senkinek nem szempont

Közzétéve Szerző:

Óvatos és elméleti voltam én tegnap: arra jutottam, hogy nem legitim szempont sem a világ, sem a magunk szemében, hogy boldognak érezzük-e magunkat, nem szabad kimondani, hogy nem, hogy ijesztően sokan szinte soha nem. Nem szabad, mert a ki nem mondott boldogtalanság, e közös titok a társadalom kötőanyaga.

Pontosabban az sem szempont, tehát a lófaszt se érdekel, fittyet hány, leszarja, rá se ránt senki, a kutya se pisil oldalba azügyben, hogy nem vagy-e kínzóan, rombolóan boldogtalan, hogy belepusztulsz, beleszakadsz-e épp. Hogy világgá űzne a hiány, és tovább, hogy már ott tartasz, hogy lemennél egy doboz szódapatronért, és nem jönnél vissza soha többet, nem, a gyerekeidért sem — és el ne mondd, ne is célozz rá, hát képes volnál rá, lenne szíved ilyesmivel megzavarni az ő sima tükrű nyugalmukat, hát elnéznéd a döbbent csalódottságukat, esetleg túlharsognád a bajaiddal az ő kínjaikat, amelyek, lám, miattad nőttek ekkorára, mert te mindig, mert te soha, mert te nem úgy, mert neked mindig valami bajod van…?

Aztán van néha nagy döbbenet, de legtöbbször nincs, legtöbbször csak elsorvadnak, lelki roncsok lesznek, kiszáradnak, aztán majd a menyüket, felnőtt gyerekeiket basztatják, kórságokat növesztenek, sajnáltatják magukat, tönkretesznek mindenkit, és helytállásnak meg hosszú, boldog, családcentrikus éveknek nevezik az ezüstlakodalmukon.

Az kell belőled a társadalomnak és a körülötted élőknek, különösen ha szülő vagy, hogy elvégzed, ami rádesik, amitől működik az élet, meg még a kétszeresét, hallgatsz és nincs veled gond, ott vagy, adod, nem vársz hálát, nincsenek igényeid, sőt, örülsz neki, édes teher, legszebb hivatás, a másikért élni, szolgálat, töltsd föl a szeretettankját. Ne merd azt állítani, hogy te ezt nem élvezed, hogy neked bármi bajod van, hogy nem ők a te életed. Ha nem, veled van a baj.

A munkaerőd kell, a teherbírásod, a pénzed, a hozzáértésed, a lakásod, az éjszakáid, az anyatejed, a nyílásaid avagy a nyúlványod, jól illik a kirakósba, vagy az se kell, akkor az kell, hogy nincs nyílásod, nincs nyúlványod, nincs sóvárgás, maradj veszteg.

A problémamentességed kell, ami azt jelenti, hogy tudván tudják, mert a szemüket kiböki, hogy baj van, de te csak hallgass és bírjad.

Ez van a családi fotókon, közös nyaralásokon, ebből szólal meg a Csendes éj, ebből surrannak ki esemesezni, ez ellen futják a maratont, ezért menekülnek szerelembe.

Hát mindenki ennyire rossz fej? Ennyire nincs valódi szeretet, végképp az érdek igazgat mindent, hazudni kell? Egymást szerető, emberi emberek, mi lett veletek? Nektek ez jó?

Nem, senki sem eleve rossz, legfeljebb éretlen, legfeljebb érzéketlen, legfeljebb érzelmi impotens, legfeljebb nem hegedtek sebei, legfeljebb félreértésben van afelől, mire jó a másik ember, mi várható egy kapcsolattól, hogyan jó élni. De az igazi bűnös a bebetonozó, hazug elvárásrendszer, a normaként kezelt hazug idill. Nincs, sosem volt, nem lesz.

229 thoughts on “senkinek nem szempont”

  1. Bár én nem az a fajta anya vagyok, aki egy kettesben töltött hosszú hétvége alatt 5 percenként hazatelefonál, hogy jajj, vajon mi van a kicsikékkel (hiszen elég nagyok már, volt időm megszokni őket), de azért nem hiszem, hogy valaha le tudnék ugrani úgy szódapatronért, hogy nem térek vissza hozzájuk. Még habtejszínpatronért se. Hülyén hangzik-e, ha azt mondom: én és a gyerekeim egy külön család vagyunk a családon belül?

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • Szerintem ez az “én és a gyerekeim egy külön család vagyunk a családon belül” nem hulyen hangzik, hanem a drama elso fejezete. Bar tudok es hallottam olyat, ami ubereli: “letezik Igazi, de azt te szulod meg magadnak”
      Megernenek ezek is egy elgondolkodast.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • A lényeg, hogy túlságosan ráakaszkodsz a gyerekeidre, és ennek nem lesz jó vége. Én ezt szűrtem le Matifa hozzászólásából, mint háttérjelentést. (Nem először tudja jobban.)

        Egyébként én totál értem, amit mondani akartál ezzel, és érzem is, azt hiszem.

        Kedvelés

      • Én akaszkodom rá a gyerekeimre, vagy másra vonatkozik? mert ez nagyon nem így van, nem is tudom, miből lehetne ezt leszűrni.
        A család a családban, hogy is magyarázzam: a férjek, pasik jöhetnek-mehetnek (nem megy, nem ezért írom), de a gyerek az más, ahhoz vér szerint van közöm.

        Kedvelés

      • Nekem ne magyarázd, én értem. 🙂

        Szerintem Matifa valahogy úgy értette, hogy te túlzottam függesz tőlük, vagy ők tőled, erre abból következtetek, amit utána ír az “igazi” megszüléséről, kvázi ehhez hasonlítja, amit te írtál.
        De majd jön, és elmeséli.

        Viszont pont úgy gondolom, ahogy te is. Most úgy érzem, minden kötelék eltéphető, de ami a gyerekemmel köt össze, az nem.

        Kedvelés

      • A ” csalàd a családban ” a válàs első felvonàsa. Amikor anyuka összebújva elslszik este a gyerekkel ès ott van még apuka is.. A másik szobàban. Két felnőtt ember együtt neveli a 3.- at, a gyereket. A többi felállàs bukta.

        Kedvelés

      • bocs, de baromira eltevedek ebben a template-ben a valaszokkal, szoval a hozzaszolasok vegere irtam, hogy nem a tulsagos raakaszkodasra utaltam.

        Kedvelés

      • Hanem arra, hogy ha túlzottan erős a kötelék a gyerekeddel, a pasi tuti lelép. Innen egyenesen következik az olyan gondolkodás, hogy ha nem szopod le rendesen minden este, ne csodálkozz, ha félrekefél. Egy valaki nincs jelen ebben a gondolkodásban: az anya. Azt sem veszed figyelembe, hogy az általad említett család a családban sziget nagyon gyakran azért jön létre, mert az apa egyszerűen kivonja magát, felelősséget nem vállal, hárít, nem társa a nőnek.

        Kedvelés

      • Én nem tudom, de folyamatosan olyan nőkkel volt dolgom, akik le se szarják a férfit. Most is ezt látom a hozzászólásokban. Mindig azok az önző egomán érdekek. Ha jól csinálnak valamit, akkor hőssé avanzsálják magukat, miközben egyszerűen csak a saját választásuk szerint élnek, ha valami nem jó, akkor meg mártírkodnak. Mind a kettő a hamis egó nagy-nagy műve. Én nem tudom, de nem volna egyszerűbb szerelemből választani, és nem kötelezettségből? Nem azért mert a biológiai óra szorít, bár ez szerintem egy mítosz, hanem azért, mert úgy érzel? Akkor talán olyan férfira akadhatsz, aki társ. Márpedig a kapcsolat szerintem önfeladásról szól. De ezt az önfeladást mindkét félnek meg kell tenni. Ha ez nincs meg, akkor ne tervezz gyermeket, mert beteg légkörből kikerülő gyermek, ugyanabba a lápba fog később lépni, amiben te vagy… Viszont ha az önfeladás nincs meg egyik fél részéről, akkor a másik fél rabszolgaságát eredményezi a történet. Ha egyik fél részéről sincs meg, akkor az meg nem társkapcsolat.. El kéne dönteni hölgyek, hogy mi tesz titeket boldoggá, és aszerint élni. És elárulom, nem külső körülményekben kell keresni a boldogságot, hanem magatokban. Aki nem boldog, az nem képes örömöt bolodogságot adni, és ebből következnek a hamis elvárásokból, megfelelősdiből, nem tudom én ki által kitalált társadalmi normákból fakadó, hazugságokkal teli élet által diktál illúziók… Mindenesetre az már pozitívum, hogy ezt ilyen nyíltan elkezdtétek boncolgatni, ehhez tényleg csak gratulálni tudok. Remélem egyszer valamikor majd tetteitek, érzéseitek, hozzáállásotok is követni fogják majd ezeket az elgondolásokat… Sok sikert Nektek!.. 🙂

        Kedvelés

      • Értem és értékelem, amit írsz, de akinek írsz, az februárban meghalt. Másrészt ne írd elő nagy okosan, mit tegyenek a nők, új kommentelőként kifejezeteten elbizakodott, önös gesztus.

        Kedvelés

      • Pont azt mondta nemrég egy barátnőm, hogy szerinte csak úgy lehet normális férfit szerezni, hogyha megszülöd, és felneveled olyanra, amilyennek szeretnéd, másképp nincs esélyed. Először röhögtem…

        Kedvelés

      • Ennek a racionalizált változata, amikor találsz egy jó alapanyagot, és azt neveled korrekt férfivá… és még az is jajjajajjjajjaj… az elején én is mindig röhögtem (meg kínomban most is 😀 )

        Kedvelés

      • A drama resszel melyen egyetertek.

        A dinamika lenyege, hogy egy szovetsegi rendszer alakul ki, lathatalan halo fonja egybe a csaladnak a gyerekek es anya tagjait. Ami igenis drama, hiszen az osszefonodasuk egyfajta vedelmi ero. Valamitol meg akarjak ovni egymast es magukat. Es az a valami a ferfi felol arado kontroll, eroszak, elnyomas.

        Amikor pszichoterapiara jartunk a pszchologusunk fo iranya az volt, hogy en eroszakos modon kirekesztem a ferjem es kulon szigetet alkotok a gyerekekkel es ez persze, hogy nehez a ferfinek es ezt azonnal hagyjam abba.

        Nem, nem azon nem rugozott a kedves pszichologus, hogy miert alakult ki ez a sziget. Az volt a terapia lenyege, hogy ezt azonnal hagyjam abba.

        Miert erzem ugy, hogy a pszichologusok nagy resze, a terapiak tulnyomo tobbsege megerto az elnyomassal szemben es a visszerendezodest tamogatja? (Marmint a vissza rendezodest abba a Rendbe, amit femjelez ferjem orokbecsu mondata:”addig nem volt semmi problema, amig azt csinaltad, amit modntam”)

        Kedvelés

      • Hű, ez nagyon kemény. Nagyon.

        Az is baj, hogy a gyerek pótlék lesz, érzelmi pótlék és identitás, és felnövekedvén sem engedhető el, mert akkor megbontja a dinamikát. Bezárul az élet az ilyen gyerekeiknek élő nők elől, a kinti, családon kívüli élet, az input, az inspiráció.

        Kedvelés

      • Annyit eleg vilagosan latok, hogy nincs raakaszkodas a gyerekekre.
        Az oket ero meltatlan helyzeteknel azonban szinte mindig beindul az osszezarasunk.

        Ha nem lennenek ezek a meltatlan helyzetek. .. szeretnek egy ilyen vilagban elni.

        Kedvelés

      • Árnika, üdv a klubban. Nálunk a terápia tanulsága az volt, hogy az ex teljesedjen ki a neki tetsző módon, én meg teljesedjek ki nőként úgy, hogy azzal az ő kiteljesedését támogassam. Nem baj, hogy lófaszt nem tesz a családért, a lényeg, hogy én adjak pozitív visszajelzést, ha mégis megerőlteti magát és nem hagyja az asztalon a mosatlant. A pszichiáter egy elvált nő volt egyébként.

        Kedvelés

      • Az exem egy vita kapcsán közölte, hogy találjam meg a szépséget a házimunkában. Én meg úgy döntöttem, hogy megtalálom a szépséget az életben, de nélküle.
        “Marmint a vissza rendezodest abba a Rendbe, amit femjelez ferjem orokbecsu mondata:”addig nem volt semmi problema, amig azt csinaltad, amit modntam”
        Khüm!
        Inkább nem írom, le hogy mit gondolok erről.

        Kedvelés

      • “Az exem egy vita kapcsán közölte, hogy találjam meg a szépséget a házimunkában.”
        Miért ő már megtalálta? Hozzáteszem az sem jelentene semmit, mert attól még, hogy más szeret rendet rakni, meg takarítani, nekem még jogom van utálni.

        Kedvelés

      • Addig sosincs probléma, amíg az egyik parancsol, a másik meg kussol. Persze van, csak az Úrnak addig nem tűnik fel, amíg a másik meg nem szólal.

        Nem szeretem a férjem-uram (így kell írni?) kifejezést sem.

        Kedvelés

      • Kezdek mélyen megrendelni a pszichológusokban, nyilván van közöttük jó is, de úgy látszik, másnak is hasonlóak a tapasztalatai.
        Egy másik bejegyzésben már írtam erről kommentben, ha jól emlékszem a segítőkről szólóban.
        A lényeg: NEM párkapcsolati tanácsadásra mentünk, hanem a férjem depressziója kapcsán, de a végső tanács az volt a pszichológusNŐ-től, hogy menedzseljem én jobban a férjemet.
        Nem mentünk többet …

        Kedvelés

      • A pszichológus neme nem garancia arra, hogy feminista gondolkodású-e vagy sem. És legalább a feminista értsen a sisterhoodhoz: ezért nem örülök, ha a hímsoviniszta nőket jobban elítélik, mint a hímsoviniszta férfiakat, mert eleve semmivel sem hibásabbak, mint a férfiak – ráadásul ők egészen biztosan nem “minden szentnek maga felé” alapon csinálják ezt, abban is biztos lehet az ember. Sok férfinél meg épp ezt a hazabeszélést látom, és az nálam mégegy mínusz a többi mellé.
        Vannak amúgy kimondottan feminista pszichológusok, (férfiak és nők vegyesen, de én több nőről hallottam)
        mert az alap ugye egyáltalán nem ez, hanem a fordítottja. Az oktatásban is.

        Kedvelés

    • Igen ,ezt én is sokszor érzem a lányommal :-). H ha valami nézeteltérés van az apjával, akkor kipártol engem (bár mindig megkérem, h ne avatkozzon bele az apjával való dolgainkba, nem élezem a helyzetet), és már érződik a későbbi “felnőttes” anya-lánya kapcsolat, ami nem barátnősködés, de azért nagyon bizalmi lesz Remélem. Mert már 7éves.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

    • Nekem már volt ilyen. Hirtelen felindulásból. Gyerekek, most lemegyek, és ha ennyire utáltok, ha ennyire nem értitek, hogy nem vagyok cselédje senkinek, tehát mindenki maga után pakol, takarít, és ha emiatt kiborulok, én vagyok a banya, jó, akkor megyek. Vissza se jövök. Sziasztok. Lementem, rusnya téli este volt, négy kört tettem a tömb körül, a telefonba sírtam a pszichológus barátnőmnek, majd visszamentem. Ha lett volna hol aludnom, haza se mentem volna. Csak másnap.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Ja, persze. De abban a pillanatban ez egyáltalán nem érdekelt. Annyira túl voltam terhelve, és mindent leszartam, önreflexió semmi. Nem is működött, minden ugyanott folytatódott, ahol abbamaradt.

        Kedvelés

      • De azt írod, másnapig haza se mentél volna. Én ebben azt érzem, hogy nyíltan kifejezted volna, hogy nem bírod tovább. Egy nap távol, már idő, ha nem áll meg, vagy nem ismétlődik ezen a ponton az egész mechanizmus, részedről.
        Én is ültem már padon bőrönddel, bár gyerekmentes közegből mentem odáig, a padig.

        Kedvelés

      • Szerintem sokszor nehéz meghatározni, belülről is, meg kívülről is, hogy hol végződik a játszma, és hol kezdődik a “világgá űzne a hiány”.

        Kedvelés

      • Játszmaszagú vagy nem, de én is leléptem már egypárszor a totál káosz elől. Mikor végignéztem a lakáson és rájöttem, hogy a szennyes eljuttatása a tartóig, a koszos tányérok kivitele a mosogatóig (elmosásról nem is álmodozom), a saját dolgaik használat utáni elpakolása, egyedül csak engem izgat. Szóval én is volt, hogy szó nélkül felöltöztem, cipőt húztam, majd az ajtóból visszaszóltam, hogy ezt most nem bírom, elmegyek a barátnőmhöz és telefonáljanak amikor rend van.

        Kedvelés

      • a terápián azt is megtanultam, hogy irracionálisan viselkedem, amikor 30 percet dühöngök a napokig ki nem dobott szemét helyett és nem dobom ki inkább én, 5 mp alatt. Érted.

        Kedvelés

      • Anyám borogass! Szerintetek van egyáltalán normális, nem a Rend szekerét toló párterapeuta, pszichiáter, pszichológus?

        Kedvelés

      • Ez jó, nekem a családom pont azt vágja mindig a fejemhez, hogy de miért nem szólok nyomatékosabban. Magyarul, ha mérgesen dühöngenék akkor (szerintük) kidobnák, elpakolnák, elmosnák. De így, hogy pár nap figyelmeztetgetés és kérés után megunom és kidobom, elpakolom, elmosom inkább magam, én tehetek róla, hogy nem vesznek komolyan. Erre mit mondana a terapeutád?

        Kedvelés

      • Vacskamati, volt hasonló kérdés, és a válasz az volt, hogy ha nekem fontos a tisztaság, akkor a kosz az én problémám és nekem kell megoldanom. Én itt nem nyerhettem….

        Kedvelés

      • Ez is milyen már! A nőket állandóan azzal nyomasztják, hogy gondoskodjanak másokról és tessék kiszolgálni másokat, a férfiaknak meg már az is fenyegetés, hogy el kell látniuk saját magukat! Nem vicces?

        Kedvelés

      • Nem. Durva.
        Nyilván az az alap, hogy ha enni akar, meg tiszta ruhát, akkor épp annyit tegyen érte, mint a felesége (mármint a családi kajáért és tiszta ruháért). Ha utál takarítani, hát főzzön. Ha mindkettőt utálja, akkor hozzon annyi pénzt, amiből telik bejárónőre (nem pluszmunkával, a gyerekneveléstől is elvéve az időt, hanem nyolc órában). Vagy vegyen részt utálkozva, találja meg benne a szépséget ő is.

        Kedvelés

      • Devorah, szerintem a tudományok is alapvetően patriarchális szemléletűek, ahogy a tudósok nagy része is férfi, még mindig, korábban pedig szinte kizárólag.
        Innen szép nyerni, tanulva, kesztyűt felhúzva, és nem csodálkozva azon, ha farkat is növesztek a karrierem mellé.

        Kedvelés

      • Én egyszer szenteste léptem le otthonról. Aztán a pasi – bár kissé kelletlenül, de – utánam jött, és nem is mentünk haza a káoszba, csak “szentestézés” után (de azt nem tudom elképzelni, hogy a gyerekeket otthagyjam a szarban). És 25-én nekiállt nagytakarítani a lakást, én meg néztem, mert én karácsony első napján nem vagyok hajlandó nagytakarítást csinálni (ha nem kell nagyon, kicsit se).

        Kedvelés

      • “de azt nem tudom elképzelni, hogy a gyerekeket otthagyjam a szarban”
        Természetesen az apjukkal együtt hagytam őket a “szarban”, nem egyedül! És a legkisebb is 9 éves. Ha közös erővel létre tudják hozni a “szart”, akkor tán el is tudják tüntetni.

        Kedvelés

      • Az idézett mondatom egyáltalán nem rólad szólt, hanem a saját helyzetemről, illetve arról, hogy van alkalom, amikor “megtehetem”, hogy lelépek, és többször inkább az van, hogy nem. Mindez függ attól is, hogy milyen típusú a “szar”, ami miatt elegem van, ki csinálta, és ki tud tenni ellene. Nem csak a takarítás a gond néha. Bocs, ha félreérthető volt.

        Kedvelés

    • Nem tudom, hogy hangzik, de én például úgy érzem, hogy én és a férjem vagyunk külön egység, mivel mi egymást válaszottunk önként, de ettől persze szeretem a gyerekeket is nagyon, és nem hiszem, hogy bármilyen okból el tudnám hagyni őket.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Ehhez partner kell. Én úgy nőttem fel, hogy anyámmal voltunk szövetségben, mert apám mindig el volt foglalva. Én vigyázok, hogy ne így történjen, de néha belecsúszok. Nehéz nem szövetkezni az ellen, aki árt nektek. És a távolmaradással is lehet ártani.

        Kedvelés

      • Na igen, mi eléggé egységben vagyunk (bár persze nem tökéletesen konliktusmentesen, nem is tudom, lehet-e olyat). Kis szépséghiba, hogy harmadszorra próbálkoztam, mire összejött a dolog.

        Egyébként az anyukámmal mi is külön család voltunk anno, közös titkokkal, de én ezt már akkor se értettem. 13 évesen mondtam Anyunak, hogy szerintem el kellene válnia, mire Apu nagyon dühös lett rám, hogy mit okoskodok, mikor nem értek semmit. És persze biztos nem láttam mindent, de ma sem gondolom másképp. El kellett volna válniuk, mert nem illettek össze, csak mérgezték egymás életét, és még a gyerekeiknek is rossz példát mutattak. Anyukám azt mondta, miattunk maradt végig vele, de szerintem egyszerűen nem volt olyan erős, hogy konfliktusokat kezeljen, és képes legyen minden konvencióval szembemenni. Fejlődésnek érzem, hogy az én válásaimat sikerként könyveli el 🙂

        Kedvelés

  3. Nagyon sokat gondolkoztam már én is azon, hogy miért és kinek jó ez így. Eddig arra jutottam, hogy az emberek többsége önkéntelenül is addig megy el a másikkal szemben, amíg elmehet. Megteszem, mert megtehetem. Erre épül az, hogy a nõk tûrésre, a pasik meg királykodásra szocializálódnak. Az jár jól, aki meg tudja jól húzni a határait minden élethelyzetben és szerencséje van, mert talál olyat, aki szintén képes erre és még tiszteli is a másik határait. Lehet aztán kompromisszumokat kötni, stb. De nem tudom, mennyire lehet elszakadni a rendtõl és másba kezdeni. Nem hiszem, hogy ez hosszú távon megy a pasiknak.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • Én meg azon gondolkodtam, hogy ha nem engednénk meg, hogy akármeddig elmenjenek, az lenne a vége, hogy “nem kapunk nőt”, gyakorlatilag a prostitúció exponenciális fellendülése lenne az első tünet. Aztán jönne az agyalás, hogy mit kéne máshogy csinálni. Ha egyáltalán eljutnának odáig.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • szerintem kábé ez is történik a nyugati világban. házimunkára, szexre a szegényebb országok vagy társadalmi osztályok nőit, gyerekeit használja a Rend. plusz ugye az online pornó és a keleti kisgyerekek online kihasználása, ami eléggé virágzik állítólag.
        ezt ismeritek?

        nagyon durva

        Kedvelés

      • Igaz ez is, de Ny-Európában már sokkal gyakoribb, hogy a feleség jógatáborba megy és nem röhögik körbe a GYES-re vállalkozó férjeket a haverok. (Meg a munkaadó se lehetetleniti el a helyzetüket.)

        Kedvelés

      • ez megint ahhoz a kérdéshez vezet, hogy milyen jellegű játék a kapcsolat, lehetnek-e mindkét félnek egyszerre nyereségei, vagy amit az egyik nyer, az a másik vesztesége lesz egyben. De ez valószínűleg esetenként más. Ha mondjuk egy férfi és egy nő megegyezik, hogy ezentúl felesben nyomják a házimunkát, akkor a nő egyértelműen nyertes, a férfi viszont sokat veszít a szabadidejéből és az energiájából. Ha megállunk ezen a ponton, akkor a kapcsolat zéró összegű játék és kevés az esélye a harmonikus fejlődésnek. Viszont ha a férfinak van nyeresége is a házimunka mellett, pl hogy kiegyensúlyozottabb a felesége, többet lehet vele kirándulni menni, stb, akkor ez ellensúlyozhatja a veszteségét, akár meg is haladhatja. A lényeg, hogy van-e igénye a pasinak erre, vagy jobban szereti, ha kiszolgálják. Azt hiszem, itt bukik el a legtöbb történet.

        Kedvelés

      • és kezdődik az a következő történet, amikor az ezzel kapcsolatos illúzióinkat elgyászoljuk és újratervezünk 😉

        Kedvelés

      • Ezt most megnéztem. Tényleg nagyon durva. Nem gondoltam volna, hogy ennyi beteg és unatkozó, megemelkedett ingerküszöbű pasas van, naponta 650000 vagy ilyesmi.

        Kedvelés

    • “emberek többsége önkéntelenül is addig megy el a másikkal szemben, amíg elmehet”
      ez szerintem is elég gyakori, megfejelve mindenféle önfelmentő öndumával. sajnos, mert óriási károkat okoz és fájdalmas nézni az eredményeit.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Én úgy látom, hogy egész családok működése múlik ezen, hogy az ismert játszmákkal kitapogatják ki a családban a leggyengébb láncszem. Az aki leghamarabb feladja és inkább magára vállalja a munka oroszlánrészét. Az idős szülők ellátása is kb. ezt a sémát követi. Rányomják az ápolást kizárólag az egyik utódra. Férjem családjában is ez történt, meg a miénkben is. Persze a férfiak már alapból kiesnek, mert hát az ápolás női munka. Kiesnek azok is akik túl határozottan tudnak nemet mondani és kötik az ebet a karóhoz, hogy márpedig ők semmit és kész. Mindig akad olyan lány “gyerek” aki végül nem bírja és bevállalja. Na, őt szokták az öregek szidni nap mint nap, míg ajnározzák a távollévőket, hogy azok bezzeg milyen rendes gyerekek. Csak kár, hogy ritkán jönnek, nekik meg ezt a mihasznát kell elviselniük nap mint nap.

        Kedvelés

  4. Nézem anyámat, és gondolkodom. Vajon hogy van ez? Ő annyira internalizálta már ezeket a társadalmi elvárásokat, hogy a magáénak érzi, vagy tényleg ennyire altruista? És néha arra hajlok, hogy az utóbbi.
    Szörnyű nagy sajnálatból, együttérzésből veszi át a terhet, a teher nagy részét. Az anyjától, az exapósától, frissen megismert új anyósáról, és ha nem tenné meg, beleőrülne, és attól boldog, ha más boldogtalanságán kicsit enyhíthet, és én ezt nem értem.
    Nem értem, hogy ez egy szociális-társadalmi program kiváló működése benne, vagy egyéniség.

    Lassan egy majd’ harminc év alatt felépített életet vesznek el tőle (talán még meg tudom akadályozni), és aki ezt teszi vele, azt ő sajnálja. Én dupla bronislawval verném agyon pedig, anyám meg – jó, azon túl van, hogy felmentse, nem menti fel, de sajnálja. Én meg ezt nem értem. Hogy lehet, hogy ő tényleg, gyárilag családcentrikus – na jó, másembercentrikus. És akkor most sajnáljam őt, vagy sem?

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  5. Ha nem is szódapatronért, de. Mióta az eszemet tudom, témám ez. Másik vonatra felszállni és nem a kollégiumba megérkezni. Kimenni mosdóba az étterembe, és kisurranni az ajtón. Hajnalban kilopózni, míg a többiek alszanak. Mindig búcsú nélkül, mindig nyitva hagyva az ajtót. Jó pedig nekem, a gyerekek előtt is jó volt, ez valami zsigeribb kódolt elvágyódás (tapintható lehet, múlt héten gyerekeket leadvaa teraszon kávéztam, mikor a férjem váratlanul hazajött, tűvé tette a házat, rámtalált aztán falfehéren, azt mondta “azt hittem elhagytál és sose látlak”), most, hogy ezt olvasom, megint felébredt bennem, majd szunnyad újra, és megint érzem, hogy hív a szél…

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

      • én nagyon sokat stoppoltam a kilencvenes évek végén 3 város (fősuli, otthon és szerelem) között, de örülök, hogy ép bőrrel megúsztam. nincs már olyan romantikája a stoppolásnak, mint a nyolcvanas években volt.

        Kedvelés

      • Értem, amit mondasz, de nekem ez álmomban történik. Ott teljesen biztonságban érzem magam és szabadnak. Azt hiszem, hogy a szabadság a legfontosabb…

        Kedvelés

    • Milyen érdekes ez…én pont a fordítottja ennek… Mi lenne, ha mire megérkeznék, nem lenne ott a ház? Ha 100 évvel később lenne, és csak állnék itt idegenül? Mi lenne, ha zárva lenne az ajtó, amin mindig be szoktam menni?
      Nemhiába a “ha elengedem a gyeplőt”… bejegyzésnél magamra ismertem…:-)

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Nekem ez úgy hangzik, hogy mi lenne, ha egyszer hazamennék, és ők nem lennének ott? Aztán a másik hang a fejemben önző dögöt ordibál.

        (és ha most sem megy át a kommentem, megőrülök, Firefox alatt nem látszik az oldalsáv a friss kommentekkel, Chrome alatt pedig nem enged belépni a WP…)

        Kedvelés

    • Nagyon értem amit írsz, bár nálam állapottól függő, hogy mennyire működik az a hívás, amiről te írsz. Van, amikor gyakran, naponta jut eszembe, hogy egyszerűen csak a másik irányba forduljak a sarkon, és tudom, az mindent megváltoztat, (na persze, vissza is kulloghatnék a következőn, és még magyarázkodnék is a késésért) míg máskor ritkábban, de azért állandó érzés.
      De tudom, hogy ez egyben a szabadságom kulcsa is.
      Csokoládé 🙂

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Hümmhümm… jól hangzik ez a csokoládés szélfújogatás, Vianne nagyon vonzó, igen. De ugye emlékeztek, amikor a traveller fickó megkérdezi Vianne-t, hogy Anouk (?) mit szól az életmódjához? És akkor V ötöl-hatol, hogy megvan vele, így meg úgy, majd végül: gyűlöli. Gyűlöli.
        A gyerek akkora horgony. Tőlük is meg lehet pattanni, de mégsem lehet, mert mi maradna utánunk? Az én gyerekeimnek sincsenek sem kisebb, sem kevésbé jogos elvárásaik, mint amiket én kérnék számon utólag anyámtól, aki pedig, innen már látom, inaszakadtáig adott és ad, nem csak “felnevelt”, de játszani, örülni és szépséget teremteni is próbált, tökegyedül – és mennyie haragudtam rá mégis mennyi mindenért.

        Kedvelés

      • “és mennyire haragudtam rá mégis mennyi mindenért” – szerintem az elég ritka, hogy az ember nem haragszik valamiért az anyjára, akkor is, ha ő a mesebeli tökéletes anya (aki persze nincs, mert max. “elég jó anya” van, mint tudjuk 🙂 ). Mondom ezt úgy, hogy az én anyám speciel messze (de messze) nem volt elég jó, meg én se vagyok az.

        Kedvelés

      • Porc, tegnap óta gondolkozom azon, amit írtál. Én, gyerek nélkül, tehát idealista és naiv módon gondolkozom erről a kérdésről, de próbáltam megfejteni mégis.
        Én azt hiszem, hogy ha egy gyerek születik, annak kell beilleszkednie azoknak a felnőtteknek az életébe akik vállalták, nem pedig fordítva. Ha nagyon laza akarnék lenni, azt mondanám, lutri, hogy hová születsz, dob valamit a gép. Ám, nem életforma -függő szerintem a szeretet, bár a mennyisége annál inkább, ha például az egyik szülőnek utazással járó munkája van, vagy csak dupla műszakban robotol a gyárban. Ugyanakkor, nem tudom elképzelni, hogy például az életminőségemet nagyban növelő lehetőségekről lemondjak a gyerek érdekében, mert az számomra nonszensz. Nem az önzőség miatt, hanem mert úgy képzelem, hogy a gyereknek sokkal megerősítőbb és stabilabb útravaló egy boldog anya, mint egy állandóan jelen lévő, ám rutinban és lemondásokban tönkrement anya. És persze, a napi jól létből is profitálnak a gyerekek is, nem?Azzal, ahogy élünk, életet alakítunk, gondolom ez a felelősség része, én ezzel tisztában vagyok. Felteszem, hogy ha a gyerekemmel más országokban élünk majd, sorban, akkor neki nem maradnak meg a barátai, de azt is tudom, hogy óriási szabadságra neveli őt. Persze, elsülhet másképp is, és lehorgonyozhat az első városban a nagykorúsága napján, mert annyira gyűlöli majd a jövés- menést, ami nekünk pedig annyira fontos. És akkor majd gyűlölni fog, lehet. De nem hiszem, inkább csak azt az életet gyűlöli, amit élt velünk. De ez meg benne van a pakliban akkor is, ha tényleg Levenabeszedán nyomom végig az apjával, ugyanabban a környezetben, ugyanazokkal az emberekkel, ugyanazokat a szokásokat gyakorolva.
        Coming out, de én azt hiszem, semmiképp sem lehet garancia sem az életstílusod, sem a gondolkodásmódod arra, hogy jól csinálod majd, mert én gondolom, hogy a gyerek egy abszolút független személyiség, olyan, amit nem tudok, hogy honnan jön, de az biztos, hogy nem az én és a társam meghosszabbítása, kicsinyített mása. Vagyis, egyáltalán nem biztos, hogy bármi is értékes lesz számára, hasonló igényei lesznek, mint ami nekünk.
        Így inkább, egy izgalmas kombinációs játéknak tudom felfogni, kalandnak, amiben hatunk egymásra, ami az életem egy része, de semmiképpen sem több vagy kevesebb ennél. És igen, ebben a kalandban ő van alul, én meg felül, de azon lehetne elmélkedni, hogy ki jár jobban? Egy szülő egy rossz fej gyerekkel, vagy egy gyerek egy rossz fej szülővel? A helyzeti előny annyiban van nálam, hogy én döntéshelyzetben vagyok, viszont a felelősség is az enyém, úgy két évtizedig, legalább.
        Szóval nem, nem hiszem hogy létezik megfelelő élet és megfelelő szülő. Elég jó lehet, aztán szerencsés leszek, ha ilyen leszek.

        Kedvelés

      • Ezt én úgy gondolom, hogy ahol gyerek születik, ott szülő is születik, és mindkettőnek (mindháromnak, idősebb gyerekek léte esetén mindtöbbeknek) be kell illeszkedni az új szituba. Én még nem találkoztam olyan emberrel, aki lebabázás után ugyanúgy élt volna tovább, és most nem kötelességtudatról beszélek. Egyszerűen átrendeződnek a fontossági sorrendek. Gyerekkel ugyanúgy lehet utazni, de más szempontok alapján választok járművet meg szállodát. Egy aktív gyerekkel oda megyek, ahol sok program van. Egy passzívabbnak azt nézem, hogy legyen wifi. Én olvastam esti mesét mobiltelefonba, amikor nem lehettem mellette, de kellett a hangom az elalváshoz. Naná, hogy már mobilcsomagot se úgy választok, ahogy korábban. Hiába terveztem el, hogy nem mondok le erről-arról a gyerek miatt, nem úgy alakult. Viszont jöttek nem várt ajándékok. És csomó mindent, amihez korábban ragaszkodtam, elengedtem. Nem azért, mert a gyerek miatt már nem elérhető, mert az, csak nehezebben. Hanem mert a gyerek léte miatt már nem olyan fontos nekem. Ezt látom a legtöbb ismerős családban is. Hogy nem szenvednek, és ha néha előjön, hogy de jó lenne ez meg az, akkor azt látom az arcukon, hogy nem igazán vágyódnak el, inkább nosztalgiáznak.

        Kedvelés

      • Háát, foxi, én meg pont azt látom (és ez nyilván a saját szűrőim eredménye is) hogy de, szenvednek. És azt is hallom, sok nőtől, aki meri bevallani, egyre többen, hogy nem vállalna újra, nem kettőt csak egyet, és nem mondana le annyi mindenről, amennyiről lemondott, mert egyszerűen nem érte meg.
        Nálunk az elvágyódás azért nem releváns kérdés, mert most is külföldön élünk, és ez valószínűleg hosszú ideig így lesz, csak más országokban, vagy ha hazamegyünk egyszer, akkor sem valószínű, hogy végleges lesz. Nekünk ilyen az életünk, így fogjuk fel és így szeretnénk csinálni. Ugye az eredeti kérdés az volt, hogy a gyerek (Anouk, ugye Porc 🙂 ) ezt hogy fogja viselni? Szeretni fogja vagy esetleg gyűlölni? Mindaz, ami nekünk maga a fantasztikum, az neki vajon a szenvedés lesz? És ha igen, nagyobb -e, mint amit egy más jellegű, szerkezetű családi élet okozna?
        Igazából ez csak amolyan filozofálgatás a részemről, gőzöm sincs. Ezért is írtam Porcnak, hogy alig láttam olyat, ahol ne lett volna a szülő feketeseggű a gyereke szemében, akármiért. Mert amikor egyszer hazaállít a koliból/buliból/barátaitól,és belebassza a nyúlszart a sodóba, te meg csak nézel… Akkor leesik, hogy elbasztad, ezt is, meg azt is, meg amazt is. Jó esetben sodó se kell, az ember gondolom, sokszor látja, tudja hamarabb. 🙂
        Szóval, én azt hiszem, tartózkodom attól, hogy tudjam, mi a jó és a rossz nevelés, pláne addig, míg az enyém nem vágja a fejemhez hogy utál, és lesz tele ővele az én málnamintás napozóm.

        Kedvelés

      • Pikareszk, én a magam eléggé szűk baráti köréről beszélek, amit tudatosan szűrtem meg, a negatív elemek kiiktatásával, a saját épelméjűségem megőrzése végett. Ők nem szenvednek. Nem is szült korán szinte egyik sem. Nem mintaszülők, ahogy én sem vagyok az. És jópár éve tudom, hogy én is elbasztam dolgokat a gyerekkel, mert van olyan, hogy két-három szar döntésből tudok csak választani, és ha a legkisebb rosszat választom, az is szar. Nem tudom, létezik-e igazán jó nevelés. Én úgy gondolom, értő figyelés, óvatos féltés, rugalmas korlátok léteznek. Ezeket próbálom napi szinten megvalósítani, és nem tervezek, nem is gondolkodom előre, mindig az adott helyzetből próbálom kihozni a maximumot. És néha bizony a maximum az, hogy csak hónaljig vagyunk a szarban, nem állig. Bölcsek köve nálam sincs, és ha lenne, csak annyit tudnék kezdeni vele, hogy ráállok, hátha úgy csak derékig ér a kulimász.

        Kedvelés

      • Jajjjajj, most aztán törhetem a fejem, melyik mondatom lehetett ennyire előíró, miből következtetted, hogy megfelelő szülőről és életről beszélek…
        A hsz első része csak továbbgondolása volt a csokoládés szálnak, mert többen is hivatkoztatok Vianne-ra, és a filmnek ez is a része, egyfajta slusszpoénja, hogy V röpköd a széllel, de a végén szélnek ereszti a nagyi hamvait és horgonyt vet. Nem a gyerek miatt (aki nem az anyját “gyűlöli”, V mondja, hogy a kislány gyűlöli a széllelbélelt életüket), hanem mert ő maga otthonra és nyugalomra talált, vagy ilyesmire, lelki komfortra.
        Semmi olyasmit nem próbáltam mondani, hogy ha egyszer gyereke van valakinek, akkor aztán üljön a seggén, vagy mondjon le lehetőségekről. Csak olyasmire gondolok, kiforralatlanul, hogy ha a szabadságnak nem is, de bizonyos fajta fejesugrásoknak igenis gátat szab, ha gyereked van, vagy legalábbis nagyon jó bukósisak kell mindenki fejére. Van barátnőm, aki 3 gyereket 3 különböző idegen országban szült, most laknak a negyedikben, de lelkileg stabilak a gyerekek, mert körül vannak párnázva, figyelnek rájuk, stb. És dolgoztam olyan családban, ahol meg nagyon megviselte mindig a gyerekeket, hogy rengeteget utaztak, nyári szabadság mondjuk 2 hét alatt 6 helyszínen – egyszerűen a gyerekeknek egy ideig nagyobb szükségük van az állandóságra (vagy inkább fogalmazzunk úgy, hogy stabilitásra), mint újabb és újabb ingerekre. De ha lelkileg stabil az értük felelős felnőtt (pár), akkor nincs olyan nagy jelentősége ezeknek, és akkor ők is profitálhatnak a jövés-menésből, és viszont, ülhetnek egy mégoly stabil helyen is fizikailag, ha közben “viharok” vannak a fejük fölött, vagy fagyott légkör, érted.
        A gyereknevelés: nagyon sokváltozós dolog, semmire sincs garancia, de azért van néhány hogyúgymondjam statisztikai összefüggés, a felelősség óriási, jelentőséggel és következménnyel bírnak a lépéseink, a tetteink, a szavaink, az életstílusunk is. Fontos, hogy a szülők jól legyenek, van az a híres mondás, hogy a repülőn is az anyák a SAJÁT oxigénmaszkjukat vegyék fel először, mert rajtuk múlik, hogy segíthessenek a gyerekeiken, és ha ők megfulladnak, annyi. Tehát teljesen egyetértek veled, a szülő legyen JÓL, ez alapfeltétele annak, hogy a gyerek is jól legyen. Nem azt mondom, hogy gyerekKEL nem lehet “megpattanni”, hanem hogy a gyerekTŐL. Érezehetem én, hogy itthagynék csapot-papot, elmennék önkéntesnek Szomáliába, vagy inkább lettem volna sarkkutató, de ezeket a lehetőségeimet egy jó időre elvesztettem. Másokat meg nem, pl. pont a külföldre költözés egyre jobban izgat (konkrétan az én gyerekeim 5-3-1 évesek, nagyjából). Épp azon vagyok, hogy ne menjek tönkre a rutinban és a lemondásban, elkezdtem sportolni, és egyebek.
        Szóval véletlenül se azt mondom, hogy egy anyának/szülőnek lehúzták a rolót. Sőt, szerintem külön felelősség a gyerekek miatt is a szabadás megőrzése, a penészedéssel, bepunnyadással szembeni ellenállás, mert ezt is, ebből is tanulnak. (Rágom újra, amit Éva és a többiek többször és jobban megfogalmaztak már…) DE: a gyerek nem tehet róla, hogy megszületett, nem ő döntött, én döntöttem róla, innentől pedig ő az én felelősségem (mi döntöttünk, a mi felelősségünk, természetesen), nekünk kell együtt élni azzal a helyzettel, hogy az ő szükségletei (nem a szeszélyei, meg nem a kereskedelem által generált igényei) jó darabig elsődlegesek, és ahhoz képest kell döntéseket hoznunk. Amibe még mindig jó sok minden szabadság belefér, bizonyosak meg nem, és persze bizonyos keretek között mozoghatnak egyénileg a határok.
        Hirlandó mondta egyszer fantasztikusan, én azóta is nagyon sokszor előveszem magamnak azt a mondatot vezérfonalként, hogy lehetett nekem akármilyen szar múltam, szar napom, hordozhatok akármilyen traumákat, de alap, hogy _amennyire csak a képességeim engedik ne traumatizáljam a gyerekeimet_ . Most ez így nagyon minimálprogramnak tűnik, de basszuuuus, mennyire nem az. Itt van egyébként egyben, így nem üt annyira ez az egy mondat, de egy nagyon fontos beszélgetés volt ez nekem: https://csakazolvassa.hu/2013/11/26/korrumpalja-a-feny/
        Naszóval summa, hogy senkiben nem akartam semmilyen rossz érzést kelteni, és főleg nem volt szándékom semmiféle normatív elvárást megfogalmazni azzal kapcsolatban, hogy szülőként márpedig így és így kéne viselkedni. Csak olyasmi, hogy a gyerek mindenképp korlátozza a szülő szabadságát, olyan tényező, amit nem lehet megkerülni bármilyen döntés előtt.
        (Mellesleg az egész off is, mert a bejegyzésben az egész “lemegyek szódapatronért és nem jövök vissza” nem annyira arról szólt, hogy tudatosan megyek a jobb lehetőségeim után, hanem hogy kétségbeesetten menekülnék a bírhatatlan életemből, nagyon leegyszerűsítve persze.)

        Amúgy másrészt most ennek kapcsán nagyon beszélgetnék veletek a Kramer kontra Kramerről, nemrég láttam újra.

        Kedvelés

      • Én is csak gondolkoztam, továbbgondoltam, semmi előíró nem volt a kommentedben. 🙂
        Beszélgessünk a filmről!

        Kedvelés

      • Szóval számomra a kommented annyiban inspiráló volt, hogy gondolkozni kezdtem, és leírtam, ami eszembe jutott.

        Az, hogy a gyerek igénye elsődleges, szerintem nem feltétlen igaz, nem mindig és nem mindenek fölött. Nem traumatizált gyerek szerintem nem létezik. Igyekezni lehet, hogy kevesebb trauma érje.
        De az egész beszélgetés off annyiban, hogy nincs gyerekem, és néha, amikor az igényeikről olvasok, úgy érzem, nem is lesz 🙂

        Kedvelés

  6. igazából azon gondolkodom jó ideje, főleg akkor, hogyha nem-feministákból álló nagyobb csoportnyi nőt látok egyszem férfival interakcióban, hogy a patriarchális női szocializáció tulajdonképpen egyetlen dolgot céloz: az, hogy a nőkből kihasználható balekokat csináljon, akiket a végtelenségig ki lehet zsigerelni. “egy nő legyen empatikus”, tehát kötelességed arra pazarolni az életenergiád jelentős részét, hogy végighallgasd mások aktuális nyomorát, és még a lelküket is ápolgasd közben (de főleg akkor, ha fehér, heteroszexuális, cisznemű, nem-akadályozott, neurotipikus stb. férfiak). “egy nő legyen önfeláldozó”, tehát helyezd mások céljait a sajátod elé, és dolgozz értük ingyen és bérmentve (de főleg akkor, ha fehér, heteroszexuális, cisznemű, nem-akadályozott, neurotipikus stb. férfiak) “a nő dolga a család”, tehát ne legyen önálló életed és céljaid a családod egyben tartásán (= megint csak más emberek, elsősorban heteroszexuális, cisznemű, nem-akadályozott, neurotipikus stb. férfiak támogatásán) kívül..

    tehát rendeld alá a saját igényeidet mindenki másénak, és pazarold a testi, lelki, szellemi energiáidat más emberek támogatására, más emberek céljainak elősegítésére. elismerést, megbecsülést ne is várj ezért, mert ez az alap.
    nem csoda, hogy pl. vegigazából azon gondolkodom jó ideje, főleg akkor, hogyha nem-feministákból álló nagyobb csoportnyi nőt látok egyszem férfival interakcióban, hogy a patriarchális női szocializáció tulajdonképpen egyetlen dolgot céloz: az, hogy a nőkből kihasználható balekokat csináljon, akiket a végtelenségig ki lehet zsigerelni. “egy nő legyen empatikus”, tehát kötelességed arra pazarolni az életenergiád jelentős részét, hogy végighallgasd mások aktuális nyomorát, és még a lelküket is ápolgasd közben (de főleg akkor, ha fehér, heteroszexuális, cisznemű, nem-akadályozott, neurotipikus stb. férfiak). “egy nő legyen önfeláldozó”, tehát helyezd mások céljait a sajátod elé, és dolgozz értük ingyen és bérmentve (de főleg akkor, ha fehér, heteroszexuális, cisznemű, nem-akadályozott, neurotipikus stb. férfiak) “a nő dolga a család”, tehát ne legyen önálló életed és céljaid a családod egyben tartásán (= megint csak más emberek, elsősorban heteroszexuális, cisznemű, nem-akadályozott, neurotipikus stb. férfiak támogatásán) kívül..

    tehát rendeld alá a saját igényeidet mindenki másénak, és pazarold a testi, lelki, szellemi energiáidat más emberek támogatására, más emberek céljainak elősegítésére. elismerést, megbecsülést ne is várj ezért, mert ez az alap.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • és annyira alap, hogy frusztrálódik, vérig sértődik, majd, hogy helyre álljon a világ(uk) rendje, engem kiált ki boszorkának, akiktől lehatárolom magam (család, rokonság), pusztán mert nem akarok adni az erőmből, a figyelmemből és egyáltalán, az életemből elmorzsált darabkákat, hogy míg ők mohó galambként felcsipegetik én elfogyjak. Hibába a kedves távolságtartás, ez a “legyek empatikus” (=rájuk és csak rájuk legyek tekintettel) olyan erős elvárás, hogy nem tudják értelmezni az enélküli kapcsolattartást, de persze annyira sose sértődnek meg, hogy többé necsöngjön a telefon.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • tehát nekik nagyobb szükségük van rád, mint fordítva, így aztán előbb-utóbb kénytelenek lesznek tudomásul venni azt, hogy vagy a te szabályaid szerint zajlik a kommunikáció, vagy sehogy.

        Kedvelés

      • az en eletemben az van hogy nem a ferjem zsigerel ki, hanem az hogy a lanyaimat nevelem es kozben ugy erzem hogy nincs lehetosegem hogy olyan munkat vegezzek amit elvezek es megfizetik. mert vagy a gyerekeddel vagy, vagy a munkahelyeden. a ketto egyutt nem megy.

        Kedvelés

      • ha van férjed, akkor ez a férjednek is komoly sara.
        ha nincs férjed, akkor csak simán a patriarchátus zsigerel ki, a férjed segítsége nélkül 🙂

        😦

        Kedvelés

      • A férjed hogy érzi ebben magát? Ha hasonlóak az érzései, akkor a nagyon családbarát társadalom az ok. Ha nem, akkor sáros ő is 😦

        Kedvelés

      • Nem csak nálunk, a környezetemben is azt tapasztalom, hogy a családi kapcsolatok a tisztelet és az egymás társaságában lelt öröm helyett egy nagy játszma-rengeteget mutatnak és aki ki akar ebből törni, azt megbüntetik. Mert az mindig szembesítő és rugdossa alattuk a kényelem széklábait. És van hozzá jelmondatuk is:”de mi így szoktuk”. Most zajlik egy folyamat, amiben elérem lassan, hogy az én szabályaim (azaz a normál és az engem IS tiszteletben tartó mód) szerint működjön a kapcsolattartás, ennek mondjuk az az ára, hogy én vagyok a flúgos nő, akire jobb ráhagyni, mert különben.
        Igen, volt idő, hogy bezártak, volt, hogy égettek volna ilyesmiért. 😃

        Kedvelés

      • hát, az asszertív nőket sok helyen nem szeretik, a feministákat pedig még kevésbé 🙂 de az tök jó, hogy eljutottál oda, hogy el tudod érni, hogy a rokonaid tiszteletben tartsák a határaidat.

        Kedvelés

      • “rájuk és csak rájuk legyek tekintettel” – ez nagyon jó, ezt nem tudtam megfogalmazni, de most már használni fogom, köszönöm.

        Kedvelés

      • “engem kiált ki boszorkának,” Igen ez a manipuláció eszköze, hogy a helyén tartsák a nőket.
        Csak a tapasztalatom az, ha nem húzzuk meg a határainkat, még rosszabb lesz.

        Kedvelés

      • “hazisarkany” nekem ez a kedvenc szavam erre. Eleg ezt a belyeget rasutni valakire es onnan kezdve tobbet nem kell komolyan venni semmilyen panaszat.

        Kedvelés

      • Én amúgy mindig akartam alapítani egy sárkány klubot. 😀 Csak úgy az emberek bosszantására.

        Kedvelés

  7. én azért szeretek ebben a korban élni, és nem előbb, mert azt élem, hogy nekünk végre már szabad, és hogy tényleg szabad, akarni is és csinálni is. a boldogságot és a szabadságot is. nem minden nőnek, és nem mindenhol a bolygón, de itt és most, Magyarországon, Európában már egészen sok nőnek. illetve sokkal több nőnek, mint ahányan élünk vele, ami érthető, és folyamatok vannak és az is nagyon üdvös. ezt már sokszor leírtam itt is, hogy számomra ez a blog is a folyamat szerves része, az együtt gondolkodás, az egymás erősítése megatöbbi. meg azt is élem, hogy egy szuperizgalmas korban vagyunk pionírok, most tapossuk, kutatjuk az utakat, a megoldásokat, rakjuk le az alapokat. olyan mintha egy különleges és ismeretlen esőerdőben kalandoznánk együtt, ami tele van mindenféle fákkal, virágokkal, állatokkal. ja és igen, itt végre szakad az eső is, jó gazdag, meleg eső :D.

    az sem véletlen szerintem, hogy a tudatos gyereknemvállalás bejegyzés annyira megmozgatott sokmindenkit. keresgéljük itt a megoldásokat és közben szép finom betűkkel formálódik egy egészen más jövő lehetősége.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • Én meg egyre inkább úgy érzem, sajnos, hogy ezt a folyamatot el fogják fojtani.
      Egyre durvábban és nyíltabban folyik ez, én meg azon gondolkodom, hogy eddig hol voltak ezek az emberek: valami kő alatt lapultak-e, melyet kifordított a földből a politika, a megoldások hamis ígérete? Mert sokan úgy érzik, a világ rossz irányba halad, az emancipált nők pedig mindig kéznél vannak bűnbaknak.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Én sem vagyok ennyire optimista. Vagy az én szemem nyílt ki jobban, vagy tényleg nagyon felerősödött az ajvékolás az öntudatra ébredező nők miatt, mindenhol ebbe botlok. 😦

        Kedvelés

      • szerintem is erősödik, ami egyrészt aggasztó, másrészt azt is mutatja (indikátorként), hogy erősödnek a nők, jobban paráznak akiknek ez nem jó. tudom, hogy ez egy ingoványos gondolat, de én nagyon erősen azt gondolom és azt hiszem, hogy az, hogy merre haladnak a dolgok azok nagyon erősen rajtunk, nőkön múlik, és egészen pontosan azon, hogy egyrészt mennyire tudunk összetartani, szolidaritást csinálni, másrészt meg azon, hogy mennyire vagyunk kurvaelszántak és mindezt mennyien. nekem egy csepp illúzióm sincs, azt gondolom, hogy ha nem vesszük nagyon komolyan a dolgot és magunkat, akkor lenyomnak minket mint a szél. a rend nagyon erős.
        számomra ez jó és rossz hír is egyben. a rossz hír az, hogy sem a boldogságot, sem a szabadságot nem adják könnyen/olcsón, a jó hír az, hogy viszont a kompetencia nálunk, nagyobb szabadsági fokkal bíró nők kezében van, vagyis VAN a kezünkben kompetencia, mozgástér.

        svéd feministák mondták azt, hogy szerintük lassan fel kell hagyni azzal az illúzióval, hogy a nők egyenjogúsága elérhető anélkül, hogy a férfiak kényelme ne sérüljön, amit sokáig akartak hinni sokan, hogy megúszható. én is kétlem, hogy megúszható. én arra játszom, hogy minimalizáljam az illúzióimat. azt gondolom, hogy nem tudom megúszni hogy kemény és következetes legyek a saját határaim és a társadalmi női határok újrarajzolásában.

        Adamik Mária mondta egyszer, hogy új társadalmi konszenzusok megszülésére van szükség, a politikusok és a nép, a nők és a férfiak, és a fiatalok és idősek között. szerintem óriási igazsága van.

        ami nagyon gáz szerintem, hogy a jófej férfiak is még mindig hallgatnak és nem határolódnak el tömegesen a férfi rosszfejségtől. vagyis gyakorlatilag nem nagyon van kivel tárgyalni/újratárgyalni. ez szerintem egy fontos jelenség, amiből érdemes lehet nőként levonni a saját tanulságainkat a stratégiáinkra nézve.

        Kedvelés

      • Engem most a nők jobban aggasztanak, akik egymás fejét nyomják leginkább a víz alá, ezt Éva megint nagyon pontosan leírta. Ne mondd ki, rá se gondolj, neked se legyen jobb. Akik nőgyűlölő cikkeket posztolnak, persze csakis a “hagyományok védelme érdekében”. Akik nem tartják minimum véleményesnek, hogy egy nőknek szóló portálon nőgyűlölő cikk jelenik meg. Akik a vetélése fájdalmát kiíró nőnek azt válaszolják, hogy ez semmi anyukám, majd ha végigcsinálod azt , amit én, én ötször vetéltem el… Akik képesek leírni a sorstársuknak, hogy de, bírod, azért kaptad, mert te bírod (egyébként is, én is csinálom, úgyhogy kussoljál). Siralmas, ijesztő.

        Kedvelés

      • engem őszintén szólva ezek a nők nem érdekelnek akkor, mikor egyre több nő képes összetartani, segíteni egymást. nem foglalkozom velük, és nem is fordítok rájuk figyelmet, a véleményük meg teljesen hidegen hagy. sokkal érdekesebbek azok az útkereső, változni/változtatni akaró nők, akik szerintem egyre többen vannak még itt a feudális ugaron is kishazánban, és akikkel lehet együtt gondolkozni, és menni szépen előre.

        Kedvelés

      • “Engem most a nők jobban aggasztanak, akik egymás fejét nyomják leginkább a víz alá, ezt Éva megint nagyon pontosan leírta.”
        Igen, vannak ilyenek, de egyre többen vannak akik azt mondják, hogy attól mert én észrevétlenül cselédszerepbe csúsztam évtizedekkel ezelőtt, még nem kellene a lányomnak is így élni (az igazán jófejek azt is ki tudják mondani, hogy a menyemnek). Én éppen egy ilyen nővel beszélgettem pár nappal ezelőtt és nagyon átmelegedett a szívem. Neki tényleg olyan szinten kell kiszolgálnia a férjét, hogy őrület. A pasi egy kávét nem tud magának főzni, megvárja míg a felesége hazaér a munkából. A fia panaszkodott neki, hogy nahát micsoda dolog, hogy ha ő főtt ételt akar enni, akkor neki kell főzni, mert a barátnője nem is tud és nem is ér rá. Erre az anyja nem azt mondta neki, hogy micsoda egy elkényeztetett menyasszonyod van szegény fiacskám én bezzeg körülugrálom apádat munka mellett is! Ehelyett azt mondta, hogy nagyon helyes, bár én is megköveteltem volna ezt apádtól már az elején, mert hol van az kőbe vésve, hogy kizárólag nők főzhetnek? Ráadásul a lány rengeteget dolgozik, neked fim meg most nincs munkád, természetes, hogy nem várhatod el, hogy még főzzenek is rád.
        Ilyenkor úgy érzem van remény! 🙂

        Kedvelés

      • Az emberiség jövőjének kulcsai: oktatás, egészségügy, új energiaforrások kutatása és mindennapos használata, a természettel való nagyobb együttműködés, IT technológia és a NEMEK EGYENLŐSÉGE.
        A jövő szembeköpése bármelyik elhanyagolása. Öngyilkos nép, amelyik az évezredes egyenlőtlenségre vágyik a 21. században olyan problémák eljövetelekor, amiknek megoldására mindkét nemre egyformán szükség van/lesz. A változás az élet legfőbb vonása. Aki nem akar változni, már életében halottnak tekinthető. Ez egy népre is igaz.
        Nem a nők az okai a kevés gyereknek, a korfa megborulásának. Ez csak egy tünet, a kórság máshol lapul, és bár szerintem sokan látjuk, de kényelemből és félelemből nem akarunk hozzányúlni a valódi bajhoz. Könnyebb a nőket, minket hibáztatni.
        Őrület, amikor felnőtt emberek duzzognak és nem hajlandók komolyan venni a másikat, leülni és megbeszélni a gondokat, mert ijedt gyerekek, akik a jól megszokott biztonságra és kényelemre vágynak. Pedig nagy változások zajlanak a világban. Álmélkodva és aggódva figyelem a folyamatokat.

        Kedvelés

      • Nyilván sérül. A fehérek kényelme is sérült azzal, hogy a feketéknek nem kell már átadniuk a helyet automatikusan.

        Kedvelés

      • Nekem is folyton ez a párhuzam jut eszembe. Úgy ahogy régen a full tele amerikai buszokon egyszerűen hátrébb tették a „színesek” táblát, mert az mégis tűrhetetlen, hogy egy fehér felszállónak ne jusson ülőhely. Ugyanígy állítják fel a nőket ma a pénztárgépek mellől, mert az ok, hogy egyébként ők ülnek ott, de ne amikor férfiaknak nincs munka tessék onnan elkotródni gyorsan.

        Kedvelés

      • “nekem egy csepp illúzióm sincs, azt gondolom, hogy ha nem vesszük nagyon komolyan a dolgot és magunkat, akkor lenyomnak minket mint a szél. a rend nagyon erős.”
        A fő problémát abban látom, hogy a kérdés valószínűleg azon fog eldőlni, hogy a befolyásolható emberek tömege melyik oldalra áll. És ez sajnos az agresszivitásnak kedvez.

        Kedvelés

      • Én is így látom. Van mozdulás, ez is látszik, de hogy ma, Mo-n ekkora tömeg álljon elnyomó gondolkodás mellé az brutál lehangoló.

        Kedvelés

      • “hogy merre haladnak a dolgok azok nagyon erősen rajtunk, nőkön múlik, és egészen pontosan azon, hogy egyrészt mennyire tudunk összetartani, szolidaritást csinálni, másrészt meg azon, hogy mennyire vagyunk kurvaelszántak és mindezt mennyien.”
        én is így érzek
        hirli ❤ !

        Kedvelés

      • Egyszerre vagyok pesszimista és optimista, egyrészt látom, hogy van haladás, jó az irány, másrészt látom, hogy mekkora az ellenszél, és minket itt külön is lehúz a a magyar ugar. Nekünk ebben az országban nem lesz egyenlőség jópár generáción át, de úgy vagyok vele, hogy amennyi csatát meg tudok harcolni én magam, annyival kevesebbet kell majd a lányomnak. Világgazdasági eseményeket megjósolni nem tudok, nem értek hozzá, meg nem is szeretek tervezgetni, egyszerre egy napot élek túl, de azt a magam nívóján. Nekem a mostanában felhorgadt anti-feminista hangokról Gandhi jut eszembe, aki valami olyat mondott, hogy először észre sem vesznek, aztán kinevetnek, aztán harcolnak ellened, aztán győzöl. Most még a kinevetnek stádiumban vagyunk, usában már harcolnak, mi fáziskésésben vagyunk. Hogy győzünk-e a végén, az tényleg rajtunk múlik. Én most csak annyit tudok tenni, hogy ragaszkodom az elmém és elveim tisztaságához.

        Kedvelés

      • Nem a szemed nyílt ki (illetve lehet, hogy az is), hanem valóban ez ömlik mindenhonnan. Azt nem tudom, mennyire csak magyar jelenség ez, úgy gondolnám, hogy eléggé az, de mivel Európa-szerte egyre nagyobb problémát jelentenek a bevándorlók, ott is kapóra jönnek a nők, akik ugye kizárólagos okozói a népességfogyásnak.

        Kedvelés

      • szerintem sok múlik a most fiatal nőkön, azokon akik még nem szültek, hogy mennyire veszik be a mesét. és sok múlik rajtunk, középkorú nőkön is, hogy mennyire bátorítjuk őket abban, hogy járják a saját útjukat, és szarjanak ívben a rend hangjára. van mozgásterünk, sok minden múlik saját magunkon.
        és a szülési statisztikák gyönyörűen rajzolják a tendenciákat, akármennyire is pattognak a kádéempések és a hasonló szándékúak.

        Kedvelés

      • ezért fontos a nővériség. a patriarchátus keményen dolgozik azon, hogy a fiatal és a középkorú nőket egymás ellen fordítsa, pedig egymástól tanulhatunk a legtöbbet.

        Kedvelés

      • de jó volt hallani a szádból az empowering szót! én nagyon érzem köztünk ezt a nővériséget 🙂 Van e-mail címed? Szeretnék neked írni.

        Kedvelés

      • Azt hiszem, tavaly készült egy felmérés arról, hogy a mai tizenévesek hogyan képzelik el az életüket, és igen nagy részük azt mondta, hogy szerinte a férfi “dolga” a családfenntartás, a nő “dolga” pedig a háztartásvezetés és a gyereknevelés. Nem ez a gond, mert az ember véleménye formálódik, finomodik, ahogy saját magát, a világot illetve az ő helyét benne megtapasztalja, megismeri, a gond az, hogy erre a rétegre a politikai erők is felfigyeltek.

        Kedvelés

      • Az enyém még kicsi (mármint a megkérdezettekhez képest), de nem vagyok annyira boldog attól, amit a suliban fog hallani a “hagyományos értékek” kapcsán. Lásd még etika oktatás…

        Kedvelés

      • “a mai tizenévesek hogyan képzelik el az életüket, és igen nagy részük azt mondta, hogy szerinte a férfi “dolga” a családfenntartás, a nő “dolga” pedig a háztartásvezetés és a gyereknevelés. ”
        Ez elkeserítő.
        Nem tudom megérteni. Én soha sem gondolkodtam így.

        Kedvelés

      • Nekem az a természetes, ha egy gyerek/fiatal őskonzervatív. Olyankor még kevés a saját érték/preferencia/gondolat, hozott anyagból dolgoznak. Húszévesen álmaim karrierje lett volna a jól karbantartott sokgyerekes htb státusz.

        Kedvelés

      • Fiatal nő aki még nem szült, jelen. És nem megy, nekem nem, a hit meg hogy ezért küzdjek, agyaljak hogy mit tehetnék még. Csak néha mikor sokat süt a nap és eleget sikerült aludni, Hirlando reményteli kommentjét olvastam ;), vagy csak csinálhattam végre valami önazonost. De legtöbbször a szürke 7köznapokon nem megy és a legfőbb bajom az, hogy egyszerűen elfáradok benne.
        A mesét nem, nagyon rég nem veszem be, de nincs energiám és elegem van hogy miért nem lehetnek a napjaim színesek? És miért kell egyáltalán erőlködnöm, miért nekem és én hiába tudom, hogy ott vannak a szépségek, ha be vagyok gyűrve egy zsákba és húzzák befelé a száját. Senkinek nem szempont, tényleg, de mit is tehetnének, és az ő dolguk-e, kié, melyik nőt kell kerülni és kivel kell megértőnek lenni és pontosan mi az, ami rajtam múlik? Marha nehéz tartósan állni a szélben, plusz ha én értek valamit, akkor felelősebb is vagyok, így kellene, hogy működjön, de hiába értek, ha nincs mozgásterem. Legyek szent, aki feláldozza az rongy életét? Az enyém nem rongy, és én nem vagyok szent, az anyám sokkal szentebb, én beérném annyival, hogy a magam tempójában élhetek és dolgozhatok a szeretteim közelében – és nem, ennyit sem lehet. Én nem tudom, hogy pontosan mi múlik rajtam, de nekem sok egy kicsit ez a sok, ami mind rajtam múlik. Védelem nélkül leesek, én is, más is. Vagy bízzak abban én is, hogy majd az utánam lévők?
        És nem látok sistereket magam körül, akikkel egymást biztathatnánk, csak kétségbeesetteket látok, a párjáért teperő alázkodókat meg illúziókat kergetőket, olyanokat akik mindent megtennének, hogy taposhassák az ezeréves malmot és olyanokat még, akik folyton viszonyítanak hozzám, méregetnek és tanácsolnak nagyon, amint nekik jól alakul.
        Van viszont család, magam körül, akit támogatni kellene, hisz nálam az erő, naná, hol lenne, és tény hogy ott a tágabb családban a sok-sok nő, akik mind nyögik a terheket, és én rettentően el tudok ebben szomorodni, elég egy telefon tőlük, és biztatok meg hallgatok meg minden de kevés vagyok mindent megoldani és aztán van még mérgező anyósom is, aki elvette a békés családba vetett reményeimet, a jövőmet és teljesen eszköztelenül állok itt, és hiábavaló ebből a szempontból, hogy legalább nem értetlenül. Az én feminizmusom, sőt a fiáé sem fog hozzá soha eljutni, és nem érzem, hogy bármit tehetnék ez ügyben, annyira bezárta már magát, és annyira rosszindulatú. Van még munka, amit szeretek de nem vesznek komolyan benne és nincs sok kilátás arra, hogy egyáltalán értelme van csinálni.
        Biztos sok múlik rajtam, de már a nemlétezőm van ki vele, hogy persze persze, megcsinálom, értem mi baj, csak ezt és ezt kell így és így. Én elfáradtam így harminc felé közeledve és vegyes érzelmekkel tölt el, hogy itt ugyanezekről olvasok: napsütésben dejó, hiszen sokan vagyunk így, egyébként pedig a nincs remény.
        Szívem szerint felkerekednék és elindulnék egy bármi, egy szent grál, egy saját, fenntartható motivation-generator felkutatására, biztosan van olyan, és aztán visszajönnék sok pénzzel és energiával és csinálnám tovább. Elköszönnék én előtte, csak hagyjanak elmenni.
        Túlságosan be vagyok ide kötve, és több felelősséget érzek ahhoz magamban a körülöttem lévőkért, hogy nekifussak a világnak saját célokért. És lehet hogy ezzel éppen hogy betonozok szépen tovább, mert már most darálódok.
        Agyalok még, mi legyen. Jó, hogy leírhattam.

        Kedvelés

    • Én attól tartok, hogy ez a folyamat azért fog megrekedni, mert az, ami lehetővé tette – a viszonylagos gazdasági jólét és az ez által lehetséges politikai stabilitás – megrendül, és a fejlett nyugat egyre lejjebb süllyed majd. Úgy érzékelem, hogy hatalmas a különbség a gazdag és a szegény országok közt – ráadásul a gazdag országok a szegények nyomora miatt élnek ilyen jól – egyenlőtlen az elosztás, az állandó növekedésre alapozott fogyasztói társadalom pedig olyan szinten zsákmányolja ki a környezetet, hogy ezt lehetetlen hosszú távon tovább fenntartani. Szerintem a gazdaság meg fog roppanni, a demokrácia alapját jelentő középosztály egyre inkább elszegényedik, még annyi munka sem lesz, mint most, romlik a közbiztonság, a politikában erőre kapnak a szélsőséges pártok. Az államok megpróbálnak bekeményíteni, szigorúbb szabályokat hozni, és egyre kevésbé tudják garantálni az emberi és polgári jogok védelmét, a sajtószabadságot, egyebeket, ezzel együtt a nők védelmét is. Lehet, hogy nagyon pesszimista vagyok, de úgy gondolom, hogy azok, akik 100 év múlva élnek majd, úgy tekintenek vissza a mai korunkra, mint a boldog békeidőkre.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

    • Nekem ez a blog és az itt leírt kommentek, sokszor a tiéd Hilli, olyan felrázó erejűek. Én ezeket már mind megfogalmaztam egyszer, régen, amikor nagyon sokáig voltam egyedül, úgy egy évtizede. Akkor viszont egyedül maradtam, ezekkel és ezek miatt és ezek ellenére is.Meg berántott az egzisztenciális építkezés, ami megingatott olykor, bár annyira sosem, hogy a feminizmust és a női asszertivitást megkérdőjelezzem, mint egyedüli előre mutató ideológiát és a annak alapját.
      Úgyhogy, rengeteg megerősítést kapok, olyan kérdésekben, amiket tíz vagy hét éve fogalmaztam és válaszoltam meg, és most okoz örömet. Te érted ezt így, ugye? 🙂

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

  8. az én anyám is ilyen. (mindenkié? és vajon mi ilyenek leszünk? vagy már nem, mert tudjuk?)

    a férjem elég sportos ember, de mindig figyelmeztet, hogy ha egyszer úgy dönt, hogy maratonit futna, akkor tudjam, hogy közeleg a házasságunk vége, legalábbis ő marha szarul érzi magát benne.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  11. Vállalom, hogy egy önző, egocentrikus, öntörvényű, makacs, gyermektelen nő vagyok.
    Empátia van bennem, de csak addig megyek el, amíg nem érzem kiszipolyozónak az adok-kapok kapcsolataimat. Pedánsan ügyelek az egyensúlyra. Egyszerűen nem veszem figyelembe a társadalom össznépi lidérces álmait, tévképzeteit és az elnyomó technikáit. Lehet véleményt mondani rólam, de erre előveszem az egyik kedvenc mondásomat: a vélemény olyan mint a végbélnyílás, mindenkinek van, de senki se kíváncsi a másikéra.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  12. “hogy lemennél egy doboz szódapatronért, és nem jönnél vissza soha többet”
    Ez a félmondat nagyon ott van. Sokszor érzem ezt, abban a nagyon felfokozott állapotban, hogy “namostmindjártrobbanok”. De leginkább a sokéves zsarolás miatt, hogy “elveszem tőled a gyerekeket ha megpróbálsz elmenni”. Erre jön ki belőlem ez a reakció, hogy akkor tessék, győztél, lássuk mi lesz ebből. Mert amúgy felöltöztetni nem tudja őket nélkülem, vagy akármit. És akkor rádöbbenek, hogy a gyerekekkel mennyire kiszúrnák. Nagyon sokoldalú póráz ez, számomra az a fajta, aminek a nyakörvét a legnehezebb lenyúzni a fejemről. A többi már nagyrészt lent van 🙂

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • igen, a gyerek. a gyerekek. mert magamért menni kellene, de a pillanatnyi helyzet az, hogy ha én nem vagyok jelen (mert urambocsá dolgozni megyek, bár néha élek is, egy-egy színház) akkor a nagyok látják el a kicsiket. ő meg él tovább, mint hevesen..

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

  13. bajuszcic: nem epp erre ertettem, de olyan sokan vettek lennebb a mondanivalot (felsorolni is hosszu lenne, inkluzive Eva), hogy azt hiszem nem kell magyaraznom. Lattam nehany csaladnal ezt a “csalad a csaladban” elkulonulest anya-gyerekkel es egyik helyen sem lett jo vege a parkapcsolatnak. Meg ott sem, ahol hivatalosan nincs vege. A “te szulod meg magadnak” pasi meg a kov fokozat szokott lenni, abbol sajna olyat is latok, nagyon kozel (olyan nonel, aki kozelim es faj nekem ez a dolog nala, de nincs kivel beszelni), ahol mar kiborito konkurrenciaharc es egymas marasa megy az apa – 9eves fia kozott, mert anyuka ezt a mondatot neha elszorja, esetleg “az en kis pasim”-kent emlegeti a fiat nehany eve.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • Szerintem én pontosan jól értettem, hogy te ezt mire írtad.

      “Lattam nehany csaladnal ezt a “csalad a csaladban” elkulonulest anya-gyerekkel es egyik helyen sem lett jo vege a parkapcsolatnak.” – ebben impliciten benne van, hogy ebben az elkülönülő nő a hibás, és persze csak ő. Olvasd, amit Árnika írt erre a témára fent, annál jobban nem tudom elmondani. Szerintem a hozzáállásod nem kicsit hibáztató.
      És még így, hogy kifejtetted, is úgy látom, hogy félreértetted Zsuzskát, mert ő egyáltalán nem ilyesmire gondolt, mint azt lentebb írta is.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Nem hibaztato. Inkabb arra utaltam, hogy amikor valakinel ez igy megfogalmazodik, az egy jelzes valamire. Es nem, azt se gondolom, hogy ebben az egyik vagy a masik fel a hibas sot, ezt a szot se, hogy “hibas”. Csak azt, hogy valami van, ami mar nem arrol szol, hogy a fo kapocs a parkapcsolat es ennek a kifejezodesei a gyerekek.
        Persze lehet, hogy Zsuzskanal ez mar reg nem tema, bocs, nem tudom meg ennyire itt mindenkinek a tortenetet.
        Van nehany mondat, ami megut mert visszakoszon, esetleg tobb generacional lattam (kedvenc nagyanyamtol kezdve, aki ugy vedekezett lelkileg azellen hogy 18 evesen fejhezadtak hogy szabaduljanak tole, 19 evesen mar szult es aztan meg nehanyat szandeka ellenere, hogy azt gondolta, o a gyerekeivel kulon tarsadalmat alkot, ahol boldog). Amire ilyen hosszu tavon volt ralatasom, az se lett boldog tortenet, a gyerekek szempontjabol sem, es nem esik jol, amikor pl kedvenc unokatesom megismetli, en meg hiaba hallom hogy csontig mennek az ilyen mondatai, halal boldogtalan, o nem hallja sajat magat.
        Szoval amikor ezt elolvasom nagyon halvanykekben valaki mastol, akkor reagalok ra. De bocs, nem muszaj, latom osszeszokott kozosseg van itt, mindenki tudja mindenki hatteret, ebbe nem tudok kapcsolodni.

        Kedvelés

      • Akkor összefoglalom, amit mondtam, de félreértetted: szódapatronért leugranék úgy, hogy elfelejtek visszamenni, ha csak egy pasit kéne otthagyni. Gyerekeket viszont sosem hagynék hátra.
        Meg még egy csomó magyarázat jöhetne ide arról, hogyan tartok ellen az apai csesztetésnek, de sajna most mennem kell.

        Kedvelés

    • uh,,itt akár pontos neveket is tudnék mondani… annyira ugyanez..és hát látom ennek a végét.. h hova vezet.. (de egyáltalán ne legyen igazam) amúgy a kedvenc mondásom otthon: “semmi sem kötelező.”

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

  15. Szódapatron helyett cigizni járok a ház elé, és mindig visszamegyek, mert a gyereknek csak én vagyok, aki magáért szereti, az én szüleimnek címerállat, az apjának faszmérő, mert ezen az egy gyereken kívül semmi említésre méltót sem csinált életében, az anyósoméknak meg faragandó márványkocka, és akkor is vésnék, ha már vérzik. Napi két cigit lopok a közös időnkből, egyet még a reggeli kávéhoz, egyet késő délután. Ha suliban, vagy vendégségben van valakinél, meg tudom csinálni, hogy beülök egy filmre moziba, energiavámpírkodom egy plázában, elmegyek egy korábban sosem próbált bkv-járat egyik végállomásáig meg vissza, vagy rajtaütésszerűen beülök hajnalkám konyhájába cigizni és megvámolom a csokiját is. Nekem ilyen egyperces szökések jutottak, ezeket ki is használom, észvesztés ellen.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

    • Én néha, ha nagyon elegem van, munkába menet reggel azt képzelem, hogy felülök egy akárhova tartó vonatra, nem szólok senkinek és egy pár napra lelépek – hadd keressen család, főnök, mindenki. Bár a férjemmel nem tenném meg ezt, mert tudom, hogy agyonaggódná magát, de néha annyira igényem van rá, hogy kiszakadjak a mókuskerékből.

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

    • Egy perc is számít, ha végre egyedül lehetsz és csak a saját (belső) hangodat hallod. Rájöttem, hogy nekem is több ilyen percet kell lecsípnem saját magamnak, észvesztés ellen, pontosan. (és még gyerekem sincs!)

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

    • Jaj. mármint hogy csak te szereted magáért. Én most jöttem rá, hogy nem azért szívok naponta két szálat, szintén, mert szeretek cigizni, hanem mert az erkélyen akkor egyedül vagyok, és ha mákom van, nem kopog ki egyik gyerekem se. ha nincs mákom, és akarnak akkor is valamit, úgy összerándul a gyomrom, mint máskor soha. Ez az én öt percem, haló!

      Kedvelés

      Hozzászólás ↓

      • Szerintem mindenkinek szüksége van ilyen “5 percek”-re. (Na jó nekem inkább fél órákra, vagy órákra lenne, de ebben biztosan közrejátszik az erősen introvertált személyiségem is.) Én hétköznap reggelente szoktam kihasználni azt a kis időt, amikor a férjem már elindult munkába és a gyerek még alszik. Olyankor iszom egy gyümölcsteát és előveszek egy jó táblacsokit 🙂 Néha úgy érzem, hogy ha ez nem lenne, akkor egyszerűen nem lennék képes felébreszteni a gyereket és eljutni az oviba, munkahelyre.

        Kedvelés

      • Beülsz a sok csinos, önmaga és a holmijai fontosságának tudatában sertepertélő ember közé, és ahogy rácsodálkozol az energiájukra, ösztönösen feltöltődsz belőle.

        Kedvelés

      • De fura. Számomra a plázák tömegében elképesztő többségben vannak az üres, jelentéktelen és érdektelen, ámde fontosKODÓ emberek. Mármint én ilyeneknek látom őket. Hányféle szemüveg van!

        Kedvelés

      • Lehet 😦
        De azért nem azt mondom, hogy aki plázába jár, az mind olyan. Az is befolyásolhatja a véleményemet, hogy magától a plázától is elég rosszul vagyok, nagyjából eső elől meg WC-re szoktam bemenni, ha Pesten járok.

        Kedvelés

      • Ajjó! De van benne valami. Nyilván nem az egyes emberek valós értékeit nézem ilyenkor, hiszen arról fogalmam sem lehet. A plázacicázás, ha jobban belegondolok, lényegében azonos a cigányozással. Ítélkezés – amit állítólag utálok.

        Kedvelés

      • A saját életében mindenki a legfontosabb. Én csak leszoktam arról, hogy az én életemet igazabbnak, a gondolataimat mélyebbnek, a véleményemet érvényesebbnek tartom másokénál. Aki első blikkre üresfejű plázacica, az lehet zseniális anyatigris, a kopasz-kigyúrt-tetkós csávó a garázsban bütykölve feltalálhatja az első énekhanggal működő motort és megmentheti a világot. Vagy nem, csak van egy ember, akinek az életében a legfontosabb, legrendesebb, legigazabb férfi, és már ez se kevés, sőt. Belehallgatok a beszélgetéseikbe, viszonzom a mosolyukat, megcsiklandoz a parfümjük. Érzem, hogy élnek, és ettől én is élek. Inkább, mint nélkülük.

        Kedvelés

      • Erre nagyon gyakran gondolok én is. Ha pedig a sznobságom miatt elfelejtem, akkor igyekszem koncentrálni.
        Ölelés!

        Kedvelés

      • Persze, ahogy Amanitának is írtam, nem mondom, hogy nem előítélet. Igazából az egész pláza nem az én világom, én olyan vagyok, hogy az erdőben, a madarakról érzem, hogy élnek. A táncházban a táncosokról. A város egy idő után – mindenestől – kissé abszurddá válik a számomra, a pláza ennek a sűrítménye. Mármint nekem. Nekem (már) fura úgy felszállni egy buszra, hogy nem köszönünk egymásnak a buszvezetővel, még ha életünkben először is látjuk egymást. Pedig azért sokkal többet éltem “Budapesten”, mint “vidéken”.

        Kedvelés

      • Blaci, nekem a pláza is egy táncház. Ha jól figyelsz, észreveszed a koreográfiát. Nekem a város is erdő, a házak ugyanúgy lélegeznek, csak mókus helyett kisgyerek él bennük. És mai napig köszönök a buszvezetőknek. Néha hülye vidékinek néznek az utastársak, de a buszvezető mindig értékeli. Nem akarlak meggyőzni, csak elmesélem, én mit látok.

        Kedvelés

      • Értem, amit írsz, ezért írtam eleve azt, hogy mennyi szemüveg van, és milyen érdekes meghallani, mit lát a másik. Nekem a város nem lesz erdő, a pláza sem táncház, de ettől még nyitottabb szemmel járhatok arrafelé is – és ez mindenképp ad nekem, ezért köszönöm is, amiket írtál. Olyan ez, mint városi embernek, ha természetet ismerő másikkal megy az erdőbe: szép, meg érdekes, ezt magától is tudja, de még érdekesebb lehet, ha egyet-mást hall a fákról, madarakról. Érdekes – de ettől még nem támad fel a vágya, hogy azonnal erdész legyen.

        Kedvelés

  17. Visszajelzés: elbírja-e | csak az olvassa — én szóltam

  18. Ismerek olyan pasit aki rászokott a szivarra (nagy, kubai, cohiba..). Ezek kb 1 órás szivarok is lehetnek, és addig az asszony meg a gyerek békén hagyta..-egyfajta menekülés volt ez..

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  19. Én a kedvesemtől próbálom megtanulni, hogyan lehet szépen, határozottan felrajzolni a személyiségem és az életem körvonalait, és ennek mentén nyugodtan megtenni, ami belefér, és ugyanilyen nyugodtan elutasítani azt, ami nem fér bele.
    Múltkor, amikor valami családi konfliktus miatt szenvedtem, hülyéskedtem vele, kértem, hogy tanítson meg rá. És erre teljesen komolyan azt mondta: “próbáld meg elhinni, hogy mások érdekei és komfortja nem mindig előbbrevaló a tiédnél.”
    És ennyire egyszerű és közhelyes, és igen, úgy neveltek, hogy ezt nem tanították meg, önképzés keretében kell elsajátítanom…

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  20. Lám idetévedtem megint, olvasgatom a posztjaidat (tegnap este óta), és egyik döbbenetből a másikba esek. Mennyire pontosan írsz, mennyire tabudöntögetően, és mennyire fájdalmasan. Jaj, miért is jövök ide, már majdnem elhittem, hogy nem is olyan rossz élni. Hogy csak a “szemüvegem túl fekete”. (És igen, tudom, le kéne venni. De nem megy, még a gyógyszerekkel sem.)
    Hányszor éreztem azt az elmúlt év alatt, hogy leugrok patronért, és soha vissza, és ha nagyobb lendület visz, akkor nem patronért ugrok le, hanem egyenesen a metró elé. Igen, tudom, szemétség, miért szivatnám azt a szegény vezetőt, meg az utasokat, akik most miattam nem jutnak haza időben. És különben is, már gyerekem van, anya vagyok, sőt Anya, már nem ugrálhatok csak úgy akárhova akármikor. Megszültem, vállaljam a felelősséget. Már csak kb. 15 és fél év és mehetek nyugodtan a zártosztályra. Vagy akár a metro elé. De megkaptam néhányszor az arcomba, hogy anyuka, szoptatás van, nincs helye a megőrülésnek, már a szülészeten másnap reggel, tele voltam antibiotikumos infúzióval, gátsebbel, “fura gondolatokkal”, és amikor megkértem a nővért, hogy segítsen szoptatni, vegye ki a bölcsőből a gyereket és rakja a karomba, akkor visszaszólt mérgesen, hogy most már az én feladatom a gyerek ellátása, megszültem, gondoskodnom kell róla (Párizs egyik legjobb szülészete a szakma szerint). Amikor aztán erre elsírtam magam, akkor felajánlotta, hogy hívja a pszichiátert (de a gyereket továbbra sem adta a kezembe). Akkor még nem kértem pszichiátert, megoldottam én, és örültem neki, büszke voltam magamra. Később már jött a pszichiáter, illetve én mentem hozzá, végül már nem is önszántamból. Azóta pedig próbálom ledörzsölni már néha drótkefével a homlokomról a “bekattant anyuka” feliratot, és válaszolni arra a kimondatlan, sőt néha kimondott kérdésre, hogy “minek szül az ilyen?”. Igazatok van: Minek is? De most már megtörtént, hát nyomom izomból. Vagyis azt hiszem a kitolási szakaszban vagyok még, beleragadtam, elhúzódik egy kicsit, ha jól tudom ez a legfájdalmasabb (én érzéstelenítéssel szültem, ez is milyen gáz), azt szokták mondani, még egy kicsit ki kell bírni, mindjárt vége, aztán jön a nagy öröm. Na, akkor még egy kicsit kibírom (úgy 15 évig, mint fentebb írtam), aztán jön a nagy öröm. Vagy valamit félreértek?
    Hónapok óta van bennem egy írás, buzog bennem, minden nap kijönne, aztán mégsem. A Terézanyu pályázatra is meg akartam írni, de aztán persze lecsúsztam a határidőről, meg úgyis túl durva lett volna Terézanyuéknak. De mégis megírnám, sőt szívem szerint elküldeném neked. Félve kérdezem csak meg itt a blogon: Lehet-e?

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  21. Visszajelzés: én már nem változom | csak az olvassa — én szóltam

  22. Mindíg megüt amit itt találok.Most volt itt egy-két olyan hír ami elég kemény volt.Ezt a “leugrok patronért” valamint beugrom a a metro alá feelinget próbálom feldolgozni.Konkrétan.De ha túl sokszor jön elő, akkor azért valami van, nem??És nekem ne jöjjenek ezzel a “middle age crisis”-szöveggel meg hogy” túl jó dolgod van.”Valami újat mondhatna valaki.Meg hogy az ismerősöm miért dönött úgy a napokban h kiszáll és annak ellenére hogy tudták, baj van, nem baj, nagy szar, nem segytettek.Segítettek de valójában nem értettek semmit és csak nyomták a hülye szöveget.Magányos gondolatok meg kérdések, nincs mentor vagy valami nagyon okos ember…valaki aki tudja hogy ez mi, kémia csak vagy tényleg el kell beszélgetni valakivel?Kivel?Azzal akit a múltkor a fiam kapcsán leiskoláztam és átláttam az egész pszicho bizniszen?Táska pénz és én adok tanácsot, vagy mi??Nem tudom.Borderline írása engem is érdekel.

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  24. Nagyon igaz, nem legitim szempont, önzőség, mert mindig van valaki, akiért fel kell áldoznunk magunkat, a boldogságunkat, úgy mondják, a társadalom/család az első. De hogy mitől boldog egy társadalom vagy egy család, ahol az egyének egyenként nem boldogok – na ezt nem tudom. És hogy mi értelme lenne pl. a gyerekünk érdekében feláldozni a boldogságot, ha felnőttként az ő perspektívája is csak annyi, hogy fel kell adnia a reményt a boldogságra?

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  25. Sokadjára olvasom ezt az írást. Nagyon örülök, hogy időben (körülbelül másfél éve) rátaláltam erre a blogra, annak ellenére, hogy az anyasággal, a családdal, a házassággal kapcsolatos dilemmák 28 évesen egyelőre nem érintenek. Rengeteg viszont a válasz és a megerősítés “nőiesség”- és önfelszabadítás-témakörökben… Egyelőre ezek a nagy küzdelmek. Talán tudom majd másképp csinálni, mint a családom nőtagjai generációkra visszamenőleg…

    Kedvelés

    Hozzászólás ↓

  26. Visszajelzés: elveszíti az apját | csak az olvassa — én szóltam

  27. Visszajelzés: mozdulnál | csak az olvassa — én szóltam

  28. Visszajelzés: dilemmázóknak: lépni vagy maradni | csak az olvassa — én szóltam

  30. Visszajelzés: nyomok egy kis píárt | csak az olvassa — én szóltam

Hozzászólás a(z) borderline bejegyzéshez Kilépés a válaszból

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .