az égbolt fölöttem

Közzétéve Szerző:

Hogy nekem ennyi idősnek kell lennem ehhez! Hogy megértsem végre.

Az ember gyerekként azt hiszi, mindenestül és önkéntelenül, hogy van valaki, Valaki, VALAKI, aki tudja őt, akinek fontos, ő mivé alakul, aki nagyon elkeseredik, ha ő szomorú, ha ő lehorzsolja a térdét, és akkor rohanni fog felé sebbenzinnel és összehúzó tapasszal. Akihez bújhat, aki örül neki, feltétel nélkül szereti, öleli. Akivel nem kell alkudozni: persze, hogy lehet enni még egy gombóc fagyit. Mindent lehet. Mert szeretlek.

Ez, amit az ember hisz, pontosabban amit a legtöbbünk hiányol, ez az adekvát, valódi, biztonságot adó, ideális szülői szeretet volna, életünk ege. Az ember hiszi, hogy van ilyen valahol, sejti ennek a minőségnek a létezését, kiirthatatlan belőle. Mélyen sejt valamit erről a szeretetről, azéról, aki tud mindent, és aki jobban szereti őt, mint maga magát. Aki őrá vonatkozik.

És egész életében ezt várja, hívja, ezt építi a tudatában, ezt látja bele a fontossá lett emberekbe, ennek illúziónak bizonyulása miatt haragszik rájuk.

Később, kamaszként: a halálvágy. Ez egy kicsit más. Hogy majd meglátják. Az a Valakisenki is (VALAKISENKI), és mindenki, az élet összes szereplője. Ott állnak majd roncsolt testem fölött és nem csak bánják — nem ez a fontos, de azért jaj, de nagyon bánják és sajnálják majd! görög katarzis –, hanem értik is, főleg és elsősorban tudják pontosan, hogy miért. Hogy mi történt, mire gondoltam, mi volt bennem egész életemben addig, egyszerre mindent, ami tudható. A halál: nagy, közös megértés, a titkok megnyílása, mindenkivel, közös lesz a külön tudat.

Aztán megtapasztaltam én, hogy a haldokló már nem osztja meg magát. Van valami nagyon szoros együtt létezés a halál előtti napokban, de nincs átjárás mégse, és elnémul az a pillanat.

Mégis a nagy Valakiről írok most. Az ember istenhite is ebből táplálkozik, megengedem, noha valószínűleg túl messze megyek ezzel, kultúrtörténetileg az egész (egy)istenigény egy nagy, kollektív apakomplexus, mélységesen paternalista és absztrakt: lélektani értelemben az istenképzet tölti be az apa helyét, pótolja és korrigálja a hiányzó, a bántalmazó, az inadekvát apát. Akihez az ember mindig beszél, akire végső kétségbeesésében gondol, az elemi, az érzelmi és a transzcendens, egyszerre.

És most, most abból, ami velem történik, harmincnyolc évesen, késő csodálkozással megértem: egyedül vagyok, de teljesen. Nem hétköznapian, hanem ontológiailag. Nincs senki, aki így tud, aki így lát. Nincsen Valaki. Én vagyok csak, és a kiáltó hiánnyal kezdenem kell valamit, nekem. Erre nem válasz sem a mély barátság, sem az önkifejezés és az értő olvasók, és a szerelem meg főleg nem. Sőt, az a tapasztalat, hogy ha baj van, hátrébb lépnek, elnémulnak, hibáztatni kezdenek, minden más fontosabb lesz, én meg azért nyaggatom magam, hogy miért nem vagyok képes odafigyelni rájuk. Soha senkinek nem leszek fontosabb nemhogy mint önmaga, hanem (ez durvább) mint amilyen önmagamnak lenni tudok. Egyedül vagyok, mélységesen, szétnézek, csalás nélkül, könnyedén, biccent stb. (EZ IS JÓZSEF ATTILA, Violetta!), senki nem fog összeszaladni és megrendülni és megérteni.

Nincs kollektív tudás és megértés se. Aki rosszul végzi, afölött egy kicsit bűntudatoskodnak, önigazolnak, hibáztatják, vállat vonnak, és aztán elfelejtik. Nincsen semmilyen megértés, megigazulás, egybeolvadás. Jobban elfelejtik, mint Albert Györgyit. Mint Simon Tibort.

Döbbenet. De felszabadító. Hiszen akkor én vagyok én, nincs senki fölöttem, nem remélhetek megértést, nem kell erőlködnöm, és akkor ez az én erős, mert ezt kell elbírnia, és akkor nem kell csalódnia sem, amikor nem tudja magát megértetni, ha nem úgy szeretik, ha hiába kéri és áhítja ezredszer ugyanazt, nem kell haragudnia sem, ostromolnia fejbúbjával az eget. Akkor az olyannyira fontos emberek csak árnyak, átsuhannak az életen, és ott ragyog tisztán az én, és ő (én) mindig ott lesz, vele van dolog. Meg még lehet nézni a Harangvölgyet, egyedül vagy kettesben, nem dózerolják el mégsem a leánykökörcsineket.

224 thoughts on “az égbolt fölöttem”

  1. A múltkor olvastam egy nagyon jó könyvet Stephen Hawkingtól, amelyben a relativitáselméletet és egyéb, a mai fizikában meghatározó kutatási eredményeket igyekezett úgy megmagyarázni, hogy az olyan dilettánsok is értsék, mint én. Nem mondom, hogy ez maradéktalanul sikerült, de amennyire értettem, és forgattam magamban az olvasottakat, rájöttem a végén, hogy ezek szerint lehetséges isten létezése. Legalábbis maguk az elméletek nem zárják ki a létét – persze, hogy ki ő, mi ő, egyáltalán foglalkozik-e azzal, hogy az emberek mint és hogy vannak, az kérdéses.

    Addig viszont tényleg nincs más megoldás, mint megtanulni egyedül lenni és felismerni, hogy amit a posztban leírtál, az tényleg így van, mert a mi mostani életünkre ez vonatkozik.

    Közben meg arra gondolok, és kénytelen vagyok belátni, hogy én még talán mindig túl gyerek vagyok, és még nem tanultam meg ezt az egyedül levést – attól tartok, a férjem nélkül életképtelen lennék. 😦

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • Ez nem új, hiszen valaminek a nemlétét nem lehet bizonyítani, csak a létét. Tehát azt sem tudja senki bizonyítani, hogy nem létezik a fogtündér, legfeljebb azt, hogy eddig még nem találtunk rá bizonyítékot. Úgy tudom a gyakori érvelési hibák egyikeként is szokták ezt említeni, mint “bizonyítás kényszerének áthárítása a vitapartnerre” (vagy valami ilyesmi, nem tudom pontosan).

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

    • Van egy újabb könyve, A nagy terv. Ebben sem áll ki Isten létezése ellen de újabb kérdésekre ad tudományos magyarázatot.
      Amúgy ha Isten valóban létezik, úgy és ahogyan én hiszem, Hawkingban biztosan ott van.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

  2. Egyik kedvenc írómtól:
    “Csodálatosak a kapcsolatok, csodálatosak a házassá­gok, de akárhogy is szépítgetjük, ezek mind átmenetiek. Viszont kapcsolatod önmagaddal örökkévaló. Soha­ sem szűnik meg. Szeresd a családot magadban – a gyer­meket, a szülőt és köztük az ifjúságot.”

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • De jó ez az idézet.
      Valahol olvastam, hogy az életünk legfontosabb útjain egyedül kell járnunk, életünk legfontosabb pillanataiban egyedül vagyunk, amikor a legesleginkább szükségünk lenne valakire, akkor is egyedül vagyunk.
      Nekem is voltak ilyen időszakok, amikor több barátnőm is külföldre ment dolgozni, naná, hogy egyszerre. Én meg szinte itt maradtam egyedül, mint a kisujjam. Akkor tanultam meg egyedül lenni, de nem magányosan. Muszáj.
      És igen, szakadt meg nagyon szoros, biztosnak hitt barátság, aki próbálta velem felvenni a kapcsolatot, de én már nem voltam rá nyitott. Valahogy elmúlt, lezártam magamban a konfliktusok miatt.
      Valakivel pedig ugyanott folytatódott, ahol abbahagytuk.
      Egy érdekesség. Pár napja találkoztam egy barátommal, már többször összeültünk beszélgetni, és olyan furcsa volt a figyelmessége, kedvessége. Mondtam, hogy nagyon szomjas vagyok, szinte ki sem mondtam, már ott volt a pohár víz. Mindig kérdezgeti, hogyha ide megyünk az jó nekem, így meg úgy. Nekem szoknom kell ezt a figyelmességet. De azt is, hogy benne van a kalapban, lehet nem fog örökké tartani ez a barátság sem.
      Ugyanakkor igyekszem kiélvezni minden percét és ezt a rengeteg figyelmességet.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

  3. Amint szeiden nézlek Éva 🙂 eszembe jutott egy vers amit valamikor sokat dudoltam magamban .

    “Futtam, mint a szarvasok,
    lágy bánat a szememben.
    Famardosó farkasok
    űznek vala szivemben.

    Aggancsom rég elhagyám,
    törötten ing az ágon.
    Szarvas voltam hajdanán,
    farkas leszek, azt bánom.

    Farkas leszek, takaros.
    Varázs-üttön megállok,
    ordas társam mind habos;
    mosolyogni próbálok.

    S ünőszóra fülelek.
    Hunyom szemem álomra,
    setét eperlevelek
    hullanak a vállamra.”

    Nagyon szép bejegyzés.Megérintett.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  4. Nagyon szépen leírtad ezeket a dolgokat. Én speciel elég korán (lehettem vagy 16) hasonló következtetésre jutottam, igaz a mai napig nem tudnám ilyen folyékonyan és elegánsan megfogalmazni mint te. Vallásos sosem voltam, nem kellett nagy lökés ahhoz sem , hogy más készpénznek gondolt elképzelések a világ működéséről is rövid úton a kukába kerüljenek. Terry Prachett-től van egy két nagyon jó idézet ezzel kapcsolatban , de most nem találtam egyet sem 😦

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • “…azon ritka egyének közé tartozott, akik időben tökéletesen fókuszáltak.
      A legtöbb ember nem az. Életüket leélik egy amolyan temporális elmosódottságban akörül a pont körül, ahol a testük éppen tartózkodik – elébe nézve a jövőnek vagy belecsimpaszkodva a múltba. Általában annyira elfoglalja őket a töprengés arról, mi fog legközelebb történni, hogy az egyetlen időpont, amikor valaha is rájönnek arra, mi történik most, az, amikor visszapillantanak rá. A legtöbb ember ilyen. Megtanulják, hogyan kell félni, mert tényleg meg tudják mondani, lenn a tudatalatti szintjén, hogy mi fog történni legközelebb. Ugyanis már épp meg is történik velük.
      De Verenc mindig csak a jelennek élt. Legalábbis mostanáig.”

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

  5. Ez most nagyon betalált, párhuzamos lelki életet élek a bloggal, úgy látszik, vagy nem tudom…

    Baromira fáj, de ahogy írtad, tényleg felszabadító is egyben. Visszahelyezi a tengelyemet belém.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • A tengely mindig benned van. A protestánsok csak simán szabad akaratnak hívják. Ezt a felszabadulást amiről írtok ismerős. Én három évig voltam meggyőzödött ateista. Amilyen nagy volt a felismerés, hogy a magam ura vagyok és csak Én számítok, pont olyan nagy volt a bizonytalanság, amikor tőlem független dolgok történtek véletlenszerűen. Aztán elgondolkodtam azon, hogy miben jobb hinni, a Véletlenben, a Sorsban, Istenben? Mert én nem vagyok elég egy rakás dolog megértésére.

      Azon szerencsések közé tartozom, aki megélte a felismerést, hogy van valami azon túl, hogy ÉN. Felszabadító, átformáló. Sokszor elmondom, hogy nekem könnyebb kereszténynek lenni, mint ateistának. Ez nem jelenti azt, hogy bármit is kivül helyeznék magamon. Isten nekem is részem, szabad akaratot adott. Mindig lehetőséget nyújt a választásra. Én meg sokszor fejem szerint megyek és elviselem a következményeit, annak tudatában, hogy én választottam. Nagyon méltánytalannak tartom a transzcendens hibáztatását a saját választásunkért.

      A másik felismerésem, hogy az egyház csak keret. Isten túlfolyik azon…szóval az egyházak korrupt mivoltát sem hagyom megrontani a saját felismerésem. Mert az az enyém, nekem jó.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

  6. Én is erre jutottam és úgy döntöttem, én leszek magamnak az a valaki. Amikor elkezdtem törekedni arra, hogy megértsem, elfogadjam és kényeztessem magam, az élet minden területe elkezdett kinyílni.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  7. Ez a ket mondat nekem nagyon beletalal a sürüjebe: “Aztán megtapasztaltam én, hogy a haldokló már nem osztja meg magát. Van valami nagyon szoros együtt létezés a halál előtti napokban, de nincs átjárás mégse, és elnémul az a pillanat.”

    Azert nekem “abban a pillanatban”, amikor epp lecsuktak a szemhejat, jött a “semmiböl” egy mondat, nem en talaltam ki es nem is illett oda, gyözködtem is magamat, hogy “Dehat ez honnan jön most? Hat latod, hogy most nez ra a növer az orara es feljegyzi az “exit” idöpontjat, hat latod, hogy halott!?” Nekem jött egy mondat, amit nem én mondtam magamnak es itt nem is merem leirni, mert nagyon patetikusan hangzana, meg talan szenteskedön is, es ezt nem szeretem, en nem akarok erröl erröl giccset irni… de nekem jött egy mondat: az a mondat, az élökröl a holtak között…

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • Nekem terhesen volt tobb ilyen “semmibol jott” uzenet-mondatom, volt olyan is, hogy a ferjemmel mindketten egyszerre mondtuk ki hangosan ugyanazt (pedig o ontudatos ateista, en meg nem) a terhes-uzenetet. Es ereztem mar temetesen, hogy az a valaki ott van a vallam mellett, es megerint. Bar mindez szamomra nem valtoztatja meg a mai bejegyzes temajat; sztem a ketto egyutt mukodik.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

  8. “Sőt, az a tapasztalat, hogy ha baj van, hátrébb lépnek, elnémulnak, hibáztatni kezdenek, minden más fontosabb lesz, én meg azért nyaggatom magam, hogy miért nem vagyok képes odafigyelni rájuk. Soha senkinek nem leszek fontosabb nemhogy mint önmaga, hanem (ez durvább) mint amilyen önmagamnak lenni tudok.”

    Nem értek egyet, a kölcsönösségen alapuló igazi barátságaimban többször megtapasztaltam, hogy másoknak tudok fontosabb lenni, mint önmaguk és ez fordítva is igaz. Viszont ezeket a barátságokat ápolni kell és munkát kell belerakni ahhoz, hogy ilyenek legyenek. Rengeteg erőt adott a nehéz időszakokban, hogy szuper barátaim vannak, és mély közös megélések kötnek össsze. Tudom, hogy nem szól mindegyik barátság örökre, így a reason, season, lifetime elvét vallva nagyjából felismerem, hogy mikor van egy barátságnak vége.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • Igen az én életemben is vannak ilyen emberek. Most is páran nagyon sok mindenben segítettek, pedig nem is feltételeztem. És folyamatosan számíthatok rájuk.
      De azt nem tudhatod mások életében hogyan működnek a barátságok.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

    • Nekem is vannak hasonló tapasztalataim a barátaimmal, Tavasztündér. Nyilván nem mindenkivel ilyen a barátság, de hihetetlen dolgokat kaptam-kapok tőlük, és élek meg velük, általuk. Ez valóban rengeteg erőt ad, és mindig visszaállítja a hitemet az emberekben.

      A másik dolog nálam, ami így működik, az a párkapcsolatom. Azért is írtam feljebb, hogy életképtelen lennék a férjem nélkül, mert tőle egyszerűen annyi szeretet és törődést kapok a mindennapokban, amit semmi más nem tudna pótolni. Tudom, hogy milyen fontos vagyok neki, és számtalanszor bizonyosodik be számomra, hogy én, vagy az én jóllétem sokkal fontosabb neki, mint a sajátja. Ezért aggódni is szoktam, hogy ezt ennyire nem kéne, és gondoljon magára, de ő azt mondja, hogy őt ez teszi boldoggá. Azt mondják, nem lehetséges a gyerekkorban kimaradt szeretet-adagokat felnőttkorban pótolni, de én azt érzem, hogy igen, valamilyen szinten mégiscsak lehetséges. És ami érdekes, hogy ez a sok szeretet sokkal önállóbbá és erősebbé teszi az embert.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Mindenkinek járna egy ilyen férj (feleség)-once in a lifetime-nagyszerű,hogy nálatok így működnek a mindennapok.

        Kedvelés

  9. Felállt a kezemen a szőr ezen a bejegyzésen. Tudod Éva, (Fiatal vagyok, de hadd tegezzelek!) hogy mennyien nem merik ezt kimondani, még ha van is fogalmuk róla?
    Komoly, több végzettséggel rendelkező emberek annyira vágynak arra, hogy elhiggyék, mindennek oka van. Nincsenek véletlenek. Van bevonzás. Van egy magasabb rendű minőség, aki figyel rám, rád és a gyerekeidre is. Minden értelmes, káoszmentes.
    Ízléstől és fantáziától függően van aki poklot vizionál a pedofiloknak, szeretet erejét mindennél erősebbnek hiszi, vagy arra gondol, hogy jó, hogy valaki megmondja neki, hogy mi a helyes. Rengeteg neves pszichológus gondolja úgy, hogy az identitásunk legmagasabb szintje transzcendentális. Ez a cél, ez a legmagasabb minőség. Ekkor lesz igazán bölcs az ember. Egy órán felálltam és udvariasan megkérdeztem a tanárnőt, hogy mégis mi köze van a bölcsességnek a hithez. Nem tudott igazán választ adni.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • Egy halál ezoterikus pasi mondta egyszer: ha elhiszed, járj utána. Megvan, Vörös Ákos. Valójában azt mondja, hogy NE higgy, tapasztald meg! Márpedig ő tényleg a transzcendenst keresi.
      Még mielőtt: nem hiszek a transzcendensben, legalábbis úgy nem, ahogy a hívők hisznek benne.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • tenyleg tapasztalati kerdes, bar megjegyzem, a hit szo is az: “hiv”-nek, azaz hunek maradni egy tapasztalathoz, nem pedig feltetelezni valami elkepzelt entitast

        Kedvelés

      • tkeppen tok logikus, h azt jelentse, hiszen a legnagyobb kihivas az eletben nem a transzcendens eseti megtapasztalasa, hanem az amellett valo kovetkezetes es cselekvo kitartas, akkor is, amikor eppen nem el aktivan ez a tapasztalat

        Kedvelés

      • Hát, biztos. Nemtom, nekem eddig nem kellett kitartani semmi mellett. Illetve de, csak amellett nem kell kitartanom, egyszerűen tényként kezelem.

        Kedvelés

      • Értem én, de ez nekem már ilyen maszatolás…
        Főleg amikor a transzcendenciát az élet értelmességével és a bölcsességgel azonosítják.

        Kedvelés

      • A transzcendens megélése egy olyan tudás, amit sokszor szoktak a bölcsesség szóval illetni. A bölcsesség relatív…

        Kedvelés

      • Ez így van. Ez nekem még mindig része a hívő ember sztereotipikus képének. Talán ezért forgatom a szemeim, ha ezt hallom.

        Kedvelés

      • Én nagyon élvezem amikor sztereotípiákról van szó. Az is sztereotípia, hogy a hívő ember gondolatait/megéléseit szemforgatásnak tekintik. Ezért nem beszélnek róla. Ez is tabu lett/lesz.

        Kedvelés

      • Semmiképpen más véleményére, hitére, megnyilatkozására forgatom a szemem. Hanem arra, amikor akadémikusok nem tudják alátámasztani, hogy egyes pszichológia kategóriákat miért rendelnek egymás mellé, lásd én-transzcendencia és bölcsesség.

        Kedvelés

      • De milyen relatív! Egy nemhívő pl. tekintheti bölcsességnek azt, ha valaki nem keres Istent vagy hasonlót magyarázatnak meg gondoskodónak. Ha már embert sem keres atyának elesten (ha nincsen Isten). De már nem romlott kölkökre lel pszichoanalízisben. Ez is J.A. (Elemzőknek, leselkedőknek jegyeztem meg.)

        Kedvelés

      • Hát nem is mondom, hogy egyet kell vele érteni, én sem teszem, csak azt, hogy az ezotéria valójában nem mond olyasmit, hogy jól megmondom neked a frankót, te meg hidd el ész nélkül. Ilyesmit a megélhetési ezoterikusok mondanak.

        Kedvelés

    • Egy órán felálltam és …. itt azt hittem az lesz a folytatás, hogy és kimentem. mert én erre várok, hogy merjek bármikor bárhonnan kimenni – magamért.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Nem mentem ki, kifejezetten szimpatikus tanárnő volt. Csak azt válaszolta, hogy én bizonyára gondolkodó ember vagyok…Ez nyilván nem válasz.
        Egyszer mentem ki:
        Tanár: – Ranschburg Jenő Meghitt erőszak című könyvében a férfiakat érő agresszióról van szó.
        Én: – Elnézést, olvastam a könyvet és nem csak arról van szó benne, hanem a nőket ért bántalmazásról.
        Tanár: – ó, maga bizonyára feminista! Ahol ez elterjedt, ott kevesebb gyerek születik…Gondolták volna, hogy a feleség és a férj között lehet szexuális erőszak…hah, pedig házastársak.
        Én: – Feminista vagyok, maga nyilván nem az. Viszlát.
        Kimentem. Szegény bácsi, csak nézett.

        Kedvelés

      • Fasza. Tehát se nem cáfolta, se nem megerősítette, hog igazad van-e. Kiderült, feminista vagy. Amindenit, azok meg kevesebbet szülnek! Szorosan kapcsolódik mindez a könyvhöz!
        Gratulálok, higy kimentél!
        Jurt eszembe: te ma szültél már? (Régi mém)

        Kedvelés

      • Nem, de szánom-bánom,de az elkorcsosult szingli-hordák egyik utolsó példánya vagyok!

        Kedvelés

  10. Érdekes, valamikor volt egy cikk Hawkinggal amiben azt vezette le, mit is, hogy nem kell Isten a világ létrejöttéhez, valami ilyesmit, nem emlékszem a pontos megfogalmazásra, de hát ő egy tudós és nem egy hívő, ugye.

    Mélyen egyet értek Évával, sajnos személyes tapasztalat, eddigi életem legnagyobb tragédiáján estem át, mindig is kétkedő voltam, soha nem voltam hívő, még ha szerettem is volna hinni mindig olyan hamiskásan csengett, kétségek, kérdések merültek fel. De azért tetszett az “ezoterikus” maszlag, az hogy csak akarni kell majd elengedni és “bevonzod” , jobban tetszett a buddhizmus pl. és arra tanítottak, hogy ha nagyon akarok valamit, kitartó vagyok akkor elérem. És akkor, a nagy akarás közepette megtörtén egy visszafordíthatatlan rossz és én eddig életem legmélyebbjére kerültem, minden odaveszett mit eddig elértem és mikor tudatosult bennem a visszafordíthatatlan akkor éreztem hogy nincs Senki, nincs Isten,nincs barát, nincs család nincs szerető férj , az ég egy adta világon senki aki lát és ért engem, Viszont érdekes módon ellenséges magatartás van, türelmetlenség van, szándék arra hogy megértse bárki a helyzetet nincs, barát eltűnése van, pszichés problémája van címke kiaggatása van. És elfordulás van és nem beszélünk róla van és felszínesség van, erőtlenség és tehetetlenség van. Meg tudom érteni egyébként a tehetetlenséget, a többit nem.
    Bennem ,ennek hatására, átértékelődött minden, addigi világképem feje tetejére állt. Most egy csomó maszlagot látni vélek már és a szerencsétlenségem közepette érdekes módon ez felszabadított, sok kötés ami fogva tartott eloldódott, érdekes módon szabadabbá váltam, úgy hogy közben tök nagy vesztességet szenvedtem.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • Tokeletesen leirtal egy szamomra teljesen kerek jelenseget. Logikus, osszetartozo folyamat igy ez az egesz: a beuto visszafordithatatlan rossz, az elet legmelye, a totalis veszteseg- es maganyerzes, a tehetetlenseg es – vegul – a felszabadulas, fejlodes, bolcsebbe valas. A szememben ez az elet egy ciklusa, a nagy egesz egy fontos allomasa. Holnap mast fogsz megelni, mas minosegeket es tanulsagokat epitesz a szemelyisegedbe, mashogy all hozzad a vilag. De erre is szukseged volt, es ugy latom, jol, okosa(bba)n jottel ki belole. Talan, mivel sikerult az elengedes (az altalad is utolag foloslegesnek vallott kotesektol valo megszabadulas) es a szabadsag pozitiv megelese, a kovetkezo ilyen rendezo, leszamoltato, kemeny ciklust konnyebben, kisebb szemelyes koltseggel eled majd meg. Vedlett egyet, megkonnyebbult es fenyesebb lett az eleted. Ehhez pedig neha pontosan azok az erzesek tarsulnak, amiket felsoroltal.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Hááát jobb lett volna más úton elérni ezt a tapasztalatot, azért nem olyan rózsaszín a végkifejlet, de tény hogy gyorsító. Utólag úgy gondolom, hogy ilyet nem is tud másképp lereagálni a környezet mint hárítással, védekezési mechanizmus.

        Egyébként nem tudom hogy ez hogy van, miből jön, de megéreztem, jóval előtte, évekkel, csak akkor még nem tudtam, hogy ez mennyire sorsfordító lesz, csak azt éreztem hogy egy határozott nem van bennem ezzel kapcsolatosan.

        Kedvelés

      • Persze, hogy nem rozsaszin, es persze, hogy jobb lett volna mashogy… de ezt nem mindig ismerjuk fel elegge idoben, vagy egyszeruen nem mi iranyitjuk. Mivel kapcsolatban volt benned hatarozott nem?

        Kedvelés

      • Ez olyasmi mint a halál, az utána szerzett mégis felszabadulás nem egyenlíti ki a kettőt, ugyanúgy megmarad a veszteség, a valami/valaki hiánya, az űr ami nem pótolható semmivel, volt, nincs. Ez nem az a fajta ezoterikus “tapasztalás”, hogy most valami rossz de aztán telik az idő és bölcsebbé válunk és akkor már nem követjük el ugyanazt a hibát. Hogy szemléltessem, pl. bántalmazó kapcsolatnál a sorskülönbség Reeva Steenkamp és Vajna Tímea között.

        Igen pont úgy ahogy írod zsigerileg tudod valamiről hogy neked nem lenne jó és úgy kerülsz mégis bele hogy észre se veszed, és akkor nincs választásod.

        Kedvelés

      • hat azt egy percig sem szandekoztam mondani, h utolag eltunik vagy megszepul a veszteseg… csak talan mas, konstruktiv kornyezetet kap, nem vegzetes-fatalistat. pl.: “ez tortent, igy eltem meg/dolgoztam fol, es mara ez lett belole”

        Kedvelés

    • “Viszont érdekes módon ellenséges magatartás van, türelmetlenség van, szándék arra hogy megértse bárki a helyzetet nincs, barát eltűnése van, pszichés problémája van címke kiaggatása van.”
      Ez az! Ez van.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • azert nem mindig, no! en rengetegszer tapasztaltam az ellenkezojet, meglepve. Hogy milyen sokan ott vannak, segitenek, figyelnek es tartanak. Neha nem, igaz, de az is fontos tanulasi szakasz.

        Kedvelés

      • Ja, nekem is vannak jó tapasztalataim! Bizony nagyon segítő, megtartó közösségeket is ismerek. De sajnos a rossz tapasztalatok is megvannak, és bizony abból van több.

        Kedvelés

      • Nem is tudom.Nekem vannak régi barátaim akikkel ma is ugy tudjuk folytatni a beszélgetést ahol abbahagytuk,de az életünk harcait ki-ki ,külön vívtuk meg.
        Igaz távol is vagyunk egymástól.Az is igaz,hogy akkor,ott ,segítettek rajtam ezerrel.Lehet, hogy éppen ezért k a barátaim !

        Kedvelés

      • Igen, én is így. Élünk párhuzamosan, beszélgetünk, de ha gáz van, 24 órás telefonos szolgálat van, és ha kell, jönnek is segíteni. Viszont furcsa, hogy ritkán kérünk egymástól szívességeket. Mondjuk mi is messze lakunk, de lehetne, és mikor engem kérnek, olyan hálálkodások mennek, közben meg csak segítettem, mert azért (is) vagyok neki.

        Kedvelés

      • Ó, persze, nekem is! De egyre inkább azt látom, hogy
        1. ezek az én ismeretségemben is azért a kivételek (ráadásul kettő közülük nemrég meg is halt.)
        2. az én ismeretségi köröm eleve kivétel (többek között azért is, mert a pasik ha nem is épp angyalok (ld. én), sőt vannak kifejezetten patriarchálisak is köztük, kapcsolatban, barátságban, gyerekekkel kapcsolatban is, a felelősség egész más, mint amiket hallok).

        Kedvelés

  11. Milyen jó, hogy megítad ezt.
    Ebben a pillanatban, épp menekülni szerettem volna, magam és az érzéeim elől, gondoltam olvasok nálad, és épp arról írsz, amitől szenvedek.
    Egy ideje kezdem érteni, hogy ez a magányoság érzet nem fog elmúni sosem. Majd biztos belakom, és otthonos lesz, de most fá még, eléggé.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  12. Egy Birtalan Balázs verset rágok lassan hónapok óta, ezzel kapcsolódnék.

    Gaudete vasárnap

    „Örüljetek az Úrban szüntelenül:
    újra csak azt mondom, örüljetek,
    az Úr közel van!”

    (Az advent 3. vasárnapi mise kezdőéneke)

    Örülnék benned, ha lennél –
    tudhatod,
    hisz örültem benned, míg voltál.
    Kisöpörtek az égből a tények.
    Szövegkorpusszá szürkült a zsoltár.

    Most itt e szürke délelőtt,
    itt a papír,
    hogy túléltem a rákom.
    A szürkeség foncsor az égen:
    néznék rád, de magamat látom.

    Mutatnám boldogan, büszkén:
    „Nézd, tényleg van
    a halál után is élet!”
    De zsebre gyűröm, mert nem látsz,
    és én sem soha többé téged.

    Én hívőként definiálom magam, sőt ez a definíció a házasságom egyik alapja. Nem tudom, hogy mi van nélküle.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • Ez nagyon ütős. Én is hívő vagyok, de nem tapasztalom az Úrban való örömet, és sejtem, hogy ez van nélküle. Az orosz rulett. Vagy bejön, vagy nem.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

  13. Amikor erre rájöttem, kegyetlenül megsirattam magamban az illúzióimat. Azóta eljutottam odáig, hogy nem haragszom már másokra, még a szüleimre sem azért, hogy az ő életükben ők a legfontosabbak. Jól van ez így, bár ők (a szülők) azért jobban tekintettel lehettek volna rám, amíg saját, egymás iránti gyűlöletüket ápolgatták.

    Egy valami viszont nagyon nehezen megy: nem tudom szeretni magam. Tudom már képviselni magam, néha megbocsátó és elnéző vagyok magammal, de szeretni – az nem megy. Nem tudom, hogy kell, nem tudom kiirtani magamból a “nem érdemlem meg” érzést. Pedig most minden olyan jó körülöttem, a kapcsolatom is remek, méltó, pedig nem fiatal. Már csak bennem van a nyűg, a kín, és nem tudom, mit kezdjek vele.

    Istennel úgy vagyok, hogy nem zárom ki a létét, de nem akarom mindenképp eldönteni, hogy létezik-e. Ha létezik, van-e köze egyházhoz és pontosan melyikhez. Úgy gondolom, ha létezik, és ez neki fontos, majd tudatja velem, nem játszunk kitalálósdit 🙂 Nem tudom, aki hívő, annak ez bántó-e, nincs ilyen szándékom, abszolút tiszteletben tartom mindenki hitét. Viszont érdekel, ha nem nagyon off ez itt, hogy aki hívő, az miért pont oda tartozik, ahová.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • Azt gondolom, hogy ez mindegy is. Ez az embernek lehet fontos, hogy milyen a “körítés”, segíthető őt, számíthat egy jó közösség stb (mondom ezt katolikusként, és úgy, hogy látom az egyház és a vallás rengeteg botlását, hibáját is).
      Egy jezsuita teológus atya – Joseph Moingt – gondolatai, ami nekem nagyon sokat jelent:
      “Nos, ezt jelenti számomra a Jó Hír: Isten kilép a “megszentelt” határai közül, ahova addig elrejtőzött.Többé már nem zárkózik be olyan helyekre, mint a hegy vagy a templom, többé már nem egyedül az áldozatokon és a törvények megtartásán keresztül kerülhetünk vele kapcsolatba. Isten felszabadít bennünket a “religio” és a “szentség” súlya alól (…) az ember maga irányíthatja saját sorsát: nincs többé alárendelve szakrális hatalmaknak, illetve asztrológiáknak, bármilyenek is legyenek azok. Sőt, azt a gondolatot is megkockáztatom, hogy az ember felszabadíthatja magát az Istenkultusz alól. Istennek erre nincs szüksége. Különben soha nem is volt rá szüksége, és nem is követeli meg. A legszebb kultusz, melyet neki felajánlhatunk, magának Jézusnak a tanítása szerint: felebarátunk szolgálata, mások szeretete, igazságszolgáltatás mindenkinek. Íme, ez az “evangélium”, vagyis szó szerint lefordítva: a “jó Hír”.”

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

    • Nekem nem bántó, remélem, másnak se.
      Hogy miért oda tartozom, ahová? Egyrészt bizony ez is kulturális kérdés, ezt kár volna tagadni, de a lényeg nem ez. Nyilván a közösség is fontos, de önmagában nem elég. Az ami tényleg ott tart, az egy olyan plusz gondolat, ami máshol nincs: hogy mi nem valamiben, hanem valakiben hiszünk, mégpedig a Megváltóban. De nem hiszem jobbnak ezért magamat más vallások követőinél, sőt, kíváncsi vagyok, mit mondhatnak nekem, mi az a szegmens, amit ők jobban értenek.

      Régen egyébként annyira vágytam kizárólagos engem szeretésre, hogy irigy voltam, oké, hogy Ő mindenkiért, de értem miért nem jobban? Ma már elég, mert már én is szeretem magam, nem csak ő engem. 🙂 És ezért tetszik ez a poszt. Mert a megváltást elfogadni, na az az én felelősségem.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

    • Mert annak kereszteltek. De nem kaptam vallásos nevelést. Így sosem láttam nagy jelentőségét annak, hogy milyen vallású vagyok. Fent is írtam, nekem az egyház keret. Lehetőség egy közösséghez, akivel van közös hitünk, tapasztalatunk. Utitársak. De a hitem az enyém, amit kivülről megerősítenek néha. És az jó.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

    • Medúza, ez hihetetlen. Most, hogy olvaslak, és jövök rá, hogy én is űgy érzek, ahogy te.

      Én eddig abban a hitben voltam, hogy ha “tudom képviselni magam, és néha megbocsátó és elnéző vagyok magammal”, az jelenti az önszeretetet…

      Ezek szerint mégsem ugyanaz a “kettő”?

      Ú.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

  14. Én hiszek, de nem a mindenhatóban-mindentlátóban-mindenttudóban-mindenkitmegítélőben.
    Amúgy meg nem tudom.
    Meglehetősen nagy valószínűséget adok annak, hogy mégsincs semmi. És ez nem rémít egyáltalán, sőt, amióta elhiszem, hogy lehet, hogy mégsincs semmi vagy ha van is, abban már én, mint individuum nem szerepelek, sokkal felszabadultabban tudok hinni. Mert ha nincs semmi: úgyis jó. Akkor sem élnék másképpen (akarnék, próbálnék, stb), mert így jó élni, lenni, ebben nincs változás, az én életstratégiám, életminőségem és moralitásom nem függ az odaáttól, sem arról, hogy mit gondolok az odaátról és mikor erre rájöttem, nagy szikladarabok gördültek le alleluja-kórus kíséretében a mellkasomról és azóta úgy érzem, szabadságom van a hitre.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  15. Én sose tartottam magam semmilyen felekezethez, irányzathoz, hitvilághoz tartozónak. Nem is tudom megfogalmazni, ha megkérdezik, miben hiszek.
    Az én istenem az, amikor felnézek, süt le rám a nap, becsukott szemmel érzem a virágillatot, vagy zápor után a föld párás szagát, és akkor megérint egy pillanatra, vibrál bennem és körülöttem minden.
    Mégis, mégis de sokáig volt bennem ez a hiányérzet, hogy most, igen, most már biztos kell, hogy jöjjön az a valaki, aki betakargat, erős ölelésébe zár és elűz minden fenyegetést. A Valaki, aki utat vág nekem és átsegít. Aki a nagy betűs Biztonságot selyemszalaggal átkötve adja át.
    Olyan régóta keresem, hogy a nagy keresésben lassan visszaérek önmagamhoz.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  16. Gyerekkorom óta érzem, hogy egyedül vagyok. Pedig nagy családban éltem, sok testvérem van, mégis a velőmig átjárt a felismerés, egyedül vagyok. Aztán rájöttem, hogy nincs isten, minden hit önnyugtató mese. És így tovább. Kellően kiábrándult és kiégett vagyok. Talán ezért is fuldoklik a szívem, nincs több remény. Se az elme hazugságai, se a természet, se egy barát, semmi sem képes betömni a lét értelmetlenségének fekete lyukát a lelkemben. Valahogy leélem a hátralévő időt, melynek hosszát nem ismerem. Aztán megszűntem létezni.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • Bill Brison: Majdnem minden rovid tortenete c. konyveben ir egyfajta reikarnaciorol…az energia amik vagyunk mi is, minden 40-50 evben visszater a korforgasba. De Elvisbol nem lesz tobbe Elvis ugyan ugy ahogy korabban letezett, de az energiaja ujra megjelenik. Ajanlom, kellemes olvasmany.
      En 8 evesen egy fura iskolai delelott ultem az udvari tornaszrudon, egyedul voltam es azt ereztem iszonyu eros bizonyosaggal, hogy en egyszer, valamikor nagyon regen mar eltem es miutan meghalok egyszer valamikor ujra fog elni valaki aki en vagyok de meg sem en.
      Egyik osztalytarsam megkerdezte, te meg min merengsz es en hulye elmondtam neki, de nem sikerult jol megfogalmaznom a sajat szavaimmal. Szaladt es elujsagolta mindenkinek, hogy ez itten megorult.
      Semmifele tudasom nem volt vallasokrol, hitvilgarol, egyeb transzcendens nezetekrol. Ez egy olyan eros erzes volt, hogy a mai napig fel tudom idezni sot a napfeny es az egesz delelott hangultata eleven el bennem.
      Azon az allasponton vagyok, hogy majd kiderul, nem izgatom magam tulzottan ezen. De gondoltam megosztom veletek egy regi, megmagyarazhatatlan elmenyemet.
      Engem az sem zavar ha esetleg nincs ertelme az eletnek, eleg ha csak a nepirtasokra gondolok, (ennyire ecceruve valtam, regebben sokat filoztam ilyeneken)de egyszeruen szeretem az eletet, mennyivel jobb, hogy mindezt lathatom reszese lehetek, mintha soha sem tortent volna meg.
      Nem tudom kinek, de nagyon halas vagyok ezert az egeszert.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Meg valamit Kuvik hsz-a kapcsan. Ereztem mar hasonloan mint te, de rossz volt. Vegul arra jutottam, ha mar egyszer megszulettem, fuggetleneul az elet ertelmetol vagy ertelmetlensegetol, hozzam ki a leheto legjobbat es elvezzem amikor erre csak lehetosegem van. Egy finom vacsora utan, egy csodas bor mellett uldogelni kertemben az alkonyodo fenyeket nezni es hallgatni a zummogest, nagy boldogsaggal tolt el. Ilyenkor mindig azt erzem, mar ezert is erdemes volt megszuletni.
        off

        Kedvelés

      • Én azt éreztem egyszer, ilyen teljes bizonyossággal gyerekkoromban, hogyan forog a Föld. Így leírva teljes hülyeségnek hangzik, de akkor olyan érzés volt, mint egy megvilágosodás, mint amikor rájössz, hogy minden a világon egységet képez. Lehettem vagy 5 éves, még biztos nem iskolás, és mégis emlékszem rá.

        Kedvelés

    • Nem vagy egyedül. Éreztem már én is így, és biztos fogok is. De nem vagyunk egyedül. Nem tudom elmagyarázni. Kapcsolódunk egymáshoz, minden egyes érző lélekhez, át téren és időn. Hülye ezo maszlagnak hangzik így leírva, nem is várom, hogy bárki felfogja, mert nekem is csak egyszer sikerült, tök véletlenül, és azt hiszem, azt hívják megvilágosodásnak. De nem voltam rá kész és egy másodperc után tovalibbent, a tudatom elutasította, ahogy egy beültetett szervet lök ki a test néha, mégha a túléléséhez is lenne rá szükség. De emlékszem, hogy láttam a mindenséget, olyan tisztán, ahogy most a betűket látom a képernyőmön. Kinyújthattam volna a kezem, hogy megérintsem az élet végtelen áramlását, de én csak gyönyörködtem a szépségében, és azon töprengtem: miért nem látja ezt mindenki? Hiszen itt van, itt volt végig az orrunk előtt. Aztán a látomás eltűnt, és én úgy éreztem, kiszakították a szívemet. De emlékszem a hálózatra, ami összeköt minket, és ebbe az emlékbe kapaszodom a rossz napokon.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Valami ilyesmit éreztem egyszer én is. Mikor kémia órán az atomok rezgéséről tanultunk, hogy az abszolút nulla foknál sem áll meg, akkot éreztem. Hogy minden rezeg, a szikla is, én is. Ez a rezgés olyan finom, olyan apró, nem érezzük, de nem lehet az, hogy ez ne lenne hatással egymásra. És akkor éreztem, hogy ha én rezgek, mások is rezegnek, akkor nem ér véget a lényem a bőrömnél, és nem vagyok egyedül.
        Tudom, nagyon ezoterikusan hangzik, de ez az én megvilágosodásom.

        Kedvelés

      • De, az atomok rezgése ELVBEN megáll az abszolút nulla foknál, ettől abszolút nulla. És ezért nem lehet gyakorlatilag elérni (ahogy a fénysebességet sem), mert olyan nincs, hogy megáll a rezgés, akkor az anyag megszűnne létezni. Tehát az abszolút nulla az a hőmérséklet, amit csak nagyon meg lehet közelíteni, de elérni lehetetlen.

        Kedvelés

      • Na már csak Descartes állításából kiindulva jó lenne bizonyítani, hogy az anyag létezik. Mert azt a logikai ugrást aztán senki nem vezette le nekem.
        De majd te.

        Kedvelés

      • Hogy jön ide Descartes? Ő nem fizikus, természettudós volt, hanem filozófus, egy rakat premisszával, amiket köszönte, nem igazolt, csak feltette őket.

        Kedvelés

      • Ki állította, hogy több, vagy kevesebb volt, mint filozófus?
        Kételkedett mindenben, így eljutott addig, hogy egy a biztos, hogy létezik, hiszen gondolkodik.
        Az ugrást innen nem értem, hogyan bizonyította az anyag létezését.
        Nálam mindez itt ki is merül, ebből a filozófiai feltevésből számomra az következik, hogy egyedül vagyok, végtelen egyedül, csak én létezem, legalábbis csak ezt tudom bizonyítani.
        Várom hogy itt is a lényeget megfogd, és nevessünk rajtam egy sort.

        Kedvelés

      • Na de én azt mondom, hogy nem érdekel, Descartes mivel bizonyította az anyag létezését. Számomra az anyag létezése evidencia, azt a “lehetőséget”, hogy az egész csak valamiféle képzelet játéka, nem vizsgálom, abszurdnak tartom. Hiszen akkor te sem létezel, meg más sem, akkor magammal játszom most “vitát”? Vagy hogy?

        Kedvelés

      • Jaja, pontosan erre jutottam.
        Isten létezése számomra evidens, azt a lehetőséget, hogy nem létezik nem vizsgálom, abszurdnak tartom.

        Kedvelés

      • Csak ugye az, hogy te nem létezel, ellentmond a mindennapi tapasztalataimnak. Azt, hogy Isten létezik, semmilyen tapasztalatom nem támasztja alá.

        Kedvelés

      • Igen, a tapasztalat által megszerzett tudás érdekes dolog.
        Például a föld lapos.
        Egyébként számomra nem probléma, ha valaki materialista felfogású, legyen.
        Én nem vagyok az.
        A vitánk meg sehova nem visz, szerintem, bár jó volt diskurálni.
        Ez a szurkálódás a részemről meg bizonyíték az energia megmaradás törvényére. Abbahagyom, mielőtt túlságosan fagyos lesz a hangulat, és eljutunk az abszolút nulla fok közelébe, még véletlen elérjük, és megszűnünk, mint anyag létezni. Azt pedig te sem akarhatod! 🙂

        Kedvelés

      • A Föld formájáról: emberi szemmel is tapasztalható, hogy nem az, ld. a tengeren a hajóból először látszó árboc/kémény. De nyilván az emberi tapasztalást mindenféle kütyük egészítik ki – viszont ha kezet fogunk, akkor érzem a szorítást kütyü nélkül is, ha az csak a képzeletem játéka, akkor azonnal hallucináló elmebetegnek/betépett drogosnak is kellene magam képzelni 😉
        A szurkálódást kifejezetten bírom, ha baráti alapon megy, és nem lenyomás céljából. Az én hangulatomat éppen nem hűti le, úgyhogy részemről csak nyugodtan, sőt!

        Kedvelés

      • A tapasztalásról. Maga a tapasztalás szubjektív. Most megint elő kellene kotornom valahonnan 15 évvel ezelőttről valami gondolatot, amit hallottam ezügyben, mint ezirányú megfigyelés. Afrikai törzseknél fehér ember megjelenése, talán a repülő volt, amit nem bírtak észrevenni, mert olyan nem létezett. (Rémisztően fáraszt már maga ez is, főleg, hogy már most várom, vajon mibe kötsz bele)
        Maradjunk hát a kézszorításnál. Maga a tény, hogy megtörtént, mindketten elfogadjuk. DE amint boncolgatjuk, hogy ki hogyan érzékelte, eléggé különválik. Te gyengének érezted, és rövidbek, én hosszúnak, és fájdalmasnak. Erről szólt az a kék vajon mindenkinek ugyanolyan kék?
        Engem a szurkálódás végtelenül fáraszt, frusztrál, és védekezésbe kényszerít, amiből vagy a menekülést, vagy a visszatámadást választom. Legyen szó akár baráti szurkálódásról.
        Csak remélni tudom, hogy részedről nem tünt lenyomó diskurálásnak.

        Kedvelés

      • Még a kézszorításhoz: engem leginkább az foglalkoztat, hogy belőled milyen érzelmet váltott ki, nem pedig, mit érzékeltél. Örültél egyáltalán a találjozásunknak, vagy azt vártad, mikor tűnök már el végre?
        Tehát a tudomány a legkevésbé, filozófia és pszichológia sokkal inkább.

        Kedvelés

      • Ezt értem, de ennek mi köze van ahhoz, hogy létezik-e a fizikai valóság, az anyag? Az érzelmek nagyon fontosak, de teljesen más terület.

        Kedvelés

      • “viszont ha kezet fogunk, akkor érzem a szorítást kütyü nélkül is, ha az csak a képzeletem játéka, akkor azonnal hallucináló elmebetegnek/betépett drogosnak is kellene magam képzelni”
        Ez az egyik óriási különbség közöttünk. èn ezen gondolataim miatt nem képzelem magam azonnal hallucináló elmebetegnek/betépett drogosnak.

        “Ezt értem, de ennek mi köze van ahhoz, hogy létezik-e a fizikai valóság, az anyag? Az érzelmek nagyon fontosak, de teljesen más terület.” Itt sem mondtam, hogy ennek köze van hozzá.

        Kedvelés

      • Az, hogy aki nemlétező dolgokat valóságnak képzel, az vagy tudatmódosító szer hatása alatt áll (esetleg nagyon fáradt), vagy pszichotikus, nem az én véleményem, hanem pszichopatológiai tananyag.
        “Az érzelmek nagyon fontosak, de teljesen más terület.” Itt sem mondtam, hogy ennek köze van hozzá.”
        Akkor tényleg nem értem, hogy miért hoztad ide, hogy jön ide az, hogy téged az érzelem része érdekel. OK, ez a te dolgod, de az eredeti téma az, hogy az anyag valóban létezik-e. Annak mi köze van az érzelmekhez? Túl nagy a csapongás nekem.

        Kedvelés

      • Jó, akkor én sem szurkálódom, bocs.
        Afrikai törzsek: nem tudom. Érdekes lehet, feltéve, hogy nem legenda, jó lenne utána járni, kíváncsi vagyok erre. Egyébként ugye fordítva is ismeretes: hogy nemlétező dolgot képzelnek el tömegesen.
        Tehát: a megtörténte épp elég ahhoz, hogy igazolja a létezésedet, hogy mi ketten másképp érzéklejük, értékeljük, ezen nem változtat. Értem a kék kérdést, de az, hogy te milyennek érzékeled a kéket konkrétan, nem változtat a tényen, hogy pont ugyanazt tartod kéknek, mint én vagy más, és pont ugyanúgy meg tudod különböztetni a kéket a zöldtől, mint más. Az érzékelés relatív, de vannak közös pontok. Azt sem tudom, nyilván, hogy te hogyan hallod a szavakat, de tény, hogy nagyjából ugyanazt érted alattuk (hiszen képesek vagyunk kommunikálni), ugyanúgy meg tudod különböztetni a hangokat, stb. Nincs alapvető különbség az érzékelésünkben – ezért tudunk róla beszélgetni.

        Kedvelés

      • “a megtörténte épp elég ahhoz, hogy igazolja a létezésedet, hogy mi ketten másképp érzéklejük, értékeljük, ezen nem változtat. Értem a kék kérdést, de az, hogy te milyennek érzékeled a kéket konkrétan, nem változtat a tényen, hogy pont ugyanazt tartod kéknek, mint én vagy más, és pont ugyanúgy meg tudod különböztetni a kéket a zöldtől, mint más. Az érzékelés relatív, de vannak közös pontok.”

        Elsö mondatod: A filozófiai kérdést ne boncolgassuk tovább, mert te szeretnél mindenképpen a tudomány felé menni, én meg éppen nem. A közös pontokat én is leírtam, lásd kézfogás tényének elismerése. Pont, hogy engem a közös pontok érdekelnek a legkevésbé, pont az érdekel, hogy onnan mi történik tovább. (Ès most beérve a melóhelyre, ezzel a gondolattal kezdett megfogalmazódni bennem az, hogy ez is lehet az oka, hogy nem vagyok sikeres a mérnöki szakmámban…)

        “Azt sem tudom, nyilván, hogy te hogyan hallod a szavakat, de tény, hogy nagyjából ugyanazt érted alattuk (hiszen képesek vagyunk kommunikálni), ugyanúgy meg tudod különböztetni a hangokat, stb. Nincs alapvető különbség az érzékelésünkben – ezért tudunk róla beszélgetni.”

        7. ève élek Bécsben. Már tudok dialektusban is (kicsit) beszélni, már rákérdeznek, hogy honnan vagyok, mert nem tudják rögtön belöni. Mégis naponta érzékelem, hogy mindez kevés a sikeres kommunikációhoz, hogy a szavak jelentésének ismerete mennyire kevés, hogy ugyanazon gondolatok, és érzelmek induljanak el mindkét félben.

        “Jó, akkor én sem szurkálódom, bocs.” OK! Èn sem.

        “Afrikai törzsek: nem tudom. Érdekes lehet, feltéve, hogy nem legenda, jó lenne utána járni, kíváncsi vagyok erre. Egyébként ugye fordítva is ismeretes: hogy nemlétező dolgot képzelnek el tömegesen.” Most elkezdett foglalkoztatni, ha idöm engedi, utánajárok. Elöször megkérdezem a kollégámat, ha tud róla, akkor hoax… 🙂

        Afrikai törzsekröl még egy gondolat, ez már a pucér pocakhoz, a többieknek is.
        Nem is olyan messze tölünk vannak még törzsek, ahol a nök is félmeztelenek. Ugyanaz a törzs-e vagy másik, nem tudom, de van, ahol meg nem csak pucér pocak van, hanem csak egy elszáradt növényhüvejt vagy mifenét húznak a férfiak a pöcsükre, és mást nem.
        Fogalmam sincs, holt történik több (nemi) eröszak, nálunk, vagy azokban a kultúrákban. Csak érdekes gondolatnak tartottam, hogy mennyire tud ez idöben és térben különbözni, mit tartunk elfogadhatónak, mit nem.

        Kedvelés

      • A kommunikációról: az érzelmekről kommunikálni még az anyanyelven is nehéz. De ha azt mondom, kék, arról mindenkinek az égbolt, a tenger, Terence Hill szeme vagy a búzavirág jut eszébe. Na jó, utóbbi kettő csak annak, aki már látta, de érted.
        A filozófiáról az a véleményem, hogy tudományos tényeknek nem mondhat ellent, csak akkor van értelme a filozofálásnak, ha a hozzá szükséges tudományos ismeretek nagyon pontosan megvannak.

        Kedvelés

      • Nemi erőszak kérdéséhez: nem tudom. Azt tudom, és ez alapján tippelek, hogy egy nudista strand sokkal kevésbé erotikus (mármint pl. sokkal kevésbé megy bámulás, megjegyzés, stb.) mint “textiles” strandon. Ebből az egy tapasztalatból az a tippem, hogy a +/- meztelen emberek között a lefojtott szexualitásból eredő dolgok ritkábbak, bár az is tény, hogy az erőszak lényege nem a szex, hanem az erőszak maga, tehát azért ez nagyon óvatos tipp.

        Kedvelés

      • A filozófiáról: (Wikipédia, nem én vagyok ilyen okos)
        “A felvilágosodás korának két nagy filozófiai irányzata volt: a racionalizmus és az empirizmus. A racionalizmus azt mondta ki, hogy a valóság a gondolkodás tiszta elveiből megismerhető. A világ logikus rendje lehetővé teszi annak megismerését, ezért a matematika módszereivel leírható. Fontosabb képviselők: Descartes, Spinoza, Leibniz. (Blaci200)
        Az empirizmus szerint a megismerés csak az érzéki tapasztalat útján lehetséges. Főbb képviselők: Thomas Hobbes, Locke, Berkeley és David Hume.” (Normabonto?)
        Ebben különbözünk. Kora reggel állítottad, hogy evidensnek veszed az anyag létezését, ennek megkérdöjelezése abszurdum. Erre egy kicsit viccelödtem, és utána én már le is váltam erröl az anyag létezése/nem létezése dolgoról, a csapongást innen érezheted.
        Ha evidenciának veszed, nem érzem szükségességét, hogy tovább vitázzunk róla.
        A filozófia véleményem szerint nem állhat a tudomány szolgálatában. A tudománynak nem lehet szüksége a filozófiára, hiszen egzakt tudomány, anélkül is meg kell állnia a helyét.
        “A neopozitivista filozófusok a természettudományok egzaktságát és átvizsgálhatóságát teszik alapelvvé.” Ma már alapvetöen a többség a te véleményeden van.
        Számomra ez a Descartes gondolat volt a fontos jó 15 évvel ezelött. Maga a gondolat, és ami mögötte rejlik, meg amiket bennem elindított. Ès hogy zsákutca vagy sem, számomra másodlagos, mert rendkívül élvezetes volt végigpörgetni, mit is jelent, ha feltételezzük, hogy nincs is anyag, és benne foglaltatik rejtetten, hogy idö sem, söt magamon kívül semmi sem létezik. A legmagányosabb gondolat.
        Azthiszem részemröl ki is merítettük a témát, de majd beírom az önéletrajzomba, hogy tudok mindenféle tudatmódosítószer nélkül az anyag létezésében kételkedni, hátha valamilyen munkahelyen ez elöny. 🙂

        Kedvelés

      • Hát jó, leállok, pedig egész érdekes kezd lenni. Egyébként nem, nem azt mondom, hogy aki kételkedik az anyag létezésében, az vagy be van tépve, vagy pszichotikus, hanem arra mondtam ezt, aki nem létező dolgokat érzékel, rendszeresen (tehát nem fáradtan, félálomban, lázasan, stb.)

        Kedvelés

      • Tudom, hogy hogyan értetted, de tetszett a gondolat, így leírtam.
        A fényév kijavításával sem volt semmi gondom, hanem annak módjával. Tudod nem az a baj, amit mondasz, hanem ahogy.
        Egyébként kösz a kijavítást, miszerint távolság, és nem idö! Ennek hatására éjszaka kvantumfizikát kezdtem a neten olvasni, föleg az abszolut nulla fok megközelítése és el nem érése miatt. Na az is rohadtul érdekes volt, alig bírtam elaludni! Megtudtam, hogy nem csak megközelíteni lehet, hanem minuszba is át lehet menni. Elérni pedig nem lehet.
        Na mindezt nélküled nem tudtam volna meg!
        Egyébként a fényév nagyon érdekes távolság, mert benne foglaltatik az idö is. De én rosszul alkalmaztam semmi kétség.

        “Hát jó, leállok, pedig egész érdekes kezd lenni.” Rendkívül, szerintem is, de kösz!

        Kedvelés

      • A megfogalmazásért bocs, mondom, én azt is szeretem, ha engem ugratnak, ezért – teljesen hibásan – néha evidenciának tartom, hogy más is. De azért képes vagyok mellőzni.

        Kedvelés

      • Az ugratással nincs gond, látod, mikortol világossá vált hogy nem öncélú szurkálódás, képessé váltam magamon nevetni, söt a viccet “magam kárára” tovább folytatni. Erre kihegyezett lelkületben ért, azért reagáltam az elején úgy, ahogy. Tudod ha rázzák a nyuszi felett a bokrot, lehetséges, hogy vérnyullá változik, és akkor indul ám a nemulass!

        Kedvelés

      • Sisakrostély? Ne nevettess már! Szerinted az megvéd? Hát más kárából nem tanulsz? Nézd meg hogy jártak!
        Esetleg ha a szent kézigránátot beveted, de ki tudja?

        Kedvelés

      • Jaja, pont ilyesmire gondoltam.
        Keresem a kézigránátot, de még nem leltem meg. Inkább nem zörgetem a bozótot.

        Kedvelés

      • “A lételméleti szolipszizmus annyit jelent, hogy tulajdonképpen csak én magam vagyok, rajtam kívül senki és semmi nincs. Minden létező csak a tudatom terméke.”
        Végre megtalàltam, hova is tartozik a filozofálgatásom. Majd innen indulok, hogy elmélyedjek a filozófia bugyraiba. Úgy làtszik, màs is képestudatmódosító szerek nêlkúl az anyag létezésében kételkedni! 🙂

        Kedvelés

      • “A szubjektív idealizmus szerint a fizikai létezők, tulajdonságok, események szellemi létezőkre, tulajdonságokra, eseményekre vezethetők vissza. A valóság az elméből és ennek létezőiből, tulajdonságaiból, eseményeiből áll. A szubjektív idealizmus monista, mert azt állítja, hogy kizárólagosan az önálló elme létezik, az anyag csak alárendelt tévképzet.”
        Vêgre nem êrzem magam annyira őrültnek, csak azért, mert merek màsként gondolkozni!
        Köszi Éva, köszi Blaci, ês Lucerna! Ên eddig ezen gondolataimat meg sem mertem osztani, erre kiderül, hogy többfêle filozófiai irànyzat is lêtezik! Betojok! Már megint nem fogok tudni aludni!

        Kedvelés

      • Azért erről, hogy csak én magam vagyok, eszembe jut egy koan. Egy buddhista elmegy egy mesterhez, és mutatni akarja, milyen jól érti már az elvet, elmondja: Csak az én tudatom létezik, nincs semmi más, nem létezik semmi magában. Erre a mester a bambuszpipája szárával marha nagyot rásóz a tanítványra, az persze feldühödik. Mire a mester: ha nincs semmi, akkor honnan jön ez a harag?
        A köszönethez: mit köszönsz, ha egyszer én is csak a te tudatod terméke vagyok? 😉

        Kedvelés

      • “A köszönethez: mit köszönsz, ha egyszer én is csak a te tudatod terméke vagyok? ;)”

        De milyen termék! Képzeld, ha nem teremtettelek volna, ülnék egyedül a semmiben, semmire gondolva. Borzalmas lenne. Milyen magányos lennék. Köszönet érte! 🙂

        Kedvelés

      • Akkor két macska lennél, és játszanál egymással.
        Karinthynak képzelve magad milyen jó szövegeket gyártasz!

        Kedvelés

      • “Karinthynak képzelve magad milyen jó szövegeket gyártasz!”
        Hoho! Csak nem találtad meg az Antiochiai Szent Gránátot! Cselnek nem ugrok be!

        Kedvelés

      • Félreértjük egymást, ha úgy gondolod, hogy én a szolipszizmusban “hiszek”.
        Éva a bejegyzésében elmesélte hogyan érezte azt át, hogy a feltételezett Valaki nincs is, és hogy olyan egyedül van, mint az ujja.
        Erről az érzésről ugrott be nekem a 15 évvel ezelőtt átélt érzés, Descartesnek köszönhetően. Annál magányosabb gondolatot nem olvastam. (vévigfuttatva)
        Azóta eltelt 15 évben nagyon sokat filozofáltam magamban ezekről.
        Talán a fenomenalizmus írja le legjobban, hogy is gondolkodom jelenleg:

        “Fenoménnak nevezzük azt a jelenséget, amely az intencionális élményben adott, és a megismerő tudat számára jelenvalóság. Ha látok egy tárgyat, akkor nem lehetek sohasem biztos, hogy a látvány híven reprezentálja a megismeréstől független objektumot, de biztos lehetek abban, hogy van egy olyan élményem, hogy látom az illető dolgot. Tehát amit megismerek ebben az élményben, az nem maga az objektum, hanem a “fenomén” lesz.”

        Tehát korántsem kérdőjelezem meg a létezésed, de az anyagi valóságban azon szinten kételkedem, hogy amit érzékelek, az úgy van, ÉS hogy te számodra ugyanúgy van.
        Ez viszont filozófia helyett már már életfelfogás részemről. A legtöbb dolgot próbálom ez szerint vizsgálni. Érzelmeket, embereket, talán empátiának nevezhetnénk a gyakorlatba átültetve.

        15 év magányos filozofálgatáshoz keresek most fogalmakat, úgyhogy bocsáss meg, ha esetleg jövőhéten rájövök, nem ez az, ami hozzám a legközelebb áll, vagy hülyeségeket hordok itt össze!

        Én efféle gondolatokkal töltöm a metrózást, nem a csöcsöket bámulom…

        Egyébként a szolipszizmust, tehát azt, hogy totál egyedül vagyok, csak én létezem, nagyon hamar elvetettem, mégpedig a következők miatt: (bár maga a gondolat rendkívül izgat mind a mai napig)
        Háborúk, éhinség, erőszak, stb. Ha minden csak az én tudatom által kivetített valóság lenne, nem tudnám elviselni, hogy mindez az én tudatom terméke. Egyszerűen nem megy, beleőrülnék, ott egymagam, a semmi közepén csücsülve. És miért lenne rájuk szükségem, miért vetíteném ki?

        Úgyhogy a mester nagyon helyesen ütötte meg a tanítványt!

        Kedvelés

      • Nem, te értettél félre 😛 Sejtettem, hogy nem vagy szolipszista (így mondják?), épp azért hülyéskedtem, mert így (gondolom) nem lehet bántó a számodra.

        Kedvelés

      • Inkább csak elkezdtem aggódni, hogy komolyan veszel! És esetleg jön egy kérésgondolat tőled vissza hozzám, hogy még nagyobb farkat szeretnél, meg fiatal friss feleségeket, no meg béemewébe passzoló kockahasat, aztán gondolhatok neked, és utána meg jönnek a friss feleségek, hogy gondoljak nekik más pasikat, szebbet, jobbat érzékenyebbet, azok aztán meg azért jönnek, hogy gondoljak nekik más pasikat… Aztán ennek sose lenne vége!
        Úgyhogy jobb ez így!

        Kedvelés

      • Ehhez csak annyit meg, ahogy a sundiszno eleganciajaban olvastam, durva forditasban igy hangzik: “amikor meghalunk nem mi halunk meg hanem szamunkra hal meg minden.”
        Ha igy nezzuk, igaz, hogy minden csak a tudatunk altal letezik, mivel ha nem lennenk vagy tudatunk nem lenne, semmi sem letezne, legalabbis szamunkra.

        Kedvelés

      • “Azért erről, hogy csak én magam vagyok, eszembe jut egy koan. Egy buddhista elmegy egy mesterhez, és mutatni akarja, milyen jól érti már az elvet, elmondja: Csak az én tudatom létezik, nincs semmi más, nem létezik semmi magában. Erre a mester a bambuszpipája szárával marha nagyot rásóz a tanítványra, az persze feldühödik. Mire a mester: ha nincs semmi, akkor honnan jön ez a harag?”

        A vicc jó! De tényleg nem értette az elvet. Nem mintha én érteném a buddhizmust, de az biztos, hogy nem a szolipszizmusra épül, mivel folyton többes számban beszél mindenröl.
        Mivel ténylegesen nem értette, így a vicc helyes, és a mester jól tette, hogy rásózott!

        Kedvelés

    • Bár a természetjárás órákra képes feledtetni velem a feneketlen lyukat. 🙂 Mindenféle családi előzmény nélkül imádom a természetet. Senki sem mutatott példát, egyszerűen magamtól fedeztem fel és jöttem rá, hogy nekem kell az érintetlen erdő, a sokféle élőlény megismerése.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Jaja! Egész hétvégén erdőt jártunk, madarakat hallgattunk, gombát szedtünk – mondjuk a madárhangokat kicsit elnyomta a 10 gyerek zsivaja. De így is feltöltött nagyon.

        Kedvelés

  17. Ha már József Attila:

    “KÉSZ A LELTÁR
    Magamban bíztam eleitől fogva –
    ha semmije sincs, nem is kerül sokba
    ez az embernek. Semmiképp se többe,
    mint az állatnak, mely elhull örökre.
    Ha féltem is, a helyemet megálltam –
    születtem, elvegyültem és kiváltam.
    Meg is fizettem, kinek ahogy mérte,
    ki ingyen adott, azt szerettem érte.
    Asszony ha játszott velem hitegetve:
    hittem igazán – hadd teljen a kedve!
    Sikáltam hajót, rántottam az ampát.
    Okos urak közt játszottam a bambát.
    Árultam forgót, kenyeret és könyvet,
    ujságot, verset – mikor mi volt könnyebb.
    Nem dicső harcban, nem szelíd kötélen,
    de ágyban végzem, néha ezt remélem.
    Akárhogyan lesz, immár kész a leltár.
    Éltem – és ebbe más is belehalt már.
    1936. november-december”

    With all the respect. Ne mondja már meg nekem egy pszichológus sem, és még te sem, hogy az én sprituális éhségem CSAK egy nagy apakomplexus… Megint a drága redukcionizmus… az Istenhit CSAK apahiány. Ha úgy fogalmaztál volna, hogy egyeseknek, vagy néhol… de így általánosítva… mi van, ha egyeseknél az anyát pótolja? Ki van csukva?

    Nem, nem esem hanyatt ettől a bejegyzéstől. Írtál te már jobbat is.

    És nem, nincs kedvem erről vitatkozni, egyszerűen ezt a “nagy kollektív paternalista komplexus” dolgot kikérem magamnak. Ne mondja meg senki, hogy az én hitem ugyan miből táplálkozik. Beszéljen mindenki a magáéról. Háromszor is elolvastam azt a bekezdést, mégis érintve érzem magam.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

      • Én olyat is olvastam, hogy a hívő és a nem hívő emberek agya máshogy van drótozva. MR és mittudoménmilyen vizsgálatokat végeztek. Hogy a transzcendens, vagy a megmagyarázhatatlan (mert nincs kellő tudományos ismeret) megmagyarázása iránti az igény, az jó kérdés szerintem.

        Kedvelés

      • “- Az ateista elképzelés szerint a tudat az anyagi agy működésének emergens tulajdonsága. Én úgy gondolom, az anyagnak nem lehet olyan emergens tulajdonsága, ami visszahat az őt létrehozó idegsejthálózatra. Már csak azért sem, mert ha kiveszünk egy szövetmintát az emberi agyból, és összehasonlítjuk a majom vagy a macska ugyanonnan kivett szövetmintájával, akkor közel ugyanannyi sejtet találunk, ugyanolyan típusúakat, a kapcsolódási törvényszerűségeik, a kommunikációra használt molekulák is egyformák. A fő különbség, hogy ezekből a kis agykérgi oszlopokból az emberi agyban jóval több van, mint egy majom vagy egy macska agyában. ha valaki elhiszi, hogy csak mert ezekből az egységekből jóval többet pakolok egymás mellé, a hálózat generál egy nem anyagi jellegű éntudatot, az élet értelmén lamentáló elmét, akkor azt is el kell hinnie, hogy ha chipekből kapcsolunk össze egyre többet, akkor egyszer eljutunk egy számítógéphez, ami előbb-utóbb szintén kitermel magából egy elmét, ami majd az éterből visszahat és programozza a gépet létrehozó chipek hálózatát. Ezért gondolom én, hogy az agyunk nem kitermeli, hanem befogadja az egyébként tér-idő dimenziókon kívül létező lelkünket. Az ateisták hite még nagyobb, mint az enyém, mert ők el tudják hinni, hogy az öntudatára ébredt emberi agy az ősrobbanással önmagából, önmagától és önmagáért keletkezett anyagi világ fejlődésének terméke lenne. Én ezt nem tudom elhinni, természettudományos bizonyítékaink pedig egyik álláspontra sincsenek.” – ezt egy tobbszorosen kituntetett, nagyon komoly nemzetkozi karriert befutott agykutato mondja, Freund Tamas.

        Kedvelés

      • Közismert tény, hogy nem csak az ember rendelkezik éntudattal. Egyrészt. másrészt: akkor magát a rendkívül bonyolult gondolkodást, ami messze túllép nem a macska, de a delfin vagy a csimpánz szintjén is, mivel magyarázza?
        A lényeg, amit mondani akarok: erős a próbálkozás, hogy az emberi agy működését, így a psziché létezését is minőségi különbségnek mutassák, ma már sok évtizedes eredmények mutatják, hogy ez nem így van: fokozatok vannak, a tudatosság alapjai ott vannak az állatokban, a csimpánzokról és a gorillákról egyértelműen kiderült, hogy képesek fogalmi gondolkodásra, létezik éntudatuk, ha az nyilván kezdetlegesebb is. Csimpánzok a hangképző szerveik miatt képtelenek a tagolt beszédre, de szintaktikailag és szemantikailag is helyes mondatokat képesek begépelni a klaviatúrán, konkrétan utasításokat adnak a gondozóiknak (John menj ki a szobából, mikor rájött, hogy John belepiszkál a szövegébe, azért hibás). A jelnyelvi jeleket is tökéletesen, értelmesen sajátították el, több százat némelyik, egymást is képesek voltak megtanítani rá! és újakat alkottak, valamint tudnak velük átkozódni (egyen meg a krokodil, mutatta az egyik dühében a gondozónak). Ez utóbbi már nagyon komoly fogalmi gondolkodást jelent. Óriási tévedés tehát azt képzelni, hogy az ember annyira nagyon különleges.

        Kedvelés

      • Hát, azt nem tudom, hogy tök igazam van-e, amiket leírtam, azok elég jól dokumentált eredmények, az, hogy ne mis vagyunk annyira különleges hópihék, így en block, mint faj, az szerintem (is) következik ezekből az eredményekből.

        Kedvelés

      • A nem anyagi jellegű éntudathoz: minden gondolatunk nem anyagi jellegű ezzel az erővel. Gondolat, elvonatkoztatás, képzetek valamiről, ami vagy létezik, vagy nem. Ha elképzeled, hogy milyen jót FOGSZ enni, az épp úgy képzelet, mint bármi más. Az is, hogy megálmodod, milyen párt szeretnél. De mondom: emlősökről, sőt asszem madarakról is (bár madárról nagyon kevésről) bizonyították, hogy tisztában van azzal, hogy ő ő, hogy van éntudata, hogy felismeri magát, hogy tudja, magát látja a tükörben (a kutya pl. NEM! keresi a másik kutyát a tükör mögött, míg pl. az elefánt, életében először látva a tükörképét, meglátva egy ragasztót a szeme mellett, a TÜKÖRKÉPÉN, azonnal a saját fejéhez nyúl, hogy azt az izét leszedje).

        Kedvelés

      • Én olvastam Kokoról (ő az első siketnémák jelbeszédére megtanított emberszabásúak között volt) és tényleg döbbenetes miket tud. Több mint 1000 jelet használ, s a beszélt angol mintegy 2000 szavát érti. Tud a meglévő “szókészletéből” új szavakat alkotni (pl. mikor kacsát látott az ismert víz és madár szóvakból, létrehozta a vizimadár kifejezést, de előfordult sokszor, hogy az ismeretlen tárgyakra nagyon kreatív szavakat alkotott. Például mikor gyűrűt látott elnevezte “ujjkarperec”-nek). De Koko tud viccelni és cukkolódni is. Mikor párt választottak neki, akarom mondani választott ő magának, hiszen videóról nézte a lehetséges jelölteket és véleményezte őket :), ő maga is tanította “beszélni” a vőlegényt, aki így nagyon gyorsan tanult. A hím később el tudta “mesélni” (mivel ő vadon befogott gorilla volt), hogyan mészárolták le az anyukáját, a kezével mutatta, hogyan vágták át a torkát. Egyszer egy Kokót meglátogató újságírónő mutatott egy fényképet a gyerekéről és mutatta neki, hogy a baba az övé. Mire Kokó elvette tőle a képet nyomott rá egy puszit és mielőtt visszaadta, közölte vele, hogy ő is nagyon vágyik saját babára. Úgy tudom ez sajnos nem jött össze neki azóta sem, pedig nagyon szerették volna a kutatók is megtudni milyen az amikor a szülők maguk adják át a jelbeszédet a gyerekeiknek. Viszont mivel, ha már a baba nem jött össze kapott egy kiscicát, akivel nagyon figyelmesen és óvatosan bánt. Mikor a cica kiszökött és elgázolta egy autó Koko hosszan ismételgette, hogy ez neki rossz és hogy ő szomorú. Úgy tudom elég sok szerencsés (akik beszélhettek vele) mondta, hogy amikor tudatosult bennük, hogy ők már hosszú percek óta beszélgetnek egy másik fajhoz tartozó élőlénnyel, ez mennyire mellbevágó érzés volt nekik. El is hiszem 🙂
        Ui.: úgy tudom most csecsemőgorilla örökbefogadásán gondolkodnak 😉

        Kedvelés

      • A varjúról pár éve bizonyították be, hogy van éntudata: egy popcorn-darabkát rejtettek a tollai közé és a varjú a tükörben meglátva a fehéret egyértelműen “leette” saját magáról

        Kedvelés

      • Pedig a nyakelvágós még a filmben is benne volt, amit Kokóról forgattak. Én mondjuk csak annyit láttam, hogy a gorilla hadonászik össze-vissza és a gondozó-kutató nő fordítja mit “mond”. Lehet nem is azt mondta, hanem hogy kutyameleg van itt csesszétek meg 🙂

        Kedvelés

      • Igen, régebben ezt is az értelmes lény sajátosságának tartották. Mikor rájöttek, hogy az emlősök és a madarak nagyobb része csinálja, azonnal kivették a listából. Lassan az értelmes lény megfogalmazása kezd olyan lenni, mint egyik-másik pályázat, ahol a pályázó szemszínét is leírják, hogy más ne feleljen meg a pályázatnak.

        Kedvelés

      • Én még úgy tanultam, hogy csak az ember használ eszközt. Aztán ez igen hamar megdőlt, úgyhogy módosítva már úgy szólt a definíció, hogy csak az ember készít eszközt. Persze azóta ezt is sikeresen megcáfolták, ezért a legutolsó amit hallottam a témában az volt, hogy csak az ember képes eszközkészítő eszköz készítésére 🙂 Azt hiszem ez még tartja magát, bár ki tudja…:)

        Kedvelés

      • Valószínű ugyanolyan.
        A hétvégén sógórnőmtől hallottam, és pont ide bepasszolt, mint a tetris. Igaz avagy sem.
        Egyébként második éve nem olvasok/hallgatok/nézek híreket, bőven elegendő az, amit ezen felül kapok.
        Akkor is, ha csak kitaláció.

        Kedvelés

  18. Mikor rájöttem, hogy tényleg nem vigyáz rám senki fentről hetekig féltem hogy elüt egy autó vagy egy villamos. Pedig ateista családban nőttem fel, mégis hittem, hogy velem nem történhet semmi rossz mert csak, mert az csak távol történik más emberekkel. Rémisztő volt rájönni, hogy kb. bármi megtörténhet velem is és az univerzum baromira nem igazságos. Mellette meg felszabadító volt, hogy nem figyel semmilyen természetfeletti lény, ezért amíg a saját elveimmel és erkölcsömmel összefér és nem lesz negatív következménye vagy vállalom, teljesen azt csinálhatok amit csak akarok.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  19. Ó, pont valamelyik nap, mikor nagyon egyedül éreztem magam, és összekuporodva feküdtem zokogva hajnali kettőkor, volt egy olyan képzetem, hogy még jobban összegömbölyödöm, és valakinek a tenyerébe simulok. De nem volt ott senki! Aztán valahogy lenyugodtam, és tudtam az eszemmel, hogy nem is volt, nem is lesz senki olyan, akihez oda tudnék gömbölyödni, mint ahogy a lányom meg a fiam tud hozzám. De azért még vágyom rá.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • A gömbölyödéshez: nekem volt, akihez gömbölyödtem, aki gömbölyödött máskor. Akkor tényleg olyan volt, számíthattunk egymásra, volt szeretet, volt minden. Nem tudom, lesz-e még. De miért ne lehetne?

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Nem is tudom. Egy nagy, isteni tenyeret kerestem, amelyik elhordoz, megvéd, segít, melegít. Ahogy ember nem tudja. Az fájt, mikor az ember elfordult tőlem, hogy nincs ilyen isteni védőháló. Kereshetem, de nem vigasztal meg, nincs jelen, nem sajnál, nem szeret. Mert akkor érezném. És pontosan tudom, hogy azért vagyok erre képtelen, mert nem volt olyan anyukám, mint amilyen én vagyok a gyerekeimnek. Sokat olvastam a gyerekkor és a hit viszonyáról, és bizony van köze a bizalomnak és az istenhitnek ahhoz, kit hogy szerettek. Nincs lezárva a történet, de azt biztosan tudom, hogy nincs olyan ember, akihez bármikor simulhatnék, bújhatnék. De akkor legyen legalább ott az Isten, nem apaképként, hanem valódi, szerető transzcendenciaként. Na, ez megy nehezen, hogy elhiggyem, hogy van. Közben meg tudom, hogy van.

        Kedvelés

      • Nem tudom. Nekem épp az a tapasztalatom, hogy azok tudnak nagyon beleesni a vallásba, Istenhitbe, akiknek nincs más biztonsága, és épp a gyerekkor biztonsága nem volt meg.

        Kedvelés

  20. nagyon örülök, hogy viszonylag késõn született gyerekem, amikor már fel tudtam fogni, hogy a szülõ a legnagyobb hipnotizõr. Nemcsak az érdekel, hogy milyen az én életem ege, hanem hogy az övé milyen. 10-15 éve még nem ment volna.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  21. Érdekes ez a hit-nemhit kérdés 🙂 miközben tök egyetértek azzal, hogy a magam világának tengelye én vagyok és ebben egyedül vagyok, mindig elcsodálkozom a nemhívőkön. Hogy csinálják? Elég csak a szemünket kinyit, látni a fűt-fát-napfényt-másik embert-illy kávét, mi kéne még? 🙂 minden AZ és minden része és valamilyen megnyilvánulási formája. Olyan ez, mint azt mondani, nem hiszem el a világot magam körül. Persze ha valaki kaporszakállút vár a felhőn ülni és néhány milliárd nyilvántartást vezetni napi szinten- azt tényleg nehéz 🙂 Aquinói Szent Tamás vagy melyik okos fazon mondta egy vitában: “Olyan istenben, amilyenben te nem hiszel fiam, én se hinnék.”

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • ” Elég csak a szemünket kinyit, látni a fűt-fát-napfényt-másik embert-illy kávét, mi kéne még?”

      Hát pont ez az. Ennyi nem elég? Van ez a fantörpikus bolygó, sokmilliárd éve kering egy égő gázgömb körül, ami meleget meg fényt pont annyit ad nekünk, hogy élhessünk. Van ez a mag, elég elejteni, és az eső meg a fény hatására tudja, hogy gyökeret, szárat, kérget, ágat, levelet, virágot, gyümölcsöt kell növeszteni, ez egy bona fide csoda, százszor fantasztikusabb, minthogy valaki a víz felszínén grasszál, amit megjegyzem egyes rovarok szintén simán megtesznek, mégse ájul el tőlük senki. 😀 Van egy lányom, 12 éve még nem létezett, de elég volt egy sejt belőlem meg egy egy pasiból, és abból a két sejtből lett haj meg bőr meg köröm, csontvelő, máj és zsírszövet, vese, agy és szempilla, és olyan ujjlenyomat, ami soha az emberiség történelme során még senkinek sem volt, és a halála után soha egyetlen embernek sem lesz újra, és ez a csoda másodpercenként megismétlődik, komolyan, minek ide istenek, amikor megváltást lélegzünk minden percben?

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

    • Pedig roppant egyszerű, miért nem hiszek Istenben, Laplace megfogalmazásában: “Erre a hipotézisre nincs szükségem”. a világ magyarázható nélküle, kézzelfogható bizonyítéka meg nincs. A pontos állásfoglalásom egyezik zsuzskáéval.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

  23. Nem hiszek istenben.

    Ma reggel meghalt a nagyapám. Semmilyen kapcsolatom nem volt vele, illetve szinte semmilyen. Az utóbbi hónapokban etetni, pelenkázni kellett, amit természetesen nagyanyám végzett, gyakran anyám segítségével (anyám húga ebből kivonta magát, és nem hibáztatom vagy ítélem el ezért, én is kivontam volna magam).

    Tegnap hazafelé jöttünk a férjemmel meg a gyerekkel a szülővárosomból, és azt mondtam, menjünk már be nagyanyámékhoz, lehet, hogy nagyapámat most látom utoljára. Bementünk. Ma reggelt meghalt. Nekem még soha nem halt meg senkim! Tényleg soha. Temetésen sem voltam még soha életemben. Nem tudom, hogy kell most viselkedni, mit kell mondani, hogyan kell felöltözni, milyen koszorút kell rendelni. Bár ez utóbbit anyám elintézi helyettem.

    Azon gondolkodtam ma egész nap, hogy nagyapám életének mennyi értelme lehetett. Amit én láttam belőle, annak alapján semennyi. Semmilyen kapcsolata nem volt sem a feleségével, sem a lányaival, sem velünk. Néha odabökött valamit, vagy lebaszott, ha nagyon hangosan röhögtünk gyerekkorunkban. Anyámék szinte semmit nem tudnak róla, talán csak annyit, hogy hol dolgozott és mikor ment nyugdíjba. Nagyanyám meg lehúzott vele majd’ 60 évet. A harmadik évben látta, hogy ebbe a házasságba bele lehet szarni, és onnantól csak a gyerekeinek élt. Aztán meg nekünk, unokáknak. Az utolsó időben ápolta, öltöztette, etette, forgatta, kenegette, kötözte, pelenkázta, hosszú hónapokon át. Nem tudott tőle aludni, mert nagyapám gyakran fogta magát, felkelt az éjszaka közepén, és úgy döntött, hogy sétálni megy. Vagy elesett a konyhakövön, nagyanyám meg ott őrizte reggelig, amíg át lehetett hívni a szomszédot segíteni (nagyapámnak nem hajlott az egyik lába egyáltalán, nagyon nehezen mozgott). A végén ágyhoz volt már kötve, és az én drága nagyanyám nem kért semmilyen segítségből, pedig járt volna neki, kifizettük volna.

    Amikor anyám felhívott a hírrel, nem éreztem semmit. Aztán felhívtam nagyanyámat, és ő nagyon sírt, mégiscsak hatvan év, még ha pokol is. Nem is azt siratta talán, ami volt, hanem ami lehetett volna.

    Életemben először szembesülök a halállal, és nem tudom, mi mondanivalóm lehetne neki. Csak azt tudom, hogy én is felé ballagok, és teljesen egyedül. A szemem körül már pókhálósodik a bőr, a hasam soha nem lesz a régi, feszes, lapos, van egy-két ősz hajszál. Fel kéne nevelnem egy gyereket is. Közben pontosan tudom, és most tudom a leginkább, hogy az egésznek csak annyi az értelme, hogy ne unatkozzunk, amíg elpatkolunk. Sajnálom, hogy ezt felismertem. Minden ugyanott végződik.

    Félelmetesen egyedül voltam a rettegés összes pillanatában. Egyedül a halálfélelemben, a későbbi langyos tavaszokban, egyedül éreztem a hajam kamillaillatát egy könnyű, tizenhat éves kori nyárestén, egyedül voltam, amikor ugyanazon a télen majdnem lefagytak a lábujjaim, amíg egy férfire vártam, aki nem jött. Egyedül voltam, aki könyörögtem neki később, és egyedül voltam, amikor még később elhagytam. Aztán egyedül sétáltattam a rendező kutyáját, részegen, és egyedül szívtam el naponta két doboz arany Marlborót. És egyedül jöttem el onnan is, egyedül voltam, amíg a férjem csókolt legelőször, aztán egyedül voltam az “oltárnál” is, az indiai anyakönyvvezető egyedül hozzám beszélt. Egyedül voltam végig a terhesség alatt, hiába simogatta a férjem a hasamat, és egyedül, egyedül szültem, hiába fogta közben a kezemet. .

    Hiába van mindig velem a férjem, hiába a fele-fele, a tényleges, gyakorlati fele-fele, egyedül fogom felnevelni a gyereket is. Egyedül szeretkezem, és megdögleni is egyedül fogok.

    Ez így elég szar.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • nagyon fura. Ugyanezt érzem, hogy egyedül vagyok, de nekem ez nem rossz érzés. Nem mondom, hogy boldogsággal tölt el, csak egyszerûen ez van. Te el tudod képzelni, hogy másképp legyen?

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Nem tudom elképzelni, és nyilván nem is tudok mást tenni, mint elfogadni ezt így, de azért néha rám tör, hogy ez mennyire szar.

        Kedvelés

      • Bajuszcic,részvétem nagyapád miatt.Meg az élete miatt,ami lehetett volna más is és ezáltal a tietek is jobb.
        Mindazt az egyedül-érzést,amit leírtál,számtalanszor átéltem különböző helyzetekben,öröm-bánat,egyre megy,egyedül,csak egyedül.Először félelmetes volt az érzés,azt hittem megzakkantam vagy valami hasonló.Lázadoztam ellene,nem akartam,hogy így legyen.Aztán szép lassan beláttam,hiába minden: egyedül vagyunk,az élet nagy pillanataiban különösen,születéstől-halálig mindig.
        Most már próbálom tudatosan megélni ezt,nem okozni magamnak csalódást,és……….nem is annyira szar.

        Kedvelés

    • Bajusz,
      sajnálom,hogy így volt a nagyapáddal de remélem ismered a jobb változatot is.
      Nekem is az egyik nagyapám olyan volt mint a tiéd de a másik mindenem volt.Tőle kaptam életem üzemanyagát, nagyon sok olyan emlékem van vele ami az bizonyítja hogy szeretett és fontos voltam neki.Apámmal is ez volt. Ha ezek az elmenyek hiányoznak egy embernek megértem,hogy nagy űr keletkezik benne.
      Én a magányomat ezekkel a kellemes emlékekkel osztom meg és melegítenek,bátorítanak…De mindenkinek kell legyen valakije aki jó volt hozzá azt hiszem…

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

    • Van nekem egy apám, akivel az utóbbi 25 évben háromszor találkoztam, mikor anyám, vagy az aktuális barátnője elrángatta unokát nézni.
      Csütörtökön utolért hosszas nyomozás után egy vadidegen – most már nem az – hogy ők hívták rá a mentőket, én vagyok-e én, megmondták, hol van.
      Én vagyok az egyetlen hozzátartozója, muszáj bemennem, csak nekem adnak felvilágosítást az állapotáról.
      Péntek reggel elutaztam fatornyos hazámba, ez azért így Borsodból nem kis kihívás, de hát muszáj. Balassa neurológia, ha ez bárkinek mond valamit, az azért nem egy vidám hely.
      Azt hiszem, megismert, bár beszélni nem nagyon tud. Mondták, hogy nem nagyon tud nyelni, vittem neki egy raklap bébiételt, meg mindenfélét, amire szüksége lehet.
      Nem derült volna ki, mert nem egy orvoshoz járós típus, de a nagyon sok területet érintő agyvérzése mellett a ct-n rájöttek, hogy tüdőrákja is van, áttétekkel sok helyen. Ezeken azért nagyon komolyan dolgozott húszéves kora óta, ezek szerint sikeresen.
      És nem azért bőgök két napja, mert jaj, az én apucikám, és milyen szép emlékek fűznek hozzá, hanem mert láttam ott feküdni, és kurvára hasonlítunk, mintha klónozva lennénk.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Azt mondta a kezelőorvosa, hogy hát ő nem onkológus ugyan, de szerinte pár hónap lenne még akkor is, ha nem lenne mellette az agyvérzés meg a tüdőgyulladás.
        Annak azért örülök, hogy nem a halálhírével talált meg egy vadidegen, talán lehet majd még vele egy kicsit beszélgetni is. Akár egyoldalúan.
        Tegnap elmentünk túrázni, az első tizenöt kilométeren át még agyaltam a dolgon, aztán a második tizenöt kimosta a fejemet belülről rendesen. A hab a tortán, hogy a kedvesem anyukája meg lábon kihordott egy infarktust, úgyhogy most itten keleten is van dolgom bőven.
        Az ölelést köszönöm, most igazán rám fér.

        Kedvelés

    • Nagyon megrendítő, amiket írsz. Én még azt látom, hogy a nagyszülők a rengeteg, reménytelen házasságba fektetett energiát is siratják. mennyi időt, mennyi erőt, mennyi türelmet tehetett ő bele a kapcsolatába, és most mind huss. Azért az egzisztenciális, nagyon mély rétegekben való egyedüllét fölött vannak együtt-levések. Pl nagyon szarul érezném magam, ha egyedül szeretkeznék, vagy ha a gyerekeimet egyedül nevelném úgy, hogy ott az apjuk is.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

  24. Szerintem sincs a valaki, nekem eleg nagy trauma volt mikor ezzel szembesultem. Van viszont ehelyett az oszinteseg, a figyelem, egymas latasa. Ami ha kolcsonos, akkor az pont olyan alaku mint a valaki hianya. Ha nem kolcsonos, akkor az a segito munka, amiben hosszu tavon nagyon ki lehet egni, meg az mas mufaj is mint a valaki tema. Az en ontologiam szerint legalabbis.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • Kihagytam egy fontosat, a helytallast. Marmint a kolcsonost. Minel nagyobb az autonomia foka egy viszonyrendszerben, a helytallas annal inkabb csak erzelmi szuksegletekre iranyul, viszont az a halado palya, szuperfinom rezdulesekre tudni jol reagalni, tancolni egyutt, oromok es nehezsegek idejen is. A valakiilluzio traumajanak es feldolgozasanak folyamataban en mostanaban ott tartok, hogy szinte kizarolag csak azok a kapcsolodasok erdekelnek, vagy tudnak megmozgatni, amikben ezek megvannak, vagy a kapcsolodas folyamata ezt igeri. A tobbiben meg torekszem arra, hogy pozitivan semleges/erdektelen tudjak lenni. Meg nekem is megvolt az, ami a posztban is megvan, hogy nagyon felszabadito mikor ez az energiarablo illuziokergetes abbamarad.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

    • ” senki nem fog összeszaladni és megrendülni és megérteni.”
      Es egyebkent meg szerintem de. Csak nem akkor, es nem ugy, ahogy en varom, akarom, kovetelem, ahogy elvaraskent eloirtam/megirtam a viselkedeseket a fejemben, hanem akkor amikor az neki, a sajat onfontossagaban jelentos lesz, mikor a lenyem, vagy valamelyik vetulete a hagyman legbelulrol pont veletlenul beszel majd hozza, ad neki, es lehet hogy ez nagyon varatlan lesz nekem, lehet hogy eszre sem veszem, csak idovel all ra erre a szemem. Es olyankor egyre nagyobb csendesseg van bennem, hala, es alazat. Vagymi.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Szerintem is de, es ez egy egyszeru logikaval megertheto: te is megteszed, megtetted ezerszer masokert, akkor erted miert ne tehetne meg ugyanezt valaki (mondom Evusnak).

        Kedvelés

      • Mások mást érzékelnek, a helyzetből, amiben vagyunk, és másként látják a nehézségeinket is. Ahhoz mérten segítenek, ahogy ők látják. Ez nem mindig jó, van hogy segíteni kell nekik, megértetni magam. Azok a legnehezebb beszélgetések. De többnyire megoldáshoz juttatnak engem is.

        Kedvelés

  25. Honnan tudjátok, hogy az a világ, amit érzékeltek, létezik, és úgy létezik?
    Honnan tudjátok, hogy ha valaki azt mondja, kék az égbolt, s felnéztek, ugyanazt a kéket látja?
    Honnan tudod, hogy a lényed ott kezdődik, és ott ér véget, amit érzékelsz?
    Ha az a Valaki, akit keresel, nem is kinnt van, nem is jófelé nézel, hogy is láthatod meg?
    Miért gondoljuk, hogy valami tőlünk független, messzi szakállas öregurat kell keresnünk?
    Egyáltalán miért gondoljuk, hogy mi egymástól olyannyira függetlenek lennénk?
    Ha ősrobbanás, akkor nem-e egyvalami voltunk csillió fényévvel ezelőtt, és részünk a víz, a fű, a csillagok?

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • Doctor Who jutott eszembe:
      The Doctor: Hey. Do you mind if I tell you a story? One you might not have heard. All the elements in your body were forged many many millions of years ago in the heart of a faraway star that exploded and died. That explosion scattered those elements across the desolations of deep space. After so, so many millions of years, these elements came together to form new stars and new planets. And on and on it went. The elements came together and burst apart, forming shoes and ships and sealing wax and cabbages and kings. Until, eventually, they came together to make you. You are unique in the universe. There is only one Merry Galel. And there will never be another. Getting rid of that existence isn’t a sacrifice, it’s a waste!

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

    • Van, amikor ezt érzem. Van, amikor a végtelen magányt. Akkor viszont addig megyek, hogy ez az egész univerzum nem is létezik, csak az én szüleményem, nem létezik semmi, és ennek a semminek az elviselésére találtam ki az egészet. Olyannyira egyedül vagyok, mint egy fekete lyuk, körülöttem semmi, én vagyok maga az ősrobbanás.
      Mindkettő rohadtul megvisel. Ez utóbbi azért, mert akkor sokkal faszább világot is kitalálhattam volna.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Anyag vs antianyag.Eszerint elvileg kellene lennie antinormabontonak is es antilucernanak. Engem meg ez visel meg, nehez felfogni, de nagyon erdekes.

        Kedvelés

      • Nehéz. De szurkolok Antinormabontónak is, meg Antilucernának, vajon ők mit gondolnak rólunk?
        Erről meg az jut eszembe valamiért, ahogyan gyerekkoromban az álomba menekültem. Voltak pillanatok, mikor az tünt valóságosnak, inkább az. Vagy csak szerettem volna?

        Kedvelés

      • Abban az esetben létezhet antianyag, amennyiben van anyag. De ha semmi nincs, akkor végképp semmi nincs. A nulla, az nulla marad, bármivel szorozzuk.

        Kedvelés

      • En vagyok az tuti es ha en vagyok akkor valami mar van es az mar nem semmi.. ezek utan aszondom en, hogy biztos van egy klassz antimasom aki a te antimasoddal arrol diskural, hogy letezik nekik egy anyagmasuk…valahol.

        Kedvelés

      • Ok!
        Ezt az egészet onnan éreztem át, hogy fiozófia órán röviden érintettük:
        “Gondolkozom, tehát vagyok.”
        Az anyag létezését már nem igazolja. Lucerna létezik, mint gondolkodó valami, de minden mást nehéz bizonyítani. Normabontó létezését nem igazolja. Lehet, hogy Normabontó egy gondolatfoszlány Lucernából, ami mire hozzá visszatér, már nem magáénak érzi.
        Ez az egész világ lehet, hogy nem is létezik, csak Lucerna magának kivetíti, mert elviselhetetlenül egyedül van.
        Kivetített Normabontó most abbahagyja ezt az értelmetlen halandzsát, mert jelenleg a milliónyi lélekfonalban szeretne hinni, amivel egymáshoz kapcsolódunk.

        Kedvelés

  26. Úgy tűnik a hozzászólásokból, hogy a felismerés általános. Viszont szerintem csak rövid ideig felszabadító. Utána csak egyszerűen nyomasztó, mert az ember életében nem egy darab ilyen esemény szokott történni. Nincs olyan, hogy valaki már megkapta a szaradagját, mostantól hagyja békén az univerzum. És a következőnél megint jól jönne valami kapaszkodó.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  27. Arrol nem is beszelve, hogy mas, szinte egesz kontinenseken a szaradagok joval nagyobb aranyban vannak merve mint errefele.Ott valoszinu, hogy nincs sem idejuk, sem energiajuk azon filozni mennyire vannak egyedul. Ebbol a szempontbol egesz szerencsesek vagyunk, viszont a kozossegi osszetartozas szempontjabol eleg nagy szarban. Ha ez utobbi mukodne es jol mukodne kevesbe lenne kinzo az egyedullet.
    Az igazan nagy tortenesek (vesztesegek, halal stb ) at nem adhatok jol mukodo kozossegekben sem, de valamelyest megoszthatok. Vagy nem-e?

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • Én az egyedüllétet csak transzcendens értelemben gondoltam pl, mert abban sem hiszek, hogy más kontinenseken az igazán mélyre csúszós pillanatokban kevésbé érezné egyedül magát bárki is. Olyankor szerintem mindenki biztosítékra vágyik, hogy ami történik, annak van értelme. Mert anélkül elviselni sokkal nehezebb. És ezután jön az, legalábbis nálam, hogy oké, rám akkor ne vigyázzon senki, ki van rúgva, leülhet, egyes, mostantól hagyjuk egymást békén a jóistennel/univerzális energiával/kollektív tudatalattival (ízlés szerint aláhúzható), de ettől még legközelebb is az első gondolatom, hogy vajon mi a biztosíték arra, hogy van értelme ezen is keresztülvergődni. Szóval a felismerés, hogy nincs ilyen, elfogadható, de hosszú idő, mire az ember szervezete is átáll. Mert igény viszont lenne rá.:)

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Szemelyes megelesemet irom le.Velem es egy tanarommal is megtortent az, amit ugy szokas emlegetni, hogy ennel rosszabb nem tortenhet senkivel. Egyedul voltam benne es hiaba is probaltak volna enyhiteni a szenvedesemen vagy atvenni a fajdalmam egy reszet (anyam probalta) ez lehetetlen, en nem is igenyeltem sot…. es nehez megfogalmazni, de kizarodik mindenki mas es csak a fajdalom maradt velem es egy ido utan ‘isten, a termeto nevezzuk barminek is’
        Tobben megfogalmaztak azt, ‘hat, biztos a jo isten akarta igy” en viszont azt gondolom istennek, ezekhez semmi koze.
        Kesobb megkerdeztem a tanaromat, hogy az o fajdalma mennyiben valtoztatott istenhez valo viszonyan (hivo ember) a valasz az volt, hogy erosebb, intimebb lett. Amikor en a legmelyebb pokolban ereztem magam, nem tudtam emberek kozt lenni,egyedul bolyongtam a termeszetben honap szamra, ott ereztem egyedul enyhulest es csak ott nem ereztem elhagyatva magam es ott nekem is kialakult valamilyen intimebb viszonyom a teremtovel. Nem biztos, hogy jol meg tudtam fogalmazni, de biztos, hogy akkor volt egy markans fordulopont az eletemben ami a maganyossag es istenhez valo viszonyulast erinti.

        Kedvelés

  28. Én nem tudom. Nem tudom hogy van -e isten. És azt sem tudom, hogy nincs. Azóta vagyok a legjobban, mióta nem tudom.
    Egyszerűen úgy gondolom, hogy ez a kételkedés, mint képesség a legelemibb és legőszintébb mozgatórugóm. Mindent lehetségesnek tartok. Ha nem így lenne, fölösleges lenne élnem. A kijelentések, a megváltoztathatatlan teóriák és igazságok cáfolhatóvá tesznek. Inkább nem keresem ezeket, minek? Hogy örökös harcban álljak magammal vagy másokkal? Hogy örök keresésben legyek az igazamat illetően? Vagy épp ellenkezőleg, hogy semmi se változhasson bennem ezzel kapcsolatban, akkora bizonyosság legyen?
    Inkább nem tudom.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • Ez kerek. Különben èn is bármit lehetsègesnek tartok sokszor, nincs állandó bizonyosság. De mint g.zs. írta, akkor sem akarnék másképp. Amit szilfa ír a hûségrôl, az nagyon fontos. A megélt pillanatok átmentésére törekszem. És hogy miért pont katolikus – ebbe születtem, próbálok helytállni. Nem eszményi az egyház
      am, de része vagyok, így jobbá is
      tehetem. De mások hitére, nézetire,
      kételyeire és meggyôzôdèseire mindig a
      megèrtès igényéve, elfogadòlag
      igyekszem tekinteni.
      Hitem megélésének intenzitàsa az érzelmi állapotommal korrelál, a nyugalmi szinttôl való minden eltérès meglátszik.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

  30. Egy jól megérdemelt pofon a bennem élő gyermeknek. Lámpással világítottál a szemébe, és egy percre békén hagyott. Köszönöm. Értem és tapasztalom amit írsz. De ezzel a mélységes egyedülléttel együtt, valahogy összekapcsol, hogy mások is, éppen így…

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  31. Blaci200: (Nem igaz, nem bírom abbahagyni…..)
    “A filozófiai vizsgálatnak minden alávethető ami különbözik a semmitől. A filozófiai értelemben vett létező nem azonos a hétköznapi értelemben használatos létezővel, a filozófiában minden létező ami érzékelhető, elképzelhető és formailag megragadható. Például egyaránt létező egy almafa és a hétfejű sárkány is, csak mindegyiket másféle létforma illeti meg.”
    Akarsz a hétfejü sárkányról filozofálni?
    Egyébként rendkívül elkezdtem élvezni, mióta nem szurkálódunk. Annyira, hogy kedvet kaptam komolyabban olvasni filozófiai könyveket. Csak melyiket? Annyi irányzat van!

    “Más ismeretelméleti problémák nem a tudomány fogalma körül forognak, hanem személyes vizsgálódásainkkal, következtetéseikkel, emlékezéseinkkel, érzékelésünkkel, stb. kapcsolatosak. Pl. minek alapján tudom eldönteni, hogy egy múltbeli eseményre emlékszem, vagy csak képzelem az egészet, sőt egyáltalán ébren vagyok-e (mi tudás és mi a hit?).”

    (Jeszusom, mennyire nem érdekel a munkám!)
    Könyörgöm álljunk le a témáról, mert már napok óta csak ezen pörgök, egyedül nem vagyok rá képes!

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  32. Köszönöm, Éva, te rántottál vissza a nyugalomba az önpusztító kétségbeesésből, hálás vagyok érte.

    Pszichodrámán előbukkant az apahiányom, meg kellett személyesítenem, be kellett illesztenem a képbe, én pedig megrendülten álltam a sose látott apámat játszó csoporttárs előtt, és szerettem volna megütni, sikítani, elrohanni, bármit, csak ne kelljen szembesülni vele, hogy nem csak egy sose látott genetikai donor, hanem óriási, emésztő hiány.

    Azt már megértettem akkor, hogy negatívan befolyásolja az életemet az apahiány, tönkreteszem a kapcsolataimat miatta, mert nem bízom a férfiakban. Két kézzel kaptam volna az előző barátom után, és reménykedtem benne, hogy majd most, hogy tudom, hogy aputól meg kell szabadulni, ki kell drámázni, sikítani, ütni magamból, akkor majd működni fog a kapcsolat, akkor is, ha beledöglök.

    Aztán te leírtad, amit tudnom kellett, hogy azért ragaszkodom, mert egy apa formájú űr van bennem, de nem a rosszapa-féle, hanem egy idealizált, szeretett és szerethető, szigorú és megbocsájtó, olyan isten-apa, aki megbénít a hiányával. (Helló, hasítás, eddig csak a tankönyvekből voltál ismerős, erre itt állsz előttem.)

    Megértettem, hogy bármilyen hiány is van bennem, azt csak magammal tudom betölteni, a férfiak pedig csak társként szegődhetnek mellém, szóval most hosszú idő óta először jól vagyok. Egyedül, de jól.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  33. Mai történetem: kórház, napon 40 fok, a kórteremben nettó 32. Nyűgös, éhes gyerekek, ideges felnőttek. Idegek pattanásig, mindenki figyel: vagy a műtőt vagy az órát a folyosón. Szép arcú anyuka szabadkozik, az Ő fia van bent – nem tudja mindkét láb műtétre kerül-e. Megnyugtatjuk, nem gond. Pedig: nézed a sajátod aki hajnal óta nem ivott, kápó nővér leugat miért nem működik a szuper homlokhőmérő. De egy másodpercig nem cserélnél szép arcú fáradt anyukával – köszönöd elég a saját magad baja és nem tudod az eget befogni ha felnézel. Mert nézel és nincs hová. Nézheted a másik anya mindent tudó mosolyát, nézheted Apáét : ugye ez az utolsó? A választ sehol sem kapod – sem fentről, sem az orvostól. Sündörgő növérek idegesítenek, az altató orvos nyugodt szavai vígasztalnak, a főorvossal meg ne is akarj beszélni, mert még mindig a műtőben és már délután 4 óra. Vergődő-ébredező-nyüszögő gyerek = szégyenkező szülő, kioktató nővér. MIért, miért ez a lekezelő modor? Nem állsz le válaszokat fogalmazni, inkább meg sem moccansz a sámlin, fogod a kezét, törlöd az izzadt homlokát, lopva a cserepes száját. A vergődés másfél órájában megismered a pokol és a menny összes lépcsőfokát. Mire a gyerek iszik, ropit eszik, és végre ágytálba pisil (!) addigra olyan fáradt vagy, hogy mindent megígérsz csak könnyebb legyen már. Amikor kilépsz a kórház kapuján az égbolt fölöttem már rég egybeért a földdel és nincs határ – csak aludnék. És ha most idejönne valaki magyarázni felettem lévőt,- jelentsen az bárkit, bármit – tuti minimum utolsó erőmmel leütném. Majd holnap már hiszek.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  35. Visszajelzés: amit én az életről megtanultam | csak az olvassa — én szóltam

  36. Visszajelzés: mi a bajom az álkeresztényekkel? | csak az olvassa — én szóltam

  37. Visszajelzés: a hétköznapok gyönyöre | csak az olvassa — én szóltam

Hozzászólás a(z) hirlando bejegyzéshez Kilépés a válaszból

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .