honnan tudom?

Közzétéve Szerző:

Belelógok én az életetekbe. Nem alszom éjjel emiatt. Habozok, kirakjam-e a bejegyzést, és nem magam miatt. Hogy kiben mit váltanak ki a szavaim, mekkora a felelősségem, kit sodor mélységes belső válságba a mondatom. De én nem tudok nem így írni. Igen, felhasználok mindent és mindenkit. Elsősorban önmagamat.

Érdekes, olykor megrázó leveleket kapok.

Volt, aki próbálta visszafelé. Viszontlógni, az enyémbe. Kiegyensúlyozni a viszonyt. Attól ingerült lettem. Mert én sem személyesen a Rózsinak és a Lujzinak és pláne nem a Gáspárnak írtam ezeket, senkinek direkt tanácsot nem adtam, csak volt valami gyanúm, meg erős késztetésem (mint amikor rátör az emberre a …, olyan), hogy leírjam, amit összefüggésnek gondolok, ők meg erre jártak, és magukra ismertek. Volt, aki megítélt a személyemben, van, aki azért jön ide, hogy bebizonyítson valamit a rovásomra, békét teremtsen a szövegeim és maga között, és persze hogy nem önmagát, hanem engem fog leszólni. Merthogy szerinte vagy-vagy, nincs egyrészt-másrészt, a dolgok egyféleképp szemlélhetők.

Néhány hete, egy napsütötte pesti pénteken beszélgettem egy férfiolvasómmal, és fontos dolgokat mondott a profitterol mellett. Azt mondta, ő azért olvas és ragadt itt, mert mint gondolkodó ember megszokta és jól viseli a kognitív disszonanciát, és rálát a saját viselkedésére. De nagy döbbenetei vannak, kényelmetlen érzések, és ez megviseli. Viszont ez nem vált ki belőle dühöt vagy indulatot ellenem, figyeli és józanul nézi a témákat, gondolatokat, meg az írói teljesítményt. De ne csodálkozzak a gyűlölködőkön sem: a csak az olvassa és az én szóltam csak provokációnak jó. Egyébként is, lógnak bőven merevjobbosok az átévén, mert a hírtévét már unják, és valami feszültséget keresnek. Szeretnek hergelődni, van, aki kommentel is, ütközni jár, csúnyákat írni, másokat szidni. Kell nekik az inger. Nem ússzuk meg őket.

Itt nem is az érzi jól magát, aki tökélyre vitte azokat az értékeket, amelyekről én beszélek — van ilyen? Hanem az, aki rezdül, ilyesmit sejtett. És az, elviseli a feszültséget. Aki gondolkodó alkat, rutint szerzett a meggyőződésével nem egyező gondolatok hergelődésmentes befogadására és megfontolására.

Vannak emberek, akiknek nehezükre esik elfogadniuk, hogy másoknak más reprezentációjuk van a világról, és nagyon meg akarják magyarázni, hogy az nem úgy van, az csak egyféleképpen lehet, mégpedig úgy, ahogy azt ők gondolják. Ki is hirdetik, és elég sokat ismétlik önmagukat. Ebben csak az a gyanús, hogy az oly vehemensen hangoztatott nézetek őket igazolják, minket meg korlátoznának, és amúgy is, furák, merevek, halottak, és ez őket nem zavarja. Normatívak, nem melegek és nem engedékenyek ezek a nézetek. Én az apámon edződtem, de a blog ellenségei is így működnek.

Én is ítélek, vagyis: úgy általában erős állításokat fogalmazok meg arról, hogy ez vagy az hogy szokott lenni a világban, és miért van ez, és mi a minimum, amiből nem érdemes alkudni. Mert én hiszek abban, hogy ha ezeket nem tévesztjük szem elől, akkor közelebb kerülünk önmagunkhoz és a teljesebb élethez. Én egy lobogó hitű, derűs lány vagyok, és bízom az emberekben.

Az ítélők mindig azzal jönnek, hogy én keserű vagyok és traumatizált, valamint hogy ne általánosítsak, van kivétel, nem minden férfi.

Nem is, sóhajtok. A rendszer, az.

Én nem magamról írok. Honnan veszem én azt, amit írok, és ami sokakat eltalál?

Mindenekelőtt: sokat és hevülten fogadtam be a könyveket, színdarabokat. Aztán évekig figyeltem az embereket, magamat, a világot, a dolgok működését, az összefüggéseket, jelenségvadász szemmel. Próbáltam lehántani a sztereotípiákat, a kész hiteket, friss szemel mindent megnézni. Az életben is, újságot olvasva is, és a mamamin is. Emellett olvastam elemző, elméleti írásokat is. Meggyőződésem, hogy nem vonhatja ki magát senki a működések alól: a dolgok együtt mozdulnak, és a világ finom óraszerkezet. Így jár az agyam. Olvasom korábbi, óvatos, tapogatózó, írástól-sikertől mámoros szövegeimet. Ma már nincs akkora arcom, több a kételyem, az írás működésmód lett, viszont elmegyek a legszéléig, felteszem a legkeményebb kérdéseket is, magamnak is, az életem szereplőinek is, a világnak is, rutinosan és kérlelhetetlenül. Roppant fárasztó látni, és nem valami vidám. Viszont minden más kevés. Láttatni meg izgalmas kihívás. Arra születtem, hogy megnevezzem, megalkossam a világot. Hosszú éveken át csiszolt rutinom van a szavakkal.

Nem panaszkodom, hanem töprenkedem, és a személyes címkével jelzett írásokon kívül nem magamról írok. De azért persze az élményeim is ott vannak, legalábbis a hiteimben, az értékrendemben: nekem nem ismeretlen sem a pusztító, sem a szárnyakat adó kapcsolat. Sem évek magánya, sem a nagy egymásba csattanás. Sem a szűkös élet, sem a királynői luxus. Sem a traumatizált szülés, sem a háborítatlan, sem a depresszió, sem az eufória. Sem a spontaneitás, sem a kényszeresség. Sem a diadal, sem a roncslét. Sem a becsület, sem az árulás. Sem a nyomorult munka, sem a rangos. Sem a leépülést, sem a halált végignézni. Sem boldogságosan, ketten működtetni az életet, sem egyedül. Szomjan halok a forrás vize mellett.

Ami nekem ismeretlen: az abortusz, a fiatalon kötött házasság, a tizenöt éves vergődés házasságban, külföldön élni, a kétnyelvű közeg, a gondtalan gyerekkor, a munkanélküliség, teljes karrierfordulat, a krónikus betegség, az após, az alkoholizmus, a promiszkuitás, a nálam fiatalabb partner, a homoszexualitás, az aszexualitás, az elsőgenerációs értelmiségi lét, a vidék, az ikertestvér, az egykeség. Nekem ez mind nem volt. Nem is írok róla.

Várom szíves vendégposztjaitokat. Én miről írjak?

108 thoughts on “honnan tudom?”

  3. Külföldön élni, kétnyelvű közeg, és ama bizonyos csiszolt rutin…az első kettő nagyjából megvan, a másodikat egy percig sem állítom, de tény, hogy szeretem és tisztelem a jól megválasztott szavakat – némiképp a hozzá nem értő tiszteletével ugyan, de mégis.
    A magam helyzetéből fakadóan ismerek pár jó néhány kétnyelvű életet élő embert, de ezek felületes ismeretségek, nem barátságok, mert nagyon mások vagyunk: érdekes, hogy sokaknak nem okoz gondot más nyelven megszólalni, mesélni, akár önmarcangolni.
    “Én néha a barátnőimmel is angolul beszélek!”
    Aha.
    Én viszont ebbe hosszútávon úgy érzem, elsorvadok. Talán ezért nem is szeretnék külföldön élni. Ez az “ahány nyelvet tudsz, annyiféle ember vagy” nem tetszik nekem: én én vagyok. Klisébe hajolva azt mondanám, “megdolgoztam azért, aki vagyok”; és ha huzamosabb ideig más nyelvben élek, más nyelven próbálom kifejezni ezt a valakit, eltorzulok. Nem ugyanazok az árnyalatok. Nem tudom érzékeltetni azt a bizonyos “csiszolt rutint”, ami ugyan -elismerem- magyarul sincs meg, de valami visszfénye talán akad.

    Hogy “csoportazonos” legyek, mint Bandi de Beauvoir memoárjában: “Maga el sem tudja képzelni, milyen szellemes vagyok én magyarul!” (vagy ilyesmi).

    No, csak eszembe jutott a bedobott szavakról.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • Habár igazán nem mondhatni, hogy hadilábon állnék a nyelvekkel, az anyanyelvtől különböző nyelven önmarcangolni, az nekem olyasmi némaság vagy olykor akár még süketség is, mint valami tejüvegen át nézni vagy bura alól kiszólni, szóval gyakran a lehetetlennel ér fel és így aztán végül sok minden belém szorul.
      (Tényleg: bura vagy búra? Na tessék, ezt nem tudom.)

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Én úgy éreztem kint, hogy nem tudom magamat igazán megmutatni. Azt a keveset, amit igen, azt sem választékosan, árnyalva, ahogy magyarul tudom. Nagyon-nagyon sok ideig kellett volna ahhoz ott lenni, hogy talán sikerüljön.

        Kedvelés

      • Én németül jártam pszichológushoz is… Bár tényleg jól beszélem a nyelvet (és írok is), az érzéseim, rezdüléseim magyarok és nem jön át mégsem az árnyalat… Most látom, hogy ez teljesen sosem lesz az igazi. A kétnyelvū fiam (kétéves) meg inkább németül beszél, annyira domináns a közeg (ovi, apja, családja). Én meg egyre görcsösebb vagyok, hogy “nekem” márpedig József Attilát magyarul fog olvasni!

        Kedvelés

      • Kalüpszo irasara: En pszichologushoz is nemetül jartam… Bar eleg jol beszelem a nyelvet (es irni is tudok), az erzesek arnyalata sosem lesz az igazi ezen a nyelven: az erzeseim es a rezdüleseim magyarok, a komplexusaim is… Most az elvileg ketnyelvü (keteves) gyerekemen latom, hogy mit jelenthez ezeknek a komplexusoknak a hianya: többnyire nemetül szolal meg, erös a környezet hatasa (közeg, ovi, apja, apja csaladja). En meg egyre inkabb görcsös vagyok (leszek?), hogy marpedig “nekem” Jozsef Attilat magyarul olvasson es ertsen! Jaj!

        Kedvelés

    • En csak a sajat tapasztalatomat tudom megosztani gombotz. Jo, hogy folyekonyan, gond nelkul beszelek idegen nyelven, azt nem allitom, hogy valasztekosan, de torekszem ra. Viszont a hosszu kulfoldi let, valahogy ugy erzem nem csak hozzatett, de sokat el is vett tolem. Mar-mar nem tudok a magyar nyelvvel mit kezdeni. Mielott elmentem a helyesirasom szinte hibatlan volt, ma mar nem az es van, hogy gondolkodnom kell vajon hogy a p****kell ezt vagy azt helyesen irni. Ugyan ez a szohasznalattal. Vagy lehulyultem magamtol vagy nem tudom, de elkeserito, hogy neha kicsuszik a szamon az “ize”. Keresgelem a szavakat, a tudasom, ismereteim amelyek hazai vonatkozasuak is (kultara, aktualitasok akarmi ami itthon zajlott amig en…), megkoptak, nincsenek frissitve. Az okokat nem csak a korulmenyekben keresem, annak ellenere,hogy igyekeztem sokat olvasni , neten kovetni ezt-azt, de az elo beszelgeteseket semmi sem tudja meghaladni, potolni. Szoval nem vagyok mar a regi, basszus.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Szerintem nem elhülyülés, egyszerűen ez ilyen. Meg még az is van és elég elkeserítő szembesülnöm vele, hogy egyszerűen nem jutnak magyarul jutnak eszembe dolgok vagy csak elég nehezen.

        Kedvelés

      • Detto. Amit kint tanultam, mondjuk anatomiai es egyeb gyogyaszathoz kapcsolodo szavakat, keptelen vagyok magyarul mondani, tobbnyire nem is tudom mit kellene. De ez a hetkoznapi beszelgetsekre is igaz.
        Remelem osszeszedem magam, de ahol most tengodom, ott az emberek nem a muveltsegukrol es egyeb lebilincselo keppessegeikrol hiresek. Nincs kivel ertekezni. Kesz agyhalal.

        Kedvelés

      • Az idegen léthez kicsit én is hozzá tudok szólni, mint aktív emigráns.
        A magyarom kopik, a németem meg nem fényesedik annyira, mint kellene. Pszichológusom magyar. Egyszerűen azért működik csak vele, mert azonos kultúrában szocializálódtunk.
        Viszont a hat év akkor is átformált, a világhoz való viszonyom teljesen más lett, a problémákhoz is máshogy viszonyulok. Az itteni társadalomba még nem integrálódtam, talán nem is fogok, a városba igen, identitásom már ideköt, a magyar társadalomból már kiszakadtam, valahogy bolyongok.
        Ez magány is, de szabadság is egyben.
        Viszont azt is fura megtapasztalni, hogy mennyire kevés tud lenni, ha nincs más kapcsolódási pont a magyar bevándorlók között, mint maga az emigráció. Lezárult dolgokról nehéz sokat beszélni, főleg ha nem is közös a múlt.
        Így nincs nagyon magyar barátunk.
        A kétnyelvűség fiunknál most kezdődik, szívbemarkoló, ahogy tökéletes dialektusban szólal meg osztrákul, de a szögedi nyelvjárás se jelent neki gondot.
        (Azt meg muszáj a végére leírnom hogy muszáj, mert igen, még képes lennék rosszúl írni, ha nem gyakorlom…)

        Kedvelés

    • Én még nem töltöttem hosszabb időt (=életvitelszerűen) külföldön, de amikor cserediák voltam, két hét után nyelvi honvágyam lett. Pedig van két idegen nyelv is, amit jól beszélek, de ez csak annyit jelent, hogy ügyesen adok át rajta információt, nem azt, hogy élvezem is a beszélgetést. Nekem talán ez a legnagyobb akadálya, hogy külföldön éljek. Ha benne lennék, biztosan találnék mást is, de ezt előre is tudom magamról.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

    • Nekem rettenetesen izgalmas volt külföldön élni nyelvi szempontból. Olyan volt, mintha újra gyerek lennék, szívtam magamba a szavakat, mondatokat, amik ott voltak körülöttem mindenhol, folyamatosan tanultam a világot magam körül, és fantasztikusan élveztem, hogy egy idő után én is könnyedén tudtam olyan szépeket mondani. Nekem kitágította a világot az a lépés, amikor természetessé vált egy másik nyelv használata – hiába vannak dolgok, amiket csak magyarul tudok megfogalmazni, mellette vannak olyanok, amiket csak angolul. Bár törekszem rá, hogy angolul is olyan választékosan beszéljek, mint magyarul, de végső soron nem a két halmaz metszete érdekel, hanem az uniója, és az kétségtelenül hatalmasra tágítja a megfogalmazható világot, benne az érzéseimet is akár.
      Gyakran angolul írok naplót például – vannak dolgok, amiket könnyebben írok így le, nemcsak azért, mert egyes dolgokat pontosabban tudok így leírni (ne értsétek félre, nem a nyelvtudásommal dicsekszem, közel sem tökéletes, csak van, amit egyszerűen jobban meg tudok közelíteni annak a nyelvnek az eszközeivel, mint a magyarral – ez valószínűleg a fogalmazóképességem hiányosságait is jelzi), de azért is, mert van, amitől kicsit távolít is, mert mégis csak tanult nyelvem. Nemrég jutott eszembe, van egy dráma, nem jut eszembe a címe, amiben az egyik szereplő a traumáiról csak a tanult nyelvén tud beszélni, az anyanyelvén képtelen. Na ez ilyesmi lehet.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • “Gyakran angolul írok naplót például – vannak dolgok, amiket könnyebben írok így le, nemcsak azért, mert egyes dolgokat pontosabban tudok így leírni (ne értsétek félre, nem a nyelvtudásommal dicsekszem, közel sem tökéletes, csak van, amit egyszerűen jobban meg tudok közelíteni annak a nyelvnek az eszközeivel, mint a magyarral – ez valószínűleg a fogalmazóképességem hiányosságait is jelzi), de azért is, mert van, amitől kicsit távolít is, mert mégis csak tanult nyelvem. Nemrég jutott eszembe, van egy dráma, nem jut eszembe a címe, amiben az egyik szereplő a traumáiról csak a tanult nyelvén tud beszélni, az anyanyelvén képtelen. Na ez ilyesmi lehet.”

        Ugyanez nálam is, az utolsó szóig.

        A traumáról, “választott nyelvről” ugyanezt mondta nekem a pszichológusom.
        Azt mondta, hogy öngyógyítás volt a részemről a “meg akarom választani a nyelvemet”.

        Kedvelés

      • Németországban töltöttem egy évet érettségi után. Vízválasztó volt, akkor lettem felnőtt. Az ottani tapasztalatok döntő módon formált azzá, aki vagyok. Ott találtam magamra, azt hiszem. Lelkem egy része azóta német nyelvű. Bosszantott akkor, hogy József Attila, Pilinszky, Szilágyi Domokos elmagyarázhatatlan németül. De azóta ott van Rilke.

        És máig vannak gondolatok, amelyek németül szólalnak meg bennem, bár egyre ritkábban fordul elő, és ettől szomorú vagyok. Mintha elveszőben lenne életem egy darabja.

        Kedvelés

    • “Én viszont ebbe hosszútávon úgy érzem, elsorvadok.”
      Én is sorvadozom.Még ki se bontakoztam,mert nem volt elég táp, és nem is tudom merre fordulnék ha nem lenne ez a blog, bizony elsorvadnék időelőtt.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

  4. Alapvatően jókedvű es vidám vagyok, a rossz dolgokat amik velem történtek, történnek inkább gyorsan felejtem, nem elemzem marcangolóan ( ez ffi tulajdonság? ) én csak valami derűset, megint?

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • Nem neked írom, Gabi, de erről jutott eszembe, hogy amikor a volt barátom hosszú időre külföldre készült, és az ezt megelőző napokban rossz kedvem volt (részben emiatt, részben más okokból) és ez látszott is rajtam. Ő szemrehányást tett nekem: miért nem “teszek úgy”, mintha minden rendben lenne, miért nem mosolygok? Döbbenten visszakérdeztem, hogy csak azért jópofizzak, hogy neki kényelmes legyen? Igen, és természetesen fordított esetben ő is megtenné. Nem tartott sokáig ez a kapcsolat.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

  5. bemutatkozás és üdvözlet
    55 éves, gyógyíthatatlanul pedagógus, de – remélem – másképp. Rendszerben gondolkodó, könyvek világába szívesen beleköltöző, válaszokat és igazi önmagát sok-sok alkalmazkodás és önfeladás után makacsul kereső nő. 3 huszonéves gyermek anyja, egy férfi – s itt nagy sóhaj, a sok nagy ár miatt – fele-félesége vagyok. Sok harcolás, kilátástalan állóvíz, kiheverhetetlennek érzett krízisek, gyönyörűséges pillanatok és most éppen ilyen vagyok – kiküzdött önnönmagam.
    4 hete olvasom a blogot, először habzsoltam, majd lelassultam, a naponta érkező írásoknak, mikor meglátom, ma is jött, örülök. Megtanultam, mikorra tervezzem elolvasásukat a nap folyamán. Mert nem lehet ezeket az írásokat úgy olvasni, mint mást. Nem lehet átfutni, a lényeget kapkodva kiszűrni. Van mondat, aminek kétszer nekirugaszkodom, hogy kiderüljön, első olvasásra az ellenkezőjét értettem. Volt, hogy megríkatott, volt, hogy elbizonytalanított és gondolkodásra késztetett és megerősített, hovatovább felrázott. Nagyszerű, meglepő és revelatív nap mint nap találkozni minőségi módon megfogalmazott gondolatokkal, kételyekkel és egy olyan állásponttal a világról (autonómia, integritás?), amelynek jelenléte számomra több mint megnyugtató. Próbálom figyelni minden szavam, megfogalmazásom, hogy ezt a zabolátlan integritást, a szabadságnak ezt az áradását ne kihasználjam, óvatlanságból ne erőszakoljam meg. Mégis a belső indíttatás, hovatovább kényszer arra sarkall, ne csak szemléljem, „fogyasszam” mindezt, hanem álljak elő: szia, van itt még egy valaki, aki tisztel azért, amit csinálsz, és megerősítést kap minden nap írásodból, igen érdemes, igen rendben van, ez az út számomra is. És könnyebb ezekkel a gondolatokkal elindulnom reggel, hogy én is tegyem az én dolgom.
    Volt, hogy meglepődve tapasztaltam: kezdesz „belelógni az életembe”, szóval egy írás hatása alá kerülök. Kicsit hagytam, majd megfogalmaztam magamban: mit gondolok én, mit írsz Te, mit váltasz ki belőlem és hogy mit is kezdjek ezzel. Óriási érzés volt elkülönülni és mégis megfigyelni a kiváltott hatást. 5 éve tán másképpen lett volna: „nézzétek, hogy úszom, nézzétek, hogy úszom!” – mint Malacka. Most nem, és így éppen jó nekem. Hiszen a felelősség az enyém: olvasom-e és mit kezdek vele. Még nem tudom, hogyan kapcsolódhatom, hogyan lenne nekem jó, és mi nálad az íratlan szabály. Figyelek, tanulom. Vonz. Miről írj? Erről, mindenről, amiről eddig. És mindenről, ami eztán eszedbe jut. De leginkább arról, ami segíthet szabadnak lenni.
    15 éve egy nagy megtipratás után találtam ezt az idézetet és megtetszett. Most eszembe jutott, addig kutattam a neten, amíg megtaláltam. Nem üzenet, sem a szerző, sem a mű és nem egy József Attila. De hátha tetszik.
    „Barátom!
    Nem letérni az útszélre, az óvatosak, a köszvényesek, az igásállatoktól félők, a befellegzettek és mankósok bogáncsárnyékolta ösvényére; nem tanakodni és nem ajkbiggyeszteni; nem morzsolódni, nem öregedni, tisztelt Kibicsaklotti. Kis horzsolásokat nem fájlalni. Éjjeli tücskön nem elmélázni. Hosszú szakállt nem ereszteni. Préselt kakukkfüvet nem szaglászni. Bankjegyet garasra nem váltani, és nem meghalni, barátom.
    Hanem:
    1. Nekirugaszkodni.
    2. Kitavaszodni.
    3. Friss hajnalokból nagyot lélegzeni.
    4. A hangszalagokat kacajra stimulálni.
    5. És nem félni.
    6. És nem megállni, csak menni, menni, menni.
    7. És újra megpróbálni…” Karácsony Benő: Pjotruska

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  6. Szerintem nem kell magyar szakra járni ahhoz, hogy meg tudjuk különböztetni a költőt a lírai éntől. Ha nem tetszik, amit a tükörben látok, nem a tükörnek húzok be egyet, hanem megfésülködöm.
    Ha a terapeutám olyat mond, ami nem tetszik, nem benne keresem a hibát.
    Önreflexió hiánya, népbetegség. Rosszabb, mint az allergia.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  8. Bármiről, mert jó író vagy. Pont ezekért érezlek jónak. Amit írsz, az mindig jó, végiggondolt, belőled jön. Egyetérteni vele nem kötelező, de nem elgondolkodni meg nem lehet. Ezért jó. Szerintem.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  9. Ami nekem ismeretlen: az abortusz, a fiatalon kötött házasság, a tizenöt éves vergődés házasságban, külföldön élni – az nekem volt, a kétnyelvű közeg – nekem nem, de Panninak lehet, hogy lesz, a gondtalan gyerekkor – az nekem volt, a munkanélküliség – az most van, teljes karrierfordulat – erre készülök, a krónikus betegség – na az csövestől, az após, az alkoholizmus, a promiszkuitás, a nálam fiatalabb partner, a homoszexualitás, az aszexualitás – kívülről annak tetszhetek, de valójában lángralobbantható vagyok, az elsőgenerációs értelmiségi lét – határeset, a vidék, az ikertestvér, az egykeség – én nem voltam az, de Panna igen.
    …
    “Láttatni meg izgalmas kihívás.” Bizony az 🙂 És láttatni csak az tud, aki maga is lát és te bizony elég jól látsz, ezért szeretem az írásaidat.

    Hogy miről írj? – A rencer működéséről! De hát arról írsz 🙂

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • a vidékeket kihagytam, az is nagyon van.
      gyűlölöm ezt a szűklátókörű, kispolgári közeget. sokszor úgy érzem, hogy Tilos ország, Tilos városában élek, államalapító “szent”-ünk városa. tilos a Fő utcán biciklizni (!) – 30.000 Ft pénzbírság, tilos fűre lépni, tilos a szökőkútba lépni (pénzbírság), tilos az iskolában a mászókára mászni (!), tilos áruházláncokba görkorival bemenni a gyerekenmek is, aki a kezemet fogja, tilos fára mászni, tilos Élni, csak úgy szép laposkúszásban szabad…

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

  10. Hmm, én nem érzem, hogy belelógnál az életembe – legalábbis nem negatívan, ha belelógás van az mindenképp pozitív irányú. Fura módon a visszalógásra sem éreztem soha kényszert, – nem is nagyon értem, mit kellene kiegyensúlyozni azon, hogy te vagy a blogger én meg az olvasó és a kommentelő. Rám a blog fejlesztő hatással van, nagyon sok mindent tanultam itt. 🙂

    Tény, hogy nem mindig értek egyet veled, és bizonyos dolgokat másképpen szemlélünk, amely különbségek adódnak egyrészt az egyéniségünkből, másrészt a családi háttérből, az eltérő élettapasztalatokból, de ez mindenkivel így van, nincs olyan, hogy két ember mindig mindenben egyetért. Engem ez egyáltalán nem zavar, nem érzem azt, hogy jajj, akkor most meg kellene győzzelek, vagy az én véleményemet kéne okvetlen megváltoztatnom. Pont azért is jó olvasni ezt a blogot mert érdekes megismerni mások nézőpontját – a tiédet és a kommentelőkét – és ezáltal kitágul, épül a világom, formálódik a saját véleményem, jobban megértek más embereket, olyan dolgokat, amelyek velem nem történtek meg, illetve olyan jelenségeket, amelyekkel én magam nem találkozom, vagy ha mégis, akkor nem okvetlenül veszem észre. Eddig nem volt olyan írás a blogon, ami bántott volna – ami a saját életemet illeti, kőkeményen vájok én is a mélyére, és belenézek a tükörbe, akármennyire fáj is. Nem nagyon van titkolnivalóm önmagam előtt, és nem ijedek meg, ha esetleg magamra vonatkozóan kínos igazságokat fedezek fel egy írásban, könyvben vagy filmben.

    Ami nekem ismert, arra mondhatjuk, hogy a fiatalon kötött házasság, amennyiben ez nem házasság, hanem hosszú távú párkapcsolat, a súlyos psoriasis a családtag szemszögéből, a vidékről kiszakadt városi ember örök dilemmája és az első generációs értelmiségi létezés, a szubkultúrákban élés – de nem hiszem, hogy tudnék ezekről jól írni.

    Hogy miről olvasnék szívesen tőled – igazából bármiről, de talán főleg társadalmi jelenségekről, irodalomról.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • “a visszalógásra sem éreztem soha kényszert” -ezt a visszalógást én sem értem, számomra egyszerű a viszony: az író ír én meg olvasó vagyok és olvasok. Ettől az író nem lesz személyes ismerősöm, aki pont az én életembe akar beleszólni.
      Irodalomról jó lenne itt sokat olvasni.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

  11. “Vannak emberek, akiknek nehezükre esik elfogadniuk, hogy másoknak más reprezentációjuk van a világról, és nagyon meg akarják magyarázni, hogy az nem úgy van, az csak egyféleképpen lehet, mégpedig úgy, ahogy azt ők gondolják.”

    Az előbb megnéztem a 444.hu-t, és ezt találtam:
    http://444.hu/2014/08/25/besenyo-istvan-a-magyarorszagi-zsidokbol-valtja-ki-a-legnagyobb-lelkesedest/
    “A zenész-humorista a nemzeti ünnepen a fenti képet merészelte kitenni Facebookjára, amin a népszerű mesehős, Besenyő ISTVÁN egy kolbász-jogart és egy országalma-almát tart a kezében.”

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  12. Számomra az is a rendszerre mutat vissza, meg a kivonódás lehetetlenségére, hogy miközben nekem sok abból volt, ami számodra ismeretlen, mégis nagyon hasonlóan szüremlik át a világ.
    Amúgy különösebb kívánságom nincs az olvasnivalót illetően, merthogy döntően a szavak fűzése az, ami engem ide ragaszt.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  13. Azt már az elején leírtam, hogyan kerültem ide. Azóta itt ragadtam. Azóta még anyámmal is gyakran vitatkozom nőket érintő kérdésekben, hozzá képest vad feminista lettem. Néha engem is kiborít néhány írás. De nem azért, mert nem értek vele egyet, hanem a felismerés, hogy igazából én is így látom. Néhány világnézeti és társadalomkritikai témában nem értek Veled egyet, teljesen vállalhatónak találom azokat a nézeteket is, csak én nem úgy látom.
    Amire viszont nincs válasz, sok problémát értve és átlátva, milyen lenne tehát az ideális társadalom? Már ha egyáltalán? Van minden problémára megoldás? Elképzelhető egy olyan világ, ahol a nőknek, gyerekeknek, férfiaknak, fiataloknak és öregeknek egyaránt jó? Volt valaha ilyen? Lehet egyszer ilyen?
    Magam úgy gondolom, hogy nincs mindenre megoldás, nincs mindenre válasz, és bizonyos dolgok nem változnak. Ha valamiért néha keserű ez a blog, akkor számomra emiatt.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • valószínűleg az édenkertben az volt. (márminthogy tényleg. némelyik mai vagy éppen elpusztított közösségben még talán a közelmúltban is volt [már ha ideális alatt élhetőt értesz]. nem véletlen, hogy minden ember, férfi, nő, öreg, gyerek szabadságra és másokkal való közösségre vágyik. ez lényegében egyszerű, állati igény.)

      a nagy kérdés az, hogy mindazok után, ami történt velünk azóta, tudunk-e még ilyen vagy ehhez közelítő állapotot létrehozni.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Nagyon igaz. Az elpusztított közösségek alatt pl. Amazonas érintetlen őslakos törzsre gondolsz? Az ilyen közösségeket alapvetően megkülönbözteti valami tőlünk “civilizált” emberektől. Ők ösztönösen harmóniára törekszenek a természettel. Most nem a Mátrix filozófiáját akarom itt taglalni megint, de valójában nem az emlősökre, hanem a vírusokra hasonlítunk.
        Lehet, hogy a “kiűzettünk az édenkertből” igazából azt jelenti, hogy elveszítettük a harmóniára való törekvésünk ösztönét a természettel és egymással is?

        Kedvelés

      • én azt gondolom [nagyon leegyszerűsítve], hogy a nagy emlősök (mamut etc) tömeges kihalása miatt az akkori vadászó-gyűjtögető életforma egy vagy több helyen ellehetetlenült, és az erre a helyzetre adott „szükségmegoldásként” jött létre a földművelés (ezért találták fel több helyen és időben egymástól függetlenül, de pl. afrikában és a dél-amerikai őserdőben szinte sehol). aztán a földművelés mint életforma magával hozta az egymásrautaltabb közösségeket, a népességnövekedést és a társadalmi egyenlőtlenséget, meg mindazt, ami ebből következik.

        azért valószínű ez, mert az élelemtermelés mint olyan jóval nagyobb energiabefektetést igényel kalóriánként, mint vadászni, és a korai földművelő kultúrák életminősége is rosszabb, mint a hasonló közegben élő primitíveké (eleve az egy-két alapterményre épülő megélhetés sokkal kiszámithatatlanabb, mint közvetlenül a természetben található fajokból élni).

        Kedvelés

      • Annyiban mondanám másképp, hogy a halászó-vadászó-gyűjtögető életforma nem tartotta el a megnövekedett népességet. Aztán a középkorban a kétnyomásos gazdálkodás nem tartotta el a népességet (Európában), és egy idő után kialakult a vetésforgó. A sokasodjatok és szaporodjatok olyan jól sikerült, hogy az élelemtermelés az idő egyre nagyobb részét vette igénybe átlagosan, és egyre kevesebb idő maradt egyébre (pl. elmélkedésre, kultúrára) a tömegek számára. Ennyit arról, hogy a munka tette emberré az embert.

        Kedvelés

      • hát, ha jól értem, te azt feltételezed, hogy a vgy népesség ugyanúgy népességnövekedést produkált, mint a civilizáltak, holott ez a folyamat szinte egyértelműen a földművelés megjelenése _után_ kezdődött.
        meg ez azért nem is logikus, mert életformaszempontból a vgy ember ugyanolyan, mint bármelyik másik ragadozó: ha túl nagyra nőne a populáció, akkor kvázi rögtön kevesebb lesz az élelem és kicsit kevesebb gyerek születik/többen meghalnak stb. (nyilván te tudod ez milyen, biológiában kevésbé otthonos nézőinknek is mondom)

        lényegében a földművelés teremtett olyan helyzetet, hogy a népesség megélhetése nem függött közvetlenül a környezet eltartóképességétől (ha az elméletem helyes, akkor tulajdonképpen eleve ez volt a fm célja, mert a megafauna eltűnésével a környezet eltartóképessége lecsökkent), hanem csak hosszabb távon az adott földterület kimerülése volt a határ (amikor is egy naaagy éhínség/gazdasági összeomlás következett be, mert a jó nagyra megnőtt populáció nyilván nem tudta azonnal követni a megcsappant erőforrást).

        az is lehetett tényező, hogy a fm munkaigényessége miatt (vagy egyéb tényezők, nem tudom, talán a rosszabb életminőségből következő magasabb gyerekhalandóság?) fontos volt a minél több gyerek, és ez egyfajta kulturális érték volt, és ebből alakult ki a pozitív visszacsatolás, hogy több gyerek=több munkaerő=könnyebb megélhetés –> később többször több gyerek.

        http://www.gerrymarten.com/human-ecology/chapter03.html

        na ő például jól összefoglalja ezt a dolgot, és neki sincs épkézláb magyarázata és lerendezi annyival, hogy „may have felt an urge to procure more food”. (annyi a különbség, hogy szerintem nem „more food” kellett nekik, hanem elég étel egyáltalán, és nem várt mellékhatás volt a növekedés beindítása.)

        Kedvelés

      • A megafauna kihalása nem lehet ok, hiszen a földművelés nem ott kezdődött, ahol a megafauna egyáltalán létezett. De ahol kihalt, ott meg elég valószínű, hogy a (túl)vadászat volt az egyik oka a kihalásnak (csak az egyik, az éghajlatváltozás a másik, de az önmagában nem elég, ma is van tundra, ott túlélhettek volna). Ezzel együtt biztos, hogy a gyűjthető, vadászható táplálék megfogyatkozása fontos szempont, de az is részben a relatíve fogyatkozott meg, a népesség növekedéséhez képest. A túlvadászat oka pedig mindenképp relatív túlnépesedés. Az a tény, hogy a populáció “etetése” időnként problémát okoz, mindenképp a tartós eltartóképességhez viszonyítva túl nagy denzitás jele. Egyébként a populációk már csak olyanok, hogy az eltartóképesség határáig nőnek, az emberi populációk is. Két megoldás van az időnkénti szűkös időkre: igyekszünk megtartani a népességet, nem szaporodni addig, amíg a bő évek engedik (ennek egyik formája a szűk években a gyengék pusztulása, a másik a tudatos népességszabályozás, születésszabályozással, vagy a csecsemők elpusztításával, erre is van példa). A másik az, amit írsz, a fm-re való áttérés. Ez valóban nagyobb kiegyenlítettséget biztosít, illetve a gabona jobban tárolható ínséges időkre, mint a hús vagy pláne a gyümölcs. Az állattenyésztés egyik haszna is az, hogy amikor van bőven kaja az állatoknak, akkor tarthatók, aztán ínséges időkben (amikor az ember számára is kevesebb a gyűjthető, vadászható táplálék), akkor levághatók, gyakorlatilag “bőrben” tartják a tartalék húst a nehéz időszakig.
        Az OK, hogy a földművelés egy népességrobbanáshoz vezetett, ahogy egyébként a vetésforgó elterjedése is, de ez nem jelenti azt, hogy egy lassú növekedés nem volt korábban. Nyilván ez a növekedés vezetett ahhoz, hogy mindenféle, nem túl kellemes éghajlatú területet is benépesítettek már addigra, ki a fene ment volna a tundrára fagyoskodni (egyenlítői őserdőkbe egy életen át szaunázni, átvágni Beringián, stb.), ha lett volna elég hely és kaja (értsd: elég kicsi népsűrűség) a kellemes meleg, nem túl nedves szavannán.
        A több gyerek más szempontból, vgy időszakban is fontos tényező volt. Több gyerek=>pár év múlva több felnőtt=>erősebb csoport, nagyobb esélyek a szomszéd csoportokkal való vetélkedésben.
        A fm egyébként egyes helyeken nagyon gyors talajkimerüléshez vezetett, az irtásos, égetéses gazdálkodás (ma is létezik), akár néhány évente vándorlásra kényszeríti a művelőit. Máshol meg, ahogy írod, lassabban.

        Kedvelés

  14. Én nem tartom magam feministának, azt hiszem patriarchális kapcsolatban élek, és az életemnek ezzel a részével tulajdonképpen elégedett vagyok. Ettől függetlenül érdekelnek másféle gondolatok is, a saját “megoldásom” nem akarom senkinek eladni tutibiztos receptként: felőlem mindenki úgy és azzal él, ahogy és akivel, esetleg akikkel szeretne. Szóval én erről is szívesen olvasok és néha -tiszteletben tartva, hogy azért ez a blog hellyel-közzel legalábbis egymást ismerő emberek, néha barátok szűk köre- megtartom magamnak, amit gondolok.
    Meg a vidék is érdekes, falvak, elsőgenerációs értelmiségiek, adott esetben értelmiségellenesek.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  15. Éva! Kérlek lógjál bele az életembe!(Pont annyira lógsz bele, hogy felteszed bennem a kérdést és körüljárom.) Ha zavarna, akkor nem olvasnálak. Tök egyszerű ez a képlet – szerintem.
    Akit zavar, nem nézi: így van ez a tévénél is, nem? Elkapcsol, kikapcsol. /Bár tudom, Ti nem néztek, én nézem – bár válogatva és egyre kevésbé azt is./ Itt meg nem olvas, ha felzaklat, idegesít, felháborít.
    Például napokig járt a fejemben, fogalmaztam egy hozzászólást – de aztán hagytam, mert annyira másról beszéltetek – a „nem a párkapcsolat minősége határozza meg az életet” kijelentésre, amit több embertől kaptál ez is jelzés arra, hányan hányféleképpen beszélünk, látunk. Ezt ki meri így kijelenteni? Bátor, vagy gyáva?
    Szerintem fontos, hogy ki tudjunk lépni magunk mellől és lássuk mit teszünk. Olyan nincs, hogy hibátlan, tökéletes és mindenkinek minden élethelyzetben megfelel. Először ezt kellene elfogadni talán.
    Kívánságlistám, na az van:
    – olvassunk együtt,
    – melléknevek sorozat folytatása,
    – portrék sorozat folytatása,
    – kvízeket is lehetne… bár sosem fényeskedem 😦 de tanulni tanulok belőlük.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  16. Az olvasós és filmes posztokat én is nagyon szeretem, mindig nekem valók vannak bennük, és tök sok mindent megtudok általalm szeretett filmekről a kommentekből.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  17. Én is kifejezetten szeretem azokat a bejegyzéseket, amik tükröt tartanak, elgondolkodtatnak. A spontaneitásról szóló vendégposzt pl. egyik nagy kedvencem. Magunkra ismerünk, vagy még ismeretlen szituációkról kapunk előlegbe képet. Mindezt tényleg művészi keretek között.

    Még új vagyok itt, sok mindenről “lemaradtam”, amiről eddig szó volt.
    Amiről viszont szívesen olvasok mindig: életképek, életérzések, az élet apró mozzanatai, szépen elmesélve.. 🙂 Új köntösben. Vagy, amit az indulat teremt, és nincs kozmetikázva. Skandinavisztika szakra jártam, így erről megint csak a skandináv művészet jut eszembe… Érdekel, ami egyszerű, hétköznapi, és nagyon emberi. És mégis meglepő! Meglepő, ha máshogy van elmesélve, mint ahogy én tudtam.

    És egy plusz, konkrét téma: érdekel, h mennyire vagyunk befolyásolhatóak. Ez ugye a blog kapcsán is feljött, h vajon a posztoknak mekkora hatása van az olvasóra, mit indít el. Az érdekel leginkább, h szerintetek egy döntésben mekkora része van a szabad akaratnak és mekkora a minket érő sugallatoknak (társadalom en bloc, filmek, blogok, facebook etc)? Ha meghozunk egy döntést, mennyire a mi döntésünk az vajon? (Fogalmam sincs, lehet-e erről érdemben beszélni, de engem tényleg foglalkoztat.)

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  18. Ez az “ami nekem ismeretlen”-kezdetü lista önreflexiora inditott: nekem ismerös ebböl a külföldön élni, a kétnyelvű közeg, a munkanélküliség, teljes karrierfordulat, az após, az alkoholizmus /apámé/, az elsőgenerációs értelmiségi lét, a vidék, az egykeség.

    Egyik-masik kapcsan van bennem keserüseg, nem is keves es van megküzdöttseg, meg neha euforia is: neha amikor fel tudok allni es fel tudom emelni a fejemet… De neha nagyon nagy teher es egyik-masik sulya elegge (le)huz… (Le kellene mostmar ezt irni legalabb magamnak.)

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  20. Nekem jöhet minden ami jó szöveg, szép szöveg. Spontán írt életkép, sokat forgatott elemző írás. Könyvajánló, együtt olvasás, színházi élmények. Nekem nem ismeretlen a fiatalabb partner (én 40 Ő 30), de hogy tudnék-e erről a személyes tapasztalatokon kívül jelenségként írni, nem tudom…

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  21. Bármely mennyiségben: életmód, értékrend, önkritika, társadalom, párkapcsolat – és főleg szatíra.
    Ami nekem megvolt: abortusz, fiatalon kötött házasság, 15 (20) éves vergődés, munkanélküliség, após, egykeség. Persze nem ebben a sorrendben.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  24. Önmegvalósítás a munkahelyen anyaként. A dilemma hogy a gyerekkel legyek vagy a munkahelyen. Hány gyerek és kinek miért annyi. Kedvenc családi társas játékok. Menekülés a hétköznapokból: nyaralás után ki milyen érzésekkel zökken vissza. Pillanatnyilag ezek foglalkoztatnak. Távol elő rokonok, barátokkal a kapcsolat dinamikája.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  25. Szeretem a portrékat, film nézest, jó hangulatú pillanat képeket. Ki miért vágyik vagy nem vágyik külföldre. Orvosi ellátás, hála pénz. Számítógép használat gyereknek. Testvérek akik felnőttként lesznek jóban

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  27. “Belelógok én az életetekbe.”

    ” nagy döbbenetei vannak, kényelmetlen érzések, és ez megviseli. Viszont ez nem vált ki belőle dühöt vagy indulatot ellenem, figyeli és józanul nézi a témákat, gondolatokat, meg az írói teljesítményt. ”

    Igen.Valahogy így vagyok én is a bloggal 🙂

    Én szeretném ha írnál a kamaszokról.

    Ma megkérdeztem a fiamtól,hogy milyen anya vagyok.
    Elsőre azt mondta jó,mert én vagyok anyu. Mondom ne így.Lehetnék másabb is. Mi tetszik? Mi nem tetszik?
    Hallgatott.Evett. Nála szokásos,hogy egy kérdésre későre válaszol.
    Tettem,vettem.Vártam. Kíváncsi voltam ha kapok választ.
    Befejezte az evést és elment. Visszahívtam,ha emlékszik a kérdésre.Azt monda mosolyogva,hogy nem.
    Ez az én fiam. Kb így kommunikál már kiskora óta.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • Hány éves is a fiad? Csak mert az én tízévesem két percen belül képes eljutni a “látod, ezért nem szeretlek, mert folyton parancsolgatsz”-tól a “nagyon szeretlek, anya”-ig, kissé szeszélyes, úgyhogy ilyen kérdéseket nem teszek fel neki inkább. 🙂

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Hát igen 🙂 Én vagyok naiv.
        14 éves. De már három éves korától csak azt csinál amit akar. Nincs szüksége kitárulkozásra.(nálam).
        Persze ha megzavarjuk a programját rettenetesen őrjöng.
        Nitta mondta,hogy gyermekkorban is meg kell lehessen beszélni mindent.
        Ez nálunk nem megy.

        Kedvelés

      • Azért ne add fel, szerintem fontos tudniuk, hogy ha mégis meg akarnak valamit osztani, akkor azt megtehetik, mert ott vagyunk nekik. A kamaszkor meg csak elmúlik egyszer… 😀

        Kedvelés

  30. Első generációs értelmiségi jelen.
    Voltak ebből nehézségek családon belül is.
    Elmagyarázni, hogy hiába érik a borsó, és vénül rá fèl nap alatt, az érettségi tételek sem várnak, és a botsó jövőre is vénül, de én szeretnék csak idén érettségizni.
    Majd ugyanezt lejátszani a decemberi disznóvágással, hogy nem igazán tudok vizsgaidôszakban kolbászt tölteni, mert nagyon egybeesik a vizsgáimmal.
    Végül nem hordtam magammal sem “kolbászt”, se “borsót” a koliba, hogy ne legyen vita abból, hogy folyton kihúzom magam a munka alól.
    Azért akárki akármelyik tengerpartra ment a vakáció alatt, mindig leköröztem szeptemberben a kukorica földön gyüjtött barnaságommal… Cigány is voltam 4 évig.
    Hogy megérződik-e a mai napig a paraszti múltam?
    Ezt talán ti tudjátok megmondani.
    Én érzem. Magamban. Más gyökerek, más témák az asztal körül, másban nőttem fel.
    Mérnök is lettem, talán nem véletlen.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • Én második, de a nagyszüleimmel laktunk, és nagyon ismerősek ezek a helyzetek. Viszont van bennem egyfajta ősbiztonság arra nézve, hogy mi lesz, ha ellehetetlenül a nagyvárosi életünk, mert a civilizáció peremén is
      feltalálom szükség esetén magam.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Semmi nem lesz! Bár a csirke nyakát nem szívesen fogom átvágni, de majd egy indián imát elmormolok, és a fiamra gondolok.

        A wifi, no és ez a blog azért nagyon fog hiányozni…

        Kedvelés

  31. Èn vendégposztként szívesen olvasnék bejegyzést egy poliámor embertöl arról, hogy mit jelent mindez számára és partnerei számára. (Már ha van itt ilyen, de úgy sejtem, van.)

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • eszembe jutott,hogy olvastam ezt a kommentet pár hete, és hogy de szívesen írnék, de még a kommentre válaszolni se mertem. a tegnapi jelszavasban írtam is pár sort erről, először nyilvános felületen, de egyébként nem merek, oda is csak azért, mert jelszavas, és talán kisebb eséllyel olvassák az ismerősök (kész röhej, pedig nem titok, de körülbelül rosszabb lehet a társadalmi fogadtatás, mintha meleg lennék, pedig nem is nagyon kötöm a társadalom orrára.)

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Szia!
        Még nincs jelszavam, éppen kicsit magamba vonultam, kevesebbet járok errefelé. Ìgy nem olvastam.
        A társadami fogadtatása nem is nagyon érdekel, most éppen “társadalomfóbiában szenvedek”.
        Inkább a kapcsolatban benne lévök érzései érdekelnének.
        Ha gondolod, írhatsz nekem személyesen:
        Normabonto@gmail.com

        Elöre is köszönöm a bizalmat.

        Üdv,
        NB

        Kedvelés

  32. A belelógás által rengeteget tanultam és tanulok is.
    Amiről szívesen olvasnék: tabuk, miért azok és hogyan léphetünk át rajtuk, életnyomorító hétköznapi hiedelmeink (amik olyan természetesek, mint hogy süt a nap, pedig nem lennének azok, csak eszünkbe sem jut végiggondolni). A portrék sorozatot is nagyon szerettem. És a közös olvasást, filmnézést.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

csak okos-jóindulatú írhat ide

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .