a szerelemnek.
Ez például egy olyan bejegyzés, amit már nem merek nyilvánosban megírni. (időközben bebátorodtam, már nem jelszavas.)
Ezt olvastam nemrég a nagy Bojár-interjú alatt kommentben:
Alighanem itt van a kutya eltemetve: “kilenc évet éltünk együtt, elfáradt, elkopott…” Ettől lehányom a cipőmet… Tudott, hogy manapság kevesen öregszenek meg együtt, De. Ahol egy, vagy több közös gyerek van, azokat fel kellene nevelni. Együtt. Normális, kiegyensúlyozott és nem csonka, vagy mozaik családban. Szívem szerint, drákói gyermekvédelmi törvényt hoznék ez ügyben. Ahol egy pár közös gyereket “vállal”, onnan kezdve 18 évig kuss. Ha menet közben mégis el tetszenének “fáradni, kopni”, netán deviánsan viselkedni, a felelősség kőkeményen egyetemleges, nincs kibúvó, semmiféle jogcímen. Visszatartó erejű szankció lehetne: szülői alkalmatlanság miatt a gyerekeket rövid úton elvenni, egyidejűleg a teljes szülői vagyont gyámhatósági közreműködéssel rájuk ruházni. Ez biztos fájna a “jó” szülőknek és a gyerekek érdekét szolgálná. Gyerekeket 18 éves korukig, alkalmas rokonok, vagy nevelőszülők felügyeletére bízni. Sokan meggondolnák, mit lépnek, míg most mindenki azt csinál, amit a rossz hajlama diktál….
Milyen jó, hogy az egyszeri állampolgár nem alkothat törvényt efféle erőszakos, az emberi viselkedést alapvetően nem értő felbuzdulásból. Noha egyes új törvényeink és néhány ötlet hasonlóan életidegen — mintha egy hatvanöt éves, kiszikkadt kereszténydemokrata rosszat álmodott volna. Ez egy nagyon agyament komment, de ettől függetlenül is úgy gondolom, hogy szükségtelenül itatja át a rideg moralizálás a gondolkodásunkat.
Van más komment is, a feleséget-gyereket otthagyó férfi démonizálása:
Sajnos az esetek nagyobb részében a nő marad elhagyottan és ha ezután nem marad parádés anyagi helyzetben, akkor a kedves elhagyó társ később ezt is a maga oldalára fordíthatja. Mikor csitul benne az újdonság hölgy okozta mámor, és eszébe jut, hogy az elhagyott család felé továbbra is van kötelezettsége, és ez főleg anyagi természetű, no akkor kezdődik a gusztustalan csörte.
Újdonság hölgy okozta mámor. Bizonyára ennyi történt…
Tovább. Nő írja ezt is:
Egyáltalán nem hat meg a “végsőkig harcolok a gyerekért” haditerv egyik szülőnél sem.
Mert nem harcolni kell, hanem lemondani saját egóról és áldozatot hozni azzal, hogy együtt marad a család. Ha a gyerekért sem bírják egymást elviselni, akkor mindkét szülő megérdemli, hogy ne legyen aktív szülő.
Mi nem mondjuk, hogy együtt kell maradni, de azért elég rosszmájú szavaink vannak azokra, akik lelépnek. Van, aki szeretné, ha a feminizmus vagy a csakazolvassa legyen a muníció neki, amiért a férje majd ott marad vele, mert kell és punktum, és a férfiak szemetek, tessék megváltozni.
Hát pedig én nem. Bovaryné én vagyok. Én nem tudok az elszáradásra, érzelmi fagyottságra, zsákutcás szexre igent mondani. Én nem bírom a hideg lábú, boldogtalanságba roskadt, égboltot lehazudó, pipacsokat, spontaneitást tagadó, moralizáló középkorú nőket. Nem akarok rájuk hasonlítani húsz év múlva sem, és főleg nem akarom leszólni és kipletykálni a szerelmes fiatalokat. Farmergatyás, gömbölyű seggű, ragyogó szemű nő akarok lenni a biciklin, aki francia nyelvvizsgára teker, szerelmes esemest kap a félistenétől, és akinek egyszerre essen ki a mályvaszínű Lancôme rúzs és a Borbély Szilárd-kötet a táskájából, és álljon akkor ott a félisten és nézzen és szeressen, és késsem le és menjünk el kávézni inkább. Szerelemtelen lelkű emberek pengeszájjal figyelik és jobban tudják, mi méltatlan és minek kéne lennie…?
Tudjátok ti, mi az a szerelem? Az igazi?
Tudjátok, mi az öröm, a vágy, a robbanó gyönyör ígérete a bőröd alatt? Hogy neki akarod elmesélni, mit álmodtál, csakis, és hogy őt érdekli?
Tudjátok, milyen, hogy otthon van az otthonodban, összeszereltek egy polcot, és gond nélkül befalja a kisebbik gyereked mákosguba-maradékát?
Átéltétek, átélitek ezt?
Akkor is tudjátok, milyen, ha titeket sújt, mert a férjetek szerelmes?
Én nem a férfi nélküli életet propagálom.
Én nem a válást propagálom.
Én nem a megfeszített helytállást és az elrosszfejesedést, a játszmákat és erkölcsi zsarolást propagálom.
És különösen nem a házasságba erkölcsi, ideológiai érvekkel belekényszerített fél maradását propagálom. Annyit mondok, hogy aki elválik és elmegy, ne legyen szemét, maradjon aktív szülő, és a másik fél se játszmázzon, sajátítsa ki a gyereket, de ez megint a minimum volna.
Én a méltó életet és a méltó párkapcsolatot propagálom, az olyat, amelyikben lehet emelt fővel lenni, és a méltatlanság és elhallgatás és hazugság és játszmázás ellen tiltakozom.
Eleven, érző emberek életét nem irányíthatják ilyen mértékben kényszerek, hogy “a családnak egyben kell maradnia”. Vannak itt a blogon is bátor, gondolkodó nők, akik mindenfélével szembenéztek, de ez a téma a tyúkszemük. A felmerülésekor összerezzennek, érdekeiket veszélyben érezvén mégis bekapcsol bennük a nőhibáztató szoftver: szemét cafkákról beszélnek, akik majd jól megkapják az élettől, amiért más férjére vetnek szemet. Végül csak oda lyukadnak ki, hogy jó, sokan elválnak, de azért az mégis kudarc: úgy általában, vagy éppen neki az akármilyen (elég rossz) házasságában mégiscsak jobb lenne együtt maradni, ők majd küzdenek és megoldják (értsd: a nő reménykedik, programot szervez, technikázik, lelkizik, párkapcsolati iropdalmat olvas, beszélgetést kezdeményez, vár és mindig csalódik, mert a másiknak jó úgy, némán, nem-őszintén, saját kedve szerint. A nő pedig megöregszik és megkeseredik).
Igen, ekkora szívás a mai viszonyok közepette válni, ennyire érzi kudarcnak mindenki. Azt gyanítom, az igazán tartalmas életről, párkapcsolatról ezeknek az embereknek lövésük nincs.
Ma a házasság börtön. Aki lépne, megbélyegzik, zsarolják. Kötelező eljátszani, hogy minden rendben van, miközben mindenki megalkuszik, eltorzul és boldogtalan. Ma a válás szívás, vízfejű többség szimpatizál a stabil házasságban élőkkel (mindenhol vannak hullámvölgyek!), akik ugyebár kitartanak egymás mellett, szinte mindegy, milyen hazugságok árán. Mind a válófélben levők, mind a titokban vagy nyíltan szeretői viszonyban élők, mind a válás után egyedül maradók, mind az új házasságot kötők, és ennek tetejébe még az elhagyott nők is stigmatizálva vannak és lesajnálják őket. Minden afelé nyomja a szereplőket, hogy a pár titkolja el a külvilág felé a nappalik ürességét és a hálószobák kínjait, és az életet, a gyereknevelést szoros ajkú feladatnak fogja fel.
Igenis lehet gondoskodó szülőnek és korrekt, sőt, barátszerű társnak maradni a szétmenés után, csak félre kéne tenni az egót, és elismerni a helyzet lélektani valóságát. A házassághoz való kétségbeesett ragaszkodás játszma és önös érdekvédelem.
Illetve: nagyon alacsony a szerelem ázsiója. Vannak, akik úgy hiszik, aki házas létére szerelmes lesz, az infantilis, önző, mások sorsával játszik, csak a baszhatnék, az új/fiatalabb test izgalma mozgatja, meg az, hogy na bezzeg a nagy randizásban kávézókban és velneszhotelekben nincsenek problémák és válságok. És hát, ma már ezt is tudom, a legtöbben az aktív éveiket szerelem nélkül élik le. Nem is tudják, milyen. A társkereső az izgalom, a pornó meg a munkahelyi molesztálás.
Felmerült az igény, hogy legyek olyan blogger, aki jó marketinget csinál azoknak a nőknek, akik haragszanak a férjükre, amiért az becsajozott és mámoros az új nőtől. Mélyen átérezve e nők fájdalmát jelzem, hogy engem más nőért nem hagytak el, amiben aktív szerepe volt annak, hogy a bántalmazó élettársi kapcsolatból kiléptem, a házasságomon aktívan dolgoztam és nem éltem soha hazugságban – ez a blog 2012 áprilisában a szeretők apoteózisával indult, némi önéletrajzi beütéssel.
Házasságot változatos okokból kötnek emberek. A házasság jelen formájában mindenestül a köréje tapadó illúziók, az egzisztenciális hajsza és képtelen elvárások áldozata. Én a tartalmas, elkötelezett, őszinte párkapcsolatban hiszek, látom a nagyon komoly, romboló élethiányt az elkívánkozókon, és sorssal nincs kedvem vitatkozni. A feminizmus, a férfiak iránti jogos bírálat, az egyenlőtlenség diagnosztizálása nem jelentheti annak lehazudását, hogy az adott kapcsolat elfáradt és élettelenné vált. Nem áll módomban amellett kardoskodni, hogy az emberek félelemből, kényelemből, életkedvetlenségből maradjanak benne, tartsanak ki, és az jó lesz. Muníciót ahhoz, hogy az elkívánkozó partnerük maradjon, vissza lehessen zsarolni, innen nem fognak meríteni. Aki menni akar, menjen, de ne pendlizzen: a döntése is, meg utána a hétköznapok is legyenek egyenesek, korrektek.
Ezek az elkívánkozók, ha férfiak, valóban szabadabbak, több lehetőségük van gondosan borotválkozva mosolyogni a kolléganőre, mint asszonyaiknak pasizni, és ez egyenlőtlenség. De ez nem változat azon, hogy nagyon sok a komoly össze nem illés, elkopás, válság, a baromként dolgozó férfi is, és ennél jobb lenne egyedül élni. A legtöbben egyáltalán nem azért nem lépik meg, mert mégis jó együtt és helyrehozták, hanem félelemből, a megszokás parancsa miatt, és azért, mert anyagilag nincs rá módjuk.
Számoljunk hát le néhány tévhittel.
Ha társalogni kívánsz velem, előbb definiáld a fogalmaidat — így Voltaire. Mit jelent a szerelem?
Mi a szerelem szembenézni hajlamos embereknél? Amitől józan, komoly, felelős emberek egyszerre felbontják a családjukat?
Szerintem a szerelem nem érzelmi extrémsport, a sivár életet fűszerező erős inger, nem pótlék, és nem hajszolható. A szerelem megtörténik, és akkor, hacsak nem kifejezett célunk a saját lelkünket kerékbe törni, és aztán nyolcvanévesen bánni, hogy kihagytam, meghajtjuk előtte a fejünket. Erősebb nálunk. Saját morálja van.
A szerelem nem elvakult mámor, hamar lobbanó tűz, illúziótömeg, másra sóvárgás, hanem legmélyebb lényegünk, maszktalan énünk megtalálása, játszmamentesség. A szerelem nem valakinek a kósza megkívánása, nem ürügy a kihasznált és unalmassá vált partner lecserélésére, hanem alapvető, testi vonzalommal is átitatott igen a másikra, mély emberi összetartozás, közös érdeklődés, egymás kiegészítése, amely ugyanakkor racionálisan nem magyarázható.
A szerelem nem döntés kérdése. Szerelmet leépíteni – erre vannak lélektani módok, de nagyon erős elhatározás kell hozzá.
Ugyanakkor a szerelem nem vak. Az nem igaz, hogy csak tökéletesen összeillő emberek lesznek szerelmesek, de össze akarnak illeni – ez a szerelem, és ennek érdekében tudnak változni is. Túl az illúziókon, a valódi illés, az összetartozás a szerelem. Az összekopás nem szerelem, és az sem, ha lehet tudni, hogy az egyik a zsömle alját, a másik a tetejét szereti.
A szerelem a legritkábban unatkozó emberek izgalomvágya. Nem úgy megy az, hogy élt, éldegélt a boldog kapcsolatában, de akkor egyszer csak beütött a szerelem. Komoly hiányokat jelez, ha valakinek van szabad vegyértéke a szerelemre. És hányan mondják, hogy korábban elvoltak, mert fogalmuk sem volt, hogy van ilyen is, és addig nem is hiányzott, de valami azért hiányzott, és egyre jobban.
A párkapcsolatban élők nem egymás tulajdonai, érzelmeik, döntéseik változásával mindenkor számolniuk kell. Az volna a cél, hogy az emberek ne illúzió alapján köteleződjenek el, számoljanak személyiségük változásával, hagyják az ítélkezést, és ne fordulhasson elő, hogy az egyik fél a másik rovására, munkabírása árán virul ki vagy marad testileg-lelkileg vonzó, míg a másik leépül, ráadásul otthon is kuksol, és akkor már valóban nincs más választása, mint hogy a másik és a közös gyerekek lesznek élete projektje – tehát a cél, hogy egyenlőek legyenek a kapcsolatok.
A szerelemmel nem lehet vitatkozni, illetve van, hogy nem érdemes.
A szerelem hatalmas motiváció, és elképesztő tettekre ragadtatja az embert.
A szerelem nagy ajándék.
A szerelem nem mentség semmire.
Van még a szexvágy, a szexet kergetők, a hazudozók. Róluk nem írtam, de a Megítélők összekeverik azt, ha valaki enged a szerelemnek, azzal, hogy más meg kalandot keres.
Kapcsolódó írások:
az a dagadt banya, aki miatt az én endrém
manapság minden második házasság
csak az olvassa. én szóltam 
“Általában komoly hiányokat jelez, ha valakinek van szabad vegyértéke a szerelemre.”
Jó reggelt mindenkinek !
Nagyon jó ez megint, majd újra elolvasom. Többször.
KedvelésKedvelés
“Általában komoly hiányokat jelez, ha valakinek van szabad vegyértéke a szerelemre.”
afene, én is ezt a mondatot akartam kiragadni. éppen akartam mondani, hogy nagyon-nagyon tetszik a bejegyzés, de éppenséggel ezzel a mondattal szerény tapasztalatom (na, nem is olyan szerény) vehemensen vitatkozik. mivel ez jelszavas bejegyzés, jó eséllyel nem olvassák az ismerőseim (marhára remélem), így itt elmondhatom, hogy velem ennek ellentéte bizony megesett, sőt azóta is esik. komoly hiányoktól mentes, értékes, boldog, jó és építő kapcsolat mellett szerettem bele valakibe, akivel szintén komoly hiányoktól mentes, értékes, boldog, jó és építő kapcsolatban élek. igen, egyszerre. állítom (nem feltételezem meg óvatosan felteszem a kezem, hanem állítom) hogy az én valóságom az, hogy ilyen van. meg olyan is, hogy ez mindenkinek oké, nem kényszerből, nem megalkuvásból – hanem szeretetből, elfogadásból. nem kerestem, megtörtént. és mondjuk elég sokáig vitatkoztam a sorssal, mert mindenhonnan ez a mondat jön, és ezért azt gondoltam, hogy ez valamiféle törvény, és ha szeretem az egyiket, akkor nyilván nem szerethetem a másikat, hiába érzem úgy, akkor biztos nem is igaz, mert a többség így van vele, meg az összes pszichológus válaszol rovat ezt mondja. pedig igaz. így egy szép délutánon aztán sok év méltatlan állapot és nyomorúságos szenvedés után lesújtott rám a villám, hogy ez pedig mégis lehetséges, és velem ez éppen így van, és ez egészen biztos. akkor odaálltam mindkettőjük elé, és azt mondtam, hogy ez az igazság, akár tetszik, akár nem, ettől még ki lehet engem dobni, de velem akkor is így van. de nem lettem kidobva, mert kiderült, hogy mindkét emberrel annyira szeretjük egymást, hogy el lett fogadva, hogy ez a dolog hozzám tartozik, és ettől még egy jottányival sem szeretem egyiküket sem kevésbé. figyelem minden rezdülésüket, és nem és nem derül ki, hogy ez mégis gáz. megtanultunk máshogy nézni az egészre. nem összehasonlítható, nem összevethető, nem arról beszélek, hogy két nem elég jó embert gyúrok össze eggyé fejben, és így már mindent megkapok, hanem arról, hogy két embert teljes emberi valójában szeretek, ami véletlenül történt, és egyikük sem pótolható. nagyon nem ugyanaz. most röviden így foglalnám össze. na ez van, ha emlékeztek, hogy a nyáron többször írtam, hogy valami csodálatos dolog történt velem, amit nem írhatok le, de ilyen párkapcsolati ügy, csak nem egészen szokványos, na az ez volt.
bocs hogy itt személyeskedtem, de éppenséggel, számomra ez a szerelem píárja. boldog vagyok, és nem fáj a gyomrom, onnan tudom, hogy igaz az egész, a gyomrom mindig megmondja. nem magyarázkodom többé senkinek, de azért nem kell egyelőre olvasni az ismerőseimnek, mert még csak néhányan tudják.
KedvelésKedvelés
Vállalom, hogy nem leszek népszerű. A kulcsmondat számomra ebben az írásban az” engem nem hagytak el soha más nőért.” Azt gondolom, az az érzés -az alkalmatlanság, meg nem felelés, hibás áru kicserélése- az, ami megváltoztatja a fókuszt. Bár engem sem hagytak el, de sok, nagyon sok küzdelemben elbukott nő landolt a vállamon. Aki próbálta, kívánta, igényelte…aztán jött a fiatalabb test, a friss mosoly, a gyűrődés nélküli élet ígérete a férj életében. Férfiaknál valahogy kevesebben. De, ha igen, ők is megrogynak rendesen. Adott, próbálta, akarta..és kevésnek bizonyult.Ez még egy barátságban is nyomorult érzés. Képtelenségnek tartom a méltó válást. Hiszen az egyik fél nem akarja annyira, az egyik félnél a veszteség nagyobb, mint a nyereség. És ismét jön a gyarlóságunk. Ha belegondoltok, akik nagy csinadrattával leléptek a blogról, mert Évaszerelmükben csalódtak ( elnézést , Éva, ha ez túl személyes), még ők sem tudtak méltósággal, udvariasan eltűnni. Pedig a házat se kellett felezni.
KedvelésKedvelés
Ez is egy érdekes aspektus, igen. Nekem is vannak olyan barátnőim, akik valamiért nagyon vonzók a másik nemnek, akik akárhova mennek, mindig akad az ujjukra férfi, soha nem hagyták el őket más nőért, soha nem kellett megküzdeniük a férfiért, aki tetszett nekik. Ők valóban nem értenek valamit, ha ez a téma szóba jön – én se igazán tudom, hogy mit, mert engem sem hagytak el soha, de más szinteken sebzettebb vagyok, mint az átlag, ezért érteni vélem, mit éreznek az elhagyottak.
És az is igaz, hogy méltó válás nincsen, ha az egyik fél még szeret és ragaszkodik – szerintem nem igazán lehet elvárni, hogy ilyen esetben tiszta fejjel és teljesen józanul viselkedjen, akit elhagynak, és mindegy kirántják alóla a talajt.
KedvelésKedvelés
Nem lehet elvárni, nem is várja senki. Nem arról van szó, hogy az elhagyott megkönnyítse az elhagyó dolgát, hanem arról, hogy neki jó-e olyan mellett maradni, azt szeretni, aki őt nem szereti. Ez borzalmasan frusztráló, romboló MINDKÉT félnek. Hogy lehet azt szeretni, illetve mindenfélét elvárni attól, aki már nem szeret? Kinek jó ez? Igen, megszenvedi, de utána ott az új élet.
KedvelésKedvelés
Hogy lehet azt szeretni, aki nem szeret? Nagyon. Ez nem döntés kérdése. Nem azért akar maradni, nem válni, sírni, küzdeni, mert neki úgy jó…fenét. Küzd a szerencsétlen, mert visszasírja azt, ami már nincs. Ami tán sose volt, de ő úgy érezte. Azt hitte. Most, 40-50 évesen számoljon le egy illúzióval, ami az élete volt? Amikor egy nála fiatalabb, szebb, kívánatosabb, okosabb, szerethetőbb fog beülni a férfi életébe, helyette? Ezt a nagyvonalúságot nem várhatjuk el senkitől, hiszen ellentmond az emberi természetnek.
KedvelésKedvelés
No, azért ez könnyű mentség volna: ellentmond az emberi természetnek. Pont arról van itt szó, hogy ezeket a hazug működésmódokat meghaladjuk. Azért nem stimmel ez, mert hamis, ez játszma, ez manipuláció, ennél szuverénebbnek lenni volna jó, a magunk érdekében. Ebből csak az lesz, hogy a férfi, aki menne, tekintettel lesz, úgy tesz, mintha, de hazudik, titokban sóvárog, és senki sem boldog. Nem lehet erőltetni azt, hogy a másiknak örülni tudjon az ember. Igen, számoljon le az illúziókkal (mégis, mikor? nyolcvan évesen? a halál oldja meg?), és nem kellett volna korábban ezeket elhinni, erre alapozni életet és gyerekvállalást. És a lányaink majd lehetőleg ne ringassák magukat ilyen illúziókba, hogy ásó-kapa-jogosultság.
A szép múltat visszasírni, az más, mint érvelni valakinek, csimpaszkodni valakibe, aki már nem szeret. Csak az a férfi érdekes, aki szeret, és csak addig, amíg szeret. Megint: nem azért, hogy a távozó férfinak vagy az új nőnek könnyebb legyen, hanem mert minden más romboló és megalázó és hazug, és a szembenézésnél, a tisztánlátásnál semmi sem fontosabb. A lélek tényeivel nem lehet vitatkozni, vagyis lehet, de nagyon nem érdemes. Ha már nem engem szeret, akkor ő nem partner többé. Igen, fáj, de ettől még nem lesz partner. És ezen kívül meg persze apja a gyerekeinknek, de mint partner, nem érdekes többé, ha nem szeret. Bennem nagy stabilitás van ezügyben, nagyon szerelmesen is.
Beülni? A helyébe? Az már nem az ő helye, ő nincs ott, tán sose volt. És nincs ilyen jogosultság, hogy “az az én helyem”. Tömegesen mennek rá nők, életek arra, hogy azt hiszik, az az ő örökbérletük. Nagyvonalúság volna, hogy a másikat nem tekintjük birtoktárgynak…?
KedvelésKedvelés
Remélem, az ingerült hang a témának szól.
A véleményem továbbra is az, hogy az önreflexív, emelt fejű, bátor viselkedés nem a mi nemzetünk sajátja, nem ennek a kornak a sajátja és nem az ebben az oktatási rendszerben és családmodellben szocializálódott emberek sajátja. Az, hogy játszmázni csúnya dolog, ténykérdés, mégis előfordul. Hogy az elvált félre kígyót, békát kiabálni csúnya dolog, ténykérdés, mégis előfordul. Hogy miért tesszük? Mert érzelmeink vannak. És ott megáll a józan ész, a bölcsészhiggadtság, meg még a korrektség is. Az idősebb férfivel élés speciális eset( volt benne részem), nem ez az általános. Ha pedig én látom anyámat összegömbölyödve sírni, esetleg én látogatom a pszichiátrián az öngyilkossági kisérlete után, esetleg én takarítok apám után, aki mattrészegre issza magát esténként…nos, akkor egyet kívánok a szép , új szerelemnek, de azt nagyon. Vessen meg, aki higgadtan, józanon, mérlegre téve jót, s rosszat, a boldog új életet ecseteli padlón fetrengő szülőjének.
KedvelésKedvelés
Nem haragszom senkire. Sokszor írok eszményekről, jobbítani valóról, és szeretné a magam életében is meghaladni a közegemet. A szerelmet nem is másnak kell ecsetelni, de magunkra ráláthatunk tisztábban.
KedvelésKedvelés
“kirántják alóla a talajt” — ez nagyon koncepciózus, hibáztató megfogalmazás, biztosan nem derült égből jött az elhagyás, volt előzmény, és ő is részes benne.
KedvelésKedvelés
Ezt a részességet sajnos nem mindenki ismeri fel – a saját apukámra gondolok mindig ilyenkor, ő például őszintén azt hitte, hogy jó a házasságuk anyuval. Tény, hogy ő volt a vak, hogy nem vette észre, hogy a felesége boldogtalan és nem abba az irányba tartanak, amerre kéne – az meg mindkettejük hibája volt, hogy összeházasodtak, holott egyáltalán nem illettek egymáshoz – de ettől még úgy érezte, derült égből csapott e a villám, amikor kiderült, hogy anyunak szeretője van. Attól, hogy ő is benne volt vastagon, joggal érezte azt, hogy a föld kicsúszik a lába alól.
Az való igaz, hogy nem érdemes olyan kapcsolatban élni, ahol a másik fél már nem szeret – én se akarnék így élni, ez szörnyű, természetellenes. De szerintem amíg valaki benne van egy olyanban, ahol ő szerelmes, szeret, addig nem lát ki igazán belőle, és az utolsó, a legrosszabb vigasz azt mondani, hogy na de utána majd jön az új élet – ettől még én is mondtam ilyet a barátnőmnek, mikor lelépett a pasija, de valljuk be, ez ott és akkor egy meglehetősen szar szöveg volt. Ettől függetlenül igaz, de akkor a nagy bánatban, egy friss szakítás után ezt gondolom, még nem lehet igazán átérezni, még akkor sem, ha józan ésszel tudja az ember – maximum távoli reményt nyújthat, hogy egyszer, ha túl lesz rajta, jobb lesz .
KedvelésKedvelés
Elég gáz, ha valaki nem ismeri fel, hogy a társa régóta boldogtalan, és a kapcsolat miatt az. Üzemszerű működés a házasság: neveljük a gyerekeket, épül a ház, dolgozunk, karácsonykor Mamához utazunk, és azt hisszük, ez rendben van, ennyi az élet. Ennek köze nincs a teljességhez, emberi lényeghez. És ha aztán a másik megsejti az emberi teljességet, akár az egyedüli életben, akár új kapcsolatban, és az egyik ezt úgy fogja föl, hogy kirántották alóla a talajt, az az áldozathibáztatással rokon. Hányszor van, hogy valaki menne, mindenkinek jobb lenne, és manipulálják és zsarolják és a gyerekeket használják ellene. A válás nem a világ vége, jó szülőnek lehet maradni utána is. Nekem a gyerekekért-széteső családokért-érzelmi biztonságért való, mindig egyforma sirámokban az a gyanús, hogy csak a sértett maradók érdeke, sokszor anyagilag is, hogy ott maradjon az, aki boldogtalan. Irritál a képmutatás.
Miért kell boldogtalanságban maradni, miért, miért, mondja meg valaki. Miért nincs annyi önbecsülés az emberekben, hogy akkor új élet, egyedül, emelt fővel, nyugalomban. Mi ez a tapadás, ragaszkodás a szarhoz?
KedvelésKedvelés
Az én szüleim végtelenül egyszerű embere, egyik se hajlamos az önreflexióra, nem is értenék ezeket a gondolatokat. Azt se gondolták át, hogy megéri-e nagyon fiatalon összeházasodni, bele se gondoltak, illenek-e egymáshoz, nem volt ebben semmi tudatosság, semmi józan ész. Teljesség, emberi lényeg, ilyesmi, ezzel nem tudnak mit kezdeni, sem ők, sem rajtuk kívül nagyon sok ember még… Sajnos.
Anyám se az emberi teljességet sejtette meg a szeretőjében, csak belezúgott, mert az férfiasabbnak, törekvőbbnek és határozottabbnak tűnt, mint a fater – és nem utolsó sorban jobban is nézett ki. Az emberek zöme messze nem gondolkodik, messze nem ilyen tudatos, nem lát előre, nem csoda, ha tragédiának éli meg, ha valami nem úgy alakul, ahogy akarja.
KedvelésKedvelés
Akkor csak Jimmy-slágereken vagy “megdobban a szív” módon értik, de ugyanarról van szó náluk is. Hogy nem csak robot és feladat az élet, hanem van kedved mindenféléhez.
KedvelésKedvelés
Nyugodtan vitasd, ez a felvetés szándékosan provokatív. Tudom, hogy szar és énkép-válságot okoz, ezt a részét pont nem vitatom, de ennek mégiscsak az az alapja, hogy a kapcsolat minőségétől függően garantáltnak tekintették a holtomiglan-holtodiglant, a másikat pedig tulajdonuknak, tehát a házasságnak ez a torz, általam sokat bírált felfogása. Miért nem számít, hogy a másik boldog-e, ők vajon boldogok-e, mi az asok manipuláció és görcsös ragaszkodás, miért erőltetik boldogtalanságárán is, ami nem megy, miért nem lehet megérteni, hogy mi van a másik lelkében? Miért kell kölcsönös kínlódásban benne maradni, ragaszkodni ahhoz, amiből elkívánkoznak, tudni, hogy a partner már másra gondol, miért nincs több tartás, méltóság ezekben az emberekben, és mi ez a sok játszma és képmutató ítélet, ezt nem értem. És igenis sokszor a pénzről van szó, meg arról, hogy mit szólna a szomszéd, az anyós. Nem jó ez így.
KedvelésKedvelés
édes istenem, itt ülök vagy fél órája és nem tudom összeszedni a gondolataimat. valami olyan kérdés motoszkál bennem egyre többet, hogy mi értelme van belevágni a szerelembe? persze, igen, csak úgy megtörténik egy elemi kapcsolódás valakivel, és ez valami hihetetlenül fantasztikus, lát én is látom, lebegés, lelkemmásikfele stb. hozzáad egy plusz emberi tartalmat az élethez. egy darabig.
de minden, ami utána jön, az egész párkacsolatosdi gyerekekkel durván üzemszerű és mint ilyen, annyira kurdarcra van ítélve, olyan sok irányból fújja a szembe szél, hogy én jelen pillanatban nem igazán értem, miért… hogy miért érdemes lelkesedni érte.
itt van a saját házasságom, ha valamilyen okból véget érne, én életem egyik legnagyobb kudarcaként fognám fel. mert valamikor annyira hittem benne, hogy másik persze elbasszák, de mi, na, mi aztán nem. és biztos tehettünk volna valamit, csinálhattuk volna jobban. (ez most a saját hangom a fejemben vagy a társadalomé?)
és már számításba vettem az is (én mindig mindenfélét számításba veszek), hogy ha véget érne, nekem valószínűleg nem kéne új kapcsolat. mert a társadalmi berendezkedésünk nem változott meg, a szocializációnk nem változott meg, a privát életem terhei ugyanolyan koptatóak és szürkítőek maradnak, hatalmas a valószínűsége, hogy megismétlődik a kudarc. akkor meg miért akarnék belevágni?
KedvelésKedvelés
Hogy mitől más egy új kapcsolat? Az emberek folyton változnak a saját életükben, és a partnerek sem egyformák. Jobb, más ember tud benne lenni talán mindkét fél. Érettebb, értőbb. Talán jobban szeret és jobban szeretik, közelebb vannak a nettó szeretés lényegéhez. Sokan tapasztalják meg a második házasságukban, hogy nem is tudták, hogy így is lehet szeretve lenni, szeretni, milyen jó ez, mennyire más. Több, szívesen végzett tevékenység van, összeillőbb lelkek, jobban értik egymást, bátrabban lehetnek őszinték.
Az az új ember a te aktuális személyiségfejlődési stádiumodhoz passzol, az hívta, az tudja szeretni, azt szeretik. Az előző meg a tizenöt évvel ezelőttihez. Nem hiszem, hogy te ugyanolyan maradtál.
Az is előfordul, hogy a gyerekek születése, kiskora, az anya gyesbe őrülése rontja el a kapcsolatot, az anya életkedvét, a szexet, és az apával ez helyrehozhatatlan, ebből csak egy másik ember rángat ki, aki mellett nem gyűlölöd magad, és aki nem látott olyannak.
És nem, nem a hétköznapok koptatják el a szerelmet, hanem az össze nem illés, a játszmák, a figyelem és a valódi akarat hiánya. Akkor annak a kapcsolatnak vége van, abból jó már nem lesz, nem kéne benne kínlódni. Olyan sok minden van még az életben, csak a krízisben hisszük, hogy ez már mindig így lesz.
KedvelésKedvelés
hát, az utolsó bekezdést némiképp máshogy látjuk. én most úgy érzem, nagyon jól sáfárkodom a szabadidőmmel, a lehetőségeimmel, az életkedvemmel. ennek következtében szívvel és ihlettel fordulok a gyerekeim felé, ami mindenkinek tök jó és sokat adó, színtiszta flow.
de ez nem változtat azon, hogy szerintem az ő szükségleteikkel való együttélés egy kibaszott kőbánya, és azért nagyon kell egyensúlyoznom, hogy ez hosszútávon ne őröljön fel engem a saját életemben, függetlenül attól, hogy az tartalmaz-e szerelmet vagy nem.
KedvelésKedvelés
Ha ezt érzed, nem érdemes. Azért érzed ezt, mert nem jött az igazi nagy szerelem. Az az értelme, hogy a szerelem addig tartott. Nem tart örökké, és ha ezt tudjuk, jobban meg is becsüljük, és emelt fővel lehet vége. Én arról a szerelemről beszélek, amit nem lehet akarni, társkeresőzni, hanem jön és elsodor. Boldog, aki megélheti.
Lehet, hogy nem is kell együttéléssel elrontani. Miért muszáj együtt élni? Miért muszáj mindent együtt csinálni, egymás szájába lógni, mindenfélét akarni a másiktól, gyereket vállalni, túlterhelni “ez már örökké” elvárással a kapcsolatot? Ha nem így szeretünk, akkor nem is olyan nehéz a vége sem. A kapcsolat nem lehet független attól, hogy szeret-e még a másik, jó-e neki. Minek az ilyeneket erőltetni, ki boldog ebben? Amint ott a szaga annak, hogy ez már nem jó, felismerni, és amíg nem csúnyultunk bele, emelt fővel kezdeni új életet. Ez a hosszú évekig való elhagy-de mégse-én is szerelmes lettem-megbocsátott, elmegy-visszafogadom, ez borzalmasan erodáló.
KedvelésKedvelés
a férjem megkérdőjelezhetetlen igazi nagy szerelem. iszonyú tudatosan figyeltem magunkat, mikor összeházasodtunk, hogy biztos nincs-e szó semmi önbecsapásról, érzelmi pótlékról, hogy tényleg ezt akarom-e, és így. nem volt.
találó ez a kifejezés, hogy az akkori önmagamhoz passzolt. elgondolkodom rajta.
KedvelésKedvelés
De most meg már most van. A szerelmeknek van szavatosságuk. Jó hogy őszintén köttetett, de a szerelem emléke nem elég a szerelem helyett.
KedvelésKedvelés
hát, pont ez a baj. hogy tisztában vagyok vele, hogy lejár a szavatossága és nem hiszem, hogy ne járna le. úgy nézek most a szerelemre, mint Raistlin, a homokóraszemű mágus, hogy egyszerre látom az egész folyamatot, a virágzását és a pusztulását is, ugyanabban a pillanatban. csak akkor meg miért érdemes beletenni azt a rengeteg mindent? ha úgyis lejár?
KedvelésKedvelés
amúgy ezt a belevágni részt nem úgy értettem, hogy regisztrálni egy társkeresőn, vagy ilyesmi. hanem úgy, hogy jöhet olyan, aki megérint, belezuhan az életedbe, mint egy üstökös. és a fenti gondolatmenet miatt nem kezdesz a helyzettel semmit.
KedvelésKedvelés
Szerintem tudni fogod, és nem fog semmi visszatartani, annyira egyértelmű.
KedvelésKedvelés
megvolt. és most vagyunk a mostban.
de egyébként engem megijeszt ez az opció, hogy valami intenzív érzés ellenállhatatlan erővel magával ragad. még akkor is, ha az a valami jó. engem ne ragadjon semmi. majd én megyek, ha késznek érzem magam rá. vagy nem megyek akkor sem. úgy hangzik, mintha kívülről átvenné valami az irányítást felettem.
KedvelésKedvelés
Ezzel én így vagyok. Nehogy már egy hirtelen jött akármilyen érzés mondja meg nekem, hogy kit szeressek, hogyan éljek. majd én eldöntöm. Lehet, hogy kontrollmániás vagyok?
KedvelésKedvelés
Az eső idézetnél vagyok még mindig leakadva… Micsoda barom egy elképzelés, 18 évig rendeletileg egymáshoz kötni egy szülőpár két tagját? Szerencsére, az átlagember valóban nem hozhat törvényeket, mégis aggasztó, hogy van olyan felnőtt, akiben ez felmerül… Milyen lelkivilága van annak, aki ezt komolyan gondolta?
Emellett találtam még nagy igazságokat ebben az írásban:
“Általában komoly hiányokat jelez, ha valakinek van szabad vegyértéke a szerelemre.” – így gondolom én is. Abból következtetek rá, hogy tényleg így lehet, mivel nagyon sok éve élek egy boldog, érzelmileg, szellemileg és testileg kielégítő kapcsolatban, és nem jut eszembe, hogy másba legyek szerelmes. Valószínűleg pont azért nem, mert nincs szabad vegyértékem, nem hiányzik semmi, így nem is keresem a lehetőséget flörtökre, ismerkedésre.
“A szerelem nem mentség semmire.” – valóban nem, bár azt mondják, módosult tudatállapotnak számít, mint a részegség. De a részegség se mentség, hanem súlyosbító körülmény… Az szerelemről viszont elvileg nem tehet az ember…
“A szerelem megtörténik, és akkor, hacsak nem kifejezett célunk a saját lelkünket kerékbe törni, lehet, hogy a legjobb megoldás meghajtani előtte a fejünket. Erősebb nálunk. Igenis morális döntés tud lenni, ha követjük a szavát.” – ebben viszont nem hiszek, mert másképp tapasztaltam. Voltam már nagyon szerelmes olyan emberbe, aki nem volt méltó és tönkretett, darabokra szedett volna, ha hagyom, mert bár ő nem szeretett igazán, szívesen elszórakozott volna velem. Úgy gondoltam, inkább én törjem kerékbe a saját lelkem, mint más, és erős döntéssel elhatároltam magam tőle. Azóta sem bánom. Úgy gondolom az is morális felelősség valahol, hogy magunkat megvédjük a nyilvánvaló rossz dolgoktól, amiből aztán évekig tartana a felépülés, és ilyen alkalmakkor igenis jogos vitatkozni a szerelemmel. Bár az is lehet, hogy az ilyen szerelem nem is igazi szerelem? Én azt hiszem, kicsit másképp definiálom és élem meg ezt az érzést, mint te, de ezt már írtam is valahol.
KedvelésKedvelés
“ebben viszont nem hiszek, mert másképp tapasztaltam” — vedd hozzá a többi definíció-elemet is, csak úgy érvényes, és még így is az van a mondatban, hogy “lehet”. Az nem szerelem, ha a másik elszórakozna, én a kölcsönösről, méltóról beszélek.
KedvelésKedvelés
Annak viszont, akit elhagytak, lecseréltek, méltatlan. Ő volt ott a vesegörcsnél, a fogfájásnál, a gyásznál, munkahelyelvesztésnél- az élet dolgainál. Amik koptatnak, elhasználnak, elfárasztanak. Lehúzta a 10 órát a munkahelyen, lehúzta az otthoni penzumot, ágyba zuhant ( akár férfi, akár nő) és most számon kérik rajta, hogy nem volt üde, kívánatos, lelkeskedves. Há, nem bazmeg, mer a csekkeket be kellett fizetni, a krumplit meg meg kellett pucolni. értem én a semmiből jövő elsöprő szerelmet, de a másik fél megalázottságát is.
KedvelésKedvelés
Nyilván a kölcsönös és méltó szerelemről van szó, de a valóság nem mindig ilyen tiszta – sokszor van az, hogy valaki kölcsönösnek és méltónak érzi, és igazából nem az – főleg, ha a másik fél még meg is játssza magát és hülyíti a szerelmes felet.
Ha viszont tényleg kölcsönös és méltó az a szerelem, és egymást mély ismeretén, a saját összeillőségünk tudatán alapszik, akkor szerintem is mondhatjuk, hogy az a morális döntés, ha a szerelmet és a másikat választjuk. Hiszek abban, hogy nem egyszer hosszútávon a válás a jó megoldás a felek számára, még akkor is, ha nagyon fájdalmas. Én gyerekként éltem meg, és irtózatos volt, még úgy is, hogy nem volt veszekedés, nem voltak balhék – de fiatal felnőttként láttam, hogy azok, akiknek a szülei együtt maradtak egy halott vagy elmérgesedett kapcsolatban, sokkal rosszabbul jártak. És a szüleik is, mert az enyémek legalább továbbléptek és új életet kezdtek, míg az övéik évtizedeken keresztül életk kiüresedett kapcsolatban gyűlölték egymást, ami végtelenül pusztító. Ettől függetlenül a megcsalás, a válás mindenképp egy mély sebekkel és veszteségekkel járó folyamat, egy csomó kellemetlen és kínos hozadékkal, amit mindenki érezni fog, aki így vagy úgy benne van, és amit szerintem ritkán lehet megspórolni. Olyan mint a háború – szükséges és elkerülhetetlen, de sokaknak nagyon fáj.
KedvelésKedvelés
Nagyon elgondolkodtattál ezzel. Sok évvel ezelőtt így lettem szerelmes, ő nem teljesen, de ezt még nem tudtuk. Én azóta sem tudom, ő hogyan, szerintem ő sem gondolkodott rajta. Sokszor méltó, sokszor nem, változik, alakul, fejlődik, visszaesik. Egy ideje kimondom, főleg magamnak, hogy vége lehet egyszer és akkor nem kell benne maradni. Hihetetlen szabadságot ad ez a tudat, máris kevesebb a megfelelni vágyás, több a szabadság, emeltebb a fő, és ez visszahat a kapcsolatra is. Jobbá teszi.
Én nem vagyok fogékony új szerelemre, néha úgy érzem, ő igen. Inkább attól félek, hogy csak azért marad, mert megígérte, mert gyerekek vannak, mert nem tudna mit kezdeni magával. Szeretném, ha a maradásával azt jelezné, hogy jó neki velem.
KedvelésKedvelés
Fura állat ez a szerelem. Mikor férjhez mentem, olyan szerelmes voltam, mint az ágyú. Életem legboldogabb napja volt. Évekig kitartott. Aztán egyszer csak rájöttem, mi vonzott engem ehhez a férfihoz. Hát, nem egy felnőtt, érett nő szerelme volt ez, messze nem. Apa-figurába lettem szerelmes. A hiányaim pótlásába lettem szerelmes. Ezt elég fájó volt kimondani, de most már tudom, hogy attól még ez értékes, életemet felforgató, elementáris és nagyon-nagyon jó dolog volt. Hiába tagadom meg utólag, hiába látom már a motivációkat, mégis az a vonzalom, illetve ami az alján volt, segített át sok krízisen, nagyon nagy energia volt abban, ahogy elkezdtük.
KedvelésKedvelés
….ez az egyik olyan ok, amikor válnék, és ha ő érzi ezt, akkor bizonyosan menjen, onnan beszélni nincs miről szerintem, legalábbis csak arról, hogy csináljuk az egészet minél kulturáltabban és gerincesebben. Ami az elhagyott fájdalmát illeti, azért lehet tenni szerintem, hogy minél kevésbé fájjon.Talán nagy baj, hogy az emberek végletekben gondolkoznak sokszor. Amikor én a kisfiam apukáját elhagytam, nekem sokat segített arra gondolni, hogy egyszerűen más minőséget adunk a kapcsolatnak. Nem fogunk együtt élni, és (hurrá, éljen) nem kell többet vele szexelni, de emberileg nem kell elveszítenem őt. Azért lehet ez a kompromisszumképtelenség: az emberek tulajdonként tekintenek egymásra, és ennek mentén kizárólagosságot, kizárólagosan és mindent akarnak, miközben az ember nem tulajdon és a szeretet nem birtokviszony. Szóval azt gondolom én is, amit leírtál, mert egyszerűen elfogadhatatlan számomra, hogy emberek olyan szép dolgokat, mint “család”, “házasság”, “gyerekek” egymás zsarolására és sakkban tartására használják. Így fordulhat elő, hogy gyűlöletes ketrec-ráccsá válnak olyasmik, amik pedig az életet beragyoghatnák.
KedvelésKedvelés
ó istenem, milyen marhára igaz, nagyon tetszik amit írsz. egyrészt ez: “gy fordulhat elő, hogy gyűlöletes ketrec-ráccsá válnak olyasmik, amik pedig az életet beragyoghatnák.” na ez valami fájdalmasan igaz, másrészt meg az, aminek ellentétére annyira szocializálódunk, hogy baromi nagy meló és fényességes megvilágosodás rájönni, szintén, amit írsz: “az ember nem tulajdon és a szeretet nem birtokviszony”, de a többségünk nem jön rá soha.
KedvelésKedvelés
Dühös meg attól vagyok, amikor megy a lobbi — és a sértett-elhagyottfél-lobbi nagyon erős, és mindenki velük ért egyet erkölcsileg és elméletben, amivel csak a hazugságok és elfojtások hizlalhatók, és érthető is a szempontjuk, csak épp a valóság tök más –, hogy a gyerekeknek ez mekkora trauma, gondolj rájuk, miközben a felek játszmája és feldolgozni képtelensége a trauma. Nem is mindig mondják ki, néha szavak nélkül ott a nyomás, a fenyegetés azon, aki menne, hogy de akkor kicseppensz a családodból, elfordulunk tőled, nem fogunk szeretni. Tehát igazából mindegy, ő mit érez, jó-e neki, a lényeg, hogy rá kell venni a maradásra, mert az az érdeke annak a félnek, akinek ez a helyzet kényelmes. A büntetés kilátásba helyezésével afelé nyomják, hogy ne merje meglépni. Van, aki ilyenkor azt hazudja, hogy jó neki így, mások viszont nem tudják már elfelejteni azt a minőséget, amit a távozástól reméltek, és akkor marad a hazudozás meg a titkos utak, az emésztő kettősség, közben meg mindenki boldogtalan.
KedvelésKedvelés
Szerintem az érthető, hogy az emberek sajnálják az elhagyott felet és részvétet éreznek iránta – teljesen normális viselkedés, hogy együtt érzünk azzal, akinek fájdalma van. Azt viszont soha nem értettem, hogy miért kell a családtagoknak, rokonoknak, ismerősöknek beledumálni mások életébe, és hogyan lehet nyomást gyakorolni a távozni akaróra, hogy maradjon. Neki is nehéz helyzet ez, és azzal senki nem segít, ha tovább fokozza az illetőben a lelkifurdalást, vagy ha valahogyan egyben marad egy már nem működő házasság. Amikor anyuék váltak, akkor is sokan beleszóltak, az egész falu és a rokonság, főként nagyapám, aki ráparancsolt anyámra, hogy ne váljon el – mondjuk akkor már apu is válni akart – és elzavart minket a háztól, mikor anyu nem hallgatott rá.
KedvelésKedvelés
A világért sem bagatellizálnám el a témát, de eszembe jutott valami…Csak képzeld el, hogy a házastársad megy az új életbe és viszi a bringádat is.Miért? Csak. Mert az szerinte az övé is, Mert ő vette, őt illeti, meg egyébként is, tetszik neki. Elviszi. Csak egy bringát. Üvöltenél-e a hiánytól?
KedvelésKedvelés
Nem értem. Szó szerint? Vagy képes beszéd?
KedvelésKedvelés
Persze, szó szerint .Az imádott bambuszt. Mert csak. Mert neki is tetszik, de eddig mindig te használtad. Meg jó lesz az másnak is, neked ott maradt a fűnyíró.
Azt próbálom érzékeltetni, hogy még egy tárgy elvesztése is mekkora fájdalom lehet, nem hogy egy emberé.
Viszont külön kellene választanunk a két esetet: rosszul működő, szar kapcsolat, amiből csak gyávaság miatt nem menekülünk és az elfogadható, lecsendesedett, bajtársi házasság( nem tudom pontosabban ), amivel nincs különösebb baj, csak, hogy eltelt 30 év. Mert az elsőből tényleg megváltás, ha valahogyan kirugdosnak.A másodikból tragédia.
KedvelésKedvelés
Értelmezhetetlen a felvetés. Egyrészt ennyire én nem kötődöm a bringámhoz, én abszurd módon vagyok nagyvonalú: vigye. A tárgy pótolható, ami pénzkérdés, azért én nem sírok, majd lesz másik. Másrészt az ember nem tulajdon, nem olyan a viszony, mint köztem és a bringa között. Inkább állomások vagyunk egymás életében.
És akkor magamról. Tudom, hogy visszás, hogy én nem éltem át ilyet, és mindig idősebb embereim voltak. Mégis, én nagy erőkkel próbáltam mellettük is derűs, izgalmas, nem elváró maradni, a szülésekből kijöve szép is. 2002-ben kezdtem a hosszútávfutást. Ez az, amit én azért tettem, hogy sokáig tartson a kapcsolat. Biztos fájna, ha feszesebb seggű vetélytárs vonzaná az emberem figyelmét, de én meg szoktam kapni, hogy nincs még egy ilyen, mint én. Ha sodró szerelembe esne a szerelmem, neki is azt mondanám, hogy sorssal nem vitatkozunk. Ugyanez viszont rám is igaz, senki nem tudja, mit hoz az élet. Én mondjuk nem csaltam meg soha senkit, sőt, fel sem merült a lehetőség, nagyon ott tudok lenni, egészen, de mit tudhatom, csak két öt és fél éves, együttélős kapcsolatom volt. És nem szeretnék manipulatív, társfüggő, énerő nélküli partnert, ez biztos. Örülök, ha van, akit az erőm vonz. Sokéves reménytelenségbe, egymás tönkretételébe nem ragadnék bele, ez is biztos, és nem hazudnám egymás mellett kitartásnak.
Ja és van (mindig is volt) énem a családi identitás nélkül is, el is tudom tartani magunkat, így azért már máshogy merül fel a kérdés. Nem lehet, hogy ez a sok nagyon szerelmes asszony igazából csak az eltartottságot szorítja a fogával, a rangot adó házasságot, x éve együtt, beléd fektettem a legszebb éveimet, én bezzeg hű voltam, de szép gyerekek, hűség, mintapolgár műsort félti, miközben az emberét utálja, a benne zajló folyamatokkal nem törődik, és irigyli tőle a boldogságot?
KedvelésKedvelés
Szerintem nem éles a határ a kettő között, könnyen tűnik az első másodiknak, és csak egy új szerelem mutatja meg, mennyire rossz volt. Mindenki fél az új szerelemtől. Démon. Pedig emberek vagyunk, változunk.
Az jutott eszembe, hogy a szüleim közt sem volt ilyen, illetve nem ez volt,ők szerelemtelenek és károgók).
KedvelésKedvelés
Elhagyott lobbi, ez nagyon találó. Én az összes barátnőmet egy pillanat alatt elveszítettem, amikor otthagytam az ex-et. Pedig évekig velük beszéltem meg mindent, tudták, hogy jutottam el idáig, együtt rezegtünk… És mégsem szól hozzám senki azóta. Nyilván nem segít a távolság sem (elköltöztünk a gyerekekkel), de annyira megalázó volt, hogy én komolyan gondoltam, hogy tartjuk a kapcsolatot, egymásban a lelket. Néhányszor próbálkoztam telefonálni, de a fel nem vett, vagy jajjmindjártvisszahívlak telefonok után minek. És tudom, hogy az ex-et támogatják. Mert ő a szegény, elhagyott, magányos, rendes ember… Dühít és fáj is, és annyira örülök, hogy megtaláltam ezt a blogot, sokat olvaslak benneteket, erőt ad és elgondolkoztat és finomít is. Köszönöm 🙂
KedvelésKedvelés
Miért fáj ezt ennyire olvasni? Most nem az emberi hülyeség miatt (az is megér egy misét), hanem a szerelemért? Mi ez, másnak miért lehet? Más mit tud, amit én nem? Én miért csak szeretek, szeretek, szeretek mindig, és engem miért nem szerettek, akartak, kívántak még soha? Mi ennek a titka? Miért mindig én fogadtam el a büdös lábat, a lehányt cipőt, a kimondatlan szavakat, mindent, a “szerelem” nevében, hevében? Én miért vagyok mindig egyedül (előbb-utóbb), miért nem lehetek együtt valakivel, aki szeret engem? És miért gondolja azt mindenki, hogy én vagyok a várkisasszony, akinek senki sem elég jó, amikor csak annyi “az elvárás” – a szörnyű elvárás, leírni is utálom – , hogy kölcsönös, viszonzott szerelem legyen és közös célok? Ez miért túl sok? Én normális vagyok, hogy ennél nem adom alább? Létezik ez egyáltalán, két hónapnál, két évnél tovább, vagy a többiek is hazudnak (maguknak, egymásnak, másnak)? Mi fáj jobban: arról olvasni, hogy van igazi szerelem, szeretettel, elfogadással, tisztelettel, vagy arról, hogy felejtsem el, mindenki megkopik, megfárad, aztán szemét lesz, és sárdobálás közben lép le? Miért fáj mindkettő?
És végül ahogy a VNV Nation mondja: “Why do I love when I only feel pain? When does it end, when is my work done? Why am I alone and why do I feel that a I carry a sword, that a carry a sword through a battle field?” Mi a fészkes fenéért nem lehet kitépni az érzéseket, kidobni a picsába, és racionálisan, hideg fejjel eldönteni, hogy kit fogunk szeretni, aztán adni neki egy pirulát, hogy ő is ugyanezt érezze, és maradjunk így az idők végezetéig? Minden annyival egyszerűbb lenne, nem?
Nem, tudom.
KedvelésKedvelés
😦
KedvelésKedvelés
Ez a komment (Eszteré) külön szép annak tükrében, hogy szűk két évvel később mit összeröhögcsélt az ő blogján Villővel, hogy nekem idősebbek a férjeim, nekik bezzeg mindig akadt korukbéli, de szar nekem… Húhú, az ám az élet, mindkettőnek olyan jól sikerült.
Ott kezdte keverni amúgy a szart Villő meg a “csalódott” dívák.
Tán nem véletlen, hogy aztán merre alakult az élet, hercegnők. Ki miben él, mivel virít, hogyan játszmázik, mire büszke, mik a céljai, ki szereti, milyen testi állapotban van.
A ti csávóitok nem igazoltan vannak távol.
KedvelésKedvelés
“A szerelem hatalmas motiváció, és elképesztő tettekre ragadtatja az embert.
A szerelem nagy ajándék.
A szerelem nem mentség semmire.”
Ezeket én is így vallom.
🙂
KedvelésKedvelés
Házasságban élek régóta. Működünk,. Hol így, hol úgy. Vannak jó pillanatok, vannak rosszak, többnyire semmi különös. Gondolom, ha több lenne a rossz bármelyikünknek is, akkor lépne. Anélkül is, hogy beütne egy harmadik. Így talán tisztességesebb, nem? Aztán ha egyedül vagy, magad mögött hagytad, új életet kezdtél, akkor jöhet egy új sodrás. Oké, tudom, hogy nem lehet irányítani, de ha egyszer velem meg kellene történni, ez az út szimpatikusabb lenne.
A másik , ami eszembe jutott, hogy ezek szerint nincs is esélye/értelme a párterápiáknak? Ha valami elromlott, akkor nem is érdemes megpróbálni megjavítani? Nyilván nehezebb, ha már a háttérben ott egy új, szépet ígérő kapcsolat , de akkor ez az egész minek? Miért kezdenek bele? Vagy van olyan, hogy egy párterápián újra vonzóbbá válik a megszokott, mint az új?
KedvelésKedvelés
érdekes kérdés…
párterápián egyszer voltam, amikor mondtam a férjemnek tíz év után, hogy végtelenül boldogtalan vagyok, és elvitt. ott elmeséltük mindketten, egymás előtt a kapcsolatunk történetét, mindennapjait, mire mondta a terapeuta, hogy ezt a házasságot szerinte nem lehet megmenteni – megindokolta, miért, nem részletezem -, de abban tud segíteni, hogy emberi módon, békességben váljunk.
mondta a férjem, ez nem ér meg neki tízezret alkalmanként, nem mentünk többet (mondjuk 2000-ben volt:-))
randa válás lett.
na mindegy, szóval azt akarom mondani, hogy valódi párterápiáról nincs tapasztalatom, jó egyéni terápiáról viszont igen, és azt gondolom, hogy fel lehet ismerni mintázatokat, rossz működést, amik javíthatóak, mert ha ezek miatt hal meg egy kapcsolat és nem ismerem fel, akkor jó eséllyel viszem magammal a sémákat a következő kapcsolatomba is, ami törvényszerűen ugyanúgy elbukik.
(ezt például csináltam a válásom után évekig…)
aztán komoly terápián fedeztem fel ezeket a mintákat, a végén mondta a pszichológus, hogy felfejtettük életem fonalát, ami nagyon szarul volt felgombolyítva, most itt van a kezemben a fonal vége, és neki kéne állni felgombolyítani. ezúttal jól… azóta ezen vagyok.
a tudatosság sokat tud segíteni, a kapcsolat “jóltartásában” is, megjavításában is, persze mindeddig azt hittem, ez mindkét fél részéről kötelező.
jelszavas poszt, így elmondom, hogy ezt az álláspontomat épp felülvizsgálom: a társam nem kifejezetten tudatos, évtizedekig szunnyadt a lassú mocsárban, viszont igénye van rá, így néha észrevétlenül, de sokszor direktben is átadom neki mindazt, amit én “tanultam”.
eszemben sincs a terapeutájának lenni, kínosan ügyelek is rá, hogy nehogy belecsússzunk, viszont nagy szüksége van rá, és sosem lenne képes egy idegennel olyan véresen őszinte lenni, mint velem, hát együtt igyekszünk fülöncsípni a kósza érzéseket, hangulatokat, és megvizsgálni, hogy vajon az adott helyzetnek szólnak, vagy csak rossz emlékek.
többnyire az utóbbi, és amikor ez megvan, el is múlnak.
tulajdonképpen ez is párterápia. picit másként.:-)
KedvelésKedvelés
Én nagyon fiatalon mentem férjhez (húsz sem voltam még), és nagyon szerelmesen.
Sokan mondták akkoriban, hogy meg fogom bánni, hogy korai.
Legalább tíz éven át megmaradt a lebegés.
És ami utána jött, az a.. szeretetteli bajtársi szövetség, vagy mi, az sem tisztán csak az volt; fel-fellobbant a régi érzés később is, igaz, inkább csak pillanatokra.
De amikor meg nem, akkor is nagyon erős szövetség volt az, ezer szál, huszonöt év – tulajdonképp együtt lettünk igazán felnőttek. Szerettük egymást; hol így, hol úgy.
Mindenféle önáltatás nélkül mondhattam magamnak, hogy sokkal jobb nekünk, mint a legtöbbeknek.
Mindezt előszónak szántam ahhoz, amit mondani akarok: hogy ebben a helyzetben az ember (illetve hát: én…) kifejleszt valami védelmi rendszert, ami még a tudatba kerülés előtt kettővel hárítja el a veszélyeket. Nem volt olyan, hogy zutty, jött a szerelem, és beleestem, mert – mert nem engedtem meg magamnak.
Persze lehet, hogy mások egészen másként működnek; hogy tényleg teljesen tudatuktól és akaratuktól függetlenül sodorja őket magával a dolog.
Úgy tűnik, nekem kell hozzá engedély magamtól.
Hogy jól csináltam-e, azt nem tudom. Így utólag jó érzés, hogy nem furdalja ilyesmi a lelkemet, de az utolsó években olykor sajnáltam azt, amiről akkor úgy hittem, nekem már nem adatik meg.
(Most mégis megadatott megint, és ez nagyon-nagyon jó.)
KedvelésKedvelés
Az én kapcsolatom is hasonló a férjemmel 14 év után, mint amit te leírtál, azt kivéve, hogy én nem érzem még a sajnálatot, hogy valami kimaradt, vagy nem adatik meg. Régóta együtt vagyunk, mi is egymás mellett nőttünk fel, és még mindig meglep, hogy mennyi érdekes dolgot élünk meg együtt, mert ahogy változunk, úgy változik a kapcsolatunk is, és ez által mindig új érzéseket fedezünk fel. Nagyon más, mint amilyen kezdetben volt, de én élvezem azt akivé váltam mellette és az az is tetszik, akivé ő lett. Sok a nehézség, de eddig megoldottunk mindent és mindig meglep, hogy még mindig ennyi potenciál van bennünk. Kíváncsi leszek, mi lesz 10 év múlva.
KedvelésKedvelés
Szerintem ti együtt nőtök, egymás szemében is, meg külön is, és nagyon szerencsés vagy, megúsztál egy csomószart, tied a mindenség.
KedvelésKedvelés
Boldog vagyok, hogy így van, de tudom, akármi történhet így is…
KedvelésKedvelés
Nagyon remélem, hogy tíz év múlva is így lesz.
Innen a félismeretlenségből nézve komolyak az esélyeid.
KedvelésKedvelés
Visszajelzés: dilemmázóknak: lépni vagy maradni | csak az olvassa — én szóltam
Visszajelzés: miért gondolom, hogy? | csak az olvassa — én szóltam
Hú, de aktív volt itt a sértettfeleség-lobbi. A kis zsarolgatás, hogy “anyám a padlón van, öngyilkos akar lenni, beteg, nem fogom neki ecsetelni a férj boldog új életét”.
Pedig itt rólad van szó. Te is lehetsz szerelmes. Nem anyádról, akinek életbiztosítás és közös lakcím, közös hitel típusú házassága volt. Na, abból robbannak ki nagyon távolra aztán a szerelmes felek.
Anyád nem fogta fel, hogy nem szerethet olyat, aki őt nem szereti, mert az játszma. És nem is szereti, csak fél egyedül lenni, és úgy érzi (az én szerelmem felesége is úgy érezte), sokkal tartozik neki a másik, mert ő szívott. Most behajtja rajta: én már lefőttem, NEM LEHETSZ BOLDOG TE SEM.
űAnyád neurotikus, és az a fajta, akitől még bőven házas korában menekül mindenki, nem csak a férj, a gyerekei is.
Ma azon hüledezem, hogy nők tömegei ennyire bebiztosítottnak hiszik az egzisztenciát, a státuszt, a békés látszatot, és ennyire hápognak, hogy a kenyérkereső tévedésnek nyilvánítja őket mint választást. Pedig Ház, Pedig Gyerek…
Igen, az a berendezkedés a rossz, amelyben normális, hogy egy nőt eltartanak. Ahol ez nem riasztó, nem jelez veszélyt.
Azzal meg ne vigasztalja magát senki, hogy szebb, fiatalabb az új nő, vagy simán gazdagabb az új férfi, mert ezer példa van arra, hogy idősebbért, szegényebbért dobják a házastársat, problémásabbért – épp azért, mert a szerelem ilyen.
A házasság nem ilyen, az keret. Sokan kihúzzák benne a halálig, de milyen áron? Nem is kell házasság, nem az számít, együttélni is elég, az is fáj, pedig nem lehet mondani, hogy “de megígérted”, viszont az az élet is együtt épült fel.
Mindenki megőrül a negyvenes éveiben, aki huszonévesen házasodott. Mindenki.
Én ugye nem, és nem az én döntésem volt, hogy a komolyan gondolt (együttélés, gyerekvállalós) kapcsolataim, szám szerint kettő, mikor érjenek véget.
Nem az a lényeg, hogy “mert engem nem hagytak el”, de kitörölhetetlen, hogy a szeretőség révén én a másik oldal (érdekcsoport) szörnyű képmutatását, kíméletlen helyezkedését, évtizedes játszmáit kaptam. Soha nem cserélnék velük, akkor se, ha a férj ott maradt volna, mert annál rosszabb, mint a tutiban éldegélő, elváró, döbbent, kiszáradt, tizedévig a másikat meg nem csókoló, alkesz csalódott asszony, nincsen.
Érdekes, hogy a bántásokat, ítéleteket mindig a nő (a szerető) kapja, esetleg a feleség, a férfit általában sajnálják, mentegetik, egyszerre féltik a rémes régi és a rémes új feleségtől is. Ja, és nem a gyerek miatt, a gyerek 16 ,meg 18, és nem ő érdekli az ítélkezőket.
Engem azért nem hagytak el, mert én nem tettem mindent egy lapra, nem taktikáztam, és nem kezdtem kapcsolatba anyagiakért, így nem is maradtam rossz kapcsolatban érdekből, félelemből.
Nulla vagyonnal távoztam az elsőből, fenyegetve, évekig büntetve, és soha egy fillér tartásdíjat sem kaptam.
Azért lett a blog, hogy azt az igazamat megírhassam.
Teljesen más helyzetben vagyok most, nálam fiatalabb, nőtlen, mindenben lojális, intellektuálisan is partner, imádom és imád – és ugyanezt gondolom, mint fönt. Hogy olyan nevetséges az, aki azt hiszi, hogy majd a szerelemmel (az igazival, ami nem egyenlő a feszesebb/fiatalabb segg, heves szex stb-vel) ő észérveket meg érzelmi zsarolást szegez szembe. Meg így figyelgeti és kibeszéli a “riválist” (anyukám, az bók volna, ha neked az a nő riválisod lenne).
A szerelem megvadít, de a nem vállalása, a hiánya meg eltorzítja az embert. Teljesen, végleg. Elrontja emberileg, roncsot csinál belőle a kell, a racionális érvek, a maradás. És akkor vagy te, igazán önmagad, akkor vagy jó, amikor szerelmes vagy, bíznak benned, szeretnek. Magadért.
És ki hitte volna, hogy a mostani életemben nem lesz semmi kepesztés, kétségbeesés, sőt. Az önbecsülést köszönhetem az én rózsámnak, amely paradox módon őt láttatja reális méretben: a szerelmétől megerősödtem annyira, hogy nem ő az abszolút jó, nem rendelek neki/a kapcsolatnak mindent alá, én is létezem, nyitva az ajtó.
Menjen, legyen vége, ha bármelyikünknek nem jó. (Talán pont ettől az egyes számú szabálytól jó? Hogy nincs beszorítva?)
Amúgy akkor én nem akarnék barát meg “hogyvagy” ismerős lenni, annál élesebb vonalat húznék.
KedvelésKedvelés