Amikor ifjak és önzők voltunk, valami egész természetesnek vettük, hogy a szüleink (nekem csak az anyám) mellettünk állnak és támogatnak, és nem várnak ezért viszonzást. Úgy borult ez fölénk, mint az égbolt, nem volt megkérdőjelezhető. Nálunk az érzelmi rész kevésbé stimmelt, de abban biztos lehettem, hogy anyám alapvetően helyesli, nem kérdőjelezi meg, aki vagyok. Nem dübörgő technopartikról és egyre-másra kisírt új cuccokról, utazásról, horribilis zsebpénzről volt szó, én csendes és olcsó intellektuális életet éltem (viszont szinte soha, semmit nem segítettem a háztartásban). Szóval, abban lehettem biztos, hogy anyám nem fogja az eltartásom költségeit emlegetni, ha egyetemre megyek (államilag finanszírozott szakra, némi ösztöndíjjal, sűrű, de nem kényszerű diákmunkákkal), nem fogja azt mondani: felnőttél, lányom, dolgozzál, tartsd el magad, hanem az idők végezetéig lakhatok a házban, amelyben felnőttem, mint a két kisebb bátyám is. Én egyébként huszonkét és fél évesen, ötödéves koromban leléptem egy olcsó albérletbe, de anyám fizette azt is. Azzal kezdődött az igazi felnőtt életem.
Aki így nő fel, az talán azt is hiszi, hogy mindez nem munka és nem áldozat: olyan természetszerűleg létezik, mint az égbolt, nem bontható, nem felemlegethető. Noha nem voltam különösebben abajgatott, sztárolt gyerek, sem szüleim büszkesége, baszogatva nem voltam, biztos lehettem abban, hogy nem kell magamat eltartani, és később is kapok segítséget, ha kérek. Ezért kezdhettem új életet anyaként, félállású tanárként, tartásdíj nélkül is, noha ezt a szűk három évet — az albérletet meg még némi anyanázst — már némileg — és joggal — felemlegette anyám. Továbbra sem voltak abszurd igényeim, nem is panaszkodtam, és nem volt különösebb anyagi ambícióm sem.
Azóta nem kértem.
Késő harmincasként döbbenek rá, hogy mennyire égbolt volt az égbolt, és hogy tulajdonképpen fel sem merült, hogy ez mi munka és lemondás az én rendkívül puritán és keményen dolgozó anyámtól. Már csak azért sem, mert anyám nem csak azt emlegette, hogy ő minden tanulmányi vagy boldogulási tervet készséggel támogat, hanem azt is, hogy a gyerekek nem a szülőnek adják ezt a támogatást vissza, hanem a saját gyerekeiknek tovább. Szép, haladó gondolat, valamint öngondoskodás. Jóérzésű ember nem teheli mindenestül, elvárásként a gyerekére öregsége, betegsége súlyát.
Az én családi mintám tehát: a szülő adja életét és vérét a gyerekeiért, a saját jóléte, külön élete, örömei rovására is, hiszen ezt vállalta, és ezt biztosítsa derűs diszkrécióval, valamint ne emlegesse fel. Ez az a burok, ami engem oly szorosan óvott. Engem nem hajítottak ki a zivataros életbe, legalábbis egzisztenciálisan.
Sőt, ezen felül én, az élet által elkényeztetvén, körülvéve csupa elkötelezett tanárral és más jóságos felnőttel, azt gondoltam, hogy engem támogatni, időt, figyelmet szánni rám, elviselni a hülyeségeimet, jóindulattal lenni irántam, ez mindenkitől elvárható és természetes, és senki nem vár hálát: annak jogán jár, hogy gyerek vagyok. Okos és tiszta lelkű, minden nemesre fogékony, de azért csínydús gyerek. De ab ovo és per definitionem ezt jelenti, hogy valaki felnőtt: támogat.
Mi több, elvárások nélkül, és lankadatlanul teszik, mi több: ők ezt direkt élvezik, alig várják, lesik az alkalmat, és aki nem ilyen, vagy aki jelzi a határait, az szemét.
Bőven visszakaptam ezt aztán, amikor tanítottam. Kamatostul. Olyanoktól is, akik sem okosak, sem tiszta lelkűek nem voltak, ellenben telibe szartak.
Olyan nőkkel beszélgettem mostanában, akik a partnerük gyerekét nevelik, és pont ez a dilemmájuk. Ők nem szülők, hanem a szülők partnerei, és nehezen viselik az elvárósdi-leszarósdit. Nagyjából a fél Magyarország így él egyébként: más gyerekét neveli. És ezek a nők azt élik át, hogy eleinte a partnerük kedvéért és/vagy a gyerek iránti valódi jóindulatból nagyon nyitottak, készségesek, áldozatvállalók voltak, például kétszobás külföldi lakásban két saját gyerek mellett szállásolják el hónapokra a partnerük nagykamasz gyerekét, szó nélkül összeszedik a göndör szőrszálakat a kádból és nem bánják, ha az összes kukoricapelyhet megeszi két nap alatt a ded. Mindez természetes, említésre se méltó, és ezt a gyerek nemhogy meg nem köszöni, még csak a szeretet vagy méltánylás morzsáit sem mutatja. Ezek a gyerekek soha nem fogják ezeket a nőket igazán szeretni, ellenben hibáikat kedvvel felemlegetni és azokról édesanyjuknak jelenteni igen.
Sem nem hálásak, mint egy idegennek, sem nem szeretik, mint az anyjukat. Egyszerűen azért, mert ez a nő nem az anyjuk, csak az apjuk új partnere, esetleg még féltestvérük anyja, és mert az anyától is az az elvárás jön, hogy ezt a nőt utálni kell, gyanakodva méregetni, ám erőfeszítéseit, ahogy a tartásdíjat is, szemrebbenés nélkül elfogadni.
Úgyis én vagyok a geci. Akkor meg már miért ne legyek geci? Egyébként csak korrekt vagyok.
Ezt mondta ma — hétfőn, a szerk. — a Menzán reggelizőpartnerem.
Ha nevelted a párod gyerekeit, az hogy sült el?
Én is érintett vagyok, rég felnőtt a mostohalányom, nincsen vele semmilyen kapcsolatunk. Ugyan meddig jár a tartásdíj? És hogy kell ezt megmondani? Tudnám hova tenni. De önként vállaltam ezt, mondtam is neki, és én olyan, de olyan nagyvonalú vagyok, nehogy már sérüljön az énképem.
Van még egy hipotézisem: ha egy nő/férfi azzal vádolható, és azzal is vádolták, hogy miatta bomlott fel a házasság, akkor ha ez a nő/férfi neveli életvitelszerűen a házasságból származó gyerekeket az új kapcsolatban, abból olyan nagyon sok jó nem sülhet ki, és ezért aggodalmai jogosak, ez nem is várható el tőle, vagy csak nagy körültekintéssel és tudatossággal az édesszülő részéről, a határok és jogkörök mindenkori jelzésével. Másképp ez a játszmák melegágya, örök bizonygatás, meddő küzdelem nemhogy a szeretetért, de a békés együttélésért, durvább konfliktusoktól való mentességért. Kamasz gyerek esetén a teljes kétségbeesésig és a kapcsolat tönkremeneteléig is el lehet jutni, de békés verziói is aránytalan terheket rónak a nőre. Valamint az ilyen gyereknek nem csak érthető idegenkedései, tartózkodása, lelki válságai lehetnek, hanem esetleg kajánul jelent is a mostoháról az elhagyott házasfélnek.
Ez egy tanulmány:
http://www.fischereszter.hu/irasok/modern.pdf
Ez meg a könyv:
csak az olvassa. én szóltam 
Sziasztok!
Regota olvasgatok itt, es ma megertettem azt az “annnnyira betalalt ez most” – erzest, amiröl annyi kommentelö ir.
Eszakon ulök egy csesze kaveval es enyhe gyomorgörccsel, es meglehetösen megszeppenve a kilatasaimtol. A baratomnak harom kislanya van, es egy duhös, bosszuszomjas, ketsegbeesett volt felesege, akit tizenjopar eve szinten importalt egy messzi-messzi orszagbol.
Mi meg az ut elejen jarunk, nincsenek illuzioim, bar eddig minden gyanusan jol ment. Az egyik kislany imad, amikor itt vannak, mellettem (rajtam, körulöttem) alszik, beszelget, ölel, jatszik velem. A nagylany 10 eves, es ö mar pontosan erzi es erti az anyukaja fajdalmat, es ugy veszem eszre, örlödik abban a konfliktusban, hogy csip engem, es amikor belefeledkezunk valamibe, nagyokat beszelgetunk, jokat jatszunk egyutt – de tudja hogy engem nem szabadna kedvelni, es szenved attol, hogy a mama helyere leptem (egy fraszt leptem, nem is tudnek, ha akarnek sem). A legkisebb meg babakoru.
Meglatjuk, mit puzzle-ozunk össze a mi mozaikdarabkainkbol.
KedvelésKedvelés
Szia, kicsit off, de gondoltam, hogy északról írsz, az ‘ö’ miatt 😉 Örülök, hogy te is innen olvasol 🙂
KedvelésKedvelés
( Honnan?:) ) En meg csak fel eve vagyok itt, de az mar most vilagosan latszik, hogy a Rend it nem olyan sanyargato. Nem tudom, hogy kepes leszek-e elfogadni a “jodolgomat”, vagy kieröszakolom az egyenlötlensegeket (csak nem leszek akkora barom! de a jo kis pisimeleg mocsar megszokott buze is hianyozhat) (NEM)
KedvelésKedvelés
Nem voltam soha ilyen helyzetben, de a kedvesem egy évtizeden át nevelte az élettársa fiait, és minden megvolt, amit leírtál. Ő egyébként nem sajnálja a rengeteg beléjük fektetett idejét, pénzét és érzelmi energiáit, az viszont a mai napig fáj neki, hogy nem tud a srácokról semmit attól a naptól fogva, hogy az anyjuk elment. A lányaimmal nagyon jó viszonyban van, de az elején tisztáztam, hogy van nekik apukájuk, nem kell átvenni ezt a felelősséget semmilyen téren. Mindenki megkönnyebbült…
KedvelésKedvelés
“az elején tisztáztam, hogy van nekik apukájuk”
Ez kulcsszó szerintem. Az elején tisztázni a helyzetet, a szerepeket. Nem biztos, hogy elég, de enélkül szinte biztosa kulimász.
KedvelésKedvelés
Persze. A lányaimnak is azt mondtam, hogy nem kell szeretni, még csak kedvelni sem alanyi jogon, csak mert az anyjuk pasija. Udvariasnak kell vele lenni, nincs más elvárás. De hát persze ők is látják, hogy milyen ember, elég hamar összebarátkoztak. Kényszer erre nyilván nem volt.
KedvelésKedvelés
Biztos, hogy nem veszett kárba a sok figyelem és energia, csak még nem jött el az ideje, hogy visszajelezzenek, nem?
KedvelésKedvelés
Nem tudom, akkorák, mint az én két nagyobbik gyerekem, 20 és 18. Öt éve nem jelentkeztek. Persze én is mindig azt mondom, ha ez szóba kerül, hogy még gyakorlatilag gyerekek, és azt csinálják, amit az anyjuk mond nekik. Azonkívül így legalább megtapasztalhatta, milyen szülőnek lenni, amire nagyon vágyik, de neki nem adatott meg.
KedvelésKedvelés
Én is megmondtam minden érintettnek, hogy a társam nem lesz a nagy gyerekeim apja az apjuk helyett. De és ellenben, amikor én két hónapig kórházban voltam, akkor az anyjuk helyett anyjuk (vagy apjuk vagy mittudoménmi) volt teljes mellszélességgel, és ezelőtt mindenki kalapot emelt (ja és mivel lehetett előre tudni, hogy nem három napig leszek csak bent, a gyerekek választhattak három helyszín közül, hogy hol akarnak addig élni/lakni, az egyik lehetőség az édesapjuk volt, ők a társam választották). Szóval bőven lehet olyan helyzet, amikor a pótszülő igenis átveheti az édesszülő szerepét.
KedvelésKedvelés
Hú… Ez most nagyon betalált.
“békés verziói is aránytalan terheket rónak a nőre.”
Hátttö, ja…
Nem tudom, néha nem érzem, hogy megéri ez nekem.
De mivel a saját jóllétem igazán sosem volt szempont, és mert a hétköznapok három gyerekkel sokszor kipipálandó feladatok sorából áll, hát, baromi könnyen elfelejtem saját magamat.
Köszönöm, nagyon fontos, hogy ez a téma felmerült, nekem legalábbis.
KedvelésKedvelés
szerintem ez nem eri meg neked
KedvelésKedvelés
A gyerek nem így számol. Nem forintra pontosan. Ezt magamon tudom.
Nevelőapám nem volt rossz ember, sőt, de nem adott a végén mindenre. Én se voltam az a nagyon költséges gyerek, a jegyzettámból vettem könyveket, de például ruhára (érted ezt? ruhára!) nem nagyon futotta. És ő nem is akarta, hogy a minimális zsebpénzemből fussa. Ha volt némi mellékes (pl fellépés), akkor arra költöttem.
Ne filléreskedj ilyesmin, még ha a jelenlegi helyzetedben soknak is tűnik. Számomra életre szóló seb volt az, hogy fiatalon nem öltözhettem csinosan. Bántott, hogy nem kapom meg azt, amit a mások megkapnak, tényleg bántott.
Anyám egyszer megkérdezte, hogy miért szárítom annyira kétségbeesetten hajszárítóval a nadrágomat. Azért – válaszoltam – mert ez az egy van belőle.
(Hogy hol volt ekkor apám? ő adott tartásdíjat, csak ugye, ellenőrizni nem tudta, mire költik.)
KedvelésKedvelés
Nekem a gyerek oldaláról vannak emlékeim, kamasz voltam, amikor a szüleim elváltak és anyám barátját meg kellett ismernem. ‘Kellett’, mert annak ellenére, hogy örültem a válásnak, örültem, hogy anyám kivirágzott, hogy van társa, de nekem ez rengeteg kényszert jelentett, amit utáltam. Soha nem éltem velük, de a kötelező vasárnapi ebédek, közös programok egy olyan házban, ami nem az én otthonom (mert az igenis az a hely, ahol megehetem az összes kukoricapelyhet vagy egész nap olvashatok, ha olyan napom van), egy olyan ember társaságában, akivel különben biztosan nem barátkoznék, de nyilván tiszteletben kell tartanom, hát ez inkább kellemetlen kötelesség volt. Kamaszként nem tetszett, hogy a válás, amiről mégsem én tehette ugye, nekem is annyi feladatot adott, annyi mindenhez kellett alkalmazkodnom, mindent kétszer elmondani mindkét szülőnek, a hétvégéim egy részét beáldozni a látogatásokra…önző szempontok, nyilván, de ebben a helyzetben a gyerekeknek azért más, mint a mostohaszülőknek, új társaknak, mert a gyerek nem dönthet semmiről, ő csak belekerül egy helyzetbe, amiben neki semmi választási lehetősége sincs, már ha szeretne kapcsolatban maradni a szüleivel.
KedvelésKedvelés
“mert az igenis az a hely, ahol megehetem az összes kukoricapelyhet”
Húha. Az én gyerekeimnek akkor nemigen van otthona.
Nem hiszek abban, hogy a gyereknek nem kell határt kijelölni. Pontosabban: biztos vagyok benne, hogy a gyerekeknek KELLENEK a határok, nyilván nem túl szorosak, de a teljes határtalanság sem jó, bizonytalanná teszi őket.
KedvelésKedvelés
Jajj, nem úgy értem…de te is tudod gondolom, mi a különbség a saját otthon ismert szabályai, meg egy idegené között. Ahol kiszolgálhatod magad a hüütőből, meg ahol nem.
KedvelésKedvelés
Sosem szolgálhattam ki magam a hűtőből otthon, fel volt címkézve, hogy melyik az én kajám. Na de az is bonyolult szitu volt, nyilván… 🙂
KedvelésKedvelés
Jesszusom, ezt most így mégis hogy?! Én a gyerekeimtől mindig annyit kértem, hogy ha mondjuk kieszik egy fél kiló sajtot a hűtőből, akkor szóljon előtte, mert lehet, hogy valami tervem lett volna vele. Meg hogy éjjel ne nyitogassák a hűtőajtót, ha lehet, miután a nappaliban alszom a kanapén, és mindig felébredek rá.
KedvelésKedvelés
Látom ez a hűtő dolog máshol is kérdés. Én nyúlkálhattam otthon a hűtőben, de anyám mindig rendezkedett. Ugyanakkor elém tett minden finomat. De szerintem is fontos a határok, szabályok felállítása. Volt sajnos gond a két gyerekkel kajailag. Folyamatosan elmagyaráztuk nekik, hogy esne, ha mi mindent megennénk és nekik semmi nem maradna. Nehéz volt, de a kisebbik már mindig megkérdezi, mit ehet.
Szerintem ezek nagyon fontosak, meg kell tanítani az együttélés, alapvető viselkedés szabályait, hogy kulturált, civilizált ember váljon egy gyerekből.
És azt hogy mit szabad otthon, mit nem vendégségben, vagy barátoknál.
KedvelésKedvelés
Nekem mondod? Kész kabaré volt a “ne nyúlj hozzá!”-feliratok mindenhol. 🙂
KedvelésKedvelés
“Sosem szolgálhattam ki magam a hűtőből otthon, fel volt címkézve, hogy melyik az én kajám.”
Hűha, ezt elképzelni sem tudom. Mindenki azt eszi amit talál. Egyedül a csokit meg a jégkrémet nem ehetnek korlátlanul, csak a napi adagot.
KedvelésKedvelés
Hú, ez elég keményen hangzik. Volt valami spec oka a címkéknek (mondjuk ételallergia), vagy csak úgy?
KedvelésKedvelés
nem volt. csak annyi, hogy mindenki tudja, hol a helye.
KedvelésKedvelés
Nyilván, és hát ahol én élni fogok, amíg élek, a gyerekeim kiszolgálhatják magukat, hűtőből, akárhonnan. És ha lesz párom, gyerekkel, akkor ahol ő él, ott meg az ő gyerekei tehetik ezt, nyilván. Ha a két otthon között jelentős átfedés lesz, akkor sok gyerek fog a hűtőben kotorászni, ez van. Ettől még szabályok vannak, ez is van, de látom, hogy ebben meg egyetértünk.
KedvelésKedvelés
Oda akartam kilukadni, hogy most érzem, mekkora mázli volt, hogy apám tartott el. Borzasztó megalázó lett volna, ha egy számomra vadidegen férfi, aki kérés nélkül jött az életembe, dönthetett volna, hogy miben és meddig támogassanak. Arról nem is beszélve, hogy azt külön kiszúrásként éltem volna meg, ha még őt is meg kellett volna győznöm a mittomén mandarin nyelvtanfolyam értelmességéről, egy plusz szülő szerintem senkinek sem hiányzik. Szóval ezt is bele kell számolni szerintem, hogy egy gyerek nem kérte, hogy a mostoha megjelenjen az életébe, hogy anyagilag támogassa vagy bármi ilyesmi, és megalázó neki, hogy azt számolgatják, hogy mennyit is költöttek az idegen gyerekre…
KedvelésKedvelés
> egy plusz szülő az életébe senkinek nem hiányzik.
ez a mondat asszem sokat elárul arról, hogy egy csomó szülő mint olyan, mit jelent a gyerekének.
KedvelésKedvelés
Háttööö…. o.O
Utólag visszagondolva bizony baromi jó lett volna, ha akad anyám mellé egy normális nevelőapa (nem egy Sanyi). Ehelyett anyám szépen, szó nélkül végigkeccsölte a fiatal éveit.
KedvelésKedvelés
Anyám mellé kellett, és örülök neki, hogy van. Ő szeret együttélni (vagy alkalmazkodik, mert szereti) egy bogaras, maradi, de nagyon jó emberrel, de nekem ez kamaszként nagy sziivás lett volna, ennyi. Igy jó a kapcsolatunk, hogy csak családi összejöveteleken kell hallgatni a furaságait (teljesen átlagos, kicsit zsidózó, cigányozó, átlagosan hiimsovén, osztályharcos vidéki magyar ember), de ha velük kellett volna élnem, én nagyon, nagyon undok gyerek lettem volna, akiről itt panaszkodnak, hogy nem lehet kijönni vele. Aki nekem megfelelő partner, az nem biztos, hogy a gyerekemnek is kell az életébe. Ettől még mindenki túlél mindent, persze, a gyerek is.
KedvelésKedvelés
Ez nagyon nehéz helyzet mindkét oldalról. Azonban a nevelőszülőnek is rengeteg minden megalázó. Szerintem a ruháztatás, tanulmányok finanszírozása nem a nevelőszülő dolga, hanem az édes szülőké.
Anélkül is rengeteget hozzáad az életéhez.
Ezt a gyerek nem kérte kijelentéseket nagyon nem szeretem. A nevelőszülő pedig nem tehet, hogy a partnerének van gyereke. Lehetne ez folytatni a végtelenségig.
KedvelésKedvelés
Két felnőtt embernek van döntési joga ebben a helyzetben, a gyereknek nincs. Szerintem ez ugyanúgy egy asszimetrikus kapcsolat, mint a szülő+gyrek.
KedvelésKedvelés
Így igaz, de túldramatizálni sem kell. Én a saját szüleimtől is kaptam sebeket, sérelmeket, és rengeteg mindenben nem támogattak, nem segítettek, pedig az édes szüleim.
Ilyen helyzetben két felnőtt elvált, mert már nem bírták egymást. És próbálnak új életet kezdeni, rohadt nagy terhekkel a hátukon. Nincs recept, jó tanács sajnos.
KedvelésKedvelés
Nézd, itt is heppiend, a pasas is kedves, én is kedves, remélem sokáig boldogok lesznek. Ettől még emlékszem a kamaszkori érzelmeimre, és hogy mennyire kiszolgáltatottnak éreztem magam. Örülök, hogy nem kellett velük laknom, nem kellett vele megbeszélnem a párkapcsolataimat és a pályaválasztásomat, ennyi. Még annak a két embernek is nehéz összeszokni együttélésileg, aki szereti egymást, és van motivá ciójuk, nemhogy egy gyereknek, akit belekényszeriitenek. Szóval én megértem az undok, kelletlen, lázadó mostohagyerekeket is.
KedvelésKedvelés
Nekem szerencsém volt mindkettőt megélni. Apámmal szinte semmit nem lehetett megbeszélni, szart a továbbtanulásomra. Aztán pár éve kaptam két neveletlen, elkényeztetett, undok mostohagyereket. 🙂
Szerencse már csak a kisebbik jár hozzánk hetente 1-2 alkalommal.
Közben a párom is rádöbbent sok mindenre és tanult belőle.
KedvelésKedvelés
Igen, ebben igazad van, sokszor jobban megértettük egymást anyám mindenkori partnereivel, mint a saját szüleimmel, de van egy nagyon fontos különbség: a szülő partnere ugyanúgy eltűnhet egyik percről a másikra, ahogy megjelent. Mint ahogy el is tűnt, nem is egyszer, úgy, hogy aztán éppen csak köszöntünk. Igen, a szüleimmel sem jó a viszonyom, de ha nem jó, az akkor is van, vagy nincs, de van valamilyen értéke, még ha negatív vagy nulla is. Az egykori nevelőszülők viszont már rég nem tényezők. Nekik sem volt könnyű, de ők kisétálhattak. Én nem sétálhattam ki, sem akkor, sem később.
Ez a “nem kell a helyébe lépni, van apja”-dolog nagyon nehéz lehet, és valószínűleg attól is függ, mit – milyen szerepek és feladatok összességét – jelent az “apa” a résztvevők értelmezésében. Nálunk, vidéki, hagyományos értékrend szerint élő családnál hiába volt apánk, akivel tartottuk is a kapcsolatot elég szorosan, az ottani apaszerep-értelmezés szerint a nevelőfater sokkal inkább volt apánk, mint az igazi. Csak éppen ő ideiglenes volt.
KedvelésKedvelés
Ja, meg még ezen kívül számtalan más helyzetben nincs igazi döntési joga a gyereknek…. és?
KedvelésKedvelés
“mennyit is költöttek az idegen gyerekre”
Hát ez is gáz. A mostohának sem idegen az a gyerek: a párja gyereke. Nyilván nem a sajátja, de ha idegen, akkor milyen kapcsolatban van a gyerek szülőjével? A pár másik fele meg ugye a gyerek saját, édes szülője. És hát lehet azt mondani, hogy a mostoha nem szólhat bele abba, hogy miben támogassák: de abba igen, hogy a közös pénzből mennyivel. Vagy azt is mondhatja, hogy OK, akkor nincs közös pénz, és én SEMMIVEL nem járulok hozzá, de te, kedves párom persze a magadéval meg azt csinálsz, amit akarsz. Az az elfogadhatatlan, ha a másik ember pénzét is be akarja osztani a nem közös gyerekkel kapcsolatban.
Apád tartott el: ez mit jelent? Egyedül élt? Vagy volt ugyan párja, de nem szólhatott – míg egy pasi meg beleszólhat? Vagy hogy?
KedvelésKedvelés
Na hát ezzel teljesen egyet értek. Nálunk egyik karácsonyra laptopot kért a nagyobbik, én mondtam, h nekem erre most nem telik, nem tudok beleadni. Barátom mondta, h dehogy, szó se lehet róla. Nem Rockefellerék vagyunk, megbeszéli a gyerekkel, h magunknak sem tudunk venni és egy bizonyos keretig van ajándék.
KedvelésKedvelés
Igen, arra gondoltam, hogy a pénz többé-kevésbé közös lesz a háztartásban. Nem értem, hogy egy gyerek szempontjából hogy ne lenne negatiiv változás, hogy a két hete megismert Manci néninek vagy Jóska bácsinak (akivel nincsenek szoros, bizalmas kapcsolatban, esetenként teljesen más kulturális hátterük, értékrendjük van) beleszólási joga van (jogosan), hogy mehet-e némettáborba. Nem az a lényeg, hogy jut-e rá, hanem hogy egyáltalán egyezkedned kell valakivel, aki számodra idegen. Ettől még az élet ilyen, és nincsenek tökéletes megoldások, nem azt hánytorgatom fel, hogy miért találnak új partnert a szülők, csak azt mondom, hogy gyerekként olyan új helyzetbe kerülsz, ahol nagyon sokat kell alkalmazkodni egy számodra kényelmetlen helyzetben, amit nem te kerestél magadnak, hogy megértem, ha valaki rosszul reagál.
KedvelésKedvelés
Furcsa ez nekem. Nem kell Piri nénivel egyezkedned. Ha közös a pénz, akkor Piri néni jóatyáddal megtárgyalja, hogy mennyi az annyi, és jóatyád dönti el, hogy azt hogy osztja be neked. Ha Piri nénivel IS kell egyezkedned, akkor jóatyád (illetve ha jól értem, ebben az esetben inkább anyád Pista bácsival) nem rakta rendbe a képletet. Ha a pénz közös is, az, hogy MIRE költitek ti ketten a szülőddel, az nem Piri néni/Pista bácsi dolga, ahhoz már nincs köze. Persze, mondhat véleményt (ahogy a titeket ismerő szomszéd vagy a nagymama), de hogy a pénz mire megy el, abban már neki döntési joga nincs, neki nem kell indokolnod, egyezkedni, semmit. Nem neki kell mondani, hogy akkor inkább most nem kell a piros bicikli, inkább táborba mennél. Ha ebbe bele akar folyni, akkor igenis az anyád/apád szerepét akarja átvenni, óriási szereptévesztésben van.
Még mindig nem tudom, apád hogy intézte, hogy nála ilyen probléma nem merült fel?
KedvelésKedvelés
Nem éltem ilyen helyzetben, apámmal éltem, neki nem volt élettársa. (Nem értem a támadó hangnemet, nem én kértem tőle se, hogy iigy éljen.) Ha velük éltem volna, nem tudom, hogyan lehetett volna megúszni az egyezkedést, szerintem ilyen, hogy egymás között mindent lerendeznek, és semmi konfliktus nem származik belőle, amit a gyerek megérezne, olyan nincs. Hiszen iigy is, hogy soha nem éltünk együtt, azért elmondja a véleményét a munkámról, a döntéseimről, az életemről, de mivel udvarias a viszonyunk és soha nem kellett függenem tőle, ezért átsiklok a beszólások felett és tényleg nem zavar az eccerüüsége. Nem tudom, mennyire müüködik a gyakorlatban ez a ‘nem veszi át a szülő szerepét’, én úgy képzelem, hogy már csak az együttélés kereteinek a kialakiitása miatt is valamennyire szülő szerepbe kerül a mostoha, ha tetszik, ha nem. Lehet, hogy egyszerüüen szimpátiától függ az egész. Hiába nem tetszik, én akkor is kényszerhelyzetnek éltem meg gyerekként, hogy egy idegen bogaras ember otthonában kell töltenem a vasárnapokat ahhoz, hogy anyámat láthassam.
KedvelésKedvelés
Hát nyilván van konfliktus, de az van két együtt élő szülővel is. Beszólások is vannak, olvasd el, miket írtak itt többen a szüleikről. Az igaz, hogy ha együtt élsz egy emberrel, akkor ott a kereteket ő is alakítja. De ez pl. testvérrel is így van. Nyilván szimpátiáról is van szó, az gond, ha ez nem jön össze. Én most konkrétan a pénzügyi dolgokkal kapcsolatban írtam. A helyzet, amit leírsz, nekem úgy tűnik, hogy apád lényegében mindent megadott neked, amit kértél/tudott, az életedre annak nem volt befolyása, hogy anyád(ék) anyagilag mit raknak bele. No nekem ez a fura. Hogy lehet ez, anyád mondjuk fizetett tartásdíjat, és semmi egyéb, nem vitt el magával nyaralni, nem vett semmit, nem fizetett semmilyen külön órát/sportot/szórakozást? Érted: nála semmi megbeszélni való nem volt erről? És te azt gondolod (kérdés, nem támadás, nem tudom, hogy gondolkodsz): ha így volt, ennek az volt az oka, hogy az apáddal maradtál (értsd: az a tény, hogy a férfival, és nem a nővel)? Vagy egyszerűen a te esetedben az apád ilyen volt, az anyád meg olyan, nem a nemük volt a lényeg?
KedvelésKedvelés
Vagy arról van szó, hogy tőle IS (meg mindkét szülőtől IS) elvárod, hogy annyi pénzt tegyen bele, amennyit szerinted kellene? Ha igen, akkor viszont te vagy súlyos szerepzavarban, te próbálod Piri nénit/Pista bácsit a szülőddé tenni.
(Az egyes szám második személyt ne okvetlen vedd magadra, hanem elvált szülő gyerekét értem alatta.)
KedvelésKedvelés
A pénz kínos kérdés. Ha már összeköltöztünk, általában közös a kassza. De az új anyuka- apuka jogos-jogtalan igénye, hogy beleszólhasson annak a gyereknek az életébe, akire költ. A gyerek meg köszöni szépen, van saját apja, anyja, nem akarja bővíteni a felállást. Mert a gyerekek konzervatívok, családban gondolkoznak, ha tetszik, ha nem. Nagyon sok tapintat, jó szándék, jóindulat, odafigyelés kell a helyzethez. Ha a sajátunk eszik meg fél kiló húst, hát istenem, éhes volt. Ha a másik gyereke, az szemet szúr. Ha az enyém bunkó, hát istenem, kamasz. Ha a másiké, besértődök. Ésbizonyvalóban: ezt a helyzetet mi felnőttek teremtettük, kutya kötelességünk korrekt és világos szabályokat hozni a megnemőrülés érdekében. Nálam például azonnal kiverné a biztosítékot, ha az új társam “mostoha”-ként emlegetné a gyerekemet. De ezt még az összeköltözés előtt kell átlátni, végiggondolni. Nem szégyen, ha valaki nem akarja , nem bírja, nem kívánja a más gyerekének a társaságát. De úgy tisztességes, hogy ezt elmondja, így ugrik is az összeköltözés. Figyeltétek, hogy ahogy az anyósra is, úgy a másik gyerekére is sokkal több nő panaszkodik, mint férfi?
KedvelésKedvelés
Pénz, meg fél kiló hús: nem tudom. Nem éltem még ilyen kapcsolatban, de nehezen tudom elképzelni, hogy eltérő szabályok legyenek két gyerekkel szemben. Ha az enyémnek szabad, neki is. Ha egy fél kiló van összesen, akkor senki nem eheti meg egyedül, enyém, se, másé se, én se, másik se. Ezek olyan dolgok, amiket valóban előre jó tisztázni, de utána egységes legyen. Korrekt és világos, előre, pontosan, és tényleg nem csak a gyereknek, hanem egymással is tisztázni.
KedvelésKedvelés
Panaszkodás: hát nem véletlen. Nyilván a “gyereknevelés a nő dolga” reflex egyből beindul. Nem is vagyok egészen biztos abban, hogy csak a férfiakban, el tudom képzelni, hogy a nők többsége is eléggé szocializált ezen a téren.
KedvelésKedvelés
Azt próbáltam meg leiirni, hogy én gyerekként nagyon keveset értettem a szüleim döntéseiből, nagyon kevéssé értettem őket is, szerintem ez nem csoda, sok tabu volt, nekik is fájt a válás. Nem vártam el senkitől semmit, csak zavarban voltam, hogy ki kicsoda, és hol mit csinálhatok és mit nem, jó kislány voltam, és alkalmazkodtam. De ettől még nehéz volt egy vadidegen emberhez alkalmazkodni, szerintem akkor is az lett volna, ha szimpatikus.
KedvelésKedvelés
Az alkalmazkodás persze hogy nehéz, ez nyilvánvaló. A nem tiszta helyzetek, a tabuk pláne megnehezítették. Az, hogy hol mit csinálhat egy gyerek: tapasztalatom szerint pikk-pakk megtanulják, hogy a nagymamánál, itt, ott nem ugyanazt lehet, mint otthon. Ugyanez összejön azért a szétköltözött szülőkkel is, sőt, szétköltözés nélkül is tudják a gyerekek, hogy apa mást enged meg, mint anya. Persze nem tudhatom, de valahogy gyanús, hogy a tabuk, meg az, hogy nem egészen következetes legalább az egyik szülő/környezet (pl. anyud és az új pasi egymásnak, neadjisten önmaguknak is ellentmondtak olykor). Mondom, ez tipp.
KedvelésKedvelés
> Mert a gyerekek konzervatívok, családban gondolkoznak, ha tetszik, ha nem.
ez sztereotípia. a gyerekek abban gondolkodnak, amiben felnőnek.
ha a család egyenlő apa, anya, házasságlevél, akkor abban. ha család egyenlő x ember, aki szereti őket és felelősséget vállal értük, akkor abban.
> Azt próbáltam meg leiirni, hogy én gyerekként nagyon keveset értettem a szüleim döntéseiből, nagyon kevéssé értettem őket is, szerintem ez nem csoda, sok tabu volt, nekik is fájt a válás.
értem, de ez nem alapvető. márminthogy nem muszáj úgy felnőni, hogy semmit nem tudsz a szüleidről, a felnőtt életükről, és aki nem így nő fel, az egészen másként reagálhat az új párkapcsolatra.
KedvelésKedvelés
Ide válaszolok, mert itt van gomb. Nem, anyám nem fizetett semmit, mert iigy állapodtak meg, nekem ezt eszembe nem jutott megkérdőjelezni, nem feszegettem a válásuk körüli megállapodásokat, nem kérdeztem semmit, próbáltam követni az eseményeket. Tényleg nem érted, mi a különbség a között hogy apáddal vagy anyáddal egyezkedsz a nyelvtanfolyamról, vagy egy vadidegen jóváhagyása kell hozzá? Nem az a lényeg, hogy megkapod-e amit szeretnél, hanem a viszonyok átláthatósága, a hosszú évek alatt lefektetett keretek, ahol mindenki tudja nagyjából mit kérhet és mit várnak tőle. Lehetne más is a példában, nem csak a pénz, házimunka stb. Ha egy gyereket beleraksz egy új együttélésbe, akkor ezeket a kereteket, szabályokat, mindent újra kell alkotni az új háztartásban Az új párnak is ugyanezekkel meg kell küzdeni, csak ők motiváltak, mert együtt akarnak lenni, a szituációba pottyant gyereknek pedig egész más a helyzete, erre mondom, hogy örülök, hogy megúsztam, egy csomó konfliktust elkerültünk, mindenki szerencséjére.
KedvelésKedvelés
Dehogynem, persze hogy értem! Épp azt mondom, hogy a nem tiszta helyzet a probléma valójában, nem gazdasági természetű. A változások adottak egyébként egy házaspár és a gyerekük, gyerekeik esetében is. Pl. az elsőnek a második érkezésekor legalább ekkora gondjai lesznek hirtelen, és épp így nem motivált, és nem ő akarta. Ezek a természetes részei az életnek, még ha nincs tesó, és nincs válás, akkor is, egyszerűen az életkorral, éréssel együtt jár, hogy a gyerek új dolgokat AKAR elérni, tolja a határait, ugyanakkor a szülő egyre több felelősséget is tol át. Pl. házimunka, de bármi másban is. Persze, az igaz, hogy egy új pár valamelyik szülőnél, az gyorsabb, hirtelen változást okozhat, a másik esetben meg lassan formálódik, ahogy a gyerek nő, de azért az, hogy a változás nagyon gyors, szerintem megint hiba, a szülő hibája. De nem kötelező egy új párral. Az, hogy vadidegennel kell bármit is érdemben megbeszélni – most alap dolog, mint hogy leveszem-e a cipőmet, mielőtt bemegyek a szobába, más kérdés, de ez is gáz, ha nem a szülő teszi ezt természetessé a gyerek számára.
Hogy a szüleid miért úgy egyeztek meg, ahogy, azt nem tudom, de ha nem arról van szó, hogy apád sokkal nagyobb jövedelemmel rendelkezett, akkor elég fura. Nekem mármint. Mindegy, ez akár ízlés dolga is lehet.
“a szituációba pottyant gyereknek”
Na ez az, hogy a szülő felelőssége, hogy ne pottyanjon a gyerek. Érkezzen meg bele, legyen előkészítve, stb.
KedvelésKedvelés
de mi arról beszélünk, hogy a „vadidegennek” nem kellene, hogy beleszólása legyen ilyesmibe. az jogos igény, hogy az új párnak legyen szava abban, hogy ha van közös pénzük, akkor abból _mennyi_ jusson az új pár közös pénzéből az előző gyerekre. de az, hogy ez _mire_ legyen költve, ahhoz a szülőn és a gyereken kívül másnak semmi köze.
az lehet, hogy a szülő új partnere egy bunkó és megpróbál beledumálni, de ez nem értelmeszerű, és kb. ugyanannyira jogtalan, mint ha a szomszéd vagy nagyszülő vagy akárki tenné.
KedvelésKedvelés
Őőő, ha jól értem, ez nem nekem válasz, ugye?
KedvelésKedvelés
blaci: nem, csak elfogyott a hozzászólás gomb:)
KedvelésKedvelés
Jó, sejtettem. 🙂
KedvelésKedvelés
Én nem akartam azt sugalmazni, hogy a gyerek érdekében le kell mondani az új kapcsolatról, vagy hogy nem kéne elválni. De nem kéne letagadni, hogy ez minden jó szándéktól függetlenül konfliktusokkal, traumákkal jár. Ami az élet része, és belefér, de attól még van. Nem hasonliitanám egy új testvér érkezéséhez, mondjuk azt az érzést, hogy vagy eldöntik helyetted, vagy neked kell dönteni, hogy holnaptól melyik szülővel élsz. Nem értem miért kell tagadni, hogy nem feltétlenül vonzó lakótárs a szülő új partnere, és csak kivételes bunkók esetében engeditek meg, hogy ellenszenves legyen valaki életmódja. Majd megszokja a gyerek, máshol mások a szabályok? Hát a nagymamámat szeretem, elfogadtam a szabályait, amik egy falusi idős asszony hagyományos életmódjából fakadtak, ő nem volt bunkó vagy gonosz, de azért ezek között a szabályok között sok viszonylag megalázó volt, örülök, hogy a szüleim nem úgy döntöttek éppen, hogy vele kell élnem, nem, nem lennék hálás érte, hiába ő is jó ember volt, és a saját világában teljesen koherens.
Nekem pont ez a gondolat hamis, hogy hát a gyerek az mindenhez alkalmazkodik, mindegy hova pakolom. Szóval szerintem bármilyen felelősek és gondosak a szülők, maga az új család szituáció olyan, ami magában hordozza a lehetőséget, hogy a gyerek megőrüljön, és én ezen nem csodálkoznék annyira. Ettől még elválnék és újrakezdeném én is, de nem tagadnám le a gyerek speciális, az enyémtől különböző helyzetét az új kapcsolatban.
KedvelésKedvelés
Ilyenkor bennem mindig az merül fel, mi a default. Ez elég sokféle lehet egy együttélésben.
Minden közös?
Elszámolunk egymással?
Minden gyerekre ugyanannyit költünk?
Minden gyerekre az igényeinek megfelelően költünk?
Meg lehet enni egy csomag kukoricapelyhet otthon? stb.
Elég különböző elképzelések meg értékrendek találkozhatnak össze egy ilyen mozaikcsaládban, és nem evidens, hogy mindenki ugyanúgy gondolja.
De csak elméletben beszélek, nem próbáltam sem gyerekként, sem felnőttként (aminek a kommenteket olvasva örülök).
Amúgy egy kamasz nemcsonka családban is felzabálja a kukoricapelyhet, és még undok is hozzá, legalábbis olvastam ilyet a szakirodalomban.
KedvelésKedvelés
Jajte :DDD
nosnosnos, igen, ugyebár, khm, a kamaszlét…
KedvelésKedvelés
De csak ritka kivételként, nem?
KedvelésKedvelés
A fiam kamasz volt, mikor ismerősök válása kapcsán felmerült a téma. Nagyon határozottan azt mondta: “Na, engem ugyan nem felezgetnétek. Elköltöznék a keresztanyáékhoz, aztán aki kíváncsi rám, az majd odajön.”
KedvelésKedvelés
Ja, és még valami. Rengetegszer van, hogy a szülők (tehát itt nincs nevelőszülő) véleménye, értékrendje sem egyezik bizonyos dolgokban, és vannak örök viták. Ez nem érdekes, csak akkor, amikor az egyik nevelőszülő a kettő közül?
Szerintem itt is sokan tudnának mesélni arról, milyen az, amikor az egyik szülőjük át mond, a másik meg bét.
KedvelésKedvelés
Igen, cris, de az egészen más szerintem. Feljebb írtam, hogy a szülővel való kapcsolat mindig valamilyen, még ha szar is, de van, ha pedig nincs, akkor van a hiánya. De a Jóskabácsival való kapcsolat viszont, ha nincs, hát nincs, nem hiányzik. Kisétálhatunk egymás életéből, mondhatjuk azt, hogy kösz, nem kérem.
Én mindig is azt mondtam, és többször magamra is haragítottam a családot ezzel, hogy a vérségi kapcsolat nem minden, és hozzám közelebb állnak egyes barátaim, mint egyes családtagjaim, mi választottuk egymást, számíthatunk egymásra, és ez szorosabb kapocs, mint a véletlenül egy családba születés. De a Jóskabácsi nem is vérrokon, és nem is választott, legalább is nem saját magunk által választott. Lehet aztán mégis életreszóló, legbelső körbe emelkedő, ha olyan és én is olyan vagyok, de a kapcsolat alapjai akkor, amikor épp a szabályok lefektetéséről van szó, mások.
Azzal viszont teljesen egyetértek, írtam is hasonlót feljebb, amit arról írsz, hogy mi mindent tesz az egy háztartásban élő pótszülő a gyerekért, és ez hogyan határozza meg a kapcsolatot köztük. Szerintem ebben egyébként nagyon sokat számít a hitelesség – amíg azt láttam, hogy anyámnak jó, hogy van Pistabácsi, addig azt mondtam, nekem is jó, ha nem bánt – és nem bántott, még szeretett is, pedig nem voltam könnyű gyerek. Amikor azt láttam, hogy nekik szívás, szenvedés, régóta, akkor nem értettem, minek ez bárkinek is. De nagyon szívesen vállalnék minden ilyen jellegű konfliktust ahelyett, hogy az egyedülálló szülőm egyedül legyen évtizedekig. Főleg, ha ott lobog a feje fölött a “gyerekeimért” zászló.
KedvelésKedvelés
“Az az elfogadhatatlan, ha a másik ember pénzét is be akarja osztani a nem közös gyerekkel kapcsolatban.”
Vágesz, és azért tanácsot vagy javaslatot adhat a nevelőszülő (és figyelmeztetheti a másikat, ha hülyeséget csinál – pl. feleslegesen költ, nem vigyáz a pénzére, ami amúgy sem sok), vagy neki a neve kuss, mert – egyébként érthető módon – nem akarja eltartani a másik (három) gyerekét (azt a gyereket, akinek van anyja-apja), tehát nem ad jelentősebb pénzt erre?
Mindeközben egy háztartásban élnek, a gyereknek ez a bizonyos nevelőszülő segít a házi feladatban, mossa a ruháját, meghallgatja a problémáit meg egyebeket, és százszor többet törődik és felelősebben viselkedik vele szemben, mint az a szülője, akivel nem él együtt.
Ha nem vesszük ide annak minősített esetét, amikor tényleg mindenáron beleszólni, irányítani (hatalmat gyakorolni) akar a nevelőszülő, akkor miért elfogadhatatlan, ha az elmondja a másiknak az észrevételeit, akár azt is, hogy “figyelj, ez rohadtul nem jó ötlet, ezért meg ezért…”?
Komolyan kérdezem.
KedvelésKedvelés
Írtam, hogy véleményt nyilván mondhat, mondjon is. Azt is megértem persze, ha azt mondja, hogy OK, tőlem vehetsz neki zenélő izébizét, de nekem ne kelljen hallgatni a dzsinglbelszt naphosszat. 🙂 Én azt mondom, hogy ez vélemény, nem kötelező. A másik, hogy ha kifejezetten szülői szerepet vesz át a – mondjuk így – pótszülő, akkor a feladat mellé bizony úgymond jogok is járnak, ha én tanulok vele, akkor nyilván beleszólásom is több van. De feltehetőleg a gyerek is sokkal inkább elfogadja, épp az általad leírtak miatt, a törődést érzi, és meg is hálálja a gyerek.
De érted, az észrevétel (szerintem ez nem lesz jó) és az elvárás (márpedig csináld így és így) között nagy a különbség. Persze azt is megértem valahol, ha pl. azt mondod, hogy figyu, ne marhadrága és két nap alatt megunt játékra költs, hanem pl. tankönyvre, mire persze megveszi, mert az ő pénze, majd mikor kiderül, hogy elment a keret, akkor meg a közösből akar lecsippenteni, mert tankönyv ugye kell, akkor kiakadsz (E/2 megint a körülményesebb egyéb megfogalmazást jelenti, amolyan általános alany), és ha ez rendszeressé válik, akkor bizony megpróbálod megmondani, mire költhet – de ez már játszma, a másik fél felelőtlen, nem felnőtt viselkedése, ami másképp is kibukna. És ugye egy ilyen viszony gyerek nélkül is halott hosszabb távon.
KedvelésKedvelés
Igen, igen, bocs, aztán láttam a másik hsz-edet, de már úgy hagytam, nem írtam többet. 🙂
KedvelésKedvelés
🙂
KedvelésKedvelés
Anyukám nevelte-neveli mai napig az élettársa gyerekei, két fiút és egy lányt. Most már felnőttek, de a két fiú még otthon lakik. Kisiskolások voltak, amikor az édesanyjuk meghalt, tehát az a rész nálunk nincs meg, hogy anyu miatt ment volna szét a házasságuk, de azért vannak gondok. nevelőanyának lenni nem egyszerű.
KedvelésKedvelés
hajajj! engem nevelőanya nevelt fel, hatéves voltam, mikor anyám meghalt. egy idegen nő meg a lelkét kitette, hogy ember legyen belőlünk. és most igazi nagymamája az én gyerekemnek. mikor kamasz voltam, szar volt a kapcsolatunk, de most baromi hálás vagyok neki.
KedvelésKedvelés
Ilyenkor mennyire szerencsésnek érzem magam.
Kaptam két nagy lovat, egyik ballagás, másik egy évvel érettségi előtt vagy hogy.
Utálhattak volna, nem tették, kerülhettek volna, nem tették, csimpaszkodhattak volna anyagilag, nem tették.
simán bevállalnám őket vér szerintinek és büszke lennék rájuk, amúgy így is az vagyok. Szépek, okosak, szeretik (okosan, jól) az enyémeket,adunk egymásnak amit tudunk, tegnap mentem haza, ott volt az egyik meg az apjuk meg a két kicsi, valami kajakülönlegességet kotyvasztottak ők együtt és megettük békességben a teraszon.
Ritkaság, ilyenkor látom meg mekkora bazi nagy mákom volt, ha viszont megvan, meg milyen természetes tud lenni.
KedvelésKedvelés
Velünk él a férjem lánya.
A házasság régen felbomlott, 11 éves kiskamaszt kaptam, akkor még az Édesanyjával élt. Szerencsére soha nem volt gondom vele, első perctől kedvelt, alkalmazkodott. Később utánzott (nem szeretem a halat, ha elöl ülök a kocsiban felteszem a lábam a műszerfalra, inkább öltözöm kényelmesen, mint elegánsan, tengerparton homokvárat építek, imádom az állatokat …már ő is 🙂
Édesanyjával is jó lett a kapcsolatom, próbáltam figyelembe venni a kéréseit. (nem volt könnyű, ő konzervatívan nevelt, én liberálisan. Voltak nézeteltérések)
Már évek óta velünk él, anyukája angyalként vigyáz rá.
Érettségizett, nyelveket tanul, főiskolára készül, botladozik az életben. Kipakolja a mosógépet, sétáltatja a kutyát, zöldséget pucol.
Bárhol van, felhív.
Ha tévézek, mellém kucorodik, és mesél a szerelmi éltéről.
Felengedi a kutyát az ágyára, udvarol a cicának.
Barátnői nálunk alszanak, hajnalig hallom a vihogásukat.
Belém karol az utcán fagyizás közben.
Nem vettem észre mikor nőtt meg.
Nem tudom, hogy mit csinálok jól. Egy anyukának súg a szíve, nekem marad a találgatás.
Mindig arra gondolok, hogy egy gyereknek akkor a legjobb, ha a szülei szeretetben nevelik. Ha már elváltak, legalább tegyük könnyebbé az életüket,
Ők nem tehetnek semmiről.
Megpróbálnak alkalmazkodni a változáshoz, vagy lázadnak ellene, mindegy. A sorsukról mások döntenek. Nem kell őket büntetni azért, ami amúgy is nehéz.
KedvelésKedvelés
Nem minden anyukának súg a szíve, én többnyire találgatok. Statisztikailag van csak nagyobb esélyem jól eltalálni, miután születésüktől ott vannak velem. (De én érzelmi analfabéta vagyok, nem mondom, hogy sajnos, mert vannak ennek előnyei is.)
KedvelésKedvelés
Én is szültem, de gyereket nevelni könyvből tanultam.
KedvelésKedvelés
Én meg figyelek, ami bejön a barátnőimnél, megpróbálom. “Lopom” a gyereknevelést….
Arra gondolok, hogy talán nem féltem annyira (eléggé???), mint az Édesanyja tenné. Simán mehet külföldre nyelvet tanulni, bátorítottam rá. Anyukája nem engedte volna, ezt megkaptam egy rokontól.
Nehéz úgy nevelni, hogy mindig azt hiszed, más jobban csinálná.
Nem vagyok egy “anya-típus”, nem is akartam gyereket soha.
Ez pontosan olyan, hogy az élet felülírja az elképzeléseket…
Szerencsére a férjem nagyon jó apa.
Persze nagyon szeretem, majd pár év múlva kiderül, mi lesz a kísérletezésemből:)
KedvelésKedvelés
sziasztok! bár ősrégi olvasó vagyok itt, kommentelni nem szoktam, most mégis.
volt élettársam, aki amíg együtt éltünk, anyagilag, érzelmileg is beszállt a gyerekeim nevelésébe. nem volt elvárás ez tőlem, az alaplépés nálam is az, hogy van saját apjuk, ez az ő feladata és az enyém. ettől függetlenül mégis nagy segítség volt ez nekem, hálás voltam, vagyok érte. ennek a volt élettársnak a mi szétmenésünk óta is van kapcsolata a gyerekeimmel, saját jogon, hiába nincs vérszerinti kapcsolat közöttük, és én ennek örülök is tulajdonképpen. miért ne tapasztalhatnák meg a gyerekek, hogy nem a család a minden, nem a rokoni szálakon múlik bármi, hanem a valódi figyelmen, szereteten. azóta is találkoznak időnként (nélkülem. hozzáteszem 4 kamaszról beszélünk), moziba mennek, vagy csak telefonon beszélnek, egy ideig vitte őket lovagolni, időnként ruhát, cipőt vett nekik (pl. amikor a saját apjuk épp nem gondoskodott róluk egyáltalán, és nagy volt a szükség).
a másik oldalt nem ismerem, sosem éltem együtt más gyerekével. persze időnként vagyok együtt a jelenlegi pasim gyerekeivel, de ez azért nagyon más helyzet: pár órát, 2-3 napot együtt tölteni, figyelni rájuk, gondoskodni róluk nem különösebben megterhelő, pláne olyan férfival, aki szintén úgy gondolkozik, mint én, hogy ez alapvetően az édes-szülő feladata, a másiknak ebbe beszállni opcionális, döntés kérdése, és nincs rám nyomva semmilyen feladat ezzel kapcsolatosan. és ez érdekes egyébként: önmagában attól, hogy a kapcsolatunkban az alaplépés a másik határainak a tiszteletbentartása, máris elkerültük, hogy ezen harc legyen, hogy a saját határainkat kelljen meghúzni, hogy ez játszmák terepévé váljon. így aztán részt vállalni a másik terheiből is könnyű, hiszen önkéntes alapon megy, nem pedig elvárások mentén.
KedvelésKedvelés
Ez szuper, amit leírsz.
Több ismerősöm bánkódik azon, hogy együttéltek pár évet valakivel, akinek már voltak gyerekei korábbról, az együttélés alatt jó volt a viszony a gyerekekkel (nem feltétlenül szülői), és a szakítás után az ex nem engedi a kapcsolattartást a gyerekkel. (Aki ugye nem vérrokon.)
KedvelésKedvelés
a környezetmeben ez erős ellenérzéseket váltott ki, többen is furcsállták nagyon, szóvá is tették. sosem értettem, miért.
a jelenlegi páromon pedig látom, hogy neki milyen nehéz azt feldolgozni, hogy az előző kapcsolatából az exe gyerekeivel nem tarthat kapcsolatot, pedig kölcsönösen nagyon szerették egymást.
KedvelésKedvelés
Kicsi off, de erről jut eszembe: egy rakás ember, köztük az exem! dicsér, hogy milyen jó fej vagyok, hogy ennyire részt veszek a gyerekeim életében, meg hogy segítek neki (pl. programot igazítok ahhoz, hogy ő ráér-e a gyerekekkel lenni, értük menni, de költözködésükkor is mentem cipekedni), stb. Én meg csodálkozom, értetlenkedem, és bosszankodom is. Mi van? Hát nem ez alap (jó, annyira azért nem vagyok naiv, értem, hogy nem, de hogy még a gyerekeim anyja is ezt mondja)??? Jó, megbeszéltük már, hogy a pasik elég nagy része nem vesz részt a gyerekei életében válás előtt sem, de basszus, az én viselkedésemet megcsodálják emberek!
KedvelésKedvelés
sőt, megsüvegeleik 🙂 ez van, ha az ember eltér az átlagtól 🙂 és jó olvasni, hogy ilyen is van
KedvelésKedvelés
Nyilván nem az esik rosszul, hogy azt mondják jó fej vagyok. De az, hogy ez ennyire feltűnő, az nagy baj.
KedvelésKedvelés
(Úgy írnék valami témától eltérőt neked ismeretlenül a tudod, miről. 🙂 )
KedvelésKedvelés
nekem? vagy ezt másnak írod, csak félreértem? ha nekem, akkor nem tudom, hogy miről, mivel te is írod, hogy ismeretlenül írnál. belegabalyodtam 🙂
KedvelésKedvelés
Igen, neked, de most látom, hogy van blogod, majd oda írok, hogy ne itt offoljak.
KedvelésKedvelés
Hú. Tyúkszemem. Mint már írtam többször, nálunk vannak én gyerekeim, ő gyerekei (akik elvileg nem élnek nálunk életvitelszerűen, de az egyik a nyári 11 hét szünetből kilencet simán itt van, a maradék kettőben meg táborban), és mi gyerekünk. Pont a napokban jutottunk el odáig, hogy ha legközelebb átjön (most azért nincs itt, mert apa sincs), akkor én fogom a gyerekeim és elmenekülök itthonról. Tudom, hogy ez nem jó megoldás, de nincs jobb ötletem. A közös gyerekünk kétéves múlt, ezerrel tanul beszélni, és ha az apját “kurva büdös patkánynak” fogja hívni csak azért, mert a másik gyerektől két hétig ezt hallgatta, akkor ugye én neveltem rosszul. És addig, amíg nem hajlandóak betartani az általam felállított higiéniai meg egyéb szabályokat, addig igenis nem nyúlhatnak a hűtőmbe – mondjuk ezt az apjuk – természetesen – nehezen emészti meg és nem is tart(at)ja be, de én akkor is ezért fogok küzdeni, mert egyrészről az oké, hogy neki (is) otthona kellene legyen itt, de nehogymár én éljek állandó parában és fertőtlenítési kényszerben a saját otthonomban, két olyan gyerek miatt, akik az elmúlt hat évben még egyszer nem jöttek át úgy, hogy mindkettő – legalább látszólag – egészséges lett volna, és nagyobb bőröndben hozzák magukkal a gyógyszereiket, mint a játékaikat. (Elvileg nem súlyosak a betegségeik, csak mindig, és tényleg nem túlzok, _mindig_ van vagy bőrgomba, vagy uszodai szemölcs, vagy fülgyulladás, vagy bélgiliszta vagy anyámkínja-mostéppnemjuteszembemikszoktakméglenni. Az anyjuk ezeknek egy részét letagadja, de a gilisztát például a társam most már elsőre elhiszi és kezeli, ha szólok, miután az (általam látott) elsőnél hónapokig szenvedtek vele a lányok, mire elhitte (akkor sem nekem, három egymástól független orvosnak), hogy ez a gond, és kezelés után kiderült, hogy tényleg.)
És nem lenne bajom a csillagászati összegű (fejenként bőven hatszámjegyű) tartásdíjjal (addig jár, amíg tanulnak), ha a közös gyerek is megkapna annyit, de nem, nekünk nem jár. És így is rendszeresen mi veszünk nekik ruhát, mert csapnivalóakban (nem méretes, nem az évszaknak megfelelő, agyonmosott és rongyos) jönnek át, szerintem már három játékboltnyi játékot vittek innen magukkal haza (nem bánom, csak akkor, amikor az én gyerekeim játékát nyúlják le, ilyenkor szoktam szólni a társamnak, hogy azonnal keresse meg náluk és hozza vissza), néha felmerül bennem, hogy az anyjuk eladja ezeket, és abból (is) él. És a nagyobbik rendszeresen panaszkodik, hogy otthon nem kap ezt meg azt enni – ez utóbbit mondjuk nem hiszem el (akartam is a tegnapi vagy tegnapelőtti gyerekbántalmazásoshoz írni, ahol írtátok, hogy alapvetés, hogy higgyünk a gyereknek, hogy én ennek a gyereknek már eleve nem hiszek el semmit, de csak azért, mert hallom azt is, hogy rólam miket hazudik össze-vissza – ó, ha csak jelentene az anyjának, mit bánnám én azt!), de az tény, hogy nálunk néha kieszi a hűtőt (200g prémium sonka egy vacsorára simán, pedig a gyerek jó, ha van harminc kiló, máskor viszont cukor cukorral és a nutellát is meg kell cukrozni, mert nem elég édes (kenyér nélkül), és hiába sírok, hogy nem ezt a példát akarom a kicsinek, még jó, hogy a két saját már nagy, és őket még időben megneveltem).
Inkább nem írok tovább, mert túl sok lesz…
KedvelésKedvelés
“Engem” teljesen megértelek, nálunk is hasonlóak mentek.
A zabálást meg ne is mond. Az én párom akkor fogadta ezt el tőlem, amikor már az ex-neje is panaszkodott neki, hogy a gyerekek kieszik a vagyonából. De a 19 éves nagy fiúnak, aki már dolgozott, eszébe nem jutott, hogy akár 1 kg kenyeret, 1 l tejet vegyen otthonra. De zabálni a fél kg húst, na azt tudta.
KedvelésKedvelés
Köszi a megértést, néha nagyon rám fér.
KedvelésKedvelés
Írok inkább egy pozitívabbat is, még az elejéhez. Én óvodás koromban megkérdeztem az anyukámat, hogy hány egyetemet végezhetek el, meddig fog eltartani. Azt válaszolta, hogy amennyit csak akarok. És ő is azt mondta, hogy ezt a gyerekeimnek fogom továbbadni, nem neki “kell” visszaadnom.
KedvelésKedvelés
Anyámnak is, apámnak is lett külső partnere kábé 10 éves koromban. Anyám partnerét, később férjét kisgyerekkoromtól ismertem, teljesen természetes volt, hogy ezentúl más a viszonyuk. Nem könnyíti meg a dolgomat ezen a téren, de nagyon szeretem. A három lányomnak ő a nagyapó, ebben nagyon jó, és extra hálás vagyok neki ezért. Apám nem volt hajlandó bemutatni a barátnőjét, pedig én is meg a nő is szerette volna. Aztán mire kisírtam, hogy találkozhassunk, pár hónap múlva meghalt. Nagyon helyes és jó fej volt ő is. Nekem jó mintáim vannak ezek szerint a külső kapcsolatok kezelésében 🙂
KedvelésKedvelés
Vagy csak szerencséd, hogy szimpatikusak voltatok egymásnak.
KedvelésKedvelés
Igen. Meg kölcsönösen mindenki mindenkiről előttem csak jót mondott.
KedvelésKedvelés
Örülök ennek a posztnak.
Rám néha nagy szemekkel néznek az örökbefogadás kapcsán: “és nem furcsa egy idegen gyereket nevelni?”. Holott így él fél Magyarország, valóban. Az örökbefogadott gyereket ehhez képest közösen vállalják a felek, nem emlékeztet a múltra, nem jön láthatásra egy másik szülő, stb. Bocsánat, mindenről ez jut eszembe:-)
KedvelésKedvelés
Jogos a párhuzam szerintem.
KedvelésKedvelés
Mi van? Idegen gyereket? Akkor ezek a beszólósok sose érezték, hogy a tulajdon (p) testén át kitolt gyerekük is ezer mozaikkockából van összerakva? Sokszor olyanokból – anyós, após – aminél sokkal jobb lenne, ha nem tudnánk, honnan is jött? Hű.
KedvelésKedvelés
Csavarok egyet: nálunk az “ő gyerekei” örökbefogadottak, ami annyiból nehezíti meg az én helyzetemet, hogy apa (és talán anya is) nem igazán hajlandó elismerni az ő felelősségét a gyerek olyanná nevelése terén, mint amilyen lett. Ahányszor próbálom megbeszélni vele a gondokat, 98%-ban a “hozott” dolgokra hivatkozik, ami messze nem arányos.
De egyébként teljesen igazad van, és jó, hogy leírtad, még nekem sem automatikus ez a gondolat.
KedvelésKedvelés
kérdezném azokat akiknek van tapasztalata ebben: milyen érzés és milyen dilemmák vannak/voltak bennetek, amikor összejöttetek valakivel akinek már volt gyereke? milyen volt ezzel a ténnyel szembesülni? milyen érzés? mi zajlott bennetek? mi a döntési helyzet, ha van, azzal kapcsolatosan, hogy mit vagytok hajlandóak vállalni a partner korábbi hátteréből? mi itt a mozgástér, mit lehet mondani a másiknak? hogy lehet úgy meghúzni a határaitokat, hogy az nektek jó legyen? mi kell ehhez?
KedvelésKedvelés
Engem is érdekelne elméleti szinten a dolog. A gyereknevelésről, családi életről azért vannak útmutatások, de a válásról ott megáll a közkeletű okosság, hogy tragédia. Hogyan tovább? Hogy lehet szervezni, élni egy mozaikcsaládot? Milyenek a jó gyakorlatok? Milyen működő lehetőségek vannak a pénzre, a családi nyaralásra?
KedvelésKedvelés
“hogy lehet úgy meghúzni a határaitokat, hogy az nektek jó legyen? mi kell ehhez?”
Sokszor azt érzem, hogy fizikai képtelenség, hogy ebben a helyzetben nekem tartósan jó legyen, de tudom, hogy erről nagyban tehet a másik fél. Is.
Egyébként jó kérdések…
KedvelésKedvelés
A saját gyerekem is kiette a hűtőt, bár soha nem ezt látta túőlünk. Kivett annyi kaját magának, hogy nem bíírta megenni, de akkor már más se, higiéniai szabályok? Ugyan miről van szó? Ő ott hagyta szét a taknyos zsepiket, ahol éppen volt (ebédlőasztalon főleg) és nem fürdött évekig (!) a többi saját gyerek nem értette, hogy mi folyik? Ők persze normálisak voltak. Már kezdtem úgy érezni, hogy nekem kell elmenni. Sokat sétáltam a kutyákkal (pedig nem volt kutyánk) és másik földrészre akartam költözni családostul. Végül ő ment el, de egyáltalán nem önként és dalolva.
KedvelésKedvelés
Huh, ha jól értem az egészet, amit írtál, hát nem irigyellek. Nekem legalább ott a komoly esély, hogy pár év múlva megszűnnek a nálunk töltött hétvégék, és nem kell (sokat) látnom többet.
KedvelésKedvelés
tarapptarapp és blaci beszélgetését olvasva úgy éreztem, hogy hajlamosak vagyunk csak az édesszülő/kváziidegen viszonyban gondolkodni.
Szüleim válása után mindketten találtak új párt. És attól, hogy egyik új szereplő sem akart valamelyik édes helyébe lépni, nagyon szoros és szeretetteljes kapcsolatunk lett hamar. Soha nem éreztem választóvonalat abban, hogy valamit azért ne engednének, ne adnának – vagy épp fordítva -, mert nem édes gyerek vagyok.
Ez is egy emberi viszony, ami sokféle lehet, nem feltétlenül csak a konvencionális módokon jöhetnek ki az emberek jól egymással.
Amikor volt alkalmam felnőttként megkérdezni, hogy hogyan tudtak így szeretni egy idegen gyereket, azt válaszolta az egyik, hogy “csomagban kapott” a Mamával. Ha őt szerette, hogy ne szeretett volna engem is. (Bár meg kell jegyezzem könnyű szeretni egy cserfes, de alkalmazkodó 4-6 éves göndörhajút. És nagyon más lehet egy lázadó, vagy befelé forduló gyerekkel, aki a válást sem heverte még ki.)
KedvelésKedvelés
Én is azt szoktam mondani, hogy a férjemmel, csomagban kaptam 🙂
Szerencséd volt, egy gyereknek az a jó, minél többen szeretik.
KedvelésKedvelés
Igen, ebben a tekintetben nagy szerencsém volt. De ez egy win-win játszma összességében. Egy jó kapcsolat mindkét embernek ad, az elején – és még sokáig biztosan – az idősebbnek többet beletenni, de már közben is sokat lehet kapni.
KedvelésKedvelés
tök jó ezt olvasni.
és a szüleid válása milyen volt? van valami közérdekű/megosztható tanulságod arra vonatkozóan, hogy mi kell ahhoz, hogy ilyen viszony tudjon maradni/kialakulni a felnőttek között?
KedvelésKedvelés
A válás szomorú volt, mert – legalábbis nekem – keveset láttam apukámat és a mama is sokat sírt. Nekem mindketten azt mondták, hogy már nem tudnak együtt boldogan élni. Veszekedésre nem emlékszem.
Mindketten azt mesélték, hogy életül legnagyobb kudarca volt. Arra a kérdésre, hogy mitől tudtak ennyire békések maradni, körülbelül azt mondták, hogy jobban szerettek engem, mint az önérzetüket. (Bár mindkettejüknek mindenféle területen mindig fontos volt egyenes gerinccel élni és talán pont a saját önérzetük nem bírta volna a kicsinyességet?)
A praktikus dolgokban nagyvonalúak voltak, apu vihette anyai nagyapám néhány tárgyát, de nem kért a házrészéből addig, amíg nem volt miből. Amikor a anyukámnak párja lett, nem kértek gyerektartást, hogy apukám anyagilag lábra állhasson.
Hogy ehhez mennyire kellett erőt venni magukon és azt honnan merítették, nem tudom. Nem barátkoztak, nem szívélyeskedtek, szerintem a saját fájdalmuk nem múlt el nyomtalanul.
KedvelésKedvelés
Végiggondolva, nem hiszem, hogy van más tanulság, mint egyebekben.
KedvelésKedvelés
Túl sok a változó az egyenletben, nem?
KedvelésKedvelés
Egyrészt igen.
Másrészt ha a felnőtt szereplők közelítőleg érett személyiségek, a kapcsolat is valamennyire egyenrangú volt és nem mentek valamilyen nívó alá, akkor esélyes egy normális válás.
Nekem a szüleim válásából azért nincs igazi tanulság, mert a valódi belső mozgatórugókra nem derült fény.
KedvelésKedvelés
Na valami ilyesmit akarok én is mondani.
tarapptarapp, természetesen egyetértünk, hogy a válás és a szülő(k) új kapcsolata új konfliktusokat szül, és a legjobb esetben is nehéz a gyereknek (is). Mégis az az érzésem, hogy te – gondolom a saját rossz tapasztalatod miatt – nem tudod feltételezni sem, hogy egy gyerek-szülő új párja kapcsolat meglehetősen jó is lehet. Mondjuk ettől függetlenül az utolsó kommenteddel már lényegében tudok azonosulni, vagy az álláspontunk közeledett, vagy csak kezdjük megérteni egymást. 🙂
KedvelésKedvelés
De ne haragudj, hol a fenébe iirtam én, hogy nem lehet szerencsés vége a dolognak? Te győzködtél, hogy nincs itt semmi probléma, a szülők szépen elmagyaráznak mindent (a gyerek szintjén ugyebár), bemutatnak az új lakótársnak, aki még véletlenül se kerül szülő szerepbe (tök életszerüü), az édes szülő moderál és konfliktust felelősen elsimiit (akkor miről szól itt a kommentek nagy része?), gyerek alkalmazkodik, mert ez az élet része, eleve arra neveljük, hogy bármilyen konstellációban élhetünk, és az a kivétel, ha ez nem megy ilyen egyszerüüen. Én nem álliitom, hogy nem lehet jó vége a dolognak, de hogy magában a szituációban kódolva van egy csomó konfliktus, amit alapvetően a felnőttek felelőssége lenne megoldani (és van olyan is bőven, ahol ez eleve esélytelen), és nem lehet annyival elintézni, hogy hát majd a gyerek alkalmazkodik.
KedvelésKedvelés
Nagyon egyetértek veled és örülök, hogy egy autentikus “válástúlélő” sorait olvashatjuk, aki átélte a dolgot. A férfiak kényelme, gyávasága, ( többször volt már arról a blogon szó, hogy alapvetően konfliktuskerülő a többségük, bocs, Laci)……akármilyensége, azt hozza magával, hogy, ahogy a házasságában sem tudott szembenézni a problémákkal, így az új kapcsolatban sem fog.Számtalan példát látunk, ahogy átgondolatlanul, felelőtlenül, nemfelnőttként viszik-hozzák a gyerekeket a régi és az új élet között. Nagyon sok nővel beszélek, akik elmondják, bizony néhány év együttélés után már értik, mik is voltak az első feleség vádjai. Az pedig nagyon határozott állításom ( remélem, Éva nem röpít ki), hogy sosem a gyerek a hibás az eldurvult helyzetért. Ha “megzabált fél kiló húst”, azt egy felnőtt előtte nem tisztázta vele. Ha “nem vett 1 liter tejet, vagy 1 kiló kenyeret, holott már volt fizetése”, azt egy felnőtt nem tisztázta vele. Ha dühös az új társra, azt egy felnőtt dolga kezelni, irányítani, csitítani. Nagyon sok empátia, figyelem, türelem kell ezekhez a mozaikokhoz. Az alapprobléma, hogy mi új társat akartunk, nem új (abb) gyerekeket.
KedvelésKedvelés
Teljesen egyetértek, hogy a gyerek sorsa a szülők felelőssége, akár válnak, akár bennemaradnak. És bár egy idő után lehetnek elvárások a felelősebb viselkedéssel kapcsolatban, a döntő hányad felnőttkorig a felnőttnél marad.
Viszont szerintem aki csak új társat akar a feltételeket (előző kapcsolatok, előző gyerekek, az ő szülei, …) figyelmen kívül hagyva, az könnyen lő öngólt. Jobb ha az egészre “csomagban” nézünk, mert vannak elválaszthatatlan kapcsolt tényezők.
KedvelésKedvelés
Őőő, hát nem azért vitázom a férfiak “hibáztatásával” mert férfi vagyok, bár a konfliktuskerülés szerintem nem egy tipikus (mindegy, hogy szocializációból eredő) férfitulajdonság jelen társadalmunkban, a lustaság, az igen. de a konfliktusok egy részét inkább szőnyeg alá söprik és ha nem megy, erőből, fölényből próbálják megoldani szerintem, nem elkerülik. A többi, hogy emiatt megy szét a kapcsolat, és viszik tovább a “megoldási” módot, az stimmel.
Amiért mégis hozzászólok, az az, hogy vajon tényleg csak a pasikra jellemző, hogy ész nélkül mutogatják a gyerekeknek az új kapcsolatokat? Anyósom volt ilyen, elsősorban persze a lányával, de pótnagyapa lett az utolsó kapcsolata a gyerekeim számára is (ja, és miután szétmentek, tiltja a gyerekeket a pótnyagypjuktól, akit nagyon megszerettek, már csak azért is, mert nagyapjuk nincs valódi). Én nemhogy nem mutattam be a gyerekeimnek tartósabbnak ígérkező “barátnőimet” sem, nemhogy holmi kezdeményt, exem viszont nagyon rövid kapcsolat után (korábbi megbeszélésünk, az ő gyerekkori érzései ellenére) is, hogy aztán a pasas örökre eltűnjön a gyerekek életéből. Azóta mondjuk ő is abbahagyta. Szóval ezt, hogy nagyon pasi jellemző lenne a felelőtlen új-társ-bemutatás, azért erősen kétlem.
A többi, hogy a felnőtt a felelős az eldurvulásért, meg hogy az ő dolga(dolguk) a kezelés, az teljesen így van, eddig azt hittem, hogy egyfolytában ezt írtam, de már kezdek ebben kételkedni.
KedvelésKedvelés
Igen, igazad van, pontosítanom kell, vagyis kiegészítenem.Az a folytatása a gondolatmenetemnek, hogy az a következménye a nem vállalt átbeszéléseknek, hogy az új felállás kialakulása esetleges. Általában a nő főz, vásárol, készül ajándékkal, készül karácsonyozni és nagyon sok esetben a férfi gyerekeinek a “vasárnapianyukája” lesz. Teljes joggal a saját értékrendjét nem kívánja átrendezni azért, mert a gyerek- vehemenciától függően csendes ellenállással, vagy hangos hisztivel, vagy nagy balhéval- tájékoztatja róla, hogy ” mi ezt anyával nem így szoktuk”. Nanáhogy dühös, hiszen a lelkét kitette. A gyerek a megszokottat akarja, apuka pedig- ismét tisztelet a kivételnek-, csendet. Nyugalmat, nulla balhét, gyors megoldást. Az új csaj meg csak néz, hogy WTF?!
KedvelésKedvelés
Szerintem mindjárt az okot is leírtad, hogy miért van ez így. Miért is a “vasárnapianyuka” dolga a karácsonytól az új helyzet elfogadtatásáig minden? Elhiszem, amit a derék apukáról írsz, pontosabban tudom, hogy a pasik jó nagy része ilyen. De azt mondom, amit te: WTF? Mi az, hogy legyen nyugalom, meg ne legyen hiszti, meg oldja meg a nő? Egyébként tök nyilvánvaló, hogy azért viselkedik így, mert addig is így viselkedett – csak ugye addig anya oldotta meg, akitől a gyerek elfogadta. Tehát a helyzet megint azért olyan, mert egy felnőtt nem hajlandó felnőtt módra viselkedni. Szerintem. Igen, ez baromira jellemzően a férfi, az apa. Érted, apa új nője (párja, felesége, nem kívánt törlendő) vesz ajándékot? Miii? Hát apuka? Jó, hogy vesz vasárnapianyuka egy kis kedvességet, a saját nevében, az OK. De hogy “a” karácsonyi ajándékot nem az apa veszi meg? (De fordított eset is van, akkor nem az anya?)
Még annyit ide, hogy ha egy nő ezt látja a párjától, hogy így viselkedik gyereknevelés ügyben, az mire számít az esetleg tervezett közös gyerekkel? Nem kellene nagyon elgondolkodni azon, hogy egy ilyen pasi képes lesz-e partnerként, felnőttként viselkedni?
KedvelésKedvelés
Hát én eléggé úgy értettem, hogy eleve esélytelen szerinted. Akkor ezt félreértettem. Én meg azt nem mondtam, hogy majd a gyerek alkalmazkodik, és annyi, hanem egyfolytában arról beszéltem, hogy a felnőttek felelőssége egy csomó mindent elrendezni, megoldani.
KedvelésKedvelés
A válásból nagyrészt meggyötört, megalázott, elfáradt emberek kerülnek ki. Nem mosolygós diadalmenet, az biztos. Ha az előző 10 év őrölte fel a feleket, azért, ha villámcsapás szerű új szerelem, akkor azért óriási a sokk, a nyomás, a teher. De eljön a válás kimondásának várva várt pillanata és nincs pihenő, nincs szusszanás, nincs megmerítkezés a boldogító új kapcsolatban, mert máris elszaladt 2 hét és jön a láthatás.Meg a gyerek. A gyerekek. Vagy nem jönnek és az a baj. Emberek, akik kimenekülnek egy házasságból, mert ezer okból nem tudtak önazonosak, boldogak, elégedettek lenni, most ott állnak rakás új problémával. Mennyi esély van rá, hogy a régi házasságból hozott gyereket, gyerekeket fogják majd felelősen, tapintatosan, empatikusan kezelni? Hiszen a saját sebeik is égnek még. Az általam utált anyja ( hogyne utálnám, bántotta a férfit, akit szeretek) hússal tömi, én meg vega vagyok. Az anyja a válás után Balira ment pihenni a pénzből, amit az én új férjem fizetett neki, én meg albérletezem. Azt sírja, csináljam meg a biciklijét, deháténnemtudokszerelni…, eddig nem volt fiam…Millió konfliktus, millió gond. Felnőttek nem tudják megoldani, a gyerek át se látja, csak azt érzi, hogy ez nagyon gáz. Ha azokról beszélünk Laci, akik ezt bölcsen, jó indulattal, szeretettel megoldják…nos azok nagyon kevesen vannak.
KedvelésKedvelés
“nincs megmerítkezés a boldogító új kapcsolatban, mert máris elszaladt 2 hét és jön a láthatás.Meg a gyerek. …”
nagyon összeszorult a szívem
KedvelésKedvelés
Én arról beszélek, hogy lehetne bölcsebben, jobban, úgy, hogy sokkal kevésbé sérüljenek az emberek. Két felnőtt kell(ene) hozzá, ahogy írjátok, írják sokan. Tudom, hogy kevesen vannak, és abban is biztos vagyok, hogy ez is eléggé rendszerhiba. Egyrészt kitartanak a végtelenségig, a súlyos sérülésekig a házastársak sokszor – sok oka van, elvárás, a férfi kényelme, a nő felelősségre vonása, stb. -, másrészt a válás után nincs segítség. Pedig kellene, lelki is, gyakorlati is (nem is főként anyagira gondolok, hanem tanácsokra, segítségre költözéskor, ilyenek). De főleg lelki. Gyereknek is, de az elvált szülőknek is. Akárhogy is nézzük, hacsak nincs nagy új szerelem (de talán még akkor is), a válás gyász is egyben. Teljesen igazad van abban, hogy megfáradt, gyakran megalázott emberek jönnek ki a házasságból.
Nem tudom, mekkora az esélye. Csak azt tudom, hogy van.
KedvelésKedvelés
Sok mindent leírtatok már, ami nagyon igaz és komolyan részleteztétek a problémákat. És ahogy Laci írta, a nőre, ha ő a gyermektelen fél, iszonyatos teher nehezedik ilyenkor.
Utólag azt mondom, hogy nem költöznék össze gyerekessel. Bocs, de így érzem.Találkoznánk, itt-ott lehet aludni, de összeköltözést nem.
Most már nem laknak velünk a gyerekek, de rohadt nagy áldozatot hoztam.
KedvelésKedvelés
Nadja, igen,
volt, aki leírta itt, hogy gondolja át mindenki előre, meg hogy csomaggal együtt lássa a másikat, satöbö, de kéremszépen, ha az ember nem volt még soha életében olyan helyzetben, amilyenről dönteni kéne, akkor mégis he? Hogyan?
Meg amikor az a tét, hogy együtt élhessek a szeretett emberrel, nos, szerintem a legtöbben (hacsak nem áll minden hajszáluk égnek a gondolattól is) úgy vannak vele, hogy inkább megpróbálják, mint hogy még azt sem (ti. a gyerekeivel való együttélést).
KedvelésKedvelés
Mindenképpen meg kell próbálni és nyilván nem tudhatod előre. De egész más, ha a kapott gyermek létezésével folyamatosan számolsz/alakítasz/ölelsz, vagy úgy csinálsz, mintha a kapcsolatod létezhetne a gyerektéma nélkül.
KedvelésKedvelés
A gyermek létezésével számolsz, de a felmerülhető, felmerülő problémák súlyával, gyakoriságával, milyenségével nem lehet. Az mindig a pillanatnyi helyzetben derül ki. Szeretetet pedig nem lehet követelni, kierőszakolni.
KedvelésKedvelés
Mennyire hálás vagyok ezért a témáért, el sem tudom mondani. Megvillant, életközelbe hoz egy olyan problémát, lehetséges megoldásokat, ami, remélem, a jövőben aktuális lesz. Köszönöm mindenkinek
KedvelésKedvelés
Ami még nagyon árulkodó, intő jel: a legritkább esetben látjuk (tegye fel a kezét, aki ismer ilyet), hogy az elvált édesapa berendezi az új életét, lakását, háztartását, megtanul főzni, gyerekkel játszani, kamasszal beszélgetni…és kéthetente gyakorolja szülői jogait, vagyis együtt tölti a gyermekével, gyermekeivel a hétvégét, esetleg kivasalva az ünneplőjüket az évnyitóra.
Én csak olyanokat ismerek, akiknek válás után 2 héttel ezt már az új élettársa, barátnője csinálta. Kb. innentől bukott a produkció. Ahogy Laci írta, egy válást meg kellene gyászolni, hiszen veszteség, fel kellene dolgozni, hiszen trauma, szembe kéne nézni, mi volt a baj és miért, hogy az új kapcsolat másféle alapokról induljon. El kéne takarítani a romokat, nem ráépíteni az új házat. Kódolva van a bukás.
KedvelésKedvelés
Feltettem a kezem! Az én apám úgy berendezte magának és az akkor kicsi gyerekeinek, hogy ott új nőnek azóta sincs, sose lesz már helye. Főz, mos, vasal, minden van. (Csak azóta a gyerekek már nem tartanak igényt a helyre.) Bár elég sokat elárul a helyzet arról, hogy mire kellett volna akkor a nő, ha ezen kunsztok birtokában már nem is kell annyira…
KedvelésKedvelés
Nekem ez eszembe sem jutott, csak arra gondoltam, hogy nekem gyerekként mennyire jó volt, hogy apukám egyszobás lakásában volt saját ágyam, polcaim a szekrényben és bögrém.
De visszaolvasva a kommenteket, úgy tűnik, sokszor a praktikus (pakolós, főzős, mosós, bevásárlós) gondok már önmagukban megnehezítik az életet, ha automatikusan a nőre hárulnak. Ez válás nélkül sem jó.
KedvelésKedvelés
Igen, ez házasságban is gáz, csak a Nagy Rend zászlaja alatt az anyukák megteszik. A jelenség, amiről írtam, sokszor látható: az édesapák az anyuka szerepet automatikusan rálőcsölik az új kapcsolatra, akinek megsokszorozódnak a terhei, hiszen: 1. nincs még gyereke, új az egész szitu, 2. van már 1-2-3 gyermeke, van baja elég. Még korrektnek is nehéz lenni, nem hogy szeretetteljesnek.
KedvelésKedvelés
Anna szívemből beszélsz. Én ezért csaptam nagyon sokszor az asztalra. Aztán nagy nehezen elindult a változás.
KedvelésKedvelés
Az én exem már akkor folyamatosan telefonált éjjel ismeretlen nőkkel, mikor még mellette aludtam, igaz, akkor már tudta, hogy elköltözöm.
KedvelésKedvelés
“mennyire égbolt volt az égbolt” – bizony.
KedvelésKedvelés
Én tudom, kiről szól a vége, és nagyon átérzem, főleg, hogy most már én is ebben a helyzetben vagyok, nevelem a másét is. Igaz, nagyon keveset engedi ide az anyuka, azért a minimálisért is naponta harcolunk (ma sincs itt, kitalált betegségre hivatkozik), de így sem könnyű. Főleg, hogy anyuka bántalmazó módon bánik a gyerekkel, aki nem kicsit sérült lelkileg, a feszkót pedig az én gyerekeimen, kutyánkon veri le. Döbbenet, hová jutnak nők a bosszúállásban. Naponta kapjuk a fejünkre a párommal, mekkora gecik vagyunk és milyen rossz dolgokat csinálunk meg a gyerekkel (úgy, hogy tavaly összesen 3 órát engedte el a gyereket hozzánk, idén pedig egy egy napokra, most volt az első, bíróságon kiharcolt nyári egy hetes láthatás).
Kapaszkodjatok meg, a párom megkapta, hogy a gyerek már 4 napja lázas volt, mikor hazavitte az anyjához! Szerintem valami látó az a nő, vagy ilyesmi.Persze,szó sem volt ilyenről. Sajnos keményen játszik a PAS (szülői elidenegítési szindróma) és nem tudjuk, csak folyamatosan tanuljuk, mit lehet tenni (itthon ez ellen kb. semmit).
KedvelésKedvelés
Csodás nevelőapám van, gyakorlatilag neki köszönhetek mindent, meg az anyai nagyszüleimnek. Ők biztosították nekem a hátteret, hogy békésen, aggodalom nélkül jussak végig az egyetemen, kezdjem el az életemet. Ugyanakkor az is igaz, hogy nevelőapámnak van egy édesfia, akit nem támogat, semmilyen módon. Ha rákérdezek, hogy ez hogy lehet, a válasz, sok tüskéje van a fiától. Kinek kellene közeledni? Kellene? Apám 5 éve meghalt, 10 éves korom óta nem volt az életem része. Sosem hiányzott, de mostanában azon kapom magam, hogy elgondolkodom, vajon milyen ember volt? Ő mit tenne ebben vagy abban a helyzetben? Mit szólna a nevelési “elveimhez”? Ő támogatna? Nehéz így felnőni, de úgy érzem, ha együtt maradnak, talán nehezebb lett volna.
KedvelésKedvelés
Szerintetek hogy van ez?
Mozaikcsalád alakult ki a testvérem révén. A barátnőnek van két gyereke, a testvéremnek egy. Vásár és ünnepnapokon kívül évi egy kézen megszámolható alkalommal találkozunk még. És jönnek az ünnepek…. Az én gyerekeim szülinapjára mindenki jön,a barátnő viszont nem hívja meg a gyerekei szülinapjára az enyéimet. Karácsonyra,húsvétra az egy unokatesó helyett most még plusz kettő nem rokonra is kell ajándékot vinni. Nekünk eddig csak plusz költséget jelentett ez a buli, máshol ez hogy van?
KedvelésKedvelés