté, égalité, fraternité. Nincs tartalma és senki nem is hiszi már el. A liberalizmus a jó környéken lakók úri passziója. De ők is inkább a magániskolákba iratják be a gyerekeiket, ha valami “nem stimmel” az államiban. A fejkendős nőket viszont nem nagyon érdekli a liberalizmus, vagy konkrétan idegesítőnek tartják. Hogy idomítottságból-e vagy azért, mert felismerték a hamisságát és a felszínességét, nem tudom.
Íme egy érdekes sztori Franciaországból:
http://inforadio.hu/hir/tudositoink/hir-612050
Ennek a tiltakozásnak az éllovasa egy olyan nő, aki a ’80-as években még majdnem szélsőbalként szervezett tüntetéseket a rasszizmus ellen, most meg majdnem szélsőjobbként tiltakozik a melegházasság és az iskolai genderoktatás ellen. És ott, ahol én lakom, igen népszerű.
http://en.wikipedia.org/wiki/Farida_Belghoul
“És elfogadni, ha megdőlt valami tézisünk, vagy elfogadni, hogy egy eredményhez vezethet számos út.” – szerintem a liberalizmus számos tézise megdőlt. Hogy van-e helyette jobb, vagy minden csak rosszabb, azt nem tudom, de ezen véleményt a kimondója lehülyézésével, beidomítottságával cáfolni elég kényelmes.
Amit írsz a blogról, mint közegről, azzal teljesen egyetértek! 🙂 Épp ezért volt furcsa, hogy ezzel a “ne már még ITT IS”-sel indítasz.
Egyébként én azt személy szerint nem tagadom, hogy vannak “idomíthatósági hajlamaim”. (Nem véletlenül említettem egyszer a beszektásodást, mint jövőképet.) Nyilván az is belejátszik a gondolkodásom változásában, hogy rájöttem az évek során, nekem nem megy a sehova sem tartozás, és a mindig széllel szemben pisilés. Félek a magánytól, és nincs szilárd identitásom.
KedvelésKedvelés
Hogy a fejkendős nénik idomítottságból vagy sem – na az nem lényegtelen, az az alap. Borderline, te pont úgy írsz itt, mint azok az antifeminista nők, akik elfelejtik, hogy az a tény,m hogy egyáltalán írHATnak a neten, lényegében a feminizmus eredménye. Az, hogy ezt a véleményedet kinyilváníthatod, az maga is liberalizmus.
KedvelésKedvelés
Nagyon egyetertek veled Vacska. Jo, hogy leirtad.
KedvelésKedvelés
BLaci, ide írok, a legutóbbi gondolatodra (máshova már nem fér el):
Nem teljesen értem, miért írod azt, hogy a feminizmusnak köszönhetem a vélemény-nyilvánításomat, nyilván ez igaz (valamilyen szinten), de nem függ össze azzal, amit az itteni fejkendős nőkről írtam. Szerintem nem értetted meg, amit írtam, vagy én nem írtam világosan.
Nem azt mondom, hogy ezeknek a fejkendős nőknek igazuk van, nem is tudom, hogy mit gondolnak igazán, a feminizmust nem gondolják, az valószínűsíthető. Én csak azt látom, hogy egy szociálisan, társadalmilag elhanyagolt közegben, ezek a nők a saját közösségüket teremtik meg, ami egyfajta védelmet nyújt nekik. És kívülről ez nem feltétlenül taszító, még olyan feminista-gyanús nőnek sem, mint nekem, sőt inkább vonzó. Nem a szabadság miatt, az nincs, vagy nem jellemző, van viszont helyette összetartozás, közösség, identitás. Ez ebben a szociális közegben annyira szembetűnő, hogy egyre több olyan “fehér” francia lány is van, aki felveszi a muzulmán vallást, általában azért, mert beleszeretett valakibe, akivel a közösséget csak így tudja felvállalni, vagy esetleg azért, hogy tartozzon valahova, mert a társadalom többi része kilöki. Sőt, olyan is van, – a blog témáját tekintve igen durva-, hogy valaki azzal magyarázta az áttérését és a “lepel” hordását, hogy így végre békén hagyják a férfiak, nem kell szexprédának éreznie magát, amikor az utcán megy.
Az iszlám ilyen jellegű (egyenlőre nem tömeges, de azért látványos) terjedése az eredetileg nem muzulmán francia lakosság körében számomra erősen megkérdőjelezi a liberalizmus és a feminizmus sikerét. Nyilván szociális jelenségről van szó elsősorban, de akkor is beszédes.
KedvelésKedvelés
Jajj, félreértés. Én a feminizmust csak párhuzamként írtam, hogy a liberalizmus leszólása olyan, mint … Nem pedig a te megjegyzésedre.
KedvelésKedvelés
Hát pedig vakmacs…. Nagyon is kopott és eredeti értelméhez képest méltatlanul sokszor használt szó, divatszó, háttér nélkül, trendből.
Mondjuk, én azzal, amit ma otthon Mo-n liberális gondolkodásnak neveznek, messzemenőleg nem értek egyet. Minden ‘liberális’ amivel nem akarnak/tudnak mit kezdeni. Amire nincs megoldás, arra rásütik a bélyeget, hogy nem liberális megoldani… ÉS ennek bedől a tömeg. Na ez a fajta ‘divatliberális maszlag’ az, ami haszontalan és aki ezzel jön, minimum nevetséges.
KedvelésKedvelés
Ez a divatliberalizus szó nekem is fáj. Nekem különösen azért, mert legtöbbször a nemzeti értékek, meg tradíciók ellentéteként határozzák meg. Én jobboldali hevületű vagyok, és szerintem is kultúráját és gyökerét vesztett nemzet vagyunk, mégis 100%-ig liberalista. A liberális értékek pont, hogy megvédenék a magyarságunkat is, ha végre úgy értelmeznénk, amit jelent, nem pedig a rárakódott negatív jelentését, és liberaliznus jeszó mögé bújtatott politikai manővereket vennénk alapul. A liberalizmus megengedi a sokféleséget. Megengedi a magyarságot is. Megengedi a különböző nemzetek egyediségének fönntarátsát. Szerintem Magyarországnak pont egy felelős nemzeti tudatú, liberális szellemiségre lenne szüksége. Csak a liberalizmus tudná hitelessé tenni a nemzeti öntudatot.
Liberalista vagyok és jobboldali! Ezek nem zárják ki egymást.
KedvelésKedvelés
A liberalizmus nélküli magyarkodás az igazán káros a magyarságra nézve. Mert akkor rá lehet sütni a soviniszta bélyeget, amivel azonnal lesöpörhető minden magyar érdeket képviselő érv.
KedvelésKedvelés
Amit ma nemzeti öntudatunk hajnalának tartunk, az a reformkor. Akkori politikusaink nemzetiek és liberális gondolkodásúak voltak. Más harc, más közeg de lehetséges! Szerintem sem zárja ki egymást.
KedvelésKedvelés
Egyébként azt hallottam, hogy Széchenyi István is ilyen volt, liberális nemzeti (szemben mondjuk Kossuth-tal, aki a nemzeti szuverenítást előbbre tartotta a gazdasági felemelkedésnél és a piac modernizációjánál).
Szerintem is közelíthetőek egymáshoz az elvek. Én bizonyos témákban nagyon liberális vagyok, más témákban meg nagyon nem. A gond az, amikor a vitát lezárjuk a másik lehülyézésével, lehazaárulózásával, lenácizásával. Sajnos Magyarországon ezzel is gondok vannak: a normális vitakultúrával és a politikai véleménycserével.
KedvelésKedvelés
Valaha igy hataroztam meg magam a profilomban: ” nemzeti liberalis – ha lenne ma meg olyan”
KedvelésKedvelés
Hiszen van! Te is, én is… 🙂
KedvelésKedvelés
Nekem 12 évesek magyarázzák el naponta, nekik milyen jogaik vannak és nekem milyen jogaim vannak. A kötelességeimet is ismerik, egészen pontosan. A sajátjaikról még csak nem is hallottak. Ezt hívom én divatliberalizmusnak. Az egyenlő jogok mellé tegyünk egyenlő kötelességeket és azonnal harcos liberális leszek.
KedvelésKedvelés
Szerintem a kötelességek nem függenek úgy össze a jogokkal, ahogy az elkényeztetettekre ezzel rápirítani szokás. Jog joggal függ össze: az övé a tiéddel.
KedvelésKedvelés
Oké, akkor nézzük innen: jogom van elvégezni a munkámat, de ez addig nem megvalósítható, amíg ő nem végzi el a kötelességeit. Az is jó kérdés, hogy ki és miért adta neki a jogait és jót akart-e vele, jót tett -e vele. Tegnapi eset a 12 éves, aki azt rikácsolta az anyjának, aki ( tehetetlenségében, de jó okkal) megpofozta, ” ha még egyszer megütsz, följelentelek.” Kétségem nincs afelől, hogy megteszi.Jól ki lesz segítve a jogaival 16 évesen, 4 osztállyal. Te tartod el, meg én tartom el.És közben téged lop meg, meg engem lop meg. És a sötét utcán nézz a hátad mögé, mert más lehetősége nincs pénzhez jutni. Ez lenne a szép új világ, ami a boldogság felé vezet? Tapsolunk az önsorsrontáshoz, mert egy 12 évesnek joga van elb@szni az életét? Sosem fogok ezzel egyet érteni.
KedvelésKedvelés
Anna, az nem a liberalizmus, hogy nem tud mit kezdeni a gyerekével, hanem egyrészt az, hogy nem tanult meg gyereket nevelni, másrészt meg az, hogy ideje se nagyon van rá – meg hogy esetleg egyedül maradt vele, nem a liberalizmus miatt.
KedvelésKedvelés
Anna, értem a problémát, de nekem nem tetszik ez a megközelítés, mert a jogoknak általános érvényűnek kell lenni, Hogy határozod meg, hogy melyik gyereket jogos, milyen esetben megpofozni, és melyiket nem, és milyen esetben, hogy egyértelmű legyen? Igen, vannak olyan helyzetek, amikor többlet odafigyelést, többlet munkát eredményez az, hogy mindenkinek biztosítva vannak a jogok, de a jogok megvonásából eredő visszaéléseket én előbbre valónak tartom kiküszöbölni. Mert ha létrehozunk hatalmi helyzetben lévő réteget, akiknek többlet jogaik vannak, elkerülhetetlenül meg fog jelenni a visszaélés. Ártatlanokkal szemben. A nagyobb szabadsággal való rendelkezés nagyobb egyéni felelősségérzetet kíván. Ehhez valóban fel kell nőni. De én csak ezt látom járható útnak. Fejlődnünk kell. Nem léphetünk visszafelé a tudatossági létrán, annak semmi értelme.
Nem az használ a magyar nemzetnek, ha zsidók, cigányok, melegek vonalról közelítjük meg a kérdéseket, hanem ha jelenségekre keresünk megoldásokat. Mélyszegénység, megélhetési bűnözés, tudatlanság, iskolázatlanság – ezek azok a kategóriák, amik mentén gondolkodhatunk. Minden jelenség, amit soviniszta fordulatokkal szoktak emlegetni megfogható éltekörülményekből adódó tendenciákkal. A különbség annyi, hogy míg az előbbi célt téveszt, addig az utóbbi hathatós megoldások kidolgozását teszi lehetővé.
KedvelésKedvelés
Ezt én teljesen értem, Szikra és a teámat szürcsölve a fotelben én is így gondolom. A frontvonalon küzdve naponta máshogy áll a dolog. Mi van a megvert szegedi tesi tanárnő jogaival? Elintézzük, mint véletlen vadhajtást? Csakhogy ez mára tendencia. Jogok, agy nélkül. Pénz, munka nélkül. Hírnév, érték nélkül. Sorolhatom. Iszonyú nagy a baj a félreértelmezett jogok miatt.
KedvelésKedvelés
Hát ez az! A FÉLREÉRTELMEZETT jogok. Nem a jogokkal van baj, hanem a félreértelmezéssel. És az a helyzet, hogy én nem csak a fotelomban ülve gondolom ezt. Ugyan nem tanítok nap mint nap háromhás gyerekeket, de a közvetlen baráti körömben is és a családomban is közelről láttam/látok példákat. A rendszer, amiben dolgozni kényszerülnek a tanárok tényleg szar, de ez nem a liberalizmus hibája. És pont az ilyen megregulázhatatlan gyerekek azok akiken a szélsőségesen liberális módszerek nagyon jó eredményeket mutatnak. Persze ezeket a példákat nem a hagyományos oktatási modellben láttam megvalósulni. Sejtem, hogy milyen körülmények között dolgozol minden nap, de nem a liberalizmus miatt ilyen a helyzeted. Magyarországon hol van olyan liberalizmus, ami ilyenné nevelhette a szemtelen 12 éveseket? Szerintem sehol! Vagy akkor definiáljuk már, te mit is értesz ezen a szón? Mi az amit kivonnál az ezeket a gyerekeket érő hatások közül, hogy ne legyenek ilyenek? Milyen jogot vonnál meg tőlük?
KedvelésKedvelés
Jogot nem vonnék meg. A kötelesség szót viszont megtanítanám.Meg azt, hogy nem fenyegetjük azt, aki enni ad. Mer nem. Nem ugatunk azzal, aki meg akar tanítani olvasni. Mer nem. Nem dobjuk ki a kalácsot, mer úgyis ingyen jár. Dolgozni tanítanék. Ha…akkor típusú mondatokkal. Okok és következmények.
KedvelésKedvelés
Ezek mind jók. Csak hát kinek a dolga ez? És tényleg a liberalizmussal függ össze? Szerintem már egész más vizekre eveztünk. Meg eléggé off is itt ez a téma. De megérne még pár misét…
KedvelésKedvelés
Na, hét lényegében én is így értettem. Olyan a divatliberalizmus, mint a divatpdszichologizálás, nem? Dumálunk róla, amiről azt gondoljuk, hogy nekünk jó, azt magyarázzuk, de érteni az egészet egyáltalán nem értjük.
KedvelésKedvelés
Hát erről beszélek éppen. Hogy a rosszul értelmezett fogalom zászlaja alatt mennyi minden elcsesződött.
KedvelésKedvelés
Értem, na! És egyet is értek.
KedvelésKedvelés
Erről az jut eszembe, hogy akik a liberalizmust meg a hagyományokat és a nemzettudatot ellentétbe akarják állítani, azok meg tudják-e mondani, hogy akkor Petőfi (Jókai, stb.) melyik NEM volt: liberális, vagy nemzeti tudatú?
KedvelésKedvelés
Két napja még én írtam, hogy a reformkor politikusai nemzetiek és liberálisok voltak egyszerre. Most a kérdésed után ismét gondolkodtam rajta, tudja a jó franc…
Teoretikusan és a klasszikus liberalizmus szerint biztosan. De mai értelemben aligha. Arra értem, általános választójog, nők jogai, valódi népképviselet még nem voltak akkor.
Pontosan nem tudom megmagyarázni, de a liberális gondolkodás szélesedett azóta. A reformkor nemzetállami gondolkodása tehát igenis állhat ellentétben azzal. Igazából arra nem tudom a választ, van-e a nemzeti érzelműségnek modern válfaja? Talán van, mert én is össze tudom egyeztetni magamban. Vagyunk itt többen is így ahogy látom. Ez már irányzat? 🙂
KedvelésKedvelés
Szerintem van: az, amikor a nemzetet nem más nemzetekkel szemben határozom meg, és nem tekintem a saját nemzetemet különbnek másoknál, amikor nem attól lesz különLEGES, hogy a többiek rosszabbak. És főleg: amikor a nemzetet éppúgy el tudom képzelni változó, alakuló valaminek, mint ahogy az élőlényeket, a fajokat is, tehát nem képzelem azt, hogy a nemzetnek valamilyen (lovasíjász, népviseletes magyarkonyhás, csikósgatyás, csendőrös vagy bármilyen egyéb) állapotát rögzítenem kell ahhoz, hogy megmaradjon a nemzet.
KedvelésKedvelés
Vagyis amikor a nemzettudat nem sovinizmus.
KedvelésKedvelés
Pontosan. Azt is akartam írni, hogy nem csak a liberalizmust, hanem a nemzettudatot is pont ugyanúgy járatták le. Meg pl. a kereszténységet. Bármit. De mondjuk a nemzettudat, a modern értelemben vett nemzet fogalom és a liberalizmus fogalma kb. egyidősek, egyik sem túl öreg, ha úgy vesszük – úgy a “nagy” francia forradalom körül alakult ki mindkettő.
KedvelésKedvelés
Minél jobban érted a sajátod, annál jobban tiszteled másét. Szerintem önismeret és liberális gondolkodás egymás nélkül nem létezik.
KedvelésKedvelés
Woody egyszer valami olyasmit mondott, hogy csak azért maradunk életben, mert gyávák vagyunk meghalni. Mert tényleg. Mi értelme van az életnek? Az, hogy jól érezzük magunkat benne? És ha én jól érzem magam, akkor máris minden rendben? Akkor nem számít, mi van Irakban, vagy épp itt az utcán? Nem számít, hogy a hallgatás már olyan természetes eleme lett a beszédnek, mint a hazugság? Ha valaki híres vet véget az életének, akkor roppant megértőek vagyunk. Akkor nincsenek kérdések, mert ő biztosan tudta mit csinál. Itt van Borbély Szilárd, vagy Robin Williams. Ez utóbbi igazán sokat tudhatott a témáról, hiszen a Csodás álmok jönnek c filmben az öngyilkos felesége után még a pokolba is elment a mennyből, hogy együtt legyen vele. Nekem néha az az érzésem, leginkább azért tabu téma ez az egész, mert ha elismerjük, hogy az élet az valami, ami nem kötelező, akkor megrettent a lehetőség, hogy talán mi is dönthetnénk róla másképp. Amíg kötelező élni, addig nincs valódi felelősség az életben maradásért. Addig elég csak nem meghalni.
KedvelésKedvelés
Az élet szerintem sem egy ‘szent’ dolog. De persze lehet hogy csak kiábrándult, fásult és cinikus vagyok 🙂 A körforgás már inkább. És a szentséget is olyan értelemben értem, hogy megváltozhatatlan, állandó és egységes. Semmiképpen sem az érinthetetlenségre vagy nagyságra célzok.
Viszont épp ezért, vagy ennek ellenére tetszik a gondolat, hogy dönthetünk felőle.
KedvelésKedvelés
Az, hogy Irakban mi van, nem nagyon múlik azon, hogy jól érzem-e magam, élek-e vagy meghalok. Mondjuk ha élek, akkor bármi keveset is, de tudok tenni, ha meghaltam, biztos nem, de aligha tudom érdemben befolyásolni a dolgokat. Tehát igen, az, hogy az életnek van-e értelme, elsősorban azon múlik, hogy én jól érzem-e benne magam, illetve hogy szeretteim, barátaim, esetleg a tág környezetem jóllétéhez hozzájárulok-e.
KedvelésKedvelés
Az élet rohadtul öncélú dolog ám első olvasatban, mert szerintem alapvetően azért élünk, hogy éljünk. Azután szerintem azért élünk, hogy szeressünk és azért, hogy jól érezzük magunkat.
Szomorúságra mindig lehet okot találni. És ez most nem a bezzegafrikábanéheznek mifaszbajodvan megközelítés, nem ám! Mert az a baj, amit annak érzel. Ezt éppen Irakkal kapcsolatban mondom. ’44 óta Európában nincs háború. De a világban folyamatosan van valahol. Nem, én attól nem érzem magam rosszul, hogy Irakban mi van, ettől még lehetek boldog itt, akkor is ha sajnálom őket. Meg az Észak-Kóreában éhezőket is és a Sierra Leonei gyémántbányászokat is. (nem is veszek gyémántot) 20 éves sincs, amikor a szomszédban folyt a népirtás. Most Ukrajnában lőnek. Igaz 1800 km-re innen, de akkor is. Egyszer ideér újra, na arra majd mondok valamit akkor.
Nem vitatom el senkitől, hogy boldogtalan legyen ezektől a dolgoktól. De én nem vagyok.
KedvelésKedvelés
15 évesen akartam először meghalni. és azóta sokszor.
Nem tudom, hogy valaha is komolyan gondoltam-e. A legközelebb talán akkor voltam hozzá, amikor vagy egy órán át a Margit Szigetre bevezető híd korlátján hajoltam kifelé, egészen teátrálisan. Akkor tisztán emlékszem, hogy arra vártam, hogy valaki megáll, és megkérdezi mi bajom. Aztán meguntam és hazamentem.
20 évesen megírtam a saját gyászjelentésemet. A munkatárs, aki látta, jót röhögött rajta.
És aztán jóval később, kisbabástul, vészesen közel a metró peronján a lyukhoz, valaki úgyis idejön majd, legalább a babát kiveszi a kezemből. Nem jött senki, bár volt aki szólt, hogy jön a metró. Én meg arrébb léptem.
Valahányszor elképzeltem, hogy meghalok, mindig az volt a legerősebb mozi, hogy a hozzátartozóim, barátaim hogyan reagálják le a halálhíremet, mit csinálnak a temetésemen? Ki jön el? Ki fog a legjobban sírni? Sírnak majd olyanok is, akik csak legyintettek rám? Akik bántottak? Akik átnéztek rajtam? Akik nem látták a jelzéseim? Akik nevetségessé tettek? Akik el akarták jelentékteleníteni a bánatom? Akik azt mondták, nincs miért sírnom?
Igen, ez önzőség. Sőt, közönséges szadizmus. Meg bosszú. A meg nem hallott segélykiáltásokért.
Legalábbis nekem. Mert amúgy mindenkinek más és más.
És valóban senkinek nincs joga okoskodni.
“Majd nem marad
belőlem más, csak a hangom.
Majd keresel még, mind
a szobákban,
a lépcsőn, hosszú
folyosókon, kertekben,
keresel a pince mélyén,
lépcső alatt keresel majd.
Majd keresel még.
S mindenütt csak a hangom
hallod, magas, monoton
éneklő hangom. Mindenütt rád lel,
mindenütt téged nyugtalanít majd, mind
a szobákban, a lépcsőn, hosszú
folyosókon, kertekben, pince
mélyén, lépcső alatt. Majd
keresel még. Majd
nem marad más, csak a hangom.”
Kuno Raeber (Tandori Dezső fordítása)
KedvelésKedvelés
Ha tücsök leszek, fekete tücsök,
majd megállj, még visszahívnál –
Nem lesz aki ágyba küldjön
és az orrod megtörölje,
mászkálhatsz a kerítésen,
pottyanhatsz a csúnya földre.
Jó lesz, jó,neked is, nekem is jó…
Lesz akkora házam, mint a makk-héj,
meg se mutatom neked,
holdfényt fonok békarokkán,mák-olvasót pergetek.
Jó lesz, jó,neked is, nekem is jó…
Majd kérnél tőlem süteményt, de
nem ülök a pamlagon:
nedves fű
közt lakom,
harmatgyöngy
ablakom,
majd megállj, még visszahívnál –
KedvelésKedvelés
.
KedvelésKedvelés
Én tizenévesként nagyon sokszor szerettem volna meghalni. Elalvás előtt mindig azért imádkoztam, hogy ne ébredjek fel – azt hittem, hogy ez normális és mások is így vannak vele. Szerintem a családban senki sem tudta, még csak nem is sejtette, hogy mennyire elkeseredett és magányos vagyok, hiszen azon túl, hogy lúzer és ronda voltam, nem volt velem semmi baj, jól tanultam, nem jártam el, nem fiúztam, nem ittam. A gimiben osztályfőnöki órán egyszer volt egy beszélgetés, a jövőről meg a gyermekvállalásról, ahol az egyik fiú osztálytársam arról tartott előadást, hogy ő miért szeretne gyereket, én pedig arról, hogy miért nem.
Az ofő utána szülőin beszélt külön az anyámmal, mert aggódott, hogy ennyire nincs hitem és jövőképem, illetve, ami van, az ennyire sötét, és nem értette, miért van az, hogy ilyen komor, depresszív gondolatok foglalkoztatnak. Értekezlet után anyám elővett, és a maga módján szinte számon kérte, hogy hogyan merem én magam szarul érezni és erről ő miért nem tud. A válaszommal semmit nem tudott kezdeni, nem is forszírozta tovább a dolgot.
Nem sokkal utána szüreteltünk és mesélte egyik rokonunk, hogy pár faluval odébb egy 17 éves fiú a vonat elé ugrott – pedig vele sem volt semmi baj, és senki nem értette, miért tette. Emlékszem, hogy csendesen dolgoztam, nem szóltam egy szót sem, és végig az járt a fejemben, hogy basszátok meg, ha én tenném ugyanezt, akkor se értenétek semmit, holott itt haldoklom szinte a szemetek előtt. Sajnáltam akkor, hogy felénk a vonat sem jár, és hogy kútba ugrani gyáva vagyok.
KedvelésKedvelés
borderline: pontosan, de tényleg pontosan ugyanezek a kérdések fogalmazódtak meg bennem, amikor elképzeltem, hogy meghalok. meg még ezek: megbánják-e majd, hogy nem szerettek eléggé? hogy nem kértek bocsánatot? írjak búcsúlevelet? írjam le benne, hogy kik miatt éreztem magam egy senkinek? vádolhatom őket?
KedvelésKedvelés
Szerintem nem bánják meg. Valami önfelmentő válasz mindig kéznél van. Aki szenved ezt szeretné hinni. Aki meg jól érzi magát, az valami hasonlót mondd: “fura ember volt a Pista, olyan magának való. Nem érti senki mi történhetett…”
KedvelésKedvelés
Vagy az életem részének másik meghatározó szereplőjét hibáztatták volna.
KedvelésKedvelés
borderline, arita
Ismerem ezt az állapotot. Néha az út szélén álldogáltam, várva, hogy mikor jön egy autó. Úgy képzeltem, az gyors és viszonylag fájdalommentes halál.
Mások átmentek a zebrán, és szólongattak, hogy mehetek, nem jön semmi!
Ott volt a válasz a nyelvemen, hogy de hiszen én arra várok, hogy jöjjön valami.
Aztán jött egy fehér wartburg, akkoriban nagyon sok ilyen szaladgált az utakon. Arra gondoltam, anyám milyen gyakran fog majd ilyen fehér wartburgot látni. Megsajnáltam őt emiatt és hazamentem.
Persze, gyáva is voltam, biztosan. De elképesztő végiggondolni, hogy mennyi korombeli álldogálhatott így akkor az út szélén, a hűtő előtt (ott tartottuk a gyógyszereket), ablak mellett. Meg mennyi álldogálhat most. Szomorú.
KedvelésKedvelés
Igen, most is ott állnak sokan. Vagy olvassák ezt a blogot, és dühöngenek, hogy mi sem akarunk segíteni nekik, csak elmélkedünk itt jobbra-balra…
Legalább hívjatok fel egy telefonszámot!
KedvelésKedvelés
(első idézetem: Ghymes, második: Weöres)
KedvelésKedvelés
Kollégista koromban az egyik lány öngyilkossági kísérletet tett. Én fedeztem fel kiütve, bevett egy csomó gyógyszert. A baráti körünkhöz tartozott, tudtuk, hogy otthon zűrös dolgok vannak. Csak azt nem, ennyire. Rajtam kívül senki se vette komolyan a gyanút, bevett valamit és azért nem tudjuk felébreszteni. Aztán találtunk egy félbeszakadt búcsúlevelet, a vége a gyógyszer miatt elfolyt. Időben hívtunk mentőt, és azt is csak utólag tudtuk meg, olyan szert vett be és olyan mennyiségben, amitől nem halt volna meg. De az eset jelzésértéke megvolt.
KedvelésKedvelés
“…olyan szert vett be és olyan mennyiségben, amitől nem halt volna meg.”
Kérdés persze, hogy ő ezt tudta-e?
KedvelésKedvelés
Ezen az oldalon minden nap olyan témákat tárgyaltok ki,amiben személyesen érintett vagyok?
Tegnap a válás, ma ez….
Tegnap este tudtam meg, hogy a volt főnököm öngyilkos lett…
Azóta folyamatosan azon rágódom:miért tette.
Gazdag frissnyugdíjas, akinek rendes gyereke, unokája van…
Egyedül élt, reggeltől-estig azt csinálhatott volna,amihez kedve van.Nem volt kedve semmihez….de ki tudja,mi járt a fejében?
Harmadszori próbálkozásra sikerült. Nagyon sajnálom.
Többszörösen is érintett vagyok,mert családon belül is volt, aki ezt tette.
Rengeteget gondolkodtam azon,hogy mit kellett volna tennem,hogy ez ne következzen be.
Rá kellett jönnöm,hogy törődhettem volna vele többet,igen,voltak jelek,de változtatni az életén nem tudtam , csak akkor,ha ő is akarja. Felnőtt embereknek nem parancsolhatunk.
KedvelésKedvelés
Nem parancsolhatunk, de valamit csak kéne tenni..én egyszer összetrombitáltam egy nagycsaládot, több generációt, hogy egyikünk bajban van, segítsünk: Annyit értem el, hogy mindenki kikérte magának, hogy lehúztam a szőnyeget a szarkupacról.Az illető szépen, illedelmesen meg is halt nem sokkal később, mindenki fölsóhajtott, akkor ez milyen megnyugtatóan elrendeződött. Elmúlt néhány év, ma már tudják, hogy a halottat nem akkor temetjük el, amikor a koporsót.
KedvelésKedvelés
A tabuk óriási, negatív szerepe már megint. 😦
KedvelésKedvelés
Igazad van,tenni kell….de mit,ha a családon belüli konfliktusok miatt történik meg a baj? Régen szégyennek számított a válás.Volt,aki el sem tudta képzelni,hogy ez is egy lehetséges megoldás.Szóval, nehéz a más fejével gondolkodni.
KedvelésKedvelés
Szerintem egy dolog fontos: ha próbáltál akármilyen keveset is segíteni, ha a rossz életéért, ami miatt öngyilkos lett, nem terhel felelősség, akkor az öngyilkosságért magáért sincs semmi okod magadra venni a felelősséget. Hordják azok, akik tehetnek róla.
Nem, tényleg nem gondolkodtatsz az ő fejével, nem lehetsz felelős a tetteiért sem.
KedvelésKedvelés
Tökéletesen igazad van. 🙂
KedvelésKedvelés
szerintem fontos ez ide
http://www.hir24.hu/belfold/2014/10/01/amikor-a-gyerekvero-nem-bunos/
KedvelésKedvelés
Kár, hogy a szüleim éretlenek és elfoglaltak voltak a gyerekneveléshez. Pechemre én voltam a csodabogár a fészekaljukban, akinek mozgástérre lett volna szüksége és nem egy rakás izgága, vad kölyökre, akik közé berakták, hogy mostantól iskolába jársz. Természetesen a vad kölykök egyből kiszúrták, hogy csendes és merengő vagyok, nem illek közéjük. Nyolc évig baszogattak. Könnyen lehet, hogy egy másik, kisebb létszámú, nyugisabb, egy évvel fiatalabb osztályban vígan el lettem volna. De nem. Mindenki kibírja a szart, nekem is ki kellett bírnom. Oké, hogy cserébe önpusztító körözésbe kezdett bennem az elfojtott agresszió, ami időnként öngyilkosság gondolatában is megjelenik, de sosem próbáltam meg. Alapvetően most is csendes, nyugis, merengő ember vagyok, de hamar felfortyanok és rossz véleményem van a fajunkról. Azt se bánnám, ha kihalna. Egyetlen tévedése volt a természetnek, és az az ember.
KedvelésKedvelés
Nagyon sajnalom. Meg is ertem. Nekem is volt olyan baratnoi korom alsoban, amiben harmunk kozul egyet mindig kikozositett a fokolompos. Megadta az elet, hogy felnottkent szakitsam meg vele a “baratsagot”, amikor mar – hirtelen kilepve tobb elmyomo strukturabol – elesen lattam a jellemet, es a nagyon egyenlotlen utanfuto-szereposztast. De gyerekkoromban az anyam csak annyit mondott a panaszomra, hogy ilyen az elet. Es egy idoben voltam zaklato en is, sajnos. Es nem, nem ertem, miert nem figyel a tanar, miert leteznek ugy gyerekkozossegek az iskolaban meg most is, hogy ezt a legalapvetobb jellemzot nem veszik sem figyelembe, sem kezelesbe. Ez nem a gyerekek belugye. Ugyanugy, mint ahogy testverek kozott sem az. Szerintem magaert kiallni is foleg akkor tanul meg a gyerek, ha felnott mintat kap arrol, hogyan kell a kisebbet hatekonyan megvedeni: hogy igenis meg kell vedeni, aktivan, hatarozottan es kemenyen.
KedvelésKedvelés
Hogy tanulna meg kiállni magáért, ha akkor, amikor kiáll – a gyerek számára az, ha a túlerő ellen tekintélyszemélyhez fordul, igenis kiállás magáért, hát mit csináljon, veresse meg magát? – még le is szúrják?
KedvelésKedvelés
Nem, magaert valo kiallas alatt sima visszaszolasra gondoltam, ameddig az hatasos. A cikkben is irjak, es nagyon jonak tartom, h legyen egy bevetheto mondat ilyen esetekre, amikor a gyerekek “kostolgatjak” egymast, bantoan beszologatnak, csofolnak, minositenek (“ez nem igaz, csak te gondolod”, v valami ilyesmi).Ttermeszetesen a komoly ugyekben a tanarnak, szulonek kell ott lenni. Kell, kotelezo, muszaj.
KedvelésKedvelés
Aha. Kicsit félreértettem, de a lényeg akkor is marad: csak úgy tud kiállni magáért, ha otthon megteheti, támogatják ebben, nem? Pl. ha otthon kussolni kell, mert a szüleidet tiszteld, minden körülmények között, akkor hogy higgye el, hogy az iskolában szabad visszaszólni?
KedvelésKedvelés
es emellett meg az is, hogy otthon a szulok egymast tisztelik-e, mert ha papuka pl. gyarmatositotta anyukat (vagy forditva, dehat tudjuk a nok valodi helyet a vilagban, ugye), akkor azt bizony a gyerek is atveszi (vagy mint elkoveto, vagy mint aldozat).
KedvelésKedvelés
Ja, az meg a másik. Ha gyarmatosítás van, akkor (leginkább a fiúgyerek esetében) könnyen lehet, hogy éppen nem bántalmazott, hanem bántalmazó lesz. De a lényeg, hogy maga a bántalmazás, kihasználás természetes lesz a számára.
KedvelésKedvelés
Az a baj, hogy az oktatási rendszerben a legutolsó tényező a gyerek. Minden más fontosabb – a statisztika, a dokumentáció, felsőbb szinten a hatalmi érdekek, az anyagiak – a gyerek meg valahol a sor legvégén kullog és senki sem ér rá eleget foglalkozni vele. A szülő túl sokat dolgozik, jó, ha este fél órára találkozik a gyerekével, a tanár túlterhelt, főleg, mert sok helyen még most is 35-40 fős osztályok vannak… Holott a legtöbb pedagógus sokkal szívesebben foglalkozna jóval többet a kölkökkel, a tényleges oktató-nevelő munkával, ha nem lenne ezer millió dolog, amit még intézni kell… Amúgy szerintem iskola és tanárfüggő, hogy hol mit tekintenek a gyerekek belügyének. Most azt látom, hogy egy kisebb intézményben, ahol mindenki ismer mindenkit, sokkal többet lehet ilyen dolgokkal foglalkozni, sokkal jobban meg lehet ismerni a diákokat, a belső viszonyaikat.
KedvelésKedvelés
A napokban gondolkodtam erősen el azon, hogy felmondok, és iskolának soha a közelébe nem megyek. Az adminisztráció (bárki meg tudná csinálni, aki tud írni-olvasni), a sok felesleges szervezés (hogy legyen technika és anyag az órára), az alapvető információáramlás 19. századi tempója, és a nyomasztó, iskolát szétrohasztó vezetőség miatt. Mert nem marad időm órára készülni, szünetben a gyerekkel beszélgetni, olyat szervezni, aminek értelme is van. Favágás ez így, munkamegosztás nélkül, a terhek megnövelése mellett.
KedvelésKedvelés
Én ezért is mondtam fel…
KedvelésKedvelés
Nem tudom, hány éves vagy Kuvik, de az én időmben is ugyanez volt a helyzet. Engem rendszeresen bántalmaztak lelkileg és fizikailag is az osztálytársaim, és én ezt többször is jeleztem a tanároknak és az anyámnak is, mégsem történt soha semmi a sokadik elszakadt nadrág vagy összetört szemüveg után sem – illetve annyi, hogy jól lecsesztek, esetleg még otthon is elvertek. De mások, akik hozzám hasonló helyzetben voltak, is így jártak – szülő és tanár egyhangúlag feltételezte, hogy az a hibás, akit bántanak. Az a szülő, aki véletlenül nem ment bele ebbe, és “kiverte a balhét” rossz fejnek és hisztisnek volt kikiáltva.
Szerencsére ma már sokat változott a helyzet – úgy látom, hogy ma már sokkal inkább hajlandó hinni a szülő a gyereknek és bizony elviszik az iskolából, ha nem érzi jól magát, vagy nem tud beilleszkedni.
KedvelésKedvelés
Nekem ez alap. Mármint hogy nem érdekel milyen tanulmányokat folytat a gyerek a nagyszerű iskolában, ha cseszegetik, nem hagyom szó nélkül, ha pedig visszapattan a tanárokról a labda, elviszem az iskolából. Igaz, még kicsi a fiam, 3 éves, egy hónapja jár oviban, de már most többet kérdezgettem az óvónőt a gyerek lelkiállapotáról, mint más szülő egész évben fogja. 🙂 Persze lehet, hogy én is letúlzom egy kicsit. Meg mondjuk az is rossz, hogy az apja nem partner ebben, szerinte ezzel csak ártok a gyereknek, mert “szocializálódnia” kell. Persze, az fontos. Hogy olyan egészséges lelkű, önbizalommal teli sikeres felnőtt legyen, mint én. 😦
KedvelésKedvelés
Egyébként ilyen szempontból örülök, hogy “alacsonyabb társadalmi elismertségű” napközis munkát végzek iskolákban, mert ebben az időben lehet jobban odafigyelni az ilyesmire a gyerekeknél. Én mindig “meg akarom menteni” a magányos gyerekeket, de nem mindig sikerül. Ráadásul nem egy mondja, hogy az osztályfőnöke annyit válaszolt a gondjaira, hogy nem az ő feladata barátot taláni neki. Na, az ilyen tanárnak azért nagyon beszólnék! Elmagyaráznám neki, hogy mennyivel fontosabb a gyerek lelkét megvédeni, mint a tananyagot leadni. De nem szólhatok be, mert lószar papírom sincs hozzá képest. 😦
KedvelésKedvelés
Most olvastam egy cikket az iskolai zaklatásokról. Egy könyvet reklámozott egyébként a cikk, amelyet ajánlanak szülőknek és pedagógusoknak. Hogyan lehet kezelni az ilyen helyzeteket. Fontos benne, hogy azt írja, az iskolában vagy eltávolítják a zaklatókat, vagy elkenik a bántalmazást, amivel az agresszorokat erősítik. Az áldozat gyakran válik “árulkodóvá”, ami teljesen téves képzeteket gerjeszt benne saját helyzetéról. Egyre inkább elszeparálódik és magára marad.
Ezt én is látom. Amit én látok még, hogy megoldás lehet a beszélni, beszélni, beszélni. Beszéltetni az agresszort is, tanítani a gyerekeket az érzéseik verbális kifejezésére, az áldozatokat pedig mindig, minden körülmények között megvédeni. Az agresszornak éreznie kell, hogy a felnőtt nem hagy rést sem testszégyenítés, sem butaságon gúnyolódás, sem lökdösődés, sem hajhúzás- egyszerűen semmi nem fér bele. Ez a hozzáállás a gyerekeknél látványos gyorsasággal hat (az én csoportomban legalábbis). Hat a pozitív diszkrimináció. Én hiszek ebben. A gyengét jobban szeretni. Gyenge és frusztrált az agresszor is, hiszen nincsenek eszközei az érzései kifejezésére. Ha csak megcsillan benne a jóság, duplán kell kiemelni és méltányolni, mint azt, akiből ez természetesen árad. Ez erősíti benne, hogy érdemes ebbe energiát tennie.
A magányosnak nem tudsz barátot keresni, ez igaz, de teret lehet adni, hogy megmutassa, és biztonságban érezze magát. Akkor tud majd barátot találni.
Ez viszont iszonyatos idő- és energia, és látszólag nem feladata az iskolának. Ez nem mérhető és nem elismert kompetencia. Nincs osztályzat empátiából, emberségből. Azt pedig nem veszi figyelembe a tanterv, hogy az ilyenféle tudásba fektetett munka az iskolai teljesítményt is növeli, s hosszútávon a tanulási kedvet, a motiváltságot, a szellem nyitottságát tartja életben.
KedvelésKedvelés
Kicsit fura az összefüggés a mondanivalóddal, csak én már tovább gondoltam. Az ilyen magányos gyerekek gyakran azért magányosak, mert szeparálódnak a bántalmazás különféle formái miatt. Félnek a megszégyenüléstől, bántástól, ezért nehezen kapcsolódnak, bizalmatlanok vagy félénkek.
KedvelésKedvelés
Mi a kiscsoport utan valtottunk ovit, mert a gyerek panaszkodott, es a panaszait hitelesse tettek az otthon eloadott ovis szerepjatekai. Utolag megtudtuk, tiz gyerek valtott ovit kiscsop. utan ugy, hogy a szulok egyaltalan nem beszeltek ossze, sem a problemakrol elotte. Ahova atkerult, ott egy ilyen ovono fogadta: harom het utan kerdeztem ra, hogy mennek a dolgok. Ovino szerint a fiam szemtelen volt (tenyleg tud az lenni, alairom), es nem illeszkedett be. Nem verekedett, nem vertek, nem rosszalkodott, nem akadalyozta a munkat, nem volt izgaga, csak nem tudott harom het utan baratokat szerezni es beilleszkedni az uj kozegbe (megjegyzem, az ovono is abban az evben kerult oda). Csak negativ hozzaszolasa volt a kerdeshez. Azt mondta a negyeves gyerekre, irassam be sportolni, majd az megneveli, ismeri o az ilyeneket. Mondtam neki, h nem akar menni. Mire o, h azt nem a gyerek donti el. Na, en olykor pofazos vagyok, ott bizony jonak lattam kifejteni, mit gondolok a pedagogiai kepessegeirol egy negyeves, iskolat valtott, kisteso-traumaban levo gyerek eseten. Udvariasan, de hatarozottan. Lehet, hogy tevedek, de nem bantam azt sem, h a fiam mindekozben korulottunk olalkodik es fulel. Ev vegen ennek az ovononek, aki, ahogy ev kozben kiderult, a jomodu csaladok gyerekeit szerette, nem adtunk viragot. Nem volt hipokrita nyalas, a fiammal megbeszeltuk a helyzetet, es azt is, hogy ezt az ovonot miert nem szeretjuk es miert nem tartjuk jo pedagogusnak. A kovetkezo ovono mar kifejezetten szerette a fiamat, es viszont: meg a szulinapjara is meghivta. Megis, van bennem bizonytalansag, h ilyenkor mit es hogyan jo tenni, foleg ennyire kicsi es erzekeny gyerek eseten.
KedvelésKedvelés
Madar, nagyon szepen irtal. Jo, hogy vagy.
KedvelésKedvelés
Küzdök, mint az állat. Naponta. Megfékezem az agresszort, de a bántalmazott is az ordibálást, rossz légkört szenvedi. Az összes jog védi az agresszort ( lásd a legfrissebb szegedi eset), eszközöm nincs. Igen, tudom, mit jelent a motiválás.Igen, nem működik. Drog, cigi, pia, csavargás. 13 év nyomorúság. Ezt kellene ellensúlyoznom a Kiskakas gyémántfélkrajcárjával.Lehetetlen. ” Maga velem úgyse csinálhat semmit.” És tényleg. Ha egy fülest kioszthatnék, nem kerülne börtönbe 2 éven belül. De ott fog kikötni. Mert elképzelése , fogalma, halvány emléke sincs törvényről ,szabályról, korlátról. Feljelenti a saját anyját , ha az nyakon veri. Beszélgessek vele? A csendes, halk bántalmazottal szeretnék beszélgetni. Neki is jár a különleges figyelem. Ha ez a szerencsétlen hagyna rá időt. De azt is elveszi tőle.
KedvelésKedvelés
szilfa: Még azon sem múlhat, hogy szereti- e a gyereket a pedagógus. Valójában nekünk nem dolgunk szeretni őket, viszont dolgunk, hogy a lehető legtöbbet tegyük a biztonságukért és a fejlődésükért. Ha szubjektíven döntök arról, kivel hogyan bánok, az diszkrimináció. Egyszerűen a pedagógusnak látnia kell a gyereket (úgy értem, a személyiségét) és segítenie őt még akkor is, ha nem szereti. Akkor nem állhat elő az, ami veletek történt,. hogy az óvónő személyes beállítódásán, szimpátiáján, ergo a vak szerencsén (vagy szerencsétlenségen) múljék a gyerek helyzete.
KedvelésKedvelés
Anna: Hasonló körülmények között dolgozunk. Ismerem az érzéseid.
KedvelésKedvelés
A papírok meg a billogozás.
Sok “papíros” hatökörrel volt dolgom az elmúlt pár évben, pedig komoly “papírjaik” vannak, meg rohadt analitikusak és okosak.
Csak a lélek halt meg. Gyakran gondolkozom azon, hogy ha nem vagyok cápa, akkor csak mellékvágányos pancser lehetek? Hogy is van ez? Állatkert öltönyökben meg kosztümökben?
KedvelésKedvelés
“Egy igazi öngyilkosság az megfontolt, fegyelmezett bizonyosság. Az emberek hajlamosak kijelenteni, hogy az öngyilkosság gyáva tett, de ez távolabb nem is állhatna az igazságtól. Az öngyilkossághoz mérhetetlen bátorság kell.”- Felhőatlasz
KedvelésKedvelés
Aki ezt írta, na annak kellene hozzászólni ehhez a témához.
KedvelésKedvelés
David Mitchell.
Én magam akkor forgattam ezt a mondatot magamban, amikor már hetek- hónapok óta adtam a jelzéseket, hogy milyen borzalmasan szarul vagyok. Eleinte csak olyan nem tolakodó módon (hogy ne zavarjam őket túlságosan), aztán mikor nem hallották, akkor ráerősítettem, de akkor meg hisztis lettem leginkább, vagy hallgathattam, hogy az mind semmi, ami velem van, de az a másik is mennyire nincs jól. Vagy felajánlottak egy nagy ivást, miszerint az jó a depresszió ellen, vagy meghívást kaptam valami ezos önsegélyező csoportba. Egyszerűen nem hallották, hogy szenvedek, vagy nem akarták komolyan venni, azt hitték, ha elbagatellizálják, akkor én is rájövök, hogy valójában nincs nagy baj. Minél inkább magam maradtam, annál inkább fontolgattam, hogy kellene valami nagyon ütős borzalom, hogy végre komolyan vegyék, meghallják, hogy bajban vagyok. Innen nem volt nehéz eljutni oda, hogy az ember a gyógyszerek címkéit nézegesse. És igen nagy önismeret kell ahhoz, hogy meg tudja különböztetni a halálvágyat a meg nem értettségtől.
Azt akarnám ezzel mondani, hogy igen, én is azt gondolom, az öngyilkosok egy része egy mély veremből kiabál a süket tömegnek (mint a rémálomban, mikor hang nélkül sikoltasz segítségért), és talán végül azért szánja el magát, mert ebbe a magára hagyottságba fárad bele.
KedvelésKedvelés
Ugyanígy látom.
Én is így éltem meg.
KedvelésKedvelés
Nagyon nehez tudni, hogy mit kell tenni. Azert is, mert az ekkora bajban levo ember sokszor elzarkozik, mas tudatallapotban van, beszukul, nem kommunikal, nem hagy magan segiteni. Sokkal erzekenyebb, mint az atlag, ezert ami szamara legyozhetetlen banat, azt a kornyezet, pusztan az eset objektiv sulyat tekintve, bagatellizalja. Vagy megijed tole, latva a szakadekot, ahova nem er le a kotele. Voltam ilyen helyzetben, hogy egy elzarkozo emberen lattam a bajt, es baromira megijedtem elso korben, utana riasztottam a kornyezetet – szuleit, volt pasijat -, es igy egyutt (o semmit nem tudott errol az osszefogasrol) szerveztunk neki pszichiatert, ahova ellentmondast nem turve elvittuk. Sulyos depressziot allapitottak meg nala. De o hagyta magat elvinni vegul, pedig az elso szakaszban ment a begubozo lerazas. Nem mindenki hagyja, es nem mindenkiert fognak ossze. En talan azert ismertem fel nala, mert volt elozmenyem, amikor mason nem sikerult segiteni. De nagyon rossz erzes volt, nem szivesen gondolok arra, milyen felelmeket es onvedelmi elutasitast is ebresztett bennem ez a helyzet. Az ilyen helyzetben levo ember olyan teruletekre megy, amelyek ott vannak mindenkiben, csak mi ilyen-olyan strategiakkal tudjuk uralni a vonzasat. De amikor ezt latjuk, muszaj nekunk is bemennunk oda, ha segiteni akarunk az illeton. Es ez veszelyes. Sokan tenyleg vakok a szomorusagnak erre a fokara, sokan csak felnek vagy tehetetlenek.
KedvelésKedvelés
No, a magam részéről biztos elzárkóznék, ha a hátam mögött szerveződnének, erőszakoskodnának és orvoshoz kényszerítenének. Ez kiskorúsítás és rendkívül megalázó, főképpen egy ilyen kiélezett, szenzitív helyzetben. Aki depressziós, az nem hülye. nem az a figyelem, hogy a háta mögött a feje fölött rendezkednek. Egészen másképp muzsikál, ha beszélnek vele és a döntést végül ő hozza meg arról, hogy milyen segítséget szeretne. A segítségnek ezt a módját én árulásnak tekinteném.
KedvelésKedvelés
“A segítségnek ezt a módját én árulásnak tekinteném.”
Én is!
KedvelésKedvelés
Mondod ezt egeszseges szellemmel. Nekem pontosan ezt a felelosseget kellett merlegelnem, es rengeteget gondolkoztam rajta: megtehetem-e, kivehetem-e a kezebol az iranyitast, ki vagyok en, hogy a sajat akaratomat az ove fole helyezzem, es mit implikal ez a jovore nezve. Hidd el, ez volt a fo kerdesem. Innen, neked ezt talan nagyon nehez megitelni. Ott allsz egyedul azzal a felismeressel, hogy a masik, aki nagyon-nagyon kozel all hozzad, akit csecsemo korodtol ismersz, ekkora bajba kerult, es te nem tudsz neki segiteni, mert ide mar szakember kell; Azonnal. Egyedul elt akkoriban, en dolgoztam. Attol feltem, barmikor ongyilkos lehet, egyedul hagyom ot percre es meghal, mert en vacillaltam es a sajat jogosultsagaimon ragodtam eppen a kelletenel ot perccel hosszabban. Ezt milyen lenne viselni?? Miert itelkezel csipobol? Ne haragudj, de ez egy nagyon banto, itelkezo, beleerezni nem is probalo hsz volt a reszedrol. Foleg, ha azt is leirtam, hogy vesztettem mar el valakit ongyilkossag miatt. Nincs kedvem reszletezni, kit es hogyan, de a te megitelesedbol igy nem kerek, koszonom. Akkor cselekedtem, igy cselekedtem: nem halt meg, azota eltelt 15 ev, csaladja van, dolgozik es eli az eletet. Sajnalom, hogy te ebbol csak ennyit ertettel meg, es remelem, nem kerulsz soha olyan helyzetbe, amikor neked kell ezt a felelosseget szemelyesen magadra venned. En megtettem, tudatosan. Nem banom. Mondhatta volna igy is, hogy nem megy orvoshoz. Nem tette. Onkent jott, mi csak kisertuk. Vele voltunk, amenyire ebben a helyzetben egy kivulallo vele tud lenni.
KedvelésKedvelés
Igen, azóta is töprengek ezen. Lehet, hogy igazad van. Nem voltam még olyan helyzetben, hogy nekem kellett volna mérlegelni egy másik ember ennyire rémisztő állapotát. Én csak emezt az oldalt ismerem, és ezt sem abból a mélységből. Végül lehet, ugyanazt tettem volna, mint te. Ne haragudj. Szerintem elhamarkodottan reagáltam.
KedvelésKedvelés
Nem haragszom, tudom, hogy nem akarsz rosszat, es az is egyertelmu volt szamomra a reakciodbol, hogy szerencsere nem tudhatod, nem eltel at hasonlot. Kivulrol, intellektualisan, jogok menten megitelve egeszen mas egy helyzet, mint amikor egy eros szeretetkapcsolatban erzed, hogy meddig mehetsz el, sot: meddig kell elmenned a masikkal szemben, vagy mennyire surgeto az eset. A kornyezetet figyelmeztetni tobb okbol is erdemes: egyreszt figyeljenek, vigyazzanak fokozottan, ne erkezzen a reszukrol akar valami bagatell ugybol kifolyolag az utolso csepp. Masreszt szeretik az illetot ok is, jogukban all megtudni egy ilyen informaciot, nem hallgathatom el eloluk, foleg, ha mindannyian jol ismerjuk egymast. Harmadreszt tobben okosabbak vagyunk. Lehet szo peldaul csaladi kortortenetrol is, az sem mindegy a gyogyulashoz. Hangsulyozom, tobb evtizedes csaladi ismeretsegrol volt szo. Azert ertesitettem eppen ezeket az embereket, mert tudtam, hogy mi szeretjuk ot a legjobban, es azt is pontosan tudtam, hogy mennyire. Mindenesetre abban egyetertunk, hogy a helyzet lenyege ez a masik folotti atmeneti dominancia, csak en mar megeltem, hogy neha at kell lepni ezt a moralis hatart. De nagyon nagy ara van am ennek. En peldaul szerintem nem voltam elegge erett es bolcs ahhoz, hogy ne nehezteljek ra azert, mert ebbe a szerepbe kenyszerultem vele szemben. De ez mar egy masik sztori.
KedvelésKedvelés
“figyeljenek, vigyazzanak fokozottan, ne erkezzen a reszukrol akar valami bagatell ugybol kifolyolag az utolso csepp” – Szilfa, annyira jó, hogy ezt leírtad! Erről jutott eszembe egy újabb kedvenc tabum a témában: meddig lehet ezt csinálni? Elvárható, hogy egy egész család évtizedeken keresztül ezzel a feje fölött éljen, mert a család egyik tagjánál bármikor, de tényleg bármikor betelhet a pohár? Elnézhető, hogy emiatt mások esnek áldozatul, mert megoldhatatlanok lesznek a problémák, kimondhatatlan a harag, oldhatatlan a feszültség? És hogy számoljon el az ember a lelkiismeretével, ha annyira figyelt mindenki erre a majdnem tele pohárra, hogy közben nem vette észre, hogy egy másik betelt közvetlenül mellette? Vagy ez a játszma csak zéróösszegű lehet, és valaki úgyis áldozatául esik?
KedvelésKedvelés
Szerintem helyesen jártál el.
KedvelésKedvelés
Koszonom 🙂
KedvelésKedvelés
Én is voltam már olyan helyzetben, hogy nem a bajban lévőre vártam, ítélje mán meg, ugrik, vagy nem. Segítettem. Ahogy tudtam. Jól, rosszul, a fene tudja. Mivel nem vagyok Isten, emberként, ahogy tehettem. Az illető talpra állt és úgy utál, mint a szart. Hasonló lózungokat hallottam tőle, Madár. Hogy szuverenitás, meg kiskorúsítás. Háb@zmeg, akkor, abban a helyzetben nem is viselkedtél nagykorúként, Csibevirág. De élsz és jobban vagy, küzdesz tovább. Esélyed van tovább küzdeni. Én elmegyek szívesen a francba, de hurrá, éljenek azok, akik szánakozó mosollyal nézték a vergődést és nem segítettek? Ők nem bántották meg az illető érzékeny lelkét? Most röhögnék, ha lenne kedvem. Hagytam volna udvariasan meghalni? Akkor még holtában is szeretne? Remélem, viccelünk..
KedvelésKedvelik 1 személy
Anna, a Csibevirág megszólítás elég jól érzékelteti a viszonyokat, ahogyan ez a helyzet időnként működik és ami ellen én tiltakozom. Szilfa helyzetét átgondoltam, s el tudom fogadni, éppen a hangnemnek köszönhetően. A tiéddel vannak fenntartásaim, éppen a hangnemnek köszönhetően.
Az pedig, hogy az illető utál azóta is, hogy megmentetted, az emberi szabadsága. Akár utálhat is. Mivel az ilyen helyzetek nagyon labilisak, sajnos azt nem kontrollálhatod, hogy őbenne milyen érzéseket vált ki a te segítségnyújtásod. Azt sem ítélheted meg, hogy utólag minek értékeli, amit tettél. és hogy mostani helyzetét talpra állásnak érzi- e, avagy csak húzza tovább az igát.
Ez az egész nekem eszembe juttatja azokat a hősöket, akik fennen hangoztatják, hogy ők nem adnak pénzt a hajléktalanoknak, hanem inkább kenyeret és tejfölt vásárolnak segítség gyanánt. Én ezzel szemben azt gondolom, jogában áll a hajléktalannak eldönteni, hogy neki az étel vagy a bor nyújt segítséget. Nem alázom meg azzal, hogy kontrollálom. Csibevirágnak sem nevezem, ha nem a nekem tetsző módon reagál a segítségemre.
KedvelésKedvelés
Azénnevem felvetése engem is foglalkoztat, részben ebben is élek.
Tudom, mit kell mondanom, hogy éppen ne akarjon átlépni, tudom hogy nem teszi ha vele vagyok. De ennyi, boldogabb ettől nem lesz, nyilván nem tudom megoldani az életét, nem mulasztok el depressziót és egyéb betegségeket. Engem viszont biztosan magával ránt, ez bebizonyosodott. Nehéz lavírozni, és senki nem segít, hiába a kérések, figyelmeztetések.
“Vagy ez a játszma csak zéróösszegű lehet, és valaki úgyis áldozatául esik?”
KedvelésKedvelés
Szerintem helyesen cselekedtél.
KedvelésKedvelés
Az egyik kedvenc könyvemből idéztél.
Valaha azt gondoltam, hogy az öngyilkos gyáva és gyenge, hogy milyen egyszerű megoldás ez minden problémára, hiszen a környezetére hagyja a szarkupacot, amivel ő nem tudott megbírkózni.
Aztán sorban jöttek az élettől a pofonok, és már tudom, hogy ez nem így van, nagyon-nagyon vékony a borotva éle.
KedvelésKedvelés
Én a filmet láttam (vagy tízszer), de nem tudok betelni vele. Nagyon szeretném elolvasni.
KedvelésKedvelés
OFF.
Én is először a filmet láttam, ennek kapcsán megvettem a könyvet, de a könyv sokkal jobb (általában így szokott lenni).
Egy-két szereplőt kihagytak a filmből, gondolom a rövidítés kedvéért. A mondanivaló megmaradt, a könyvben viszont sokkal komplexebb.
A 6 történet teljesen különböző stílusban van megírva, szerintem elég jó a fordítás is, egyszer tervezem eredetiben is elolvasni.
KedvelésKedvelés
Föntebb nem tudok válaszolni…A régi kérdés:Ki segít a segítőnek? Se hálát, se köszönömöt nem vár az ember. Csak tisztességet. Ami neki is jár. Hogy a megsegített ne kürtölje szét a városban, hogy a másik ember segített rajta és ő megerősödvén immár ezt kikéri magának. Merhogy ez olyan csibevirágos, gyerekes, buta viselkedés. Hallgathatna is, de ő öntudatosan földbedöngöli a másikat.
KedvelésKedvelés
Nem látom ezt a helyzetet, így el kell fogadnom, amit mondasz. A te értékrended szerint hallgathatna (hallgatnia kellene), az ő értékrendje szerint rendben van, hogy elmondja, mit gondol a helyzetről. És lehet, hogy abszolut neked van igazad. Tények ismerete nélkül nem tudom, mit gondoljak. Nyilván ő sértett valami miatt, ahogy te is sértve érzed magad, amiért nem úgy reagál, ahogy szted reagálnia kellene. Nem tudom, hol az igazság.
KedvelésKedvelés
Sajnálom, hogy átélted ezt.
KedvelésKedvelés
És van az az embertípus, aki egész életében mindig annyira háttérbe szorította magát, annyira nem vette figyelembe a saját igényeit, hogy csak azért nem lesz öngyilkos, mert nem akar ezzel is (gyakorlati és érzelmi) nehézséget okozni a környezetének… Még ebben is másokra van tekintettel…
KedvelésKedvelés
mennyire igaz ez!
KedvelésKedvelés
Köszönöm mindenkinek, aki írt erről végre.
KedvelésKedvelés
Az elején úgy élsz , hogy minden nap amit túlélsz, az jó. Észre sem veszed,és már annak örülsz, ha van olyan nap, hogy van kedved élni.
KedvelésKedvelés
Az elején? Minek az elején?
KedvelésKedvelés
Egy komoly depi elején.
KedvelésKedvelés
Egy komoly depresszió elején.
KedvelésKedvelés
Bocsánat a többszöri kommentekért, de szarozik velem a rendszer.
KedvelésKedvelés
Egy nagyon hasznosnak és informatívnak tűnő oldalt találtam öngyilkosság megelőzése, segítségnyújtás kérdésében:
http://www.suicidprevencio.hu/oumlngyilkossaacuteg-megel337zeacutes.html
KedvelésKedvelés
Összeszedett oldalnak tűnik igen, de az öngyilkosságot nem előzi meg ez sem.
Amikor már minden fül bezáródik, minden fej elfordul, amikor már minden csak az önsajnáltatlásról szól (és a környezet elintézi azzal, hogy önsajnáltatás, mi mást tehetne?), amikor már nincs, aki kérdezzen, akkor nincs válasz sem. És már nincs miért válaszolni.
Ha most én ideírom azt, hogy öngyilkos akarok lenni, akkor mi lesz?
Rányomok egy csomó idegen emberre egy ilyen lelki terhet. Kötelezővé teszem a válaszolást és a vígasztalást. Jogom van ezt megtenni? Nincs.
KedvelésKedvelés