tanúi nagy érzéseknek

Közzétéve Szerző:

Álmodtam ezzel az emberrel, ami nem szokásom, bolygatni se a dolgokat, esetleg, ha átszűrődik a messziből, hogy ő átírta, letagadta, megerőszakolta azóta, ami volt, azt sajnálatosnak tartom. Álmomban büszke kutyatulajdonos volt, a kutya német juhász, szájkosárban, nekem is volt kutyám, a saját, és a gyerekeim is ott voltak. Kiléptünk valami boltból, kiderült, azért jött oda, hogy elcsípjen, tudva, én ott szoktam, és lőn. Meredek, íves hegyoldal volt ott és a kutyáink vártak, és nem kellett semmit mondani, de persze gyanakvás és nem szabad, de a szerelem egyértelműsége, teljes bizonyosság, az, amelyik  valóság, az a valóság, ahol nincs tagadás, megfelelésvágy, szerep, kötelesség. Az álom jó, nem jósol és nem jelez, mégis igaz, oldoz. 2018. november 29.

Jaj, én tizennyolc éves vagyok, mondtam már? Zajlik az élet. Város és erdő.

Azon gondolkodom, vagyis a forgatókönyvíró agyam gondolkodik ezen, hogy rezdüléseim igazi tudói, akikkel össze lehet kacsintani, azok nem annyira a barátaim, nem is az olvasóim, hanem a hétköznapok névtelen szereplői: a taxis, az eladó, a pincér, a portás. Diszkrét tanúi nagy érzéseknek. Nem tudják, ki vagyok, de azt igen, mi történik az emberi lélekben. Csókjelenetbe cappuccinót ők hoznak, szakítást jelentő csomagot ők adnak át, a nagy bejelentést ők hallják, de néha még szülést is levezetnek. Én úgy képzelem, nekik minden kis mozaik összeáll. Ők meg tudnák írni az emberiség nagyregényét. Ők, csak ők tudnak és őriznek mindent, mert ők közömbösek: mindenki más előtt, magunk előtt is színlelünk.

Dolgozik a tiny (petit) kávézó-cukrászdában két eladólány, makaronok, tart-ok és mille feuille-ök fölé hajolnak, és kínos a számviteli fegyelem. Azt látják, hogy belép ez a nő, akit már láttak többször is, egyedül és kettesben. Ma olyan konttyal lép be, amelyet negyven percig igazgatott a célból, hogy úgy tűnjék, le se szarja, hogy néz ki a hajcsomó a fején, mert ez a nő ilyen. Lehetne hiú is, az hány perc, vagy milyen konty? Ezt is tudja a két eladólány bizonyára. Látják öltözéke álkönnyedségét, a nem tökéletes fülbevalót — kedves kiegészítője a nem-tökéletesség –, az arcán a műgondot és a reményt. Látják, hogy tudja, mi van, csalás nélkül, könnyedén, de legalábbis nagyon szeretné ezt a látszatot kelteni. A nő azt hiszi, ők mindezt látják.

A nő leül, az ablakhoz, az intimen kétszemélyes asztalhoz, soha máshová, és a világosabbik hajú lánytól kéri a következőket: egy dupla kávét és egy körtés tart-t két villával.

Kihozzák a javakat.

A nő egészen nyugodt, tesz-vesz. Előbb kifele árad. Kipakolja a táskáját, struktúrát teremt. Ír töltőtollal tíz sort. Megissza a kávét. Rúzsát letörli a pohárról ivás közben és a végén is. Gyatra NOKIA-ja mintegy mellesleg az asztalon. Néz ki az ablakon. A járdán megjelenik a fodrásza, a szomszéd épületből, dohányzik. Biccent neki. Mosolyog.

Kér egy pohár vizet.

Aztán van egy pont, úgy félóra múlva, akkor visszarendeződik. Elsimul. Megeszi az egyik villával a tart-t. A nő ráérős, de tevékeny. Mindent elrak. Megissza a víz végét. Fizet, megy a holmijáért. Szíve emelt fővel szakad meg. És onnan, a makaronok fölül ez is látszik, nyilván.

Na de a NOKIA megbízható márka. Megszólal. Nézi a nő. A csepp légtérben tőmondatok, sőt, hiányos mondatok, meg szervetlenek is. Szinte semmi nem történt. Majdnem, de nem. Rongálódott a szívizom. A majdnem, az majdnem semmi. A mégis, az a minden.

A nő odalép a pulthoz, akkor már sor van, azt kiállja, és mosolyog. És azt mondja fényesen, de mulat is, meg szégyenkezik is: akkor ezt az egészet most még egyszer. Csak a kávé, az legyen kettő, külön. Tart. Két villa.

Nézi a sötét hajú eladónőt, keresi az arcán azt a picit… igen, tudja, igen, regényfejezet ez is.

A többit nem meséljük el most.

cropped-c3a1-table-3.jpgA nőklapjában utálnám ezt így, de nekem szép, mert így volt, pontosan, május volt és szerettük egymást, minden cseppje kincs.

54 thoughts on “tanúi nagy érzéseknek”

  5. ó, tényleg pontosan ilyen volt pincérnek lenni. ez volt benne a jó. és a pincérségtől függetlenül, én is így szoktam írni magamban a regényt mindenféle helyzetekben. kicsit kívülről nézem és kommentálom 🙂

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  9. A megis, az a minden. Minden! Es tenyleg.

    Nagyon talalo a cim. Hat bizony ok a tanui nagy erzeseknek. Annak ellenere is, hogy kapcsolatunk veluk pillanatnyi. Olyan helyzetekben latnak minket olyan erzeseket megelve, amiket a hozzank legkozelebb allok sem sokszor, vagy soha….
    Ultem mar ugy taxiban sirva, hogy a taxis miutan leallitotta az orat es fizettem, vart meg fel orat, hogy en ossze birjam szedni magam es normalis allapotban tudjak kiszallni. Adott zsepit es csokit es o is majdnem elbogte magat, ugy sajnalt. Utolag visszagondolva eleg komikus lehetett 🙂
    Sok ilyen tunekeny kapcsolatom van idegenekkel, akik ugy es akkor lattak, ahogy es amikor mas nem. Es ott voltak, turelmesek voltak, nem surgettek es a toluk telheto modon probaltak segiteni. Nagy emberek ok….

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • Nekem volt olyan, hogy egy szerelmi bánat (egy kurva nagy szerelmi bánat) miatt nem mentem dolgozni, hanem otthon fetrengtem a bánattól. Jöttek délelőtt zárszerelők, kínáltak valami biztonsági zárat vagy mit…Egy fiatal fiú volt az egyik, akinek aztán kiöntöttem a szívem. Nem, nem ő lett a férjem, de eszembe jutott fviki taxisofőrjéről. Annyira jókor jött, hogy azóta sem felejtem el…

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

    • Egy másik hasonló sztorim a hagyatéki felmérést végző pasas volt. (amúgy sok ilyen sztorim van, csak a felére nem is emlékszem már…. Naplót kéne írnom, bassza meg, annyi ilyen vicces helyzet van az életemben….)
      Szóval meghalt az apukám, én 20 éves vagyok és mondja anyu, hogy majd jön az értékbecslő. Mondom az ki és mit akar?! Hát hogy felbecsüli mink van (che?!) és azután kell majd örökösödési illetéket fizetni apátok után (CHE?!)…. Mondom és én mit csináljak vele? Hát engedjem be, aztán vezessem körbe. Hát mondom majd igyekszem körbevezetni és közben nem lehányni. Azért ez is egy csodálatos élethelyzet, lássuk be: meghal egy szülőd, te meg vezesd körbe a vadidegent, aki majd kiszabja az észlelt ingatlan és ingóságok után mennyi örökösödési illetéket kell kicsengetnetek. Úgy, hogy te még nem dolgozol, a tesód kiskorú, egy fizetés kiesett, mert ugye egy szülő nyista és a temetés és a pap által szolgáltatott utolsó szentség / temetés se ingyért van és fizessünk azért, amiért a halott szülő megdolgozott már, továbbmegyek adót is fizetett…. Hát mit mondjak, igen vártam az embert. Megérkezett becsengetett. Beengedtem. Mondtam neki én kivagyok és hát essünk túl ezen. Ahogy ültünk a nappaliban mutattam, hogy ez a nappali, az pedig ott a konyhhhhhaaaa, káhávéhét kéhééér? Szerencsétlen néezzt rám lefagyott arccal. Mondta, hogy hát szerinte hagyjuk a formaságokat a picsába: ő beírja, amit látott az előszobától eddig, én írjam alá és ő itt se volt, én meg feküdjek le és pihenjek. 🙂 Szerintem sokkot kapott. Én nagyon bírok sírni, ha nekikeseredem. Végtelenül kedves volt és alig várta, hogy elmehessen már tőlem a picsába 😀

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

    • Engem taxis költöztetett az itt már sokszor megénekelt exemtől. Egészen pontosan levittem a kurvasok bőröndöt, szatyrot az utcára, hívtam egy taxit, amely csomagostul elvitt két utcával odébb lévő lakásomba, majd miután kifizettem, megkérdeztem, hogy egy ezresért felvinné-e a cuccaimat a harmadikra. Felvitte.

      Azt elfelejtettem, hogy amúgy tök részeg voltam, és végig zokogtam. 😀

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Engem is költöztetett így taxis. A mosópor a szőnyegre ömlött, a szatyrok tetején pár alma, mondom: Kér egy almát? Nem kért. Na ettől ordító zokogásban törtem ki, mire beharapott gyorsan kettőt, rág, aszondja, még jó hogy pirosat kaptunk.
        Olyannyira vágyok ezekben a helyzetekben egy emberi szóra, hogy magam is teljesen irreális dolgokat teszek, mint ez az alma is.
        Egyszer, egy másik exemet vártam csomagokkal a vasútállomáson, anyámékhoz készültünk pénteken, ő meg ‘melóban’. Bömbölök, várok, nem jön, vonat el, bömbölök, nézem, másik vonat egy óra múlva, csak jön, azt még megvárom, nézem, estig még van négy vonat. Egy nő ült le mellém a padra, rám nézett és csak annyit mondott: Nem tudom, mi történt, de senki nem lehet ennyivel fontosabb magának, önmagánál.
        Azóta is emlékszem arra a mondatra, azt ott hallottam először, hogy én vagyok a legfontosabb, és én ezt attól a nőtől tanultam meg. Mindig hálás leszek neki ezért.

        Kedvelés

      • A nő már tudta akkor, én pont a múlt héten fogtam fel ezt… és igen ez fontos, én fontos vagyok!

        Kedvelés

      • Azért is durva mert alig múltam húsz -huszonegy akkor, és meg is értettem azonnal, hogy ez fáj. Nem az fáj, hogy az a majom nem jött. Hanem hogy nem én vagyok a legfontosabb saját magamnak, hogy még én is elhagyom, cserben hagyom, elárulom saját magam.

        Kedvelés

      • megyek az utcán, folyik a könnyem az arcomon. egy pincér rám néz és kedvesen odaszól: higgye el, nem érdemli meg egyik sem. én: ez megérdemli.
        pedig azóta tudom, neki volt igaza.

        Kedvelés

      • Nagy ajándék amit kaptál a nőtől ❤
        Nekem egy kicsit misztikusabb élményem volt. Várok a buszmegállóban talpig szűzen. Odaoldalog egy ráncos, ősz szakállú cigány és halkan azt mondja nekem : a lopott szerelem a legédesebb. És tényleg úgy lett…

        Kedvelés

      • Egy nekem is mondott olyat: Magát külföldre viszik, lesz egy fia, meg egy lánya, és összejön valami Ferivel. Vagy Lacival. Vagy Zolival. Vagy Petivel.
        Itt mondtam, hogy adok egy százast, csak hagyja abba.
        Végülis meglett amit akart 😀

        Kedvelés

      • az apámnak azt jósolták, hogy sok gondja lesz a lányával, amíg férjhez nem adja. Ekkor döntöttem el, hogy soha nem megyek hozzá senkihez 🙂

        Kedvelés

  12. de megszakad, pedig itt nem annak kéne lenni, hogy nem szakad meg? hogy a tart evés után jön a kézen fogva sétálás az alkonyatba…? és aztán… ööö… nem is tudom, sétálás tovább, mondjuk át egy hangulatos hídon, aztán fel a hegyre, aztán le a hegyről, aztán a Budapest áthúzva táblán túl, aztán…
    aztán nem tudom, mi van, jaj, de szorongok most ezen.

    vagy akkor mi van, ha nem szakad meg?

    ja, hát azt tudom. kiterítenek úgyis.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • Tudod, mit húztam én ebből? Azt a sok fölösleges mondatot, jelzőt.
      Kézen fogva bajos biciklizni.
      Az szakad meg csak, a szív. Mert az ember nem vesz semmit készpénznek, nem tud hanyattdőlni ebben (nehéz is), ellenben folyton azt gondolja, hogy a másik nem, mégsem, már nem, nem annyira, vagy nem lehet neki, és annyi nincs az emberben, hogy felhívja, mert a szívnek megszakadni némán kell, és én nem akarok senkit basztatni. És megszólal a NOKIA, és mindig kiderül, hogy de, de, de.
      És a másik is ezt gondolja, hogy én nem, hogy már nem, hogy egyszer csak nem. Így aztán mindig van miről beszélni. Hogy de, de, de.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Azért… az jó, hogy (már) van erre kapacitásod. Most ahogy így olvasom, pedig tudom, hogy a savaborsa meg minden, de csak azt érzem, hogy ha választhatok, most akkor inkább bekapálnék egy hold kukoricát. Asszem, meg kéne nézetni a szívemet.

        Kedvelés

      • “de csak azt érzem, hogy ha választhatok, most akkor inkább bekapálnék egy hold kukoricát.” – ez de jó, Porc, most dőlök a röhögéstől! Egyébként nem vagy egyedül, mert én is. Bármikor.

        Kedvelés

  17. Nekem emlékezetes ez a mondat: “A csepp légtérben tőmondatok, sőt, hiányos mondatok, meg szervetlenek is.” Így leírni egy párbeszédet. Nincs ott, de sokkal inkább ott van, mintha csak úgy ott lenne.
    “a majdnem, az majdnem semmi” ez innen formálódott át a háromrészes lezárós poszt címévé? Úgy értem, ez a genezise? Vagy valami más története (is) van?

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • Igen, ezek elég pontos dokumentációk. Én csak a szatírákban írok fikciót, ez akkor és így történt. A világnak nekimentünk ketten. Átgondolta, és komoly ember, nem éretlen, és engem akar. Öt életre elég szerelmes levél, eksztatikus üzenet van tőle. Aztán rászólt a szerep, a mindig erősebb beágyazottság, a síkvidék, a körülmény, a ruhaként viselt morál, és akkor visszakullogott és bele is tört. De én ismerem a ruhátlanságát.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

  19. Hogy mi lett ebből? Sokan kérdeztétek és én hárítottam a választ, nem akartam sem neki ártani, sem a levált olvasók köreiben, az új netes nőség fura fészkeiben pletykatéma lenni. Íróilag felhasználtam, mert nem egyedi a történet, de nem hegyeztem ki rá.

    Lettem azért. Kibeszéltek így is. Pedig amikor ez a poszt íródott, de szeretett volna szerelmes lenni az összes csaj. Rá is mozdult az egyikük, a jelenlétemben. Nagy hörgés volt, eleinte mézesmázos, kíváncsi, aztán egészen agresszív.

    Azt reméltem 2014 novemberében, amikor szakítottunk, vagy elkoptunk, mert hogy amikor már vége, akkor eljátssza ugyan, amit kell, amit nagyon utált, de az a dolga, oké – viszont legalább magának nem fog hazudni, őrzi az egyszervoltat. Szerintem őrzi is, írt is erről nekem bő egy évvel utána. Csak hát nem lehet így élni, és zavarta, hogy átlátok és mulatok is rajta, tudom, hogy figyeli a blogot, a ketogént, a profiljaimat. Az ő egóján csorba nem eshet, ő jó ember. Azért kiabál most ilyen arcpirítóan demonstratívakat kifelé, és volt több nem szép húzása, előnymaximalizáló, önző, tagadó, dühroham, nem érthető vádak, pengeszáj, mindez a fájdalommal és az “elbuktam életem szerelme előtt” érzéssel egyenes arányban. Nagyon szeretett volna nívó lenni a szememben, bátor, nagy érzésű, kitartó, komolyan vehető, megugrani az én szintemet érzelmileg, intellektuálisan, életmódban is, sőt, íróként, és nem tudta, viszont siralmasan felelősséget nem vállaló, gyenge jellemnek bizonyult, akit büntetnek, és ő enged ennek, és aki minden látszatra ad, csak arra nem figyel, akit igazán szeretett. És ezért rám haragszik. Mindig arra haragszunk, akinek sokat köszönhetünk, és aki előtt elbuktunk. Pedig én megértettem, hogy nem lehet. Nem én nem tudtam szakítani.

    Van szerepe a nyomi irigy kavaróknak is a teljes káoszban: súgtak, kavartak, kiírták a nevét, rám is öntenék a mocskot, megrémisztették és kínos helyzetbe hozták őt. Én vele kapcsolatban csak azt olvasom el, amit ő ír nekem, és semmiféle kavarásban nem veszek részt. Annyira átlátszó. Amikor mocskos dolgokat írnak a szexről, amiket tőle tudnak, meg hogy tegnap este pont egy társaságban voltak, flörtöltek, mert szexi pasi, és ő utálkozva beszélt rólam, és mondta a csajra, aki szerintem kamu, hogy milyen jó nő stb.

    Úgy viselkedett velem, mintha tartana tőle, hogy én is letolom őt, bántom, faggatom, követelőzöm, morálra hivatkozom képmutató módon, cirkuszolok majd, mert ő ehhez szokott otthon. Megrendítő volt látni, mi lett belőle. A teljes fogpótlást, az elromlott helyesírást, a fitogtatott, közhelyes úticélokat, a szelfikényszert, a rossz angolságot, az “ide nézzetek” edzéseket, a kutyamániát, a maníros hobbit, a most jól megmutatom gesztusokat, a boldogtalanság és menekülés jeleit.

    Éteri, rebbenő, kamaszos és narancsérlelően gyönyörű volt, egymás álmát álmodós, intellektuális, életélvező, vicces, elemien érzéki. A szerelmet semmi nem írja felül, végül.

    Bennem semmiféle sóvárgás, harag nincs, csalódás se nagyon, egyszerűen tudom, hogy mi hogy volt, mert nem félek, mert alkatilag egyenes vagyok, nem tagadok le dolgokat, nem élek rabságban. Mert emlékszem és őrzöm is a dokumentumait annak, ami történt, és amit ő már tagadna, pedig sokkal jobban akarta, mint én. És tudom, milyenek az emberek, sokat ne várjunk tőlük.

    Ez is ő:

    portrék 14.: a kertvárosi apuka

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • Nekem nincs ilyen, hogy az olvasók előtt bármilyen látszatot keltsek. Nincs mit átírni. Én tudom, mi igaz, mi miért történt, te nem, és senki más sem. Ő tudja még, de ő mentális gimnasztikázik, mert úgy megbüntették, hogy retteg önmagától is. Nem hihető, hogy aki ennyire kevésre tartja a másikat, és ennyire nem tudott vele mit kezdeni évekig, az majd hirtelen kedvvel fordul felé, és amikor ráparancsolnak, hogy szakítson, boldog lesz. Főleg miután megízlelte az igazán szabad, nagystílű, érdekmentes szerelmet, az intellektuális létezést, a tehetséget, önmagát. Ez történt, hiába akarod bemocskolni.
      Évekig ment a cirkusz, a nyomasztás, a meghasonlás. Ami történt akkor, azt nem lehet utólag átírni.
      Jaj, ez a sok “csalódott”. Koppintanak, nem bátrak, nem tehetségesek, nem becsületesek, és hiába csinálja, amit én, hiába idézi a szavaimat, próbál úgy élni, az az ő élethazugságára nem válasz, nem oldja meg a depresszióját, ő nem lesz tőle önazonos. Ő is, baráttá lett olvasók, belém szeretők, visszautasítottak.
      Miért nem csalódnak bennem a barátaim? Tíz, tizenöt meg huszonkét éve. A férjem?
      Pedig tönkremehettem volna én is, volna mentségem. Mégis virulok, mindegy, ki hogy mocskol, mert amiben jó vagyok, az következetesen hat, egész életemben ugyanazok a képességeim, erényeim. Senki nem veheti el.
      Amit csinálsz, az nem erkölcstelen vagy gusztustalan, vagy bántó, hanem ordítóan hamis és irigy.
      Bennem ő nem csalódhatott, nem jöhetett rá semmire, mert nem érintkezett velem 2015 óta, és ugye nem is olvas (vagy mégis?), ezért nem változhatott meg a véleménye arról, akivel 2014-ben akkora nagy harmóniában volt. Legfeljebb önmagáról. Vagy erőszakkal átértelmezte, és letette a lábtörlőre. Nem volt rájövés, hanem visszatört, visszakullogott, mert totalitárius családmodell van. Beton.
      Nekem azt írta 2015-ben, kitalált egy sérelemlistát, nem írta, mik voltak rajta, de lovallta bele magát, spannolta magában a haragot fájdalmában. Mert én csendesen kimondtam az igazat, amit ő nem tud elviselni. Amikor kérte, és kérdezte.
      A kavarókat gyűlölte, lenézte, az életben nem állna szóba a sunyi retkekkel, Villővel.
      Egy kicsit megsértődött, amikor rájött, hogy én is koppintónak tartom, ha nagy hirtelen blogon kezd ellenzéki önmegvalósításba és küldi el a picsáéba a trolljait, és nem tartom okésnak, ahogy mindent alárendeltem az ő vergődésének, hangulatainak 2014 őszén. Hogy nem figyelt rám, mégse szakított, húzta. Nyilván nem esett jól neki.

      Én senkit nem látok, aki nagyon gyönyörű volna, de ezt csak tőle tudom, pedig kértem, hogy ne beszéljen erről. De arra nem lehet büszke, ha visszament azok közé, akiket úgy jellemzett, ahogy. Hogy én miért kellettem, ha ez olyan jó volt, miért tőlem remélte a megváltást, ezt nem értem. Nem volt már kamasz. A szerelmet nem lehet letagadni, megtagadni. Vannak szavak, amelyek visszavonhatatlanok.
      Te biztos nem fogod meg nem történtté tenni.
      Én ugyanaz vagyok, kicsit fényesebb, izmosabb, és csupa olyasmit csinálok, amihez a rám acsargóknak se ötlete, se kitartása, se kvalitása. Ugyanúgy nem alkuszom meg. Értem, miért neheztel. Szar lehet neki.
      Csókollak, mindenképp állj lesben, írogass húsz soros összevisszaságokat sok szmájlival.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

  20. Visszajelzés: filmforgatag | az igazi. hamisítják!

  21. Visszajelzés: hullócsillagok – és te mit kívánsz? | az igazi. hamisítják!

  22. Visszajelzés: helyek, amelyek fájnak | az igazi. hamisítják!

Hozzászólás a(z) cris256 bejegyzéshez Kilépés a válaszból

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .