157 thoughts on “édes anna nővérei”

1. Még belegondolni is szörnyű, hogy milyen lehetett akkor a paraszti családból származó nők élete. Egy börtön, melynek a legmélyén éltek fény nélkül. A legnagyobb baj az, hogy ma is előfordulnak hasonló helyzetek, csak a 21. századra “optimalizálva”. Jó lenne már ezen túllépni és rendszerszinten változtatni.

   KedvelésKedvelés

   Hozzászólás ↓

   • Azért nem mindenkinek volt az élete merő szenvedés – paraszti sorból származok, de a nagyszüleim, dédszüleim történeteiből az jön le, hogy bár nem volt könnyű nekik, az ő életükben is voltak színek, fények, öröm, vidámság, és egyéb jó dolgok is. A szemünkkel már más, valószínűleg nem tudnánk úgy élni, ahogy ők, de torz képet ad, ha azt képzeljük, hogy az egész földi létük egy tömény sanyarúság volt.

     KedvelésKedvelés

     Hozzászólás ↓

2. iskolában kéne ezt oktatni. szoktam besírni mikor mai nők romantikáznak a régi szép “igaz” (ilyen szóval) időkön. a jó ég mentsen meg minket ettől.

   KedvelésKedvelés

   Hozzászólás ↓

   • De milyen szép idők voltak! A nők tudták, hol a helyük, és milyen boldogok is voltak! Harrach szerint legalábbis.

     KedvelésKedvelés

     Hozzászólás ↓

   • Tényleg oktatni kellene, mert én negyvenes fejjel most olvasok először ilyenről. Valahogy sosem került elém ilyen téma még. Gyerekkorom csíkos könyveiben talán olvastam regényben megírva, de az is inkább nevelőnőkről szólt.
     És örülök hogy itt és most élek…

     KedvelésKedvelés

     Hozzászólás ↓

     • Mind a nosztalgikus idealizálást, mind a modern ember fölényességét (amivel “primitívnek” minősíti a korábbi korok emberét) szeretném megkérdőjelezni. A történelmünk nem folyamatos hanyatlástörténet és nem is diadalmenet. Az akkoriak a saját koruk kihívásaira a rendelkezésükre álló eszközökkel olyan választ adtak, amilyet tudtak. Nekünk a mi kihívásainkra kell választ találni: nem könnyebb, nem nehezebb – más.

       KedvelésKedvelés

     • “Mind a nosztalgikus idealizálást, mind a modern ember fölényességét (amivel “primitívnek” minősíti a korábbi korok emberét) szeretném megkérdőjelezni.”
       igen, tök egyetértek. viszont szerintem sokkal, nagyságrendekkel könnyebb most nőnek lenni, mint korábban.

       KedvelésKedvelés

     • Néha belegondolok ebbe a kérdésbe – szigorúan a saját szemszögemből – mármint, hogy mi volt nehezebb régen, és mi nehezebb most. Úgy tudom magamnak megfogalmazni, hogy régen sokkal inkább az számított, hogy az embernek mennyi statikus ereje volt, mennyit bírt elviselni, hogy tűrte a csapásokat, tragédiákat, mennyit bírt lenyelni, mennyire bírt alkalmazkodni. A jó asszony elbírt bármennyi munkát, a köténye mindent eltakart, engedelmes volt, mindig másokért élt – a falusi egyszerű sorból jött nőknek nem nagyon volt esélyük lázadni a sorsuk ellen, bele kellett sok mindenbe nyugodni, és eközben nagyon nehéz lehetett megőrizni az emberségüket, ép elméjüket.

       Én a mai kor elvárásait se érzem ezt sokkal könnyebbnek: legyél egyéniség, ambiciózus, kreatív, merész, szabad, bátor, valósítsd meg, találd ki önmagad, élj teljes életet, tanulj, dolgozz, nevelj gyereket, légy jó anya, és közben nézzél ki jól, legyél stílusos, nyitott, intelligens. Legyenek érdekes hobbijaid, sportolj, a munkád ne taposómalom legyen, mert csak a lúzerek dolgoznak kevés pénzért a szalag mellett, hanem legyen hivatás, vagy mánia, keress jól, legyél független, meg toronyóra láncostól. Nem mondom, hogy én élnék inkább régen, de sokszor a mai kor elvárásai alatt is ropognak a csontjaim.

       KedvelésKedvelés

     • igen, értelek, viszont ezekből van lehetőség kiszállni. ezer féle szubkultúra van, amiből lehet választani, és lehet visszavonultan is élni. szóval, hogy van lehetőség választani és változtatni, vannak a kezünkben eszközök és vannak terek. én legalábbis így élem meg, lehet hogy idealizálok.

       KedvelésKedvelés

     • Én egyáltalán nem érzem, hogy ki lehetne szállni sajnos, csak a taposómalmot érzem, a megélhetésért való állandó hajszát, és azt az érzést, hogy akármit csinálsz, kevés vagy.

       KedvelésKedvelés

     • 😦 értelek és átérzem

       KedvelésKedvelés

   • Nyilván senki nem a cselédsorsok “igazságán” romantikázik, azért ne mossuk össze szerintem.

     KedvelésKedvelés

     Hozzászólás ↓

     • Hanem tudomásul sem veszi, hogy nekik milyen volt, és milyen sokan voltak. Vagy egy átlagos gyári munkás vagy akár egy tisztviselőné élete milyen volt, vagy Az asszony beleszól című Móricz-regényből, amely igazán optimista és kedves, a holtszerelmes újságírófeleségé. Vagy egy vénlányé, vagy azé, aki fogyatékos gyereket szült, és akkor a gyereké. Hogy kiket neveztek neurotikusnak meg hisztériásnak, és mit tettek velük. Vagy a nyugdíjbiztosítás előtti kor öregeinek helyzete.

       De én Vizynével sem cserélnék, és nem a halála miatt.

       Nem, mindenki Horthy Miklós reggelijének hangulatát képzeli el, persze, szerenádot az akácos úton, meg kilovaglást harmatos erdőkbe.

       KedvelésKedvelés

     • tényleg nem, szoktak még a vidéki, paraszti léten is romantikázni, ahonnan menekültek a nők a városba, vagy ahogy a poszt is mondja, összeszedni azt a pénzt amivel utána lehetett az ember feleség (ez nagyon vicces egyébként szerintem, mármint ilyen kegyetlen fekete humor, innen nézve történelmileg).
       nagyanyám és a falujabeli nők sorsát látva az sem volt jobb mint a cselédlét életfogytig. historikus, a falusi létről, mint női perspektíváról írsz valahol történelmi áttekintést? nagyon szívesen olvasnám.

       KedvelésKedvelés

     • Ez a poszt nagyjából arról szól:
       “Egy-egy mosoly, egy-egy kacsintás” – Szerelem, házasság és szexualitás a paraszti világban
       Tervezek posztot az együttélési szokásokról is, a nagycsaláddal kapcsolatos tévhitekről.

       KedvelésKedvelés

     • ja igen, látom már, a linkek között, köszi. nagyon szívesen olvasnék még a nagycsaládos tévhitekről is, ezzel is állandóan fáraszt a környezetem, hogy az lenne a jó megoldás, a nagycsalád visszatérése. én meg tönkremegyek, ki a fene akar együtt lakni a szülőkkel?? persze tudom, van kivétel.
       annyira jó és progresszív családtípusok kezdenek lenni elérhető módon a világban, a régiekről meg már jól látszik, hogy mennyi sebből véreznek. nyomasztó. nyomasztó a múlt is, ilyen súlyos teher a mellkason és a vállon. pláne ahogy itthon erőltetik.

       KedvelésKedvelés

     • “annyira jó és progresszív családtípusok kezdenek lenni elérhető módon a világban”
       Hirlando! Nem kételkedem meg ezt, de túl ötlettelen vagyok, mikor ezt olvasom. Mire gondolsz?

       KedvelésKedvelés

   • Legalább a leendő történelemtanárok már találkoznak ilyesmivel, például a sok helyen egyetemi tankönyvként használt 19. századi összefoglalásba írtunk fejezetet a nemek viszonyáról. Bízom a lassú víz partmosásában.

     KedvelésKedvelés

     Hozzászólás ↓

     • Töritanárként én nagyon jól tudom hasznosítani a blogodon leírt dolgokat. Sztoriként is be lehet dobni a diákoknak, mert azt vettem észre, hogy az ilyen mindennapi dolgok, mint a nemek viszonya, vagy bármi, ami az egyszerű, hétköznapi dolgokra vonatkozik nagyon izgatja a fantáziájukat. A nappalis tanítványaimmal még nem tartunk annál a korszaknál, amiről te írsz, de az estiseknek szoktam ajánlani is olvasgatásra a cikkeidet, a felnőtt tanítványaim közül többen vannak, akik fogékonyak az ilyesmire, és érdekli őket a töri.

       KedvelésKedvelés

     • A történelem borzasztó érdekes lenne, ha nem csak a nagypolitikát tanítanák. Nekem óriási hiányérzet, hogy soha nem voltak jó töritanáraim, mindig csak bifláztam igazi értés nélkül, pedig milyen izgalmas dolog lenne.

       KedvelésKedvelés

     • Nekem jó töritanárom volt, szeretnék egyszer én is olyan lenni. Egyébként tökre látszik, hogy a diákok szeme hogy felcsillan, amikor félreteszem a csatákat, és elkezdek mesélni mondjuk a középkori szerzetesekről, az ő életükről, a mindennapjaikról – ilyenkor mindjárt jobban figyelnek, jönnek a kérdések és belebonyolódunk abba, hogy vajon miért választották sokan saját akaratukból ezt az életet, hogyan mertek elmenni téríteni a pogányok közé, és vajon ma is miért vannak olyan emberek, akik szerzetesek vagy apácák lesznek. Az ilyen beszélgetésekben az osztály jó része részt vesz, lehet érvelni, gondolkodni, vitázni, és sokkal jobban megmarad a fejükben, mintha bebiflázzák, hogy mikor jött létre az egyházi állam.

       KedvelésKedvelés

     • Mert ezek a történetek mindenki által átélhető, vagy azokhoz hasonló tapasztalatokról, dilemmákról szólnak. Ami pedig ismerős, az jobban megérint. A színtiszta politikatörténet vagy az “ember nélküli történelem” (amiben csak osztályok meg nagy történelmi folyamatok szerepelnek) tanításában elvész az egész tárgy értelme, nevezetesen az, hogy segítsen eligazodni a saját életvilágunkban azáltal, hogy megismertet az előzményekkel.

       Középiskolásokat tanítasz?

       KedvelésKedvelés

     • Igen, középiskolásokat, nappalin és esti tagozaton felnőtteket. Nagyon nehéz dolgom van egyébként – nem csúcsgimikben tanítok, hozzánk inkább a gyenge képességűek kerülnek – és nagyon sokat gondolkodom azon, hogy hogyan lehetne ezt jobban, hatékonyabban. Sajnos már ott gond van, hogy a gyerekek nagy része úgy jön el általános iskolából, hogy nem tud értően olvasni magyarul, és amit olvasott, nem tudja értelmesen visszaadni sem szóban, sem írásban.
       A kilencedikeseim nem ismerték Európa országait és nagy tájait, a világ többi részéről nem is beszélve – fogós kérdés volt, hogy hol van Kína, és úgy általában is nagyon kevés előismerettel rendelkeznek. Pedig tanultak törit általánosban, de semmi nem maradt belőle, így mindent a nulláról kell felépíteni.

       KedvelésKedvelés

3. Nem volt ritka, hogy az úrnő a cseléden vett elégtételt a férjével szembeni alárendelt helyzetéért, a cseléd pedig kiszolgáltatottsága miatt minden eszközt jogosnak érzett érdekei érvényesítéséhez.
   Hát igen, ebből is látszik mennyire idealizálva van a falábú házmesterkislány és az öregpatkány találkozása a pincében, jópofi helyett patkányméregszórás lehetett az (és csak azért nem patkánybelezés, mert az túl direkt, nem kislányos). Ha valakit elnyomnak valahol, vagy valami frusztrálja, egyszerűen keres egy még nálánál is gyengébbet és levezeti rajta. Így megy ez, mindegy hogy nő, férfi vagy kiskölyök,feszkó sohasem reked bent, valaki még gyengébb mindig a nyakába kapja, csak a koreográfia különbözik, ki az aki nyers agresszióval, ki az aki elvek közé bújtatva, ki az aki magának sem bevallva óvatosan odaszúrva, ki az aki magát felsőbbrendűnek tartva kulturálisan vagy anyagilag, ki az aki nőiességet-férfiasságot próbálja szétrugni, más meg főnök-beosztotti viszonyban megalázni, gyerek önálló gondolkodását szülőként elvekre mutogatva bedarálni,, osztálytársakat mobbingolni, kollégát kiközösíteni, játszótéren bezzegelni, kasztba tömörülve másokat lenézni. Mindenki másképp csinálja, aztán meg másnap jól lelkiismeretfurdalása van mikor kiürült a feszkó és jön pár órára vagy napra a jóember fázis, egész addig amíg újból összegyűlik a harag.

   KedvelésKedvelés

   Hozzászólás ↓

   • Neked mindig ott van a soraid között a feminizmus -ellenesség és a szemfelnyitónak szánt nőkritika.

     KedvelésKedvelés

     Hozzászólás ↓

     • Nem hinném, hogy a világon bármit is kritikátlanul kellene kezelni. Amit leírok az a saját különbejáratú véleményem, senkinek nem szól név szerint, írásokra, véleményekre reagálok.
       Különben meg igazad van, nem fogadom el a feminizmust kritikátlanul és a nőkröl sem gondolkodom különlegesen,vagy másképp mint a férfiakról, ember-ember. Szerintem a véleményemnek helye van itt a többi között (ha a házigazda másképp gondolja, majd kitilt).
       (ja, egyébként lusta lettem volna az ideszúrásra reagálni, valójában minősítésen kívül nem mondtál semmit azzal kapcsolatban amit leírtam, de a szemfelnyitónak szánt jelző szerintem nem fair, nem is vállalom be, nem akarom senki szemét felnyitni, az én véleményem egy a sok közül, szimplán kedvem tartotta leírni)

       KedvelésKedvelés

     • Nem is akartam mást mondani, csak jelezni, hogy jól látszik.
       Se több, se kevesebb 🙂

       KedvelésKedvelés

   • Helló Viola. 😀

     KedvelésKedvelés

     Hozzászólás ↓

     • Nekem is ilyen érzésem lett néhány sor után, ami aztán fokozatosan erősödött.

       KedvelésKedvelés

     • Ezt most kigoogle-oltam, mi is, jót szórakoztam, rögtön kidobta az ellenség oldalát. (Bocs, de én mérnök vagyok nem bölcsész, ezek biztosan nagyon fontos egzisztenciális dolgok, de szerintem szimplán röhejes). Különben meg nem rombolni járok ide, de nem is a törzsközönségbe szeretnék beilleszkedni, van véleményem, ha meggyőznek változik, nem árt az szerintem, ha nemcsak olyan fórumokat oivasok, ami a szájam ízem szerinti véleményt formál.
       (ha nagyon ellenségnek tűnök, dobj egy levelet, megadom az FB elérhetőségemet, pofa alapján megalapozottabban skatulyázhatnál, de hidd el, az elvi vitákat szeretem, a megértés érzését, az vonzott ide, a szappanoperásdi annyira nem vonz)

       KedvelésKedvelés

     • Én tudom hogy te nem Viola vagy, máshol is ezen a néven kommentelsz, a stílus is ugyanaz.

       KedvelésKedvelés

     • ((El is hiszem, mert az itteni korábbi kommentek se passzolnak a képbe, és valóban, a stílus meg pl. az írásjelhasználat is más. De ez az egy komment kísértetiesen emlékeztetett engem is valamire, és érdekesnek találtam, hogy tavasztündért is.))

       KedvelésKedvelés

     • Szia! Itt nincs közös vélemény, és tartozni sem kell sehová, bocs, ha nem jött át a poénkodásom. 🙂 Az asztrológuspár metafizikája alapban röhejes és engem sem foglalkoztat a metafizika különösebben, így ezen nem fogunk összeveszni.

       KedvelésKedvelés

   • Nagyon megmaradt bennem egy régen olvasott, hipotézisként megfogalmazott mondat: az emberi faj esetében két “antropológiai állandóban” (adott civilizációtól független sajátosságban) lehetünk csak biztosak: a fajfenntartás ösztönében és az agresszióban.

     KedvelésKedvelés

     Hozzászólás ↓

   • És van olyan is, aki szaksegítséget keres, és önreflexiót gyakorol, s nem adja a kapott pofonokat automatikusan tovább. De mondjuk az én világomban a hierarchiának sincs ilyen egyértelmű és pozitív előjelű szerepe, mint ami a kommentjeidben olyan magától értetődő, hogy ti. mindenki “tudja, hol a helye”.

     KedvelésKedvelés

     Hozzászólás ↓

     • Semmi pozitívat nem látok ebben a hierarchiálósdiban. Egyszerűen én így látom, ahogy leírtam, aztán vagy így van vagy nem, de ez csak egy működés, akár így-akár úgy nem látom, hogy előrevinne moralizálni rajta, mintha azon agyalnánk, hogy genyó-e a cirmicica mikor szadizza az egeret mielőtt megeszi (a moralizálós hibáztatós rész nemnagyon érdekel, az viszont igen, hogy ha nem jól látom, nem ilyen a működés, akkor mit látok rosszul).
       Egyébként a környezetemben azt látom, hogy az önmérsékletet gyakorló arcok inkább önmaguknak pózolnak ezzel, különben meg ugyanúgy továbnyomják a sallereket, csak másnak, más módon, leplezettebben (és nagyonnagyon ügyelnek a látszatra, hiszen az embernek saját magát a legnehezebb megvezetni-meggyőzni)

       KedvelésKedvelés

     • De mi azért nem macskák vagyunk ugyebár, emberektől valamicskével több telik.
       Akkor valódi önmérséklet nem is létezik? A sérelmek egészséges feldolgozása?
       Nagyon leegyszerűsítve: ha elnyomást szenvedek, és nem vagyok teljesen eszköztelen az adott helyzetben, akkor azért ott van min. 2 lehetőség:
       1. kiállok a jogaimért a lehetőségeim szerint, és ugyanakkor tanulságot próbálok levonni arra nézve is, hogy én hogyan viselkedem hatalmi pozíciógban
       2. elfogadom, hogy ez van, így működik a világ, s ez feljogosít, hogy gondolkodás nélkül bántsam a nálamnál kisebbet, gyengébbet, kiszolgáltatottabbat.
       Na kb. ebben (is) különbözünk a macskától, mert az ő viselkedése sokkal inkább determinált, nekünk azért adatott némi szabad akarat, választási lehetőség. (És azért vannak, akik a saját nyomorukból kimászva hasonló helyzetűbeknek próbálnak segíteni, hogy mást ne mondjak.)

       KedvelésKedvelés

     • Én még nem láttam olyan elnyomót, aki ne gondolta volna, hogy csak a jogos jussát kapja, csak kiáll magáért. Innentől viszont minden szimmetrikus, csak nézőpont kérdése ki a forradalmár vagy az ellenforradalmár. (ha megnézed a történelmet, a győztes forradalmárokból lettek sokszor a legnagyobb elnyomók…)Próbálok úgy működni, ahogy korrektnek érzem és kitérni az olyan konfliktusok elől, ami arról szól, hogy vagy én nyomom le őt vagy ő engem (ha ilyenekbe belemegyek, nem vagyok sokkal különb mint a másik, én is kiállok magamért, ő is, bármelyikünk nyomja le a másikat, az nem lehet igazságos, hiába is ideologizálnám meg)

       KedvelésKedvelés

     • Az, hogy nem megyek bele készakarva “lenyomósdiba”, az már egy szabad döntés. Itt is így próbálunk kommunikálni pl.

       Az elszenvedett bántalmazás ok, de nem kielégítő magyarázat a gonoszságra. Kiből Hitler lesz, kiből Teréz anya. Nemcsak kényszerek, hanem döntések mentén is.

       KedvelésKedvelés

     • Az utolsó bekezdésed kb. azt jelenti, hogy aki nem agresszív, az is agresszív, csak sunyin csinálja. Eléggé önfelmentősen hangzik.

       KedvelésKedvelés

     • Nem, inkább azt mondanám(de ez inkább csak saját elméletelés,szerintem így kerek), hogy mindenki kap valamekkora agresszivitást útravalónak (hogy születéskor megvan-e ez, vagy csak tanulja, arról fogalmam sincs, inkább a tanulásra hajlok, a bántalmazó környezetben felnővő szomorúszemű kisgyerekekből lesznek talán inkább a genyó bántalmazók, de ez inkább megérzés részemről). Majd egy idő után ez belekövesedik (mint amikor egy rugót legyártanak, a paraméterei, hogy hogyan reagál a feszültségre az anyagszerkezetéhez tartoznak már mikor elkészült).
       Szerintem én átlagalatti agresszivitású arc vagyok (legalábbis ilyennek szoktak tartani a környezetemben), aztán fene se tudja, lehet az is agresszió-kiélési csatorna, hogy pl. itt elvi vitázok, és csak magamat hülyítem, hogy érdekel mások véleménye. Nemtudom. (de az, hogy egy téged nem érintő elmélet alapján személyeskedsz,és feltételezed, hogy nekem érdekemben áll, önfelmentés azt gondolni amit, pl. bizonyosan agresszió, csak gondolj bele)

       KedvelésKedvelés

     • Ez a vita, mint agressziókiélés, látod ez érdekes. Ez is a szublimálás egyik formája – ettől vagyunk nem-macskák. Na de itt kicsit bukik is az elméleted, pont ez az, hogy nem kell úgy viselkedni, lehetünk emberek. És nem kell, hogy utcán jóarcok legyünk, négyfalközt meg agresszív barmok. Én például utcán sem vagyok jóarc 🙂

       KedvelésKedvelés

     • Akkor már csak azt nem értem min vitatkozunk:) A saját agressziómennyiségét mindenki levezeti valahogy, szerencsésebb akinek kevesebb jutott belőle, vagy le tudja vezetni a bankban ügyetlenkedő ügyintézőn, vagy az értetlenkedő(és lenyomható) netes vitapartneren és szívás annak, aki csak társadalmilag elítéltebb formában tudja lecsatornázni, a gyerekeivel vagy a társával keresi a balhét De bárhogy is vezeted le, sehogy se lesz teljesen korrekt, az agresszió az agresszió, a lecseszett ügyintéző is ember (és általában nem ő tehet az ügymenetről), a netes vitapartner is aludhat rosszul egy letorkolós vitától.
       (szerintem ez teljesen kerek sohasem lesz, hacsak valaha az ember genetikusan nem változik meg, a legkorrektebb amit így tehet valaki, hogyha már bevitt egy mélyütést a másiknak levezetésképpen, képes utánna mikor kijózanodik azt mondani, hogy bocsánat, és nem a saját mű-igazságérzetével védeni a seggét)

       KedvelésKedvelés

     • De, a vita lehet teljesen korrekt. Szerintem eddig a mi vitánk is az volt, a te részedről is az. Na jó, az önigazolós mondatom khm. határeset volt. Amúgy mi már találkoztunk a BA-n, nem?
       Ja, van, aki pl. sportban vezet le, talán nem is agresszivitást, de feszkót. A futás pl. teljesen korrekt.

       KedvelésKedvelés

     • Ja,a bocsánatkérés a mélyütés után nem teljesen korrekt – mert az inkorrekt mélyütést megnemtörténtté nem teszi -, de mindenképp korrektebb, mint úgy tenni, mintha meg sem történt, vagy épp jogos lett volna.

       KedvelésKedvelés

4. a csengetett, milord?-ot downtown abbey-t stb. nézve feltűnt, hogy demokratikusabb, emberibb viszony is lehetett az urak és a személyzet között (legalábbis angliában), mint ahogyan a magyar olvasmányélményeim alapján képzeltem.
   pár hónapot brazíliában töltöttem az egyetem után. a középosztálybeli családnál, ahol laktam, 3 gyerek és egy ott lakó unokatesó mellett két bentlakásos cseléd volt, az egyik az öreg dajka, a másik egy analfabéta 17 éves vidéki lány. ezen kívül járt egy asszony vasalni, egy másik főzni és volt egy sofőr is alkalmanként. ott vigyáztak a személyzetre, a két lány tanította a fiatalabb cselédet írni-olvasni, tömegközlekedni, vitték magukkal a városba. az öreg dajkát is nagyon szerették, mindig kedvesen beszéltek velük. nekem rém kínos volt egy darabig, hogy elkérték a szennyesemet, hogy kimossák, de be kell vallanom, elég hamar bele lehet szokni abba, hogy kiszolgálnak. egy amerikai és egy dán sráccal lógtam és abban megegyeztünk, hogy midegyikünk családjában elképzelhetetlen lenne ez az életforma, amellett, hogy megfizethetetlen is.
   nekem volt takarítónőm a válság kezdetéig, kéthetente járt és borzasztóan hiányzik. szoktuk a gyerekeket időnként bébiszitterre bízni. szerintem egy háromgyerekes családban nagyon kellene még egy fő, aki átvállalná a házimunka egy részét és segítene a gyerekek körül.

   KedvelésKedvelés

   Hozzászólás ↓

   • Volt egy műsor pont a Downtown Abbey kapcsán ahol arról volt szó, hogy ez a sorozat erősen megideologizálja a szolgákkal való bánásmódot. Persze biztosan voltak normálisan viselkedő gazdák, de nem ez volt a jellemző.

     KedvelésKedvelés

     Hozzászólás ↓

     • a szolgaság fényezése, és idealizálása, valamint elméletekkel alátámasztása (mi vagyunk a családja, és elismerjük, hogy az ezüstnemű fényezése szakmai munka, amit csak a cselédség tud megcsinálni és ekkor már komornyiknak nevezem): ebben Agathe Christie nagyot alkotott. minden könyvét körüllengi ez a hamis máz. ennek ellenére én ezt néha elhiszem, hogy a háztartási munka szakmai munka. néha meg nem hiszem el, hanem felmentő kommunikációnak tartom.
       na most akkor mi van?

       KedvelésKedvelés

     • hát szakmai, nem szakmai, nem tudom, de utálom a takarítást, ablakpucolást és a vasalást, tehát boldogan és nyugodt szívvel átadnám bárkinek, még ha nincs is diplomája belőle. és meg is fizetném rendesen.

       KedvelésKedvelés

     • Agatha Christie nem azzal egyensúlyozott, hogy bennfentesként, különleges információk birtokosaként és ha nem is nyíltan, de a háttérben mindenképpen befolyással bíró személyként állítja be őket?

       KedvelésKedvelés

     • igen.
       ugyanakkor mindig átlengi a háztartási alkalmazottak iránti jóindulatú lenézés a történeteit.

       KedvelésKedvelés

     • Ez ugyanaz, mint a jóindulatú szexizmus, igaz?

       KedvelésKedvelés

     • nem is tudom.

       Agathe kínosan ügyelt arra, hogy mai szóval PC legyen.
       éppen e kínosság okán érzem belőle ezt a fajta hozzáállást. a lenézés nem jó szó egyébként.

       KedvelésKedvelés

     • Aha. Nem ismerem AC-t, bevallom. A krimi nem nekem való műfaj.

       KedvelésKedvelés

     • De nem kellett neki felmenteni senkit, egyszerűen olyan közegről írt, aminek részei voltak a cselédek. Ki is hagyhatta volna őket, de ő emberként tételezte őket, akik nemcsak ott vannak, hanem hallanak, figyelnek, érzéseik, egyéniségük és véleményük van. És tízből nyolc cselédet Grace-nek hívtak 😛

       KedvelésKedvelés

     • lehetséges, hogy túlmagyarázom.
       Agathe Christie egy saját magát eltartó nő volt. ez, azon a szinten, ahogy ő tette ritkaság volt akkoriban.
       ahogy megtehette volt házi segítője. közben igazságos és egyenrangú akart lenni, ami a dolog természetéből adódóan lehetetlennek bizonyult.

       KedvelésKedvelés

     • Bevallom, azt nem tudom, hogy volt ez AC, a magánember életében, kizárólag a regényekről beszélek. Ő volt annyira irodalmár, hogy a kettőnek ne legyen sok köze egymáshoz. Nem gondolnám, hogy olyan módon gyakorolt volna társadalomkritikát, amiről, ha jól értem, írsz. Nem kérdőjelezte ő meg a saját társadalmi viszonyait. Nagyon érzékenyen reflektált rájuk (egyébként a hosszú életmű hátterében zajló társadalmi változásokra is, ahogy pl. javult az alsó osztályok helyzete és egyre nehezebb lett cselédet kapni), de nem célzott arra, hogy ez igazságtalan lenne, vagy mentegetőznie, önigazolnia kéne miatta, semmi ilyesmit nem érzek benne.

       KedvelésKedvelés

     • Szerintem egyrészt ahhoz a miliőhöz, amiben a regényei játszódnak, úgy hozzátartozott a személyzet, mint a bőrkanapé meg a legyező, másrészt értékes dramaturgiai lehetőségeket kínálnak a napi 24 órában jelen levő “szemek és fülek”, akik rengeteg bizalmas információval rendelkeznek.

       KedvelésKedvelés

     • A. S. Byatt nagyon jól használja a témát a Morpho Eugeniában, érdekesen szövi át a cselédek jelenléte a szöveget. Van egy hosszú bekezdése (biztosan több ilyen is van, néhány éve olvastam, csak ez megragadt), ahol a cselédek hajnali sürgés-forgása úgy van leírva, mintha kis észrevétlen hangyák mászkálnának fel-alá a házban, akik jelentéktelenek, de nélkülük megáll az élet. Az nekem olyan érzékletes volt, hogy beleborzongtam, milyen viszonyok lehettek ott. Ajánlom mindenkinek, nagyon jó olvasmány, nemcsak ebből a szempontból.

       KedvelésKedvelés

   • Természetesen a régi Magyarországon is voltak idilli patriarchális gazda-cseléd viszonyok. Különösen korábbról, főleg a vidéki nemesi kúriákból regélnek ilyenekről a memoárok. Ahol a család kötelességének érezte, hogy öregen, magatehetetlenül is gondoskodjon a hűséges cselédről. Ahogy a cselédkedés tömegessé vált, és egyre inkább csak határozott időre szóló munkaviszonyként élte meg mindkét fél, kikopott ez a fajta személyesség, kölcsönösség.
     A hatalmat nem mindenki gyakorolta nyersen – pl. a vallási normák is szelídítették -, de a rendszer lehetőséget adott rá. A hatalom azonban általában a gázokat utánozza: igyekszik kitölteni a rendelkezésre álló teret.

     KedvelésKedvelés

     Hozzászólás ↓

     • olyat is hallottam első kézből az érintettektől, hogy a kitelepítésekkor és abban az időben a korábbi cselédek, szolgák segítették túlélni a korábbi nemeseket, vittek nekik kaját a hegyre, meg kihozták őket a börtönből (a parasztfiút az uraság taníttatta, és valami vezető lett később), meg láttam olyat is a saját szememmel, hogy mai hatvanas generáció a nagyszüleinek a “falujában” közszeretetnek örvend, mert olyan szívesen emlékeztek vissza az uraság családjára. ezt mind ugyanaz az egy család meséli, úgyhogy nem valami reprezentatív :).

       KedvelésKedvelés

     • Ezt Eszterházy is meséli amúgy.

       KedvelésKedvelés

     • Szerintem ez nagyjából olyan, mint ahogy ma vállalkozókból is ismerek olyanokat, akik tisztességesek az alkalmazottaikkal, emberszámba veszik őket és rendesen fizetnek, – őket a melós is megbecsüli, míg vannak olyanok, akik kihasználják a munkásaikat, bunkók, nem fizetnek, megalázzák a kiszolgáltatott munkavállalót és élvezik is ezt – az ilyeneket ha kitörne újra a kommunizmus, valószínűleg örömmel vernék agyon a telephelyük udvarán. Nyilván uraságból is volt ilyen is meg olyan is.

       KedvelésKedvelés

     • Arita, kedves, a macskafenekelős kommnentedhez: ❤ és 😦 és 😀 és még ❤

       KedvelésKedvelés

     • “komment” akart lenni, de kicsit túllihegtem 😀

       KedvelésKedvelés

     • Párhuzam: a jobbágyfelszabadításról folyó vitákban a konzervatívok mindig valami patriarchális idillnek festették a jobbágy-földesúr viszonyt. A reformellenzék azt mondta, valóban nem biztos, hogy az uraság él a jobbágy kiszolgáltatottságával, de az a tény hogy lehetősége van erre, önmagában szégyenletes.

       KedvelésKedvelés

     • Az egyik nagymamám mesélte, hogy ő is elment szolgálni, a saját falujában egy gazdagabb parasztcsaládhoz. Csak pár hétig bírta, pedig meggyőződésem, hogy olyan munkabírása van alázattal párosítva, ami elég kellett volna legyen egy cselédnek. De amint volt fentebb szó róla, a munka nem fogyhatott kie, ezért nem volt muszáj betartani azt a szabályt se, hogy mindennek megvan az ideje, mint a szalmakalapnak, vagyis télen jeges patakban állva megfelelő lábbeli nélkül ki lehetett küldeni a cselédet szaros gyapjút mosni. Volt alkalmam kipróbálni egyik nyáron a gyapjúmosást, szörnyű tevékenység megfelelő körülmények között is.
       De az urasági családról olyan elismeréssel beszélt – ők is fogadtak fel az állandó cselédek mellett szezonmunkásokat is – mint akik nem érdemelték meg aztán a kommunista bánásmódot, illetve a falu kis intermezzó után megbecsült munkakörben alkalmazta a család férfitagját tudásának megfelelően.

       KedvelésKedvelés

     • A korabeli közvélemény is úgy tartotta, hogy paraszt nagygazdánál cselédkedni többnyire nagyobb szívás – férfi gazdasági cselédnek is – mint úri nagybirtokon. Általában mohóbban, kíméletlenebbül, kicsinyesebben igyekeztek kivenni az alkalmazottból mindent, amiről úgy gondolták, jár a pénzükért.

       KedvelésKedvelés

     • És nem annyira voltak fejlettek a munkavállalói jogok meg az érdekképviselet meg a jogtudatosság.

       KedvelésKedvelés

     • Ja, a munkavállalói jogok általában sem voltak fejlettek, de a cselédek esetében még azt a keveset se igen lehetett érvényesíteni, ami volt. Mai párhuzam jut eszembe erről: mennyivel nehezebb fellépni a jog eszközeivel a családon belüli erőszak ellen, mint amikor ugyanaz a bűncselekmény a külvilágban történik. Technikailag is (bizonyítás nehézsége), meg a közvélemény jelentős részének megengedő szemlélete miatt is.

       KedvelésKedvelés

5. Elszomorító a tény, hogy az úgynevezett jólét más rovására tud csak létrejönni, kicsiben és nagyban is. Nem is igazán tudok ellenpéldát olyan mikro- vagy makroközösségre, ahol a kifinomultságért nem fizetett meg valaki kőkeményen. Az meg elveszi az étvágyam hogy ilyen szempontból én is élősködő vagyok, a kínaiak dolgoznak meg a samponomtól kezdve a mosógépen át a laptopomért is. Ha ők nem tennék, nekem is úgy kellene húznom az igát mint nekik.

   KedvelésKedvelés

   Hozzászólás ↓

   • Ezzel nagyon egyetértek. Azt hiszem, hogy maga a jólét fogalom, ami a fejekben létezik, a teljes számomra ismert alá-fölérendeltségi hierarchiában elért viszonylag megnyugtató helyet jelöl,, azt az érzést, hogy tudomásul veszem ezt a hierarchiát, és megtaláltam a helyem benne, helyén vagyok a világban. A jólét mindig viszonylagos, az ember úgy beszél róla, hogy igen, ezt vagy azt nem engedhetem meg, de emezt meg amazt meg megengedhetem magamnak. Persze mindez másokhoz képest (merthát ha nem viszonyítanám magam másokhoz, honnan tudnám mi az emit nem engedhetek meg és mi az ami említésre méltó sikernek számít, amiről azt mondhatom elértem)

     KedvelésKedvelés

     Hozzászólás ↓

   • Nem muszáj kínait venni, az Alverdét a németek csinálják, minden DM-ben kapható, bio, és a hajadat sem teszi tönkre. Az elektronikai eszközök más tészta, de lehet már fairphone-t kapni.

     KedvelésKedvelés

     Hozzászólás ↓

     • A kínai munkások kizsákmányolása csak egy szélsőség. Dehát a közvetlen környezetünkben is az emberek munkájának különböző presztízse van. Két ember aki ugyanannyi időt tölt az életéből munkával, elég ritkán kap ugyanakkora szeletet a javakból. 8 órát dolgozik aki a biosampont dobozolja a gyárban és 8 órát aki ezt megmarketingeli az irodából, . Ugyanabban az irodában ül a főnök és beosztott, mégiscsak egyiküknek jut úszódmedencés ház a zöldövezetben. Eltölthetsz egy napot paradicsomszüreteléssel, vagy eltöltheted azzal, hogy cikket írsz a paradicsomszüretelők kemény életéről egy újságban, de vajon melyik tevékenység ér többet, melyikért érdemelnél több bért? Mi van azokkal, akik nemcsak a munkaerejükkel járulnak hozzá a jólét megtermeléséhez, hanem a testüket-egészségüket adják el, a rendőr akit megvernek vagy lelőnek helyetted, a tűzoltó aki bennég a házban, az uránbányász aki tüdőrákot kap, hogy legyen áram… A háztartással kapcsolatos melót soha senki nem fejezi ki pénzben, egyáltalán egyetértés sincs róla hogy nagyjából mennyit érhet, a gyári sampondobozolással vagy a marketingmenedzseri munkakörrel lehet azonos presztízse (lenne azonos órabére). De akár a mindenféle baráti vagy egyéb segítség is forintosítható lehetne (hiszen a pénzben kifejezés nem más, mint annak a leosztása, hogy amit a népek megtermelnek, azt milyen arányban kell elosztani).
       Az egészből csak azt akarom kihozni, hogy ezt egyszerűen nem lehet igazságosan hierarchiába rendezni, a legtöbb elvégzett munka nem is összehasonlítható, almát a körtével (na jó, persze a mostani felállásnál azért lehetne igazságosabban…), Valahol a néplélekben kialakul egy presztízssorend (mint ahogy két emberről is közízlés szerint legtöbször eldönthető melyikük kinézete számít az aktuális trendek szerint éppen szebbnek), és aki ebben a nagytöbbség által elfogadott presztízssorrendben a másik felett van, az netto azt jelenti, hogy ki is zsákmányolja, ha nem is közvetlenül, de nagyobb jólétet enged meg magának mint az akit beelőzött, nagyobbat haraphat a közös jóból.

       KedvelésKedvelés

     • szövetszöcske, bocs, közgáz 101 lesz, de a piacgazdaság pontosan beárazza a munkaerőt a tudása, végzettsége szerint, kereslet kínálat alapon. A főnöknél azt is árazza, hogy egészen más felelősséget visel, mint a sampondobozoló.

       KedvelésKedvelés

     • És a flakont ki fröccsönti hozzá vajon? A kartondobozról amiben szállítják és az egyéb műanyag csomagolásokról nem is beszélve. A boltban az állványok, lámpák, egyenruhák, gépek hány százaléka német gyártmány? Sárosak vagyunk ebben mindannyian.

       KedvelésKedvelés

     • És mit kellene tennünk szerinted?

       KedvelésKedvelés

     • (Az megvan, hogy “no snowflake feels responsible in an avalanche”?)
       Jó kérdés. Önáltatásnak érzem a fair trade termékek használatát. de tudom hogy kicsiben kell elkezdeni mindent. Ez a rendszer már rohadt a velejéig. Ha mindent gépesítenénk, alig kellene dolgoznia valakinek; ehelyett toljuk magunk előtt mások letiprásának évezredes hagyományát – ami, és ettől lehet hogy nem leszek népszerű, hatékony ugyan, amíg a túlélés mindennapos kérdés, de most már megengedhetnénk magunknak, hogy hagyjuk a többieket élni (és virulni).
       A beidegződött hierarchiát kellene levetni, kicsiben és nagyban is, és talán eljöhetne valami tényleges jólét. Persze akkor meg lehet hogy az aszteroidaövet fogjuk kizsákmányolni, ki tudja.

       KedvelésKedvelés

     • ‘toljuk magunk előtt mások letiprásának évezredes hagyományát – ami, és ettől lehet hogy nem leszek népszerű, hatékony ugyan, amíg a túlélés mindennapos kérdés, de most már megengedhetnénk magunknak, hogy hagyjuk a többieket élni (és virulni).’ – foleg, hogy a tobbiekbe az utanam jovo is beletartozik.

       KedvelésKedvelés

     • Kicsit figyelmesebben tanulmányozd át a DM környezetvédelmi vállalásait, a flakonokat náluk gyártják, szelektíven gyűjtik a csomagolóanyagot és újrahasznosítják. A szemét ugyanis értékes. Környezeti hatás nélkül nincs termelés, az fizikai lehetetlenség, de nem mindegy, hogy mekkora az a környezeti terhelés, ebben vannak alternatívák.

       KedvelésKedvelés

   • Lehet, hogy gáz, de én ezt nem így gondolom. Mondjuk még sosem éltem olyan jólétben, hogy furdaljon a lelkiismeret. Az is igaz, hogy nem tudom, honnan vannak a ruháim és a laptop alkatrészei.
     Viszont látom, hogy a munkanélküliség bugyraiból hogyan jönnek fel olyan nők, akik még nem adták fel, és takarítanak vagy időseket ápolnak tehetősebb családoknál. Vagy pl a széki ismerősöm, egy két fiút felnevelt anyuka azért tudta mindkét fiát magyar nyelvű gimnáziumba járatni, mert Budapesten megkereste a kolesz és az útiköltség árát. Az otthoni háztájiból ez nem jött volna ki, pedig volt nagy gazdaságuk, és dolgoztak éjjel-nappal.
     Vagy az a nő, aki a fenti szomszéd nénihez jár megsétáltatni és főzni. nem lenne állása, mert nem túl tanult, és 50 felett is van, neki csak ez a bevétele van.

     KedvelésKedvelés

     Hozzászólás ↓

6. Köszönöm a bejegyzést és a blogot is. Most fedeztem fel az agyamban egy ilyen hétköznapos blog-alakú űrt, csak legyen időm felfalni a cikkeket a mindenes cselédmunka közepette. 🙂

   KedvelésKedvelés

   Hozzászólás ↓

   • Miért, mi van a lánnyal? 🙂

     KedvelésKedvelés

     Hozzászólás ↓

     • Túl kicsi még, nem bírja el a moslékosvödröt.

       KedvelésKedvelés

     • 😀

       KedvelésKedvelés

     • Jáááj 😀 😀

       KedvelésKedvelés

7. Hú. de jó!
   Ami nagyon megütött, az az informális prostitúció és szexuális kizsákmányolás volt, hogy a fiús anyák olyan szemmel is kerestek cselédet, hogy majd jó lesz a fiuk ágyasának is… fujj. És még csodálkozunk a férfiak jogosultság-érzetén, ami a mai napig csorbítatlan.

   KedvelésKedvelés

   Hozzászólás ↓

   • Ugyanez van Szultána hercegnő könyveiben leírva Szaúd-Arábiában a filippínó meg thai cselédekről, mármint hogy az anyák ilyen szemmel keresnek cselédet.
     Megdöbbentő a párhuzam.

     KedvelésKedvelés

     Hozzászólás ↓

     • Uppsz ez az előbbi én voltam, így jár, aki vendégségben is csakazolvassát nézeget 😛

       KedvelésKedvelés

   • Nem tudom, mennyire hiteles forrás szerint, de az arab világban sok helyen ez ma is így működik. Amikor erről először hallottam, nem gondoltam volna, hogy nálunk is módi volt ez valaha – pedig hát sejthettem volna, hiszen máskülönben én talán nem is lennék, mivel az egyik dédanyám is egy ilyen “kapcsolatból” született, de mindeddig azt hittem, hogy ez egyedi eset volt.

     KedvelésKedvelés

     Hozzászólás ↓

     • Az én ükmamám meg leányfejjel szült, majd csecsemőjét rokonokra bízfa felment Pestre szoptatós dajkának, mert azzal lehetett a legtöbbet keresni akkoriban egy nőnek. Mikor már eleget keresett, hazatért, önállósította magát, sosem mert férjhez, sokkal később szült még egy gyermeket, egy fiút; felnevelte őket tisztességgel, soha senkitől nem kért támogatást. Csodálatos asszony lehetett.

       KedvelésKedvelés

8. Az unokatestvéreméknél volt egy ilyen néni a hetvenes-nyolcvanas években, M. néni, aki gyakorlatilag ott is lakott velük, az unokatesóim szinte nagymamájuknak tekintették… emlékszem, ahogy a konyhaasztalon nyújtotta a rétestésztát, csak ámultam és bámultam… (a nagymamáim nem csináltak ilyet, azt még ők is belátták, hogy ez túl nagy macera). Pedig nem volt módos család, átlag-értelmiségiek, igaz, nagybátyám egyetemi oktató volt, nagynéném meg mérnök, szóval köztiszteletben álló emberek, gondolom, a kor viszonyaihoz képest tisztes jövedelemmel. De nekem és mindenki másnak M. néni akkor olyan volt, mint egy családtag, és csak később esett le, hogy valójában háztartási alkalmazott volt.

   KedvelésKedvelés

   Hozzászólás ↓

   • A kommunista hatalomátvétel után, bár jogszabály nem tiltotta, legfeljebb “láthatatlanul” maradt fenn a cselédtartás szokása egy szűk körben, inkább bejáró segítség formájában. Részben a régi középosztály egy töredéke – aki a szakmája nélkülözhetetlenségének köszönhetően viszonylag jól átvészelte a nagy földrengést, pl. az orvoselit -, részben a pártelit alkalmazott továbbra is cselédet, persze más elnevezéssel (bejárónő).
     A ’45 előtti cselédek “profi” része pedig – a család nélküliek, akiknek ez már végleges életpálya lett – minden törés nélkül csinálta tovább ugyanazt, amit korábban. Esetleg elvtársnőzött nagyságos asszony helyett.

     KedvelésKedvelés

     Hozzászólás ↓

     • Ma is vannak háztartások itthon is, jellemzően, illetve nyilván nagyobb számban Budapesten, ahol bentlakó segítséget alkalmaznak, fiatal nőket, jellemzően vidékieket.
       És a külföldön bébiszitterkedő mai lányok is bőven értelmezhetők ebben a keretben, csak a kulturális szakadékok kevésbé szélesek.
       Egyszerűen a jólét egy szintje fölött több és egyre több háztartási és fizikai munkát lehet áthárítani, nem? És definíció szerint is hozzátartozik a jóléthez, hogy ne kelljen nemszeretem munkát végeznie az embernek. Másrészt a több-nagyobb tulajdon automatikusan hozza azt a mennyiségű munkát, amit úgysem tud a tulajdonos maga elvégezni medencetisztítástól padlósúrolásig.

       KedvelésKedvelés

     • Úgy látom, ma, a nagyobb mobilitásnak köszönhetően, nem a falu-város, hanem inkább az egyes országok bérszínvonala közötti különbség képes rábírni nőket a – különböző fedőnevek alatti – cselédkedésre. Hozzánk jönnek erdélyiek, innen meg mennek Németországba. Pl. az említett francia filmben a ’60-as években az összes cseléd Spanyolországból jött.

       KedvelésKedvelés

     • Pontosan. Csak valamivel feljebb tolódott az egész struktúra, az átlag és a legkevésbé presztizses munkákat végzők viszonyai is, már persze ebben a mondjuk euroatlanti térségben. Máshol is, de itt leginkább. Nem annyira kizsákmányolt alkalmazott már a cseléd (nevezzük nevén, egyébként viccesen a bébiszitter-társakkal is úgy beszéltünk a munkaadóinkról, hogy a gazdám). De amíg el nem terjednek a kibernetikus háztartási alkalmazottak, mindig meglesz ez a fajta munka, így vagy úgy, és az a réteg is (a különböző centrum-periféria viszonyoknak megfelelően), aki elvégzi.

       KedvelésKedvelés

     • “Hozzánk jönnek erdélyiek, innen meg mennek Németországba.”
       Ez azért nem ilyen képletszerű ma már mint 15 éve. Gyakran megfordulok Székelyföldön, az ottaniak nagy része már nem ide jön, hanem mennek Angliába és Németországba, hiszen ők is EU.

       KedvelésKedvelés

     • Sőt, a román határ mentén olyat is hallottam már, hogy innen mennek át munkát vállalni, vagy feketén dolgozni, nem is tudom. Szlovákiába meg pláne.

       KedvelésKedvelés

     • “Hozzánk jönnek erdélyiek, innen meg mennek Németországba.”

       A válság előtt azért ilyen is volt bőven, Maros megyében pl. volt egy-két falu, ahonnan a férfiak nagyrésze “ment Magyarba”, s egész jól elvoltak belőle. Aztán beütött a krízis és azóta érezhetően lejjebb ment ezeknek a falvaknak az életszínvonala. Aki szemfüles, az kap munkát kint, de én úgy látom, egy ideje ez is nehezebb.
       Na persze azért tényleg túlzás, hogy innen Magyarországra mennek, mert a végcél tényleg “a Nyugat”, elsősorban Németország. De oda is inkább így vagy úgy, de cselédkedni. Parasztlegények például mezőgazdasági munkát vállalnak, aztán ott egyfajta “férfi Édes Annák”: nagy birtokokon egyedül melóznak és sokszor tűrik a gazda feleségének az ordítozásait.
       Dunának, Oltnak még mindig egy, avagy magyarnak, románnak még mindig ugyanaz a baja – Hegyeshalmon túl mindkettő csak Édes Anna (kivételek vannak), s úgy is bánnak velük.

       KedvelésKedvelés

     • Na akkor nagyon izé.. szar helyzetben vagyunk itt Erdélyben… ki segít nekünk? Na mert háztartási munka van itt is bőven. Néha bele lehet félig nyekkenni. Várjunk egy kicst, s jönnek a kínaiak? De ők inkább a gyárakban és gyorséttermekben szeretnek dolgozni, ha jól vettem észre, nem?
       Az országok közti hierarchiában mintha lassan az lenne, hogy vannak országok, ahol az emberek megengedhetik inkább maguknak, hogy fizetett segítséget vegyenek igénybe, és vannak vidékek, ahol nem… és vannak vidékek, ahol legbelül is nehezen engedi meg az ember magának a bejárónőt… merthát el kell tudni végezni ennyit. Fura, mikor saját fejemben bukkanok magamat lenyomó sztereotípiára.

       KedvelésKedvelés

     • Ja, az “én időmben” pl. a bébiszitter-lányok jellemzően kelet-európaiak voltak, lengyelek, szlovákok, de volt a körben romániai gyermekorvosnő is (“kör” alatt a családokat értem, akikkel az enyém társadalmilag érintkezett, a hierarchia legtetején) a takarító személyzet (Puztkraft, fúj) zömmel filippinó. Qualitätskintermädchen aus Ungarn. És a legmenőbbeknél volt egy-két osztrák alkalmazott is. Furcsa világ ez. Pl. a nagykövet-bankigazgató házaspárnál három lány terelgette az egyszem utódot, egy horvát, egy magyar, és egy osztrák, ő volt a nappalos, nem bentlakó, repi-darab. De mindhárman besegítettek sokmindenbe, a cipőpucolásba, meg a felszolgálásba, előkészületekbe a követségi fogadásokon (egyszer a barátnőm önállóan és előzékenyen megmelegítette a gazpachót, mire megjöttek a vendégek). És előtte viszont nem a nemlétező főkomornyik, hanem a nagykövet asszony személyesen tanította be a lányokat, hogy melyik oldalról szolgálod ki a vendéget és hogy töltöd a bort.

       KedvelésKedvelés

     • Nálunk ez nagyon viccesen működik. Anyukám mindig is szeretett ilyen módon plusz pénzre szert tenni. Nyugdíjas, és egyáltalán nincs rászorulva. (Előtte tény, hogy kényszerhelyzet is volt, de ahogy felnőttem ez megszűnt). Soha nem cselédkedésnek fogta fel. Sokszor már más dolga nem is volt, mint társalkodónő, és kisebb dolgok bevásárlója egy idős házaspárnál.
       Most olyan „faramuci” a felállás, hogy eljár, amikor kedve tartja, és olyan mértékben, ahogy neki tetszik, közben én másnak kifizetem, hogy a nehéz melókkal ne nekünk kelljen foglalkozni. Nekem is van „másodállásom”, olyan, ami érdekel, így megfizetem belőle a jobb kaját, nem kell folyton valamelyikünknek a konyhával, vagy ablakpucolással, ilyenekkel foglalkozni, ha nem akar. Tegnap este is nővéremtől hazafelé, anyukám nyögte be, hogy menjünk el vacsorázni. Nagyon örültem, hogy nem azt érezte, hogy ezt most ne, mert otthon van a friss. Jó lesz az ma estére, vagy holnapra is.
       Mer lelazulni, kifizetni, amit nem akar megcsinálni, és rám sem kényszeríti, hogy ez volna a dolgom. Masszíroztat, öltözködik, imádom!
       Amikor kisgyerek voltam, emlékszem, járt ablakpucoló bácsi, patyolatba hordtuk a nehezen mosható nagyméretű holmikat. A mai napig magunknak szinte semmit nem vasalunk. A nagytakarítás nehéz része, és a centrifuga megjelenése előtt a mosás csavarós része apukámra hárult. Pedig melós családból származok.

       KedvelésKedvelés

     • Ezt csak megerősíteni tudom, volt a ntolcvanas években bejárónőnk és kicsi korunkban mellé még dadánk is.

       KedvelésKedvelés

     • “A ’45 előtti cselédek “profi” része pedig – a család nélküliek, akiknek ez már végleges életpálya lett – minden törés nélkül csinálta tovább ugyanazt, amit korábban.” Emlékszem a gimnáziumi barátnőmékre, akármikor mentünk hozzájuk, mindig ott találtuk a szomszéd nénit, aki az anyukájának segített és következetesen”asszonyomnak” szólította őt, ami eleinte tök ciki volt, de végül ráhagyták. Róla mesélték, hogy úgy alakult ki ez a kapcsolat, hogy mikor odaköltöztek, megjelent náluk Terike és mindenáron segíteni akart a háztartásban. Mivel egy idő után már kínos lett volna ezt ingyen elfogadni (meg gondolom jól is jött), végül már fizettek is neki valami keveset. Ő mesélte, hogy már kiskamasz korában felkerült cselédnek Pestre és azután évtizedekig szolgált családoknál a háziasszonyok mellett. Annyira megszokta már ezt a helyzetet, hogy később egyszerűen keresett magának egyet.

       KedvelésKedvelés

   • Édesanyám családjánál is sokáig voltak cselédek alkalmazásban, akik ott is laktak velük. Pedig ők sem számítottak mágnásnak, dédszüleim esetében orvos és ügyvéd. (ez két dédpapát takar, dédnagymamák otthon voltak. Ahogy nagymamám fogalmazott, “vezették a háztartást”. Aztán nagyszüleim már mindketten orvosként dolgoztak.) Ez a 60-as évekig volt így, később bejárónőre változott, később pedig megszűnt. Ez átlagos méretű belvárosi bérlakásokban volt.
     Vannak régi anekdoták ebből az időből, de nem sok. Halkan azért ringatom magam abban az illúzióban, hogy ők jobban kezelték ezt a helyzetet mint mások, de ezt soha nem fogjuk már megtudni.
     Magam is sokat gondolkodtam, működhetne ez így ma nálunk. De nem tudnám elképzelni, hogy ott lakjon velünk valaki. Anyukám úgy volt gyerek, hogy Eszti néni ott lakott velük, de ma neki sem menne ez.
     Ma nekünk felfoghatatlan az az eleve alárendeltség, ami Édes Anna korában általánosan létezett. De ne gondoljuk, hogy ma akár Magyarországon ez teljesen megszűnt. Dolgozott nálunk egyszer egy Hevesi építőbrigád. 10 emberből ott 4 úgy kapta a “bérét”, hogy a főnök egyik házában lakhatott és kapott ételt.

     KedvelésKedvelés

     Hozzászólás ↓

     • “Magam is sokat gondolkodtam, működhetne ez így ma nálunk. De nem tudnám elképzelni, hogy ott lakjon velünk valaki. ”
       én ezt is eredménynek élem meg egyébként, hogy sokkal szabadabban élhetünk, sokkal kevesebb társadalmilag kötött játékszabály és viszonyrendszer szerint. én úgy képzelem, hogy régen pl. a cseléd-úr viszony is sokkal szabályozottabb volt, ami a háziasszonyt is nyomta. az Órák című filmben ezt tök jól eljátsszák, ahogy Virginia Woolf küszködik a cselédekkel és a véleményükkel, és a saját eszközeikkel basztatják egymást, kötött viselkedési viszonyok között.

       régen, mikor a gyerekek kicsik voltak alkalmaztunk takarítónőt. az idegeimre mentek. egy kivétellel, aki egy igazi szolgáltató volt, határidő naplóval, precíz határtartással. büszke nő volt, a véleményét megtartotta magának és nagyon bírtam. tiszta üzleti viszony volt. a többiek folyton összevissza beszéltek, ítélkeztek, átrendezték a fél lakást. nem laktak nálunk, de így is rémes volt.

       manapság választhatjuk a koszt is, és leszarhatjuk, ha bárkinek erről negatív a véleménye. tiszta királyság :). szegény női felmenőim még szétparázták magukat azon, ha kosz volt vagy kupi.

       KedvelésKedvelés

     • Óigen, ez tényleg mekkora szabadság. Járok gyógytornára (női tér, éljen). És nem is értem, mit beszélnek “az asszonyok”, távolról se érint: hogy milyen kevés már az idő húsvétig, hogy még bele kell férjen az ablak- és függönymosás. Anyukáim, hát hol élünk?

       KedvelésKedvelés

     • Ezt nem értem. Húsvét után 1 héttel szabit kivéve megcsináltam egy részét, 2 héttel később meg jött a segítség ablak- és függönymosásban. Nem mindegy, mikor vannak az ünnepek, ha nem adja ki magát?

       KedvelésKedvelés

     • Igen, nem kis eredmény ez. Még az jutott eszembe, hogy a századfordulós habos-csipkés-fűzős ruhák, amibe beleszorították a nőket, jól kifejezi, hogy az élet egész területén így a háztartásukban is milyen kötöttségek vették körül őket. Ehhez teljesen illik egy cseléd, akit ugyan le lehet ordítani, de azért viselkedni kell előtte.
       Amúgy elnézve azokat a ruhákat, én nagyon örülök neki, hogy Coco Chanel nem hagyta magát. 🙂

       KedvelésKedvelés

     • A munkátlanság a legtöbb kultúrában a magas társadalmi állás egyik fontos jelzése volt, a hatalom, a gazdagság kifejezése. A protestáns etikára alapozott kapitalista rendben ezzel szemben a munkásság a legfontosabb polgári erény lett. Az ellentmondás feloldására a polgári társadalom kitalálta, hogy a munkátlanságot, mint presztízsemelő “jelet” a nőkre ruházzák át a felső- és középosztályban.
       Az ideál: a vállalkozó, értelmiségi, tisztviselő stb. férjek dolgoznak szorgosan, a feleségek, lányok pedig reprezentálnak, viziteket fogadnak és tesznek, korzóznak stb., hogy lássa is a közönség, hogy megtehetik, hogy nem dolgoznak. Az öltözködés is ehhez a szerephez igazodott: a ruhák már ránézésre is jelezték, hogy viselőjének nem kell munkát végeznie (merthogy abban nem is lehetne). És persze a női divat költségessége is ugyanilyen jelzésértékű volt, miután a polgári férfiviselet a maga egyszerűsödött formájában már kevésbé tudta kifejezni az anyagi helyzet különbségeit.

       KedvelésKedvelés

     • Ahh, mily csudálatosan érthető, ahogy a tudós úr így elmagyarázza. 🙂 Tantusz, csörr. És tényleg a Chanel-féle divatforradalom hátterében is a társadalmi változások: az embereknek nincs már cselédjük, aki rájuk adja a munkavégzésre egyébként is alkalmatlan ruhát.

       KedvelésKedvelés

     • Gondolom ennek (is) a megmutatására terjedt el a nádszálkarcsú derék, mint ideál, mert nyilvánvaló volt, hogy egy ennyire szoros fűzőbe préselt testtel képtelenség dolgozni és az ilyen testalkattal rendelkező nő nyilvánvalóan teljesen a férfi gondoskodására szorul, hisz szinte még a levegővétel is nehezére esik. Úgy tudom, nem ritkán már két-három éves kislányoknak fűzőben kellett aludniuk, hogy mire eladósorba kerülnek kialakuljon az elképesztő karcsúra nyomorgatott, szó szerint homokórát imitáló, totál eldeformált “darázsderék”. A lányoknak olykor bevérzett a tüdejük, folyton elájultak a légszomjtól, mivel a tüdőkapacitás akár 20-30 százalékkal is csökkenhetett. A belső szervek, a gyomor, a tüdő, a máj is összenyomódtak, olvastam olyan 15-16 éves kislányról akinek a halálát az okozta, hogy a bordája a túlhúzott fűzőben egyszerűen átszúrta a máját! De nem csak a belső szervek sorvadtak el, de a hason lévő hús és izom is, ez utóbbi következtében kialakult az akkor rendkívül kecsesnek tartott, mai szemmel viszont groteszk testtartással járó “S-sziluett”.Persze a fűzőbe préselést a (leendő) férj örömére és megelégedésére végezték, de az szinte rituálé szinten végrehajtott szenvedést, azért nőknek kellett okozniuk a lányaiknak (vagy a szolgálónak) amit én nem tudok nem párhuzamba állítani az egyéb testcsonkításokkal és torzításokkal, amit szintén nőkkel végeztettek/végeztetnek el a világ más tájain (lótuszláb Kínában, nemi szerv csonkítás az iszlám országokban, iszonyú kövérre hizlalás Mauritániában).

       KedvelésKedvelés

     • Hát igen. Nálunk is volt takarító néni gyerekkoromban, meg én is voltam később, egyetemistaként, heti egyszeri takarító, később, a gyerekek és a nyolcórás, városba járó munka mellett, amikor egyszerűen nem voltunk annyit otthon, hogy az időbe még a takarítás is beleférjen, megpróbáltuk, hogy jöjjön valaki legalább kéthetente, de én is így jártam. Inkább választom a koszt, minthogy valaki ott sertepertéljen és a dolgainkat fogdossa, másrészt pedig a takarítás előtt elpakolni, az majdnem olyan fárasztó volt és annyi ideig is tartott, hogy nem érte meg. Én azt választanám, hogy ne csináljunk koszt, vagy ha lehet, időnként rakjunk rendet és takarítsunk magunk után – de a hímneműek úgy néznek rám ilyenkor, mintha ufó lennék.

       KedvelésKedvelés

     • Az intimitás-igény is történeti folyamat terméke. Lényegében a polgári korszak családideáljával születik meg. Korábban a városokban sem, a paraszti világban meg később is alig létezett a mások elöl elzárt magánszféra. Nekünk elviselhetetlennek tűnne, hogy folyamatosan átjáróház lenne az életünk. Bizony, a cseléd mindent tudott, mindent látott – ez a helyzete bizonyos hatalmat is biztosíthatott neki.
       Az életvezetési tanácsadó” irodalom egyik legnépszerűbb darabja, Kalocsa Róza könyve hétköznapi szituációkat tárgyal a cseléddel kapcsolatban. Például helyteleníti a tegezést, mert az csak a legbensőségesebb viszonyokban megengedett.
       “Ő is ember. Mégpedig nemcsak lelkületében, érzéseiben, de fizikumában is. Teljesen felesleges tehát, hogy az úrnő inasa, úr szolgálója előtt meztelenül vagy igen hiányos öltözékben mutatkozzék. A rabszolgáknak talán nincs nemük, de a demokratikus társadalomban élő és egyforma jogokkal szerződő háztartási alkalmazottaknak igenis van. Ezt nem szabad elfelejteni. Viszont ne felejtsd el, hogyha élettanilag és jogilag egyenlők vagytok is, szellemi téren, képzettségednél fogva jóval fölötte állsz. Felesleges tehát, hogy vicceket mesélj neki, tréfálkozz vele, mert valószínűleg úgysem fogja finom élceidet megérteni.”

       KedvelésKedvelés

     • Az ember hajlamos nem belegondolni, hogy mekkora luxus valójában a kizárólagos személyes tér, a saját szoba, illetve a saját lakás, sőt ház megléte, amiben sokszor egy-két ember él csak. Sokak számára már az is furcsa, sőt bizonyos esetekben zavaró lehet, ha a lakásban plusz emberek tartózkodnak vagy maradnak éjszakára is, holott régen egyes társadalmi rétegek közt általános volt (és van ahol most sincs ez másként), hogy az egész család az egy szoba-konyhában szorongott. Akkori szemmel teljesen értelmezhetetlen a saját szekrény, fiók, polc, íróasztal meg egyebek fogalma is. Erről mindjárt az is eszembe jutott, hogy mennyivel több személyes tárgya van ma egy embernek, mint akár csak 50 évvel ezelőtt – igazából ijesztő, hogy mennyire ellepnek minket a tárgyak, amiknek gyakran semmi hasznuk sincs.

       KedvelésKedvelés

9. Idősápoló vagyok Németországban, ez most a második helyem és harmadik évem külföldön. Ezen a helyen most kezdtem, április 17.-én, bácsit ápolok. Azt hittem, 82 éves, nagy baj nem lehet, tapasztalatom van, mig dolgoztam, lenyomós, nagyszájú emberek között is megfordultam, úgy gondoltam, elég idős is vagyok hozzá, hogy meg tudjam védeni magam. Igen, meg tudom, de naponta kényszerülök rá, hogy helyrerakjam a bácsit, nem cseléd vagyok hanem idősápoló és a testem a magántulajdonom. (mert megpróbálkozott az első napokban – és feláll a farka, 82 évesen. Na)

   KedvelésKedvelés

   Hozzászólás ↓

   • Hoppá!

     KedvelésKedvelés

     Hozzászólás ↓

   • Ilyesmi történetem nekem is van, mint kezdő masszőr(gyógy). A kedves férfi páciens azonnal meztelenre vetkőzött, na én gyorsan rá a lepedőt…aztán csak az éppen aktuális részt takartam ki, és ott meg egyfolytában mozgásban a lepedő ahol a micsodája van. Hááát. Végül megmondtam neki hogy én nem arra vagyok kitalálva és ne számítson arra hogy másképpen is kezelésbe veszem
     .

     KedvelésKedvelés

     Hozzászólás ↓

   • Két ismerősöm is dolgozik Nyugaton, az egyik Angliában, a másik Németországban, ápolónők. Nekik is elég sok a horrorsztorijuk sajnos.

     KedvelésKedvelés

     Hozzászólás ↓

     • És kaptam levetett ruhát is, mindent a nagykönyv szerint. De mikor egy fekete mellényt, ami megtetszett, elkértem,akkor nem akarták ideadni 😀 – én már csak ilyen felvilágosult cseléd vagyok, már ez se a régi,mondjuk meg úgy ahogy van 😀 😀

       KedvelésKedvelés

     • Már a húszas-harmincas években is panaszkodtak a naccságák, hogy ezek a mai lányok hogy elszemtelenedtek 🙂

       KedvelésKedvelés

   • Sok idősápolót ismertem Németországban, mikor takarítóként kint dolgoztam, nagyon kemény munka ez, minden tiszteletem a tiéd!
     Az egyik asszony az ismerőseim közül egy olyan 80 éves szellemileg ép öregnél dolgozott, aki igazi macsó lehetett fiatalon, Argentínában volt farmja régen, csak elszegényedett. Az öregnek, mint egykori nagy kannak, a legégetőbb gondja az volt, hogy már nem állt fel neki, és minden pénzét arra költötte, hogy potencianövelőket rendeljen a netről, meg egy olyan szerkezetet, amivel fel lehetett volna pumpálni a szerszámát. Állandóan azon járt az esze, hogy rávegyen valakit – az ápolónőt, a dokinál az asszisztenst, vagy engem, aki gyakran meglátogattam az ápolónőt náluk – hogy kipróbálja vele a potencianövelők működését, de senki sem állt kötélnek, pedig ígért-fűt-fát. Prostituáltat is akart rendelni, de azt megtiltották a gyerekei. Nagyon fárasztó volt elhárítani a közeledését és a tapogatózását, és egyben szánalmas volt, hogy ennyi idősen még mindig itt tart és eszköznek tekinti a másik nemhez tartozókat. Állandóan a régi kalandjairól beszélt, jó részletesen. Szerencsére az ápolónője nem értett annyit németül, hogy ezek is átjöjjenek neki, de így is majd megbolondult mellette – kibírta, mert az öreg baromi jól fizetett, és be is jelentette a munkaügyön, de nagyon nehéz dolga volt.

     KedvelésKedvelés

     Hozzászólás ↓

     • Evvel mélységesen együtt tudok érteni és érezni

       KedvelésKedvelés

10. Nagyon szeretem azt a blogot böngészni, de jó, hogy itt is, köszönjük.

    KedvelésKedvelés

    Hozzászólás ↓

11. Az épületnek (illetve pontosabb az épületegyüttes szó),ahol lakunk nagyon érdekes történetei vannak. Van 4 lakás is benne, a többi (nagyobb) részt speciális célokra használják. Az előttünk itt lakókkal, illetve az ő leszármazottaikkal laza kapcsolatban vagyunk, az egyikük mesélte, hogy a hatvanas években kiöregedett cselédek otthonaként szolgált a ház egy része, kb. 8-9 nő élt ott. .

    KedvelésKedvelés

    Hozzászólás ↓

    • Két nagyon érdekes filmet láttam az utóbbi években cselédéletről: Szerelem a hatodikon (francia), A segítség (USA-India). Csak néztem, hogy a hatvanas évekbeli Párizsban, illetve Amerikában (délen) ugyanazok az emberi viszonyok, konfliktusok, mint amiket én az olvasmányaimból ismerek száz évvel ezelőttről. Pl. használhatja-e a cseléd a fürdőszobát és a wc-t?

      KedvelésKedvelés

      Hozzászólás ↓

      • A segítséget én könyvben olvastam, de nekem is eszembe jutott a folyosó végi wc-kről, fürdőkről.

        KedvelésKedvelés

      • Tényleg. Augusztus Oklahomában, ott is van cselédes szál.

        KedvelésKedvelés

      • van még egy kevésbé komoly, de szerintem érdekes témákat feszegető, a Spanglish.

        KedvelésKedvelés

12. A szomszédunkban, doktoréknál, a hatvanas években élt egy tizenéves falusi lány, a cseléd, mi gyerekek, akiknél csak pár évvel volt idősebb, nem értettük, miért nem jön le soha játszani. Otthon is a kisebb testvéreire kellett vigyáznia, és elvégezni a házimunkát. Nyaralni is elvitték magukkal mindig, rendesen bántak vele, nem tudok róla, hogy visszaéltek volna a helyzetével, arra sem emlékszem, mikor tűnt el, azt hiszem visszament a faluba és férjhez adták… Az akkori fejemmel mégis furcsának találtam, hogy egy gyereklány a családjától távol kell, hogy dolgozzon, mert annyira szegények. A szegénység nekem a múlt század volt akkor. Anyámnak és nekem is mindig csak azt mondták, hogy csak tanuljunk,- na jó, a szünidőben segíthettem a kertben a gyümölcsöket leszedni a nagymamámnak, a nyaralás és teljes ellátás fejében. Ahogy később kiderült, nagymamám is afféle cseléd lehetett, na jó, házmester, amíg ki nem költöztek a belvárosból a lakatlan Gazdagrétre.

    KedvelésKedvelés

    Hozzászólás ↓

13. Köszönet a bejegyzésért és a blogért. Sokszor megfogalmaztam iskolás koromban, hogy nem a csihi-puhi, hanem a mindennapok érdekelnének, és nagyon unom a harcok-békék sorozatának bemagolását. Jó, hogy ma lehet másként, és forrásanyag is van hozzá!

    Na de mégis nosztalgiáztam egy kicsit, mert nekem a nagyszüleim meséltek ezekről az időkről. 🙂

    KedvelésKedvelés

    Hozzászólás ↓

14. A Tiszántúli Emanuelle-ben olvastam, (http://mek.oszk.hu/05300/05300/05300.pdf) egy történetet, ahol a vidéki lány a fővárosban cselédeskedik és rászoktatják a fürdőszoba használatára meg kap fehérneműt, törölközőt, pipereszappant, mosdókendőt, aztán amikor visszatér a falujába, senki se akarja elvenni, mert csak egy rossz hírű lánynak van rá szüksége, hogy ilyen gyakran mosdjon. Végül aztán mégis elveszi valaki, de csak ha hajlandó csak az arcát kezét, lábát mosni mást nem, és ha elégeti a fehérneműket, tisztálkodási eszközöket.
    Tudom, hogy volt sok szörnyűbb dolog is, de engem eléggé kiakasztott mikor olvastam. Elképzeltem milyen lenne, ha nekem tiltanák meg a fürdést és ezentúl csak arcot moshatnék maximum. Ja és mindez a 40-es években játszódott, tehát nem is régen.

    KedvelésKedvelés

    Hozzászólás ↓

    • Grecsónak is van egy ilyen története, talán a Pletykaanyuban. Ott a bidé volt a konfliktus tárgya.

      KedvelésKedvelés

      Hozzászólás ↓

15. Nagyon szeretem a Mindennapok Története blogot, minden bejegyzést elolvasok, ami megjelenik rajta – örülök, hogy itt olvashattam a szerzőjétől cikket!

    Apai ágon uradalmi cselédektől származok, van az őseim közt erdész is, parádés kocsis is. A család a falunk határában lévő majorban élt a cselédsoron, innen rossz emlék is van a famíliában. Nagymamámnak nyolc nővére volt, a legidősebbel és egyben legszebbel kikezdett az uraság fiának egyik barátja, aki náluk vendégeskedett. Amikor a lány nemet mondott – merészelt nemet mondani, mert mama szerint amúgy az ő gazdájuk családjában nem volt szokás a cselédek zaklatása – a fiú belelökte a halastóba. Az eredmény tüdőgyulladás, majd halál lett 19 évesen. A mamám szerint a dolgot bocsánatkéréssel és némi pénzmaggal ezt elsimították, de a szülők sosem tudtak belenyugodni a történtekbe – ennek ellenére kiszolgáltatott helyzetükben nem tehettek semmit.
    A nagymamám már klasszikus városi cseléd volt, a háború előtt ment fel Pestre szolgálni. Egy idős ezredes családjánál szolgált, elmondása szerint nagyon jó helye volt náluk, szerették, és ahogy a cikkben le van írva, nagyon sok mindent megtanult ott. Higiéniát, késsel-villával szépen evést, süteményeket – mamám később is mindig nagyon tiszta asszony volt, és finom dolgokat sütött. A háború után tért haza és ment férjhez.
    A nevelőapám mamájának az édesanyja szintén szolgált Pesten, ő is a szerencsések közé tartozott, nagyon jó viszonyban volt a gazdáival és annak gyerekeivel. Miután férjhez ment és hazatért a falujába, még levelezett is a lányokkal, sőt a saját unokáit is róluk nevezték el.

    Cselédféle én is voltam, diákként és később is, mikor már tanítottam is, 11 évig rendszeresen jártam ki nyaranta Németországban mint takarító, de kerti munkát, favágást is végeztem – egy ismerős család segített hozzá a munkához. Az ottani faluban volt egy takarítónő, aki állandóan dolgozott bejárónőként, amikor szabadságra ment, én vettem át a helyét, így ez mindenkinek jól jött. Jól kerestem, megbecsültek, nagyon kedvesek voltak, és rengeteg használt ruhát adtak, évekig tőlük öltözött az egész családom. Érdekes, hogy rám is hasonló hatással voltak az enyémnél magasabb társadalmi állású és jóval vagyonosabb családok, mint a régi falusi cselédekre – tanultam én is új ételeket, láttam más életformákat, látásmódokat, ott szoktam rá a szemét szortírozására, a környezettudatos gondolkodásra, a felelős állattartásra, amit összességében nagyon pozitív dolognak tartok.

    KedvelésKedvelés

    Hozzászólás ↓

    • Így is tartottam tőle, hogy túl hosszú lesz a poszt, ezért nem tértem ki a fogalmak tisztázására, itt pótolom. A “cseléd” szó alatt két nagy kategóriát értettek: a háztartási alkalmazott házicselédet (itt csak velük foglalkoztam), illetve az egész évre szegődött mezőgazdasági bérmunkást, a gazdasági cselédet. Utóbbiak – mindkét nembeliek, de többségükben férfiak – dolgozhattak úri nagybirtokon (“puszták népe”) vagy nagyobb parasztbirtokon is (Móricz Kis Jánosa). Az ő életük sem volt habostorta.

      KedvelésKedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Igen, ismerem a különbséget, próbáltam is érzékeltetni, csak asszem ügyetlenül. A mamám családja mezőgazdasági bérmunkával foglalkozott, a mama következetesen a “cseléd” szóval utalt rájuk, míg ő háztartási alkalmazott volt az ezredeséknél. A Puszták népe nekem amúgy egy nagy könyvélmény volt kamaszként…

        KedvelésKedvelés

      • Értettem én, hogy te tudod a különbséget – a nem-történelemtanárok kedvéért írtam 🙂
        Egyébként ugyanaz az 1876-os “cselédtörvény” szabályozta mindkét kategória munkaviszonyait, egyformán. A személyes jogok korlátozottsága hasonló volt, a munka jellege és az életkörülmények persze nagyon mások.

        KedvelésKedvelés

      • Az én családomban mindkét fajtából van, olyan sztorikat mondanak néha…

        KedvelésKedvelés

16. Köszönöm a posztot, nagyon érdekes!

    Az anyai nagyanyám tizenkét éves korában állt cselédnek, először pesti családnál, majd később vidéki úrnál. A pesti időkben ismerte meg nagyapámat, a munkásfiút, aki aztán követte vidékre, és családot alapítottak. Állítólag, választották a nagyapámat a mamának, a család fővárosi ága szemelte ki, holott nemhogy polgári felmenők, de még egy árva vasutas sem akadt köztük, így csakis az döntött, hogy hogyan boldogulnak együtt majd.
    Nagyanyám feminista volt, bár akkoriban inkább ‘kemény asszonynak’ nevezték, a nagyapám meg rajongott érte, náluk már valamennyire megvalósult az egyenrangúság. Anyámék tisztes, nyugodt és szeretetteli gyerekkoról számolnak be, amire emlékszem, az szintén ezt támasztja alá.

    KedvelésKedvelés

    Hozzászólás ↓

    • Milyen üdítő, hogy az itteni közönségben ennyi cseléd-ős van! Pedig manapság inkább csak az ezredesék unokájával lehet találkozni, nem a cselédjükével 🙂
      Egy másik posztnál már beidéztem az alábbi ironikus szösszenetet, de annyira ide illik, hogy még egyszer elkövetném. Biztosan van, akinek új:

      Kende Tamás: A Pisták népe

      A Pisták népe történészekből, de legalább is a történelem iránt érdeklődő, arról kamaszkorban már kész koncepciókkal bíró hímekből áll. Szaporodni épp a fentiek miatt kizárólag az oktatáson keresztül tud.
      Hitvallása: Legyen úgy, mint régen volt!
      A mi Pistáink, ha egy kicsit isznak, nekibúsulva, de egyszerre büszke férfias agresszióval bőgik a világba: Legyen úgy, mint régen volt!
      Hogy konkrétan (lehetségesen) hogy is volt régen, az Pistáinkat látszólag nem zavarja. Mert a Pista jobban tudja hogy volt régen, de legalább is tudja (és hangosan tudatja is), hogy hogyan kellett legyen. Néha ugyan felsejlik szűk agyának sötét mélyén egy-egy elejtett családi beszélgetés, nagymamai, nagypapai megjegyzés arról, hogy régen Pista ősei uradalmi cselédek voltak, hogy olyik Pista nagyszülei Auschwitzban haltak meg. Mert a nagypapa – Pista maga látta a tévében! –pontosan olyan volt (kellett legyen), mint Jávor Pál, de legrosszabb esetben is mint a Páger Antal alakította dolgos-módos góbé. Huszártiszt volt a háborúban. Melyikben? Mindegyikben. Hogy a családi fényképek szerint baka volt a nagypapa, az a fénykép és a fényképész hibája. Hogy az udvarház valójában egy savanyúan dohos, földes cselédszoba volt, félreértés kell legyen. Hogy a pesti bérházban a nagypapa nem főbérlő, hanem maximum házmester volt, az nem lehet. Jávor Pál nem volt házmester. Csortos Gyula lakája is inkább huszártisztet formáz.
      Pista a történelmet hibátlanul ismeri. Mivel Pista történelmébe saját családi történetei nem illeszkednek, ezért elfeledi saját családját, saját (lehetséges) családi történelmét. A történelem mint Pista-konstruáló képlet kritikátlan elsajátításával ugyan saját szüleit, nagyszüleit, valódi őseit tagadja le, és tagadja meg, de ezt az időnként kifejezetten zavaró motívumot pompásan nyomja el a megvallott őskultusz, ahol az ősök Jávor Pálok (na jó: Páger Antalok).
      Néha, ha nagyon nekikeseredek, én is azt kívánom (de csakis Pistáinknak): Legyen úgy, mint régen volt!

      KedvelésKedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Ismerek pár ilyen Pistát, elég változatos elképzeléseik vannak a történelemről, némelyik egészen hajmeresztő.
        Nálunk a családban nagyon jellemző, hogy őrizzük a régi történeteket az ősökről, akikre még emlékszünk, vagy a szüleink, nagyszüleink emlékeznek. Volt köztük gazdálkodó paraszt, cseléd, suszter, szabó-varrónő házaspár, tanítónő – nekem mindegyik történet kedves és fontos róluk, és nem tartom szégyellnivalónak, hogy nem voltak arisztokraták. Jó tudni, hogy kik voltak, hol éltek, mivel foglalkoztak, hogy melyik ház, föld volt az övüké régen, és hogy hova járt a dédmamám vargányát, galambicát szedni.

        KedvelésKedvelés

      • Az én őseim parasztok, illetve 1848 előtt jobbágyok voltak. Szégyellni soha nem szégyelltem őket, de ebben az újabbkori dzsentris-neobarokknosztalgiás világban egyenesen valami csakazértis büszkeség kezd elhatalmasodni rajtam, ha rájuk gondolok. Mert ők voltak, akik tatár, török, német és orosz után is a helyükön maradtak, és újrakezdték az életet.

        KedvelésKedvelés

      • Többnyire az enyémek is, a fent említett nagyszüleim és az anyai ág az alföldi tanyavilágból származott, én is sok időt töltöttem ott gyerekként.
        Most azon gondolkozom, hogy a mamám híresen jól főzött, de jellemzően nem paraszti ételeket. Azokat is, de azokra néha csak legyintett. Talán épp azért, amit a posztban is olvastam, mert megtanulta a városon a polgárság köreiben divatos ételeket. Különben büszke nő volt, tartott tőle a falu orvosa is, sőt, sokszor gőgösnek is titulálták, ami, a poszt után akár a nagyvárosi ismeretek következménye is lehet. Annál is inkább, mert amennyire a lehetőségei engedték, modernizálták a tanyát, a lányaikat is iskolába küldték, a fiaikat is megtanították a házimunkára.
        Most gondolkozom el csak azon, hogy milyen tudattágító hatása lehetett annak, hogy ő megjárta a nagyvárost, látott művelt embereket az orvoson kívül is, pláne hogy nőket is látott, akik nem cseléd vagy gazdasszonyi sorban éltek.

        KedvelésKedvelés

      • Na igen az osok. A posztrol: nalunk meg Kolozsvarra meg Szekrol elszegodott cseled volt, aki nem eppen edes mostohava avanzsalt. Ne, ne legyen ugy, mint regen volt.

        KedvelésKedvelés

      • Én is ritkán találkozom olyanokkal, akiknek szintén parasztok az ősei, így olyanokkal sem, akiknek szolgálhattak cselédként a felmenőik.
        Én sok lendületet merítek abból, ami a női elődeimnek osztályrészül jutott, hatalmas hajtóerő, hogy tudom, milyen nehéz életük volt, és hogy mégis elviselték. Talán ez a fajta ismeret is hajt, hogy változást érjek el a saját életemben és a társadalom szintjén is.

        Nos, nálunk nincsenek szépítős sztorik, már ami presztízsre, pozíciókra vonatkozik, ám az utólagos jellemnemesítés előfordul. 🙂

        KedvelésKedvelés

      • Igen-igen, én is szoktam érezni ezt a hajtóerőt, hogy igen, az őseim mi mindent átvészeltek, akkor talán nekem is sikerül valamiféle jobb életet élni. Azt szoktam mondani, hogy van bennem némi paraszti büszkeség és öntudat.

        KedvelésKedvelés

      • Az bennem is van, és én is így mondom.
        Sok jellemvonás érzek ebből fakadónak, amiknek persze megvannak a jó és rossz oldalai is.
        Nem szeretek kérni, ha teszem, alázattal teszem. De sokszor akkor nem, amikor valóban szükséges lenne, valamiféle büszkeségből.
        Vagy makacs vagyok, és szeretem körbepisilni a terepemet, és szeretem megszemlélni azt ami elém kerül, majd a magamnak megfelelő módon beilleszteni azt az életembe. Van igényem a röghöz kötöttségre, a saját házra -várra, bár nem önnyomorító módon, hitelek és adóssághegyek árán.
        Nem szeretem, ha uralkodni akarnak rajtam, vagy ha a megkérdezésem és a véleményem kikérdezése nélkül akarnak lenyomni valamit a torkomon. Nem tűröm a fölöttem állók irányítását, partneri hangnemben viszont bármit kérhetnek tőlem. Nem szeretem, ha siettetnek, mert én rugalmas vagyok, de a saját tempómat kedvelem, hát adják meg az időt. Elfogadom a természet törvényeit, az ember törvényeit fenntartással kezelem, ha nem győz meg valami logikai vagy erkölcsi alapon, akkor fejre is állhatnak előttem, nem hat meg. Többre becsülöm a józan paraszti észt, mint a tudományos magyarázatokat, amik sokszor minden gyakorlatiasságot és életszerűséget nélkülöznek. Hiszek a jóságban, szerintem fontos a jó szándék. Könnyen mondom ki, hogy nem az én dolgom, olyankor is, amikor oda kéne állni, és ez gyakran az idővel felpuhul, de az alapvetés az, hogy nem szívesen megyek más portájára, és más se jöjjön az enyémre 🙂
        Ezeket úgy érzem, a paraszti, tanyasi létformából fakadnak, amiben az őseim éltek többnyire. Aztán nem is könnyű velem élni se.

        KedvelésKedvelés

      • Nagyon hasonló a hozzáállásom nekem is, bár a férjem mindig azt mondja, hogy velem aztán igen könnyű együtt élni. De lehet, hogy csak ő van így vele.

        KedvelésKedvelés

17. Nagyon gáz, de ha néha el is játszottam a férj/család gondolattal, akkor csakis bejárónő és bébiszitter segítségével tudtam volna ezt már huszonévesen is elképzelni. Ez valahogy 20 év alatt nem változott. Durva, de nekem még az a felállás sem tetszene a plusz terhek vállalásánál, ha a férfi segít.

    KedvelésKedvelés

    Hozzászólás ↓

18. Köszönet a posztért.

    KedvelésKedvelés

    Hozzászólás ↓

19. Egyik kedvenc filmem a Bakaruhában. Mindig bőgök rajta. Akkor is, ha full sminkben játssza Bara Margit a cselédlányt.
    Eszembe jutott a férjem nagymamájának egykori, Dohány utcai lakása. Iszonyat macskabűz és kosz volt, sose értettem, hogy lehet a nagymama és anyósom is ilyen igénytelen a lakás tisztaságára. Volt a lakásban cselédszoba, és sose beszéltek róla, de a férjem szerint még a hatvanas években is ott lakott Matild, a cseléd. Akkor esett le, hogy miért nem takarít se anyósom, se anyukája. Nem úgy voltak szokva.

    KedvelésKedvelés

    Hozzászólás ↓

20. Nagyon tetszett a mai poszt! 🙂 Szívesen olvasnék még hasonlót.

    KedvelésKedvelés

    Hozzászólás ↓

    • Csatakozom!

      KedvelésKedvelés

      Hozzászólás ↓

21. Középiskolai tanár vagyok, olyan vén, hogy már alig-alig férnék bele a Dorottya-féle Matriculába. Az Édes Annát persze, hogy szoktam tanítani, Anna lányom ötletére mindig azzal kezdve, hogy bejátszom a gyerekeknek az Este fess a pesti nő…kezdetű slágert. Ismeritek, úgy-e?
    Hajnalban szól a vekkere
    És tele van már a cekkere,
    Nem derogál, ő piacra jár,

    Délre jó ebédet főz,
    Csak szépíti őt a gáz, a gőz,
    Mert mindenes is, a kis hamis.
    Gyönyörűen megfogalmazzák a kor elvárását, aztán nézzük, hogyan felel meg az elvárásnak Édes Anna, és vajon hogyan érezheti magát pesti környezetében a Balatonról a fővárosba került félárva, akinek az egyetlen rokona, “támasza” Budapesten Ficsor.

    KedvelésKedvelés

    Hozzászólás ↓

    • Jajj, hát ez gyönyörű. Természetesen férfi írta a szöveget, ez evidencia (rögtön kettő, Jenő és Rudolf). A gyönyörű pesti nő lényege, hogy két életet él, és mindkettő arról szól, hogy a férfi minden vágyát kielégítse. Elefes.

      KedvelésKedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Mellesleg másik korszak, legkésőbb már a háborúk közöttről, így lehet, hogy a cseléd és a dáma kettős szerepében lép színre a pesti nő, és ez már senkit nem zavar.

        KedvelésKedvelés

22. Visszajelzés: fűszálak élén a vér | csak az olvassa — én szóltam

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .